Temetés

Nem vittünk koszorút, sajnáltuk rá a pénzt. Amikor beléptünk a félhomályos ravatalozóba, összeölelkeztem a nagynénémmel. Nem tudtam hova tenni a kezem, ezért ujjheggyel megérintettem a lapockáját. A nagybátyám széttárt karral közeledett felénk, és a miénkhez dörgölte borostától kéklõ arcát. Kis fejû lánya nemhogy nem köszönt, de a szemkontaktust is elkerülte. Bársonyba bugyolált hangszórókból szólt egy nagybátyám ízlését dicsérõ gyászinduló. A lelkész, akit nagybátyám Sárospatakról hozatott, a háttérben várakozott, amikor azonban anyámmal egyedül maradtunk, lecsapott ránk: részvétem, mondta. Egy idõs házaspár azzal szólította meg anyámat, hogy: ó, drágám. Aga és Cece, mutatta be õket anyám. Azok ketten rám néztek, és azt kérdezték: õ pedig a fiad? Nem, mondta anyám, a lányom. Ó, drágám. Azután köszöntünk az unokatestvéreimnek meg az unokatestvéreim féltestvéreinek, és gyorsan leültünk, mert anyám nem bírja az ácsorgást.

A nagyanyám hamvait tartalmazó urna egy kék selyemmel letakart emelvénypiramis csúcsára helyezve várta, hogy elhantolják. A kék anyag mesterségesen elrendezett redõkben folyt le egészen a mûmárvány kövezetig, ahol fehér szalagos koszorúk feküdtek katonás rendben. Az egyiken fölfedeztem anyám nevét. Anyám oldalba bökött, s mivel nagyothall, a kelleténél hangosabban azt kérdezte: látod? Bólintottam, s tekintetemmel átfutottam a szalagokat. Az én nevemet egyiken sem találtam. Hideg volt, mint amíg élt, az elhunyt közelében, és fölhúztam a kesztyûmet.

Nagynéném és nagybátyám egy oszlop elõtt álltak, hosszú, fekete szövetkabátban, hibátlanul kifényesített fekete cipõben. A nagynéném – akit vert az elhunyt –, állát fekete sálba mélyesztve, potrohos nagybátyám pedig két kezét a háta mögött összekulcsolva, ágyékát kitolva, s ebben a testhelyzetben elõre-hátra hintázva fejezte ki gyászát. Csodáltam, hogy van egymással mirõl beszélniük. Hiszen évente egyszer találkoznak. Pedig mozgott a szájuk, és ernyedt mosolyokat is eregettek egymás felé. Nagybátyám idõrõl idõre a kezével ellenõrizte, hogy bezselézett haja tartja-e a formáját, nagynéném pedig óvatos mozdulatokkal szárítgatta könnyeit, mintha pörköltet tunkolna. Anyám és én a szemünk sarkából figyeltük õket.

A zene elhallgatott. Leültek õk is. Nagybátyám kis fejû lánya a félkörívben elrendezett székek túloldali karéjában foglalt helyet, így jól láthattam, ahogyan arcára kiül az undor, ha anyámra néz. Míg a sárospataki lelkész az Erõs vár a mi istenünket énekelte, a nagybátyám lánya mindvégig anyámat leste. Jól ismerem az undornak ezt a fajtáját. Köszönni nem köszönsz a másiknak, de ha elfordul, képtelen vagy levenni róla a szemed. Nem tudsz betelni az ajka ostoba leffedtségével, a szemhéja örökös megereszkedettségével. Mint a szerelmes, nem tudod, hogy az a leffedtség, az a félárbocra eresztett szemhéj kiváltó oka vagy csak tárgya-e az érdeklõdésnek. A nagybátyám lányát anyám kövérsége nyûgözte le, s amíg a lelkész énekelt, õ az undortól kipirulva nézte, hogyan szuszog és fulladozik saját tokájától az anyám. Nem haragudhattam rá, hiszen az undor és a megvetés az egyéniség alapköve, nem létezel, amíg nem gyûlölsz. Mind a mûveletlenségnek, mind a mûveltségnek van egy eszményi foka: aki nálunk pallérozottabb, az kékharisnya, aki pallérozatlanabb, izzadt talpú sutyerák. Semmilyen se vagy, ha nem határolod el magad másoktól, s az elhatárolás egyetlen eszköze az undor, mert az egyetértésnél és az összhangnál nincsen undorítóbb, legföljebb talán az, ha ennek az összhangnak hangot adunk. Szeretlek – anyám mélységesen undorodott az efféle szólamoktól. A nagybátyám megvetette anyámat, amiért kihullott a haja. A nagynéném megvetett minket, amiért nem volt annyi pénzünk, mint neki. (Mi ugyanezért õt néztük le.) Anyám megvetette a nagyanyámat, amiért rossz a helyesírása, nagyanyám megvetett engem, amiért kékharisnya lettem, én pedig megvetettem õt, amiért a fiával – nagybátyámmal – annak idején föletette a kihányt borsófõzeléket. Az undor erõsebb vár még a mi istenünknél is, mondta egy ízben nagybátyám, mert õ azokat vetette meg, akik gõgösek.

