NATIONAL SZÉCHÉNYI LIBRARY
1956 INSTITUTE AND ORAL HISTORY ARCHIVE
   magyar
 ___KOZÁK GYULA: AZ IDENTITÁS NÉLKÜLI EMBER [KOZÁK GYULA: AZ IDENTITÁS NÉLKÜLI EMBER]___
KOZÁK GYULA
Az indentitás nélküli ember

2002 szeptemberében meghalt Farkas Vladimir. Végakaratának megfelelően halálhírét a család mindaddig nem hozta nyilvánosságra, amíg a temetés meg nem történt. Farkas Vladimir egyike volt azoknak, akiknek a neve magát az ördögi terrort jelentette. Péter Gábor mellett ő volt a legismertebb az ÁVO-ÁVH rettegett vezérkarából.

Az egykori főtiszt volt az egyetlen a „cég” vezetői közül, aki a nyilvános bűnbánatot vállalta. Tudatos élete második, hosszabb korszakában arra a kérdésre is kereste a választ, hogyan történhetett meg mindaz, ami vele megtörtént, mi az, amiért őt terheli a felelősség, s miért tehető felelőssé a történelem. Ezt nem fogalmazta meg így, de mindazok a kérdések, amelyeket önmagának és beszélgetőpartnereinek (így nekem is) feltett, végül is ezt sugallták.

A nyolcvanas években sokan éltek még a „cég” alapítói közül, de csak kevesen vállalták az interjút. 1986 végén tudtam meg, hogy Farkas Vladimir Budapest egyik külső kerületében, egy budafoki panelházban él. Akkor már évek óta készítettem egykori ávós-ávéhás főtisztekkel életútinterjúkat, s nem volt kétséges számomra, hogy Farkas Vladimirt is meg kell keresnem. Felhívtam telefonon, s elmondtam neki, hogy szeretnék vele hosszabb, magnetofonos beszélgetést folytatni. Rideg volt és elutasító, hogy miért, azt később értettem meg. „Hívjon fel két hét múlva!” – mondta, és letette a kagylót. Három hetet vártam, és újra hívtam. Mintha kicserélték volna. Már a telefonban felajánlotta, hogy tegeződjünk, és sürgette a találkozást. Egy belvárosi eszpresszót ajánlott, én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy a lakásán látogathassam meg. Sokáig szabódott, elmondta, hogy nagyon szerény körülmények között él, ne lepődjek meg, ha a szokásos lakótelepi nyomorszintet tapasztalom. Azt tapasztaltam. Azzal a nem látható különbséggel, hogy lakásának bejárati ajtaja vaslemezzel volt kibélelve, mert korábban rá akarták gyújtani a lakást, s azzal a látható különbséggel, hogy szobájában a könyvektől, folyóiratoktól még leülni is alig lehetett.

Első látogatásomkor elnézést kért korábbi elutasító magatartásáért, s magyarázatként elmondta, hogy sok provokatív hívást kap, s amíg nem „priorált le” (sic!), addig gyanakvó volt, de a priorálás nyomán bizalmába fogadott. Hogy kiknél érdeklődött utánam, s milyen szempontok vezérelték, máig sem tudom. Háromszor-négyszer magnó nélkül látogattam meg, hogy „szoktassam a jelenlétemhez”, felkészítsem az interjúra, szimmetrikussá tegyem a kapcsolatunkat, majd belevágtunk a másfél éves munkába: életútinterjút készítettem vele. 1 Keresztnéven szólítottuk egymást, s egyre több beszélgetés zajlott magnó nélkül. Korábban, a hozzá hasonló beosztású és rangú ávósokkal készített interjúk során megtanultam érzelmeim és indulataim kikapcsolását az interjúszituációban.

Életútja tetemes részére semmiféle forrás nem állt rendelkezésre – csak ő maga. Amit elmondott – egy nyolcvanas évek végére „letisztult”, felépített és megszilárdult konstrukció, amely meglehet, hogy a valóság tégláiból épült, de ő építette.

A Farkas Vladimirral való találkozásig a következőket tapasztaltam az ávósinterjúkban. Minden olyan információ pontos volt, amely az interjúalanyra vonatkozóan nem tartalmazott „terhelő” adatot, s minden információ torz, hamis – vagy nem is került terítékre –, amelynek alapján morálisan elmarasztaló ítéletet lehetett volna róla alkotni. A hangsúly a morális jelzőn van, hiszen néhányuk büntetőjogi felelősségre vonása már megtörtént, mások esetében a bíróság nem talált értékelhető bűncselekményt korábbi ávós-ávéhás tevékenységük idejére vonatkozóan (hogy egyáltalán akart-e, azt most tegyük zárójelbe). A legtöbb egykori ávós-ávéhás azonban nem került bíróság elé, az 1956-os forradalom után a Kádár-rendszer a szolgálatába fogadta, s csak a piszkos munka, a megtorlások befejezése után eresztette szélnek őket. Sokan azok közül, akik az 1956 előtti korai korszakban nem túl súlyosan, vagy egyáltalán nem kompromittálódtak, aktív életük végéig vagy a „cég” szolgálatában maradhattak, vagy a civil életben kerültek jobb állásokba. Ám még azok is, akik a „cégnél” folytatott tevékenységük miatt hosszabb-rövidebb időt börtönben töltöttek (ilyen nagyon kevés volt!), az interjúban azt bizonygatták, hogy ártatlanok, hogy elítélésük jogtalan volt, minden alapot nélkülözött, csupán politikai célokat szolgált. Ugyanakkor egykori kollégáikkal kapcsolatban nem mutattak szolidaritást, a legtöbben gátlástalanul megnevezték azokat, akik – szerintük – törvénytelen (embertelen) eszközöket alkalmaztak.

Farkas Vladimirtól sem vártam mást. Főleg mert neve (Farkas Mihálynak, a hírhedett moszkvai trojka egyik tagjának fia volt) különlegesen negatív konnotációkkal volt terhes. Óriási meglepetés ért, amikor még az interjú megkezdése előtt azt kezdte feszegetni, vajon az ő bűneihez milyen út vezetett, s életének különböző fordulópontjain mi lett volna a helyes döntés, mi vihette volna más irányba a sorsát. Az interjú rövidített, de a folyóiratközléshez mégis rendkívül hosszú változata a Mozgó Világban jelent meg, 1988-ban. Később, 1990-ben Farkas Vladimir megírta az „életrajzát” is, 2 és haláláig annak a kérdésnek a megfejtésén dolgozott, hogy apja, Farkas Mihály miért vált a magyar történelem egyik leggyűlöletesebb figurájává.

Nem kívánok abban a régi vitában állást foglalni, hogy milyen mértékben befolyásolja egy ember személyiségét a genetikai determináció, illetve a szocializáció. Ám a különböző nézeteket vallók abban egyet fognak érteni velem, hogy Farkas Vladimirból nem lett volna az ÁVO-ÁVH emblematikus figurája, ha gyermek- és ifjúkora másként alakul, s ha nem Farkas Mihály az apja.

Farkas Vladimir halmozottan hátrányos helyzetű családba született 1925-ben a Felvidéken, Kassán. A trianoni sokk után ott magyar, zsidó, kommunista családba születni még akkor is komoly megpróbáltatásokkal járt, ha a család szilárd egzisztenciával rendelkezett, ha az apanélküliség és a szegénység nem jutott a gyereknek osztályrészül. Farkas Mihály fia születése évében kezdte meg az illegális kommunista tevékenységéért rá kirótt hat és fél éves börtönbüntetését, majd 1929-es szabadulása után a Kommunista Ifjúsági Internacionálé funkcionáriusaként járta a világot, hogy végül 1937-ben Moszkvában, a Lux Szállóban kössön ki.

„1925. augusztus 12-én születtem Kassán, a Csehszlovák Köztársaságban. A születési bizonyítványom ugyan nincs meg, de az elemi iskolai leckekönyvem szerint az eredeti nevem Lőwy Vladimir volt. A Vladimir nevet Lenin emlékére kaptam, mint kassai magyar kommunista családba született gyermek. ... Nagyszüleim közül csak az apai nagyanyámat, Lőwy Jankát ismertem, aki e tájban szakított egy életre a zsidó vallással. Akkor azt mondta: nincs Isten, ha az én fiamat, aki a szegények és a dolgozók érdekeit védi, börtönbe csukták. Így az én életemben a zsidó vallásnak – bár nagymamám nevelt 14 éves koromig – nincs szerepe.”

Farkas Vladimir magyarnak született, szlovák közegben telt a gyermekkora. Az elszakított Felvidéken sem magyarnak, sem zsidónak lenni nem volt könnyű, s még nehezebb volt egy börtöntöltelék kommunista gyermekeként feneketlen nyomorban egy fáspincében élni.

