Halálának harmadik évfordulóján egyik tanulmányának újraközlésével emlékezünk Tudós-Takács Jánosra.

Konzervativizmus-progresszivizmus: hamis alternatíva

(DIETRICH VON HILDEBRAND GONDOLATAI NYOMÁN[1])

A „konzervatív” és a „progresszív” fogalompárra a katolikus egyházon belül gyakran hivatkoznak — különösen a II. Vatikáni Zsinat óta. Zsurnalisztikusan, de még teológiai írásokban is Rahner, Schillebeecx, Chenu és Küng műveit szeretik „progresszívnek” minősíteni, ugyanakkor Bochenski, Maritain, Dietrich von Hildebrand és általában valamennyi (neo)thomista a „konzervatív” címkét kapja. Ez a minősítés persze az idők folyamán változik: a hatvanas években pl. Ratzinger „progresszív” teológusnak minősült, a Hittani Kongregáció prefektusaként viszont egyértelműen „konzervatív” jelzőt kapott. Hasonló átértékelés történt Hans Urs von Balthasar esetében is.

Ám nemcsak a teológusok, hanem az egyszerű katolikusok is hasonló kategóriákba vannak sorolva. Aki lelkesedik a kölni nyilatkozatért[2], aki helyesli Boff és Drewermann „pályamódosítását”, aki a II. Vatikáni Zsinatnak a vallásszabadságról szóló tanítását úgy interpretálja, hogy „mindegy, mit hiszünk; a fő az, hogyan élünk”, vagy aki csak egyszerűen a Vatikánt, illetve a pápát támadja, azt feltétlenül a progresszívek közé sorolja a közfelfogás. Aki viszont úgy gondolja, hogy az Egyház tanításának lényege változatlan, és az idők folyamán csak a tan kifejtésének stílusa változik, s aki ennek megfelelően a vallásszabadságról szóló zsinati tanítást nem a vallási indifferentizmus szellemében értelmezi, hanem úgy, hogy erőszakkal senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy a lelkiismereti meggyőződését megtagadja, s ezért nem az inkvizíció, hanem a meggyőzés a hit terjesztésének az eszköze, aki továbbá az orthopraxis mellett az ortodoxiát is fontosnak gondolja (nem azért, hogy a meggyőződése miatt megölje a másképpen gondolkodókat, hanem azért, mert tiszteli az igazság voltát), vagy aki egyszerűen a pápát annak tartja, ami: Krisztus helytartójának — az nem kerüli el a „sötét konzervativizmus” vádját.

A „konzervatív” és a „progresszív” címke ilyen gyakori használata szükségessé teszi, hogy közelebbről megvizsgáljuk: mit jelent tulajdonképpen ez a két fogalom?

Vannak emberek, akik genetikai, vérmérsékleti adottságaiknál fogva mindig a megszokotthoz ragaszkodnak, függetlenül annak specifikus tartalmától. Mások pedig — ugyancsak genetikai, vérmérsékleti okok folytán — l’art pour l’art lelkesednek minden újért — csak azért, mert az új. A megszokotthoz ragaszkodókat konzervatívoknak, az újért lelkesedőket progresszívoknak nevezzük. A konzervatív emberre jó példa annak az embernek az esete, aki nem veszi igénybe a számítógépet, pedig könnyen megtehetné, inkább kitart az írógép mellett, mert azt már megszokta. Aki pedig kizárólag azért szereti jobban a popzenét, mint pl. Wagnert, mert az előbbi újabb keletű, a progresszív ember kategóriájába tartozik.

A fentebb vázolt konzervatív, ill. progresszív magatartás ízlésbeli állásfoglalást tükröz, ezért mindkettő létjogosult (az ízlésről nem lehet vitatkozni). Ugyanígy nem lehet vitatkozni az optimista, ill. pesszimista életérzésről sem; az optimizmus és a pesszimizmus a konzervativizmushoz, ill. a progresszivizmushoz hasonlóan genetikai, vérmérsékleti tényezőktől függ.