A lelkész beszélni kezdett. Képtelen voltam összpontosítani. Furcsamód éppen azok a történetek untattak, amiket még nem ismertem, s azokra kaptam föl a fejem, amiket, elrettentésül, anyám már kismilliószor elmesélt. A nagyanyám bizonyára boldog lett volna, ha hallja, hogy erdélyi születése alkalmat ad Nagymagyarország elsiratására. Anyám dühösen toppantott. A nagynéném a Wass Albert-idézetre zokogott föl, nagybátyám pedig azon érzékenyülhetett el, hogy képes a megbocsátásra. Megbocsátotta nagyanyámnak a borsófõzeléket, a zsidózást, a komcsizást. A nagybátyám feltehetõleg nem ismerte föl, hogy amit az elveinek hitt, az kifejezetten érdeke, s hogy amit föláldozott, azt éppenséggel nyerte az üzleten. Nekem nem volt mit megbocsátani a nagyanyámnak, mert nem érdekelt az élete, s meglepõdtem, hogy a lelkész engem is fölsorolt az unokák közt. Aztán az elhunyt konyhamûvészetét méltatta. Nagyanyám rosszul fõzött, de fõzési fasizmusát mindnyájunkra átörökítette. Azokat, akik ecettel savanyítanak és leveskockával fõznek, a család egy emberként vetette meg, s amikor a lelkész kimondta nagyanyám kedvenc tortájának a nevét, egy pillanatra elveszítettem lábam alól a talajt, hogy most akkor kitõl undorodjam. A sárospataki lelkész az elhunyt sziklaszilárd hitét dicsérte, pedig õ is jól tudta, hogy nagyanyám a változások elõtt nem sok jelét adta a vallásosságnak, és sógornõjét rendszerint per szentfazék emlegette. Anyám toppantott. Anyám toppantani szokott, ha az undorát nincs alkalom kifejeznie, de én szégyelltem, hogy nem türtõzteti magát. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kis fejû unokatestvérem minden toppantásra felháborodottan az anyámra néz, s én legszívesebben fölpofoztam volna. Nem mintha nem ismerném a szülõk gyerekekben elszabaduló gyûlöletét, azt az árnyalatlanságot, amellyel a gyerekek szüleik színlelését leplezik le, mert azt veszik alapul, hogy gyûlöletük tárgya már nem is ember. Anyám még képes volt nagyanyámra mosolyogni, én már nem. Ami anyámban évtizedeken át formálódott, azt én készen kaptam, úgyhogy természetesnek vettem a kölcsönös ellenszenvet. Azon is csak anyám ütközött meg, hogy a sárospataki lelkész nagybátyámat emeli ki nagyanyám gyermekei közül, mint olyasvalakit, aki a hozzá fûzött reményeket beváltotta. Anyám toppantott, és én szégyelltem, hogy piszkos a cipõje.