„Kassán, egy bérház pincelakásában laktunk tízéves koromig. Ez egy pesti TÜKER-pinceszerű helyiség volt. Volt egy bejárat, amely egyszerre volt ablak és ajtó, utána néhány lépcsőn kellett lemenni. Ha esett az eső, beömlött hozzánk a víz. Egy helyiség volt, alig lehetett 12 négyzetméter. A pince végében volt egy ajtó, ahol ki lehetett menni a mosókonyhába és a WC-be. Ebben a pincelakásban anyámon és a nagyanyámon kívül még ott lakott apám húga is.

Beleszülettem a munkásmozgalomba.”

Mi volt az anyanyelve Farkas Vladimirnak? Magyar. Milyen közegben élt gyermekkorában? Magyar és szlovák közegben, s mindkét nyelvet használta, használnia kellett. De el kellett viselnie a triumfáló szlovák környezet ellenszenvét is magyarsága, zsidósága, kommunista apja, szegénysége miatt. Az anyja egy ízben – belefáradva a kilátástalanságba – gyermekével együtt a megáradt Hernádba vetette magát, de kimentették.

„Szlovák nyelvű iskolába jártam, de otthon csak magyarul beszéltünk. Azért jártam szlovák iskolába, mert az volt a nagymamám véleménye, hogy másként nem fogok tudni boldogulni.”

Az apja 14 évre eltűnt Farkas Vladimir életéből, és 1929-ben édesanyja is a nemzetközi munkásmozgalmat választotta gyermeke helyett, hogy majd csak 1945-ben találkozzanak legközelebb.

„Édesanyámmal kapcsolatos gyerekkori emlékeim nincsenek ... Anyámnak tanult mestersége nem volt, munkásnőként, varrónőként dolgozott. Lőwy Sándor volt a fivére, akit mint a KIMSZ KB titkárát a börtönben mesterséges táplálással gyilkoltak meg. Négyéves voltam, amikor anyám Magyarországra jött illegális pártmunkára, de lebukott, és kitoloncolták. Ebben az évben halt meg a fivére is. Anyám Bécsen át került Franciaországba, ahol tagja lett a Francia Kommunista Pártnak, és részt vett az ellenállási mozgalomban Kara Simonné (Kara Anna) névre szóló hamis iratokkal. Elmenetele után nagyanyám nevelt. Apa és anya nélkül nőttem fel.”

Farkas Vladimir primer szocializációja, amely az ember életének egészére meghatározó jelentőségű, a nagyanyjához kötődik. Teljesen hiányzott az apakép, két nő mellett élt (anyja fontosabbnak tartotta a nemzetközi munkásmozgalmat, mint gyermeke felnevelését, bár az öngyilkossági kísérlet nem illik bele egy osztályharcos asszonyról alkotott képbe). Az iskolázatlan nagyanya csak egy rendkívül leegyszerűsített világképet tudott közvetíteni. Ahhoz, hogy Farkas Vladimir annak a társadalomnak, amelybe beleszületett, teljes értékű tagjává válhassék, keveset kapott. Annál is inkább, mert az a társadalom, amelyben Farkas Vladimir élt, nem tartott igényt a hozzá hasonló paraméterekkel rendelkező személyekre. Ez a kép egy dichotomikus világot közvetített, amelyben csak jó és rossz emberek vannak. A mifélék a jók, a többiek a rosszak. Farkas Vladimir nárcisztikus deficittel nőtt fel, s ez az egyik kulcs élete későbbi alakulásának értelmezéséhez.

A legfontosabb referenciaszemély, a szignifikáns másik nyilvánvalóan a nagyanyja volt, aki – elveszítvén a fiát – a menye távozása után immár teljesen rá maradt unokájának adta minden szeretetét. De Lőwy Janka nagyon féloldalas és a későbbiekben nehezen vagy egyáltalán nem használható értékcsomagot közvetített. S az anya eltűnése egy kisgyerek életéből, különösen ha az apa sincs jelen, szükségképpen traumatizáló. A kisgyerek számára a nagymama élethelyzete jelentette azt az objektív valóságot, amelyből később fel kellett építenie a saját világát. Ez a szűrő azonban – mivel a primer szocializáció elsősorban nem a kognitív tanulást jelenti! – olyan értékeket engedett csak be a fáspincébe, amelyek (ha Farkas Vladimir Kassán marad is) használhatatlanok voltak, szükségképpen deviáns magatartás kialakulását eredményezték volna. Hiszen az ember azzá válik, amit a szignifikáns másikak (Peter L. Berger és Thomas Luckmann szóhasználatával) „beletápláltak”. 3 A kisgyermek azonosul a szignifikáns másikkal, s amikor identitását kialakítja, dialektikus viszony jön létre önmaga és az „én” visszatükröződése között. Ha ez a viszonyrendszer szűk keretek között marad, a szocializáció nem tölti be funkcióját. Kevés szerepminta, kevés értéktípus, a világ szűk választéka – ezek jellemezték Farkas Vladimir életének első éveit.

Természetesen az illegális kommunisták közül sokan megfordultak Lőwy Janka fáspincéjében, de ezek az emberek nem játszottak döntő szerepet a primer szocializációban, kivéve Schönherz Zoltánt, aki anyagilag is támogatta az apa és anya nélkül maradt gyereket és nagyanyját. Az egyetlen releváns férfiszerepet Schönherz közvetítette. Schönherz elegáns volt, jómódú, és tele szeretettel s persze osztálya elleni gyűlölettel. Amikor Farkas Vladimir azt mondja, hogy beleszületett a munkásmozgalomba, azzal azt juttatja kifejezésre, hogy mindazok az értékek, amelyeket kisgyermekként elsajátított, az illegális kommunista mozgalom értékei voltak, ám ezekből, ezek internalizálásából nem jöhetett létre valóságos világ.

Nem kapta meg azokat a sémákat, amelyek később hasznosan alkalmazhatók lettek volna felnőtt életében. Nem kapta meg azokat a viselkedési mintákat, amelyek egy stabil, deficitmentes identitás kialakulását lehetővé tették volna. Jelen volt viszont mind nagyanyja, mind a velük kapcsolatban lévő személyek esetében az osztályharcos gyűlölet a gazdagok iránt és a szolidaritás a mifélénkkel, a szegényekkel, a munkásosztállyal. Nem kapta meg a kisgyerek számára legfontosabb „minden rendben van körülöttem” érzést. Ezt a rendezetlen, szeretettől és a gyűlölettől vibráló otthoni világot Farkas Vladimir egy életen át hurcolta magával.

A szintén kassai, burzsoá származású (likőrgyáros családból származó) Schönherz Zoltán (Farkas Mihály kortársa, társa az illegális kommunista ifjúsági mozgalomban) Farkas Vladimirt hamis útlevéllel Prágán keresztül Moszkvába juttatta.

„Apámnak velem kapcsolatban egy pozitív cselekedete volt egész életében, de bár ne tette volna: az, amikor 1939-ben kivitetett Moszkvába. S most szörnyű dolgot fogok mondani. Nem a későbbiekben tárgyaltakkal kapcsolatos felelősségemet akarom minősíteni, de oda jutottam, hogy bár mint egy zsidó gyerek pusztultam volna el 1944-ben Auschwitzban! Ezt nagyon őszintén mondom. Ami Moszkvába kerülésem után következett, azt nem tekintem ugyan végzetnek, de több mint harminc éve nem adok semmiért magamnak felmentést.”

Farkas Mihály még a börtönben elvált első feleségétől, s 1939-ben már második, német feleségével élt a moszkvai Lux Szálló „felsőbb régióiban”, vagyis az alacsonyabb kasztba tartozóknak járó egyik felső emeletén, két kicsiny szobában, az új házasságából született kislánnyal és az analfabéta orosz háztartási alkalmazottal. Ide érkezett meg Farkas Vladimir. Az apa hamar belátta, hogy tévedés volt fiát kivitetnie Moszkvába, a két kis szoba négy embernek is szűkös volt, s a kiskamasz minden vonatkozásban csak nehezítette a moszkvai létet.

Farkas Vladimir számára már a megérkezésekor nyilvánvalóvá vált, hogy Moszkvában nemkívánatos személy, de apja kénytelen volt befogadni a gyermekét, és beíratni egy közönséges orosz iskolába, ha már meghozta helytelen döntését.

Farkas Mihály iskolázatlan, életét a kommunista eszmére feltevő, becsvágyó pártkatona volt. Amilyen gátlástalanul hagyta magára gyermekét – s nem segítette még a nyugati emigrációból sem –, olyannyira nem titkolta, hogy fia Moszkvában is csak púp a hátán.

