R A D

(Tanulmányok)

 

JUGOSZLÁV  TUDOMÁNYOS  és  MŰVÉSZETI  AKADÉMIA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ZÁGRÁB  1984.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÉPZŐMŰVÉSZETI OSZTÁLY

 

XI. KÖNYV

 

 

 

 

 

Szerkesztő

 

ANDRE MOHOROVIČIĆ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JUGOSZLÁV TUDOMÁNYOS és MŰVÉSZETI AKADÉMIA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lelja Dobronić

 

 

A keresztesek, a johanniták és a szentsír lovagok horvátországi rendházai és birtokai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzés: A Horvátország megnevezés (az idézett művekben és a szövegben), a mai Horvát Köztársaság területét foglalja magába (a valamikori: Szlavóniát, a Horvát királyságot és Dalmáciát). Eszerint, a Horvátország kifejezést nem abban az értelemeben használjuk, mint amit a középkorban jelentett

 

A fordító megjegyzése:

A mű eredeti címe: Lelja Dobronić, Posjedi i sjedišta templara, ivanovaca i sepulkralaca u Hrvatskoj.

A kiadója: a JAZU, azaz, Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti, Zagreb, 1984..

Forrás: az MTA Művészettörténeti Kutató Csoport * Budapest * könyvtára, könyvtári szám: 20.897

Fordította: Szatanek József, Pécs, 2004. 02-04.

Email: Szatanek.jozsef@hor.b-m.hu

 

 

Tartalom

 

 

Bevezető  . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..11

Jegyzetek . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . 12

 

Lovagrendek és elnevezéseik. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13

Jegyzetek . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . 17

 

A lovagrendek szimbólumai (pecsétek, címerek). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21

 

A keresztesek, a johanniták és a szentsír lovagok horvátországi birtokai. . 23

 

Az Iváncsice hegység (Ivančice gore) és Varasd (Varaždin) környéke (Varasd vm. Ivánczi, Varasdi, Novi Marófi, Zlatari járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  23

Az Iváncsice hegység és a Varasd környéki birtokok térképe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .24

A tanulmányban közölt földrajzi térképek jelmagyarázata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24

A lapányi (Hlapčina) Újudvar (Novi Dvor - Nova Curia) (Zala vm. Csáktornyai járás). . . . .32

Rácsa (Rača – Nova) (Belovár-Körös vm. Belovári járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35

Bozsjákó (Bozsjakovina) – Dugo Selo (Zágráb vm. Dugoszeloi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . .  37

A bozsjákói, dugoszelói birtokok térképe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

Csicsán (Čičan) (Zágráb vm. Nagygoriczai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .43

A csicsáni birtokok térképe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44

Glogovnica (Belovár-Körös vm. Körösi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49

A templomosok és a johanniták Glogovnicában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Glogovnica, Tkalec és Ludberg vidéki birtokok térképe.  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  51

A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokjai (szentsírosok) Glogovnicában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...54

Tkalec ((Belovár-Körös vm. Körösi járás). . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. 57

Ludberg (Ludbreg) és Keresztúr (Rasinja) környéke (Varasd vm. Ludbergi járás). . . . . . . . .58

Planina (Zágráb vm. Szentivánzelinai járás) .  . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62

A szentsírosok planinai birtokai, Kašina mellett .(térkép) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  64

Marcsa (Stara i Nova Marča) (Belovár-Körös vm. Csázmai járás)  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65

Zágráb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66

Templomosok Zágrábban.. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66

Szentsírosok Zágrábban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67

Csázma (Čazma) (Belovár-Körös vm. Csázmai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

Zdelja patak és környéke ((Belovár-Körös vm. Gjurgjeváczi járás)  . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  70

Váska (Vaška) és környéke (Verőce vm. Szlatinai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73

A templomosok Váska melletti birtokai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73

A templomosok Szt. Mártoni birtoka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74

A Váska környéki birtokok térképe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75

A Jeruzsálemi Szt. Sír lovagrend, Nováki és Felső Miholjáci (Gornji Miholjac),

valamint a Szt. Ágoston kanonokrend, Váskai birtokai . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75

Ljesznica (Ljesnica - Okucsáni-Új Gradiska térsége) és Racsesa (Račeša –a  Pszunj hegység térsége) (Pozsega vm.. Újgradiskai, Pozsegai járás).. . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .79

Dubica vármegye és a délnyugat szlavóniai birtokok térképe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80

Pakrác (Pakrac, Pozsega vm. Pakráczi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .83

Trnava és Sztarcsa (Starča) (Pozsega vm. Újgradiskai járás). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .85

A Pozsegai völgység (Pozsega vm. Pozsegai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86

Nekcse (Našice) (Verőce vm. Nekcsei járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88

Harkány (Harkanovci) – a Valpó melletti Ivanovci közelében (Verőce vm. Nekcsei járás). .89

Mikefalva (Mikanovci), Horváti és Nagyfalu földjei (zemlje Hrvati i Veliko Selo)

(Szerém vm. Vinkovci járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .90

Dopsza (Dopsin) (Verőce vm. Eszéki járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92

Kosztromán-Szentdienes (Kostroman) (Szerém vm. Zsupanjai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93

Zengg (Senj) és Jurjevo (Dalmácia) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .93

Dubica (észak Bosznia, a Zágráb vm-i, Kosztajnicai járással átellenben) . . . . . . . . . . . . . . . .98

Mostanica (Moštanica)

(észak Bosznia, a Kozarai hegység aljában lévő, Gornjoselcitől délre) . . . . . . . . . . . . . . . . 101

Gorszka (Gorska), nemezetségi vármegye (Zágráb vm. Glinai, Petrinjai járás).. . . . . . . . . .102

Gorszka nemzetségi vármegye térkép (Banija)  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103

A Kupa menti, Farkašić közeli Szt. Mihályi birtoktest (Zágráb vm. Sziszeki járás) . . . . . . .104

Gora (Zágráb vm. Sziszeki járás)  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106

Hresznó (Hresno, ismeretlen, Lasinje(?)) (Zágráb vm. Pisarovinai járás (?)). . . . . . . . . . ..110

Piszana (Pisana), Hutina, Haco és más földek (Zágráb vármegye, annak valamikori

Gorszkai részén). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111

Isztria . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..113

Poreč. . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .113

A Vižinade melletti Isten mezeje (Božje polje) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . ..114

Limska draga és a Brioini szigetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . .  115

A Ravni kotari tájegység térképe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .115

Vrána . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . 115

Bojišće  . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .119

Tinj és az alárendelt földek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .122

Zablaće . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . .124

Pristeg . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . 125

A vránai vár földjei Ravni kotar vidékén. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . .125

Ljubač. . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 126

Közép Dalmácia  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . ...130

Klissza és Šibenic. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . .130

A badei Szt. Péter templom (a Split közeli Kamenben) . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . .131

Skradin. . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 132

A keresztesek, a johanniták és a szentsír lovagok horvátországi birtokainak

áttekintő térképe . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . .133

Jegyzetek . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 135

 

 

A keresztesek birtokainak megszerzésének, illetve első

említésének kronológiai áttekintése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 147

 

A keresztesek Horvátországban, tekintettel származási országukra. . . . . . 148

Jegyzetek . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . ..149

 

 

A templomos, a johannita és a szentsír lovagok rendházai,

várai és templomai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 150

 

A keresztesek főbb rendházai. .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 150

Várak és várhelyek. .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 151

Béla (Puszta Béla/Pusta Bela, Varasd vm. Varasdi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .153

A Margecsán (Margečan) falu melletti Gradistye (Gradišće, Varasd vm. Varasdi járás). . . 156

Pakrác (Pakrac, Pozsega vm. Pakráci járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .159

Csáktornya (Čaklovac Pozsega vm. Pakráci járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160

A Pozsegai völgységben lévő Doljanovci falu fölötti Pogányvár (Pogana gradina, Pozsega vm. Pozsegai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161

Hresznó (Hresno, ismeretlen, Lasinje(?)) (Zágráb vm. Pisarovinai járás (?)). . . . . . . . . . . . 162

Mostanica (Moštanica)

(észak Bosznia, a Kozarai hegység aljában lévő, Gornjoselcitől délre) . . . . . . . . . . . . . . . . 163

Apaj vára (Opojgrad, Belovár-Körös vm. Ludbergi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 164

Vrána (Dalmácia) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 165

Zárszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 172

 

 

Templomok, egyházak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .173

 

A Szt. Mária templom Gorában (Zágráb vm. Petrinjai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175

A Szt. Márton templom a Nekcse melletti Martinban ( Verőce vm. Nasiczei járás) . . . . . . .177

A dragovityi (Dragović) templomrom (Pozsega vm. Pakráczi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . ..181

A Szt. Bertalan (sv. Bartula) templom Novi Mikanovciban (Szerém vm. Vinkovczei járás)183

A koprivnai (valamikor dobszai-Dopsin) kápolna (Verőce vm. Eszéki járás) . . . . . . . . . . . 185

A Dugo Szelo melletti Prozorje, középkori Szt. Márton temploma

(Zágráb vm. Dugo Szeloi járás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .187

A Szt. Brictius (Brcko) templom Brckovljaniban (Zágráb vm. Dugo Szeloi járás) . . . . . . . 189

A Szt. Mária templom Új Rácsában (Nova Rača) (Belovár-Kőrös vm. Belovári járás) . . . .192

Glogovnicai templomok (Belovár-Kőrös vm. Kőröstől északra) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195

A glogovnicai Boldogságos Szűz Mária templom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .200

A planinai Szt. György templom (Zágráb vm. Szentivánzelinai járás) . . . . . . . . . . . . . . . . .202

A Vizsinade (Vižinade) közeli, Porestini (Poreštini) melletti Istenmezei,

Istenanya templom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .204

Zárszó helyett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .205

Jegyzetek . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . 207

 

 

Földrajzi helynevek jegyzéke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..211

 

Névjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21_

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BEVEZETŐ

 

 

 

 

            A zágrábi püspökség és a zágrábi káptalan 13. századi birtokainak történeti-topográfiai vizsgálata¹ megteremtette annak a lehetőségét, hogy megközelítő képet alkothassunk a zágrábi püspökségnek a különböző hatások során létrejött hatalmas birtoktestjeinek fekvéséről és kiterjedtségéről. Ezeknek a birtokoknak a határleírásában, többször is megemlítenek olyan helyeket, melyek terra cruciferorom-okkal. voltak szomszédosak. Ezeknek a földeknek, csak sorokban megemlített tulajdonosait néha részletesebben is megjelölték (mint, fratres militiae; domus hospitalis s. Johannis Ihersolimitani; canonici sanci Sepulchri Iherosolimitani). Már eme szomszédokra vonatkozó tömör említésekből is látható, hogy a cruciferi-knek, nagyon sok helyen voltak földbirtokaik Szlavóniában, Horvátországban és Dalmáciában. Köztudott, hogy a lovagrendekről a legfőbb és máig egyetlen összefoglaló monográfiát, Kukuljevich Iván (Ivan Kukuljević) jelentette meg, mintegy száz évvel ezelőtt, az alábbi címmel: Priorat vranski sa vitezi templari i hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj² (A templomos és az istápolyos Szt. János lovagok vránai priorátusa Horvátországban).

            A lovagrendek –  általában a cruciferi (azaz keresztes) szóval is jelölték a hozzájuk tartozókat – horvátországi megjelenésüket már régen elfelejtették, mivel országunkban nem csak feltűntek, hanem ki is haltak a középkor, vagy legkésőbb a 16 század folyamán. Az emlékük már csak azért is eltűnt lassacskán, mivel a földbirtokaik és rendházaik, már régen más tulajdonosok kezébe kerültek.

            Itt kerül előtérbe az a kérdés, hogy: kik is voltak a cruciferi-k és mit is csináltak minálunk. Cruciferi-knek, vagy crucigeri-knek (azaz olyanoknak, akik a kereszt jelét viselik), azért hívták őket, mivel egy, vagy több keresztjel volt a rendi ruházatukon.

            Az első és a második keresztes háború közötti időszakban (1096-1147), a Jeruzsálemi királyságban (a mai Izrael területén), új szerzetesrendi közösségeket alapítottak. Ezek voltak a lovagrendek. A Szentföldön azzal a feladattal jöttek létre, hogy megvédjék a szenthelyeket, az azokat meglátogató utazókat (zarándokokat), az útközben megsebesülteket és lebetegedetteket  (ők voltak a templomosok, azaz, Militia Templi-k). Ezeket a rendeket Franciaországban és Itáliában alapították meg, ezért az ő hatásuk is volt a legnyomósabb bennük., sőt a rendházaik egész Európa szerte elterjedtek.

            Azonban, ezeknek a lovagrendeknek, már a 12. század második felében is voltak rendházaik Horvátországban. Sőt a 13. század elejére, már számos birtokhoz is jutottak hazánkban. Lehetséges, hogy itteni elterjedésük, azzal magyarázható, hogy szükségük volt arra, hogy némi segítséget és támaszpontot nyújtsanak azon kereszteseknek, akik már az első keresztes háborúk idején áthaladtak vidékeinken, de az is lehetséges, hogy arra törekedtek, hogy elterjesszék a keresztény hitet, az ekkoriban még valószínűsíthetően erős pogány behatás alatt álló tájékon.

            Tudni illik, az első keresztes hadjáratban, a toulousei Rajmund gróf vezetése alatt Horvátországba érkező keresztesek, meglehetősen rossz tapasztalatokat szereztek, sőt az ezt leíró Rajmund de Agiles, így mutatta be 1096-ban, ennek az országnak az embereit és vidékeit³: „Mind ama rosszaságról, melyek a francia seregünket Szlavóniában végigkísérték.

Tehát a mieink, Szlavónia minden szegletében, végig szenvedték az utat a sok veszteség miatt, leginkább az itt uralkodó fog vacogtató hideg miatt. Miután Szlavónia földje, olyan úttalan és hegyes-bérces pusztaság, hogy három napig sem látni az élet nyomát, de a madarakét sem. Ennek a vidéknek a lakosai olyan agresszívek és primitívek, hogy szegény öregasszonyaikat és betegeiket hátrahagyva, akikkel magatehetetlenségük miatt kereskedni sem lehet, de vezetőt sem tudnak adni, elmenekültek a falvaikból és váraikból, hogy gyarló módon távolról kövessék seregünket, barmokként leölve a mieinket, amivel sok kár okoztak nekünk. Nekünk azonban nem volt olyan könnyűfegyverzetű katonaságunk, akik üldözőbe vehették volna ezeket a fegyvertelen útonállókat, akik ismerve a terepet, a hegyekből, a sűrű erdőkből törtek ránk, de így is sikerült őket visszanyomnunk, ugyanis bár harcolni igazából nem kívántak, de harc nélkül sem tudtak élni. […] A dolgok ilyetén állapotában is, az Úristen azt akarta, hogy serege haladjon át Szlavónián és, hogy ezekkel a barbár emberekkel, akik nem ismerik Istenünket, ismertessük meg katonai erényeinket és türelmünket, mert különben visszasüllyednek a barbárságba, vagy mentségek nélkül, az Úr ítélete teljesüljön be rajtuk.”

            Annak ellenére, hogy ez a leírás nem csak Szlavóniára vonatkoztatható, és ezek az általánosítások sem csak rájuk vonatkoznak (egy másik útleíró ugyanezeket írta le az országunknak Dalmáciának nevezett részébe látogató keresztesekkel kapcsolatban), mégis biztosnak tekinthető, hogy ugyanilyen, vagy hasonló körülmények uralkodtak kisebb, vagy nagyobb mértékben, országunk kontinentális részein is.

            Ez a leírás kb. abban az időben keletkezett, amikor a Zágrábi püspökséget is megalapították. Száz évvel később, szinte a mai Horvát Köztársaság egész területén, már meg is jelentek a lovagrendek expanziós törekvései.

 

Jegyzetek

 

1.        L. Dobronić: Topografija zemljišnih posjeda zagrebačkih biskupa prema ispravi kralja Emerika iz god. 1201. (A zágrábi püspökség földbirtokainak topográfiája, Imre király, 1201-es oklevelei alapján, „RAD” JAZU, 283. könyv, Zágráb, 1951.); Ugyanő: Topografija zemljišnih posjeda zagrebačkog kaptola prema izvorima XIII. i XIV. stoljeća (A zágrábi káptalan földbirtokainak topográfiája, a 13. és 14. századi források alapján, „RAD” JAZU, 286. könyv, Zágráb, 1952.)

2.        „RAD” JAZU, 81. és 82. könyv, Zágráb, 1886.

3.        F. Rački: Documenta historiae Chroaticae periodum antiquam illustrantia, Zagreb, 1877. p. 461. doc. 229. (előszó. L. Dobronić)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lovagrendek és elnevezéseik

 

 

            Ahogy azt már említettük, a középkori lovagrendek rendtagjait, a rendi ruházatukon lévő jellegzetes kereszt után, az okiratokban olykor cruciferi-knek, vagy crucigeri-knek nevezték, de a rendi hovatartozásuk megkülönböztetése nélkül. Maguk a rendek is különböző elnevezések alatt jelentek meg, mint ahogy a feladatuk is különbözött, ezért aztán először is szükséges, hogy tisztázzuk az elnevezéseiket.

            Az eddigi velük foglalkozó írók, hogy csak néhányat említsünk meg, különböző elnevezéseket használtak.

            Ivan Kr. Tkalčić, a maga „Povijesnim spomenicima Zagrebačke nadbiskupije” (A zágrábi érsekség történeti emlékei, Zágráb, 1874.) művében közölt oklevélgyűjtemény néhány oklevelében, „egyházasokról” beszélnek. Csak a latin szövegekből érthető meg, hogy ez a kifejezés a templomosokat jelölte.

            Kukuljevich Iván (Ivan Kukuljević), a maga „Priorat vranski” (A vránai priorátus, Zágráb, 1886.) művében, a crucifer szót, mint „keresztes” használja. Ő úgy tekintette, hogy evvel csak a johannitákat jelölték meg, mivel állítja (I. kötet, 39. oldalán): „…a glogovnicai istápolyosok, avagy a keresztesek, már ahogy őket az ottani lakosság nevezte…” Az istápolyos elnevezés, a Jeruzsálemi Szt. János szerzetesrend, azaz a johanniták ritkábban használt neve volt. A templomosok elnevezése használták a „bozsjácima” nevet is.

            Josip Butorac, a maga „Popis župa Zagrebačke biskupije, od 1334.” (A zágrábi püspökség egyházközségéinek leírása, 1334-től), valamint „Kulturnopovijesni zbornik Zagrebačke nadbiskupije” (A zágrábi érsekség kultúrtörténeti gyűjteménye, 46. oldal) művéiben, a crucifer szót, a „keresztes lovag” kifejezésre használta, mint pld.: ecclesia crucierorum – azaz, a keresztes lovagok temploma (tehát a templomosoké, majd a johannitáké). Ő is úgy tekintette, hogy a bozsjácimának nevezték a templomosokat és, hogy Bozsjákó (Božjakovina) települése is róluk kapta a nevét (Povijesni pregled, - Történeti áttekintés, 137. oldal). Franjo Šanjek, a „Redovništvo u Hrvatskoj” (Szerzetesrendek Horvátországban) művében, nyitva hagyta ezt a kérdést. Erről az Evangélium (Evanđelja, Zagreb, 1974. 76. oldal, 99. jegyzete) műve jobban tanúskodik.

            A magam (a szerző), zágrábi püspökség és a káptalan földbirtokairól szóló tanulmányaimban, a cruciferi szót, mint keresztes fordítottam le.

            Mint, ahogy a fentiekből látható, nehéz a legmegfelelőbb módon, a latin, crucifer (cruciger) szót, minden szerzetesrendre, együttes kifejezéseként alkalmazni.

            A Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia (JAZU) szótárában, a crucifer kifejezés lefordítására, az alábbi kisegítőszavakat lehet megtalálni:

-         križónosac, vagy križonoša (am. kereszthordozó) – egy olyan ember, aki keresztet visel,

-         križar (am. keresztes lovag) – olyan lovag, vagy katona, aki megjárta Palesztinát a keresztes háborúban,

-         križnik (am. keresztes) – olyan ember, aki feltűzte a keresztet a ruházatára, ennek külön jelentése is van.

 

Belostenec 17. századi szótárában a cruciger, crucifer, valamint Jambrešić szótárában, a cruciger szó. az alábbi értelemben jelenik meg:

a)      valamilyen lovagrend tagja,

b)      olyan lovag, vagy katona, aki katonaként megjárta Palesztinát.

 

A fentiek szerint, a keresztes lovag értelmének a legpontosabban, egyedül az ősi, 17. századi, križnik kifejezés felel meg, annak ellenére, hogy a  szó ma már nem általános és archaikusnak is hangzik. Kukuljevich mégis ezt a szót használta, sőt a tanulmányaiban, ahol a latin szövegekben, crucifer, vagy cruciger, állt, minden olyan esetben így alkalmazta.

Továbbá, azért is nagyon fontosak és szükségesek e tanulmány megállapításai, melyek a középkorban Horvátországban megtelepedett és hatásukat itt kifejtő keresztes rendekre vonatkoznak, mivel a homályos terminológiákhoz, fogalomzavarok is kapcsolódnak. A korábbi írásokban – részben az elégtelen megelőző vizsgálatok miatt – keverednek a templomosokra és a johannitákra, vagy istápolyosokra vonatkozó terminusok és fogalmak. A legnagyobb homályt, a szinte ismeretlen, Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend keresztes lovagjai, vagy nem is lovagok, képviselik, akik a történeti forrásokban gyakran és nyilvánvalóan, Glogovnicával kapcsolatban és még Horvátország néhány helyén jelentek meg.

A rendek fogalmának tisztázásához nyújt némi fogódzkodót, a „Monasteriologia Regni Hungariae” mű, melynek szerzője, Fuxhoffer Damján (Veszprém, 1803.) volt. E mű, a második kötetében, áttekintő leírást nyújt a Magyar királyság középkori lovagrendjeiről, melybe az akkori értelmezés és a lakossági szerveződés szerint, igaz csak területi értelemben, de hazánkat is belefoglalta. Ő szerinte, csak az alábbiak voltak lovagrendeknek tekinthetők:

-         a Szt. János, vagy istápolyos rend keresztes lovagjai (cruciferi) és a

-         templomosok.

A fenti lovagrendek után, leírta azon lovagrendeket is, akiket valójában, Szt. Ágoston rendieknek tartott. Ezek:

-         a teuton lovagok,

-         a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonok rendje,

-         valamint a Szt. Ágoston rendet elhagyó: „superpelláciusok” kanonokrendjét.

 

A lovagrendek eme rövid áttekintésének alapján, teljesen világosan megkülönböztethetők azok a lovagrendi szerveződések, melyek a középkori Horvátországban tevékenykedtek. Az istápolyosokon (johannitákon) és a templomosokon kívül, itt voltak a jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend tagjai is, akik Szt. Ágoston regulái szerint éltek. Ők elvileg, már a keresztes hadjáratok előtt is Jeruzsálemben voltak, majd utána is a jeruzsálemi Egyház függésében maradtak. Ők, mint ahogy Fuxhoffer mondja¹, teljesen különböztek azon szentföldi eredetű rendektől, akik a ruházatukon a kereszt jelét viselték: „postea vulgo cruciferi vocabantur” (akiket a köznép a későbbiekben kereszteseknek nevezett). Fuxhoffer az adatait, Pázmány Péter 17. századi és Péterffy Károly 18. századi, művéből merítette². A Szt. Sír kanonokrendet, azonban meg kell különböztetnünk, a Jeruzsálemi Szt. Sír lovagrendjétől³, mely lovagrend a keresztes háborúk korában, Palesztinában jött létre.

Ami a Jeruzsálemi Szt. János (istápolyos) lovagrend nevére vonatkozik, az következetesen a johanniták elnevezéséül szolgált, mely számunkra a legmegalapozottabb elnevezést képezi. A nép körében, ennek az elnevezésnek valaha elterjedtebbnek kellett lennie, amit a számtalan helynévből is megállapíthatunk, melyek belőle keletkeztek.

A „bozsjáci” szót, néhány szerző a templomosok régi, köznépi elnevezésének tekinti. Az, a már idézett JAZU, Belostenec, Jambrešić féle szótárak, ezt a szót nem tekintik mértékadónak és nekem sem volt szerencsém annak megállapításában, hogy a köznép csakugyan, a templomos jelentésben használta. A nemzetközi terminológiában is elfogadott templomosok kifejezés, számunkra is a legmegalapozottabbnak tűnik.

Amikor a Szt. Sír lovagrendről, vagy a Jeruzsálemi templom kanonokjairól beszélünk, egyszerűbb és rövidebb, ha csak a „szentsír lovagok” (eredetiben sepulkralci) kifejezést használjuk (a német Sepulkriner szó után) (mint fordító maradok a továbbiakban a szentsír szó és annak szókapcsolatai mellett, sJz.).

Egy másik kérdés, az egyes lovagrendek funkciójával és ebből adódó elnevezésükkel kapcsolatos. Tudniillik, minden egyes rendnek saját szervezete és saját nomenklatúrája volt. És mégis, egyiknél is, másiknál is megfigyelhető, hogy tevékenységükben eltértek az, azt általánosító elnevezésüktől, majd az évszázadok folyamán, a rendek magukon belül is megváltoztatták az elnevezésüket.

 

 

Fratres Militiae templi, azaz, a templomosok

 

            A lovagrendek értelmezésében, az egyes rendházaik (domus) főnökét, praeceptor-nak (parancsnoknak) nevezték, pld.: praeceptor domus templi de sancto Martino (azaz, a templomosok Szt. Mártoni rendházának parancsnoka). Az ő helyetteseik voltak a perpreceptor-ok.

            A Magyar és Szlavón királyságbéli templomosok legfőbb elöljáróját, (Kukuljevich szerint meštar-nak) mesternek (magister-nek) nevezték . Az egész rend élén, a nagymester állt.

 

 

Fratres hospitalis sancti Johannis Iherosolimitani, azaz, a johanniták

 

            Eme lovagrend egyes rendházainak főnökét, praeceptor-nak nevezték, ebből adódik, hogy az általuk megszervezett meghatározott területeket, a praeceptorátus-nak nevezték.

            A Magyar és Szlavón királyságbéli johanniták legfőbb elöljáróját, szintén mesternek nevezték, ez sokáig volt így, míg a templomosok és a johanniták párhuzamosan léteztek (1312-ig). Miután a templomosokat feloszlatták és a birtokaikat a johanniták vették át, a johanniták legfőbb elöljárójaként, a Magyar és Szlavón királyság priorja, később a vránai prior, elnevezés jelent meg – ez a kérdés még sok kutatást igényel. Időközben, a Magyar és a Horvát királyságbéli priorátust egyesítették Itália egyes részeivel, pld.: prior almae Urbis (azaz, Róma) et Hungariae, vagy pedig: Capuae et Hungariae. A johanniták várait, egy-egy várnagy (kastellánus – castellanus) irányította, aki általában ez mellett, valamely rendház preceptora is volt.  A későbbi időkben, kormányzókként (gubernatores), egyházi és világi személyek is megjelentek.

            A templomosok és a johanniták egyházi szervezetében, különböző feladatok jelentek meg. Ezt Kukuljevich (I. kötet, 9. oldal), nagy általánosságban fel is sorolta (a templomosokra vonatkozóan): „A rend élén a nagymester állt. Neki voltak alárendelve a: szenátus tagjai, a katonai parancsnokok (a marsallok), a pénztárnokok, a drapériások, túrmezeiek és a komturok. A rend egyes hűbérbirtokainál, a nagypriorok, a nagy preceptorok, aztán a priorok, preceptorok és a bailli-k is  megjelentek.” Ennek ellenére, a hozzáférhető források szerint, ezek a szervezetek hazánk területén, láthatóan sokkal egyszerűbbek voltak. E rendek központi szervezeteire vonatkozó kutatások, azonban már egy külön feladatot jelentenek.

 

 

Fratres sancti Sepulchri Dominici et canonici Ecclesiae Ieroslomitanae, azaz, a jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend

 

            Ez nem egy lovagrend volt, hanem az Úr, Jeruzsálemi Szent Sír templomának alárendelt kanonokok voltak, akik kolostori életüket, Szt. Ágoston regulái szerint élték (kanonok rend). Más káptalanokhoz hasonlóan, az elöljárójukat prépostnak (praepositus, prépost) nevezték. pld.: praepositus s. sepulchri Domonici de Glogonicha (azaz, az Úr szent Sírjának, glogovnicai prépostja).

            A templomosokról és a johannitákról,  világszerte hatalmas irodalom áll rendelkezésre⁴, melyek azonban országunkat, szinte teljesen elhanyagolják. Ezeknek a rendeknek Horvátországban, Szakcinszki Kukuljevich Iván szentelt egy átfogó monográfiát, melynek a címe: Priorat vranski s vitezi   templari i hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj (A templomos és a Szt. János istápolyos rend vránai priorátusa Horvátországban, „Rad” JAZU, 82. könyv, Zágráb, 1886.).

            Az Úr, Jeruzsálemi Szt. Sírjának kanonokjai, sokkal kevesebb popularitást élveztek, mint a velük egykorú templomosok és johanniták. Az ő horvátországi megjelenésüket és tevékenységüket, külön, még senki sem vizsgálta. Ezért szükséges kiemelni azokat a tényeket, melyek legalább láthatóvá válnak e tanulmány során.

            A szentsír lovagokról szóló két, legrégebbi oklevél, Lengyelországgal kapcsolatban említi meg őket. II. András, már mint király, 1207-ben⁵, megerősítette őket a saját tulajdonának eladományozásában, amit még akkor adott a szentsír lovagoknak, amikor még Szlavónia hercege volt (1197-1202) – ebben világosan az áll, hogy a szlavóniai hercegségében lévő hét falvát, Péter prépostnak adta át, aki akkoriban a Szt. Sír lovagok rendházainak az élén állt, úgy Lengyelországban, mint a Magyar királyságban (tam in Polonia, quem in regno Hungariae). Valamivel később (1223)⁶, ugyanez a király, odaadományozta a szentsír lovagoknak a Glogovnicához tartozó, Laga földjeit (amit a későbbiekben Tkalecnek neveztek, akiket eme oklevelében, Lengyelországi Szt. Sír barátoknak nevezett (fratres s. Sepulchri de Polonia).

            A lengyelországi, Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokokról, Samuel Nakielski adott ki, egy hatalmas történeti összefoglalást, 1634-ben, Krakkóban⁷. Ő említette meg, hogy a rend legfőbb kolostora a lengyelországi Miechowában volt, melynek első prépostja, a francia származású Márton volt. A rend negyedik prépostja, Mihály szerint, II. András király idejében, „a rendünk a Magyar királyságban is terjeszkedik”. Miután, a rend jeruzsálemi kanonokja Hugó, 1299-ben Michowába jött, hogy áttekintse azokat a rendházakat, „melyek ehhez az egyházhoz tartoznak”, első helyen említette meg Szlavóniát (visistator domorum per Sclavoniam, Ungariam, Poloniam, Bohemiam, Moraviam).

            Itt szükséges még megemlítenünk a Szt. Ágostoni kanonok rendet is, mely egyidős a lovagrendekkel és a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrenddel. A rendnek több helyen is volt kolostora Szlavóniában. A rend elterjedését e tanulmány nem foglalhatja magába, azon kívül, hogy megemlítjük őket,  a szentsír lovagok váskai (Vaška) birtokaival szomszédos falvak tulajdonosaiként.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rövidítések jegyzéke

 

CD.                     T. Smičiklas: Codex diplomaticus regni Croatae, dalmatiae et Slavoniae, Zágráb, 1904-1976.

Fejér, CD.  Fejér G. Codex diplomaticus Hungariae ecclesasticus ac civilis, Budae, 1929-1844.

A vránai...Kukuljević: Priorat vranski s vitezi   templari i hospitalci sv. Ivana u                   Hrvatskoj (A templomos és a Szt. János istopályos rend vránai priorátusa Horvátországban, „Rad” JAZU, 82. könyv, Zágráb, 1886.)

AH.               Arhiv Hrvatske u Zagrabu (a Zágrábi Horvát levéltár)

Nadb. arh.    Arhiv Nadbiskupje zagrebačke (a Zágrábi érseki levéltár)

ACA             Arhiv Prvostolnog kaptola zagrebačkog, Acta Capituli Antiqua (A zágrábi székesegyház káptalanjának levéltára)

JAZU           Arhiv Jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti (A Jugoszláv tudományos és művészeti akadémie levéltára)

MCZ             I. K. Tkalčić: Monumenta civitatis Zagrabiae, I-XI, Zagerb, 1889-1905.

MEZ             I. K. Tkalčić: Monumenta Episcopatus Zagrabiensis, I-II. Zagreb, 1872-1874.

PMH             Povijesni muzej Hrvatske u Zagrebu (A zágrábi Horvát Történeti Múzeum)

p.                            pagina (oldal)

doc.             dokumentum

 

 

 

Jegyzetek

 

1.        Fuxhoffer Damján: Monasteriologia regni Hungariae, Liber II. Veszprém, 1803. 225. oldal.

2.        Pázmány Péter: Acta et decreta Synodi Dioecesanae Strigoniensis 1629, (Tyrnaviae, 1667.) p. 111; Péterffy Károly: Sacra concilia ecclesiae Romano-Catholicae Hungariae celebrata, tom. II. Posonini, 1743. p. 277.

3.        V. Cramer: Der Ritterorden vom HI. Grabe von den Kreuzzügen bis zur Gegewart, Köln, 1952; K. Egger: Der selige Alanus von Solminihac, Rim, 1981. 71-75. oldal.

4.        Lásd az enciklopédiában idézettiradalmat, mint pld.: La Grande Encyclopédie, Paris s. a.; La Grande encyclopédie Larousse, Paris 1976; Encyclopaedia universalis, Paris, 1973. stb.

5.        CD. III. p. 72. doc. 64.

6.        CD. III. p. 232. doc. 207.

7.        Miechowia sive promptuarium antiquitatum Monestereii Miechoviensis, Universi status Ordinis Canonocorum SS. Sepulchri Domonici Hierosolymitani Conventus Miechoviensis

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                   

 

     1. Katonai öltözetű templomos lovag                   2. Kolostori öltözetű templomos lovag

 

                 

 

    3. A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend                 4. Kolostori öltözetű johannita lovag

                   rendházi öltözete

   

 

         5. Katonai öltözetű johannita lovag          6. A Szt. Ágoston kanonokrend kanonokja

 

A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend kanonokjának egyházi öltözete

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A lovagrendek szimbólumai (pecsétek, címerek).

 

 

 

 

 

 

 

 

            Ahhoz, hogy az eljövendő kutatók számára minél több alapadat a rendelkezésére álljon, a terepről már eltünt lovagrendek nyomairól és levéltári anyagaikról, itt leközöljük a lovagrendek azon szimbólumait, melyek a külföldi és a hazai irodalomban, a levétári anyagokban és az építészeti műemlékeken találhatók meg.

 

 

 

 

 

 

  A templomosk pecsétje (J. Prawer, Histoire       A johanniták pecsétje (J. Prawer, Histoire

du Royaume Latin de Jerusalem,                     du Royaume Latin de Jerusalem,

Tome I. Paris, 1969. 492. oldal)                      Tome I. Paris, 1969. 482. oldal)

 

 

 

 

 

 

 

 

              

 

A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend pecsétje (M. Visser  I.  A brckovljani templom szentélyé-

Sigilli del sovrano militare Ordine de Malta, Milano, 1942)    nek zárókövén lévő címer

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Magyar Horvát királyságbéli (vránai)      Az újudvari (Novi Dvor – Nova Curia) johanniták

priorátus címere (G. Pray, De prioratu              pecsétje (Gőzsy G. Cod. dipl. Bécs, 1862.)