Amikor a gyászbeszédnek vége lett, sajnos föl kellett állnunk. A szürke pantallós, fehér zoknis gyászhuszárok nekiláttak összeszedni a koszorúkat, és anyám halkan szitkozódott, amiért túl korán tápászkodtunk föl. (Ha hosszasan kellett egy helyben állnia, anyám szorítást érzett a szíve körül. Amikor rosszul lettem az elsõs évnyitón, s amikor kizuhantam az alt szólamból, anyám leplezetlen örömmel ismert rá saját gyerekkori rosszulléteire, s az õ bennem ismétlõdõ rossz tulajdonságaiban azt a köteléket üdvözölte, ami az õ tulajdonává tesz és mozgásomban korlátoz. Ugye szorongsz, kérdezte. Azt remélte, éppúgy rettegek a változásoktól, mint õ, mert mint minden anyának, neki is leghõbb vágya volt, hogy sohase nõjek föl, s hogy mindörökre megmaradjak félállati sorban élõ lénynek. Ugye neked sincsenek barátaid, kérdezte.) Egyébként igazán nem tartott sokáig, míg azt a sok ízléstelen növényt föltornyozták egy faragott szélû hordlapra, s a koszorúk aranyszínû betûkkel telepingált selyemszalagjait nagy mûgonddal elrendezték. Anyám késõbb epésen jegyezte meg, hogy az apja temetésén sokkal több koszorú volt. A besúgókat persze sokan ismerik.

A makkos cipõs gyászhuszár kinyitotta a ravatalozó elõtt várakozó fekete furgon hátsó ajtaját. A második – fehér zokniján el tudtam olvasni a márkajelzést – lassan lépdelve vitte az urnát, hogy aztán óvatosan elõrehajolva helyezze el, mint pralinét a díszdobozban, az autó platójának ráncolt bársonnyal bélelt, négyszögletes mélyedésében. A harmadik, vállban szûk öltönyben, a koszorúkat halmozta az urna köré, olyan ráérõsen, hogy aggódni kezdtem, odaérek-e még a szülõi értekezletre. Palástját igazgatva elindult a lelkész, mögötte üveges tekintetû nagybátyám és kis fejû lánya. A nagynéném, mielõtt besorolt volna a menetbe, hátrafordult, mintha a gyerekeit keresné, pedig csak a szétsírt szemét szerette volna nekünk megmutatni. Anyám és én sosem tudtuk eldönteni, hogy a nagynéném elhiszi-e a saját hazugságait. A nagynénémmel már sokszor megesett, hogy elfelejtette, kinek mit hazudott. Konfabulátor, mondta anyám, mert egy másik ember megalázásának legkézenfekvõbb módja az idegen szavak használata.

Semmi kedvünk nem volt kimenni a szélbe. Anyámnak fájtak az ízületei, mégis egymásba karoltunk, hogy lebotorkáljunk a lépcsõn. Attól féltem, anyám megbotlik a rosszul kimért fokokon. A szeretet szánalom, jutott eszembe a karja súlyáról. Épp megszólalt a lélekharang, amikor beálltunk a furgon mögött formálódó sorba. Anyám a fülemhez hajolt, és azt mondta: ettõl mindig elérzékenyül. Pedig nem volt valami magas annak a harangnak a hangja. Korábban iskolaharang lehetett, tette hozzá anyám, és összehúzta magán a gyászponcsóját. Fújt a szél, de sütött a nap. Anyám szemét elfutották a könnyek, pedig nem szíveli az érzelgõs embereket. Sírni én is könnyen sírok, ám egy lélekharang nem is oly magas hangján nem lennék képes elérzékenyülni. Régóta tudom, hogy mind a közömbösség, mind az érzelgõsség titkolni való tulajdonságok, nemhogy a kettõ együttállása. Jól van, mondtam olyan hangsúllyal, hogy anyámnak semmi esetre se legyen kedve a lélekharangról beszélgetni, és fölhúztam még egy réteg kesztyût. Mindig két pár kesztyût hordok magamnál. Mögöttem az unokatestvéreim álltak, a lépcsõn és a ravatalozó üvegajtaja elõtt pedig a távolabbi rokonok, így az a házaspár is, amelyik a ravatalozóban férfinak nézett, s most alkalma adódott, hogy a hallottakat összevesse a valósággal. Ki nem állhatom azokat az embereket, akik férfinak nézik a nadrágos, rövid hajú nõket, s azokat, akik idegen emberek kézírását rosszul olvassák – mert általában éppen azok néznek férfinak, akik rosszul olvassák a kézírásomat. Görbén tartottam magam, hogy összezavarjam õket.