„Natasa, ez az analfabéta orosz parasztasszony állt hozzám Moszkvában a legközelebb, őt szerettem a legjobban, és azt hiszem, ő is engem szeretett Renata húgom mellett a legjobban a családból. Natasa a pótnagymamám volt. Ilyeneket mondott: ťJaj, Vologya, ha te egy évvel előbb jössz, miket tapasztaltál volna?Ť”

Natasa pótolta a Kassán hagyott nagymamát. Ettől a parasztasszonytól és a Lux Szállóban lakó magyar emigránsoktól sokkal több jó szót, emberi gesztust kapott Farkas Vladimir, mint az apjától. De a Lux Szálló nem az a hely volt, ahol az emberi érzelmek kinyilvánítása jellemezte volna az ott lakókat. A már nagykamasz Farkas Vladimir számára a következő szignifikáns másik egy analfabéta orosz parasztasszony, apja cselédje volt. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a 14 éves fiú ne értette volna meg, hogy a csornüj voron, a fekete varjú által elhurcolt személyek valamilyen definiálhatatlan, ám mindenképpen rossz erő áldozataivá váltak. Miként Natasa is biztosan tudta, miről is szól a Szovjetunió e legsötétebb korszaka, de ő iskolázatlanságára hivatkozhatott, s különben sem kívánta gondolatait megosztani a gazdája gyermekével. S abban sem lehetünk biztosak, hogy Natasa érzelmei a frissen érkezett jövevény iránt őszinték voltak. Persze számunkra az a fontos, hogy Farkas Vladimir akkor úgy érezte, hogy kapott egy pótnagymamát, ha már az apjától és annak német feleségétől nem várhatott az életkorának megfelelő emberi megnyilvánulást.

A primer szocializáció során elsajátított (nem csak és nem elsősorban kognitív) tudás csak igen szerény mértékben volt alkalmazható egy másik kultúrában, a moszkvai emigránsokéban, amely a kassainál is zártabb volt, még inkább befelé forduló, s mindezek mellett rendkívül hierarchikus is. Hogy Farkas Vladimir mikor és milyen mértékben ismerte fel a Lux Szálló sajátos lakói között létező erőteret, s ebben milyen mélységig, illetve magasságig jutott, arról nincsenek ismereteink. Valószínűleg a magyar emigránsokon kívül a nemzetközi munkásmozgalom többi ott lakó harcosával nem, legfeljebb azok vele nagyjából azonos korú gyerekével találkozhatott.

Farkas Vladimir harmadik anyanyelve – a magyar és a szlovák után – az orosz lett. Orosz iskolába járt, s egy amúgy jó képességű gyerek hamar elsajátít egy idegen nyelvet. A háború kitörése megváltoztatta a Lux Szálló és Moszkva hangulatát. Farkas Vladimir 1941-ben még csak 16 éves, tele önértékelési zavarokkal, amelyekből egyenesen következik, hogy identitása is válságban van. Hiányoznak a valóság azon döntő elemei, amelyek biztosítanák az állandó visszajelzést, hogy ő az, aki. Hogy biztos legyen abban, hogy az, akinek hiszi magát. A visszajelzések ellentmondásossága kakofóniába torkollott, s nem volt olyan személy, akihez bizalommal fordulhatott volna, nem létezett egyetlen releváns másik sem, akitől megerősítést kaphatott volna. Rendkívül magányos volt, mint egyébként a Lux Szálló szinte minden gyermek és felnőtt lakója.

„Idősebb iskolatársaim zöme önként jelentkezett a frontra, a legtöbbjük el is pusztult. Sem én, sem az apám nem voltunk szovjet állampolgárok, és a korom miatt sem lehettem volna katona. Azt azonban beláttam, hogy nem a tanulás ideje van, ezért jelentkeztem honvédelmi munkára, Szmolenszk és Vjazma között tankelhárító árkokat ásni. Engem is teljesen sokkolt a hír, hogy a németek milyen sikereket értek el a háborúban. Persze nem tudtam, hogy a szovjet hadsereg parancsnoki karával korábban mi történt. De hát én akkor még alig voltam 16 éves. Visszakerültem Moszkvába, ahonnan október 16-án evakuáltak bennünket.”

A háborút a Szovjetunióban élte végig, szilárd antifasiszta meggyőződéssel és tenni akarással. A tankelhárító árok ásása nyilvánvalóan jelentős identitáserősítő tényező volt, hiszen itt érezhette saját hasznosságát, s a korábban megszerzett (ideológiai és politikai) értékek materializálódását. Boldogan vállalta volna a fegyveres harcot is a németek ellen, de erre nem volt lehetősége.

„1944 elején [ekkor már 19 éves!] – Rákosi által tolmácsolt pártmegbízás alapján – elküldtek Mamontovkába egy gyorstalpaló rádiósiskolába, hogy elvégzése után majd átdobnak Magyarországra illegális munkára. ... Bár műszaki antitalentum voltam, megtanultam morzézni, és azt is, hogyan lehet adót készíteni egy rádiókészülékből. Végül mindannyian kaptunk egy Majak típusú kofferrádiót, amellyel adni-venni lehetett, és megtanultuk telepíteni és dolgozni rajta.”

A tanultak gyakorlati felhasználására már nem került sor, mert a háború befejeződött. Mamontovkának azonban nagy jelentősége volt Farkas Vladimir életében. Itt ismerkedett meg az iskolán történelmet tanító Andics Erzsébet és a közgazdász Berei Andor lányával, későbbi feleségével, Berei Verával. Andics és Berei a Rákosi-, de még a Kádár-korszaknak is emblematikus (negatív) figurái voltak, mindketten a munkásmozgalom régi, súlyos börtönbüntetésre ítélt harcosai, akiket a Szovjetunió az 1920-as fogolycsere alkalmával menekített ki az országból. S mindketten a kommunista értelmiségiek doktriner figurái, akik hazatértük után Magyarországon az intellektuális világ különböző területeit uralták.

Farkas Vladimir élete minden epizódjáról részletesen beszélt a vele készült interjúban, azonban első házasságáról, annak felbomlásáról, Berei Verához fűződő érzelmeinek alakulásáról a csupasz tényeken kívül soha semmit nem mondott – még magnón kívül sem. Csak kikövetkeztethető, hogy Berei Vera volt az a generációs társ, akivel a közös asszociációs bázis okán könnyen szót érthetett. Annál is inkább, mert Berei Andor a Kommunista Ifjúsági Internacionálénál Farkas Mihállyal azonos időben is tevékenykedett Belgiumban, s joggal feltételezhetjük, hogy Berei Vera számára azok a nyelvi formák, amelyekben Farkas Vladimir kifejezte magát, több mint ismerősek, evidensek voltak.

Farkas Vladimir közel húszévesen érkezett meg Budapestre, azzal az ismeretségi körrel, amelyet összefoglalóan moszkovitáknak szokás nevezni. Amikor 1945-ben apjával együtt Budapestre került, egyikük sem „hazaérkezett”, hanem annak az (anya)országnak a fővárosába, amelytől szűkebb pátriájukat, a Felvidéket elszakították. Farkas Mihály húsz évig nem járt magyarlakta területen, Farkas Vladimir pedig soha korábban nem járt az anyaországban. Húszévesen, megkopott magyarnyelv-tudással érkezett haza, de súlyos tapasztalatokkal a Nagy Honvédő Háborúról, s őszinte gyűlölettel a fasizmus iránt. A Szovjetunió és a kommunizmus iránti feltétlen elkötelezettsége evidencia volt, ugyanakkor szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy ő a Farkas Mihály fia. Két konvertálható „vagyonnal” rendelkezett: a megkérdőjelezhetetlen megbízhatósággal és a Mamontovkában szerzett rádiós ismeretekkel. Valamint a Berei Verához fűződő érzelmekkel.

Múltja, s hogy apja a hírhedt trojka egyike, szinte lehetetlenné tette, hogy közember módjára illeszkedjék be a „társadalmi mátrixba”. Az önértékelési zavarokkal küzdő, éretlen személyiség elfogadta az egyébként már akkor sem kedvelt apa (és a többi moszkovita, köztük Rákosi) gondoskodását.

Az Akadémia utcai pártközpont toronyszobájába került.

„Négy vidéki helyen volt telepítve a Majak adó-vevő, a budapesti, Akadémia utcai pártközpontban ketten tartottunk ügyeletet, felváltva vettük a vidéki adásokat, illetve küldtük a rejtjelezett anyagokat. A pártközpontban a tető alatt, egy padlásszobában dolgoztunk. ... Ott ültem a kalickában, és rengeteget olvastam. A Rákosi- és Farkas-titkárságon kívül senkivel nem volt kapcsolatom, annyira titkosnak minősült ez a tevékenység.”