Az alapigazságokkal kapcsolatban azonban egyértelműen értelmetlen konzervativizmusról, ill. progresszivizmusról beszélni, mert ezeknél kizárólag az igazságtartalom a fontos. Miként ostobaság lenne valakit konzervatívnak nevezni azért, mert egész életében kitart amellett, hogy 2×2=4, éppen így ostobaság lenne konzervatívnak minősíteni azt, aki egy életen át azt tartja, hogy „lehetetlen, hogy valami igaz is legyen, meg nem is, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben” (ellentmondás elve). Ugyanez a helyzet a többi alapigazság (az azonosság elve, a harmadik kizárásának elve, az elegendő alap elve és az okság elve) esetében is. Sőt: értelmetlen dolog konzervatív, vagy progresszív magatartásról beszélni akkor is, ha olyan igazsággal kapcsolatban történik állásfoglalás, illetve olyan igazság mellett tart ki valaki egy életen keresztül, amely önmagában nem nyilvánvaló, de legitim módon visszavezethető az ellentmondás elvére (abban az értelemben, hogy a tagadása az ellentmondás elvének a tagadására vezetne). Aki ilyen esetben nem igazságról, illetve tévedésről, hanem konzervativizmusról, vagy progresszivizmusról beszél, sohasem értette meg az igazság lényegét. Ilyenkor nem a konzervativizmus és a progresszivizmus közt van alternatíva, hanem az igazság és a tévedés között.

Azok, akik a konzervativizmust és a progresszivizmust egyetemes alternatívának tekintik, burkoltan azt tételezik fel, hogy egy bizonyos emberi magatartás a tárgyától függetlenítve norma lehet. Pedig semmifajta emberi magatartás nem jellemezhető értékítélet formájában a tárgyától függetlenítve, hiszen elsődlegesen a tárgy szabja meg az emberi cselekedetek jellegét. (Az érzelemmentes magatartás a laboratóriumban jó és célszerű, de a felebaráti szeretettel kapcsolatban már nem kielégítő.) Magatartásunkat a tárgynak kell formálnia. Ha olyan tárgyakról van szó, amelyek lényege változatlan, mint pl. az ellentmondás elvének, vagy a test és a lélek közti különbségnek esetében, értelmetlenség „időszerűségről”, vagy „időszerűtlenségről” beszélni, hiszen ezek a valóságok nem változnak az idővel.

Az érzéki ismeret esetében, amelyre a természettudomány és annak egyik alkalmazása, az orvostudomány épül, sok esetben szintén nem változik maga a tárgy (ugyanazokat az égitesteket vizsgálja az ókori és a mai csillagász; ugyanazt az emberi testet vizsgálja az ókori és a mai orvos), ám változik a mi megismerésmódunk.[3] Ez a körülmény ezeken a területeken a folyamatos haladás lehetőségét hozza magával. A természettudományban és az orvostudományban ezért nem lehet változatlannak hitt megállapításokhoz ragaszkodni; itt a „konzervatív” magatartás a helytelen, és a „progresszív” magatartás a helyes.

Ha valamely nép civilizációjáról, vagy gazdasági szituációjáról van szó, szintén nem lehet változatlan normához ragaszkodni, hanem a változó adottságokhoz, illetve a változó szituációhoz kell alkalmazkodni. A középkor civilizációs adottságainál jóval különbek állnak a modern ember rendelkezésére, s az is nyilvánvaló, hogy az a feudalizmus, amely a maga korában jól funkcionált, és a további technikai-gazdasági haladás motorja volt, a mai korban túlhaladott. Gazdasági-társadalmi téren tehát lehet a konzervativizmus és a progresszivizmus alternatívájáról beszélni, és — a természettudományhoz hasonlóan — itt is a „konzervatív” magatartás a helytelen, és a „progresszív” magatartás a helyes. Itt is a tárgy a meghatározó.

Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy aki helyesen (azaz a tárgynak megfelelően) akar viselkedni, időnként konzervatívnak, máskor meg progresszívnak fog tűnni. Többek közt ezért is van az, hogy viszonylag sokan vannak mindkét kategóriába (a konzervatívokéba és a progresszívokéba) sorolva a közfelfogás által.