Anyám azt hitte, beleakadt valamibe a haja, és idegesen hátrakapta a fejét, pedig csak az egyik unokatestvérem kocogtatta meg a vállát. Azt kérdezte, elvigyék-e a sírhoz. Nincs az az eszköz, amit ne szentesítene a célok vagy okok beható ismerete, ezért aztán mindig mindegyikünk ügyelt rá, hogy a másikról semmit meg ne tudjon. Nem értettem, miért ilyen szívélyes anyámmal az unokatestvérem, pedig tudomásom volt róla, hogy éppúgy megvan a véleménye anyám élõsködésérõl, mint bárki másnak a családban. Mi egyébként õt sem szerettük, mert pénzzel fejezte ki az érzelmeit: mióta apám meghalt, havonta tízezer forinttal segített bennünket. Anyám, ha nem jól hall valamit, olyan arcot vág, mintha valaki jeges vizet fröcskölt volna az arcába. Ezúttal is vissza kellett kérdeznie: már megint motyogsz. Az unokatestvérem, akit megvetettünk a két kocsijáért, a ravatalozó parkolójában álló Audira mutatott. Anyám arca földerült, bólintottunk. Kicsit persze bosszús voltam, hogy elfogadtuk ezt a szívességet. Elsõ adandó alkalommal a fejünkhöz vágják, hogy beültünk a kocsijukba.

Még szólt a lélekharang, amikor kiléptünk a sorból. Pohos nagybátyám, aki napvilágnál végképp úgy festett, mint egy maffiózó, végigmérte anyámat, és undorodva elfordult. A nagynéném ránk mosolygott. Nemrég ismertem föl mosolyában a színlelést: csak a két fölhúzódó szájszeglet képes hazugságra, az ajkak viszont a helyükön maradnak, és különös feszültséggel telítik a mosolyt. Hogyan képes a nagynéném rámosolyogni arra az emberre, akit rossz anyának és élõsködõnek gondol. Akit mi lenézünk, azzal lekezelõen is viselkedünk, és csak minimális engedményekre vagyunk képesek a társas érintkezés gördülékenysége érdekében. Mi megvetjük a színlelõket. A nagynéném viszont még akkor is szükségét érzi a színjátéknak, ha engesztelhetetlen indulatok fûtik, s azt gondolja, hogy anyám hajszolta öngyilkosságba apámat. Rácsuktam anyám poncsójára az ajtót.

Süket csönd volt a kocsi belsejében, és talmi csillogással világítottak a portalan mûszerfal gombjai. Anyám terjedelmes teste elõl egy gyerekülés foglalta el a helyet, számtalan pánttal, csatos hevederrel, fej- és lábtámasszal, hogy az unokatestvéremék üres tekintetû gyerekének bántódása ne essék. Nem lett volna mirõl beszélnünk, ha anyám föl nem teszi görög szavakkal teletûzdelt szokásos kérdéseit a gyerek fejlõdésérõl. A gyerek nevét négy év alatt sem tudtuk megjegyezni. Anyám napra pontosan tudta, mikor mit kell csinálnia ahhoz egy gyereknek, hogy ne adjon okot aggodalomra. Nem tudom, vajon az unokatestvérem is kiérezte-e anyám hangjából az alig titkolt vágyat, hogy ezek az idegen szavak végre már tartalommal töltõdhessenek föl. Ha az unokatestvéremék gyereke makkegészséges, anyámnak nincs alkalma számot adni patológiai tudásáról. Ha minden jól megy, az unokatestvérem és a felesége sosem tudják meg, hogy mindent rosszul csináltak. Hogy akkor adtak a gyereknek fehérjét, amikor szénhidrátot kellett volna. Hogy idõ elõtt járatták. Ha nem történik valamiféle szerencsétlenség, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy õk maguk csinálják jól a dolgokat, pedig csak a szerencséjük takarja el elõlük az ostobaságukat. Az unokatestvérem gyerekének mikrokefalusznak kellett volna születnie, hogy a lehetõ legérzékletesebben fejezze ki szülei bornírtságát, de az unokatestvéremék gyerekének csak a tekintete volt kissé tompa, legfeljebb tehát azon dühönghettem, hogy bármilyen súlyos hiba is idegen nyelvre taníttatni egy alig gõgicsélõ kisgyereket, az unokatestvéremék porontya angol óvodába jár, és végül is jobban vagy mindenesetre folyékonyabban beszél angolul, mint én. Anyám szuszogása a zárt térben feltûnõbb volt, ezért unokatestvérem megkérdezte anyámtól, hogyan érzi magát. Anyám büszkén csak annyit mondott, rosszul.