A pártközpont épületén belül mindenhová szabad bejárása volt, ő volt a Vladi, aki Rákosihoz is bejelentés nélkül bemehetett, de csak mint egy lakáj, aki leteszi a frissen érkezett üzenetet, és csak éppen nem kap barackot a fejére, hogy jól van öcskös, mehetsz a dolgodra. Jelen volt a legmagasabb körökben, magánéletében pedig a hozzá hasonló múltú káderek jelentették a társaságát. Nyelvi problémái csak lassan oldódtak, hiszen a Moszkvában töltött évek miatt magyarja nagyon megkopott, oroszul viszont tökéletesen beszélt. Azon a nárcisztikus deficiten, amiről korábban már szó esett, talán csak a Berei Vera iránt érzett vonzalom enyhített valamit. Önértékelési problémáin egyáltalán nem segített, hogy a hatalom csúcsán lévő, legfontosabb emberek között volt, mert ennek az „ottlétnek” kifelé semmilyen jelét nem adhatta, s ezért nem is kaphatott megerősítő visszajelzéseket, amelyek segíthették volna önértékelésének fejlődését, teljessé tehették volna a személyiségét.

Ehhez az elzárt állapothoz képest szinte megváltást jelentett, amikor az Államvédelmi Osztályra (a hírhedt ÁVO-ra) került.

„Szőnyi Tibor, a párt káderosztályának a vezetője, majd Szebenyi Endre belügyi államtitkár hívatott, hogy a politikai rendőrségnek szüksége van ilyen képzettségű szakemberekre, mint én vagyok. A magyar politikai rendőrségről nem sokat tudtam, Péter Gábort személyesen nem is ismertem. Lelkesen vállaltam a munkát, de apámnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a politikai rendőrségre kerültem [Kiemelés – K. Gy.]. El volt döntve, hogy Száberszky József alosztályán fogok dolgozni, mert az foglalkozott a technikai jellegű szolgáltatásokkal. Olyasmivel, mint telefonlehallgatás, levélcenzúra, hamis igazolványok előállítása.”

Ez az interjúrészlet olyan, akár egy jegyzőkönyvbe mondott vallomás. Megváltozik a hang, az intonáció. S külön érdemes felfigyelni arra a momentumra, milyen fontosnak tartja annak közlését, hogy az apjának nem volt köze az ÁVO-hoz kerüléshez.

A PRO-t (Politikai Rendészeti Osztály, az ÁVO elődje) tudatosan úgy hozták létre, hogy abban a zsidók legyenek többségben. A kommunista hatalom a korábban üldözöttek révén kívánta meggátolni a Horthy-korszakból átigazolni kívánó figurák megjelenését. Farkas Vladimir minden vonatkozásban megfelelt az ÁVO kritériumainak.

Az ÁVO-n emberszámba vették, olyanok közé került, akik hasonlóak voltak hozzá, sőt, respektálták is, leginkább azért, mert ő volt Farkas Mihály fia. Kezdetben technikai (azaz lehallgatási) ügyekkel foglalkozott, s csak később és alkalmanként került érdemi munkakörbe.

Volt-e ekkor már identitása Farkas Vladimirnak? S ha igen, milyen? A válasz egyértelmű. Természetesen volt személyes identitása is, de egy termeszvár katonájaként értelmezte magát, aki a pártért, a kommunista eszméért él, mint individuum csak korlátozottan létezik. Az egyenruha, a katonai szervezethez tartozás mindig ad bizonyos tartást, önazonosság-tudatot viselőjének, az igazi, belülről felépített, a saját értékek ismeretén és megbecsülésén alapuló identitást viszont még a legerősebb embereknél is gyengíti. A csoporthoz tartozás az egyén arcát maszk mögé rejti, az identitás a csoport identitása, kváziidentitás. Ugyanakkor az egyenruha kényszeríti az önértékelési hiány felszámolására, és teljesítési kényszerbe hajszolja viselőjét. Az ÁVO esetében a teljesítési kényszer, a sokszoros, erőn túli megfelelés mindenki számára kötelező volt. Ugyanakkor a nárcisztikus deficitet nem csökkentette a korszak legbrutálisabb erőszakszervezetéhez való tartozás, miként a „normális” hétköznapok „plauzibilitás-strukturáján belül” sem adott semmiféle kapaszkodót. Kérdés persze, hogy Farkas Vladimirnak voltak-e kételyei az őt közvetlenül és közvetve körülvevő világgal szemben. Az ÁVO olyannyira „üvegházként” működött, hogy a valóságos világhoz az ott dolgozókat lényegében semmi nem kötötte, kivéve a letartóztatottakkal kiépített kapcsolatukat. Sem kétely nem volt, sem a kétely elutasítása, maradt a szervezet, a „cég” értékeinek kritikátlan interiorizálása. Az identitás pótszere a „cég” maga volt.

A „cég” pedig a brutalitás, a szadizmus osztályharccá eufemizált megtestesítője volt. Egy idő után még a legjámborabb ávósok számára is elfogadhatóvá váltak az ÁVO-nál mindennapos módszerek. Az öngerjesztő folyamat még az érett, e módszereket normális körülmények között elutasító személyiségeket is „bedarálta”, az érzékenyebbeket viszont egy idő elteltével súlyos depresszióba vagy egyéb pszichés betegségbe kergette. A diktatúra erőszakszerve a kellő ideológiai lózungokkal (s nem kis mértékben a közelmúlt borzalmaira való hivatkozásokkal) elérte hatását: dolgozói, a „cég” emberei azonosultak a nagypolitika céljaival, s ehhez – a szent cél érdekében – megtalálták az adekvát módszert: a kíméletlenséget.

Farkas Vladimir az ÁVO-ÁVH-nál sikeres karriert futott be. A karrierhez nyilvánvalóan kellett az odaadás, az azonosulás, a megfelelés. No meg a végig a legfelsőbb régiókban regnáló apa. S egy olyan személyiségnek, aki fiatal éveiben állandóan feleslegesnek, kitaszítottnak érezte magát (tegyük hozzá: joggal), megváltást jelentett a „közösség” (már amennyiben az ÁVO-t, illetve az ÁVH-t közösségnek lehet nevezni), amely honorálta megfelelni akarását.

Rendre olyan feladatokkal is megbízták, amelyek messze meghaladták a korábban felajánlott technikai tevékenységet. Nyilvánvaló, hogy ezek a feladatok a másodlagos szocializáció részeként a jelent úgy értelmezték, hogy a múltból az adott jelenhez jól illeszthető elemek váltak fontossá. S ráadásul arra sem maradt sem idő, sem ok, hogy elgondolkozzon azon, ki is ő valójában, s amit tesz, azt ő teszi-e, vagy a nevét viselő, egyenruhába bújtatott ember. S otthon sem kellett egy más értékrendű közeggel szembenéznie, hiszen felesége is moszkovita és munkásmozgalmi szülők gyermeke volt, így mind magán-, mind hivatali világa azonos értékrend szerint szerveződött.

„Én akkor azt a szót, hogy törvényesség, a mi sorainkban nem hallottam [Kiemelés – K. Gy.], de hallottam és el is fogadtam a forradalmi kérlelhetetlenséget. Ez volt az egyik alapmotívuma az állambiztonsági munkának. Így bennem akkor az a nézet alakult ki, hogy itt, Magyarországon legalább polgárháború nélkül, kevesebb áldozattal jöhet létre az élcsapat által vezetett proletárdiktatúra, a régi reakciós rendszer gyökeres megsemmisítése.”

Ebben az interjúrészletben világosan megfogalmazódik, hogy a cég céljaival képes volt tökéletesen azonosulni. A gyökeres megsemmisítés kifejezést 1988-ban használja, visszatekintve akkori énjére. Ám ezekhez a célokhoz igen kemény, törvénytelen eszközök társultak, s aki e célokkal azonosult, annak el kellett fogadnia az alkalmazott módszereket is. Meglehet, hogy a közel egy évtizednyi ávós tevékenység alatt ébredt ugyan kétely Farkas Vladimirban, ám erre semmilyen bizonyítékunk nincs. A cég nem tűrte volna el egyetlen tagjától sem, hogy meginogjon. Még akkor sem, ha az látta, hogy gyakran azokra is lecsapnak, akik korábban a legmegbízhatóbb, leghűségesebb elvtársaknak tűntek.

„Mint hithű kommunista – ma szégyenkezve azt mondom: sztálinista – természetesnek tartottam, ami történik.”