          Auranae, 104. oldal)

 

 

 

 

 

 

  A johanniták szimbólumrendszere egy régi        A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend pecsétje

 vázán (liliomok és a kereszt) (A. Picchioli,  (S. Nakielski, Miechovia, Cracoviae 1634, 64. o.)

 Storia dei Cavalieri di Malta, Róma, 1978.)

 

 

 

A keresztesek, a johanniták és a szentsír lovagok horvátországi birtokai

 

Az Iváncsice hegység (Ivančice gore) és Varasd (Varaždin) környéke (Varasd vm. Ivánczi, Varasdi, Novi Marófi, Zlatari járás)

 

A Varasdtól délnyugatra elterülő hatalmas térség bővelkedik az olyan nevekben, melyek megőrizték a johanniták (János lovagok) emlékét, mint pld.: Ivánc (Ivanec) települése, a környékbeli Ivánovecskó mező (Ivanovečko polje), az Iváncsica hegy (gora Ivančica), valamint az Iváncsica hegység déli oldalán folyó Ivánscsák patak (potok Ivanščak). Ebben a térségi komplexumban található Béla középkori várának romjai is.

A középkori lovagok itteni földjeiről, Béla váráról, Iváncról és a vidék más települési pontjairól tett említést Kukuljevich Iván (Ivan Kukuljević) is, a „Priorat vranski sa vitezi templari i hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj” (A templomos és az istápolyos Szt. János lovagok vránai priorátusa Horvátországban) című művében. Laszowszki Emil (Emil Laszowski), a történeti források ismertetését, a saját művében, a „Povijesne crtice o gradu Beli u županiji varaždinskoj” (Történeti vázlatok a Varasd vármegyei Béla váráról) adta közre¹.  A Varasd környéki johannitákról, Krešimir Filić írt, a „Franjevci u Varaždinu” (Ferencesek Varasdon) című könyvében², de más írók is megemlítették az e vidéken lévő johannitákat.

Sajnos azonban az írásos források nem elég bőségesek, se nem megbízhatóak, de különösen nem, a lovagrendek itt létének legrégebbi korszakáról. Erre már Kukuljevich is felfigyelt, amikor azt mondta „Ha valószínűsíthetném Fejérnek egy nagyon félrefordított levelét, akkor a templomosoknak már 1165-ben, a birtokukban lett volna a Varasd melletti Béla vára. Ugyanis ebben a levélben megemlítenek egy bizonyos Guillermus dictus Althanis-t (vagy Althavíz), a csurovai (Čurova) erdőispánság preceptoraként és egyben bélai kastellánusként (a levélben tévesen Capellanus áll), holott Béla vára csak a későbbiekben lett az istápolyos Szt. János lovagoké.”. Kukuljevichnek kétsége volt a levél datálásával és valódiságával kapcsolatban. Ugyanis, „frater Guillermus de Abaviz”, dictus Altany”, vagy „Altanyz”, Béla kastellánusaként, valóban elöljárója volt a csurgói (Čorgoa johannita rendháznak, de 1335-ben és 1357-ben, majd még mindig Béla kastellánusaként, 1361-ben, elöljárója lett a glogovnicai és bozsjákói (Božjakovina) johannitáknak is (castellanus noster de Bela et perceptor de Glogonycha et de sancto Martino”³.

És mégis, a johannitákat (istápolyosokat) már igen korán megemlítették, a közeli Varasddal és az Iváncsica hegység körüli vidékekkel kapcsolatban. Tekintettel arra, hogy a johanniták már a 13. század elején megjelentek itt, csakugyan feltételezhető, hogy már a 12. században ideérkeztek. Ugyanis, már 1201-ben, „johanniták falvaként” (villa hospitalariorum) jelölték meg a zágrábi püspökség birtokainak nyugati határát (Biškupicénél)⁴. Az istápolyosok ezen falva a Plitvice folyócska „révének” közelében volt megtalálható, amit egy 1201-es okirat Prodini –nek nevez, majd 1217-ben, Progni-nak⁵ (valószínűleg a horvát brodni – rév, szó torzulásaként). A 15. században, a johanniták e vidéki falvát, Velkovec-nek nevezték, ami valószínűleg megegyezik a mai, Jalkovec falu (Varasdtól délnyugatra) elnevezéssel. Kukuljevich⁶, az alábbiakat állította róla: „Ez a falu talán a később (1238)⁷  megemlített, varasdi istápolyosok preceptorátusához tartozott.”. Kukuljevich ezt, IV. Béla, 1238-as oklevele alapján állapította meg, melyben a király megerősítette a johannitákat az itteni birtokaikban. IV. Béla ekkoriban négyholdnyi, valamiféle földeket is eladományozott (vagy megerősítést adott rá), melyet a „varasdi Szt. János földekből” hasítatott ki (terre s. Johannis de Vorosdino). Az is lehet, hogy a „s. Johannis de Vorosdino” kifejezés, a johanniták varasdi rendházát jelölte, annak ellenére, hogy ezzel az elnevezéssel nem szokták a

 

Az Iváncsice hegység (Ivančice gore) és Varasd (Varaždin) környéke (Varasd vm. Ivánczi, Varasdi, Novi Marófi, Zlatari járás)

 

 

A tanulmányban közölt földrajzi térképek jelmagyarázata

 

johannitákat jelölni. A rendházak általános elnevezése, a „domus”, vagy „praeceptoratus s. Joannis Iherosolimitani”, vagy hasonló volt. Kukuljevich tehát úgy tekintette, hogy a johannitáknak Varasdon volt a preceptorátusuk, ami azonban a forrásokból nem látható. Ugyan ezért említheti meg azt is⁸, hogy a johanniták kolostorát, a későbbi korokban (1370. után), a Szt. Ferenc rendiek kolostorává alakították át. Azonban már Laszovszki is kétségbe vonta a szöveg ilyetén interpretációját⁹: „Kié is volt ez a kolostor, és hol is feküdt? Nem tévedünk akkor, ha megállapítjuk azt, hogy ez a kolostor a Varasd vidéki Iváncon volt, ott, ahol már ősidők óta állt egy Szt. Jánosnak szentelt templom.”. Amikor András király 1209-ben¹⁰, a Varasdnak kiváltságokat adott, kijelölték a város földjeinek határait is. A varasdi földek nyugati oldalának a határa „tendit ad magnam viam per quam itur ad terram cruciferorum”. Itt említették meg tehát azt az utat, mely kétségtelenül az Iváncsicai hegység térsége körül haladt, a térség tulajdonosainak pedig, a szerzetesrend közelebbi megnevezése nélkül, a kereszteseket jelölték meg. Egy megelőző, 1201-es híradásból tudjuk, hogy a 13. század elején ezek a földek a johannitáké voltak és, hogy a „cruciferi” kifejezést rájuk alkalmazták.

Érdekes az, a Varasd közeli Remetinc faluról szóló híradás is, amit Kovacsevich Tamás (Tomo Kovačević) zágrábi kanonok (V 1724.) által közölt hagyomány alapján jegyeztek fel¹¹: „Tekintettel a hagyományra, hogy (a remetinci kolostor) valaha a templomosokhoz tartozott és csak a későbbiekben, a letűnésük után került a Szt. Ferenc konventi barátok kezére.”. A remetinci templomosokról úgy különben nincs semmi fellelhető adat, egy 19. századi egyházközségi emlékeztetőn kívül, ahol a meghatározhatatlan „fraters rubri”(vörös barátokként) említették meg őket.

István szlavón bán, 1258-ban hozott egy határozatot, a beleci Szt. György templomnál lévő, Szelnicának (Selnica) nevezett részföldek hovatartozásáról¹². A Szt. György templom földjeinek határa a Kremenei dombságnál kezdődtek, míg északról a „cruciferi de sancto Joanne” voltak határosak. Ebből megtudhatjuk, hogy a johanniták földjei kiterjedtek az Iváncsica hegység déli oldalára is, melyek valahol Belec fölött értek végett, majd innen tovább nyúltak egészen az Oszterc (Oštrc) vára (ma egy várrom az Iváncsica hegység délnyugati részén) fölötti részekig. Ugyanis e várnak a határleírásánál, ugyanez az okirat, szintén megemlíti, hogy „cruciferi sancti Joannis”. Kukuljevich ennek az okiratnak a szövegét úgy értelmezte, hogy „az istápolyosok birtokai: Béla váránál, a Kremenei dombságnál és Szelnicában voltak. Ezek a birtokok talán a Béla vár alatti, Szt. Margit kolostorhoz tartozhattak” Ez így azonban nem pontos, mivel világosan azt írták, hogy a johanniták földjei, északról voltak szomszédosak a már mondott birtokkal, mely egy bizonyos Ják fiakhoz tartozott.

A Dráva és a Bednje folyók partjai közt is megemlítettek egy „keresztesek földjét” (terra cruciferorum), de fekvésének pontos megjelölése nélkül, egy bizonyos Kurej, varasdi polgár földjeinek, 1261-es és 1270-es határleírásánál¹³.

A 13. század utolsó negyedében, Béláról is jelentek meg híradások, 1275-ben: „frater Margarita preceptor de Bela”¹⁴, 1293-ban: „frater Guylermus, propreceptor de Bela, vicegerens magistri domus hospitalis s. Joannis Hyeroslimitani per Hungariam et Sclavoniam”¹⁵. Eszerint, Béla, 1275-ben, a johanniták szervezetszerű székhelye volt, melynek saját elöljárója (preceptor) volt, majd néhány évvel később, Béla helyettes elöljárója, egyben a johanniták magyarországi és szlavóniai (akkoriban egész észak Horvátországot Szlavóniának nevezték) rendje legfőbb elöljárójának, a nagymesternek (magister) a helyettese is volt.

A lovagrendek e vidéki birtokairól szóló híradások időrendi sorrendjében, rábukkanhatunk egy 1304-es adatra is¹⁶. Ekkor, Konstantin „magister domorum hospitalium per Ungariam et Sclavoniam”, tehát a johanniták magyarországi és horvátországi nagymestere, eladta a rend ponikvei birtokát, egy Fekete vezetéknéven is nevezett, Tamás nevű nemesembernek. Ponikve jelenleg egy kicsiny falu, az Iváncsica hegység északi lejtőjén, Ivánc közelében. Az okiratot Bélában adták ki.

Két évvel később, 1306-ban¹⁷, egy bizonyos Olivér, aki ekkoriban szintén magas tisztséget viselt a johanniták szervezetében, eladományozta a rend tuzsnói (Tužno/Tusna) birtokát, egy Gyereknek (Puer) nevezett, János nevű nemesembernek, az erről az adományozásról szóló oklevelet Tuzsnóban adták ki. János és örökösei ezzel a johanniták mesterének, vagy Béla vár kastellánusának váltak a lekötelezetteivé, amiért évenkénti járulékot tartoztak fizetni. A Tuzsnáról kiadott oklevelet, 1336-ban is megerősítették¹⁸.

Béla várának és a johanniták e vidéki földjeinek a helyzetét, a 14. század eleji dinasztikus háborúk korában, Laszowszki írta meg¹⁹: „A magyar-horvát trónért folytatott trónviszály idején (1300-1308), mely III. András király halála után támadt, Béla vára is meglehetősen sok ínséget szenvedett el. Károly Róbert horvát király ádáz ellenségei, az egykori horvát bán, Németújvári Henrik fiai, Henrik és Iván, előbb Vencel magyar király pártjára álltak, majd később Ottó bajor király mellé. Az istápolyosok rendje, a nagymesterükkel, Grananei Ferenccel együtt, hűen kitartott Károly Róbert király mellett, akiről a pápa döntötte el, hogy magyar-horvát király legyen. Németújvári Henrik és Iván ezért könyörtelenül fosztogatta Horvátország északi mellékét, de haragjuk elől Zagorje sem menekülhetett. Nehezteltek az istápolyosokra is, és könyörtelenül kifosztották a birtokaikat. Német csapatokkal szövetkezve elfoglalták Béla várát, és hatalmas károkat okoztak benne. Az, hogy a vár a kezükre kerülhetett, leginkább az akkori kastellánus volt a vétkes, aki a védelemben nem éppen a legnagyobb hősiességével emelkedett ki.

Béla várának elvesztésével, mely jó kezekben egész Zagorjét védte, súlyos csapás érte az istápolyosokat de, Károly Róbert király hűségén maradtakat is, ám szerencsére Béla vára, nem sokáig maradt a megkoronázott horvát király ellenségeinek kezében. Egy hatalmas és gazdag horvát főúr, Ludbergi Péter fia Miklós, aki szintén hű maradt Károly Róberthoz, saját csapatot gyűjtött, visszafoglalta Bélát, a Németújváriak helyőrségét szétzavarta, majd a várat újra az istápolyosok kezébe adta, kijavítatta a vár károsodásokat szenvedett védőműveit és felszerelte a várat fegyverrel és élelemmel. Ludbergi Miklós ezzel a cselekedetével, hatalmas érdemeket szerzett az istápolyos renden belül. Ezért nem is csoda, hogy a rend igazán fényesen megjutalmazta.”. – És csakugyan, 1320-ban, Béla várának elöljárója, a johannita Grananei Fülöp, kiadott egy oklevelet, melyben a johanniták, Ludbergi Miklósnak adományozták a Ludberg közeli Csernec (Črnec) földjeit, és emellett még néhány egyéb birtokukat is²⁰.

Az itteni, egy tagban lévő földjeiken belül, a johanniták magyarországi legfőbb elöljárója (priorja), Grananai Fülöp, 1321-ben, odaadott néhány Bednje folyón lévő kikötőt (gázlót) a már említett Fekete (Niger) Tamásnak²¹, azzal a kötelezettséggel, hogy a bevételekből tartozik évente, kétharmadnyi járandóságot (marturina) fizetni „Béla vár preceptorának, vagy kastellánusának”, míg egyharmad rész az övé maradhatott.

A király 1322-ben²² szentesítette Hektor, Grebenvár (Grebengrad, jelenleg egy várrom az Iváncsica hegység keleti részén)) tulajdonosa és szomszédjai, a johanniták közti megbékélést, amit „frater Gerardus, ordinis cruciferorum sancti Johannis Jerosolimitani castellanus de Bela, viceprior et preceptor per Hungariam generalis” mutatott be neki. Ebből látható, hogy a johanniták Iváncsicai komplexumának földjei, a keleti részeken, a grebenvári földekkel voltak határosak. Béla várának kastellánusa ekkoriban is, egyben a magyarországi johanniták egyik elöljárója (vicepriorja) volt.

Béla várának kastellánusai a továbbiakban is hasonlóan kettős funkciót viseltek: 1340-ben²³, Dénes volt Béla kastellánusa, de egyben a Szt. Mártoni (a Dugo Selo közeli Prozorjében) és a Glogovnicai rendház (domorum) rendfőnöke is. Ahogy azt már az előzőekben említettük, 1355-ben²⁴, „frater Gillermus de Abaviz” volt Béla kastellánusa és egyben a dél magyarországi Gyékényes közeli Csurgói rendház rendfőnöke. Ugyanez a rendtag volt 1357-ben is Csurgó rendfőnöke, de egy kicsit másféleképpen írt névvel (Guillermus dictus Altany), majd 1361-ben (mint de Altanyz) újra Béla kastellánusa és Glogovnica, valamint Szt. Márton rendfőnöke lett.

Az 1374-es esztendőben²⁵, Bellmonte Rajmund, a johanniták csurgói nagy káptalanának (general capitula) a főprépostja, eladta Jurketinecet az egyik praedilistájának, Gyerek János fia Pálnak. A hangzatos elnevezésű, Gylermo fráter, Béla kastellánusa, és a Jeruzsálemi Szt. János lovagrend preceptora, 1376-ban²⁶, visszavette Fekete Miklós fia Orlandótól, mind Veprovica, mind „Gezthselo” praediumát a jobbágyokkal egyetemben.

A 15. századból is fennmaradt néhány levél, melyekben megemlítették Béla kastellánusait: Iván Wnda (1424) és Bába Miklós (1463)²⁷. Némelyikük ezen kívül kifejezetten azt állította, hogy észak Horvátország földjei a vránai priorátushoz tartoztak (440. 1463.)²⁸.

A johannitáknak az Iváncsica hegység körüli területi komplexumról nincs semmi pontos adatunk, mivel nincs olyan ismert oklevelünk, mely tartalmazná a birtokhatárokat. Egyes szétszórt adatok és néhány falu körüli birtokok leírása szerint, a johanniták földjei nagy vázlatokban, az alábbiak szerint nyúltak el: a Varasdról Iváncra vezető úttól délnek, de úgy, hogy néhol megközelítette a Dráva partját, majd innen haladt az Iváncsica hegység déli lejtőin tovább, hogy valahol Oszterc és Belec vára fölött érjenek véget. A földjeik nyugati oldala kb. addig a vonalig terjedt ki, mely Vuglovci falutól (Ivánctól nyugatra) haladt Oszterc ősi váráig. Az északkeleti oldala Jelkovec falu közeléig, tehát szinte Varasdig ért. A délkeleti oldal határa kevéssé ismert, de valószínűleg Podruta falutól indult ki, de úgy, hogy a Grebenvár körüli hegyek a johanniták birtokain kívül maradtak, mivel azok mások kezén voltak. Habár ennek a hatalmas középkori birtoknak a határ kérdéseivel Kukuljevich nem foglalkozott, így írt róla:²⁹ (1496) „A templomosok és a johanniták hatalmas birtokát, Béla és Ivánc váraival, a priorátustól legelőszőr Vitovác János foglalta el, majd utána a fiaié, Györgyé, Mátyásé és Vilmosé lett, akik alatt Béla vára leégett. Mátyás király 1480. körül Béla várát odaadta Székely Jakabnak, miután az elfoglalta számára. Mátyás király fia, Corvin János Béla várát Ivánccal együtt a gersei Pethő Tamásnak és Ferencnek, zálogosította el 5.600 dukátért”.

Ezzel a johanniták és birtokaik végleg eltűntek az Iváncsica hegység környékéről. Ugyanis a johanniták e vidéki hatalmas javaik végleg, a gersei Pethő család tulajdonába kerültek, akiket Ferdinánd király 1564-ben meg is erősített benne³⁰.

Ferdinánd király 1564-es okleveléből tudhatjuk meg annak a birtokkomplexumnak a kiterjedését, mely a Pethő családhoz került. Néhány olyan részbirtokról, melyek a korábbi korokban a johannitáké volt, megállapítható, hogy a Pethő család földjeinek kiterjedése megegyezett a megelőző johannita földekével, annak ellenére, hogy a dokumentumok sehol sem említették meg. A Pethő család megkapta: „totale castrum Bela simul cum quibusvis pertinentiis” (azaz egész Béla várát tartozékaival együtt):

-         Rusakvocz birtokot,

-         Zaversie (ma Završje) falvát,

-         Lovrechan (ma Lovrečan) falvát,

-         Lokavcz (ma Lukavec) falvát.

-         Gachicza (ma Gačica) falvát,

-         Vythosyncz (ma Vitešinec) falvát,

-         Margychan (ma Margečan) falvát,

-         Zelnát (ma Selanec),

-         Saturnyakot (?)

-         Punikva (ma Ponikve) falvát,

-         Prigorcz (ma Prigorec) falvát,

-         „Ivancz simul cum castello in eadem noviter extructo” (Iváncot a benne emelt új várral),

-         Voglovecz (ma Vuglovec) falvát,

-         Sthranoucz (ma Stražnjevec) falvát.

Ebben a felsorolásban nem említették meg Tuzsnót és Cerjét, melyek valaha szintén johannita birtokok voltak.

            Ezzel a hatalmas földterülettel szemben, melynek nagy részét kétségtelenül erdő borította, érthető az, az elvárás, hogy olyan objektumok nyomaira bukkanjunk, melyekben a középkori lovagrendek éltek. Kukuljevich Iván, egy a jugoszláv régészeti társaság által szervezett, 1850-es ankéton³¹, Béla plébánosától értékes adatokat kapott, e vidék történetéhez kapcsolható anyagi maradványokról:

1.      A Puszta Bélának is nevezett, Béla ősi várának romjairól,

2.      A templomosok, vagy vörös barátok valamikori kolostoráról Gradišćében,

E leírás szerint Béla vár romjainak leírása az első helyen található, sőt e vidék összes objektuma közül, a története is ennek a legjobban dokumentált: tudni illik már említettük, hogy jó néhány középkori oklevélben felemlítették, mint „in castro nostro Bela”.

Nem ismert, hogy a bélai várerősséget mikor építették, sem az, hogy ki emeltette. Béla romjai egy hágó mellett fekszenek, melyen észak-dél irányban, a Béláról Podrutba vezető út halad át. A fekvésének szép leírása, Kukuljevichtől maradt ránk³²: „Béla ősi vára, Varasd vármegyében fekszik. Egykoron az Iváncsica hegység egyik lejtőjére építették. Azt az erdőt, mely ma a vár romjai fölött látható, a köznép Johannita erdőnek (Ivanuševo brdo) nevezi. A vár alatt egy országút húzódik, mely Gotolovacba vezet, a Belščina patak olyan erővel folyik, hogy negyedórajáráson belül, öt malmot is meg bír hajtani. Kelet felé a Ranjak hegy emelkedik. Nyugat felé pedig a Kis és a Nagy Vršinec csúcs. Észak felé, rögtön a Bednje folyó mellett, a felső és az alsó Pleso tájékán egy újabb vár fekszik. A Bednje folyó felett mered a Gradistye (Gradišće) hegy, egy ősi épület romjaival. Egy kicsivel távolabb, Margecsán (Margečan) faluban áll a Szt. Margit plébániatemplom, mely az istápolyosaknak is az egyik védőszentje volt. A Jalovce patak környékén, megint csak egy ősi épület maradványai láthatók, mely talán egy itt található kolostoré lehetett.

A bélai uradalom egykor, a legnagyobb volt a varasdi vármegyében. A határai, az Iváncsica hegységtől messze, Zagorjébe és Stájerország felé nyúltak el. Az uradalomhoz tartozott a hatalmas cerjei (Cerje), alsó és felső liget, valamint a téres ivánci (Ivanec) jószág is, a különösen megerősített kolostorával és kápolnájával.

Béla vára, a németek (Theutonicos) felé irányuló határvárnak tekinthető, ami által a Szt. János lovagok elöljárói, egyben a bélai vár kastellánusai is voltak.”

Ahogy az Kukuljevich írásából látható, számára vitathatatlannak tűnik, hogy Béla, johannita váráról szóló híradások, csakis az Iváncsica hegységben lévő Bélához kapcsolhatók. Azonban erről, a rend magyarországi történetének alapvető művének megírója, Fuxhoffer Damján egészen másként vélekedik³³. Ő úgy véli, hogy Csurgó preceptorának titulusa, szintén „castellani de Bela castro” volt, de az általa idézett latin szöveg fordítása szerint: „Béla, Túróc vármegyében található és valaha, szabad királyi mezőváros volt és jelenleg a főméltóságos Révay család örököseihez tartozik…. Az ősi vár romjai ma is itt láthatók”. Egy másik helyen, ugyanez az író felemlíti, hogy Csurgó preceptorának ítélkezési jogköre volt Blatnicában és Bélában, mely mindkettő a templomosoké volt és egymás közelében találhatók meg, továbbá azt is, hogy Blatnica várának romjai ma is egy itteni hegyen láthatók. A Fuxhoffer által említett Túróc vármegye jelenleg Szlovákia része. És csakugyan van itt egy Béla és egy Blatnica is, továbbá egy hasonnevű várrom is³⁴. A mi, Iváncsica hegységbéli Bélánkra Fuxhoffer nem gondolt, hanem cáfolhatatlan tényállásként, csak a mai Szlovákiáról (a valamikori Felvidék Túróc vármegyéjéről) beszélt.

Az Iváncsica hegységben lévő Béla váráról, az előzőekben felemlített történeti forrásadatok elegendő bizonyítékai annak, hogy a mi, Iváncsica hegységben lévő Béla várunk volt valójában a johanniták vára, melynek kastellánusai, különböző magas funkciókat is betöltöttek ebben a középkori lovagrendben. A későbbiek folyamán történetek alapján is megállapítható, hogy Fuxhoffer tévesen lokalizálta Bélát.

A johanniták birtokait, a Pethő család kihalta után, akárcsak a várania prior tisztségét (ami a johanniták legfőbb magyarországi és szlavóniai tisztsége volt), tartós használatba adták a zágrábi káptalan főprépostjának (prepozitor) legalábbis ez következik, III. Ferdinánd 1650. november 17-ei adományleveléből³⁵, melyben birtokokat adományozott Varasd vármegye akkori főprépstjának, Dénes fia Miklósnak (Nikola Dijanešević). Ebben az okiratban kifejezetten az áll, hogy „a keresztes rend vránai priorátusának (ordinis cruciferorum Priratus Auranae) bélai várerősségét, a zágrábi káptalan akkori és minden eljövendő főprépostja kapta meg, továbbá: Ruzsakovecet (Ružakovec), Zaversjét (Završje), Lovrecsánt (Lovrečan), Tuzsnót (Tužno), Lukavecet, Szaturnyákot (Saturnjak), Gacsicát (Gačica), Cerjét, Vitesinecet (Vitešinec), Margecsánt (Margečan), Szelnát (Selna), Ponikvát, Prigorecet, Iváncot (Ivánc) a várával együtt, Vuglovecet, Sztrazsnovecet (Stražnovec), Jurketinecet, Ligassyt (?), Verhovecet, Pacsjét (Pačjet?) Srilovecet (Šrilovec), Gologovecet, Galzsenyákot (Galženjak), Csákánovecet (Čakanovec), Vratecsnót (Vratečno), Strazsenovecet (másodszor!), Knaponevet, Krajt, Kusronót (Kušrono?), Kraszenkit (Krasenki?), Szt. Vid hegyet (Sv. Vid breg) és Macskovecet (Mačkovec)”. Eszerint, 1650-ből közvetlen adatunk van arról, hogy Béla valaha a johanniták vára volt. A falvak leírása ugyanazokra terjedt ki, mint a Pethőknek adott adománylevélben voltak. Tekintettel arra, hogy az említett Tuzsnó, Ponikve és Jurkatinec birtokai, már a 13. és 14. századi okiratokból is ismertek, látható, hogy a felvetés csakugyan a johanniták birtokairól szólt. A falvak és a birtokok kiterjedése megállapítható az előzőkben felsoroltakból, ami megközelítőleg azonos, a johanniták e vidéki, hatalmas, középkori földkomplexumának terjedelmével.

Mindezek alapján: kétségbevonhatatlan, hogy Béla vára a johanniták vára volt, annak ellenére, hogy nem ismert sem az, hogy honnan jőve, mikor és hogy kerültek a birtokába (Béla váráról lásd az eredeti 99. oldalát).

Tovább nyomozva a johanniták Iváncsica hegység körüli, középkori birtokaiknak az objektumai után, szükségessé válik a Gradistye nevet viselő hely lokalizálása is. Kukuljevich így írta le³⁶: „A Bednje folyó felett mered a Gradistye (Gradišće) hegy, egy ősi épület romjaival. Egy kicsivel távolabb, Margecsán (Margečan) faluban áll a Szt. Margit plébániatemplom, mely az istápolyosaknak is az egyik védőszentje volt. A Jalovce patak környékén, megint csak egy ősi épület maradványai láthatók, mely talán egy itt található kolostoré lehetett.”

A már, az előzőekben említett plébános, 1850-es leírása szerint, a keresését „A templomosok, vagy vörös barátok valamikori kolostorát Gradišćében”, kell elkezdeni.

A Radovan-Bela katasztrális körzet³⁷, katasztrális térképeit áttekintve megállapítható, hogy a Gacsice (Gačice) falutól délre eső kőbánya, a Gradistye nevet viseli és, hogy a Bednje folyó és a Jalovce patak közte bánya nevei is Podgradistye (azaz, kb. váralja), mely a Margecsán falutól északnyugatra eső területen található. És csakugyan, a Gradistye hegyen valóban ősi várfalak nyomai láthatók (lásd az eredeti 102. oldalát).

A gradistyei várerősség után, valamint mondanunk kell a Szt. Margit templomról is. Kukuljevich felemlítette (lásd előzőekben), hogy az istápolyosok egyik védőszentje Szt. Margit volt és, hogy Margecsán mai plébániatemplomát, mely Béla vára és a Gradistye hegy közti ismeretlen nevű völgyben fekszik, ugyanannak a szentnek szentelték. Itt érdemes felemlíteni, hogy a johanniták Magyarországbeli, csurgói temploma, mely mindenféleképpen kapcsolatban állt Bélával, szintén Szt. Margitnak van felszentelve. Margecsán falu is templomának védőszentjéről kapta a nevét, mint ahogy ez úgy különben máshol is szokásos volt.

Az nem ismert, hogy hol is állhatott az istápolyosok Szt. Margit temploma. 1431-ben, amikor is rendezték Béla, Greben és Gotó (Gotolovác) várai közti megyehatárokat, úgy említették meg, hogy „Béla alatt” volt, legalábbis Laszowszki ezt állította róla, egy a Horvát levéltárban található, hitelesnek tekinthető leírás alapján³⁸. 1521-ben, némi pénzügyi tranzakcióról esett szó, az istápolyosok Szt. Margit kolostora és Béla vára között³⁹. „Margychan” falu nevét, az 1564-es birtokfelsorolásban is megemlítették (lásd előzőekben). Margecsán falu mai, Szt. Margit plébániatemploma, azonban nem középkori építmény. Egyházközségként, először 1667-ben említették meg⁴⁰, mint „ex forti muro facta”⁴¹, 1669-ben. Verhovác Miksa (Maximilian Vrhovac) püspöksége idején, az egyházközséget Bélának nevezték, róla 1822-ben így írtak:⁴² „Az elégtelen dokumentumok és az eltelt hosszú idő miatt, továbbá miután a helyi hagyományok által is feledésbe merült, nem tudni, hogy mikor alapították meg a bélai egyházközségét; talán a Pethő család alapította, akiknek jelenleg is patrónusi jogaik vannak.” Azt, hogy vajon a mai templom helyén állhatott e a régebbi templom, vagy valahol máshol volt megtalálható, ma már szinte lehetetlen megtudni. Így a johanniták Szt. Margit templomának holléte, továbbra is nyitott kérdés. Az is feltételezhető, hogy az eredeti kápolna, a johanniták, ma Gradistyének nevezett vár, „rendház” (domus) együttesében volt megtalálható, mely a várral együtt tűnt el. Az is lehet, hogy Béla várán belül volt, majd a 17. század folyamán, amikorra Béla lepusztult és tönkre ment, leköltöztették a völgybe. Laszowszki állítása alapján, miután, a 17. században, a zágrábi káptalan főprépostját a valamikori vránai priorátus priorjának választották, meg és vele együtt megkapta a johanniták valamikori, Iváncsica hegység körüli birtokait is, továbbá megkapta a bélai Szt. Margit apátja címet is⁴³. Azonban, I. Ostojić⁴⁴ bebizonyította, hogy ez a cím, a Pakrác melletti Bijelában lévő Szt. Margit apátságtól ered.

Külön problémát jelent Ivánc települése, illetve a vára, mely egészen a II. világháború utáni időkig, a település központjában állt, amikor is, 1959-ben alapjáig lerombolták. A várról fennmaradt egy 1850. március 20-ai feljegyzés, amit az akkori plébános, Stjepan Vuković, írt le, Kukuljevich ankétjához⁴⁵: A régi idők műemlékei közt kell megemlítenünk, a Pethő család várát is, melyet a középkor folyamán elég jól megerősítettek, de mindenképpen alkalmas volt arra is, hogy a valamikori templomosok kolostora lehessen. – 1844-ben, a Keresztelő Szt. János kápolnácska szép és jelentős romjait, melyek legalább 400 évesek lehettek, és amelyet a már említett vár együttesébe építették be, alkalmas volt arra is, hogy egy önálló kolostor kápolnája lehessen.”  Ebből a szövegből is látható, hogy ez a plébános nem rendelkezett pontos adatokkal és, hogy az általa közöltek, miszerint ez a középkori vár eredetileg egy templomos kolostorként szolgált volna, csak az ő feltételezései. Ezzel azonban nincs összhangban az, hogy az ivánci vár, mint újonnan épített vár jelent meg a 16. század közepén. És mégis, már a 17. században ismert volt az, hogy a Szt. János kápolna igen régi, ám miután  1675-ben, a vár akkori tulajdonosa megkezdte  a lebontását, akkora már nem tarthattak benne istentiszteletet⁴⁶. (Capella in castello Ivancz antiquissima… ruinata et per omnia destructa… in qua divina nulla fieri possunt.)

Egy 1564-es okiratban, ami magára az ivánci várra vonatkoztatható, az áll: „Ivancz simul cum castello in eadem noviter exstructo”. Eszerint, az a vár, amit az ivánci plébános a 19. század közepén látott, és amelyik a 20. század közepéig állt fenn, nem tekinthető a johanniták középkori kolostorának. A 16. századi kortársak alapján, és ez biztosnak kell vennünk, a várat akkoriban csakugyan újonnan építettnek tekinteték. Ez alapján azonban nem zárható ki, hogy ezt megelőzően, ugyan ezen a helyen állhatott a johanniták kolostora, vagy inkább valószínűsíthetően, a Keresztelő Szt. János kápolnájuk. Laszowszki, egy 1564-es híradás alapján azt közli, hogy: „. Ivánc újonnan épített várkastélyát, a Pethők úgy alapozták meg, hogy egy itt található, ősi, templomos templom romjain emeltettek fel”⁴⁸. A megállapítása azonban nem pontos, főleg nem az, amit a templomosokra vonatkoztatott. Azonban, II. Ferdinánd 1632-es⁴⁹, Vinkovich Benedek (Benedikt Vinković) a zágrábi káptalan főprépostja részére kiadott oklevelében többek között utal, a johanniták valamikori, majd a későbbi a Pethő család birtokaira is, idézve: „Ivanecz sive Ivanczy ubi castellum templo diruto estaret” – ez azért értékes adat, mert kiderül belőle, hogy Ivánc várát egy templom romjaiból építették fel.

Az mindenképpen igaz, hogy Ivánc lakott településként, már a középkorban is létezett. „Szt. János településéről”, Palizsnai Iván vránai prior oklevele is beszél, melyet1396. június 22-én, az őslakos Ivánciak részér adott ki⁵⁰. Az oklevélben, a bélai johanniták iránti kötelezettségeik vannak, illetve az, hogy az új telepeseknek, ötévi adómentességet adott. Az ivánci lakosok eme kiváltságait, Nagymihályi Albert (Albert de Nagmihal) prior is megerősítette, 1421-ben⁵¹.

Ivánc keletkezésének kérdésével, alapvetően Ladislav Šaban kultúrtörténész foglalkozott⁵². Ő arra a következtetésre jutott, hogy Iváncnak a középkorban se vára, se johannita kolostora nem volt, de ált benne egy Szt. János kápolna, amit a johanniták alapítottak. Hogy a johanniták voltak a kápolna alapítói, az abból a tényből érthető meg, hogy ők voltak az Ivánctól északra eső térségek földesurai, sőt ők voltak azok is, akik Iváncot felfejlesztették. Šaban úgy tekinti, hogy a kápolna körüli erődített térségben, a település temetője volt. A magában Iváncban lévő johanniták váráról kiadott adatok bizonytalanok, mi több azok csak Kukuljevich idejében keletkeztek más verziókkal együtt, pld.: a középkori vár nem az ivánci öregvár helyén állt, hanem valahol máshol. Az Ivánc központjában lévő Öreg várat (1959-ben bontották le), nyilvánvalóan a Pethő család építette a 16. század közepén, az ősi Szt. János kápolna mellett. A kápolnát az állapota miatt 1685-ben újjáépítették, majd bizonyíthatóan a 19. században (1844-ben) lebontották. Ezzel Iváncnak eltűnt még a közvetett kapcsolata is a johannitákkal.