Ha már a természetes ésszel megismerhető igazságok esetében is értelmetlen konzervativizmusról és progresszivizmusról beszélni, még sokkal értelmetlenebb ezt az alternatívát alkalmazni a természetfeletti kinyilatkoztatott igazságokkal kapcsolatban. Maga a kinyilatkoztatás változatlan, ami egyrészt a kinyilatkoztatást adó Isten változatlanságán alapul, másrészt azon, hogy az utolsó apostol halálával a kinyilatkoztatás lezárult.[4] A kinyilatkoztatás tartalmilag azóta nem bővülhet, csupán a burkolt (implicit) hittartalom válik egyre kifejezettebbé (explicitté). A kinyilatkoztatás egésze, a hitletétemény (depositum fidei) fölött való őrködés Jézus akaratából a tanítóhivatal feladata, amely Jézus ígérete folytán ezt a feladatát a történelem során biztosan betölti. Ez a garanciája annak, hogy a kinyilatkoztatásban való hitnek változatlannak kell lennie. Aki itt konzervatívnak tűnik, egyszerűen katolikus, aki pedig progresszívnek látszik, az nem katolikus.[5]

A hittel kapcsolatban nem a „konzervativizmus” és a „progresszivizmus” közt áll fenn alternatíva, hanem az igazi katolikus szellem és a relativisztikus szekularizáció között! Az előbbi a biztonsággal felismert kinyilatkoztatott igazságokhoz (pl. Jézus valóságos, történeti feltámadásához) egy életen át hűségesen ragaszkodik — nem azért, mert azok „megszokottak”, hanem azért, mert igazak! Igazságukat a nem tévedő, és senkit meg nem tévesztő kinyilatkoztató Isten tekintélye igazolja. — Az utóbbi nem fogadja el a kinyilatkoztatást (magát a természetfeletti rendet sem), ezért — relativiszikus módon — nem hisz változatlan kinyilatkoztatott hitigazságokban, hanem úgy gondolja, hogy az egyház tanítása koronként változhat, mert a dogmák nem fejeznek ki objektív igazságot, hanem a szubjektív tudattalanunknak kivetítése folytán jönnek létre. Ez a felfogás „konzervatívnak” tekinti a természetfeletti kinyilatkoztatást elfogadók meggyőződését, jóllehet e kérdésben az igazságtartalom elfogadásáról, vagy el nem fogadásáról, és nem a megszokotthoz való ragaszkodásról, vagy forradalmi újításról van szó. (Ezen a területen nem a vérmérsékleti-genetikai tényezők a meghatározók: lehetséges, hogy egy vérmérsékletileg progresszív ember egész életén át ragaszkodik a dogmákhoz, mert azokat igaznak tartja, és az is lehetséges, hogy egy vérmérsékletileg konzervatív ember nem fogadja el a változatlan dogmákat, mert nem hisz a természetfeletti kinyilatkoztatásban.)

A mondottak alapján a II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban nemcsak az a két alternatíva lehetséges, hogy valaki vagy elfogadja, vagy elutasítja a Zsinat tanítását a maga egészében, hanem olyan alternatívák is lehetségesek, hogy a zsinati tanítás egészét elfogadja valaki, és a modernizmustól kölcsönzött interpretációk megértéshorizontja segítségével értelmezi azt, avagy: a zsinati tanítások egészét úgyszintén elfogadja valaki, de modernista interpretációk nélkül! Az ilyen teológus követni akarja a zsinat valamennyi hivatalos határozatát, de azok interpretációja során azt az alapelvet tartja iránymutatónak, hogy mindaz a hittartalom, amely burkoltan már az apostolok hitében bennfoglaltatott, változhatatlan igazságot fejez ki. Ha tehát ilyen, az apostoli hitben bennfoglalt igazságot az egyházi tanítóhivatal (amelyet nem szabad valamiféle római hivatal módjára elképzelni: a tanítóhivatal nem egyéb, mint a püspökök testülete a pápával az élén) dogma formájában hívés végett a hívők elé terjeszt, ahhoz az ilyen teológus egy életen át ragaszkodni fog, és a zsinat összes határozatait úgy interpretálja, hogy ne kerüljön ellentmondásba egyetlen dogmával sem. Az ilyen teológusnak nincs nehéz dolga, hiszen a II. Vatikáni Zsinat nem dogmatikai, hanem pasztorációs zsinat volt: a zsinati atyáknak nem állt szándékukban egyetlen dogmát sem kimondani. A nem dogmatikus, tehát nem-doktrinális, hanem diszciplináris jellegű[6] döntések mindig annyiban és olyan értelemben kötelezők, amennyiben nem ütköznek össze a természetjoggal, az isteni joggal, és természetesen a dogmákkal. Az ilyen teológusnak nem kell semmit sem a zsinati szövegekbe belemagyaráznia, csupán a szövegeket a maguk eredeti értelmében, az analogia fidei-t[7] figyelembe véve kell olvasnia.