Ugyanakkor a szervezet teljesen szétzúzta a maradék személyiségét is Farkas Vladimirnak. Első „komoly” munkájáról így emlékezik meg:

„A Rajk-ügy kezdetén egyszer azt mondták nekem, hogy én hallgassam ki Cseresnyés Sándort Rajk Lászlóra vonatkozóan. Én addig soha, senkit nem hallgattam ki, nem is tudtam, hogy ez a munka hogyan folyik. [Ez nyilvánvalóan nem igaz, hiszen aki a kihallgatások hangrögzítését, illetve kihangosítását végezte, annak tudnia kellett, hogyan zajlottak a kihallgatások!] Az volt Péter Gábor véleménye, hogy ideje nekem is bekapcsolódnom a nyomozati munkába, és ne csak technikai kérdésekkel foglalkozzak. Megkérdeztem: hogy kell ezt csinálni? Amikor a kérdésemet feltettem, ott volt Péter Gábor és Szűcs Ernő, de egy jogász és egy orvos is, és azt a választ kaptam, hogy úgy kell kezdeni a kihallgatást, hogy lekenek egy pofont. Én soha életemben senkit nem ütöttem meg, és iszonyú zavarban voltam. Azt mondtam magamban, ha Cseresnyés Sándornak nem kenek le egy pofont, akkor az bizonyíték arra, hogy nem vagyok alkalmas a munkára. Ha le kell kenni, akkor lekenek egy pofont. Én úgy emlékszem, hogy lekevertem ezt a pofont. Cseresnyés azonban, aki az 1957-es peremben tanú volt, tagadta, hogy őt akár egyetlenegyszer is megütöttem volna. Azt mondta, hogy őt megverték előtte is, utána is, de Farkas Vladimirtól nem kapott pofont.”

Ez a történet szinte tankönyvi szinten bizonyítja, hogy hogyan válhat teljesen kívülről irányítottá, identitását feladóvá egy ember, hogyan szívhatja magába egy szervezet olyan mértékig, hogy az amúgy is labilis, állandó értékválságban lévő személyiség teljesen elvesszen, s csak a paroliján lévő csillagok definiálta katona maradjon meg.

Farkas Vladimir fontos ügyekbe keveredett bele – olyanokba, mint a Rajk-per, a szocdemek elleni ávós hadjárat, a Kádár-per –, s bár tényleges szerepe nem túl jelentős, mégis egészen az alezredességig vitte.

„Számomra az a legszörnyűbb, hogy akkor nem ismertem fel: ennek a hatalmi rendszernek semmi köze azokhoz a szocialista eszmékhez, amelyeket én magamba szívtam a gyermekkoromban, és amelyekről úgy éreztem, hogy elméletileg megismertem a kusnarenkovói iskolán. Én bármikor büntetlenül elmehettem volna az ÁVO-ról. De fel kell tennem azt a kérdést, hogy népellenes bűncselekmények csak az ÁVO-n voltak? A magyar társadalom többi területét sem a jogállamiság jellemezte. Az MDP KEB hány ezer ember tragédiáját okozta? Hány ember pusztult bele a begyűjtési rendszerbe, a kitelepítésekbe? Azt kívánom csak érzékeltetni, hogy ma mindenki önigazolást keres, aki azt mondja, hogy csak akkor döbbent rá, mi történt az országban, amikor megismerte, hogy mi történt Rajkkal, Szakasitscsal, Marosánnal, Kádárral. Nem igaz! Akik ezt mondják, öncsalók, vagy ugyanolyan vakok és hívők voltak, mint én.”

Ez az interjúrészlet egy 35 évvel későbbi konstrukció, Farkas több évtizednyi gondolkodás után kikristályosodott öncsalása. Valóban, aki szembe akart nézni a múltjával, annak a múlt minden elemével kapcsolatban magyarázatot kellett keresnie. Természetesen az 1988-as Farkas Vladimirtól elfogadhatjuk azt a magyarázatot, hogy amikor a „cégnél” dolgozott, vak volt. De elképzelhetetlen, hogy az ötvenes évek pártkatonája egyszerre rádöbbenjen: amit csinál, annak valójában nincs köze a szocializmus eszméihez. Egyáltalán, milyen szocialista eszmékről gondolkodhatott volna az ötvenes évek első felében Farkas Vladimir?

Majd később így folytatja:

„1953-ra sok mindent láttam, amit megkérdőjeleztem, amivel nem értettem egyet, de nem szálltam ki, nem hagytam ott. Gyávaság volt ez? Én nem azt mondom, hogy félelemből maradtam a helyemen.”

Természetesen elhihetjük, hogy nem félelemből maradt a „cégnél”, hanem azért, mert az egyenruha jelentette számára a biztonságot, s lényegében egyet is értett mindazzal, ami ezt a testületet mozgatta. Elképzelhetetlen, hogy ne tudott volna a körülötte zajló borzalmakról, s maga is ne vett volna részt bennük. De a törvénytelenségeket úgy ítélte meg, hogy azok nem magából a rendszerből következnek, hanem annak olyan hibái, amelyeket jóvá kell tenni, meg kell szüntetni, illetve hogy az „ügy” van olyan jelentős, hogy megengedhető a törvénytelen módszer is. Ha Farkas Vladimir kilépett volna a testülettől, nyilván nem kerül vissza fogolyként, de a polgári világban elesett lett volna, életképtelen, mint azok az afrikai nők, akik gyűrűkkel nyújtják a nyakukat, ám amikor ezeket a gyűrűket leveszik (ha megcsalták a férjüket), a nyak megbicsaklik, és az ember meghal. A tartást ugyanis a gyűrűk adják, s nem az emberi izmok. Ott maradt tehát a cégnél mindaddig, amíg el nem kellett mennie. Látta, s egyre inkább értette is, hogy milyen törvénytelenségek történnek körülötte, látta, hogy a korábban favorizált Szűcs testvéreket hogyan verték halálra, látta, hogy a súlyosan beteg Ries Istvánt hogyan kergették a halálba, de az egyenruha, a szervezet markolása olyan erős volt, hogy abból kitörni nem volt képes.

Ha a szadizmus-mazochizmus skálán kíséreljük meg Farkas Vladimir életét rendezni, akkor a fiatalkori frusztrációk sora után következett az egyenruhás pótidentitás, amely a szadizmus nélkül nem működhetett volna. Amikor szadizmust írok, nem feltétlenül arra gondolok, hogy ő maga kínzott embereket (elvégre volt annyira jelentős figurája a testületnek, hogy a verőemberek elvégezzék helyette a piszkos munkát), sőt, még azt is megengedem, hogy ő maga nem preferálta a fizikai erőszakot, de szentnek tartotta az osztályharcot, az osztályellenség likvidálását, s ilyen esetekben mellékesnek az alkalmazott módszert.

Péter Gábor letartóztatása azonban igen erős figyelmeztetés volt Farkas Vladimirnak, s az 1953-as fordulat, Nagy Imre miniszterelnöksége, majd a bár lassan, de megkezdődő rehabilitálások a lappangó kételyeket erősíthették benne. Mégis a „cég” szolgálatában maradt 1955-ig, nem volt ereje kilépni, új életet kezdeni. Farkas Vladimirt is meghallgatták Péter Gáborral kapcsolatban, s ekkor talán már nyilvánvalóvá vált számára, hogy a „cégnél” töltött évtized tele volt embertelenséggel, hazugsággal, amelyet az eszmével, az osztályharccal álcáztak.

„Elkezdtem gondolkozni, hogy uramisten, miben vettem én részt?! Hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént?”

Hogy valóban akkor kezdett-e el ezen gondolkodni, vagy csak később, s az interjú idején építette be a magáról létrehozott konstrukcióba ezt az elemet, arra nem tudunk választ adni. 1955-ös távozásakor az immár a BM keretei között működő Államvédelmi Hatóság Hírszerzési Osztályának helyettes vezetője. Szinte kilökik a civil életbe, de egyidejűleg hadjárat is indul ellene.

„... elkezdődött ellenem a rágalomhadjárat, aztán egyre inkább erősödött és pogrommá fajult. A rágalmak ellen legfeljebb úgy tudtam volna védekezni, ha mindenkit külön megkeresek, és elmondom, hogy mi nem igaz, de ez több okból teljesen lehetetlen lett volna. Rehabilitációs tárgyalásra is csak egyszer idéztek meg tanúként, Justus Pál esetében. ... Még szabadlábon voltam, amikor a politikai vezetésben már kialakult a Farkas Mihály–Farkas Vladimir bűnbakkoncepció.”

Farkas Mihály kellően gyűlölt figura volt ahhoz, hogy a hatalmába ismét visszakerült Rákosi a bosszúját, amiért Farkas átállt Nagy Imréhez, kiterjessze az ávós Vladimirra, és – Péter Gábor mellett – az apával együtt a fiút is pellengérre állítsa. Farkas Vladimir ekkor kezdett gondolkodó emberré válni, természetesen még csak az elmúlt életének határvonalait kijelölő ideológiai kereteken belül. Apjával kapcsolatban nem voltak illúziói, mind személyes, családi, mind közéleti szereplését jól ismerte, tudta, hogy funkcionáriusként milyen, s Nagy Imre mellé állásával, majd elpártolásával annak is tanújelét adta, hogy a korábbi elvhű, börtönt is vállaló illegális kommunistától hatalmi helyzetben a karrierizmus nem idegen. Hogy feleségével és annak családjával, a magas pozíciókat betöltő Berei házaspárral beszélgetett-e egyáltalán – s ha igen, miről és mit –, nincsenek információink. De ismerve a korszakot, s ismerve ezeket az elszánt és sok szenvedést átélt, s akkor e szenvedésekért éppen elégtételt vevő bolsevikokat, joggal feltételezhetjük, hogy Berei Andor és Andics Erzsébet nem folytatott politikai tartalmú beszélgetést vejével. Ha nagy néha voltak is „családi beszélgetések”, azok nyilván kimerültek a felületes formalitásokban, a két kislány (Farkas Vladimir és Berei Vera gyermekei) körüli problémákban.