Az e vidéki lovagrendek birtokairól szóló ismertetésünk végén ki kell emelnünk azt, hogy a megbízhatónak tekinthető okiratokban nincs bizonyíték arra, hogy Béla, vagy az Iváncsica hegység környéki földek, valaha is tartoztak volna a templomosokhoz, mint ahogy azt Kukuljevich állította⁵³. Az általunk hozzáférhető, az e vidékről szóló okiratok csak a johhanitákról beszélnek, amit nyomatékosít az a számos nyom is, ami az itteni helynevekben fennmaradt.

Még vissza kell térnünk a varasdi johannitákkal kapcsolatos kérdésekre, amivel e fejezet elején kezdtünk. Már említettük azt az 1238-as oklevélet⁵⁴, melyben IV. Béla király megerősítette a johannitákat minden földjükben és, amely így folytatódott: „terre s. Joannis de Vorosdino”. A későbbi híradások is szűkösek, sőt a következő is csak 1371-ből ered⁵⁵, mely alapján Kukuljevich a megállapításait tette. Akkoriban, ugyanis, felülvizsgálták Varasd városa és a környékbeli nemesek közti megyehatárokat, itt az alábbiakat említették meg: „terra claustri sancti Johannis de Warosd” E szerint, a megyehatár vonala a Varasdról Ludbergbe vezető főúttól délre, Trnovec falu mögött, a Plitvice folyócskától északra volt megtalálható.

Varasd város múltjának kutatójának, Krešimir Filićnek, a „Franjevci u Varaždinu” (Ferencesek Varasdon) című könyvében⁵⁶ írtak, nem egyeznek Kukuljevich elgondolásával, miszerint a ferencesek, csak 1371 után érkeztek Varasdra, illetve azzal, hogy előttük legalábbis, a johanniták voltak. Ezen kívül, ez a szerző úgy látja, hogy az „istápolyosok falva” (egy 1201-es okirat szerint), a mai Kućani falunak felel meg, mely Varasdtól délkeletre található és, amely a későbbiekben ferences birtok volt. Filić azt állítja, hogy a Varasddal kapcsolatos, 1238. utáni oklevélben, nem a johanniták jelentek meg, mivel ugyanebből az oklevélből az is megállapítható, hogy a varasdi johannita templom nem más, mint a Keresztelő Szt. János templom, amit a ferencesek az egyik védőszentjüknek szenteltek. Az oklevélből látható az is, hogy a johanniták elmenekültek innen a tatárjárás, elöl (lehet, hogy a bélai várukba) és, hogy a ferencesek 1244-ben érkeztek „Varasdra, ahol elfoglalták a johanniták romos templomát és kolostorát, mely a városi település közepén volt megtalálható és, amihez elegendő támogatást kaptak a polgárságtól, továbbá az övüké lett Kućani, valamikori johannita birtokának a jövedelme is, amit érkezésük után szinte azonnal megkaptak Béla uraitól…” Ezt a hagyományt néhány ferences okiratban is feljegyezték, melyeket Filić is idézett. Ő állapította meg azt is, hogy az 1371-ben megemlített „claustrum s. Johannis de Warosd” kifejezéssel nem illethették a johanniták itteni szervezetét, mivel ők a rendházukat sohasem nevezték „claustrumnak”, hanem „praeceptoratusnak”, vagy „domusnak”, ami teljesen pontos megállapítás, mint ahogy az is több mint valószínű, hogy a „claustrum” elnevezést a ferencesek kolostora viselte. A fentieken kívül Filić, a tekintetben nem foglalt állást, hogy „az istápolyosok velkoveci birtokát” (possessio hospitalariorum Welkovcz vocata), már a 15. században megemlítették, vagy csak a 16. század elején⁵⁷ és, hogy ennek nyugati határa a püspökség Biškupec körüli birtokaival volt e határos, továbbá, hogy nem e lehetne beazonosítani a kućani birtokkal (Varasdtól délkeletre), mely évszázadokon át a varasdi ferencesekhez tartozott.

Ha pontosnak tekintjük mind a három, 13. és 14. századi (1201, 1238, 1371.), illetve a 15. századi (1429-től, 1505-ig) történeti forrásokat, akkor látható, hogy a „villa hospitalariorum” és a „possessio hospitalariorum”, Biškupectől nyugatabbra volt (Jelkovec környékén), aminek az 1201-es és néhány 15. századi oklevél is megfelel. Az 1238-as híradás vonatkozik a meghatározhatatlan fekvésű „varasdi Szt. János földre”, az 1371-es adat pedig a Kućani falu körüli „varasdi Szt. János kolostor földjére” (ennek fekvése megállapítható).

Sehol esik arról szó, hogy a johannitáknak (istápolyosoknak) – mint a Jelkovec körüli földek tulajdonosainak – hol volt a rendházuk és sehol sem beszélnek arról, hogy a johanniták „paecoptoratusa”, vagy „domusa” Varasdon lett volna, amint az megfigyelhető Csicsán (Čičane), Bozsjákó (Božjakovina) és más rendházaik esetében. Ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a „claustrum s. Johannis de Warosd”, kifejezés 1381-ben a ferencesek kolostorát jelölte, akkor már csak egyetlen kérdéses szöveg maradt 1238-ból: „terra s. Joannis de Vorostino”. Hogyha a „varasdi Szt. János (templom)” kifejezéssel sem a johannitákat jelölték, akkor megállapíthatjuk, hogy a johanniták soha sem voltak Varasdon. Ugyan ilyen megállapításra jutott P. Cvekan is, aki elvégezte, a Varasd és környékéről szóló okiratok részletes analizálását⁵⁸.

 

 

A lapányi (Hlapčina) Újudvar (Novi Dvor - Nova Curia) (Zala vm. Csáktornyai járás)

 

Kukuljevich⁵⁹ a templomos birtokainak számbavételekor külön kitért az általunk tárgyalandó vidékre: „Muraköz. Strigóvár (Štrigovo) és Újudvar (Novi dvori)”. Strigóvárat többé nem említi, de a muraközi Újudvarnak (Nova curia) is csak a nevét, amikor azon johannita birtokokat vette számba, melyekhez a templomosok letűntével jutottak. Sem az irodalmat, sem a forrást nem jelölte meg, melyre az állításait alapozta.

Kétségesnek tűnik, hogy Újudvarról valamivel több előrángatható adat van. A dokumentumokban leggyakrabban a latin vagy a magyar Vyodvar alakban tűnik fel, illetve néhányszor, mint Novi Dvor az egykori Körös vármegye és a csázmai archidiakónitás levelezéseiben. Gj. Szabo⁶⁰, Novskába (Pozsega vm.) helyezte, J. Butorac⁶¹ Pašijan faluba (Belovár-Körös vm.). Azonban Kukuljevich Nove Dvorét (pontosabban Novi Dvor) habozás nélkül, a Muraközbe helyezte. Pázmány Péter, az „Esztergomi püspökség 1667-es zsinata”⁶² című művében a „Magyar királyság koronája alatti” Jeruzsálemi Szt. János lovagrend rendházai között megemlítve azt mondja, hogy „Nova curia alias Uj-Udvar, propre Chaktornya castrum, viguit anno1277” (azaz, a Csáktornya vára közeli Nova curia, vagy más néven Újudvar, 1277-ben volt virágzásának teljében), a mellette lévő, még Pázmány korához kapcsolható megjegyzés szerint „a Zrínyi hercegek tulajdonában van”. Pázmánynak a johannita rendről szóló szövegét, a 17. század végén (1697-ben)⁶³, Szentiványi Márton is átvette, majd Pray G. (1773-ban) és Fuxhoffer Damján is, a 18. 19. század fordulóján⁶⁵.

Annak ellenére, hogy kevés hozzáférhető adatunk van Újudvarról, mégis lehetőségünk van kicsit bővebb ismertetést adni erről a rendházról.

1266-ban⁶⁶, „frater Gerardus vicepreceptor domus hospitalis Nove curie” megerősített néhány nemes közti, föld adás-vételiszerződést. Ebben a híradásban az a legjelentősebb, hogy kifejezetten „domus hospitalist” említ, tehát egy johannita rendházat, amint azt Pázmány is állította és nem a templomosokét, ahova pedig Kukuljevich sorolta. Ezen kívül, lejegyezték a preceptor helyettesének a funkcióját is, aki itt világi-jogi feladatkörben jelent meg. Ezt a tevékenységét egy 1307-es okirat is bizonyítja, melyben megerősítették, hogy egy bizonyos fivér, kiadta a hozományát a leánytestvérének. És ami különösen érdekes, ismerjük az „Újudvari keresztesek” pecsétjét is, az alábbi felirattal: „S(igillum) CRUCIFERORUM DE NOVA CURIA”. A feliraton belül egy un. máltai kereszt helyezkedik el, egy hatszögletű csillaggal és egy félholddal.

Az újudvari rendház (domus) preceptora, Rajmund is megjelent az összes johannita funkcionárius által megtartott, 1361-es, dubicai káptalanon⁶⁹, 1371-ben⁷⁰ pedig, Újudvar akkori preceptora, Baldon választott bíróként működött közre, a bélai kastellánus és a rakolnoki (Rakovec) nemesek közti perben. Valamivel később (1376-ban)⁷¹ a király hozott határozatot egy a johanniták és Kanizsai Miklós közti perben, mely némi Újudvar és a dél magyarországi Csurgó körüli földekért folyt.

Hátra maradt a fő kérdés, hogy hol is volt megtalálható Újudvar. Reiszig E. magyar történész úgy gondolta, hogy egyáltalán nem a Muraközben volt. És mégis, még a 19. században is tudtak Muraközben Újudvarról. J. Szeman földmérő is bevette, a zágrábi püspökség településeinek 1825-ös, összeírásába⁷³. Ő szerinte Újudvar, vagy latinul Nova curia, egy falu a Zala vármegyei Muramelléki egyházközségben. A Muramelléki egyházközség mára szintén megszűnt. A zágrábi püspökség egyházközségeiről szóló nagy áttekintésből, amit az 1789-es év környékén készítettek el, megtudható, hogy a Muramelléki egyházközség, a mai Muraszentmártoni (Sveti Martin na Muri) egyházközségének felel meg: Parochia Pomorje seu Sz. Marton. Ennek az egyházközségének a falvai közül az első helyen említették meg: Nova curia seu Hlabchina falut, 283 lakossal, mely ¾ órányi járásra esett a Szt. Márton plébániatemplomtól. Hlapcsina (magyarul Lapány) falva, ma is a Muraszentmártoni egyházközségében van.

A terepbejárása alapján megállapítható, hogy Lapány falva valóban ¾ órajárásnyi távolságra esik Muraszentmártontól, a főúton Muraszerdahely (Mursko Središće) irányába, azaz keletnek haladva. Az idősebb helyi lakosokkal folytatott beszélgetésekből tudható, hogy régebben a falu két részre oszlott: a) Újudvarra (Novi Dvor), mely egy alacsony és széles dombháton feküdt, ott, ahol a Festetics grófoknak a majorsága volt. A főutcát, ami itt áthalad, a helyiek Kastély utcának nevezik. A visszaemlékezők szerint a hegy alatt egy alagút is volt, ami mára már beomlott. A faluban, a közelmúltban két csorba, kör alakú oszlopot találtak, de összetörték és a falu házaiba, építették be őket. Az újudvari fennsík keleten a Szt. kereszt kápolnával záródik, nyugaton a Szt. Bernát kápolnával, amit egy régebbi kápolna helyére emeltek; b) Lapányra (Hlapčina), mely egy másik falu, az újudvari fennsík aljában, észak felé, a Mura folyó irányában.

Az Újudvar nevet szinte teljesen elfelejtették, sőt az egész falut ma Hlapčinának (Lapány) nevezik. Az idősebb lakosok még emlékeznek az itteni grófokra, sőt azt is megemlítik, hogy valaha itt voltak a fehér(!) barátok is. Sajnos Újudvar területén nincs semmi földfölötti anyagmaradványa a johanniták valamikori Nova curia-i rendházának.

Érdekes az a tény, hogy kb. 2 kilométerrel keletebbre Újudvartól terül el, az un Ribnjak (Halastói) rét, és mögötte a jelentéktelen magasságú Gradistyei (Várasdi) erdő. Az elbeszélések szerint a falusiak ebben az erdőben köveket és téglákat találtak. Kérdéses, hogy a Gradistyei erdőben végzendő ásatások választ adnának-e arra, hogy ezen a helyen volt-e a johanniták 13. 14. századi rendháza, a Nova curia, melynek kétségtelenül erődítettnek kellett

 

 

    Lapány (Hlapičina), az Újudvari utca.          Lapány, a valamikori Újudvar magaslat.

 

lennie. Szintén kérdéses az is, hogy akkor milyen kastély emlékét őrzi az, az utca Lapányban, amit ma Kastély utcának neveznek. A tiszteletre méltó 18. századi író, Josip Bedeković⁷⁶, aki részletesen leírta a Muraközt, Újudvarról szinte semmi mást nem közöl azon kívül, hogy ott voltak a johanniták. Azonban ő Muraközben más helyeket is kapcsolatba hoz a keresztesekkel. Ez első sorban Muraszentmártonra vonatkozik, mely alá, mint egyházközségi székhely, Újudvar is tartozott. Bedeković az alábbiakat állította a Szt. Márton templomról: „Ezt a templomot 1468-ban építették, mint ahogy azt, a gótikus írásjelekkel kőbe véset évszám is mutatja. A templom alapítóinak, vagy kegyurainak három jelképe, a gótikus kialakítású szentélyboltozat köveibe faragva maradt fenn. Kívánatos lenne tudni, hogy mely családoké lehetett ez a három címer. Magam is sok tanult embert kérdeztem meg és olvastam át könyveket, melyek hasonló kérdéseket tárgyalnak, különösen Valvasor, Karinthia topográfiája és története (Topgrafije i historije Kranjske) című művét, mely a legősibb családok, több mint 300 címerét mutatja be, de semelyiket sem ismertem fel, az egyetlen Szt. Kereszt jelen kívül, melyből az a megállapítás adódik, hogy ez a templom valaha, a keresztesek egyik egyházi rendjéé volt és a rend tagjai közül ketten emeltették a templomot, akik ennek emlékére állítatták fel a családi címerüket.”

Bedekovićnak ezt a tézisét el kell vetnünk, mivel a szentélyboltozat három záróköve közül a középsőnek sincs jellegzetesen johannita formája (mivel nem egyforma karú, un. máltai kereszt). A másikon egy kőfaragó jel, a harmadikon pedig egy domborműszerű Krisztus fej található. Ezen kívül nem valószínű, hogy a johanniták ilyen későn (1468-ban) építettek volna még templomokat e vidéken.

Bedeković a szövegében, óvatosabban hozza kapcsolatba a Muraközi Cirkovljan falut a templomosokkal: „Mesélik, hogy Cirkovljan, melyben a Szt. Lőrinc templom meglehetősen nagy filiája emelkedik, tekintettel eme építmény ősi kialakítására, valaha a templomos rendhez tartozott.” Anđela Horvat, a Muraközről szóló monográfiájában, megemlíti, hogy szó szerint közli ennek a vidéknek a történetét: „Cirkovljan környékében szunnyadnak – Stjepan Remera közlése szerint, aki a közelmúltig Prelog település elöljárója volt – egy valamiféle kolostornak a romjai. Klaić is megemlíti: „beszélik, hogy az itteni birtok valaha a templomosoké volt, akiket a helybeli lakosság vörös barátoknak nevezett”. A szerzőnő felhozza, és szó szerint idézi is, a 18. századi kanonoki vizitációkat⁷⁸, így a Podturenról 1768-ban feljegyzetteket is: „mondják, hogy valaha a templomosoké volt”, ugyanez áll, a Muraszentmártonról szóló 1779-es jegyzékben is.

Érdekes az is, hogy Bedeković általánosságokban sem beszél, az úgy különben részletes leírásában arról a keresztes rendről, mely Strigóvárhoz kapcsolódott, de Kukuljevich sem, pedig ahogy azt a fejezet elején megemlítettük, Strigóvárat az első helyre tette, de mindenfajta további adat nélkül.

Mindezekből látható, hogy a lovagrendeknek voltak birtokaik és rendházaik a Muraközben, de róluk jelen pillanatban nincs semmilyen ismert történeti forrásunk, azon a néhány Újudvarról, a mai Hlapčináról (Lapány) szóló híradáson kívül, melyeket az előzőekben említettünk meg.

 

 

 

Rácsa (Rača – Nova) (Belovár-Körös vm. Belovári járás)

 

István zágrábi püspök, 1230-ban⁷⁹, a kalocsai érsek előtt hajtotta végre földjeinek cseréjét a templomosokkal. Ugyanis a püspök elfoglalta a templomosok Váska (Vaška) környéki földjeit (lásd az eredeti 53. oldalát), mellyel jelentősen megnövelte a saját váskai birtokát. A püspök ezért cserébe, a templomosoknak adta az írásokban Ra(s)echának írt földjét. A birtokcsere lezárultával, mind a püspök, mind a káptalan biztosítékként vállalta azt a megkötést, hogy meg fogják védeni a templomosok rassechei birtokát minden olyan esetben, ha bárki is háborgatná őket benne, a templomosok pedig ugyancsak ezt ígérték a püspök újonnan szerzett váskai földjeivel kapcsolatban.

Hogy hol feküdtek a templomosok, semmivel sem megjelölt, 1230-ban, cserével szerzett földjei ma már nem meghatározható.

Kukuljevich Iván⁸⁰, előtt is ismert volt, hogy a templomosok horvátországi birtokai között létezett egy olyan birtok is, amit ő, mint „Rasika, vagy Rasan” jegyzet le, de nem határozta meg a fekvését, mint ahogy más sem, aki erről írt. A bilogorai vidék derék szakértője, Z. Lovrečan⁸¹, azt írta erről: „Tény, hogy ez idáig egyetlen kutatónak sem sikerült beazonosítania Raszecsát (Raseča). Megállapítottuk, hogy a Pszunj hegység és Új Rácsa (Nova Rača) között két hely is tekintetbe jöhet. Ez a Raszaske (Rasaške) patak, a Pszunjtól délre és a középkori Rachicha, azaz a mai Rašenica, Grubišno Polje mellett. A Raszaske patak mellett, mint ahogy Rašenica mellett – amennyire az, tudható – nincs semmi nyoma egy nagyobb templomnak, vagy kolostornak. Ezzel szemben a Rasaska (Rašaša) patak melletti Rácsában (Rača), még ma is megtalálható egy templomos templom, a tornyán a templomosok címerével.”

Ami a Rasaska patakot (a Sloboština folyócska felső folyását nevezik így) és a racsesai földeket (zemlje Račeša) illeti, melyek a patak mellett terülnek el, és ami után valószínűleg a nevét kapta, az egy külön kérdés (lásd az eredeti 56. oldalát). Az itteni, Okucsánitól (Okučani) északkeletre lévő földekhez, 1210-ben jutottak a templomosok, éppen ezért semmiképpen sem lehet azonos Rassechával, melyet 1230-ban, a zágrábi püspöktől kaptak cserébe.

A Grubišno Polje melletti Rašenica elnevezésen kívül, a középkorban Rassecha nevű birtok a legközelebb, a Rašaška patak melletti Rača (Nova) falu környékén volt. Ebben a faluban csakugyan van egy bámulatra méltó, monumentális, gótikus (barokkizálva) templom, a Szt. Mária templom. Eszerint valóban valószínűsíthető, hogy itt lehetett a templomosok rassechai birtokának a székhelye, melynek a neve, a rövidült Rácsa szóalakban maradt fenn.

A zágrábi püspökségnek a középkorban fennálló templomairól, a legjobb adatokat, az egyházközség 1334-es összeírása nyújtja, aztán az 1501-es. A gustyei (Gušće) archidiakónitásban, más, bilogorai egyházközségek között, 1334-ben⁸², az alábbiakat sorolják fel: 24. ecclesia beate Virginis de Megurech (1501-ben Mogywrechye) – Butorac szerint Međurača, 25. ecclesia sancti Nicolai de Radcha (1501-ben Rachchya) Butorac szerint Rača, 28. ecclesia sancti Stephani protomartyris de Radchicha – valahol északkeletre volt Rácsától (a szerző szerint)

Az mindenképpen látható, hogy a Szt. Máriának szentelt templom azon falvak egyikében állt, melynek neve Rácsához kapcsolható (ez, az összeírás szerint Međurača). Ahhoz semmilyen kétség sem férhet, hogy a ma, Új Rácsának (Nova Rača) nevezett faluban lévő Szt. Mária templom, középkori eredetű, mely egyedüliként maradt fenn az e vidéki, Szt. Máriának szentel templomok közül, ahhoz sem férhet kétség, hogy meg is változtathatták, de össze is cserélhették a falu nevét. Ó Rácsa (Stara Rača), Új Rácsa (Nova Rača) és Rácsaköz (Međurača) falvai ma is léteznek, a Račačke patakon kívül, egyik falu a másikhoz, öt kilométernyi távolságra esik, de csak egyedül Új Rácsában áll Szt. Mária középkori temploma. Az egyházközség összeírását, 1334-ben hajtották végre, amikor már nem voltak templomosok. A birtokaikat valójában a johanniták foglalták el. Érdekes, hogy alig néhány évvel a templomosok feloszlatása után (1318)⁸⁵, a királynak, Kazsotity Ágoston (Augustin Kažotić) zágrábi püspöknek adandó ajándékként, megerősítette a püspököt a templomosokkal 1230-ban véghezvitt földcserében, de úgy, hogy egy az egyben átmásolták az 1230-as okirat teljes szövegét. A templomosok templomai, a rend feloszlatása után, néhány esetben az egyházközségekhez kerültek, és volt, ahol a johanniták vitték tovább a templomaikat, vagy nem. Olykor néhány templomot az 1334-es összeírásban „cruciferorum” jelzéssel láttak el, de olykor semmilyen megjegyzést sem tettek melléjük. Ilyen jelzést viselt valószínűleg ez a Szt. Mária templom is.

Új Rácsa, a hajó déli falában lévő emléktábla.

A templom történetét világosan és röviden egy emléktáblába faragták, mely a templombelső, déli falában található. A tábla helyenként megsérült, de szerencsére a táblát és szövegét annak idején átmásolták az egyházközség emlékkönyvébe és így hangzik:

ANNO 1312 ERRECTA A FRATRIBUS RUBRIS PAULO ANTE EORUM EXTINCTIONEM SUB SUMMO PONTIFICE CLEMENTE 5 ROMANO IMPE. FRIDERICO CAROLO 1 HUNGARIA REGE RESTAURATA VERO ANNO 1782 DIAECESANO JOSEPHO DE

GALLYUFF COLLONELLO REGIMINIS SZENTVARIENSIS JOAN. BAP. NOBILI DE TERSICH CAPITANEO CENTURIAE HUIUS HENRICO MALLARDI NOBILE DE BESSENIE PAROCHO VERO LOCI FRANCISKO JOSEPHO ROSENBERG⁸⁶ (Fordításban: az 1312. esztendőben emeltették a vörös barátok, kevéssel letűnésük előtt, V. Kelemen pápa, Frigyes római császár, I. Károly magyar király idejében – restauráltatott az 1782. esztendőben Galliuf József püspök, nemes tersicsi Keresztes János, a szentgyörgyvári ezred ezredese, nemes besseniei Mallardi Henrik ezen ezred kapitánya és Rosenberg ferenc József helyi plébános idejében). (A rácsai templom leírását lásd az eredeti 129. oldalán)

Külön zavart és homályt okoz a rácsai templom épülete körül, a harangtorony mellé létesített kör alakú torony, az eltérő lőréseivel. Felvilágosítást és jelentős segítséget adhat az a 15. század közepi adat, miszerint Rácsában állt egy várkastély is, amit le kellett volna rombolni, de erre eddig nem került sor. Lovrenčević erről azt mondja: „A valamikori várkastély helyéről különböző találgatások folynak, ám ez idáig, még nem sikerült pontosan megállapítani azt a helyet, ahol megtalálható volt”, pedig ő mintegy tíz középkori objektumnak ismerte a helyét e vidéken⁸⁷. Vajon nem lehet-e a 15. századi várkastélyé ez a harangtorony mellé épített torony, melynek egészében, csakugyan védelmi jellege van?! Ha a várkastély valami külön helyen állt volna, akkor ismert lenne valamiféle „Gradistye”, vagy ehhez hasonló helynév, mint ahogy az rendszerint meg szokott jelenni az olyan helyeken, ahol valamikor, valamiféle „vár” állt. A 15. század végén Rácsa, már nem tartozott a johannitákhoz. A „vár János gróf özvegyéé” volt (oppidum Rachchya relicte Iwam Groff), majd 1507-ben de később is Újlaki Lőrinc hercegé⁸⁸.

 

 

Bozsjákó (Božjakovina) – Dugoszeló (Dugo Selo) (Zágráb vm. Dugo Seloi járás)

 

Azt senki sem tudta megállapítani, hogy a lovagrendek Dugoszeló körül elterülő birtokairól, miért nem írt senki. Kukuljevich adatain kívül, melyeket a vránai priorátusról írt alapos művébe szőtt⁸⁹, csak E. Laszowszkitól jelent meg valami, az 1901-es, „Povijestnu crticu o Božjakovini” (Bozsjákó és környéke történeti vázlata)⁹⁰ című művében, melynek nagy része, Kukuljevich megállapításait támasztja alá. Ennek a birtoknak a 20. század eleji tulajdonosainak történetét, viszont részletesen közli. Ugyan ezen történész írta meg, a Božjakovina címszót a Horvát enciklopédiába. A prozorjei (Prozor) Szt. Márton templommal, mint építészeti objektummal, Gj. Szabo foglalkozott a „Izvještaju o radu zemaljskog povjerenstva za očuvanje umjetnih i historičkih spomenika u kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji (Jelentés a Horvát és Szlavón királyság művészeti és történeti műemlékekkel foglalkozó országos bizottság munkájáról, 1911-ben)⁹¹ című munkájában, ahol menetközben említést tett a brckovljani (Brckovljani) templomról is. A prozorjei Szt. Márton templomról és sorsáról (a 19. század végén pusztult el), R. Horvát írt részletesen a „Crkva sv. Martina u Prozorju (1209-1900” (A prozorjei Szt. Márton templom 1209-től, 1900-ig)⁹² című cikkében, majd Zorislav Horvat építész adott áttekintést róla, egy ugyanazon című cikkben⁹³.

Ezt a birtokot a történeti források, különböző elnevezések alatt említették meg, de leggyakrabban a Szt. Márton birtok elnevezés alatt jelent meg. Laszowszki (Horvát enciklopédia) megemlíteti, hogy a Szt. Mártoni birtokot 1206-ban, II. András magyar-horvát király adományozta a templomosoknak, de az nem ismert, hogy minek az alapján tette ezt éppen arra az évre. Akárhogy is történt, de 1209-ből, már van egy megerősítésünk erről a birtokról⁹⁴. Ekkoriban II. András király megerősítette a templomosokat minden addigi horvátországi birtokaikban, sőt újabbakat is ajándékozott nekik. A rendet kivette a báni szék ítélkezése alól és megtiltotta, hogy a templomosoktól  illetékeket, vagy más adóféleségeket szedjenek. Kukuljevich erről a birtoktestről az alábbiakat írta: „Ezután adományozta nekik, a Zágráb és Zelna (Zelina) környéki Szt. Márton gazdag birtokát (amit az Istenes lovagokról (Božjaci), Božjákovinának (Bozsjákó – am. Isten lovagjainak falva) neveznek) . Ezt a birtokot II. András, ezt megelőzően, Krakon walpotonak (ónémet szó, jelentése kb. feudális birtokot irányító személy) adományozta, míg az, az ő hűségén maradt. Miután hűtlenségbe esett, a birtokát elvette és utasítást adott az elveszejtésére. Szt. Márton megyehatárai között megemlítették „Prelišće” települését, valamint az Orihov és Likoš (Likoos), Nagy Csernec (Veliki Črnec – Schernet), Polica és a Zelna patakokat is. Ezen patakok mellett haladt el a megyehatár, egészen a Kis Csernec (Mali Črnec) patakig. A határ innen a Terebélyesi mezőkig (Trebeševe polje – Trebensav pole), aztán Korenig, valamint a Lupoglávig terjedt. Aztán a Száraz Lonja (Suha Lonja) környékétől és a Nagy Lonja (Velika Lonja) vidéki Petkova településtől a zágrábi főútig. Aztán a Babina hegységbéli (Babine gore) Hertkova (zemljišta Hrtkova) környéki földektől tovább vezetett a Zelina patakba ömlő „Bogorodi” vízfolyásig. Aztán Klenovicán keresztül, Dumbróig (Dubrave) és a Crničina, valamint a Glovicei (talán Glogovnice?) vízfolyásokig. Végezetül áthaladt egy erdőségen a Kašine

Bozsjákó – Dugo Selo

vízfolyásig, hogy aztán rajta áthaladva, újra Prelišćébe érjen vissza. – Ebből a megyehatár leírásból megállapítható, hogy a Szt. Márton birtok messzire terjedt ki, melyet a későbbiekben leginkább a tehetősebb nemesi családok birtokoltak el. A későbbiekben, 1226. után, Kálmán herceg, horvát bán idejében, iktatták be a birtokba a templomos Venlegint, majd Benke bán udvarnokot (contubernalis).”⁹⁵

Ennek a hatalmas birtoktestnek a kiterjedésének a meghatározásában segítségünkre lehet, hanem a legfőbb felvilágosítást adja, a zágrábi püspökség dumbrói (Dubrava) földjeinek, egy 1201. évi okirat szerinti⁹⁶, és a zágrábi káptalan Kašini (a településtől délebbre lévő) földjeinek, II. András, 1217-es okiratában foglaltak szerinti fekvése.⁹⁷

A püspökség dumbrói birtokának nyugati határán, többek között, felsorolták az alábbi megjelölésű településeket: locus Prilesia és locus Lupoglau (ma Prilesje és Lupoglav falvak Verbőctől (Vrbovec) délre). A Prelistia és Lupoglaue elnevezéssel jelzett helynevek, valaha a bozsjákói templomosok birtokának a keleti határát képezték, majd a megyehatár együtt haladt tovább nyugaton észak felé, a Zelna pataktól déli irányba, egészen annak, Csernec pataki beömléséig. Kifejezetten megemlítettek egy „terra episcopalis-t”, mely azon a helyen lehetett, ahol valaha a „magna Schernet” (talán Csernec, vagy Cseret (Čret)) vízfolyás beleömlött abba a patakba, aminek a neve azonban, csak szóvégződésben „-ina” olvasható. Ezt a nevet Tkalčić, Zelina-ként egészítette ki, szerintünk azonban ez inkább (a terepen való fekvése miatt), a Loina-nak – Lonja folyónak felel meg, amit a környékbeliek ma is Lojnának neveznek. Ebbe, a Lupoglávtól északkeletre lévő folyócskába jó néhány, mára már csatornázott patak ömlik, melyek valamelyikének, valamikori természetes folyását, illethették az 1209-ben felsorolt névvel. A „Čret” és a „Začretje” elnevezés, ma is ismert a Lonja folyó környékén és Lupogláv közelében.

A templomosok birtokának ellenkező, nyugati oldalán, a zágrábi káptalan Kašinétől délre eső birtokának, a keleti határa haladt el (az 1217-es okirat szerint) (a Kašine pataktól délre): „iuxta viam que ducit in Gumenzama, que est meta inter terram Casina et terram templairorum, deinde recte per magnam silvam” (tendit versus montem qui est iuxta ripam Zawe)… A Gumenza névvel jelölt település lokalizálása bizonytalan. J. Čuk, azt feltételezi, hogy itt a Glavnicai főútról van szó és valószínűsíthetőnek véli, hogy a Kašina pataktól északra lévő, Glavničica falut jelöli. Ebben az esetben a megyehatárt képező út, észak-déli irányban, Cerjétől, Sesveteog Kraljevicétől és Nartától keletre haladt el, mivel ez a falu, a káptalani birtoktesthez tartozott, sőt a káptalan miatta, hosszantartó pereskedésbe bonyolódott Zágráb városával⁹⁸.

A templomosok birtokának déli határánál tűnik fel a Csernec (Črnec) patak és a Csernicsina (Černičina) helynév (ma is létező falvak, mint Črnec és rudina (bánya) Črnovčak), melybe Jezsevó (Ježevo) és Trebovec falvak birtokait is beleértették.

A leírásokban megemlítettek egy „magna via que ducit Zagrabiam” (1209.), egy „magna via-t” (1201.), egy „magna strata-t” és egy „via execituali-t” (1217.) is. Mivelhogy az ezen a vidéken áthaladó középkori utakat máig sem vizsgálták meg alaposabban, nem tudunk avval szolgálni, hogy valamivel pontosabban határozhassuk meg ennek a birtoknak a határait. Itt tehető fel az a kérdés, hogy nem e volt kapcsolatban egy itteni, szávai rév, a johanniták feladatával. Köztudott. hogy a johanniták egyik legfőbb feladata, a gyógyítás volt. Egy 1347-es oklevélben, a prevláki birtokukról (ma egy falu a Száva mentén, Oborova falvától délre) így írtak: „ez az a rév, amit ennek előtte, leprások átkelőjének neveztek” (portus qui olim vocabatur transitus leprosorum). Ezen kívül, a valamikori bozsjákói birtok területén, ma is létezik egy Leprovica (Leprások falva) nevű falu. A fejletlen közép Afrikában, de más emberközösségekben is, még ma is egyszerűen kiközösítik a leprásokat és elkülönített helyekre űzik őket. Könnyedén feltételezhető az is, hogy a középkorba sem történt ez másként. Ugyanakkor feltételezhető az is, hogy a johannitáké, mint gyógyító rendé, volt a vezető szerep, az ilyen szerencsétlen emberekről való gondoskodásban. Lehet, hogy a fenti „leprások átkelője” (transitus leprosorum) és a Leprások falva (Leprovica) név, a johanniták 14. századi „Szt. Márton birtokának” belsejébe vezető útra utal, ahol is a leprások a világtól elszigetelve élhettek. Az 1347-es határleírás szerint, a „leprások átkelője” a Száva mentén, kb. a mai Rugvica falu környékén volt megtalálható, ott, ahol a Száván, ma is tutajok (kompok) segítségével történik az átkelés. A pontos helyét ennek a „révnek” már nem lehet meghatározni, többek közért azért sem, mert a Száva folyása is jelentősen megváltozott.  A birtok máig legmeghatározhatatlanabb határa, az északi. A leírásban megemlítették a Kašina patakot, melyen a megyehatár áthaladt, hogy visszaérjen a kezdőpontot jelentő Prilesjáig. További nyitott kérdéseket jelent a Zserjavinec (Žerjavicnec) falunál lévő Bozsakovica bánya (rudina Božakovica – Istenesek bányája) elnevezése, mely a nevét talán a templomosok (božjacima) után kapta, ami ez esetben azt jelenti, hogy az övüké volt, továbbá a Dugo Selotól északra lévő Križevćec (am. Keresztes) falu, amint maga a Bozsjákó (Božjakovina) név is, a keresztesekre emlékeztet, akik a régmúltban a birtokosai voltak. Tény, hogy Križevćec falva ténylegesen is a templomosok birtokain belül volt, melynek északi határa, a Zelina és a Lonja folyócskák között, addig az útig húzódott, mely a Szt. Miklós templomtól (Donja Zelinában), Rakolnokig (Rakovec) vezetett. Erről egy későbbi (1320.) oklevélből értesülhetünk¹⁰⁰, amikor is a johanniták priorja, de Granana Fülöp, a Zelina és a Lonja folyók közti föld egy részét, mely a Szt. Márton kolostorhoz tartozott, odaadományozta Ludbergi Miklósnak bizonyos szolgálataiért cserébe.