Az igazság szentségét tiszteletben tartó teológus igent mond korunk minden igaz értékére; nem azért, mert XX. századi, hanem azért, mert igaz értékről van szó. Ugyanakkor harcol minden hamisság és rossz ellen, még akkor is, ha a hamis és a rossz a modernség mezében jelenik meg. Az a bizonyos aggiornamento, amelyről XXIII. János pápa beszélt, a liturgiának, a nyelvezetnek, a stílusnak, a prédikációnak, és általában a pasztorációnak a megújulását jelentette — de nem a változhatatlan kinyilatkoztatott hittartalom megváltoztatását. A „tiszta levegő”, amelynek a szélesre tárt ablakon be kell nyomulnia az egyházba, lényegében az egyház diszciplináris, jogi megújhodását jelképezi, s ez nagyrészt mind a mai napig várat magára. A cölibátus kötelező jellegének megszüntetése, a mai plébániai rendszer megreformálása, a jézusiatlan kiközösítési rendszer megszüntetése, egy új egyházrend megteremtése, amelyet többek közt a Bokor-bázisközösség (és annak vezetője: Bulányi György) is javasol[8], és amely érintetlenül hagyná a püspök pápai kinevezését, illetve a pap- és püspökszentelések alkalmából a püspöki kézrátétel szükségességét, de a szentelendő pap, illetve püspök prezentálásában (felterjesztésében) döntő szerepet biztosítana azon személyeknek, akik a szentelendő pap, illetve püspök vezetettjei voltak hosszabb időn át, s így autentikusan nyilatkozni képesek a szentelendő személy alkalmasságáról — mindezek olyan reformok lennének, amelyek (súlyukat, jelentőségüket illetően) sokkal meghatározóbb jellegűek, mint a zsinat után bevezetett liturgikus reformok, és mind olyanok, amelyek érintetlenül hagynák a depositum fidei-t, az egyház apostoli hitletéteményét, és olyan területeken hoznának üdvös változást, amelyek nincsenek benne a kinyilatkoztatás burkolt tartalmában. Röviden: mindezek nem doktrinális, hanem diszciplináris változások lennének, és valóban friss, tiszta levegő nyomulna be általuk az egyház ablakán.

Mint ez a példa is mutatja: lehet egy, a dogmákhoz hűségesen ragaszkodó katolikus is „reformpárti”: nem „ellentmondásosság” és nem skizofrénia ez, hiszen nem a konzervativizmus és a progresszivizmus hamis alternatívájáról van szó ebben az esetben, hanem arról, hogy aki doktrinális síkon (a kinyilatkoztatás változatlan tartalma miatt) nem képes engedményt tenni semmiféle szellemi irányzatnak, attól még lehet, hogy lelkesedni képes olyan reformokért, amelyek nem ellenkeznek e kinyilatkoztatással, de az Egyház javát és megújulását szolgálnák.

Az Egyház — kétezer éves történelme során — számos krízisen ment keresztül. A keleti (XI. századi) és a nyugati (XVI. századi) egyházszakadás, a felvilágosodás és a liberalizmus eszmevilágának betörése súlyos válságokat okozott az Egyház belső életében. Mindezen válságok ellenére az Egyház él. A jelenlegi krízis a legsúlyosabb az egyháztörténelemben: a XX. század második felében betört a szekularizmus trójai falova az Egyház életébe. Itt nem egyes kérdésekben való tévedésekről van szó, hanem magának az igazságnak mélységes meg nem értéséről, s emiatt az egész természetfeletti kinyilatkoztatásnak elvetéséről. Ilyen radikális tévedésrendszerrel az Egyház korábban még sohasem találkozott. Egészen új ebben a jelenséghalmazban az is, hogy e gondolkodásmód terjesztői nem kívülállók, és nem is Egyháztól elszakadt személyek, hanem javarészt az Egyházon belül működő teológusok. Ezért találó a trójai faló metaforája. Mindezen riasztó jelek ellenére bízvást reméljük, hogy — az eddigi krízisekhez hasonlóan — az Egyház ezt a válságát is le fogja küzdeni, és nem szétverve, hanem megújhodva-megfiatalodva fog belőle kikerülni. S ez nem hiú remény, hiszen az Egyház isteni Alapítója azt ígérte, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.[9]

[1] Dietrich von Hildebrand: „Das Trojanische Pferd in der Stadt Gottes”, Regensburg, 1968.15-27.

[9] Mt 16,18.

(amdg.betiltva.com)