Farkas Vladimir, amikor (nem saját akaratából!) megvált a „cégtől”, eljutott odáig, hogy eszmeileg már nem menthette fel magát korábbi cselekedeteiért. Felettes énje csak addig működött, amíg az egyenruhát viselte. Amikor attól megszabadult, újra kellett kezdenie a másodlagos szocializációt, ugyanis mindaz, ami odáig történt, érvényét vesztette, s a civil életben nem volt konvertálható. S ha hiszünk Farkas Vladimirnak, bizonyos dolgok nemcsak érvényüket vesztették, hanem a „rossz”, az elutasítandó kategóriájába is sorolódtak. Ekkori gondolkodásának legkarakteresebb megnyilvánulása az alábbiakban foglalható össze:

„Elvben minden olyan [partizánszövetségi] tag ellen eljárást kellett volna indítani, akik az ÁVH-n a koholt perekben részt vettek, de ez nem történt meg. Még Janikovszky ellen – aki Szőnyinek volt a kihallgatója, és a tábornokok ügyében egy ideig a vizsgálatot vezette – sem indult eljárás. Csak ellenem indult vizsgálat! Ekkor már világos volt a számomra, hogy senkit nem érdekel az igazság. Csak a kommunisták ellen lefolytatott pereknek 700 áldozatuk volt, hát hogyan lehetett ezt mind az én nyakamba varrni? Végül egy sor rágalom alapján és megengedhetetlen módon kizártak a Partizánszövetségből. Ez azért volt fontos és megalázó szakasza a folyamatnak, mert Rákosit nem merték közvetlenül támadni, és rajtam keresztül Farkas Mihályt egyre mélyebben bele lehetett rántani az ügyekbe. Ezt nem az apám védelmében mondom, akit Rákosi után a legfőbb felelősnek tartok a Rajk- és Kádár-ügyért, valamint a tábornokok elleni koholt vádakért és perekért, tehát a kivégzésekért, a börtönévekért ugyanúgy, mint az ezzel okozott iszonyatos erkölcsi és politikai károkért.

Anyósom, Andics Erzsébet 1956 tavaszán elment Rákosihoz, és azt mondta neki, hogy a közhangulat elsősorban nem Farkas Vladimir fejét kívánja, hanem a Rákosiét. Rákosi magabiztosan és cinikusan azt válaszolta, hogy majd gondoskodik róla, hogy ennek a döglött kis oroszlánkölyöknek a fejével megelégedjenek.”

Rákosinak a mi Vladinkból döglött oroszlánkölyök lett! Az természetes tulajdonság, hogy az ember a személyesen átéltek nyomán könnyebben általánosít, mintha csak általában szerzett volna (szerzett is!) tudomást. Természetesen – a konkrét ügyet illetően – Farkas Vladimirnak igaza volt! Hány perben volt ő benne? S kik csinálták a többi koncepciós pert? Hol maradt a többiek felelősségre vonása? Miért csak néhány ávós, köztük Farkas Vladimir került a bűnösök listájára? Csupa önazonosságot erősítő kérdés. Megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések, amelyek a még mindig fiatal (35 éves) ember önértékelési hiányának felszámolását, megszüntetését segíthetik. Megszűnt a túlteljesítési, sőt a teljesítési kényszer is, a partra vetett hal már nem a halak hierarchiájában akarja magát elhelyezni, hanem életben akar maradni, vissza akar kerülni a közegébe, de legalább egy ócska medence vize után vágyik.

Hamarosan fontos szakaszhatár következett be Farkas Vladimir életében. A Rajk László újratemetése előtti napon (1956. október 5-én) őrizetbe vették, a letartóztatás híre október 11-én jelent meg az újságokban, amiből még a politikailag iskolázatlan olvasó is azt a következtetést vonhatta le, hogy összefüggés, mégpedig jelentős összefüggés van Rajkék újratemetése és a letartóztatás között. Igaz, ekkor már nem Rákosi, hanem Gerő az MDP első titkára, de Rákosi még mindig képes úgy keverni a lapokat, hogy a felelősség gyanúja se terelődjék rá. S itt érkeztünk el ahhoz a fordulóponthoz, amikor az egyenruha identitásától megfosztott ember – végleg kiszakadva első felnőtt közegéből – két út között választhatott. Az afrikai, nyakukat nyújtó nők példájánál maradva: vagy megbicsaklik a nyak, és meghal a tulajdonosa, vagy új támasztékot keres. Visszafordítva témánkra: elindult egy intenzív átértékelési folyamat Farkas Vladimirban. Durván fogalmazva: a szadizmus-mazochizmus dichotómiában vége a szadista korszaknak, szükségképpen a mazochista korszak következik.

A korábbi, az egyenruha és „cég” által biztosított (csoport)identitás akkor vált a személyiségből fakadó identitássá, amikor letartóztatták, s a bíróságon már nem mint egy csoport névtelen és személytelen tagját (termeszkatonát) vonták felelősségre, hanem önálló személyként, akinek akár egyénisége is lehet, akinek van szabad akarata, akinek módja, joga, sőt kötelessége elgondolkodni azon, hogy mit tett, s amit tett, azt nem a „cég” cselekedte, azért nem a „cég” a felelős, hanem ő, Farkas Vladimir. Egy intézmény ugyanis a munkatársain keresztül fejti ki tevékenységét, s mint intézmény, mint szervezet csak a történelem előtt, „elvontan” tehető felelőssé. Farkas Vladimir a bírósági ítéletig a „cég” által adományozott identitással élt, ami egyébként korábbi korszakainak értékeivel összhangban volt, s a személyéhez köthető cselekedetek, egy janicsár, egy társadalomból kitaszított ember cselekedetei voltak. A titkos szervezetek, az erőszakszervek azért biztosítanak tagjaiknak rendkívüli előnyöket, mert működtetői tudják, hogy az ott dolgozók a normális társadalom életében nem vehetnek részt, illetve csak a személyiséget rendkívüli módon megterhelő mimikri árán élhetnek polgári életet (vagy annak látszatát).

„Rákosi kezdte meg ellenem a koncpolitikát, de ez folytatódott 1956. november 4-e után is. Ennek egyik kiemelkedő állomása a Népszabadság egy 1956. december 18-i cikke, amelyet én csak januárban olvashattam [a börtönben]. Az a címe, hogy Soha többé önkényt, és mint szerkesztőségi cikk jelent meg, de tudom, hogy Szabó László a szerzője. Az elvi mondandójával messzemenően egyetértettem, de van benne egy bekezdés, amely így hangzik: ťmegszervezték [az ÁVO-n] a különleges főosztályt, amelynek vezetőjéül Farkas Vladimirt nevezték ki. A különleges főosztály első nagyobb szabású bűnös akciója a Rajk-per előkészítése volt, és ennek során százakat vetettek ártatlanul börtönbe.Ť Ennél aljasabb hazugságot keveset olvastam! Ezzel csak azt kívántam illusztrálni, hogy nem változott körülöttem a hangulat. Ezt a cikket tekintem az ÁVH anonimitását mind a mai napig védelmező álláspont születési pillanatának, s ugyancsak innen eredeztetem azt a koncepciót, hogy nevem mint az ÁVH szinonimája él a köztudatban. Az ÁVO-n ugyanis nem volt különleges főosztály, és én nem voltam a Rajk-ügynek a vezetője. Erre a cikkre írásban reagáltam, de semmi esélyem nem volt a helyreigazításra, viszont világossá vált, hogy ebben a szellemben dolgozik az ügyemben a Legfőbb Ügyészség és majd a Legfelsőbb Bíróság is.”

A korai Kádár-korszak különleges aljasságát mutatja, hogy az a Kádár, aki maga is megjárta az Andrássy út 60.-at, hajlandó volt megelégedni néhány szinte véletlenül kiválasztott „fejjel”, a „cég” többi emberét viszont futni hagyta, illetve saját megtorló akciói során használta fel. Kádárnak – részben saját tapasztalatból, részben, mert minden irathoz hozzáfért – tudnia kellett, hogy a „cég” emberei közül kit milyen felelősség terhel. Az ávósperek száma mégis csekély volt, alig ítéltek el néhány embert, de közöttük Farkas Vladimir kiemelt helyet kapott.