Nagyanyám sírja a temetõ másik végén volt. A végakaratot egyedül nagybátyám ismerte, mégsem csodálkoztunk rajta, hogy nagyravágyó nagyanyám a családi kriptában akart nyugodni. Az óriási síremléken, két bronzgalamb alatt, a férjéén kívül már egy nyelvész, egy reformkori gépgyáros és egy Karinthy által is kifigurázott népies költõ neve állt. Egyikünk sem hihette, hogy a nagyanyámat, újdonsült vallásossága ellenére, jobban boldogította volna a kriptabeli jó társaság, mint ugyanezeknek az embereknek az aranyozott neve, amit legalább az élõk megcsodálhatnak, ha már õ semmire sem megy egy halott népi költõvel. Hiszen képtelenség, hogy a nagyanyám hitt volna a túlvilágban. Kikászálódtunk a kocsiból, unokatestvérem pedig visszatolatott a ravatalozóhoz. Nem hihet a túlvilágban, akit az anyagok átalakulása annyira hidegen hagy, hogy a fiával föleteti a kihányt borsófõzeléket.

Rajtunk kívül senki nem volt még a sírnál. A síremlék a falhoz lapult. Tengerimalac méretû angyal ült a középsõ obeliszken. Anyám újra elmagyarázta, ki kicsoda, de mintha lukas bögrébe öntötte volna. Fölmértük a sírhoz vezetõ lépcsõk számát. Innen már nem hallottuk a harangozást, és máris megbántuk, hogy elõrehozattuk magunkat az unokatestvéremmel. A ravatalozó olyan messze volt a sírtól, hogy – gondoltuk – eltarthat akár negyedóráig is, amíg a gyászmenet keresztülcsoszog a temetõn. Kevésbé lett volna fárasztó a menettel tartanunk, mint a sír elõtt ácsorogni a szélben. Unalmunkban megnéztük a fejünk fölött összeboruló fákat. Anyám a vágott virágot szereti, én a cserepeset. A fákat egyikünk sem. Anyám köhögni kezdett, és én féltem, hogy ideges öklendezés lesz a dolog vége, mint mindig, ha várakoznia kell. Anyám természetesen azt szerette volna, ha ezt a tulajdonságát is öröklöm. Van, aki tehetséges, van, aki szerencsés, van pedig, aki gazdag, foglalta össze anyám, és én tudtam, hogy a testvéreire és önmagára gondol – nem ebben a sorrendben persze. Fölgyalogoltam a sírhoz, ami már elõ volt készítve, hogy magába fogadja nagyanyámat, illetve szerény méretû, hozzá alig illõ urnáját. A mázsás sírkõ már félre volt húzva. Négy feszítõvasat láttam a kriptát övezõ rácsnak támasztva. A prolik lusták, jutott eszembe nagyanyám takarításokkor sûrûn hangoztatott kijelentése. Nagyanyámat sosem zavarták az ellentmondások: gyerekeit az erdélyi menekültek iránti gyûlölettel oltotta be, s elõszeretettel használt jiddis eredetû szavakat. Egész életében mindössze két évet dolgozott, s még az ötvenes években is takarítónõt járatott, de a munkásokat lustaságukért ostorozta.