A templomosok Bozsjákó körüli birtokáról, az 1209. utáni oklevelek alapján, az alábbi kronológiai sorrendben jelentek meg adatok:

1242. IV. Béla e levelében megerősítést ad Dénes bánnak birtokaira, melyben megemlítették „Cruciferi de sancto Martino et de sancto Georgio”¹⁰¹.

1244. IV. Béla király megerősítette Izakov fia Junkot, némi Lonja folyó menti birtokában „tenet vicinitatem terre cruciferorum” (azaz a keresztesek földjeinek közelében)¹⁰².

1268. Timotej zágrábi püspök oklevelében megemlítik „Georgius iobagio cruciferorum de sancto Martino”¹⁰³

1270. Hodus zágrábi ispán oklevelében, a következőkként említették meg „Gyurg filius Drask, prepreceptor de sancto Martino”¹⁰⁴.

1277. Benvenut rendtag „praeceptor domus templi de sancto Martino” volt¹⁰⁵.

1292. A Zelna melletti Szt. Márton kolostor preceptora, Brabanti Vilmos fráter volt¹⁰⁶.

1311. András, mint „praeceptor domus milicie Templi de sancto Martino” odaadományozta Páris plébánosnak Jezsevó és Terebélyes (Trebović) birtokot (ma Ježevo és Trebovec falvak), melyek a bozsjákói birtoktest déli részén voltak. Ugyanaznap, de egy másik oklevélben, András preceptor megerősítette eme Páris plébánost azon birtokaiban, melyet ugyanezen, Szt. Márton rendház megelőző preceptora, Vilmos fráter adományozott neki.

Miután a templomos rendet 1312-ben feloszlatták, úgy 1314. körül, a horvátországi birtokaikat, kolostoraikat, templomaikat a johanniták vették át. Granana Fülöp, mint „prior hospitalis sancti Johannis Jheroslomitani”, „domus nostre de sancto Martino” birtokainak,  Lonja és a Zelina folyó közti  részét, Ludbergi Miklósnak adományozta¹⁰⁸.

            Az egyházközség első, fennmaradt leírásával, 1334-ben találkozhatunk. A hatalmas bozsjákói területet, egy bizonyos Katedrálisi archidiakónitással együtt említették meg: „Item ecclesia beatissimi Martini cruciferorum”¹⁰⁹. Annak ellenére, hogy az egyházközség leírásánál nem említették meg azt a települést, ahol ez a Szt. Márton templom megtalálható volt, egyetlen kutató sem vonja kétségben¹¹⁰, hogy ez az adat nem, a Dugo Selo fölötti, prozorjei Szt. Márton templomhoz vonatkozik.

Tény, hogy magának ennek a hatalmas birtoknak, mely előbb a templomosoké, majd a 14. századtól (1314. után) a johannitáké volt, ekkor még nem állandósult a neve, mivel amikor a Jeruzsálemi Szt. János rend rendezte a tized kérdését, a zágrábi káptalannal kapcsolatban, az egyik rendházuk elöljáróját 1340-ben¹¹¹, még „preceptor domus sancti Martini de Zeliná-nak” nevezték. ezzel talán ennek a birtoknak a fekvését akarták jelezni, mely Zelinától nem messze feküdt – ezt a nevet ugyanis akkoriban a mai Alsó Zelna (Donja Zelina) viselte¹¹².

            Páris plébános, az 1350-es végrendeletében felsorolta a birtokait, „melyeket a Jeruzsálemi Szt. János keresztes lovagrend priorjától, illetve magától a rendtől kapott”¹¹³.

A johanniták kolostorának és birtokának neve, mint Bozsjákó, először egy 1367-es okiratban jelent meg „monosterii homines ad bona dicti ordinis Bosiako spectantes”¹¹⁴.

A rakolnoki (Rakovec) birtok felosztásáról szóló 1381-es okiratban, megemlítenek egy „malmot a Szula Lonja (Lonji Sule) folyó mellett”, mely a keresztesek alárendeltségében volt¹¹⁵.

Beriszlói Péter, 1460-ban, vránai priorként, miután a bozsjákói birtok is az alárendeltségébe tartozott, két területre osztotta ezt a hatalmas birtoktestet: andrásfalvai praediumra (Jandraševec, mint Andilovec, ma is létező falu Bozsjákó mellett), amit szolgálataiért cserébe, Borotvai Pálnak (Pavlo Borotvi) ajándékozott, a pálfalvai (Sela Pavla) praediumot pedig a Jellasicsoknak¹¹⁶.

A Bozsjákó elnevezés, 1501-re vált általánossá a johanniták eme hatalmas birtoktestére, amikor is a zágrábi püspökség egyházközségeinek leírásakor, egy másik templommal együtt említették meg, mint „sanctorum Bricci et Martini in Bosyajo”¹¹⁷.

Az 1510-es oklevélben, mint „castrum Bosyako” jelent meg. Ekkoriban ugyanis, Grabarjai Bertalan (Bartol Grabarski) vránai prior, együtt tartózkodott Pakrácon, Hirjáki Tamással (Tome Hirjak), a bozsjákói erősség provizorával, akinek Kozinščak falvát adta öt pusztájával együtt, ezzel „kivette a falut jobbágyi és nemtelen státusából, és beiktatta őket a Jeruzsálemi Szt. János rend praediumai köz锹¹⁸. Kozinščak ma is létezik, mint tanya, Dugo Selo mellett. Evvel a faluval kapcsolatban, Kukuljevich az alábbiakat állítja: „Azt, hogy ebben az időben a bozsjákói, Szt. Márton birtokot, még a vránai prior bírta, tanúsítja a csázmai káptalan egyik, 1523-as oklevele is. Az akkori bán, Karlovich Iván, szóban megbízta a káptalant, hogy nyom nélkül indítson eljárást a vránai prior, Mátyás birtokában lévő bozsjákói jobbágyok és a kozinščaki lakosok ellen”. 1525-ben¹²⁰, is megemlítették „castellum Bosyako-t” és várnagyát, Chery Györgyöt.

1517-ben, maga a „bán urasága” volt adózási szempontokból a bozsjákói birtokkal kapcsolatban (250 portányi füstadó által)¹²¹. A bán ekkoriban Tahy Iván volt, aki a vránai priorátus első világi irányítójaként, elfoglalhatta a johanniták minden birtokát, így Bozsjákót is. A fiát, Tahy Ferencet, 1573-ban iktatták be a birtok három praediumába, tizenegy jószágába, városába és Bozsjákó mezővárosába, valamint Szt. Brictius (Brcko) és Szt. Márton egyházközségébe¹²². Ezzel Bozsjákó, már ténylegesen is világiak kezére került. Ám ennek ellenére, a továbbiakban is vránai priorátus részének tekintették, amint az, az itteni plébános 1574-es feljegyzésének szövegéből is kiderül¹²³: „sub prioratu Auranae – Plebanus in Bosyak Gregorius presbyter” (azaz, A vránai priorátus alárendeltségében lévő – bozsjákói plébános, György atya).

Ennek a hatalmas, középkori, templomos, majd johannita birtoknak végső sorsát, Kukuljevich Iván rajzolta meg nagyon szépen¹²⁴: „Itt érdemes, hacsak röviden is foglalkozni, a Szt. János lovagok és a vránai priorátus eme ősi birtokával, Bozsjákóval történt eseményekkel. Zrínyi Ilona férje, Tahy Ferenc, halála után eme birtokát fiára, Tahy Istvánra hagyta. A törökök, 1591-re, felperzselve az ősi várat, idáig jutottak el. A következő évben, 1592-ben, Tahy Ferenc az itteni birtokát leánytestvérének, Orsich Kristóf feleségének, Tahy Margitnak és sógorának, Jankovich Györgynek zálogosította el. Ám tőlük, 1597-ben, a szigetvári Zrínyi Miklós fia, Zrínyi György erővel vette el. Ezután a Tahy család bíróság előtt követelte vissza birtokát, de sikertelenül. 1616-ban a királyi kamara emelt pert a Zrínyiek ellen Bozsjákó végett, hivatkozva a vránai priorátus ősi jogaira, mely szerint, csak a királyi kamara bírt örökösödési jogokkal a birtokra. Ám a háborús idők nem engedték, hogy a pereskedésekben véglegesen döntsenek. Így Bozsjákó a Zrínyiek kezén maradhatott egészen Zrínyi Péterig. Az ő halála után, egyéb birtokai mellett, Bozsjákó is a királyi kamara kezére jutott. I. Lipót császár, a várat 1686-ban, örök időkre, Draskovich Ivánnak és feleségének, Nádasdy Mária Magdalénának adományozta. Bozsjákó, ettől az időtől kezdve, egészen a legújabb időkig, a Draskovich grófok tulajdonában maradt”.

Külön problémát jelent, a lovagrendek középkori életének anyagi nyomainak kimutatása eme hatalmas területű birtokon, mely valószínűleg a nevük után kaphatta a Bozsjákó nevet (a köznép ugyanis a templomosokat „bozsjaci” elnevezéssel illette, még akkor is, ha jelenlétük a vidéken semmivel sem bizonyítható).

Hogy az eddigi áttekintésben felvetett adatokat megérthessük, szólnunk kell az ezen a vidéken kifejezetten megemlített objektumokról is, mint a „domus” (1277, 1311, 1320, stb.), a „monasterium” (1367), a Szt. Márton templom (1334), a Szt. Brictius templom (1501), „castrum”, castellum Bosyako” (1510, 1526.)

A történeti források szerint, a „keresztesek birtokán” a Szt. Márton templom jelent meg először. A Dugo Selotól északabbra lévő Prozorje feletti hegyen állnak a Szt. Márton templom romjai. A templomról Gj. Szabo (1912) és R. Horvat (1931)¹²³ írt részletesen, és mindketten a vidék egyik legősibb templomának tekintették. A templommal kapcsolatban az a legbosszantób dolog, hogy szokatlan módon, az újabb időkben ítélték bontásra. Tudniillik 1898-ban, a zágrábi vármegye építészeti bizottsága megállapította, hogy nem kifizetődő a felújítása, ezért le kell bontani és egy új templomot, kell felépíteni Dugo Seloban (amit 1900-ban, H. Bolléa tervei szerint, meg is valósítottak). Ekkortól indult pusztulásnak, majd a romokat 1970-ben, egy hatalmas vihar alakította át. A templomról létezik egy fénykép, még abból az időből, amikor viszonylag egyben állt (lásd eredeti 28. oldalát).

A történeti források előzőekben említett adatai, kifejezetten az alábbiakat említik: „domus templi de sancto Martino” (1277), mely arról tanúskodik, hogy a templomosok vára – rendháza, a prozorjei Szt. Márton templom mellett állt. Sőt a környék feletti domináns fekvése is teljesen azonos a szomszédos Brckovljanival. Zorislva Horvat¹²⁶, a középkori téglák alapján azt állapította meg, hogy a prozorjei Szt. Márton templom mellett, állt egy valamiféle másik építmény is, mely talán a templomosok rendháza (domus) lehetett. A helye, a fennsíkon, a templomtól valamivel délebbre volt.

A bozsjákói birtok másik temploma, egy Prozorjétól északkeletebbre lévő faluban, a mai Brckovljaniban lévő Szt. Brictius templom volt. Érdekessége, hogy megőrizve a lovagrend nyomait, máig fennmaradt (lásd, eredeti 126. oldalát). Azt, hogy addig, míg a johanniták meg nem örökölték a templomosok bozsjákói birtokát, hol éltek ténylegesen, Prozorjében, vagy Brckovljaniban, már nem lehet pontosan megtudni. A Szt. Márton templomnak, 1493-ban világi plébánosa volt. A johanniták eme birtokán lévő mindkét templom, 1501-ben, a Szt. Márton és a Szt. Brictius is, egyházközségi székhelyként is szolgált. Valószínűsíthető, hogy a johanniták, valamikor a 15. század vége felé távoztak a vidékről. A 16. század kezdetétől, ahogy azt már említettük, a vránai priorátus földjeihez tartozott, ami által így ez a birtokot is egy világi kormányzó – földesúr, irányította.

Itt említhetjük meg azt is, hogy ennek a hatalmas birtoknak a területén, egy várkastély, a majkoveci castellum (kaštel Majkovec) is megtalálható volt, amit Corvin Mátyás király, 1484-ben, odaajándékozott a traui (Trogir), Duknović Iván szobrászművésznek¹²⁷, mivel úgy látta, hogy már szabadon rendelkezhet a johanniták vagyonával, és Duknovićot így akarta megjutalmazni a Buda várban végzett munkájáért. A vránai prior ellenállt ennek az adományozásnak, sőt Duknovićot be sem engedte ennek a várkastélynak - melynek mára nyoma sincs - a birtokaira. Majkovec mint tanya, Paukovec és Donja Zelina falvaktól nem messze fekszik.

 

Csicsán (Čičan) (Zágráb vm. Nagygoriczai járás)

 

            Csicsánról, mint a johanniták földjéről, Kukuljevichen¹²⁸ kívül csak Stjepan Pavičić írt világosan és áttekinthetően, a kivonatos szöveg mellett, közzétett egy térképet is, a 14. századi csicsáni preceptorátusról¹²⁹. Az ő leírása szerint: „Csicse, egy történeti település. A csicsán birtok, már a 12. században a johanniták birtokába került, sok más gazdag horvátországi jószággal együtt. Kb. ekkoriban, kaptak meg a Csicsánnal szomszédos Odra folyó melléki és a Kupa folyó alsó melléki, hatalmas birtokaikat is, mint Peščenicát, Lekeniket, Kravarskot, Jamincát és Kupčinát. A johanniták eme birtokának székhelye Csicsánba lokalizálható, melyben kiépítették a kolostorukat, a szükséges hivatalaikat és gazdasági épületeiket. A johanniták itteni rendházát, valamint a preceptorátus egész területét, csicsáni preceptorátusnak hívták. Ez a területileg hatalmas birtok, az óriási tölgyerdőségei miatt volt híres, melynek jövedelmezőségét elsősorban a sertéstenyésztés adta (a makkoltatási lehetőségek miatt). Az intenzívebb földművelési tevékenységet ezen az erdős vidéken, szintén a keresztesek kezdték megalapozni, akik az arra alkalmas helyeken kiirtották az évszázados erdőket és elősegítették a települések megerősödését is. Magát Csicsánt felosztották egy önkormányzati kiváltságokkal rendelkező kereskedő-iparos mezővárosra, valamint egy majd minden országból jött telepesek városrészére. Hogy a polgári lakosságnak nagyobb védelmet nyújtsanak a johanniták ezen az erdős országrészen, emeltettek egy várat is, mely 1290. körül leégett. A 13. században, Csicsán kereskedő-iparos települése, külön részt képezett a johanniták városrészétől, melytől egy kevéssel odébb fejlődött. Benne állt a Szt. Lélek templom, melyhez egy gazdag egyházközség is tartozott. Csicsánból jelentős forgalmú utak vezettek ki, egyrészről a szomszédos Zselinába (Želina), másrészről Peščenicán és Lekenikán át Zsitec (Žitac-Sziszek) irányába. A johanniták a csicsáni preceptorátusukat, 1328-ig tartották meg. Ekkor a Kupčinától Želináig eső területeiket, elcserélték Károly Róbert királlyal, annak Starci és Trnava tájékán lévő birtokaira. Az igaz, hogy a csicsáni terület

 

 

Az Ó Csicse (Staro Čiče) közeli, csicsáni (Čičan) Várhely (Gradišće).

 

A csicsáni birtokok térképe

 

sokkal nagyobb volt, de zömében erdők által takarva, így ha annak a kornak, a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmezőségét nézzük, máris összevethető a Pszunj hegység lábainál lévő földek értékével. Így Csicsán, a király kezére került, aki a želinai várhoz tartozó területek közé sorolta. A johanniták által birtokolt csicsáni preceptorátuson kívül eső, túrmezei Želina várában volt megtalálható, a várhoz tartozó terület igazgatásához szükséges tisztviselői kar is. Želina, rögtön Csicsán szomszédságában volt megtalálható, úgyhogy az itteni mezővárosi település, annak váralját képezhette. Ezért az is megesett, hogy a 14. században, 1328. után, Želinát, néha Csicsánnak is nevezték (castrum regale Zelin, alio nomine Chichan), ami egy másik oldalról bizonyítja azt, hogy abban az időben mindkét települést egy birtoknak és egy településnek tekintették. Ebből az a következtetés vonható le, hogy Csicsán székhelyként, továbbra is megtartotta a területén ősi jelentőségét, de még tovább,a 14. 15. században is. A városban, ebben a johanniták épületeivel jól kiépített kereskedelmi központban, tartotta a környékbeli nemesség is a köz- és bírósági gyűléseit, továbbá az egyházközség tisztviselői is ide létesítették az oklevelek kiadására a hivatalukat. Maga Dracski (?) Károly is Csicsánban tartózkodott 1371-ben, ahol is egy határozatot adott ki, a túrmezeiek szabadságjogairól. Miután Csicsán a király kezére került és miután a földművesek települése lett ezen országrész legnépesebbike, a csicsáni mezőváros végében, egy újabb település jött létre, mely az Új Csicsán (Novi Čičan) nevet vette fel. Innentől kezdve viseli a mezőváros a nevében az „Ó” (Stari) előnevet, sőt ez a megkülönböztetés a mai napig fennmaradt. Új Csicsán, az egyházközségi székhely, valamint a mezőváros közelsége

  

 

                          Az ócsicsei Várhely.                   Az ócsicsei Várhelyet körbefolyó patak.

 

miatt, erős fejlődésnek indult, majd hamarosan egy templomot is felépítettek benne és köré egy egyházközséget is alapítottak. Annak ellenére, hogy, Želint és területeit, a 15. század vége felé az Erdődy grófok szerezték meg, Csicsán nem veszette el a jelentőségét. Sőt Csicsánban az új tulajdonosoknak volt egy kastélyuk is, ahol gyakran tartózkodtak. Ebből kifolyólag, az Erdődy család számos oklevelét, valójában is Csicsánban írták meg. A csicsáni települések, 1530. körül szenvedtek nagyobb arányú károsodásokat, amikor a törökök rátörtek a szomszédos Túrmezőre és kifosztották azt. Ó Csicsán ekkor teljesen elveszette kereskedelmi jelentőségét. Miután az Erdődyek, a túrmezei területeik igazgatási székhelyét Želinában alakították ki, Csicsán falusi státuszba süllyedt (mint Novo Čiče és Staro Čiče), oda, ahol ma is megtalálható”.

            Az enciklopédiából idézett fenti szöveget, azonban szükséges egy kis kommentárral és néhány dokumentummal kiegészíteni.

            Nincs olyan közvetlen történeti forrásunk, mely bizonyítaná, hogy Csicsán (ahogy a középkorban nevezték), már a 12. században a johannitákhoz tartozott volna. Ez a feltételezés azonban mégis valószínű. Csicsán ugyanis egyike volt azon földeknek, melyekben IV. Béla király 1238-ban¹³⁰, megerősítette a johannitákat, amelyekhez még apja, II. András király, valamint Imre király adományozásai révén jutottak, mivel hűséggel voltak testvére, Kálmán szlavón herceg mellett. Miután Imre király, 1196-től, 1204-ig, uralkodott, II. András király pedig, 1205-től, 1235-ig, fennáll annak a lehetősége, hogy a johanniták a csicsáni, illetve túrmezei birtokaikat, csakugyan a 12. század végén kapták meg. Az mindenképpen biztos, hogy a 13. század elején, már az övüké volt, mivel 1211-ben¹³¹, a Csicsán közeli Peščenicát, mint „villa fratrum hospitalis” (azaz, a johannita barátok falva) említették meg. Kukuljevich véleménye szerint, Rembold mester, 1230-1240. körül, a csicsáni kolostorukban, felosztotta Csicsánt a lakosaik közt, valójában a szabad királyi mezővárosokhoz hasonlóan, amiről Kukuljevich így írt:¹³² „A Szt. János lovagok, minden alávetettjük részére, külön jogokat és kedvezményeket osztottak ki… A rendházukhoz tartozó embereknek engedélyezték, hogy ingó és ingatlan javaikat, haláluk után, arra hagyják, akire csak akarják. Ha valaki megölt egy rendházukhoz tartozó embert, 10 penzányi adót volt köteles megfizetni. Ha a gyilkos menedéket keresett az istápolyosok kolostorában (claustrum, domus hospitalis), akkor a preceptornak nem volt szabad kiadnia őt. A preceptor megkísérelhette a gyilkos ellenségeivel való kiegyezést, ám ha az egyezkedés nem sikerült, a gyilkos, egy márkányi összeget tartozott fizetni a preceptornak, aki ennek fejében szabadon engedte, hogy menjen arra, amerre lát. Ám a birtokait, senki sem foglalhatta el, vagy adhatta el. Ha a vétkes lopott, gyújtogatott, vagy vért ontott, a preceptornak a lovagjaival jogában állt ítéletet hozni”. Ezen kívül, szükség esetén a preceptornak, Csicsán mezővárosában, a Želinába vezető út mentén, jogában állt a kolostor egyik házát (curia) igénybe vennie. A lovagrendieknek, Csicsán lakosaival való kapcsolatairól, N. Klaich is említést tett:¹³³ „A 13. század második felében, a johanniták is megengedték, hogy a hospites libere ville Chichan – azaz, a mai túrmezei Čiče falu – olyan kedvezményekkel élhessenek, amilyenek más alávetetteknek nincsenek¹³⁴. Habár az, amit ők adtak nem volt igazából azonos a szabad telepesek jogaival, de Csicsán lakosai mégiscsak szabadon végrendelkezhettek az ingatlanjaikról és el is költözhettek a településről, azzal a megkötéssel, hogy mind két esetben a földjeik a csicsáni preceptor juris dictioja alatt maradnak. A preceptor, az itélkezési jogának többségét magának tartotta fenn, míg a Csicsán települési elöljárójára (villicus) az ítéletek bírság része maradt. Azonban, ennek fejében, akárcsak a püspökség falvaiban, további adóterheket is „adományoztak” nekik, midőn a föld utáni jövedelmet pénzben (40 dénárt), vagy természetben (üszőben) is megfizethették. Mindenesetre, az ilyen szabad, földesúri mezővárosokból, több volt a 13. században, mint amennyiről a fennmaradt források beszélnek. Kétségtelen, hogy a földesúri mezővárosokban élő alávetettek ezzel ellentétesen emlékeznek, miután a féljobbágyi státuszokból nem szabadulhattak és mindenek előtt azért, mivel további gazdasági fejlődésük alapjainak nem voltak meg feltételei. A szabad földesúri mezővárosok státusza, amint az a megelőzőekben is volt – csak falu maradt”. N. Klaić a továbbiakban megemlíti¹³⁵, hogy a johanniták a saját csicsáni városukat, mezővárossá szervezték át, „amit a vásártartási napokról, véletlenszerűen feltünő adatok is bizonyítanak”.

            A csicsáni johannita kolostor preceptorának, földesúri jogkörében kiosztott szabadságjogok leírásáról, egy 1293-as oklevélből¹³⁶ értesülhetünk, melyben Csicsán szabad mezőváros lakosai (hospites libere ville de Chichan), megerősítést kaptak ősi jogaikra, miután az eredeti oklevél, az itteni vár leégése miatt elégett. Ebből megbízhatóan értesülhetünk arról, hogy Csicsánban egy vár állott, mely 1293. előtt leégett. Azt, hogy a várat maguk a mezőváros lakosai emeltették-e (castrum inter ipsos constructum), vagy a ezt a várat a johanniták építették-e a csicsáni lakosok házai között, ma már nehéz megállapítani.

            Az biztos, hogy Csicsán szabad mezővárosában, a 13. században, amikor is a település johanniták alatti legvirágzóbb korszakát élte, már állt a Szt. György plébániatemplom, melyet ennek ellenére, csak az 1334-es egyházközség leírás említett meg¹³⁷ (ecclesia beati Georgii in Chichan). J. Butorac, mindenfajta kétség nélkül állapítja meg, hogy „e templom a mai Stari Čičében állt”. A Szt. György templom védőszentje, a rég elmúlt keresztes korok katonáinak védőszentjének tekinthető, így ebből a szempontból, mindenképpen megfelelt a lovagrendeknek is. A mai Staro Čičében¹³⁸ semmilyen templom sincs, a falu jelenleg a közeli Vukovina falu plébániatemplomához tartozik. Ennek ellenére, az újonan emelt (1969-ben) Szt. György kápolnára jellemző, hogy egy emléktáblára feljegyezték azt, hogy a valamikori Szt. György plébániatemplom helyén áll. Azt. hogy a középkori templom a török betörések során ment-e tönkre, ma már nehéz megállapítani, enek ellenére feltételezhető. Az első, e vidéket érintő kanonoki vizitáció, 1630-ból maradt fenn¹³⁹, melyben, mint „ecclesia in Veteri Chiche murata sed sacrarium ruinosum” említődik meg. Mintegy húsz évvel később (1649-ben)¹⁴⁰, a templom „méltóságteljes falai meglehetősen zártak és jól zárhatók, a szentélye és a sekrestyéje is boltozott”. Hogy itt a kijavított középkori templomról, vagy az újabbról van szó, nem tudható. A fenti állapot, 1799-ig állt meg, amikor is az egyházközség, a közeli Vukovinába költözött át.

            A johanniták csicsáni birtokainak kiterjedéséről, mégha részleteiben is, egy 1275-ös oklevélből értesülhetünk¹⁴¹. Tudni illik, ekkoriban a johanniták legfőbb elöljárója, bizonyos szolgálataiért, Zágráb város bíróságának adományozta Perkina, Peščenica és Lekenik „puszta és szinte teljesen néptelen földjeit”, melyek a mi csicsáni rendházunkhoz tartoztak. Fönnmaradt egy 1327-es¹⁴², Gorában kiadott oklevél is, melyben a johanniták legfőbb elöljárója, de Granana Fülöp, nemes Dénesnek és Pálnak adományozta „possessiones nostras Kopiscina et Yamniza vocatas in preceptorio domus nostre de Cgichano sitas”, tehát a csicsáni rendház preceptorátusának kupcsinai (Kupčina) és jamnicai (Jamnica) birtokát. A következő évben, 1328-ban¹⁴³, a johanniták odahagyták Károly Róbert királynak a túrmezei földjeiket, más szlavóniai (Starča és Trnava) földekért cserébe. Csak ebből az oklevélből tudjuk, hogy mi minden tartozott a johanniták csicsáni preceptorátusához. Ezek a birtokok a Száva és a Kupa folyók közén voltak úgy, mint: Csicsán, Pescsenica (Peščenica), Lekenik, Kravarszkó (Kravarsko), Jamnica és Kupcsina (Kupčina), melyek mindegyike egy-egy hatalmas birtoktest volt.

            Tekintettel arra, hogy a johanniták már ilyen korán felhagyták a túrmezei birtokaikat, ezért nagyon kevés olyan nyom maradt, melyek egy középkori lovagrendre emlékeztethetne.

            Az Ó és az Új Csicse közötti réten, a Sziget patak (potok Siget) egyik kicsiny kanyarulatában, található a Gradistye (Gradišće) nevezetű helynév. Nem kell kétségbe vonnunk azt, hogy itt állhatott Csicsán vára, mivel a vidéken nincs is több olyan várhely, melyből egy ottani kolostorra következtethetnénk. Persze ma sem tudjuk, hogy ez a vár, rendházként is, illetve a johanniták kolostoraként is szolgált-e, vagy maga a kolostor valahol máshol található. Az mégis valószínű, hogy az itteni várban volt a kolostoruk és, hogy a johanniták csicsáni szabad mezővárosa, melynek maguk a johanniták adtak kiváltságos státuszt, valójában e várnak a váraljaként létezett, vagy pontosabban nem is a vár aljában, miután az egész vidék egy síkság, így a település is a vár mögött volt, ezért maga a vár sem lehetett magaslaton, hacsak nem egy jelentéktelen, vagy egy mesterséges halmon. Lehet, hogy Csicsán vára teljesen, vagy részben fából épített volt, melynek technikája még évszázadok után is fennmaradt, a túrmezei építészetben. Ehhez lehet adalék az, az adat, mely arról beszél, hogy a vár, 1290. körül leégett, ennek ellenére nem kellett a földig égnie ahhoz, hogy az oklevélben, mint elpusztultról tegyenek róla említést. A Gradistye területére még ma is, csak egy hidacskán át lehet bejutni. Ezen a „szigeten”, még ma is megfigyelhető egy kisebb magaslat, a rajta áthaladó szántás barázdáiban pedig, meglehetősen sok agyagedény töredéket találtak. Az edények, a megmunkálási technikájuk és alakjuk alapján, biztos, hogy a 11-13. század korából erednek, mely mindenben megfelel a johanniták időszakának. A habarcstöredékek, melyekkel a paticsfalakat tapasztották be, vagy akár a vastagabbak, arról a feltételezhető mellékkörülményről beszélnek, hogy a vár, legalább is részben, fából épített volt, a helyenként megégett keramikák pedig arról, hogy tűzben égett le. A helybéli falusiak azt mesélik, hogy valaha Gradistyéből, nagy mennyiségű téglát hordtak el és, hogy a mélyben ma is egy pince rejtőzik. A csicsáni Szt. György plébániatemplom, ahogy azt már említettük, teljesen elpusztult.

            Magának Csicsánnak a területén kívül, még szükséges áttekintenünk azon falvakat is, melyek a johanniták csicsáni preceptorátusához tartoztak, hogy megállapíthassuk azt, hogy van e bennük valamiféle, 1328. előtti, azaz e lovagrend birtoklásának idei építmény. Ugyanis jó néhány falu létezett a johanniták eme túrmezei birtokkomplexumán, plébániatemplomaikkal együtt, ami azt bizonyítja, hogy e tájék nem kizárólag erdőkkel borított vidék volt, hanem volt itt kb. öt egyházközség is, több faluval, bennük élő parasztokkal, akik kétségtelenül meg is művelték az itteni földeket, valamint marhákat is neveltek.

            Miután a legkisebb valószínűsége sincs annak, hogy az itteni a falvakban lévő plébániatemplomokat valójában hat év alatt, azaz 1328-1334-ig építették fel, tehát miután a johanniták elhagyták az itteni birtokaikat, de még mielőtt elkészítették volna eme egyházközségek összeírását, feltételezhető az, hogy az ezekben a falvakban álló templomok, még a johanniták idejéből eredhetnek, azaz a 12. 13. század fordulójáról.

            Peščenicában - amit Lekenikkel együtt, már 1275-ben megemlítettek, amikor is a johanniták ajándékba adták Zágráb város bíróságának (lásd az előzőekben), de 1328-ban, tehát amikor a johanniták átadták az itteni földbirtokaikat csere fejében a királynak, már újból a csicsáni földek közt említődtek meg - a Szt. Mária plébániatemplomot, 1334-ben az alábbiak szerint vették jegyzékbe „ecclesia beate virginis de Pezchenich”¹⁴⁴. A falu jelenlegi plébániatemplomát, amit Boldogságos Szűz Mária Menybemenetelének szenteltek fel, 1751-ben építették. Középkori templomának sorsa nem pontosan ismert. E vidék fennmaradt legrégebbi, 1630-as vizitációjában, azt jegyezték fel, hogy „az itteni templom romos, úgy-ahogy fedett, de van egy új, fából készült harangtornya egy haranggal”. Tekintet nélkül arra, hogy ez, az épület a középkorból eredeztethető e, vagy hogy fából épült-e, vagy falazott volt, mára teljesen eltűnt, sőt, johannita kori templomnak sincs semmi nyoma.

            Hasonló a helyzet Kravarskoban is. Az itteni, Szt. Kereszt plébániatemplomot, határozottan, mint „ecclesia sancte crucis de Crauarzka” említették meg¹⁴⁶. A következő adat róla, az 1630-as vizitációból származik¹⁴⁷, melyben, mint „ecclesia lignea” (azaz fából készült templom) beszélnek róla. 1649-ben¹⁴⁸, ezt írták róla: „a falai a múlt évben újból ki lettek javítva, jól zárhatóvá és fedetté tették, ellátták famennyezettel és fából készült kórussal” . A templomot a későbbiekben, többször is alapjaitól fogva felújították. Jurin Imre (Mirko Jurin) plébános elmondása szerint, a legutóbbi felújításkor láthatóvá vált, hogy a szentélyt és az előtti (kb. 5 méter hosszúságú) szentélyt kőből építették, míg a fennmaradó falak újabbak és téglából építettek. Azt, hogy az ősi, megmunkált köveket a mai templomba, a 17. században építették-e be, vagy a szentély már a középkorban is kőből épült volt és csak az 1630-as vizitátor írta le pontatlanul, ma már nem lehet tudni, mivel a templom fent említett részei jelenleg nem láthatók. Bárhogy is legyen, a templom fekvésére, mindenképpen a középkori templomépítmények elhelyezkedése a jellemző: egy a vidéket uraló dombon van, ahonnan az egész környékre egyenes rálátás esik, hasonlóan a Brckovljaniban és Prozorjében lévő templomokhoz. A szentély, a nyolcszög három oldalával záródik, teljesen hasonlóan Brckovljanihoz és Prozorjéhez, és a plébános elbeszélése szerint, itt is új famennyezettel takarták el a gótikus oszlopfők és bordatagok nyomait.

            A Pisarovinska Jamnica-i, Szt. Márton templommal kapcsolatban a „Šematizam…”¹⁴⁹ kiemeli, hogy nagyon régi (felújítva 1969-ben), míg az egyházközség emlékkönyvében feljegyezték róla, hogy már 1110-ben is állt. Az egyházközség 1334-es összeírásában így írtak le: „ecclesia beati Martini in monte ad fluvium Culpe respiciens”, melyből J. Butorac, Pisarovinska Jamnicára ismert rá¹⁵⁰. A templom, a dombon lévő kiemelkedő fekvésével, az egész vidéket uralja. Mint az előzőekben megemlített többi templomnál, az építtetők itt is legvalószínűbben a johanniták voltak, akik az egész 13. században, és a 14. század első negyedében a vidék földesurai voltak. Ennek ellenére, a dombon, ma egy barokk templom áll. 1649-ben¹⁵¹, „falazott és jól zárható volt; a szentélye boltozott, a hajó deszkamennyezetét és a kórust, paraszt barokk módira készítették”. A gótikus templom nyomai nem sejthetők, a hajót fedő tetőszerkezet magassága és ejtésén, valamint magának a templomnak a tájban való elhelyezkedésén kívül.

            A johanniták, a csicsáni preceptorátus földjeinek elcserélésekor, eladták Kupčinát is. A Donja Kupčina-i, Szt. Mária Magdolna plébániatemplom, valaha fából készített volt, aztán 1672-ben falazottra építették, majd 1749-ben felújították¹⁵², így a mai templom, semmiképpen sem eredhet a johanniták korából. Az ő idejükben, nyilvánvalóan itt, egy fából készült templom állt.