„Volt egy egyszemélyes Farkas Mihály-per. Volt a Farkas Vladimir–Faludi Ervin kétszemélyes per. És később volt a Péter Gábor, Décsi Gyula, Károlyi Márton pere.”

Korábban már voltak ávósperek (Princz, Bauer, Károlyi, Szendi, Bálint stb.), de az elítéltek száma az elkövetett bűnökhöz viszonyítva elenyésző. Farkas Vladimirnak igaza van abban, hogy ha csak a kommunisták elleni perek közreműködőit citálták volna bíróság elé, akkor is börtönbe kerül az Andrássy út 60. szinte teljes személyzete. S azt már én kérdem: kik hajtották végre az „ellenforradalmárok” elleni akciókat?

Farkas Vladimirt 11 rendbeli hamis vádban való bűnrészességgel ítélték el. (A hamis vádban való bűnrészesség azt jelenti, hogy mint kihallgató tiszt a valóságnak meg nem felelő vallomást íratott alá a gyanúsítottal.)

Akkor, amikor a per zajlott, s ott, ahol a koreográfia legalább olyan pontosan volt megtervezve, mint korábban például a Rajk-per esetében, ha bármi egyéb terhelő bizonyítékot találtak volna Farkas Vladimir ellen, azt a vádiratba felvették volna. A bíró – a régi jó szokásoknak megfelelően – hozott anyagból dolgozott. Azon érdemes elgondolkozni, hogy a 11 rendbeli hamis tanúzásra való rábírásnak hány év letöltött börtön volt az eredménye. S az eufemisztikus (jogilag precíz) megfogalmazás valójában mit is fed. Különösen, ha mindezt egyenruhában (akár szimbolikusan is, de mindenképpen a „cég” főtisztjeként) követik el. Nem lehetnek kételyeink: Farkas Vladimir felelősségre vonása jogos volt. A kutató számára az az igazi kérdés, hogy miért éppen azt a néhány embert választották ki, s miért velük csinálták meg az ávós kirakatpereket, amelyek lényegüket tekintve semmiben sem különböztek azoktól a perektől, amelyeknek az előkészítői Kádár bírósága előtt álltak.

„... engem 12 évre ítéltek, ami persze nálam is csak – csak? – 6 évet jelentett [eljárási kegyelem miatt eleve feleződött a kiszabott ítélet]. Az ügyész megmondta, hogy ez válasz a Farkas Mihály elleni [korábbi] enyhe ítéletre.”

Farkas Vladimirt az adott kontextusban aránytalanul magas ítélettel sújtották, de ez az ítélet meggyorsította személyiségének fejlődését, a múltjával való szembenézést. Szükségesnek tartom leszögezni, hogy Farkas Vladimir bűnösnek tartotta magát, s a börtönévek alatti szembenézés nem menti fel egyetlen bűne alól sem, legfeljebb értelmezi magatartását, s előrevetíti életének azt a korszakát, amely már az identitás keresése mellett több évtizedes mazochisztikus önvizsgálattal telt el. A bírósági tárgyaláson rémlett fel számára, hogy ő egy önmagában, apjától és az egyenruhájától függetlenül is létező lény, öntudattal és felelősséggel, de az identitás meglelése nem egyetlen pillanat alatt történt.

Ismét Peter L. Bergert és Thomas Luckmannt idézem, most egy kicsit hosszabban. „Valószínűleg minden ember, miután szocializálódott, ťönmaga látens árulójaŤ. Ennek az árulásnak a pszichikai nehézsége azonban annál nagyobb, ha dönteni kell, hogy egy-egy esetben melyik ťén Ť-t kell elárulni. Ilyen döntés előtt áll az ember, ha különböző szignifikáns másikkal való identifikációja különböző generalizált másokat tartalmaz. [...] Az ťátalakulásŤ bizonyára minden szubjektív valóság életfogytig tartó veszélye ...”4

Farkas Vladimir egész addigi élete értelmetlenné vált, amikor kiszabták rá az ítéletet. Még Lőwy Janka, az imádott nagymama is átlényegült, hiszen ő is eltávolodott istenétől a fia börtönbüntetése miatt, akiből később igen kevéssé népszerű pártfunkcionárius lett.

A börtön évei kellettek az önmagával való szembenézéshez, s azok a sajátos börtönkörülmények, amelyek között a volt ávósokat tartották: a börtönön belül is egymás között, a többi rabnál viszonylag jobb körülményeket biztosítva számukra. De Farkas Vladimirnak tapasztalnia kellett, hogy apja és Péter Gábor, akivel a börtönben együtt voltak, meg sem kísérli az ő útját járni. A börtönben töltött időszak nem erősítette meg apa és fiú kapcsolatát. Péter Gáborral sem került közelebbi, emberibb viszonyba, talán azért, mert Péter, miként Farkas Mihály is, erre eleve alkalmatlan volt. A börtönben is kitaszított, senkinek nem kellő személy maradt, holott az összezártságban az lett volna a normális, ha legalább apa és fia kibeszélik a múltat, esetleg egymásra találnak. Ez azonban nem történt meg, ezért Farkas Vladimir elkezdett sorsáról, élete alakulásáról, elkövetett tetteiről gondolkodni, azokat saját maga számára önértékükön megjeleníteni. De még sok időnek kellett eltelnie, hogy a külső (nagypolitikai) és belső (személyiségfejlődési) körülmények együttállásának köszönhetően megtalálja, ha nem is a felmentést, de a penitencia formáját: az önsanyargatást. Rendkívüli jelentőségű, amit az interjú idején, 1988-ban mondott.

„Végeredményben törvénysértő perben 11 személyre vonatkozóan tudtak összetákolni ellenem egy ítéletet. Büntetőjogi értelemben 8 emberrel kapcsolatban a hamis vádban való bűnrészességem nem állt fenn. Mai értelmezésem szerint azonban valóban lehetett volna ellenem is eljárást indítani, mégpedig népellenes bűntettért. Akkor természetesen a felelősség tartalma más, és azért vállaltam volna és ma is vállalnám a magam tényleges felelősségét. De akkor a pernek nem két résztvevője lett volna, illetve kellene legyen, hanem a felelősség elkezdődne valahol Rákosinál, és előttem igen sokan lennének. Jogosnak tartanám, ha megtörténne a perújrafelvétel. Határozott véleményem, hogy az 1945 utáni jog- és törvénysértések kivizsgálását haladéktalanul el kell végezni. Lehet, hogy ez a feladat a történészekre, szociológusokra, pszichológusokra és természetesen jogászokra vár.”

Van ebben az okfejtésben valami rémségesen komikus. Perét törvénysértőnek nevezi, vagyis megleli a kiutat a privát bűnök nyomasztó súlya alól. Más részről viszont ennél messzebbre nehezen lehetne eljutni a felelősség vállalásában. Gondoljunk csak bele, hogy a polgári világban egyetlen ember elleni hamis tanúzásért is súlyos börtönbüntetést szabnak ki, s akkor még a hivatali hatalommal való visszaélés tényálladéka nem is került szóba. Természetesen ez a jogi csűrés-csavarás már az új személyiség, az önsanyargató Farkas Vladimir logikája szerinti. Azé a Farkas Vladimiré, aki rádöbbenve élete szörnyűségére, új pszichológiai eszközöket keresett (és talált is!), hogy el tudja viselni hátralévő éveit. Nyilvánvaló, hogy minden egykori ávós-ávéhás tiszt, főtiszt kialakította a maga hárító mechanizmusát. Nagyon sokan depresszióba menekültek, mások a hallgatás burkával vették körül magukat, megint mások szinte aszketikus visszavonultságban éltek. De olyanok is voltak, akik túltették magukat múltjukon, s beilleszkedtek a Kádár-rendszerbe.

A börtönben töltött évek (1960-ban amnesztiával szabadult) csak elindították a tisztulás folyamatát. Amikor szabadult, felesége – gyerekeivel együtt – elhagyta, így valóban nulláról indulva kellett új életét elkezdenie. A válás olyannyira megviselte, hogy hosszú időre az önmagával való érdemi foglalkozásra is képtelenné vált.