Pisilnem kell, mondta egyszer csak anyám. Körülnézett. Az aszfaltút túloldalán orosz neveket viseltek a sírkövek. A második évszámokból kivontam az elsõket, s irigykedve állapítottam meg, hogy az elhunytak egyike sem érte meg a felnõtté válást. A parcellának nem volt kerítése, de volt kerítéskapuja. Anyám, mint aki tilosban jár, megkerülte a cirádás vaskaput, a sárga sóderösvényt, és a füvön gyalogolt a parcella zsúfoltabb tájékai felé. Láttam, több ízben majdnem elesett. Talán valami gazcsomóban, talán saját beteg lábában. Szólj, ha jön valaki, fordult hátra két másfél méter magas sírkõ közé érve. Ormótlan, túl fényesre csiszolt márványlapok voltak. A temetõ középsõ fasorán már láttam felénk araszolni a gyászmenetet, mint egy tömpe, kövér hernyót. Van még idõ, kiabáltam anyám után. Botladozásáról eszembe jutott, hogy utoljára gyerekkoromban kirándultunk együtt. Anyám fölemelte a gyászponcsóját, és a hóna alá gyûrte. Körülnézett, és letolta a macskanadrágját meg a bugyiját. Csak a feje tûnt el: feneke kilátszott az egyik sírkõ mögül. Anyám irigyelte a fiataloktól, hogy szép erõs sugárban tudnak vizelni, de én utáltam, ha hallgatja, ahogy pisilek. Elméláztam, és amikor legközelebb fölnéztem, a fõbejárat felõl embereket láttam közeledni. Kevesebbet, mintsem hogy a gyászmenetre gondolhattam volna. Mindenesetre elfütyültem a családi füttyjelet, egy Bruckner-szimfónia fõtémáját. Anyám még épp idõben egyenesedett föl. Miközben öltözködött, gyermekdeden rám mosolygott, és dudorászni kezdett.

Amikor az elõõrs megérkezett, anyám már a fejkendõjét rendezgette. Három férfi és egy nõ, mind öregember. Az egyik férfi egyenesen felénk tartott. Anyám a foga közt szitkozódott. A férfi megemelte fekete homburgkalapját, és elnézésünket kérte a késésért. Dugóba kerültek. Anyám még mindig nem ismerte föl. A kezével anyám kezét kereste, de anyám nem engedte, hogy kezet csókoljon neki – s nem csak a pisilés miatt. Ki nem állhatta, ha kezet csókolnak neki, és lépten-nyomon arról kérdezgetett, én elviselem-e. A petefészkemben talált ciszták hite szerint az õ életét hosszabbították meg. Anyám azt hiszi, hogy csak mert a létrejöttömben közremûködött, az õ világban hagyott nyoma vagyok, pedig a világban még soha senki nem hagyott nyomot. Még akkor sem, ha nemcsak azt nem szeretem, amikor kezet csókolnak nekem, hanem azt sem, ha hozzám érnek. Csodálom azokat az embereket – rettegek tõlük –, akik meg tudnak ölelni egy másik embert, és tudják, hogy hova tegyék a kezüket, amikor pedig õket ölelik.

A kalapos ember bemutatkozott, és azt mondta, õ volt a nagyanyám fõnöke az alatt a két év alatt, amíg nagyanyám dolgozott. A nagyanyám volt a kalapos titkárnõje. Visszatette a kalapját, visszabújt kesztyûjébe, és a nagyanyám gyors felfogását kezdte dicsérni. Hihetetlen munkabírású asszony volt, mondta. Érthetetlennek találtam, hogy két évi ismeretség után eljön a temetésére. Tündöklõen értelmes asszony volt, folytatta a férfi, és anyám természetellenesen mosolyogva bólogatott. Lenéztem anyám elnyûtt cipõjére, amin a ráfröccsent vizelet cseppnyi foltokban föloldotta a koszt. Ápolt nõ volt, mondta még nagyanyám egykori fõnöke. És hogy szerették a harsogó hahotáit! Talán viszonyuk volt, jutott eszembe, és sajnálni kezdtem, hogy semmit sem tudok a nagyanyám életérõl. A nagyanyám éppen akkor dolgozhatott a homburgkalapos férfinál, amikor anyámék összeházasodtak. A nagyanyám letérdelt anyám elõtt, és sírva rimánkodott, hogy hozzá ne menjen ehhez az alkoholista lumpenprolihoz, aki az apám volt, de anyám hozzáment, és úgy viselte el apám alkoholizmusát, hogy nemsokára õ is alkoholista lett. Most, hogy a nagyanyám meghalt, a nagyapám öröksége pedig fölszabadult, a nagynéném õszintébb lett, és kijelentette, hogy apám az anyám könyörtelen ridegsége miatt halt meg. Elment sétálni a Kamaraerdõre, vitt magával bort, pár doboz gyógyszert, és összekaristolta az arcát, miközben legurult egy domboldalról. Színpadias nagynéném ezt a gurulást haláltusának hívta. Talán viszonyuk volt. Amióta apám meghalt, nem tudok undorodni tõle, s ha a nagynéném vádaskodni kezd, nem tudom, melyiküket kell megvédenem, az apámat vagy az anyámat – pedig, mint köpcös varánusz a krokodil történetét, mindhármukat magamban hordom.