            Most, amikor a végén, a tekintetünket a földrajzi térképre és a zágrábi káptalan túrmezei birtokainak¹⁵³, topográfiai szempontból jól meghatározható 13. századi megyehatáraira vetjük, láthatjuk, hogy a johanniták csicsáni rendházának birtokai, a nyugat,  kosznicei (Kosnice) káptalani birtok és a keleti, sziszeki (Sisek), odrai (Odra), pribisevói (Pribiševo) és drencsinai (Drenčina) káptalani földek között terültek el.

 

 

 

Glogovnica (Belovár-Körös vm. Körösi járás)

 

                A múltban Glogovnicával, már jó néhány kutatónk foglalkozott. Kukuljevichnek, a vránai priorátusról, illetve a horvátországi templomosokról és johannitákról¹⁵⁴ írt tanulmányának keretein belül, ennek a középkori élet számára jelentős támaszpontnak (Glogovnicának), meglehetős figyelmet és teret szentelt. Glogovnicáról, a történész J. Butorac is írt egy cikket¹⁵⁵.

            Glogovnicával, különösen a művészettörténészek foglalkoztak sokat, tekintettel az itt lévő, aránylag nagyméretű templom szokatlan formájára (kettős hajójú), sőt Lj. Karaman a művében, néhány részlete miatt a románkorba sorolta¹⁵⁶, míg az újabb időkben, A. Horvat, a késő gótikába¹⁵⁷. Eme építménynek a problematikáján alapulnak a fenti szerzőnő által felhozott érvek is.

            Ezen írók mindegyike felfigyelt arra, hogy Glogovnica körül, több szövevényes kérdés is felmerült – amelyek maga a Szt. Mária templomon, mint építményen kívüli dolgokat érintik. Megfigyelték, hogy azokban az oklevelekben, melyek Glogovnicára vonatkoznak, több középkori (keresztes) rendet is megemlítettek, de hogy melyikeket, azt nem tudták se megkülönböztetni se szétválasztani, sőt nagy homály és zűrzavar támadt, a terminológiai-fogalmi kérdésekre vonatkozóan is. Anđela Horvat, határozottan kiemeli, hogy ha ezt a talányt megoldják, tisztázni lehet a többi problémát is.

            Ezért legelőször is azt a kérdést kell feltenni, hogy mely szerzetesrendek bírták a Glogovnica körüli birtokokat és, hogy kik is éltek rajta. Erre, az egyik történeti forrásunk elemzésével, adhatunk megközelítő választ.

            A legrégebbi híradásunkban az áll, hogy 1175-ben, Glogovnicát, Prodan zágrábi püspöktől a templomosok (templarii, Militia Templi, és hasonlók), ekörül, semmilyen kétség sem merül fel. A következő ismert okirat Glogovnicáról, 1207-ből ered¹⁵⁹, melyben II. András király megerősíti korábbi adományában a „domui santi Sepulcri-kat”, akiket rendszerint Kukuljevich, de más írók is, istápolyosoknak tekintett. Kukuljevich, a glogovnicai, istápolyos lovagok rendjéről beszél, egészen a 15. század kezdetéig. Úgy tartja, hogy 1410. körül¹⁶⁰, ez a szituáció megváltozott, mivel ekkoriban már a Szt. Ágoston rend prépostsága található itt, de azt hogy mikor, és hogy került ide ez a rend, már nem tudja. Egy másik helyen Kukuljevich egészen mást állít: „Tény, hogy a tatárjárás után, Szt. János istápolyosai, felhagyták glogovnicai birtokaikat és rendházukat, és a Szt. Ágoston rendi, Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendnek adták át”¹⁶¹.

            Azonban Kukuljevich nem figyelt fel arra, hogy már 1207-től (amikor is II. András megerősítette saját, tíz évvel korábbi birtokadományozását), itt a „Sepulcri et canonici ecclesiae Iherosolimitanae” éltek, akik nem istápolyosok (johanniták) voltak, mint ahogy ő vélte, hanem egy tőlük független és másfajta rend tagjai voltak, akiket „Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokjainak” neveztek (röviden szentsírosoknak, vagy hasonlónak).

            A két, előbb említett oklevél (az 1175-ös és az 1207-es) alapján, szinte biztosra állíthatjuk, hogy Glogovnicában, a 13. században, egymással párhuzamosan éltek a templomosok és Szt. Sír kanonokjai. 1254-ben, egy függőpecsétes „nyílt levelet” adott ki „István tisztelendő úr, a Szt. Sír, glogovnicai prépostja, a Jeruzsálemi Egyház kanonokja” és ugyanígy tett, „a templomosok glogovnicai rendházának preceptora”. Mind két levél az esztergomi káptalan, 1341-es másolatában maradt fenn¹⁶². Miután a templomos rendet, 1312-ben feloszlatták, minden birtokukat, így Glogovnicát is a johanniták foglalhatták el. Így érkezett az istápolyosok rendje Glogovnicába, ugyancsak a 14. században és az itteni földjeik, valamint a rendházuk az övüké is maradt – párhuzamosan a szentsírosokkal – egészen a középkor végéig (Lásd a Bevezetőt).

            Eszerint, a szerzetesrendeknek Glogovnica környékén, a középkor folyamán, két birtoktestük is létezett:

-         a templomosoké, később johannitáké,

-         és a szentsírosoké (azaz, a Szt. Sír kanonokjaié).

Ez a differenciálás ahhoz nagyon fontos, hogy meghatározhassuk azt, hogy kihez milyen birtok tartozott és melyiküké volt a glogovnicai Boldogságos Szűz Mária templom. Két szerzetesrendet emelt ki, az a már 18. századi jezsuita szerző, aki 1765-ben, a Povijest Glogovnice (Glogovnica története) művet összeállította. Ő azt mondja (latin fordításból): „A glogovnicai prépostságot, valaha Galgoncának, vagy Glagoncai Boldogságos Szűznek is nevezték, melyet a valaha oly nevezetes, Boldogságos Szűznek szentelt templom köré alapítottak és, amit a lengyelországi Krisztus Urunk Sírja őrzőinek is hívott, kereszteseire osztottak és, amiről egy rendelkezés is létezik, II. András és IV. Béla magyar királyok ősi, adomány illetve az ezt megerősítő okleveleiben. Ebből néhányan azt a téves elképzelést vonták le, hogy ez a prépostság a templomosoké volt, annál sehol, semmivel sem található több, hogy eme prépostság birtokosait ugyanezen névvel illették; a megyehatárokat, azok megvonásánál, a templomosoknál vonták meg a legnyitottabban. Ez abból az oklevélből a legnyilvánvalóbb, melyben feljegyezték, hogy a glogovnicai prépostság földjeinek a megyehatárai az egyik oldalon, megegyeznek a templomosok némi földjeinek határával”.

 

A templomosok és a johanniták Glogovnicában

 

A templomosok Glogovnicával kapcsolatos első említése, 1175-ből ered¹⁶⁴, amikor is Prodan zágrábi püspök odaadta nékik „predium Golgonsa”. Ebben az oklevélben nincs semmi írva, se a birtok fekvéséről se annak határairól. Prodan adományát, 1209-ben, II. András király is megerősítette, amikor a templomosokat minden egyéb, akkori birtokaikban is megerősítette¹⁶⁵. Ekkor, Prodan adományának a határait is leírták, a templomosok azon földjeivel együtt, amit még II. András bátyjától, Imre királytól kaptak.

Kérdésesek a templomosok Glogovnica környéki földjei. Kukuljevich jó néhány szöveget leközöl, melyek így hangzanak:

„Glogovnicáról, II. András király azt mondja egy, 1209-es levelében, hogy Prodan püspök azt a saját pénzén vette és III. Béla engedélyével, egy alapítvány nevében, a templomosoknak adományozta. A glogovnicai birtok megyehatárai, a Szelna (Selna) pataknak azon e helyen terültek el, ahol a Glogovnica folyóba ömlött, innen egy rést vágva haladt tovább, Viniszláv bojár földbirtokáig, aztán egy erdőn át, Szopotig (Sopot). A továbbiakban egy határt képezett a kis és a nagy Vrtilnica vízjárások földjeivel és azzal az úttal, mely „Kosztinácba” és „Kemihthbe” (talán Kemlék) vezetett, majd innen tovább Vejsza (Vejsa), Báta (Bata), Bocska (ma Bočkovec) és Hranka falvakba. – Ezt az adományt, Imre király a megnövelte azzal, hogy határt, Dubovica és Logdon települések földjeiig, a Glonica patakig, aztán Grajenjeig, Leszkovicáig (Leskovica) és Kaproncáig (Koprivnica) kiterjesztette, egészen a Szt. János istápolyosainak földjeiig.”

Kukuljevich az iménti szövegében e földek fekvését meg lehetősen tömörítve írta le, és nem is teljesen sorrendben. Ezek szerint nem marad más hátra, mint az, hogy az okirat eredeti szövegben megemlített ismertetőjeleket, a terepen megkeressük. Sajnos kiderült az is, hogy a 13. századi elnevezések zöme nem maradt fenn, se a kataszteri térképekre nincsenek felvezetve, se a vidék itt lakó helyi lakosai, nem ismerik őket. Ez a jelenség azért is érthető, mivel a török hódítás után, a lakosság teljesen kicserélődött.

Az idézett okiratban, a megyehatárok terepen való meghatározásához, az alábbi ismertetőjeleket írták le:

-         Villa rivulus vocatur Glogonice, azaz Glogovnica falva, Alsó és Felső, jelenleg is létezik,

-         Zelna rivulus qui fluit in, a Glogovnica patak, Zelna nevű mellékfolyása, vagy valami hasonló, ma már nem ismert,

A Glogovnica, Tkálec és Ludbgerg vidéki birtokok térképe

 

 

-         Meta Cuthe, Vojakovački Osijek falu, Kučište nevű tanyája, de az bizonytalan, hogy az elnevezés összekapcsolható-e, a mai „Kuče földekkel”,

-         Rotundus monticulus, ma már nem tudni, hogy melyik dombot jelölték a „kerek domb” kifejezéssel,

-         Meta Vinislau, ma már nem tudni, hogy hol voltak megtalálhatók, Viniszlovi földek,

-         Via que ducit ad Crisiensem locum, a középkorban jó néhány út vezetett Körösbe, de nyomvonaluk ma már pontosan nem meghatározható,

-         Aqua Vertilena, aque minor Vertilena – kétségtelen, hogy a mai Vrtlin patak és egyes mellékfolyásai,

-         Via Roztinaz – ismeretlen út és település,

-         Via que ducit ad Kemyheth, Valószínűleg a kemléki (Kalnik) utat jelölték így (Glavač, 1673-as, Horvátország térképére, mint Kamnik jegyezték fel), de ma már nem lehet biztosan megállapítani, hogy az út merre haladt át,

-         Terra Veysa – egy mára már ismeretlen birtokos földjei,

 

Az imént felsorolt összes elnevezés közül, mára csak a Glogovnica és Vrtlin patakok, valamint Glogovnica falu neve maradt fenn, ami sajnos nem elegendő ahhoz, hogy meghatározzuk a templomosok, 13. századi birtokának fekvését és kiterjedtségét.

Ezen földekről szóló adományozás kiterjesztésében, három embert név szerint is felsoroltak, „Batha, Bocko és Cramca”, akiket az 1209-es oklevél, ismét megidéz, de még néhány egyéb helynevet is megemlít, mint:

-         Dumbovec – egyéb megjelölés nélkül,

-         Glonice aqua – ismeretlen patak,

-         Terra Logdon – ismeretlen földek,

-         Grayena aqua – ismeretlen patak,

-         pothoc Liscowiche – ismeretlen patak,

-         rivulus Coprouice – ismeretlen patak,

-         fovea Kalicha, kališće¹⁶⁹, egy sáros gödör, melyben a sertések henteregtek, mára már ismeretlen helynév,

 

Az imént felsorolt összes elnevezés közül, már egyetlen sem ismert a vidéken, ezért segítséget sem adnak ahhoz, hogy meghatározzuk a templomosok birtokának fekvését.

A templomosok birtokaihoz szükséges adatok elégtelensége miatt, a szomszédjaikról ismert tényeket kell figyelembe vennünk. A kutatók már megállapították, hogy nyugaton, a zágrábi káptalan, kamesnicai (Kamešnica) birtoka terült el¹⁷⁰, melynek megyehatárait, 1217-ben írták le. Ekkoriban, a kamesnicai birtok keleti határait az alábbi elnevezésekkel jelölték:

-         Mons versus orientem – ismeretlen hegy,

-         Vallis Brestroa – ismeretlen völgy,

-         Glogonica – Glogovnica patak,

-         Pscina cruciferorum – „keresztesek halastava”, valószínűleg, a ma Ribnjačinének (a helynév töve, a halakkal – ribe, kapcsolatos) nevezett bánya mellett volt megtalálható,

-         Calissa, kétségtelen, hogy a Kališče (fovea Kalicha) egyik írásmódja, amit már az 1209-es oklevélben is megemlítettek,

-         Meta templariorum – az 1209-es okiratban leírt templomos földek,

-         Rivulus Coprunich – legvalószínűbben, az 1209-es okiratban megemlített Copronice patak egy másik írásalakja,

 

A terep jelölések összevetése után (Kališče, Koprunić, és hasonlók), biztos, hogy itt két, Glogovnica patak környéki templomos birtokról van szó, melyek határosak voltak, a zágrábi káptalan, kamesnicai földjeivel. Ezt, az 1217-es okirat is határozottan említi, ahol azt mondják, hogy Kamešnica, a „templomosok földjével”, valamint a „keresztesek halas tavi” földjeivel határos, ennek ellenére a köztük lévő megyehatár rajzolatát, ma már nem lehet meghatározni.

            A templomosok másik birtokának fekvéséről, melyben feltűnik a Grayena patak, az 1292-es oklevél is beszél¹⁷¹.Ez az oklevél azt mondja, hogy a birtokot az itteniek Gragenának nevezik, és valaha Butku-hoz ((Batha, vagy Bocko ? 1209) tartozott, tehát ahhoz, akinek a földjének egy részét, Imre király a templomosoknak adományozta. Ebben a leírásban az a legfontosabb, hogy valamennyire meghatározza a Gragena patak fekvését (mely kétségtelenül azonos lehet, az 1209-ben megemlített Grayena patakkal, ám mégsem egészen világos, hogy melyik patakocskát is jelölték vele), amit az okirat, kb. a körösi (Križevci) vár földjeinek északi megyehatára környékén említett meg.

            A „Gragenai földek” kérdésével kapcsolatban, jó néhány feltételezés létezhet. Tudniillik, a zágrábi püspökség egyházközségeinek, 1334-es leírásában¹⁷², említést tesznek, egy Gragenában lévő Szt. Miklós templomról (ecclesia beati Nicolai de Gragena), közvetlenül a glogovnicai egyházközség után, ami nagy általánosságban azt jelöli, hogy a közelében feküdhetett. Gragenának, 1501-ben¹⁷³, két papja is volt: „Gregorius plebanus sancti Nicolai in Gragena, Grgorius capellanus eiusdem” A gragenai, Gergely plébános, 1503-ban tűnt fel^174.. A Kemléki Archidiakonitás, 18. század eleji kanonoki vizitációjában, ilyen egyházközség már nem létezett, de rendszeresen megemlítették, a glogovnicai plébániatemplom kistérségi kápolnájaként, mint Gradina falu, amit Bošnjaninak is neveztek, Szt. Miklós kápolnája (Gradina seu Bosniani). Az 1771-es vizitáció¹⁷⁶, hangsúlyosan az alábbi elnevezéssel szolgál: „capella s. Nicolai in pago Bosniane seu Batinianie dicto”. A Batinjane elnevezésről megbízhatóan tudható, hogy a mai Vojakovec faluval azonos. Érdeke, hogy e faluban lévő pravoszláv templomot, ugyancsak Szt. Miklósnak szentelték. Tekintettel arra a könnyedén elképzelhető lehetőségre, hogy a Gragena (Grayena) helynév, a horvát Građena, Gradina (am. várasd), szóalak 13. századi téves elírása, elég valószínűnek tűnik, hogy a középkori Szt. Miklós plébániatemplom, a mai Vojakovecben volt megtalálható és, így a templomosok gragenai birtokának határai valóban, a Glogovnica patak környékéig és Körös várának földjéig terjeszkedhettek, mint ahogy azt az összes felemlített oklevél is említi. Ez nincs összhangban J. Butorac elképzelésével, aki úgy látta, hogy a gragenai Szt. Miklós templom, Köröstől északabbra volt megtalálható¹⁷⁷.

            Glogovnica a templomosok egyik jelentős székhelye volt. 1240-ben¹⁷⁸, itt tartották meg a nagy káptalan ülését, ami a templomosok rendjének a legfőbb tanácskozási testülete volt (közgyűlése).  Hogy a templomosoknak is nem csak birtokuk, hanem rendházuk is volt, egy 1252-es oklevelében látható, ahol mint „terre domus templi de Golgonicha” említik meg. Kukuljevich úgy véli, hogy a templomosok jó része odaveszett, az 1242-es, Sajó folyó menti (Muhi) tatárok elleni csatában, majd a tatárok a glogovnicai kolostorukat is megsemmisítették. Hogy ez mennyire pontos megállapítás, ma már nehéz megállapítani, de az biztos, hogy a templomosok továbbra léteztek Glogovnicában és birtokaikat is bírták egészen a rend, 1312-es feloszlatásáig.  Azt, hogy akkoriban nehéz helyzetbe kerültek, a már idézett 1292-es oklevéllel is lehet bizonyítani¹⁸⁰, melyben a rendfőnökük, 27 márkáért, elzálogosította gragenai birtokukat, egy bizonyos Német Péternek, akinek addig volt joga birtokában tartani, míg újból ki nem váltották. Az, a glogovnicai rendházról szóló adat, hogy Reogerius rendfőnök testvér (praeceptor – parancsnok) birtokában volt, azt bizonyítja, hogy újból a templomosok működtették.

            A már említett 1292-es oklevéllel megszűntek azok a fennmaradt oklevelek (vagy legalábbis nem hozzáférhetőek), melyek a glogovnicai templomosokról beszéltek. Húsz évvel később aztán teljesen fel is oszlatták őket. Ezután a glogovnicai birtokuk, akárcsak a többi földjeik, a johanniták kezére kerültek. A legkorábbról fennmaradt johannitákkal kapcsolatos oklevél, melyben Glogovnicát megemlítik, 1340-ből való¹⁸¹, melyből az állapítható meg, hogy a szentmártoni (a Dugo Selo közeli Prozorjében) és a glogovnicai rendházuknak ugyanaz volt a preceptora.

            A johanniták 1358-ban¹⁸², elcserélik zdeljai és Dráva menti birtokaikat, a „Körös vármegyében lévő, glogovnicai birtokaik közeli, Kápolnai birtokra”. Valószínűleg eme birtokuk, a Köröstől nyugatabbra lévő, mai Kapela falu körül (D. és G. Fodrovec) volt megtalálható.

            A továbbiakban nincs semmilyen híradásunk a glogovnicai johannitákról, akik az összes többi horvátországi johannitával együtt, a „Magyar és Horvát királyságbéli priorátus” irányítása alá kerültek. Ezt. a 14. század második felében, „vránai priorátussá” alakították át. Kukuljevich idézi, hogy 1439-ben, Thallóczy Matkó, mint a „vránai priorátus gubernátora, jelképesen, keresztúri Bocskai István barátjának adományozta a priorátus glogovnicai jószágát. Ezt az adományt, a későbbiekben (1446-ban) Hunyadi János, a Magyar-Horvát királyság kormányzójaként meg is erősítette. Ezzel a priorátus, örökre elvesztette a mindig is az istápolyosok birtokrészét képező Glogovnicát”.

            Az mindenesetre érdekes, hogy se Glogovnica, se Körös környékén nincs egyetlen olyan helynév sem, ami a templomosokra emlékeztetne, ám jó néhány olyan van, mely kapcsolatba hozható a johannitákkal, mint: a Glogovnicától délebbre eső Ivanec falu neve (am. Jánosfalva), az Apátitól (Apátfalva - Apatovac) északkeletre eső hasonló helynevű, Ludbreški Ivanac falu, a Köröstől északra eső Ivancsinó hegység (Ivančino gore), és a Glogovnicától északra eső Ivanova strana (am. Jánosi fertály).

 

A Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokjai (szentsírosok) Glogovnicában

 

            A glogovnicai Szent Sír lovagok lengyelországi kapcsolatait, már a Bevezetőben (16. oldal) is megemlítettük. Velük kapcsolatban, szinte csodaszámba menő körülményeket kell felemlítenünk. A vatikáni levéltárban őriznek egy, 1226. május 20-ai, pápai levelet, melyben egy bizonyos „Petro preposito Glogoniensi-re” utalnak. Evvel a levéllel engedte meg a pápa Péternek „aki félelmet nem ismerően segített, Izráel házának és a vratiszlávi püspökség szabad egyházának, hogy a glogovnicai prépostságot, a vratiszlávi prépostsággal együtt megtarthassa, amit maga a vratiszlávi püspök adományozott neki”. A pápa ezt az engedélyét annak ellenére adta ki, hogy a „mondott prépostságok, különböző püspökségekben fekszenek, ezért egymaga nem is tudott gondoskodni az ottani lelkek irányításáról”. Ebből az állapítható meg, hogy a glogovnicai prépostság rendfőnökének (Péter prépostnak), azonosnak kellett lennie, a vratiszlávi prépostságival. Azonban ugyanezen pápa egyik korábbi (1221-es) leveléből¹⁸⁵ azt kell megállapítanunk, hogy a „prepositura Glogoniensis”, Lengyelországban volt megtalálható, mivel a vratiszlávi püspökséget a Gnieznai püspökséggel kapcsolatban említi meg (sőt ezt a levelet, Theiner is beiktatta a Monumenta Poloniae művébe, I. 12, nr. 26). A szentsírosoknak a lengyelországi, Miechowában volt az anyakolostoruk., de volt kolostoruk többek között, a Wroczlaw közeli Glogowóban is. Az mindenesetre biztos, hogy a horvátországi Glogovnica és a lengyelországi Glogowóval, valamiféle kapcsolat létezett, annak ellenére, hogy ezt máig nem sikerült tisztázni. Mielőtt végképp kétségbe esnénk azon, hogy a Glogovnicára vonatkozó adatok nem a horvátországi Körös környéki helyiséggel kapcsolatosak, segítségül hívhatjuk azt a 13. századi oklevelet. mely a zágrábi püspökségben lévő, Glogovnicáról beszél. Így a pápa, 1230-as¹⁸⁷, leveléből arról értesülhetünk, hogy a Morava nemzetségi megyéjének kinevezett kanonokja Jánosnak, utasításokat adott „praeposito beate Maria de Glogoncha Zegrebiensi diocesis-nek”. Jánost a pápa, 1276-ban¹⁸⁸, traui püspöknek nevezte ki, „tunc praepositum ecclesiae”.

            A szentsírosok, a Glogovnica vidéki földjeiket, II. András királytól kapták, illetve abban az időben, amikor még Szlavónia hercege volt, azaz 1197-től, 1202-ig. Glogovnicát tehát, mintegy negyedévszázaddal a templomosok után kapták meg. András király eme adományát, 1207-ben meg is erősítette¹⁸⁹, melyben felsorolja az alábbi sorrendben, hogy mit is adományozott a korábbiakban: hét falut, melyek közül három, „a Glogovnica patak felett (super) volt (villa Cosme, villa Poret… et villa Wysumerii), kettő Stražilóban (villa Prodanci et villa Sydovina), a hatodik a mai Turbe falu közelében volt, a hetedik maga Druse falu volt, a Rasina patak mentén”. A leírásban, az egyes falvak körüli földek megyehatára nincs meghatározva, mivel a határaik kerülete egyetlen birtoktestet képeztek.

            Az mindenképpen érdekes, hogy azon a területen, amit a szentsírosok a 12/13. század fordulóján kaptak, csak hét falu (villa) volt, ami azt jelenti, hogy e vidék meglehetősen néptelen volt. A fenti falvak lakosainak jogi-államigazgatási helyzetét a király, az oklevelének záradékában emelte ki: „Az előbbiekben említett hét falu népére, azon kiváltságokat osztjuk, hogy tartós szabadságban (libertas) éljenek, mint amit a templomosok és a johanniták falvainak földművesei bírnak”. Eszerint, mind három keresztes rend birtokai egyenlők voltak és a településeiknek szabad státuszuk volt. Az ilyen kiváltságokkal rendelkező falvak közti különbség abban állt, hogy a földművesek kiváltságait ez esetben maga a király adta, míg a többieknél, mint pld. Csicsán kiváltságait, maguk a johanniták adták saját alávetettjeiknek.

            A terepen ma is fellelhető mindazon helynév, melyek segítségével, az 1207-es leírásban meghatározták ezen földek fekvését. Az új lakosok a betelepülésükkel, új neveket hoztak e vidékre, míg a régieké feledésbe merült, falvaik eltűnésével együtt. Mindezek ellenére, az 1207-es oklevélből megtudható, hogy három falu a Glogovnica patak „felett” feküdt, kettő Stražilóban, egy valahol a közelében és egy a Rasina patak (talán a mai Rasinjica patak) mentén. Stražilo, 1303-as elnevezése Stražišće volt (Straziche)¹⁹⁰ volt, ami jelenleg egy, Apatovac falvától keletebbre lévő bányaterület neve. Ezen kívül, az Apatovac falutól délnyugatra lévő, Gradec hegy (368 m) is megtartotta ősi nevét (mons Grades). A Lipa (1207-ben, Lipagora) helynévvel, Apatovac falu lakosai, ma a falu északi, legmagasabb pontját jelölik. A szentsírosok eme birtoka, a Glogovnica patak közelében, a templomosok földjeivel volt határos. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a Jeruzsálemi Szt. Sír kereszteseinek birtokának a zöme, a Glogovnica patak, a Gradec hegy és Apatovac falu (a 18. században Opatovac) környékén terült el, egészen a Rasinjice patakig. Az mindenképpen biztos, hogy Apatovac a szentsírosokhoz tartozott, amit egy 1303-as oklevél is bizonyít¹⁹¹, amelyben a csázmai káptalan rendelkezik néhány, a Szűz Mária egyház prépostságához kapcsolódó praedium tekintetében, melyek „az apatovaci birtokhoz tartozó földek részét” képezték (particula terre ad possessionem Apatholch pertinens). A megyehatárok leírásánál, megemlítenek egy dombot Apatovactól délnyugatra, ami ma is Humnak neveznek (munticulu Halum vulgarite nominatum). Az apatovaci birtok, egészen addig maradt a Jeruzsálemi Szt. Sír prépostság birtokainak együttesében (Glogovnica, Tkalec, Apatovec, Planina), míg az egészet együtt, a 17. században át nem adták, a jezsuitáknak.

            A már többször említett oklevél után tíz évvel (1217-ben)¹⁹², említették meg a glogovicai szentsírosok ama halastavát (piscina cruciferorum), mely határos volt a káptalan Kamešnicai birtokaival (ugyanebben az oklevélben, határozottan, a templomosok földjeit is megemlítették).

Most időrendi sorrendben tekintsük át, a szentsírosok birtokairól szóló híradásokat:

-         1244-ben¹⁹³, kijelölték Dénes bánnak a Glogovnica patak menti földjeinek, a glogovnicai Jeruzsálemi Szt. Sír kereszteseinek földjeivel szembeni határát. Itt említették meg: „villa cruciferorum sancti Sepulchri que Strasischa vocatur” is. 

-         1252-ben¹⁹⁴, mint „terre domus s. Sepulchri de Golgonicha” és „terre domus templi de Golgonicha” említették meg, Körös város földjeinek északi oldalán, abban az oklevélben, melyben István bán, szabad mezővárosi kiváltságokat adományozott Körös városának,

-         1253-ben¹⁹⁵, IV. Ince pápa, mint „fratibus dominici sepulchri in Ungaria et Sclavonia constitus”, erősítette meg őket abban a hét faluban, amit II. András király adományozott nekik (lásd az1207-es, Glogovnicáról szóló oklevelet az előzőekben),

-         1254-ben¹⁹⁶, István „a glogovnicai Szt. Sírosok prépostja és a Jeruzsálemi egyház kanonokja” kibékült szomszédjával, a zágrábi káptalannal, egynémely Varasdteplice (Varaždinska Toplica) környéki földek határai miatt támadt vita után,

-         1257-ben¹⁹⁷, IV. Béla király mentességet adott, egy bizonyos Halónak és a Bodich fiaknak a „glogovnicai Szent Sír rendházzal szembeni” kötelezettségei tekintetében, mivel őket a földjeikkel együtt, „a szegénység terhe is nyomta”,

-         1277-ben¹⁹⁸, Iván, glogovnicai prépost működött közre a trauiak (Trogir) és a spalatóiak (Split) közti kibékülésben,

-         1332-ben¹⁹⁹, Miklós, glogovnicai prépost volt, a Magyar és Szlavón királyságbéli, Szt. Sír kanonokrend legfőbb vizitátora,

-         1347-ben²⁰⁰, VI. Kelemen pápa hozott egy ítéletet, melyben rehabilitálta a Magyar királyságbéli, László Pétert, „az Úr Jeruzsálemi Sírjának rendtestvérét, a zágrábi püspökségben lévő Glogovnicai egyház rektorát, vagy prépostját”, akit némely nemesek elzártak és a birtokait elvették. Ebben az oklevélben megemlítették „ecclesia de Novak ab ea (azaz Glogovnica) dependes” is, ami azt jelenti, hogy a szentsírosoknak a Váska melletti Nováikban lévő temploma, a glogovnicai prépostsághoz tartozott (lásd XXX. Oldalt). A László Péterrel történt affért, Kukuljevich²⁰¹, tévesen, a johanniták számlájára írta.

-         1371-ben²⁰², Péter testvér, mint „a Glogovnicai Boldogságos Szűz egyházának prépostja, a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokja”, rendelkezett egy bizonyos Iván, testvéreivel szembeni kötelezettségeiről, egy szőlő vonatkozásában, mely a Glogovnica hegyen feküdt. Ezt a rendelkezést, Kristóf prépost, 1410-ben is megerősítette.

-         1434-ben²⁰³, a „Pápainak (Papus) is nevezett Miklós, glogovnicai prépost”, vitába keveredett a zágrábi káptalannal, a planinai birtok tizedének meg nem fizetése miatt. Ezt a Miklóst, egy 1513-es levélben, a Jeruzsálemi Szt. János rend preceptoraként említették meg, ami nyilvánvalóan tévedés, mivel 1451-ben, még mindig, az Úr Jeruzsálemi Szt. Sírjának prépostjaként nevezték. Glogovnicában, Miklós mellet volt egy kormányzó (gubernator) is: 1437-ben, Iván²⁰⁴, 1449-től, 1454-ig Pál, Argenai (?) püspök²⁰⁵.

-         1454-ben, és 1466-ben²⁰⁶, Tamást említették meg a glogovnicai egyház prépostjaként. Ő a zágrábi Geréc (Gradec) polgáraként²⁰⁷, 1482-ben boldogult meg.

-         1476-ban²⁰⁸,  a glogovnicai egyház prépostja, István volt. Róla, 1489-ben²⁰⁹ határozottan azt állították, hogy „keresztes, a glogovnicai egyház prépostja és a zágrábi egyház kanonokja” (Crucifer, prepositus Glogonzanensis et canonicus Zagrabiensis ecclesiarum). Kukuljevich megemlítette, hogy ez a Perovich István, 1492-ben halt meg²¹⁰. Ulászló király, 1495-ben²¹¹, Thúz Oszvald zágrábi püspöknek adományozta – a koronáért tett szolgálataiért, valamint, azért mert ennek következtében püspökségének birtokait tönkretették a németek és a törökök – „a zágrábi püspökség birtokában lévő Körös város közeli, Glogovniai Boldogságos Szűz Mária prépostságot, mely a legszentségesebb Úrunk, Jeruzsálemi Sírjának keresztes rendjéé volt.”. Az adományát azzal támasztotta alá, hogy: A prépostság, az utolsó törvényes örökös, Perovich István halála után megürült. Időközben ezt a prépostságot, Bertalan (Bartol) vránai prior erővel elfoglalta és jó ideig, jogtalanul birtokában is tartotta, ezért a király Bertalantól, mint jogtalan birtokostól elvette és Oszvaldnak adományozta.

-         1499-ben²¹², Oszvald püspök elkészítette a végrendeletét és címszavakban, kisebb pénzösszegeket hagyott számos templomra, többek között a glogovnicaira is, 50 forintot.

-         1500. áprilisában²¹³, Thúz Oszvald már nem élt, mivel ekkor már unokaöccse, Thúz András Alfonz volt a „Zagrabiensis et Golgonczensis ecclesiarum prepositusa”, sőt a végrendeletét is Glogovnicában készítette el²¹⁴.

-         Érdekes, hogy 1507-ben²¹⁵, Glogovnica mezővárosa és környékbeli vidéke (oppidum et provincia), adózásilag, Balsa vajdával, Kis Kemlék tulajdonosával állt kapcsolatban, ám 1516-tól, 1576-ig, Glogovnica tulajdonosa újból a glogovnicai prépost (László) illetve azok a zágrábi kanonokok, akik ezt a tisztséget viselték. Ebben az időszakban a birtokra eső füstadó száma (Tkaleccel együtt), egész a század harmadiknegyedének elejéig, 1576-ig, öt volt, ami a török megszállás és a lakosság elköltözésének az eredménye volt. Az alávetettek adóösszeírásában feltüntették, hogy 1543-ban, a glogovnicai erősség a zágrábi püspökséghez tartozott (fortalicium glagonza D. episcopi).

-         A 16. század utolsó negyedében és a 17. század elején, Glogovnica prépostjai, a csázmai káptalan tagjai voltak (utoljára, Misljenovich Lőrinc – Vinko Mišljenović). Glogovnicát, Tkaleccel és Planinával együtt, 1611-ben, az akkor újalapítású, zágrábi jezsuitáknak adták át, akik egészen a rend feloszlatásáig, meg is tartották. Glogovnicát, II. József 1781-ben, az akkor újonnan alapított, körösi görög katolikus püspökségnek adományozta.

 

Ami Kukuljevich úttörő és, úgy különben rendkívül érdekes tanulmányában²¹⁶, Glogovnicát illeti, nem tudjuk alátámasztani a vele kapcsolatos, zavaros állításokat, melyek a lovagrendek, együttesen kereszteseknek való átnevezéséből adódnak.

           

 

Tkalec ((Belovár-Körös vm. Körösi járás)

 

            A glogovnicai szentsírosok, 1223-ban²¹⁷ elérték II. András királynál, hogy adja nekik azokat az okiratokban Lagának nevezett részföldeket is, melyek addig Körös (Križevci) városához tartoztak. A zágrábi püspök három évvel később (1226-ban)²¹⁸, átengedte a „Szt. Sír kereszteseinek, azon falvának tizedét, melynek a neve Kálec (Caluch) volt”. Ezt a birtokot „Lagának, vagy Kálecnek”, jelölték annak az, 1245-ös okiratnak a záradékában is²¹⁹, melyben IV. Béla király megerősítette, II. András adományait. Felső és Alsó Tkálec (Gornji i Donji Tkalec) falvai, ma is léteznek Köröstől délre. Kálec (Tkálec) birtokának határai, már az 1223-as adománylevélben is világosan körülírtak, ezt 1245-ben is megerősítették. Ami a leírását illeti, olyannyira világos, hogy könnyedén meg lehet határozni a birtok fekvését: a Kamenica és a Velika patak, a Zágrábba vezető út – a mai főút, Gosztovics falu (ma Gostovec) és a két Pavlovec (Pál herceg falva) nevű falu - Tkálectől északra (ma Pavlovec Rvenski) illetve délre (ma Varoš). A gosztovicsi birtok felének eladása alkalmával, 1319-ben²²⁰, a Velika patak menti részéről azt jegyezték fel, hogy „a Káleci (de Kalz) keresztesek földjei”.