A börtön után (ne feledjük: már a Kádár-rendszerben vagyunk, annak az elején, a forradalom megtorlásának befejező szakaszában) a párt nem nyújtott felé segítő kezet. A nála súlyosabb bűnök elkövetői a Kádár-rendszert szolgálták a korábbihoz hasonló vagy magasabb beosztásban, Farkas Vladimirt viszont ejtették. Ebben nyilván közrejátszott, hogy szerepe volt a Kádár-perben, függetlenül attól, hogy ezzel nem vádolták. És szemben a „cég” többi vezető káderével, akik a kultúra, a külkereskedelem, a szövetkezeti ipar területén kaptak azilumot, Farkas Vladimirről tudatosan nem gondoskodtak. (Décsi Gyula az Akadémiai Kiadó igazgatója lett, Kardos György a Magvetőt kapta végkielégítésül, de a Magyar Televízió és a Magyar Rádió is tele volt a „cég” embereivel, azokkal, akik nem igazoltak át az új rezsim erőszakszervezetéhez a korábbihoz hasonló munkakörben. A SZÖVOSZ-ban és a különböző impexekben pedig nyüzsögtek a volt ávósok.) Farkas Vladimirnak nem volt semmilyen, a polgári életben konvertálható szaktudása, orosznyelv-ismerete révén azonban egy külkereskedelmi vállalathoz kerülhetett volna, a Szovjetunióban töltött évek miatt pedig ez a megoldás különösen racionális lett volna. De nem ez történt. Mint a rossz megtestesült szinonimája, kistisztviselőként élte le az életét. Munkahelyein összesúgtak mögötte: ő „a Farkas Vladimir”. De ehhez is hozzá lehetett szokni, mazochizmusát ráadásul táplálta is ez az állandó megvetettség. Igyekezett jól végezni a munkáját, s intellektusa, valamint állandó bizonyítási kényszere, amelyet az élet rótt ki rá, ezt csak segítette.

Életkora előrehaladtával egyre jobban kezdte érdekelni a politika. Rendszeresen olvasta a szovjet lapokat, amivel egyrészt nyelvtudását tartotta karban, másrészt autodidakta politológussá képezte magát. Amíg ugyanis a „cégnél” dolgozott, nem politizált, illetve csak annyiban, amennyiben ezt ott kötelezővé tették.

Civil élete három nagy korszakra osztható. Az egyik Gorbacsov hatalomra jutásáig terjedt, a másik 1985–86-ban kezdődött – ekkortól már látta a Szovjetunió összeomlásának elkerülhetetlenségét –, és a Szovjetunió széteséséig tartott, a harmadik a rendszerváltás utáni 12-13 év, lényegében a kilencvenes évtized, amelyben a már egyre betegebb Farkas Vladimir – miután hite szerint saját életét megfejtette – apja, Farkas Mihály életét kezdte kutatni.

Már 1987 előtt is szórványosan hozzájutott különböző szamizdat kiadványokhoz, s a Beszélő különszámát, a Társadalmi szerződést rendkívüli érdeklődéssel fogadta. Minden energiáját lekötötte egyrészt a hazai és kelet-európai helyzet elemzése, másrészt saját szerepének kíméletlen boncolása.

Még a legiskolázottabb ávós főtisztek, tisztek között is sokan voltak, akik korábbi cselekedeteikre a klasszikus parancsra tettem paradigma alapján adtak maguknak felmentést. Mások viszont azzal védekeztek, hogy az adott történelmi körülmények között nem rendelkeztek kellő ismerettel. Farkas Vladimir abban tért el volt tiszttársaitól, hogy mindannyiszor föltette a kérdést, milyen módon juthatott volna több és hitelesebb információhoz, milyen módon kerülhette volna el a sorsát. És mindannyiszor hibáztatta magát, hogy nem élt azokkal a lehetőségekkel, amelyek adottak voltak számára.

Farkas Vladimir hosszú évekig küzdött azért, hogy önértékelése és társadalmi megítélése szinkronba kerüljön. Tudta, hogy ezt csak megbocsáthatatlan bűnösségének teljes beismerésével érheti el. Arra vágyott, hogy az őt megvetők enyhülő gyűlölete és saját egyre növekvő mazochizmusa találkozik, s akkor – talán – megbékélhet önmagával. Amikor a Mozgó Világban megjelent a vele készült interjú erősen rövidített változata, Farkas Vladimir az eseményt azzal kommentálta: ez a bizonyítéka annak, hogy megszűnt a kommunista rendszer.

Az interjú nyomán a volt ávós főtiszt mind az elektronikus, mind a nyomtatott sajtó egyik sztárja lett. Ennek két oka volt: egyrészt az, hogy rajta kívül ebből a körből senki nem állt ki a nyilvánosság elé, másrészt, hogy a közbeszédben rendkívüli súlyt kaptak a Rákosi- (és Kádár-) korszak bűnei és bűnösei. Farkas Vladimir rendre vállalta az interjúkat, a legdurvább, legmegalázóbb kérdéseket sem utasította vissza. Elment fővárosi és vidéki egyetemi klubokba, kiállt több száz fiatal elé, és nemcsak vállalta évtizedekkel korábbi cselekedeteit, hanem mindig újabb és részletesebb, analitikusabb magyarázatokat próbált adni rájuk. A rendszerváltásig kialakította azt az énképet, amelynek közvetítése és vitára bocsátása révén létrejöhetett egy valóban szokatlan diskurzus, amelyben a bűnös bűnösnek vallja magát, s a közönség, illetve a közönséget képviselő riporter borzongva tehet fel eddig föltehetetlen kérdéseket. S ezekre a kérdésekre a kialakított konstrukciónak megfelelő válasz mindig meg is érkezett. Ami sajátos volt Farkas Vladimir közszerepléseiben, az részben az egyedisége (a bűnösség beismerése), részben maga a nyilvánosság előtti mazochisztikus kiállás.

Farkas Vladimir emberi kapcsolatai szegényesek voltak, talán egyetlen igazi barátja sem volt. Megélhetési gondokkal küszködött, de ez is hozzátartozott és jól illeszkedett a kialakított énképhez. Társadalmi kapcsolatai azonban – éppen a rendszerváltás utáni közszereplései miatt – jelentősen megszaporodtak. Korábbi magánya oldódott, s talán azért is vetette alá magát többször az élveboncolásnak, mert olyankor azt érezte, hogy foglalkoznak vele, hogy ő áll az érdeklődés középpontjában, még ha teljesen aszimmetrikus, átmeneti ideig tartó kapcsolatban is.

A „cég” egykori tisztjei, vezetői, prominensei, akik nem kerültek közép- vagy felsővezetői posztra, rendre elmagányosodtak, s akik e posztokról mentek nyugdíjba, saját egykori kollégáik körében találtak maguknak barátokat. Sokan álltak pszichiátriai kezelés alatt, többnyire depresszióval, szorongásos neurózissal. Farkas Vladimir esetében is bekövetkezett a pszichikai károsodás, mert amikor az interjú megjelenésekor véglegesen rátalált arra a szerepre, amelyben életében először otthonosan érezhette magát, és meg tudta nevezni, hogy kicsoda is ő voltaképpen (pszichiátriai értelemben!), mániásan kezdte keresni az okokat. Előbb saját életrajzának megírásával gondolta megoldani problémáit, ám amikor rájött, hogy ez kevés, mélyebbre kezdett ásni. A Rákosi-rendszer mechanizmusát kezdte kutatni, mégpedig annak kulcsfigurája, saját apja sorsának minél teljesebb megismerésével. Ezért szentelte élete utolsó tíz évét a Farkas Mihállyal kapcsolatos dokumentumok gyűjtésének, rendezésének, értelmezésének.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ki járt jobban. Az-e, aki meg sem kísérelte, hogy múltjával szembenézzen, s haláláig „büszkén” vállalta tetteit, netán az, aki mindent elfojtott, s viselte ennek pszichológiai terheit, vagy az, aki felismerte, hogy egy embertelen korszakban a legsötétebb erők eszköze volt, s e felismerését másokkal megosztani is hajlandó volt? A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az egykori ávósok közül sokan felismerték korábbi tetteik megbocsáthatatlanságát, de bűnbocsánatért egyedül Farkas Vladimir fordult a nyilvánossághoz. Könyvének címében nem kertel, nyíltan kimondja: Nincs mentség! Titokban azonban élete végéig reménykedett benne, hogy őszinte beismeréséért, múltjának vállalásáért, szenvedéseinek nyilvánosság elé tárásáért elnyeri a társadalom bocsánatát. Persze ez a reménye teljesen alaptalan volt. Az identitását részben sikerült visszanyernie – ami önmagában sem kevés! –, de penitenciát senki nem szabott ki rá, s ő nem nyert bűnbocsánatot.

 

1 Az interjú 1988-ban készült. 1956-os Intézet OHA, 200. sz. Az idézetek innen valók.

2 Farkas (1990).

3 Berger–Luckmann (1998).

4 Berger–Luckmann (1998) 187. p.

 

IRODALOM

 

Peter L. Berger–Thomas Luckmann: A valóság társadalmi felépítése. Budapest, 1998, Jószöveg Műhely.

Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990, Interart Stúdió.


Évkönyv XI. –2003, Budapest, 1956-os Intézet, 95–110.o.

  
Search website
Advanced search
 

Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Monday, 18-September-2006

National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive, 1074 Budapest, Dohány street 74. Tel: +36 (1) 322-5228