Végre megérkezett a gyászmenet. Elsõnek a furgon fordult rá a fasorra. A kalapos alak hátrébb lépett, a többi korán érkezett fölhagyott a pusmogással. A menet idegtépõ lassúsággal közeledett, s biztos voltam benne, hogy akár lesz a temetés után tor, akár nem, el fogok késni a szülõi értekezletrõl. Két kezemet, nõrokonaimtól ellesett mozdulattal, a hasam elõtt fontam össze. A nagybátyám kis fejû lánya ezúttal is elfordította rólunk a tekintetét, de a nagynéném, szájszegletét visszahúzó ajkakkal ránk mosolygott. Anyám sokféle keserûségére lehetett gyógyír, hogy húga a saját életében azt nevezte szerencsének, amit az anyáméban szerencsétlenségnek, sõt életképtelensége bizonyítékának: elvégre öregkorára a nagynéném is egyedül maradt, s ugyanolyan súlyos beteg lett, mint életidegennek kikiáltott anyám. Hogy inni ivott-e, nem tudom, a gyerekei apja mindenesetre alkoholista volt, akárcsak az apám.

A nagybátyám elsõ felesége, aki, mint anyám a cisztáimra, büszke lehetett rá, hogy lánya az õ madárfejét örökölte – s nem a nagybátyám holdvilágképét –, valósággal élve temetett el minket a pillantásával, s megértettem, hogy hármójuk közt az irántunk táplált ellenszenv az egyetlen kötelék. A nagybátyám elsõ felesége tanár volt, mint én, s ez anyámnak több ízben adott okot a becsmérlésére, mivelhogy a nagybátyám felesége testnevelést tanított, én viszont matematikát. Anyám azért is lenézte õt, mert rosszul tûrte a fizikai fájdalmat, s például a menstruációs görcsökre –　 saját szemünkkel láttuk – gyógyszert szedett. (Anyám egyik legfõbb büszkesége ezzel szemben éppen az volt, hogy zokszó nélkül tûrte a szülési fájdalmakat. A nagynéném viszont, hogy anyám örömébe piszkítson, megjegyezte, hogy aki visszafojtja a kiabálást, megvakulhat.) Anyám ekkor, mintha kitaláltam volna a gondolatát, önkéntelenül toppantott. A toppantásnak hangja is volt, megcsikordult lába alatt az út szélére szórt kavics, s volt a menetben, aki anyám levizelt cipõjére szögezte a tekintetét. Furcsa dolog a szégyen, aligha szégyellhetjük, ami nem hozzánk tartozik. Szégyelltem apámat is. Szégyelltem az egyetlen nyakkendõjét, szégyelltem a vékony szálú, örökké ápolatlan haját. A cipõjét, mintha a sajátom lett volna. Csak a nagyanyám antiszemitizmusát nem szégyelltem soha.