            A tkáleci birtok, hosszú évszázadokon át, a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend glogovnicai prépostságához tartozott és részben, a sorsa is megegyezett Glogovnicával. A 16. századra, Tkálec lakossága is igen megritkult. Kálecnek (ekkoriban így írták), 1507-ben, 31 füstadót fizető portája volt, 1596-ban, csak 2,5²²¹. Tkálecet, Glogovnicával és Planinával együtt, 1611-ben, a jezsuiták zágrábi kollégiuma foglalhatta el. A jezsuita rend 1783-as feloszlatása után, mindezen földeket, a körösi görög katolikus püspökségnek adták át. Felső Tkálecben (Gorni Tkalec) egy dombon, egy kápolna áll, mely egy hatalmas, kétszintes épülethez, a „várhoz” kapcsolódott. Ez az épületegyüttes, 1945-ig volt a görög katolikus püspökség tulajdonában. Mára (1984.) az épületet elhagyták és szinte teljesen tönkrement (196-ban le is bontották, a fordító), a kápolna, annak ellenére, hogy ugyancsak elnyűtt, Tkálec falu plébániatemplomaként szolgál (Mali Raveni egyházközség). Erről a kápolnáról azt mesélik, hogy a „templomosoktól” ered, ami nem egészen pontos. Az első tévedés az, hogy Tkálecet a templomosokkal hozzák kapcsolatba, noha ők itt sohasem voltak tulajdonosok a középkor folyamán, hanem, ahogy az idézett okiratok bizonyítják, ez a birtok a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendé (szentsírosoké) volt. Tkálecben, 1425-ben, már létezett egy Szt. Mária templom, amikor a plébánosa, egy glogovnicai, szentsíros atya, Fülöp fráter volt. Ennek ellenére sincs semmi látható jele egy középkori építménynek a mai kápolnán, ami érthetővé válik akkor, ha tudjuk, hogy Boldogságos Szűz Mária Mennybemenete templomaként, még 1720-ban is egy öreg fatemplom állt itt²²³. „A dombon álló, tkáleci kastély déli oldalánál található kápolnát, alapjaitól fogva, vastag tölgyfadeszkákból emelték, a szentélyének egyszerű famennyezete van, a tetőzete cserepezett. A hajótemplomnak hasonlóan egyszerű famennyezete, és döngölt agyagpadlója van”. Eszerint, a mai, téglából falazott templom, az 1720-as évek utáni időkből, talán a 18. század második feléből, ha nem későbbről eredhet, így csak, a szentsírosok korának emlékét őrizheti.

 

 

Gornji Tkalec, a „várban” lévő Szt. Mária kápolna

 

Ludberg (Ludbreg) és Keresztúr (Rasinja) környéke (Varasd vm. Ludbergi járás)

 

            Egy 16. századi,  adókötelezettségi összeírásból tudjuk, hogy a Ludberg (Ludbreg) közeli, „ad Galgonczam” (Glogovnica) folyó mellékinek jelölt, „Krizsnicsica” (1513-ban, Križničica), vagy „Krizsnicsaja” (1517-ben és 1520-ban,  Križničaja) Glogovnicához, illetve a glogovnicai prépostsághoz tartozott.

            Már Kukuljevich is tudott valamit a keresztesek itteni rendházáról²²⁵, de ő, mint ahogy Glogovnicát is, a johannitákhoz kötötte: „ A glogovnicai istápolyosok, a későbbiekben némi Ludberg közeli földeket is birtokoltak, ahol egy külön kolostort és templomot építettek”. Azonban annak a leírásnak, melyből Kukuljevich is idézett (Informatio circa alienationem agrorum Ludbregiensium)²²³, rögtön az elején, világosan az áll (latin fordításból): Ezek a földek… valaha az Úr Sírja Testvériség kereszteseié voltak, innen ered a Crucigeratus, név is, amit a köznép csak Križničijának mond”. Eszerint kétségtelen, hogy Ludberg közelében, a Jeruzsálemi Szt. Sír kereszteseinek volt a birtoka. Ugyanebben a leírásban, kicsivel odébb az áll: „Valószínű, mint ahogy azt némelyek mondják, hogy a keresztesek azon kolostorához tartozott, mely Ludbergben állt, amiről némi nyomok is tanúskodnak”

            Ludbergben azonban se kolostornak, se templomnak nincs semmilyen ismert romja vagy nyoma, mint ahogy azt, Ludberg és környéke múltjának legjobb ismerője, Marija Vinter, nyugállományú tanítónő megállapította. Mind annak, amit erről Kukuljevich kitalált, semmi alapja sincs. Pontosabban csak annyi, hogy a jezsuiták, mint a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend javainak örökösei, 1640-ben, Krizsnicsija tulajdonjogát, Ludberg városának adták át, 3.000 forintért.

 

 

 

A ludbergi vidéken fekvő, Krizsancsijai (Križančija) erdőségben lévő, Szt. Mária templom és a leomlott vakolat alatti ősi kövek képe.

 

            Mégis, szükséges áttekintenünk annak a templomnak a létezésének kérdését, mely nélkül biztos, hogy a kolostor sem létezhetett.

            Az vitathatatlan, hogy a zágrábi püspökség egyházközségeinek, 1334-es összeírásában²²⁷, jó néhány plébániatemplomot felsorolnak, Ludberg környékéről. Az alábbi felsorolásban, mellékeljük J. Butorac interpretációit is (az építmények megemlítésében). Tehát a komarnicai archidiakónitásban, az alábbi templomok voltak:

    6. Item ecclesia sancti Martini. „Ez a mai, Martijaneci egyházközség”,

    7. Item ecclesia sancte crucis de Zlauina. „1501-ben, már nem volt meg ez a plébánia. A mai, Martijaneci egyházközségben lévő, Slanje falunak felel meg,

    8. Item ecclesia sancti Georgi. „Ma ez, Ludbreški Sv. Đurđ”,

    9. Item ecclesia sancte Trinitatis de Ludbnregh. „A mai Ludbergi egyházközség. 1501-ben itt négy gyülekezet volt.”,

   10. Item ecclesia beate virginis cruciferorum. „1501-ben Krizsovjlánnak (Križovljan) nevezték ezt a plébániát, mivel valaha a johannita keresztes lovagrendhez tartozott. A mai Križovljan falu, a Martijaneci egyházközségben található”,

   11. Item ecclesia sancti Petri de Beegna. „A mai, Veliki Bukoveci egyházközségben lévő, Bednje folyó menti, Sv. Petar falunak felel meg. A valamikori Szent Péteri egyházközséget, a mai Veliki Bukoveci egyházközség fedi le. 1408-ban is megemlítették.”,

   12. Item ecclesia sancte crucis de Razina. „1501-ben, Rasinjban, a plébános mellett volt két káplán és a Boldogságos Szűz Mária kápolnának egy külön kormányzója. 1346-ban is megemlítették”,

A keresztesek javak fentiek szerinti leírásában, a Ludberg és Sv. Petar (Veliki Bukovec) közti vidéken, egyedül a Boldogságos Szt. Szűz templom szolgált plébániatemplomként. Kérdéses, hogy volt megtalálható, illetve hol volt a krizsnicsiai rendház ezen a területen. A teljes környék ismerete és a kataszterek áttekintése alapján, Marija Vinter, három olyan helynévre ismert rá, melyek neve kapcsolatba hozható a keresztesekkel:

-         Križančija – ma egy mező, Ludberg és a közeli Kućana falu között,

-         Križnice – egy domb, a Ludberg-Kapronca főúttól délre (Globočeca, Čugovca és Bolfana falvak között,

-         Križančija – valaha egy hatalmas erdőség volt, mára részben kiirtották, Mali Bukovectől, illetve Novo Selotól és Župancától délre.

A JNA (Jugoszláv Néphadsereg) Földrajzi Intézetének, egyik speciális, 1:500000-es térképére, Križančija hatalmas erdővel borított területének a közepére, egy erdészlak mellé, úgy különben teljesen elkülönítve, jelölték be a Szt. Mária kápolnát. Ez valamikor a Draskovich grófok kriptájaként szolgált, akiknek a közeli Veliki Bukovecben volt a kastélyuk. Ez a Križančijai erdőség, a Szt. Mária kápolnával, a mai Sv. Petar falu közelében található (egy kicsivel északkeletebbre fekszik), tehát az ezen a vidéken, 1334-ben megemlített templom közelében. Mindezek alapján határozottan állíthatjuk, hogy a Križničija erdőségbéli Szt. Mária kápolna (a Draskovichok kriptája), a keresztesek Boldogságos Szűz Mária templomának a helyén, vagy legalábbis arra emlékeztetve keletkezett és, hogy nagy a valószínűsége annak is, hogy mellett, vagy a közelében állt a „cruciferorum” kolostora is.

            Ez a Križančijai erdőségben álló Szt. Mária kápolna egy centrális típusú, késő barokk építmény, sajnos romba dőlt, de még így s nehezen akar elpusztulni. Helyenként, ahol a külső falak vakolata lehullott, szépen látszik, hogy az építéséhez a 18. században, régi kőanyagokat is felhasználtak, melyeket kétségtelenül a helyszínen találták, és csak a többit egészítették ki téglával. Hogy létezik kontinuitás a középkori Szt. Mária templom és a mostani barokk kápolna között, továbbá, hogy nem szakadt meg a terület hagyományos elnevezése, bizonyítja a Komarnicai Archidiakónitás, 1659-es kanonoki vizitációjának a szövege is²²⁸. Ebben azt mondják el, hogy a Szt. Mária kápolna, a Križaničiji erdős közepén, egymagában található, mely ekkoriban fából (tölgy) épített és meglehetősen rossz állapotban volt. Az akkoriban szóban átadottak szerint, a kápolnát 1623. körül emelték. Az erdő keresztesekre emlékeztető, 17. századi névalakja és a kápolna védőszentje, Szt. Mária, kétségtelenül, a keresztesek azon Szt. Mária templomára utal, melyet az 1334-es egyházközségi leírásban is megemlítettek. Gyakran találkozhatunk olyan jelenséggel, hogy a középkori plébániatemplomokat, a későbbi, török megszállás utáni időkben, egyházközségi székhelyként már nem szolgáltak tovább, ám a térség kápolnájaként továbbra is fennmaradtak. Még egy megállapítást lehet itt megemlíteni, mely jóllehet közvetett, azt hogy Križančija vidékén, a Szt. Mária templom környékén, volt a kereszteseknek egy rendházuk is. A Križančijai erdőségtól kicsit nyugatabbra, ma is létezik Apatija (am. Apáti) falva. A neve kétségtelenül arról beszél, hogy valaha, valamiféle apátsághoz, vagy apáthoz tartozott (lásd, a Glogovnica közeli Apatovac (am. Apátfalva) falvát).

            A keresztesek Ludberg közeli földjeinek elidegenítéséről szóló irat vége felé, az olvasható, hogy „Eredetileg nem közvetlenül a glogovnicai prépostsághoz tartozott, hanem ugyanezen keresztes rend ludbergi kolostorához, majd tartozékként, a glogovnicai prépostsághoz csatolták”. Ezzel meghazudtoltatták azt az adatot, hogy Križanjčija, a 16. század elején, Glogovnicához tartozott²²⁹.

            Az a két kisebb, Ludberg közeli hely (a Križnice domb és a Križančija mező), melyek nevükben a keresztesekre emlékeztetnek, ugyancsak a keresztesek Križančijei birtokához és a Szt. Mária templomhoz tartozhattak.

            Tekintettel arra, hogy a keresztesek, Szt. Mária temploma, az 1334-es egyházközségi leíráson kívül más iratokból nem ismert, érthető, hogy semmi közelebbit sem tudunk róla. Létezéséről egyedül azok az ősi kövek beszélnek, melyeket a Szt. Mária kriptakápolnába építettek bele, vagy melyeket a környékbeli falusiak széthurcolva, különböző építményeknél hasznosítottak.

            Különösen homályos, a Ludbergtől nyugatabbra lévő Križovljan falu létrejötte. A faluban ma is áll, egy románkori-gótikus kápolna, mely a Martijaneci egyházközséghez tartozik. Hogy a keresztesek Szt. Mária temploma nem lehetett Križovljanban²³⁰, abból is látszik, hogy az itteni templomot a Szt. Keresztnek és nem Szt. Máriának szentelték. A (Gornji) Martijanec melletti Szt. Kereszt templomot, már 1334-ben is megemlítették, mellette a „sancte crusis de Zlauina” jelöléssel. Butorac, a mai Slanje faluba helyezte, de az összes körülmény azt valószínűsíti, hogy abban a faluban lévő templomot jelölték vele, ami a későbbiekben a Križovljan nevet kapta. Ezt erősítheti meg az 1346-os²³¹, adat is, mely János ludbergi atya után, de Tamás martijaneci atya előtt, említette meg, Simont, a Szt. Kereszt templom plébánosát (discreti viri Johannes de Ludbreg, Symon de sancta Cruce, Thomas de sancto Martino), ami ugyancsak a križovljani templomra utal, mely a Ludberg és Marijanec közti út mellett található. A plébánosok 1501-es összeírásában²³² feljegyeztek, egy „D. Georgius plebanus in Crysowlyan”, amiből megtudhatjuk, hogy a falu, már ekkoriban is a temploma után kapott nevet viselte. Anđela Horvat által kiadott, Észak Horvátország románkori objektumai művében, megemlítette a Ludberg melletti, križovljani, Szt. Kereszt kápolnát is. Ő „ a keresztesek Boldogságos Szűz templomával” tekintette azonosnak (Butorac után), mely 1334-ben a johannitáké volt, ami nem állt meg. Azonban a szerzőnő, maga revideálta ezt és erről így beszélt: „A főbejárat fölötti lunetta mezejében, egy háromszögön belül, van egy egyszerű, szinte azonos karú kereszt relief (crux graeca), mely akár arra is emlékeztethetne, hogy ez a templom valaha a johannita keresztes lovagoké volt. Ennek azonban nem kell feltétlenül így lennie, mivel a románkorban, lombard hatásoknak megfelelően, tették a timpanonba a kereszt reliefeket”. Hogy a „keresztesek” közül, melyik rend volt jelen a Szt. Kereszt templom körüli vidéken, máig nem találtunk adatokat, sőt szinte biztos, a križovljani Szt. Kereszt templom sohasem tartozott a „keresztesekhez”, hanem a falu, a temploma védőszentjéről kapta a nevét.

            A plébániatemplomok 1334-es leírásán kívül, melyből tudomást szerezhettünk, a keresztesek, Ludberg vidéki, Szt. Mária templomának létezéséről, van egy 1320-as híradásunk is²³⁴, melyben rámutatnak arra, hogy a johannitáknak (istápolyosoknak) is voltak földjeik Ludberg környékén. Tudni illik, ekkoriban, a Magyar királyságbéli johanniták priorja, de Grananai Fülöp, Ludbergi Péter fiának, Miklósnak adományozta a Ludberg közeli cserneci javakat (prope castrum de Ludbreg situm), továbbá némi földeket, a johanniták Szt. Mártoni székhelyéhez (Dugo Selo mellett) tartozó Lonja és Zelina folyók közén. Ebben az adománylevélben, leírták ennek a birtoknak a határait is: keleten a Dráva mellékvize, a Csernec patak volt, mely elválasztotta Opoj bán fia, István földjeitől; délen szintén az ő földjei, valamint Márton fia, László ispán földjei voltak; nyugaton, György és Iván nemes fiak földjei voltak; északon a Dráva. Ebből a leírásból, a Dráván kívül, csak az Opoj bán tulajdonában lévő, Rasinj közeli Opoj várára ismerhetünk rá és talán ott lehettek Opoj fiának a földjei is. A Csernec patak ezen a néven ma már nem ismert, de Ivanec (Kaproncától északra) falutól keletre, létezik egy Crna (Fekete) nevű mocsár, számos kisebb patakkal és egy Črnkovec (ejtsd, Csernkovec) nevű falu, az ivaneci egyházközségben²³⁵. Ebből megállapíthatjuk, hogy a cserneci birtok, kb. Ivanec falutól, a Dráváig ért, keleten pedig a Križančijei Szt. Mária birtoktestig. Nos ez a birtok lett átadva Ludbergi Miklósnak, azok az emberek, akik e birtokon éltek, akárcsak azok, akik Zelina és Lonja folyók közti földdarabon, az adójukat továbbra is a johanniták elöljáróinak tartozták megadni, „a nyestadó felét, a sertés tized felét, továbbá minden termény, valamint a bor tizedét”. Hogy ebből mi vonatkozott (Koprivničkog) Ivanec falura, mely kb. szintén ugyanitt feküdt könnyedén megállapítható, hiszen a nevét is a johanniták neve után kapta. A falunak azonban, már a középkortól, volt egy plébániatemploma, a Szt. János templom, amit az 1334-es összeírásban is megemlítettek²³⁶, sőt az is valószínűsíthető, hogy falu a nevét, inkább a temploma védőszentjéről kapta.

            A glogovnicai apátság birtok együttese és a Ludberg közeli földek között, a kereszteseknek (templomosoknak is említik), volt még egy birtokuk. Kukuljevich úgy véli²³⁷, hogy Prodan zágrábi püspök (1170-1175), Glogovnicánál és Rasinjnál is adott földeket a templomosoknak, ám nem határozta meg, hogy honnan vette az adatokat Rasinjra vonatkozóan.

            A Rasinj közeli birtokról, Krčelićnél találhatunk adatokat²³⁸. De róla, ő is csak pár sorban írt. Krčelić elmondása szerint, Opoj, aki 1236-ban, Szlavónia ispánja és bánja volt, építette fel azt, az Opoj várát a Rasinj közeli hegyek egyikén, melyet a későbbiekben a templomosoknak ajándékozott, hogy megváltsa a lelki üdvét. Krčelić idejében, ez a 18. század közepét jelenti, Opoj vára már romokban állt. A várat Szulejmán seregei semmisítették meg, 1532-ben, a Kőszeg vára alatti ostromuk utáni visszavonultukban²⁴⁰. Opoj várának nyomait, Đuro Szabo is meglátogatta, az első világháború idejének környékén. A mai Rasinj és a környékbeli falvak lakossága, szintén ismeri Opoj várának maradványait. Egy meredek, fával benőtt hegytetőn, amit a köznép Buda (Budim) hegynek nevez, szétszóródva, habarcs kötőanyagos tégla- és kőtöredékek találhatók. A várnak földfölötti falai nincsenek, az északi oldalán, egy jelentéktelen beásással, feltárták a fal egy részét, mely szintén kevert anyagú (tégla és kő) építési technikát mutat. A Buda hegy csúcsán lévő plató, melyen Opoj vára foglalt helyet, kb. 30 méter hosszú és 16 méter széles. A hegycsúcs aljában, a déli oldalon, egy széles földsánc figyelhető meg, a vár aljában, az északkeleti oldalon, ma is él egy erdei forrás.

            Opoj bán fiának, Istvánnak a földjei, ahogy azt már említettük, szintén határosak voltak, a johanniták Koprivničkog Ivanec közeli birtokával.

 

Planina (Zágráb vm. Szentivánzelinai járás)

 

                A planinai birtokra, már Kukuljevich is felhívta a figyelmet, „A vránai priorátus” című művében. A planinai Szt. György kápolnát. J. Barle is megemlítette, a „Zagrebački arhiđakonat do god. 1642.” (A zágrábi archidiakonitás, 1642-ig) című könyvében, majd a „planinai keresztesek földjéről” beszélt, a „Topografiji zemljišnih posjeda zagrebačkog kaptola, prema ispravama XIII. i XIV. stoljeća” (A zágrábi káptalan birtokainak topográfiai földrajza, a 13. és 14. századi okiratok alapján) című művében²⁴², mint amelyek határosak a káptalan kašinai (Kašina) földjeivel.

            A legrégebbi, ismert oklevél, melyben hangsúlyozottan, mint „cruciferi de sancto Martino et de sancto Georgio” említődik meg, 1242-ből ered. Kukuljevich úgy vélte, hogy a „Szt. György kolostor, a Kašina közeli, Planinában feküdt²⁴⁴. A kolostor, a későbbiekben is ezt a nevet viselte (monasterium s. Georgii de Planina). A Szt. György kápolna, a Kašina közeli Planinában, ma is áll. Hogy, hogy és mikor jutottak el az istápolyosok Kašináig, nem sikerült kiderítenem. Timotej, zágrábi püspök, még 1278-ban, a zágrábi, Ocsa (Oča) nembéli Sándor Péter és Mátyás Balázs rendtestvéreknek adta el, 20 márkányi dénárért. Meg van tehát, hogy melyik püspök adományozta Planinát az istápolyosoknak”. Itt kell megjegyeznünk azt, hogy a „crucferi-k”, semmiképpen sem kaphatták meg, még ugyanazon, 1278-as évben Planinát, mint ahogy Kukuljevich állítja, mivel van egy törökkor előtti adatunk arról, hogy Planina, már 1214-ben is az övüké volt. Hogy ez teljességgel vitathatatlan legyen, van egy 1252-es, és egy 1259-es²⁴⁵, okiratunk is, ami ezt megerősíti, melyekben, Szepnice (ma Sopnica falva és egy hasonnevű domb, Planinától délkeletre található) birtokát, a „Szt. Sír kereszteseinek földjeivel” (metae cruciferorum sancti Sepulcri) szomszédosnak írják le. 1277-ben²⁴⁶, a zágrábi püspök és a káptalan is megemlítette a blagusei (Blaguše) birtok földjeit, melyek a „cruciferorum s. sepulchri de sancto Georgi” földjeivel voltak határosak. Később, rá egy évre (1278)²⁴⁷ pedig Szekirje földjeit (ma Sekirovo falu), melyet úgy adott el a zágrábi püspök, hogy azok, „a keresztesek földjeinek” északi szomszédságában vannak. 1279-ből²⁴⁸ azt tudjuk meg, hogy a „terra cruciferorom de Planina” az északi Szt. Mátyás falu (sv. Matej - a templomának ugyanez a neve) és a déli Kašina település között feküdt, ami teljesen megfelel, a Szt. György templom és Planina falu helyzetének. 1328-ban, „mete cruciferorum de planina” északról volt határos, a káptalan, kašinai birtokával²⁴⁹.

            Kukuljevich, a művének egy másik részében azt mondja²⁵⁰, hogy Planina, Glogovnica alá tartozott, melyet a tatárjárás után, a Szt. Ágoston rendi, Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokjai foglalhattak el. Habár tény, hogy ez ellenkezik Kukuljevich előbbi megállapításával (miszerint Planina az istápolyosoké, azaz a johannitáké volt), mégis pontos. Erre az ellentmondásra azért juthatott, mivel nem volt tisztában a lovagrendek elnevezéseivel. De csak ebben az egyben, tudniillik, az általa idézett, Planinával kapcsolatos oklevelekben, már nem említette meg a johannitákat (istápolyosokat), hanem kifejezetten csak „cruciferi sancti Sepulchri-t”, vagy csak „cruciferi-t” mondott.

            Planinának, Glogovnicával való kapcsolatáról, Kukuljevich írta le azokat az alapvető adatokat, hogy „az istápolyosok glogovnicai rendházukból, 1425-ben, némi szabadságjogokat adtak a Kašina melletti Planinában lévő menhelyüknek (purgatium), hogy kárpótolják azon üldözésekért és vétkekért, melyeket az utolsó felkelés idején elszenvedtek. A szabadságjogok alatt azt kell érteni, hogy pontosan meghatározták a planinaiak számára az adókat, melyeket teljesen az úrbéri adók módjára, a glogovnicai kolostor részére kellett adniuk”.  Egy 1466-os²⁵², oklevél is azt bizonyítja, hogy Planina, a szentsírosok glogovnicai prépostságához tartozott, amit a glogovnicai prépost, Tamás adott ki, a planinai alávetettek részére. Planina kapcsolata Glogovnicával, a 16. századi adókötelezettségi összeírásból is látható²⁵³. Planina, mindig is glogovnicai prépostság tartozéka volt, egyes rövidebb idő kivételével, mint pld. 1543-ban, amikor is a glogovnicai erősség és Planina, a zágrábi püspökséghez tartozott.

            A planinai birtok sohasem volt nagy. Délen Kašinával és Szopnicával volt határos, míg északon, Szent Mátyás és Szekirje falvakkal. Hogy meddig terjed a nyugati oldala, az nem ismert, de valószínű, hogy a Medve hegységig (Medvednice gore), lehetséges, hogy a Lipa (720 m) és a Rog (742 m) hegyig, ahol a zágrábi káptalan erdeivel volt határos. A keleti oldala, az a Kašinából és Lazból, a horvátországi Zagorjébe vezető főút mellett emelkedő domb volt, amit Križeščaknak neveznek (392. m). Miután a kereszt jelét viselő, középkori rendekhez tartozókat a köznép „križnici-nek” nevezte (ami a latin cruciferi szó fordításából ered, am. keresztes), feltételezhető, hogy ez a domb is a keresztesek planinai birtokához tartozhatott, sőt mi több, vele szemben pedig, egy Gradec (Gradišće) nevű hegy fekszik.

            Minden esetre, fel kell keresnünk azt a helyet, ahol a keresztesek, a 13. és 14. században laktak. Kukuljevich is megemlített itt egy kolostort (monasterium s. Georgii de Planina), de az 1425-ös oklevél is egy „menhelyről” beszél, ami azt bizonyítja, hogy itt egy „burg”, azaz egy várerősség létezhetett.

            Tény, hogy a Szt. György templom megtartotta az eredeti helyét, amiről a profilozott, enyhén csúcsíves, kőkeretezésű bejárati kapu is tanúskodik (igaz, a templom zömét a későbbiekben átépítették). Egy másik tény az, hogy azt a hegyet, mely egy gerinccel kapcsolódik ahhoz a dombtetőhöz, melynek csúcsán a Szt. György templom áll, a köznép mai is Gradecnek, vagy Gradišćének (azaz várhegynek, vagy várhelynek) nevez. Az itteni erdőt, és a magaslati pontot (411. m), a térképek Gradecként jelölik. A dús erdőben, romok nyomai nem láthatók, csak egy alig feltűnő gödöré, ami talán egy valamikori kúté lehetett. És mégis, a Gradec, vagy Gradišće elnevezés egy vár létezését bizonyítja, sőt a környékbeli lakosok is úgy tudják, hogy ennek a hegynek a lejtőjén, mely a déli Bijeleka és az északi Vukovdol patak közén mered, egy „erősség” állt, legalábbis ők ezt állítják. Eszerint, szinte biztos, a keresztesek, falakkal övezett vára itt volt. Lehet, hogy a várfalak mind két hegyet körbefogták, de az lehet, hogy a falak csak Szt. György kápolnáig értek. Lehet, hogy Alsó (Donja) és Felső (Gornja) Planina falvak jelenlegi lakosai, a keresztesek valamikori „menhelyén” élnek. Érdekes a Szt. György templom közelében lévő, nedvességgel telített, Halastó (Ribnjak) nevű rétjei is.  Kétségtelenül a rétnek ez a neve, egy valamikori, igazi halastóra emlékeztet. Ez is azt erősíti meg, hogy a közelben, a ma is Gradecnek nevezett dombon, egy földesúri székhely, adott esetben a planinai kolostor – avagy, a keresztesek vára volt.

            Hogy mikor hagyta el Planinát, a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendje, azt ma már nehéz megállapítani. Berle²⁵⁴, megemlítette, hogy a Szt. György templom, „azé a bizonyos glogovnicai préposté volt, akinek a neve nem maradt fenn, de ő volt az aki leszakította a kolostort az anyaegyházától és ajándékként, plébániává magasztalta”. Ennek ellenére, a lovagrendek valamikori planinai temploma, a 16. században, mégsem plébániaként szolgált.

            A Szt. György templom a 17. század elejét, minden részében repedezve és romokban élte meg, ám ugyanezen évszázad első felében, a szentélyét újjá építették²⁵⁵. Ez abban az időszakban volt, amikor a templom, a zágrábi jezsuitákhoz tartozott. Ennek ellenére, a középkori eredetéről, nem csak a gótikus, ajtó kőkeretezési, hanem a masszív, védelmi jellegeket mutató harangtornya is beszél.

 

 

A szentsírosok planinai birtokai, Kašina mellett

 

Marcsa (Stara i Nova Marča) (Belovár-Körös vm. Csázmai járás)

 

            Glogovnica és Tkálec után, itt szükséges röviden megemlítenünk Marcsát (Marča) is, a Szt. Sír kereszteseinek ősi rendházát.

            Az általunk gyakran idézett, 1207-es oklevél záradékában²⁵⁶, melyben II. András irály megerősítette a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendet, a Glogovnica patak, Stražišča és Rasinj közeli hét falvuk birtokában, továbbá a lakosait a nekik adományozott azon szabadságjogaikban, melyekkel a templomosok és a johanniták földjein élők is éltek, az alábbiakat mondják el:

„Az Úr Sírjának ugyanezen rendjének marcsai rendházában határoztunk az itteni lakósok hasonló privilégiumának megerősítéséről, tudniillik, hogy megkíméljük őket az adóbeszedéstől és, hogy ne követeljen a munkájuk, se szőleik után senki, semmilyen fizetséget”. Eszerint, 1207-ben, a Szt. Sírosok rendjének volt egy rendháza Marcsában, mely teljesen közigazgatási-gazdasági feladatokkal működött. Ennek tekintetében a fenti oklevél semmi kétséget sem hagy.

            Iván Kukuljevich az egyetlen olyan szerzőként, aki jó néhány sort szentelt Marcsa és a középkori keresztes rendek kapcsolatainak, másként beszél:

„A mai Horvátország területén, a XII. század végén, az istápolyosokkal találkozhatunk legelőször, mégpedig Marcsában, mely valaha Körös, jelenleg Bélavár vármegyéhez tartozik. Ők a 12. század végén, Imre király idejében költöztek ide. Itt építették fel a kolostorukat is, melynek szükségleteihez, földeket is kaptak adományba…. Ugyanebben az adománylevélben (II. András, 1207.) megerősítették az istápolyosokat a marcsai birtokukban”.

            Mint ahogy már elmondtuk, Kukuljevich nem tett különbséget az istápolyosok és szentsírosok között, így az istápolyosokra vonatkozó állításai, a jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendre vonatkoznak. Kukuljevich az állításait, nyilvánvalóan a fent megemlített, II. András féle oklevélből vette, melynek bevezetőjében az áll, hogy megerősítik Imre királynak, a szentsírosoknak tett adományait.

            Egy kicsivel odébb, Kukuljevich az alábbiakat teszi hozzá: „A Horvátországban lakó istápolyosok mestere, az első időkben, Marcsában élt. Ő alá tartozott Glogovnica is”²⁵⁸. Kukuljevich nem tett említést arról a forrásáról, amelyből a megállapításait tette, ezért azt sem tudni, hogy azok mennyire pontosak, így meglehetősen vitathatóak is.

            Marcsát, a szentsírosok birtokaként, más ismert és megbízható források már nem említik.

            Marcsa, mint Stara Marča, ma egy olyan kicsiny falu, a Kloštar Ivanić, Dubrava, és Čazma közti térségben, ahol a középkorban intenzív élet folyt, sőt a 14. században saját, Mindenszentek plébániatemploma is volt²⁵⁹. A Mindenszentek kápolnája, egy falu közepi dombtetőn, a temetőben, ma is áll²⁶⁰. A fali egy másik tájékán, a Marcsai erdők aljában található a pravoszlávok kicsiny, Szt. Arkangyal kápolnája, amit 1925-ben emeltek fel, a valamikori Marcsai kolostor templomán. Marcsa, tudniillik, a történelemben, pravoszláv kolostorként is ismert, ahol a 16. századtól fogva kalugyerek (pravoszláv szerzetesek) éltek, sőt a vladikának (pravoszláv püspök) is itt volt a székhelye. A monostor katolikus egyházi székhelyé alakítására, 1678-ban kezdet akcióba, ami után, a marcsai monostor, unitárius (görög katolikus) székhellyé vált. Az emiatt elégedetlenkedő határőrvidéki pravoszlávok, a monostort 1739-ben felperzselték, majd 1755-ben, a kolostor és temploma is elnéptelenedett, és teljesen romba dőlt. Ma már csak az a kiemelkedő plató látható, melyre a kolostort építettek, valamint itt is, ott is téglákat a földben.

            Érdekes azonban az, amit Stanislav Bulić, lipovcsáni parochus (Lipovčani ma egy falu, Stara Marča közelében), 1850-ben, Kukuljevich ankétjára írt levelében leírt: „Marcsa településén, egy ősi, valamikori monostor romjai találhatók, melynek története a messzi simeretlen időkbe vezet. Csak annyit tudható róla a mai időkig elfekvő kézikönyvekből, melyekre a lepovinai monostorban leltek, hogy mintegy 70 kalugyer, alighanem a 16. században, vagy inkább, 1560. környékén, betelepült a romoki közé...”.

            Tehát a parochus, a 19. század közepén, még tudta, hogy a 16. században a Marcsára a kalugyerek, egy valamiféle, ősi monostor romjai közé jöttek, mely azonos lehetett, a szentsírosok, 12. 13. század fordulóján létező kolostorával.

 

 

Marča, a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend középkori székhelyén, jelenleg a Szt. Arkangyal kápolna található.

 

Zágráb

 

            A híradásaink, a zágrábi, középkori lovagokról, illetve keresztes rendekről, nagyon szűkösek, de azok alapján mégis megállapíthatjuk, hogy itt két olyan rend is megtalálható volt, melyek a Szentföld talaján jöttek létre.

 

Templomosok Zágrábban

 

            A templomosokra vonatkozó legrégebbi híradásunk, a 14. században tevékenykedő János gorai archidiakónustól, zágrábi káptalantól ered. János híradását, melyben Prodan zágrábi püspököt szólította meg, Farlatti közölte²⁶³: „Zágráb mellett, ahol most Zágrábújhely (Novi Ves) van, a templomosok egy kolostort és egy templomot építettek fel, jelentette János gorai archidiakónus” (Ivan Kr. Tkalčić az általa, a Monumenta episcopatus Zagrabiensis, II. kötet, Zágráb, 1874, megjelentetett, János gorai archidiakónusról szóló Gyűjteményében, ezt a híradást nem említi). Az újhelyi (Novi Ves) templomosokról Farlatti után, Kukuljevich²⁶⁴, Tkalčić²⁶⁵ és Nada Klaić²⁶⁵ is beszélt, hogy csak a fontosabb írókat említsük meg. Mindegyikük egybehangzóan állítja, hogy Prodan zágrábi püspök, mint az tudott a 12. században, illetve, 1170-1175. körül hozta a templomosokat Zágrábba és helyezte el őket Újhelyen. Farlati és Tkalčić is kiemelte azt. Hogy Prodan építette fel a kolostorukat és a templomukat. Kukuljevich²⁶⁷, Krčelić²⁶⁸ alapján közölte a zágrábi templomosok történetével kapcsolatos adatokat. A 13. század végi trónörökösödési háborúban, a templomosok a pápa párt (Anjou párt) hívei voltak a zágrábi püspök és a káptalan ellenében, ami érthető is, mivel ők, közvetlenül a római curia alárendeltjei voltak. Miután a templomos rendet, 1312-ben feloszlatták, a franciaországi Viennében tartott egyházi zsinaton, Krčelić szerint²⁶⁹, ami után, Kazsotich Ágoston (Augustin Kažotić) zágrábi püspök, összegyűjtette a templomosokat zágrábi székhelyükre és minden évben nyilvános prédikációban elszámolt velük a javaik vezetéséről; ez talán addig tartott, míg a templomosok javainak nagyobb részét, a johanniták át nem vették

 

Szentsírosok Zágrábban

 

Más keresztesekre vonatkozó adatokat, Pázmány Péter közölt azon munkájában, melyben a korabeli (17. szd.) szerzetesrendek állapotát mutatta be, de néhány adatot a rendek múltjából is megemlített. Így az egyik fejezete, a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrendre (szentsírosokra) vonatkozik. Az első helyen, a glogovnicai Boldogságos Szűz Mária prépostságukat említette meg, aztán így folytatta: „Item de Bienko Zagrabiensis Dioecesis. Item de Marchia”²⁷⁰. Pázmány szövegét, Fuxhoffer közölte le²⁷¹.

A szentsírosok fő, glogovnicai rendházáról és Marcsáról, valamint a mellettük lévő egyéb birtokairól már volt szó. A Váska (Vaška) melletti Novákiban és Felső Miholjacon való jelenlétükről, lásd a Váskáról szóló fejezetet. A Pázmány által megemlített birtokaikból, már csak a „Zágrábi püspökségben lévő Bienko” maradt vissza, amit Kukuljevich, „Zágráb melletti Bienik birtokként” értelmezett²⁷².

 

A Zágrábban jelenlévő, két középkori keresztes rendről szól, szűkös híradások ismertetése után, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy hol voltak a rendházaik.

Az előzőekben kifejtettek szerint, Prodan püspök a templomosokat, Zágrábújhelyen helyezte el (még azelőtt, hogy a 14. században önálló településként megalapították volna). Ide illik nagyon Kukuljevich megjegyzése: „Néhány úgy gondolják, hogy a templomosok kolostora a templommal, a mai Keresztelő Szt. János templom helyén állt. Ám tudjuk, hogy a Szt. János egyházközséget, a templomával együtt, János gorai fődiakónus alapította meg újból, 1334-ben (Meg kell említenünk, hogy az 1334-es évszám téves, mivel a zágrábi káptalan, az újhelyi, Szt. János egyházközséget, 1347-ben alapította meg²⁷³ – a szerző alapján). Ezért a templomosokat, Újhely, egy másik részén kell keresni. Én úgy tartom, hogy a mai harangöntőműhely lehetett a templomos rendé, amit valamikor a románkorban építettek fel, de ezzel van összhangban a faragott kereszt díszítménye is. Hogy a harangöntőműhely melletti ház annak ellőtte talán egy kolostor volt, számomra bizonyítja a külső képe is, illetve az a hatalmas kőlap, amit még régebben, ugyanezen ház mellől ástak ki”. Kukuljevich, így vetette fel azt a tézisét, hogy a templomosok épületegyüttesének, közvetlenül Újhely településének szélén kellett lennie, mivel a harangöntőműhely, a mai Harangöntők utcájában lévő (Zvonarničkoj uluci), 1-es és 3-as házszámú házak helyén volt megtalálható. Ezt az elképzelést vette figyelembe Gj. Szabo is²⁷⁴, amikor egy alkalommal, 1935-ben, megszemlélte a régi harangöntőműhely romjait és látta, hogy ez az öreg épület sem az alakja, sem az építésének módja alapján, nem tekinthető templomnak. Az biztos, hogy a falai helyenként elérik az egy méteres vastagságot is. Mára az épületnek, egy ott talált kardféleségen kívül, minden nyoma eltűnt, de a kard kormeghatározásának segítségével sem lehet megtudni semmit sem azokról az időkről, amikor az épület még használatban volt.

Egy másik nyitott probléma az, hogy a szentsírosok (a Jeruzsálemi Szt. Sír kanonokrend) a Zágráb melletti Bijenikben voltak. Bijenik elnevezés alatt, Zágráb mai lakosai egy kisebb telepet értenek, a szentlelki (Sveti Duh, Ulica P. Miškina) városrésztől északabbra, a Šestina és a Mikulič városrészek között. Azonban ma is létezik a Bijeniki út (Bijenička cesta). Ez csak annak a hasonnevű főútnak a maradványa, mely a Harangöntők utcájának felső részétől indult (valójában tehát a régi harangöntőműhelytől) és a Degenov, Geršković valamint a mai Bijeniča út irányába haladt tovább. Valaha, néhányak, a püspökség, Lašćina hegyi szőlőjét is Bijeniknek nevezték, mely azonban mára teljesen feledésbe merült²⁷⁵. Ezek szerint képbe kerülhet az a lehetőség is, hogy a Harangöntők utcájának elején lévő, egykori harangöntőműhely, valaha Bijenik területén volt és, így a szentsírosokhoz tartozott. Ez a feltevés csak akkor vethető el, ha feltárják a Kukuljevich által, a Zágráb melletti Bijenikbe lokalizált terepet. Ugyanez vonatkozik a másik Bijenikre is (a Sveti Duhnál említetteken kívül), amit lakott településként, nem csak hogy ma, de a 19. században sem ismerték Horvátországban. Zavaró János gorai archidiakónus, azon 14. századi adata²⁷⁶ is, hogy az alábbi: „possessio Bynek vocata in districtu Chasmensi situata” birtok a csázmai káptalan prépostságához tartozott, tehát ez egy olyan Bijenik, ami nem Zágráb vidékén, hanem a Csázma körüli térségben volt megtalálható (ma egyébként Pobijenik).

A legújabb időkben (1978-ban) egy új környék is felmerült. Az újhelyi Szt. János templom felújításánál, számos, minőségi gótikus architektúrájú kőtöredékre leltek. Ezek egy részét habarccsal visszaillesztették a templom északi falába, a másik részét kiszedték és a templom udvarán kiállították. Az biztos, hogy ezek egy gótikus templom alkotórészei voltak, amit építőanyagként, a mai Szt. János templomépületének, 1785-1790-es felépítésénél használtak fel. Itt vetődik fel az a kérdés, hogy milyen monumentális alakja és arányai lehettek annak a gótikus templomnak, melyhez tartoztak.

Tkalčić a maga, alapvetőnek számító, Zágrábról szóló művében azt írta, hogy a Szt. János templom fából épített volt²⁷⁷. Az nem ismert, hogy minek az alapján írta ezt a valószínűleg alaptalan feltételezést. A legrégebbi (17. századi) fennmaradt kanonoki vizitáció, falazott templomról beszél. A vizitátor, 1630-ban²⁷⁸ megemlítette a templom „romokból összehányt” vízvető falat az északi oldalon, valamint azt, hogy a tabulátuma (famennyezete) igen régi. Az 1699-es vizitátor részletesebb és az alábbiakat állítja: „Ezt a templomot erős falakkal építették fel, meglehetősen harmonikus és világos, a szentélye boltozott, a hajóját durván faragott tabulátum fedi… van hat üvegezett ablaka is, valamint hét kör alakú a főoltár mögött… A tetőzete gyönge, az északi oldalán elrothadt és be is ázik”²⁷⁹. Ezek szerint, a Szt. János templom már annak előtte is falazott volt, hogy a 18. század végén újjá alakították volna. J. Barlé is ezt említette meg erről a templomról. A hajójának famennyezete van, csak a szentélye boltozott²⁸⁰. Az 1782-es leírás szerint, amit Berlé is idézett, a templomnak „mély, kettős kapuja volt, egyszerű, gyalulatlan fából, az ablakai mélyek és négyszögletesek, a mennyezete fából készült és behajlik…”. Barlé ezt így kommentálta: „Monumentális épület itt sohasem volt”. Ezek után, csak magának való kérdésnek tűnik, hogy a falakban talált gótikus maradványok,  nem e a régi templom szerény kiterjedésű szentélyéhez tartoztak, melynek még csak élben záródó, gótikus ablakai sem voltak. A templomhajónak se boltozata, se oszlopfői, se pilaszterei nem voltak. Ennek ellenére a templom udvarára, egy oszlopfő, egy sarokelem hármas fél oszlopokkal és egy boltozati bordatöredék van kiállítva. Nehéz azt valószínűsíteni, hogy a szentélyben ennyi jelentékeny kiterjedésű elem volt megtalálható, s miután a hajót famennyezettel fedték le, így nagy valószínűséggel abban sem lehettek. Lehetséges, hogy ezek, a templomosok templomának a töredékei, melyekre Újhely közelében kellett rálelni. Mire a mai templomot a 18. században felépítették, a templomosok templomának, már régen egy romnak, vagy kőhalomnak kellett lennie. A fellelt kőtöredékek arról tanúskodnak, hogy a templomosok Újhelyen, már a 12. század vége előtt megjelentek, továbbá, hogy a saját lehetőségeik csúcsán, a 13. században, egy nagyon jó minőségű építményt, egy gótikus templomot emeltek.

Újhelyen máig létezik az a hagyomány, hogy a Szt. János templom előtti út túloldalán (Novi Vesi főutca 57.), valaha egy valamiféle kolostor volt megtalálható. 1981. február elsején, lebontották az e telken álló földszintes épületet (az alaprajza „U” betű alakú volt), mely a 19. században, magatehetetlen egyházi személyek (deficientia sacerdotum) otthonául szolgált. Az épületnek minden fala téglából készült, ennek ellenére a földben, kődarabokat találtak és kövekkel falazták alá a telek délnyugati sarkát is, a Znikinoj utcában. A közeli házak (Mala utca, 5. és 1.) falainak az alsó része is nagyobb kövekből vannak. Mind ez azt bizonyítja, hogy a Szt. János közelében, valaha egy kövekből épített, nagyobb épület romjai voltak, továbbá, hogy a Novi Ves utca. 57-es házszámú telkén állhatott és, hogy nagyvalószínűséggel a templomosoké volt. Az azért több mint érdekes, hogy a középkori Újhelyen lett volna egy harmadik jelentősebb építtető is (a templomosokon és a Szt. János templomot megalapító zágrábi káptalanon kívül), akit nem ismerünk.

Ahogy az egész fejezetből látható, a templomosokról és a szentsírosokról, igazából semmilyen közvetlen történeti adatunk sincs, vagy legalábbis nem tudunk róla. A hozzáférhető régi iratokból is, csak szerény híradásaink vannak. Az előbbeni feltevéseket is csak ezek alapján állíthattuk fel.

 

 

Zágráb, Novi Ves (Zágrábújhely) 57.

        Kőtöredékek a Szt. János templom udvarán.                  A Znikinoj utca támfalazata.

 

Csázma (Čazma) (Belovár-Körös vm. Csázmai járás)

 

            Ha már bizonyos figyelmet szenteltünk és megbíztunk abban, amit Krčelić, a zágrábi (Novi Ves – újhelyi) templomosokról írt, szükséges legalább figyelembe vennünk, a Csázmával (Čazma) kapcsolatos szövegét is.

            Krčelić szerint²⁸¹, a johannitáknak, a 13. század első felében, II. István zágrábi püspök (1225-1247.) alapján, Csázmában két lakhelyük is volt²⁸² (Ordo hospitaliorum duas habuit residentias). Kukuljevich erről így írt: Bizonyítékot erre nem találtam”.

            Krčelić ugyanezen művének, egy másik részén²⁸³, azt írja, hogy Ebehard zágrábi püspök, Tamás vikárius fiával, Butonovich Istvánnal (Stjepan Butonović) alapította meg 1402-ben, a johanniták csázmai rendházát, a Vurnak nevezett utcában, továbbá a Szt. Kozma és Damján, valamint a Szt. Dóra és Erzsébet templomokat. A rendházat a vikárius és a püspöki egyház (pénz és anyagi) eszközeivel emeltették. Az alapítók, Monoszló tizedével is megajándékozták a csázmai káptalan, pedig 200 hordónyi borral, mindez a zágrábi és a csázmai káptalan beleegyezésével történt. Krčelić szerint ezt a híradást, Kukuljevich is leközölte²⁸⁴, de semmilyen magyarázatot sem fűzött hozzá.

            Nincs ismeretünk semmi olyan anyagi emlékről, mely megerősítené Krčelić állításait. Csázmán, a Vur utca szintén ismeretlen²⁸⁵.

 

Zdelja patak és környéke ((Belovár-Körös vm. Gjurgjeváczi járás)

 

            Zdelja, egyike a horvátországi lovagrendek azon ritka birtokainak, melyről megállapítható, hogy mikor és milyen módon került a keresztesekhez és, hogy mikor és hogyan hagyták el.

            Hogy hol volt megtalálható a zdeljai birtok, azt már előző munkámban²⁸⁶, a zágrábi püspökség földbirtokaival kapcsolatban sikerült megállapítanom.

            A Zdelja, egy patak, mely a közép Dráva menti Virje (Prodavíz) falun folyik keresztül. E patak után kapták a püspökség és a „keresztesek”, környékbeli birtokaik a középkori nevüket. Az idézett művemben jegyeztem meg, hogy „A ’hadi út’ (Via Magna) déli oldalán, a Zdelja patak környékén és valamivel keletebbre, vele szemben feküdtek a keresztesek zdeljai földjei”. Ezen megállapításom, a zágrábi püspök által kiadott 1201-es oklevélen alapul, melyben leírták a földjeiket²⁸⁷.

            Ezen kívül, néhány évvel később (1209-ben)²⁸⁸, II. András is kiadott egy okiratot, melyben védelmet adott a horvátországi templomos rendnek, megemlítve történetüket és egy másik fejezetben (a bevezetőben), erről a birtokukról is szóltak: „A Zdelának (Esdel) nevezett falut, Borics bosnyák bán a lelke üdvözölésére, III. István király engedélyével, tartós használatra adta a templomosok rendházának (milicia templi) – amibe őket atyánk, III. Béla király beleavatkozva, a pecsétjével is megerősítette – valamint Borics unokáinak földjeiben szintén, amit ők, a már említett rendháznak adtak, állandónak elismerve birtokmegyéiket és birtokhatáraikat”.

            Borics, Szlavóniából származott, ahol a birtokai is voltak, majd bosnyák bán lett. Először 1154-ben, utoljára 1163-ban²⁸⁹ említették meg. Kb. ebben az időben ajándékozhatta Zdelja földjét a templomosoknak, e mellett, az unokái valószínűleg, több kisebb birtokot is adományoztak nekik. A Borics kori adományozás, egyike a legkorábbi bizonyítéka a templomosok horvátországi jelenlétének.

            A keresztesekről tettek említést az 1267-es és az 1270-es oklevelekben is²⁹⁰. A „Cruciferi de Zdela”, a Zdela patak menti főúttal volt határos, míg ettől keletebbre (a Hotovi patak irányába) a prodavízi (Virje) javakkal.

            A templomos rendet, 1312-ben feloszlatták, a javaikat, már a következő évben a johanniták foglalhatták el. Azt, hogy a zdeljai birtokuk is a johanniták kezére került, egy 1358-as oklevél²⁹¹ bizonyítja. Ekkor, Boudonus rendtestvér a Zdeljának nevezett saját birtokát (frater Boudonus possesionem suam Zdelya nuncupatam), mely a prodavízi birtokkal határos, elcserélte bizonyos, Glogovnica közeli földtulajdonokra. A Cornuti előnevű „frater Boudon”, kb. 1352-től, kb. 1361-ig, a Jeruzsálemi Szt. János lovagrend legfőbb elöljárója (mestere) volt és ebben a magas funkciójában intézkedhetett a rendjének nevében. Az említett oklevél tartalmazza a johanniták priorjának a tized szedési jogát a zdeljai birtokon, melyet minden évben János napján egy összegben kellett adni, „egy márkányi pénzben, melyet a hazára kell fordítani”. Evvel a cserével a keresztes rendek felhagyták azt a zdeljai birtokukat, amelyet már két évszázadon át, bírtak (11554-től, 1358-ig) – először a templomosok, majd utánuk a johanniták is.

            A birtokhatárok leírásánál induljunk ki abból, hogy a keresztesek középkori, zdeljai birtoka, a püspökség zdeljai (későbbi Prodavízi) birtokaitól délebbre feküdt, mely megfelel a mai Virjének, vagy pontosabban ennek a nagyközségnek a déli részének. A birtok tehát a Zdelja patak körül terült el, kisebb része tőle nyugatabbra, a zöme tőle keletebbre, a Hotovi patak irányába. Ezen a terepen, ma Miholjanec (Miholjanci) falva és Alsó (Donje), Felső (Gornje) Zdelice kisközségei találhatók.

            Ivanko Vlašičak, aki 1923-ban, Miholjanci (Zdelja) – Povijesne crtice (Miholjanev (Zdelja) – Történeti vázlatok) cím alatt jelentette meg tanulmányát²⁹², azt mondja, hogy a miholjanciak között máig él a hagyomány a templomosokról és a johannitákról. A hegyüket „Mesternek” (Mojster brdo) nevezik – a „magister” a templomosok legfőbb elöljárója volt (Vlašičak úgy véli, hogy a monostor szóból ered); van egy Barátok kútja (Fratev zdenac), ami egy élő forrás; és van egy szép Halastó nevű (Ribnjak) völgyecskéjük is, erről más helyen már megállapítottuk, hogy a halastavak a középkori székhelyek, nyilvánvalóan egyháziak közelében voltak, ahol a böjti napokra való halakat nevelték, (lásd a zágrábi püspöki palota melletti Ribnjak (Halas tavi) parkot, a Bozsjákó melletti Gračec alatti Ribnjak (Halas tavi) erdőt, a planinai Ribnjak (Halas tavi) rétet). Vlašičak szerint, a faluban lakó Đure Ivoreka, a szőlőhegyet Kolostor aljának (Plotkloštran) nevezi. A Kolostor alja elnevezésből sehogyan sem jön ki az, hogy fölötte nem egy „kolostor” állt. A közelében lévő Gradište helynév, pedig mindenképpen azt jelöli, hogy azon a helyen valaha, egy építmény volt.

            A terep bejárása során, ellenőriztem az összes felsorolt helynevet. A Mester hegy (Mojster brdo) alatti Barátok kútját (Fratov zdenac) egy szerzetes szobra jelöli, amit Kurták Gergely (Grga Kurtak), virjei autodidakta szobrász készített el, 1923-ban. A vízsugár egy nagy hal száján ömlik ki, mellyel valószínűleg a valamikori halastó halaira akart emlékeztetni. Valamivel délebbre található Gradišče területe. Ennek rétjei és erdői átnyúlnak a mellette lévő hegyre, melyen a „kolostor” volt megtalálható (ma Kostanjevac brijeg), amit a lejtőin lévő szőlők Kolostoralja (Potkloštran) elnevezése bizonyít. A Gradišče hegy aljában, a falusiak egy erdei forrásra figyelmeztettek, amit Zidanicának (am. Falas hely) neveznek és hatalmas kövekből építettek ki. A Mester hegy északi része és a Gradišče hegy déli része, egy alacsonyabb hegyláncot képez, mely keleten a Zdelja patak medréig nyúlik és a Bilagora forráspatak is hozzá tartozik. Ezen a patakon ma is áll egy régi malom. Mellette terül el a Selište (am. Faluhely) rét, a valamikori Zdelja falu helye – legalábbis Miholjanec falu hagyománya szerint. Mindent összevetve: a Mojster, a Gradišče, a Fratov zdenac, a Potkloštran helynevek, továbbá az öreg malom a Zdelja patakon, valamint a Selište helynév, kétségtelen nyomai, a templomosok valamikori Zdelei birtokának. A birtok nevének emléke, két kisközség ősi nevének kicsinyítő eltorzításaként maradt fenn, melyek a Gradišče hegytől valamivel délebbre vannak. E kisközségeket Donje (Alsó) és Gornje (Felső) Zdjelicének nevezik.

            A Komarnicai archidiakónitás egyházközségeinek leírása szerint, két templomot soroltak az utolsó helyre, Komarnicát (Novigrad Podravski) és a Szt. Mihály templomot (ecclesia sancti Mychaelis). Már Vlašičak is azt írta, hogy „Okunk van azt állítani, hogy a Szt. Mihály templom, a szomszédos Zdelja falu plébániatemploma volt (a miholjanciak szerint)”. Vajon a Szt. Mihály templom, azon kívül, hogy plébániatemplom volt, szolgálhatott-e a johanniták templomaként, amit a történeti források sem jegyeztek fel, mint néhány más helységek esetében. Lehet, hogy a kolostorkápolnájuk a plébániatemplom mellett volt, ami ebben az esetben is valószínűsíthető. A Szt. Mihály templom, vagy már a középkorban eleve gyenge minőségű anyagokból készült, vagy egy szolid építményként, a törökkorban ment tönkre. Ez a második feltevés a valószínűbb, mivel még, 1638-ban is megvoltak a Szt. Mihály templom nyomai, a hegyen²⁹⁵. 1665-ben a templom sövényfalból és nagyon rossz állapotban volt, 1676-ban egy újat emeltek fából. A mai Szt. Mihály plébániatemplomot, 1779-ben építették fel²⁹⁶, melynek azon kívül, hogy a védőszentje ugyanaz, építményként semmi kapcsolata sincs a régi templomépülettel. Néhány évvel ezelőtt, a templom átjárójában, a falépcső alapgödrének kiásásakor emberi csontokat találtak.

 

 

Miholjanec, a Mester hegy (Mojster brijeg) alatti völgy, a Barátok kútjával (Fratrov zdenac).

 

 

 

                Miholjanec, a Barátok kútja és a Zidanica forrás, a Gradišče hegy térségében.

 

            A templomosok-johanniták valamikor zdeljai birtokának közelében található Đurđevac (Szentgyörgy) települése. J. Butorac, a Szt. György templommal kapcsolatban²⁹⁷ felemlíti, hogy az 1334-es egyházközségi összeírásban, közvetlenül a Szt. Mihály templom után van felsorolva, majd határozottan kijelenti: „Ez ma Đurđevac (Szentgyörgy). A valamikori templomos, majd 1312-től johannita birtokot, mint „Villa sancti Georgii” említették meg, 1270-ben (CD V. 564)”. Szt. György falvát, az idézett okiratban, a szomszédos prodavízi (Virje) birtokkal határosnak említik meg, de semmiféle kapcsolat sem tudunk meg belőle, Szt. György falu és a templomosok, illetve a johanniták között. Én sem találtam adatot arra, hogy a szentgyörgyi birtok, a templomosoké, vagy a johannitáké lett volna. Minden e vidéken megjelenő lovagrendekről szóló adat, csak Zdeljához kapcsolható.

 

 

Miholjanec, a Kostanjeveci (Gradišče) hegy, Kolostoraljai (Potkloštran) lejtője.

 

 

 

Váska (Vaška) és környéke (Verőce vm. Szlatinai járás)

 

A templomosok Váska melletti birtokai

 

            A Váska (Vaška) közeli templomosokról, szinte az összes okirat alig beszél. Ezek leginkább a zágrábi püspök Váska környéki birtokaira²⁹⁵ vonatkoznak, de szerencsére elegendő adatokat tartalmaznak a templomosok földjeinek történetéről is.

            A kalocsai érsek előtt, 1230-ban²⁹⁹, a zágrábi püspök és a templomosok (magister et fraters domus milicie templi) szentesítették birtok cseréiket. A templomosok átadták a zágrábi püspöknek, „minden azon földjüket, melyek a Dráván innen (Szlavóniában) voltak és, melyek határosak a zágrábi püspök, Váskának nevezett földjeivel”. Ez olyan módon történet, hogy a zágrábi püspöknek ezzel meg növekedett a váskai birtoka, amire már 1201-ben megerősítést kapott. Azoknak földdaraboknak, amiket a püspöknek átadtak a templomosok, még nem volt neve, hanem csak úgy jelölték őket, hogy a püspök földjeivel szomszédosak. Feltehető, hogy a templomosok ezen földjein, még semmilyen település sem volt, mely után a birtok a nevét kaphatta volna, ez esetben nem is lehettek valami nagy kiterjedésűek.

            Az idézett oklevelekben az is megjelenik, hogy hogyan kerültek a templomosokhoz a Váska közeli földek. A „megboldogult Benedek bán adta a templomos rendnek lelke üdvözölésére, hogy terheitől megtisztuljon”. Benedek, 1199-1200-ig, volt horvát bán³⁰⁰, és kb. ebben az időben adhatta át ajándékát.

            A megszerzés és a lemondás idejének ismeretében, pontosan meghatározható, hogy a templomosok a Váska közeli birtokaikat, csak harminc éven át tartották meg, azaz a 13. század kezdetétől, illetve, 1199-1200-től, 1230-ig. A csere fejében, pedig megkapták a „Rasecha-nak” nevezett földeket (lásd: 35. oldalt). Kukuljevich³⁰¹, nem tett különbséget a templomosok eme, Váska közeli földjei és a johanniták Dráván túli (Magyaro.), szentmártoni birtokai között, sőt tévesen említi azt is, hogy a Szt. Márton templom és kolostora a templomosok birtokán emelkedett.

 

 

A templomosok Szt. Mártoni birtoka

 

Felsőszentmártont, abban az 1201-es okiratban is megemlítették, melyben leírták a püspök váskai birtokának határait. A latin szövegben a település nevét, meglehetősen eltorzítva „Wersemort-nak” írták. A főút fekvésének irányából világos, hogy ez az elnevezés, a magyarországi Felsőszentmártonra (horvátul Martinci) vonatkozik, mely a Drávától északabbra, Váskával szemben, tehát a mai Ormánságban található³⁰².

Ugyan ezekről a földekről valamivel többet, egy későbbi – 13. század közepéről fennmaradt oklevélből tudhatunk, miszerint: Szt. Márton, a johannitákhoz tartozott. IV. Béla király, 1254-ben³⁰³, kihirdette, hogy a fráter Rembold, a Magyar és Horvát királyságbéli johanniták preceptora, illetve mestere (mint legfőbb elöljáró), átadta ezeket a földeket, Fülöp zágrábi püspöknek, aki a szomszédos Váska földjeinek tulajdonosa volt, majd 1255-ben³⁰⁴, a püspökség újszerzeményű földjeinek lakosai, olyan kiváltságokban részesültek, mint amilyenek a zágrábi püspök más földjeinek „iobagiones et populi” is voltak, itt nyilvánvalóan Váskára gondoltak. Abból ahogy az oklevél ezeket a lakosokat, mint „qui sunt ultra” (azaz akik a másik parton vannak) említi látható, hogy Szt. Márton, Váskához képest, a Dráva másik oldalán volt – ami megerősíti azt, amit a fentiekben, az előzőekben említettünk.

A következő okirat, mely az itteni földekre vonatkozik, 1259-ből ered³⁰⁵, amikor is Szt. Márton földje, már öt éve, Fülöp zágrábi püspök tulajdonában volt. Ekkor a püspököt bepanaszolta, Borics bán örököse, Pál (az oklevél „filius-t” állít, de ő nem lehetett a fia), hogy a püspök elfoglalt azt a földet, ami az állítása szerint valaha Borics báné volt. Tekintettel arra, hogy a püspök vásárlás útján jutott ezekhez a földekhez a johanniták legfőbb elöljárójától, Pál panaszát elutasították. Erről a Szt. Márton körüli perpatvarról, Kukuljevich írt³⁰⁶. Azonban, Pál panaszának eldöntéséből megtudhatjuk azt, hogy ezek a földek Borics báné voltak, mielőtt a johannitáké lettek. Tudjuk, hogy Borics bosnyák bán szlavóniai származású volt és, hogy sok birtoka volt. Nyilvánvaló, hogy ő adományozta oda a szentmártoni földjeit a johannitáknak, mint ahogy azt, a zdeljai földjeivel tette (Virjétől délebbre, Miholjanec falunál). Az, hogy Borics bán, dokumentálhatóan 1154-től, 1163-ig tevékenykedett, kétségtelen és adományai is az e körüli időkre esnek.

A történeti források megemlített adatai szerint, a johanniták Szt. Márton földjei (a mai Felsőszentmárton - Martinci), a Dráva északi partján, Váskával szemben voltak, amit kb. 1154-től, pontosan 1254-ig, tehát valójában egy egész évszázadig bírtak.

Megemlíthetjük még azt is, hogy 1334-ben, az „ecclesia beati Martini”, a Váskai archidiakonitás egyházközségi templomai között sorolták fel, az 1501-es összeírásban úgyszintén. Josip Butorac is, Váska közelinek azonosította be a Szt. Márton templomot, ami vitathatatlan. Azt már nehezebb megállapítani, hogy a Szt. Márton templomot a johanniták emeltették e, de ez nagyon valószínű. Szt. Márton, a lovagrendeknek máshol is védőszentje volt (pld. a templomosok prozorjei Szt. Márton templomának esetében). Amennyiben a johanniták alapították meg ezt a templomot, akkor ezt a 12. század második felében kellett megtenniük, mivel Felsőszentmártont, mint ahogy már megemlítettük, már 1201. elején  felsorolták és nyilvánvaló, hogy e falu is a temploma védőszentje után kapta a nevét.

 

 

A Váska környéki birtokok térképe

 

A Jeruzsálemi Szt. Sír lovagrend, Nováki és Felső Miholjáci (Gornji Miholjac), valamint a Szt. Ágoston kanonokrend, Váskai birtokai

 

            Mint ahogy azt már megállapítottuk és le is írtuk, a zágrábi püspök, a váskai birtokaira, 1201-ben megerősítést nyert³⁰⁹. Ebben az oklevélben szerepeltek a templomosok közeli földjei is, melyek 1199/1200-tól, 1230-ig voltak az övüké, amikor is cserébe egy másik birtokért, a püspök kezébe adták. A Dráván túl, Váskával szemközt, 1154-től, 1254-ig, a johanniták szentmártoni (Felsőszentmárton) birtoka volt, amit tőlük, szintén a püspök vásárolt meg.

            A püspök e hatalmas  –  mint ahogy azt láttuk -  a 13. század közepétől megnövelt váskai birtoka mellett, jelentek meg a 12. század végén, ugyanebben a térségben, a Szt. Sír testvérei, vagy kanonokjai (domus fratum s. Sepulchri).

 

 

 

                  Felső Miholjác (Gornj Miholjac),                        A Váska közeli Novaki, a

   a Škorićevoj utca 46. szám alatti porta gazdasági       Boldogságos Szűz Mária kápolna,

   udvara, a Szt. Mihály templom valószínű helye.       valószínűleg a középkori Szt. Mária

                                                                                                  templom helyén.

 

            Az igaz, hogy a legrégebbi oklevél, mely az e vidéki Szt. Sír lovagrenddel kapcsolatos, csak 1255-ből ered, de teljesen világos annak a módja, ahogy a szentsírosok a Váska közeli földjeikhez jutottak. „Gyula mester”, ahogy azt az oklevél bekezdésében kiemelték, adományozta a szentsírosoknak a Váska közeli Novaki földjeit. A Kán nembéli Gyula, 1191-től, 1234-ig, az egyik legtekintélyesebb személy volt, aki számos magas funkciót viselt (nádor, udvarispán, horvát-szlavón bán és különböző vármegyék ispánja)³¹¹. A fentiek szerint, ismert, hogy ki és kb. mikor ajándékozta Novaki földjeit a szentsírosoknak. Novaki, ma is létező falu, két és fél kilométerre és délnyugatra Váskától, ami megfelel az 1255-ös oklevélben leírt fekvésnek, amelyben Váskát, a Dráva ugyanazon oldalán lévőnek említik meg (ex oriente ex parte Waska). Nováki, a 13. század elején, egyházközség is volt³¹². Kán nembéli Gyula adományát, először Kálmán szlavón herceg (1226-1241), aztán IV. Béla király is megerősítette (Smičklas tévesen állította, hogy Béla megerősítése a templomosokra vonatkozik). IV. Bélának, ez az, 1255-ös oklevele, a legfontosabb forrásunk a váskai vidék szentsírosainak ismertetéséhez. Mint ahogy azt már említettük, a Novakinak nevezett földjeik, Váskától délnyugatra feküdtek. A közelében volt az ősi „főút”, vagy másképpen, a „Váskából jövő út” (magna via, via veniens de Waska). A környékbeli falusiak rá is találtak ennek az ősi útnak a maradványaira, melyek a környező mezők szintje fölé magasodnak és kaviccsal vannak leszórva. Az út, kb. kelet-nyugati irányban haladt, de megvannak, egy Dráva felé irányuló leágazásnak a nyomai is. Ezt az ősi főutat, a környékbeli lakosok, „váskai országútnak” (vaški drum) nevezik (Érdemes volna megvizsgálni ennek az ősi útnak a maradványait). A fenti oklevélben megemlítenek még egy „villa Emerici sacerdotis-t” (a falu jelenleg ismeretlen), aztán egy, „aqua Cherich-et” (ez kétségtelenül, a mai Čadavica patak lehet, mivel más vízfolyás nincs e tájékon), és egy „aquq Prothok-ot” (ez valószínűleg egy csatorna volt, mellyel körbefogták az itteni síkságot). Továbbá, egy „villa s. Michaelis que est villa domus s. Sepulchri” (ez a Szt. Sír lovagrend Szt. Mihályi falva volt), ami sokféleképpen magyarázható. A Novakitól délkeletre lévő Felső Miholjác (Gornji Miholjac) lakósai, a hagyományok alapján tudják, hogy hol volt megtalálható a Szt. Mihály templom. A maradványai, a falu Skorićevoj utca, 46. száma alatti lakosának, Gojko Radijevićnek a kertjében találhatók. Egy gödör ásásánál, alapfalak és emberi csontok tűntek elő. ezek szerint, kétségtelen, hogy felső Miholjác, a „szentsírosok falva” volt. Az 1334-es egyházközségek összeírásában, azzal a jelöléssel látták el, hogy a Szt. Mihály templom a keresztesekhez tartozott (ecclesia s. Mychaelis cruciferorum)³¹³. A későbbekben (1660.) is, amikor a kanonoki vizitátor végrehajtotta a Váska archidiakonitás egyházközségeinek összeírását, megemlítették a kereszteseket Miholjciban (Miholjáci) : „Miholiancz s. Michaelis Cruciferorum”, holott ekkorra, már nem voltak itt jelen.

            A szentsírosok Miholjáci rendháza, kapcsolatban állt a Jeruzsálemi Sz. Sír kanonokrend, glogovnicai prépostságával. Így említették meg, még a 16. század első negyedéből való, adókötelezettségi összeírásban is (Mychowlancz prepositi ad Galgoncza)³¹⁵.

            Az 1255-ös oklevél további részében megemlítettek egy „Szt. Mihályiból jövő főutat”, egy „Novakiba vezető főutat”, aztán mellette  a „ Szt. Sír lovagrend udvarházának falsarkát” és egy „Novaki falu oldalán lévő falat” is. Ebből tudható, hogy a szentsírosok udvarháza Novakiban, vagy annak közelében volt megtalálható, amivel biztosan,  egy valószínűleg erősség módjára kialakított kolostort jelöltek. A szentsírosok eme kolostorától haladt a birtokhatár a Dráva felé. A nováki keresztesek (Cruciferi de Novak”, szomszédságában voltak azok a Váska melletti földek, melyeket 1269-ben, a zágrábi püspök, egy bizonyos Orbánnak (Urban) adott el, ezeket a földeket már 1255-ben is úgy említették meg, hogy azok határosak a szentsírosokkal.

            A 13. század végéről, pontosabban 1298-ból ered az a híradásunk³¹⁷, hogy a Szt. Sír testvérek kolostora, a Boldogságos Szűz Máriának volt szentelve és pontosan ez az elnevezés jelenik meg, egy 1331ből fennmaradt okiratban is³¹⁸: „monasterium beate Virginis de Noak et frares cruciferi sancti Sepulchri”. A vratinai földjeiket, 1298-ban, egy bizonyos Egyed adományozta nekik. mely oklevelet, mint „sub castro nostro Nowak” adták ki. Ez pontosan az jelöli, hogy a nováki kolostorukat, várerőség (castrum) módjára alakították ki, mely teljesen megfelel annak a kornak a körülményeinek és gondolkodás módjának. A szentsírosok, 1331-ben, még egy vratinai földdarabot kaptak meg.