Elült a szél. A közelünkbe érve Agáék újra végigmértek, én viszont elnéztem a fejük fölött. Mióta tévénk van, könnyebben fölismerem a csalást, de anyám lenézi azokat, akik sokat tévéznek, s mint a menstruációs görcsöket, a tévézést is titkolom, amíg csak lehet. Egyszer elvesztettem az eszméletemet, olyan erõsen görcsöltem. Az unokatestvéremék féltestvérei lassítottak a lépteiken, hogy megnyissák nekünk a sort, de nem volt kedvünk közvetlenül a nagynénémék mögé állni, és úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a figyelmességet. Különben is csontkovácshoz jártak, és anyámat évente egyszer azzal heccelték, hogy a rák lelki betegség, az erõs menstruációs fájdalom pedig a nõi szerep elutasítása. Anyám mindannyiszor öntudatlanul toppantott, és feje elvörösödött a dühtõl. Végül Aga és Cece mögött találtunk helyet a menetben, ahol már csak a nagyon távoli rokonok és a csipkekesztyûs ultipartnerek következtek. Épp mire lábunk fölvette a csoszogás ütemét, bomlott föl a menet, és alakult a sír elõtt az elsõ félkör. Szégyelltük, hogy tolakodnunk kell. Azt is szégyelltük volna ugyanakkor, ha a távoli ismerõsök közt ragadunk. A lányunokatestvérem, aki bedõlt a bio-hisztériának, most könnytelenül állt mellettünk, és a miatyánkra sem mozgott a szája. Végiglestem a soron: a nagynéném meg a nagybátyám úgy tett, mintha tudná az imákat. A nagynéném még a fejét is leszegte. Könnyen sírok, de ezúttal képtelen voltam a nagyanyám helyébe képzelni magam, és világosan láttam magam elõtt, hogy mindnyájan jobban járunk, ha nincs túlvilág. Pedig ami anyámnak a lélekharang, az nekem a sírba tétel. Senki nem hinné el, ha volna kinek mesélnem, hogy gyerekkoromban sikerült élethûen elképzelnem, milyen a nemlét. Mert azt már akkoriban is tudtam, hogy nincs isten. Újra föltámadt a szél, és arcomba fújta anyám néhány hajszálát. Belém karolt, mert elszédülhetett. Féltem, hogy elájul, rettegek a betegségektõl, a rosszullétektõl, s hogy valaki egyszer a jelenlétemben talál megfulladni. Az unokatestvéremék óvodás lánya csillogó szemmel mondta együtt az imádságokat a sárospataki lelkésszel, s lila fodros ruhácskájában úgy festett, mint egy beszédre idomított majom.

Honnan tudták a többiek, hogy vége? A sokadik ámen után egyszer csak elindultak a lépcsõk felé, és nekünk követnünk kellett õket. Muszáj?, szuszogott anyám, de finoman magammal rángattam. A gyászhuszárok elõbb hátrébb léptek a most már lezárt sírtól, aztán a szerszámaikat a fal mellé fektették, és elindultak a távolabbi lépcsõ felé, hogy ne keresztezzék a mi utunkat. Segítettem anyámnak a sáros lépcsõn föllépdelni, és a sír elõtti keskeny ösvényen a többiek mellé sorakoztunk. A távolabbi rokonok és az ultipartnerek, akik a sírba tétel alatt mögöttünk álltak, odalentrõl figyeltek minket. Nem igazán értettük, mit jelent most ez az ácsorgás, hiszen már sem földet, sem virágokat nem dobálhattunk a sírba. A nagynéném persze mindig is szerette az efféle cirkuszokat. (Ami nekem a sírba tétel, az neki a föld dobolása a koporsó fedelén.)

Mivel nem tudtuk, mire való a sír elõtti álldogálás, kezdeményezni sem mertük, hogy vége legyen. Audis unokatestvérem a nagy bambulásban valahogy elfelejtette, hogy mi is ott vagyunk, s amikor váratlanul megfordult, anyám lábára lépett. Anyám hátrahõkölt, de mivel unokatestvérem tömege földhöz szögezte a lábát, majdnem hanyatt vágódott. Utánakaptam, az unokatestvérem meg anyám könyökét ragadta meg egy ösztönös mozdulattal. Míg a gondolkodás örökösen az ütközési felületeket keresi, az ember ösztönei azt diktálják, hogy a halálos ellenségének is utánakapjon. A baleset miatt unokatestvérem figyelme anyám sáros, lepisilt s immár össze is taposott cipõjére terelõdött. Anyám ingerült lett, hiszen az ember sosem azért bocsát meg, mert arra kérik. Például a nagyanyám sem bocsátotta meg nekem a gyerektelenségemet, igaz, nem is kértem. Fölháborított, hogy a nagyanyám azt képzeli, minden nõ gyereket akar, s ugyanazt a csalódottságot éreztem, mint az iskolában, amikor tanítónõnk azt hitte, hogy hatéves létemre nem tudok olvasni. Az unokatestvérem jobban tette volna, ha kivárja, amíg anyám dühe magától elpárolog.