            A Szt. Sír rendről tudható, hogy Szt. Ágoston regulái szerint éltek és, hogy a rend tagjait „reguláris kanonokoknak” is nevezték³¹⁹. A „Szt. Ágoston rendet”, fő elnevezésükként, három oklevélben is megemlítették: 1297-ben³²⁰, 1329-ben³²¹ és 1334-ben³²². Az 1329-es oklevélben, a rend tagjait „superpellatio-soknak” nevezték. Ez új megvilágításba helyezi, az ezen a vidéken lévő rendek kérdését. Tudni illik, létezett egy Szt. Ágoston rendi, a reguláris kanonok rendet elhagyó (szuperpellációs) rend is (ordo canonicorum regularium superpelliciatorum s. Augustini)³²³., mely eltért a Szt. Sír kanonokrendjétől. Velük, a váskai vidéken, immár a negyedik, középkori lovagrend tűnik fel. A fent idézett oklevélben, megemlítik a rendházukat (domus) és a kolostorukat (conventus) is, amit, mint „in Waska”, vagy „de Vaska” jelöltek. Ebből az következik, hogy a Szt. Ágoston rendi, a reguláris kanonok rendet elhagyó (szuperpellációs) rendnek Váskán volt egy kolostora, ami nem vethető össze, a szentsírosok nováki kolostorával, annak ellenére sem, hogy e rendek hasonneműek voltak, azaz egyik is, másik is, Ágoston rendi reguláris kanonokok rend volt. Ez a váskai kolostor olyan hites hely is volt (locus credibilis), ahonnan számos hitelesített oklevelet adtak ki.

            A „Szt. Ágoston rend prépostságának és kolostorának testvérei, azaz a reguláris kanonokok váskai rendháza” 1297-ben³²⁴, miután lemondtak tubinai földjeikről a zágrábi püspök a javára, melyek messze voltak és ezért nem feleltek meg nekik, cserébe a püspök, „Váska szabad püspöki mezővárosának földbirtokáért, mely a közelsége miatt számukra megfelelőbb és kedvezőbben hasznosítható volt”. Tubina földjén (ma:Turbina), melyet 1297-ben adott át a püspök a váskai rendtagoknak, 1334-től, egy Szt. Anna templom áll. E földterület neve, a Felső Miholjáctól délre eső Bakić falu közeli Turbina bánya (talán sóder, vagy homok bánya, a ford.) nevében maradt fenn. Mára, a Tu(r)bina nevű faluból, mint ahogy a Szt. Anna templomból sincs már semmi. És mégis, Bakić falu temetőjének közelben, a helyiek, tudnak egy Gradac elnevezésű körsáncról, mely kétségtelenül a középkori élet nyomait mutatja a terepen.

            Ami a térség középkori épületeit és róluk szóló híradásokat illeti, már kiemeltük, hogy egyedül felsőmiholjáci, valamikori Szt. Mihály templomról állapítható meg, hogy az, a keresztesekhez, ez esetben a szentsírosokhoz tartozott. Ahogy azt már említettük, ennek a fekvése is ismert. Valószínűsíthető, hogy a szentsírosok rendháza (domus) is a templom mellet volt megtalálható. Felső Miholjácban létezik még egy történeti helynév. Ennek a neve Gradec (am. Várhely), mellyel egy, a falutól északkeletre eső, a mai temető közelében lévő mezőt jelölnek. Ezt a nevet, „Grada-ra” torzítva, a felsőmiholjáci katasztráliskörzet (Općine Gornji Miholjac), 1862-es kataszteri térképére is felvezették³²⁵. Az máig nem ismert, hogy milyen „vár” volt megtalálható  a Felső Miholjác és a Čadavica patak közti területen.

            Az egyházközségek, 1334-es és 1501-es³²⁶, összeírásában megemlítettek egy, „ecclesia sancti Petri de Noak-ot (Nowak)” is. Butorac ezt. a mai Novaki faluba helyezte. Eszerint Novakiban, legalább két templomnak kellett lennie: a Boldogságos Szűz Mária kolostortemplomnak és a Szt. Péter plébániatemplomnak. A helyiek közül senki sem hallott olyan hagyományról, mely szerint a faluban valaha is lett volna két templom. A falunak jelenleg nincs templom, hanem csak egy Szűz Mária kápolnája. A falusiak úgy tudják, hogy a kápolna 1909-ben azon a helyen épült fel, ahol valaha csak egy fagerendákból ácsolt, a falu harangját tartó, harangtorony volt. Feltételezhetjük-e, hogy a helyi hagyományban fennmaradt a szentsírosok Boldogságos Szűz Mária kolostora és temploma!? Ez nem kizárható, mivel ilyen jelenség más területeken is feltalálható (pld.: a Szt. György templom Új Csicsében, mely ugyanazon a helyen áll, ahol a valamikori Csicsán temploma). A Szt. Péter plébániatemplom fekvéséről, semmilyen útbaigazításunk sincs. A legvalószínűbb az, hogy a Butorac által beazonosított középkori Nováki - a Szt. Péter templomával - nem felel meg a mai, Váskától délnyugatra eső, azonos nevű faluval. Tudniillik, a Váskai archidiakonitás, 1660-ban³²⁷, végrehajtott kanonoki vizitációjában, a templom leírása mellett, az alábbi megjelölés található: „S. Petri de Noak nunc Noszkouczy”. Ez a Noskovci falva, Sopje falutól délkeletre, Čadavica települése irányába fekszik. Nyilvánvaló, hogy e vidéken a középkorban, két falu létezett Novaki név alatt.

            A szomszédos Váska, 1334-ben³²⁸, egy egyházközség székhelye volt: „apostolorum Philippi et Jacobi de Vaska plebania”. A váskai plébániatemplom, ma is Szt. Jakabnak van szentelve. Ezt a templomot csak néhány évvel ezelőtt építették fel, miután az előző, a II. világháborúban tönkre ment. Ennek a szép kis falunak a lakosai úgy tudják, a lebontott templom is egy régebbi helyén állt, úgyhogy a mai templomot a falu, a sorban a harmadiknak tekinti, de mindegyik Szt. Jakabnak volt szentelve. Ezen kívül a falusiak felhívták a figyelmemet egy halomra – fekvése egy középkori objektumé, mely a templomtól 300 méterrel délebbre, egy mezőben van. Egy helyi lakós, Vinko Radić mesélte, hogy még a 20. század elején is, a szántáskor, ezen a helyen építőanyagokat találtak. Vajon itt állhatott-e a püspökség váskai vára, mely még 1470-ben is létezett³²⁹, vagy a Szt. Ágoston rendi, a reguláris kanonok rendet elhagyó (szuperpellációs) rend kolostora volt itt, sajnos ezt már nem lehet megállapítani. Tekintettel arra, hogy Váskában csak ezt az egyetlen történelmi helyet ismerjük, feltételezhető az is, hogy a rend tagjai, a püspökség várában laktak. Az mindenképpen biztos, hogy „Váska szabad (kiváltságokkal rendelkező) mezővárosa³³⁰, a vár közelében terült el.

            E fejezet végén szükséges, hogy áttekintsünk az általános irodalmat, mely persze olyan amilyen. A legfőbb mű, Kukuljevichnek a „Priorat vranski sa vitezi templari i hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj² (A templomos és az istápolyos Szt. János lovagok vránai priorátusa Horvátországban), I. kötete. Ő, a középkori keresztes rendek Váska körüli térségben lévő összes birtokai közül, leggyakrabban, négy különböző helyen is, Novakit említette meg. A 23. oldalon pontatlanul azt mondja, hogy Novaki birtokát, gyula mestertől kapták a templomosok (valójában a johanniták kapták). A 46. oldalon megemlíti, hogy a novaki Boldogságos Szűz Mária kolostor, 1298-ban jutott a vratinai birtokhoz. Az 51. oldalon úgy tekintett a Boldogságos Szűz Mária kolostorra, hogy az 1331-ben a johannitákhoz tartozott, ami újfent nem felel meg a valóságnak. És végül közli (az 54. oldalon), hogy Cornuti Péter, a johanniták legfőbb elöljárójának idejében (ami az 1336. és a kb. 1347. körüli időszakot jelenti), a glogovnicai és a novaki kolostoroknak, egy azon személy volt az elöljárója.

 

 

Váska (Vaška), a Szt. Jakab templomtól 300 méterrel délebbre lévő halom, ahol építőanyagokra leletek.

 

 

Ljesznica (Ljesnica - Okucsáni-Új Gradiska térsége) és Racsesa (Račeša – a  Pszunj hegység térsége) (Pozsega vm.. Újgradiskai, Pozsegai járás)

 

            Nyugat Szlavóniában (mely nyugaton az Ilova folyótól, a keleti Okucsáni (Okučani), Pakrác és Daruvár környéki vidékekig nyújtózik), a késő középkor folyamán, szintén voltak olyan lovagrendek, akiket kereszteseknek jelöltek. A vidék néhány birtokának határleírásánál, a szomszédokat, mint „Cruciferi” jelölték meg; így 1237-ben³³¹, a Pukur nevű birtok megyehatáránál, mely birtokot Kálmán horvát herceg adományozta Ábrahám fia Marcellnak, az áll, hogy „meta cum cruciferis”, mely a Lysovech-nek nevezett patak közelében volt, száz évvel később (1343-ban), a Tibold unokák – a Szvetich nemzetség földjeinek megyehatára „a Lesnik patakra eset, egészen a keresztesek földjéig” (cadit in Lesnyk potoka ad metas cruciferorum).

            Azonban, az a baj evvel a vidékkel – mint néhány más hellyel is – hogy abban a formában, ami ebben a viszonylag rövid okiratban van, már nem létezik, de még azok a helyneveket is, melyeket birtokhatárokként megemlítenek benne, részben lecserélték, részben teljesen elváltoztatták a nevüket. Szerencsére, e vidék történeti topográfiájának beható vizsgálatával, melyhez a középkorban Körösi és Pozsega vármegye is tartozott, Gj. Szabó is foglalkozott egy „Ljesnica” címet viselő korai értekezésében³³³, valamint Vj. Klaić is egy keveset, a „Plemić Svetački ili nobolies de Zampche” (A Szvetich nemzetség, avagy nobiles

 

Dubica vármegye és a délnyugat szlavóniai birtokok térképe

 

de Zempche) című értekezésében³³⁴, sőt még támaszkodni is lehet rájuk, különösen Szabo tanulmányára.

            II. Andrásnak, az 1210-es oklevelét³³⁵ Szabo úgy értelmezte, hogy a templomosoknak adományozott földeket, Pozsega vármegyétől vonták el. A király valamivel előbb, ugyanezeket a földeket, Csépán (Chepan) nádornak adományozta, aki végrendeletében a templomosokra hagyta, majd a király ezt az adományát meg is újította. Ugyanebben az 1210-es adománylevélben, a templomosk megkapták a királytól a Racessának nevezett földeket is. Az oklevélből azt megtudjuk, hogy mindkét föld a Lesnik (Lesnyk és hasonlók) patak mentén terült el, annak ellenére, hogy más terepjelölést is megemlítettek. Így a Lesnica patak neve, mely név alatt többé, még általánosságban sem ismert, volt a legfontosabb adat, melyet Đ. Szabonak sikerült feloldania. Csánky magyar kutató megelőző tanulmányai alapján, Szabo megállapította, hogy „az ősi Lijesnica patak nem más, mint a mai Rašaška patak és a Sloboština folyó, melyek a Mali Strug folyót képezik, ami a Szávába ömlik”. A továbbiakban megemlíti, hogy Okucsánitól északra, Cage falu fölött, egy bizonyos mezőt, Ljesnicének neveznek, mely a Lisine hegy közelében van, majd így folytatja: „A Lisine mellett kellett elfolynia a Lisnica folyónak is, azaz a mai Sloboštinának. Pont ott, ahol a Lješnice mező fekszik, a katonai térképek egy Várromot (Gradina) jeleznek… A hagyomány úgy tartja, hogy ott fenn a hegyen, volt egy település, sőt amott még ma is ősi temető van. Habár a várrom mára teljesen romba dőlt, alig, de megkülönböztethető két kör alakú tornyának az alapja, a kövei és a téglái alapján pedig sejthető az építése módja is, míg a falusiak házába épített nagyobb kövek arról tanúskodnak, hogy erős vár lehetett. Ez mind, ami az ősi Sloboština erődítményéből megmaradt… Ezt a Sloboštinát nevezték Lesnek is (S. Ladislaus prope Lesnik)”. ezek szerint megállapíthatjuk, hogy mind a patak, mind a vár addig használt Ljesnica (Lesnik és hasonlók) elnevezését, Sloboštinára cserélték.  Ezzel Szabo feloldotta azt a kérdést is, hogy található az a két templom, melyeket az 1334-es egyházközségi összeírásban, a „Lesnik megye közelében” megjegyzéssel jelöltek (ecclesia beate Katherine prope metas Lesnik, ecclesia nova sancti Ladislai prope ibidem). Ezek szerint, a Szt. Katalin és a Szt. László templomoknak, a mára  teljesen romba dőlt Lesnika (Ljesnice) – Sloboština vár közelében kellett lenniük.

            A ljesznicai birtok határait, 1210-ben, az alábbiak szerint írták le (latinból): „A Starsa nevezett helytől, egészen a Dobra patak folyásáig, míg az bele nem ömlik a Ljesnica patakba, aztán a Ljesnica a határ, míg az be nem ömlik a Szávába, aztán a Száva mentén a folyónak lefelé, Tortiváig és tudva levő, hogy a Száva egy része is a templomosok mondott rendházához tartozik; aztán pedig (a határ) Tortivától felfelé északi irányba megy a Wieperyek záporpatakig; a Vieperyek, a Bán útjáig nyúlik, aztán a Bán útja mellett továbbhaladva határolódik a Marcell fiúnak, a nagy Pizun hegy mellett elterülő birtokával, innentől átmegy a Scellemen hegyen, majd visszafordul Starsa településéig”.

 

A terep ismertetőjelei:

-         Starsa – ezen a néven település már nem létezik, de egy, a Soboštinától keletre patakot, ma is Starčának neveznek.

-         Dobra patak – a Sloboština ismeretlen mellékfolyása.

-         Száva – ma is Száva.

-         Tortiva – ismeretlen elnevezés.

-         Bán útja (via Ban) – ismeretlen út (a középkori úthálózatot, még általánosságban sem vizsgálta senki).

-         nagy Pizum (magnum Pizum) – a nagy Pszunj (talán maga a Pszunj hegycsúcs).

-         Scellemen – Sljeme, a hegycsúcs általános elnevezése.

 

A fenti leírás szerint, a templomosok ljesnicai birtoka, a Szávától, a Sloboština és a Rašačka patakok keleti oldalától nyúlott északkeleti irányba a Pszunj hegycsúcs felé. A terület belsejében, mely kétségtelenül erdővel borított volt, volt megtalálható Ljesnik-Sloboština vára (az Okucsánitól északra lévő Cage falutól északabbra), valamint a vár közelében lévő Szt. Katalin és a Szt. László templomok, melyek mára szintén eltűntek.

            Tekintettel a Ljesnica eltérő névalakjaira, érdemes idejegyezni Stj. Pavičić filológos elgondolását³³: „A Sloboština folyót a törökkorig nevezték Ljesnicának és Ljesniknek is, jellemzően ez az alakja a gyakoribb és ez mindig „ekavica” alakú. Egyedül csak a pécsi és a zágrábi püspökség, 13. századi határleírásban találkozhatunk az „ikavica” alakkal” (a fordító megjegyzése: Horvátországban, a szavaknak három fő írásalakja létezik. Ezt bemutatni a legkönnyebben a szépet (Lep(a) jelentő horvát szón lehet: ikavica alakban – Lipa (általában a tengermelléken Dalmáciában jellemző); ekavica alakban – Lepa (általában a szerb hatású nyelvterületekre jellemző); ijekavica alakban – Lijepa (általában a Zágráb környéki vidékeken honos, jelenleg ez az irodalmi nyelv alakja is)).

            A ljesznica birtok történetéből, jó néhány momentumot tudhatunk meg: III. Honorius pápa, 1227-ben megerősítette a templomosokat a földjeikben, többek között Licenia birtokában is, melyet Kukuljevich valójában, Ljesnicának tekintett³³⁸. Kálmán herceg és a templomosok közti, 1239-es³³⁹ kibékülés alkalmával (a ljesznicai birtok feléért kitört vita oka úgy különben nem ismert), a templomosok megkapták Ljesznica és Nekcse minden tizedét, ezen birtokok ezután is érdekes kapcsolatban maradtak, melyet így hirdettek ki: „Amennyiben pedig, Ljesznica és Nekcse mondott földjein arany, vagy ezüst leletek mutatkoznának, a templomos rend aranyból és ezüstből származó tized jövedelmét, nekem kell átszármaztatni”, azaz Kálmán hercegnek. A templomosokat, ljesznicai birtokukban, IV. (Kun) László király is megerősítette 1272-ben³⁴⁰.

            A templomosok másik birtokát, amit II. András király ugyanazon oklevelével kaptak meg, mint Ljesznicát, az okiratban, Racessa névvel írták le. Szabo, ezt a nevet valójában talányosnak tartotta, mivel ilyen névalakú helynév jelenleg nem ismert. Azonban valamennyire, már maga az oklevél szövege is felvilágosítást ad, mely határozottan állítja, hogy: „Racessa földje, az előbbiekben említett földek mellett fekszik”, ami csak Ljesznicát jelentheti. Mint ahogy azt láttuk, Ljesznica földje, a Ljesnica patak alsó folyása mellett feküdt. Ezek szerint, Racessa földjei, a Ljesnica patak felső folyásának mellékén, amit ma Rašaškának neveznek, terülhettek el. Világos, hogy ez, annak a  Račeša, Rača, vagy Raša névvel megjelölt pataknak, mely ezekhez a földekhez tartozott, egy másik névalakja. Számomra úgy tűnik, hogy a templomosok birtokán lévő Račeša patak elnevezése, a latin névalak legpontosabb leképezése³⁴¹, mely név egyedül a Rašaška (Alsó, Felső és Középső) patak elnevezésre vonatkoztatható. Račešáról Szabó, a „Ljesnicáról” szóló értekezésében így írt: „A talányos Racessa elnevezésű templomos birtok is, a vránai priorátus tulajdonában volt, melyet az 1210-es oklevélben, Ljesznicével szomszédosnak jelöltek meg, de későbbi említésére is lelhetünk, mint: Rassa, Ratscha, Razosa. Amikor Vitovec János, a Cillei grófok hadvezére rátámadt a zágrábi püspök és a vránai prior jószágaira, elfoglalta Rácsát is… gewann ihm auch die geschloss, die dem pistumb und priorat zugehören: nämblich Gumbetsch, Garlitsch, Chrastowecz, beyde Pokertz, Ratscha, und Gara (Krones, Chronik d. Grafen Cilli c. 24). Ezt Vitovec tette 1446-ben. Pakrácon elesett Thallóczy János vránai prior is, Nándorfehérvár hős védelmezője. A fent kiemelt Ratscha, pedig nem más, mint az ősi Racessa. Az egyházközségek, 1501-es összeírási iratcsomóját pótlólag, az alábbi megjegyzéssel látták el: Nota plebanos in prioratu… in Lesnycze, in Razosa et in Pekercz (Starine, IV. 202.). Itt újból együtt említették Ljesznicát Racessával (Ha olykor-olykor megemlítették Racessát, akkor azt mindig Pakrác, a templomosok ősi vára mellett tették úgy, hogy akaratlanul azt kell feltétételeznünk, hogy Racessa, Pakrác közelében feküdt). Szabo ebből azt a következtetést vonta le, hogy „Így Racessa birtokának, Pakráctól keletre – kb. egy óra járásnyira – kellett feküdnie, mivel északon, a via Ducanta que descendit de Potuz et ducit Rudinam-g nyúlt, ez a főút Daruvárból, Szirácson (Sirč) és Dragovityon (Dragović) keresztül haladt, a Csecsava (Čečava) közeli Rudináig”. Potuzt, pedig Daruvár közelébe lehet lokalizálni. Ugyanez a szerző, így folytatja: „Délen ez a birtok, talán addig a helyig terjeszkedett, ahol ma a Rašaška patak elhagyja ezt a nevét és a Sloboština elnevezést, veszi át. Itt volt a templomosok és a szomszédos Tibold-Zemchei familia, Fejérkő (Bijela Stijena) várának urai közti megyehatár”.

            Szabo, egy korai tanulmányában (1908/9.)³⁴², azt a téves következtetést vonta le, hogy a valamikori Rácsa vára nem más, mint a Pszunj hegység északi oldalán lévő Dragović falu közeli Čaklovac kisközség feletti Csáktornya vára. Ezt az állítását, a Sredovječni gradovi u Hrvatskoj i Slavoniji című művében (Zágráb, 1920.), már nem újította meg, ahol röviden, de másként határozta meg Rácsa fekvését: „Ennek a várnak (Fejérkő -Bijela Stijena, a szerző megj.) a közvetlen közelében, feküdt a priorátus egy másik vára, Racessa (Rača), mely a nevét a Rašaški patakról kapta”. És csakugyan, a Rašaška patak völgyében, mely mélyen behatol a Pszunj csúcsa alá ott, ahol a három patak (Felső, Középső és Alsó Rašaška) egyesül, van egy tágas terület. Ezt a hatalmas erdei tisztást, ma is Ivanovacnak hívják³⁴³ (a fordító megjegyzése: a horvát honvédő háborúig, az okucsániak kedvelt kiránduló helye volt. Volt itt gyermektábor, pihenőhely és egy „Ivanovac” nevű turistaház is. Ma mindez elhanyagolt és elhagyott). A tisztás fölötti fennsíkon, az erdőben állt Rácsa (vagy Raša, ahogy manapság nevezik) vára, de a nyomai már alig tűnnek elő a földből. Itt kellett lennie a johanniták székhelyének. Valószínűleg Péter barát egyik funkciója is rá vonatkozott, amit 1361-ben jegyeztek le³⁴⁴. Ő volt, a „preceptor de Rasosa et castellanus castri nostri sancti Joannis”. A Szt. János nevű vár, a johanniták pakráci vára volt. A preceptor, pedig az állandó székhelyük parancsnoka volt, sőt maga Péter szolgál tanúbizonyságul ahhoz, hogy a rommá lett Rácsa vára is a lovagrendek egyik ilyen székhelye volt.

            A rácsai birtok északi oldalán, ahhoz a főút volt közel, mely Pakrácból, Pozsegába vezetett, két további középkori objektum romjai is állnak: Csáktornya (Čalkovec) váráé, a dragovityi (Dragović) templomé.

            Csáktornya várát, egy 1518-as híradás³⁴⁵ még úgy említi meg, hogy a vránai priorátushoz, illetve a johannitákhoz tartozott (lásd, ___. oldalt).

            Hogy a középkorban, zajlott az élet Dragović falu szomszédságában lévő területen, bizonyítja az a rom is, mely a falu 45. házszám alatti porta gyümölcsösében található. Ezek nem egy vár romjai (ahogy azt Szabo állította), hanem egy templomé, melynek homlokzati és a csatlakozó falai máig fennmaradtak (lásd, ___. oldalt).

            Miután minden kifejtettünk, megállapíthatjuk, hogy Ljesznica és Rácsa földjei, melyeket a templomosok, II. András királytól kaptak, 1210-ben, a Szávától, Okucsánin át, a Sloboština patak keleti partja mentén nyújtóztak, a keleten lévő Fejérkőig (Bijela Stijena), innen tovább a Rašaška patak mentén, a Pszunj hegycsúcs irányába, belefoglalva a Dragović falu és Csáktornya (Čaklovac) kisközség körüli térségeket, azon a főút mentén, mely Daruvárból, Szirácson át, Pozsegáig vezet. Kétségtelen, hogy ezek voltak azok a földek, melyeket az 1237-es okirat, Ábrahám fia Marcell birtokának, Pukur adománybirtokának és még másoknak a szomszédjaként említett meg.

 

Pakrác (Pakrac, Pozsega vm. Pakráczi járás)

 

            Már Szabo is kiemelte, hogy Ljesznica és Rácsa földjei mellett³⁴⁶, úgy különben ebből következően, Pekreczet, ami azonos a mai Pakráccal, is gyakran megemlítették. Rá is vonatkoznak, az előbbiekben említett 15. és 16. századi szövegek, különösen az 1501-es egyházközségi összeírás is. Ebben feljegyezték, hogy Ljesznica, Rácsa, és Pakrác egyházközségei, a „prior” alá tartoztak, ami abban az időben a vránai priorátust, illetve a johanniták szervezetét jelentette. Ez megállapítható az 1495-ös, de a későbbi adóösszeírásokból is³⁴⁷. Ljesznica, Rácsa, Pakrác, Sztárcsa (Starča) és Trnava, ezek szerint is a „ad Prioratum-hoz” tartozott.

 

            Vannak korai híradásaink is a pakráci keresztesekről, de azok ez esetben sem számosak:

-         1266³⁴⁸, cruciferi de Puchruch (mint locus credibilis),

-         1278³⁴⁹, frater Hugo, preceptor de Puchruch vice et nomine magistri domus hospitalis (Hugó testvér, Pakrác parancsnoka, a johanniták legfőbb rendfőnökének helyettese, ami megítélhetően, egy horvátországi főúrnak felelt meg).

-         1293-ban³⁵⁰, megemlítették preceptor de Pekercz (Pakrác parancsnokát), de az oklevélre nem vezették fel a nevét,

-         1326-ban³⁵¹, de Grananai Fülöp, Cápua és Magyar királyságbéli prior, a johanniták rendfőnöke, Pakrácon tartózkodott, ahol Boriszláv fia Fábiánnak, Szlatinában birtokot adományozott, azon szolgálataiért, melyről hozzátartozója és unokaöccse, a „pakráci Szt. János vár várnagya” tanúskodott (castellanus castri s Joannis de Pucherts)

-         1357-ben³⁵², Cornuti Baudon, a Jeruzsálemi Szt. János rend, Magyar és Szlavón királyságbéli priorja és Dubica vármegye ispánja „pakráci rendházunkban” tartózkodott (in domo nostro Pukricza) és odaadományozta Nagy Mártont, a Rusznak is nevezett Györgynek, a rendért tett szolgálataiért,

-         1396-ban³⁵³, ifjabb Palizsnai Iván, bélai prior, Pakrácon kiadott egy okiratot, az Iváncsica hegy aljában lévő Ivánc lakosainak kiváltságáról,

 

A fent említettekből látható, hogy Pakrácon, a johannitáknak volt vára (castrum), melyet a saját rendházuknak tekintettek és, hogy a legmagasabb méltóságaik is gyakran tartózkodtak benne. Ezen kívül megfigyelhető, hogy ennek a várnak a nevét a legkülönbözőbb módokon írták le; nyilvánvalóan az oklevélírók, nem tudták pontosan lejegyezni ezt a „csodás” nevet: Puchruc, Pekercz, Pucherts, Pukricza, Pekrech. Persze lehetséges, de kérdéses is, hogy ezek az elnevezések, az eredeti, gyakran elhalványult és károsodott okiratok pontos átírásai. Mégis, lehetséges, hogy e következetlen névírások segíthetnek abban, hogy megtudjuk, mikor és hogyan jutottak a johanniták Pakráchoz. Tudniillik ezt, egyetlen idézett okirat sem közli. Ha pontosnak tekintjük IV. Béla, 1238-ban kiadott oklevelét³⁵⁴, melyben tudvalevőleg a johanniták, Magyar és Szlavón királyságbéli legfőbb rendfőnöke (per regnum nostrum –ahogy Béla király mondja), de Voczona Rambaldnak kérelmére, öccse Kálmán, Szlavónia hercegének akaratának megfelelően, megerősítette azokat a donációkat, melyeket apja, II. András király és Imre király adtak nekik. A megerősítő oklevélben, más földek között, az áll, hogy: Item ultra Drawam concessimus eidem domui terram Petricz exemtam decomitatu de Posega. Amikor tekintetbe vesszük, hogy hányféleképpen írták le a Pakrác nevet, akkor nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Petricz név is, csak egyik formája a többszörösen is hibásan leírt és többszörösen is hibás olvasatú Pecríz, Pekriz névnek., ami már nagyon közeli alakja a Pekerznek és a Pekrechnek. Ez megmagyarázná és megerősíteni azt a tényt, hogy a petriczi földet, nyilvánvalóan adományozási céllal Pozsega vármegyéből szakították ki, ami teljesen megfelel Pakrác fekvésének. Érdekes, hogy számítottak arra, hogy Pakrác környékén aranyra lelnek, ezt talán rögtön be is tudjuk bizonyítani, azzal a ma még ismeretlen birtokra vonatkozó adománylevéllel, melybe az ilyen esetben szokásos királyi rendelkezést is belevették: „Ha Béla öccse, Kálmán, Szlavónia királya és hercege a bányászkodás során aranyra lelne, át kell neki adni a földek ötödét; ha a bányászatot leállították, illetve nem lelnének itt aranyra, ezt a föld ötödöt vissza kell adni a johannitáknak. Ha a rend birtokában maradt négyötöd földeken, vagy más egyéb olyan földjeiken lelnének aranyra, vagy ezüstre, melyet királyságunk részeként kaptak adományba, elrendeljük, hogy az arany és az ezüst jövedelem egyharmadával, a mondott rend szabadon rendelkezhessen, ám a kétharmada a királyi kincstár legyen, mint ahogy az királyságunkban általánosan megszokott dolog”. Béla, eme megerősítő okiratának bevezetőjéből azt nem tudjuk, hogy vajon ez II. András, vagy azt megelőzően Imre király által a johannitáknak adományozott Pakrácra vonatkozik-e és azt se, hogy ez melyik évben volt, ám ebből mégis csak az következik, hogy az adományozás, 1196. és 1235. között történt, amikor Imre uralkodni kezdett, illetve amikor II. András meghalt. Ezen kívül, sem ebben a megerősítésben, sem más olyan forrásban, melyben megemlítik Pakrácot, nem sorolják fel a birtok határait, sőt a kiterjedése sem ismert. Azok a külföldi írók által megemlített adatok, hogy a johanniták pakráci birtokához, a 15. században, 40, 50 falu tartozott³⁵⁵, nem csak Pakrácra vonatkoznak, hanem a johanniták azon egész nyugat szlavóniai birtoktestére, melyek kapcsolatban voltak Pakráccal (Ljesznica, Rácsa, Sztárcsa, Trnava, lásd, ___. oldalt). Ugyanezen írok azon adatai is pontatlanok, hogy a prior székhelyét ideiglenesen Pakrácra tették át, miután elvesztették Vránát. A Magyar és Horvát királyságbéli johanniták priorja, illetve a vránai prior, már annak előtte is gyakran tartózkodott és tevékenykedett Pakrácon, hogy elvesztették Vránát (lásd az előzőekben említett, 1357-es híradást), de később is, amikor Vrána már nem tartozott hozzájuk. Csánki D.³⁵⁶, említette meg, a pakráci priorátust 1421-ben és 1476-ban³⁵⁷. Pakrácon adott ki egy oklevelet, 1509. I. 30-án, Tahy Iván, mint „gubernator prioratus Auranae”, majd 1510. VIII. 12-én, grabarjai Beriszlói Bertalan vránai prior is.

A johanniták pakráci várát, némely 14. századi oklevél „Szt. János várának” (castrum sancti Johannis) nevezi. A parancsnokát várnagynak (castellanus) nevezték. Az biztos, hogy a pakráci birtok legjelentősebb pontja, ez a vár volt. A vár, magának a mai Pakrácnak a közepén, a fő téren volt megtalálható, ám falainak alacsony maradványa jelenleg alig észrevehetők. Szabó, több mint hatvan évvel ezelőtt megírta ennek a várnak a történetét és kinézetét³⁵⁸: „Ezen a tájékon kétségtelenül, Pakrác vára volt a legjelentősebb. Ez volt a johannita lovagrend és vránai priorátus itteni, területi székhelye, abban az időben, amikor Pakrác még a dubicai vármegyéhez tartozhatott. II. Lajos király a későbbiekben, Tahy Ivánnak, mint a pakráci priorátus gubernátorának elzálogosította, Bozsjákót (Božjakovina), Gredysthyerew, nec non curiae Rasse, Zloboschyna et Thernowa in regno nostro Sclavoniae. Pakrácon, egy rövid ideig, pénzverő is működött Ebben a hatalmas és erős erődítményben székeltek a vránai priorok is, capuai Fülöp (téves, a település Granana, a szerző), Albert, Cornuto Baudon és Bebek „in Puchruch vel in domo nostra Pukricsa”. 1439-ben a Thallóczy fivéreket találhatjuk itt, majd a priorátus és a Cilleiek hadvezére, Vitovác János közt kitört háborúságban, itt is esett el Thallóczy János, Belgrád megvédelmezője⁷. A későbbiekben a priorátusi jószágokat Zrínyi Miklós foglalta el, sőt, már 1537-ben, Pakrácot az ő tulajdonában láthatjuk. 1543-ban, Pakrác már felhagyott volt, de még ugyan ezen esztendőben a pozsonyi rendek kérték, hogy a várat megőriztessék. Ezután, egy rövid időre, újra a Zrínyiek uralkodnak felette, mint, ahogy azt egy 1559. VI. 26-ai levélben láthatjuk⁸. Nem sokkal ez után, Pakrác szandzsák székhely lett. Pakrácot, 1691. X. 17-én adták át, Croy császári tábornoknak, aki 40 lovat, 150 törököt és 6 ágyút zsákmányolt itt. A későbbiekben, Pakrácot, Imbsen báró bírta, az ő özvegye, 96.000 forintért, Trenk bárónak adta el. Ő utána, Pakrácot, Mária Terézia, a szlavniczai Sándor grófoknak ajándékozta, 1760-ban, az akkori alispán, daruvári Jankovich vette meg. Csernojevich Arzén, Pakrácot, eparchiátusi székhellyé tette.

 

Trnava és Sztarcsa (Starča) (Pozsega vm. Újgradiskai járás)

 

            Miután, 1312-ben feloszlatták a templomos rendet, a johanniták elfoglalhatták a birtokaikat, Ljesznicát és Rácsát, Pakrác pedig, már annak előtte is az övüké volt. Az után is, hogy ezek a földek a johanniták kezében gyűltek össze, tovább növelték a birtokaikat a vidéken. Ennek érdekében, 1328-ban³⁵⁹, egy jelentős lépést tettek, amikor kitűnő birtokcserét hajtottak végre, Károly Róbert királlyal. Ők átadták a királynak a tágas, túrmezei, csicsáni birtokukat (lásd, ___. oldalt), tőle pedig cserébe megkapták a Pozsega vármegyében lévő, nyugat szlavóniai Sztárcsa (Starča) és Trnava birtokait. Erről Stjepan Pavičić így írt³⁶⁰: „Ez a két birtok Pozsega vármegyében feküdt, a mai Medara, Dragaliće és Smrtić környéki területeken, és mélyen behatolt a Pszunj hegységbe. A nyugati oldalát, a johanniták hatalmas ljesznicai birtoka határolta, mely a Ljesnica, vagy Sloboština patak bal oldalán feküdt. Mivelhogy Ljesznica, Sztárcsa és Trnava együttesen, egy nagyon alkalmas, jövedelmező és egységes birtok volt, érthető, hogy a Jeruzsálemi Szt. János lovagok örömmel adták oda, saját, ősi, csicsáni preceptorátusukat, hogy megkaphassák Sztárcsát és Trnavát. Az is igaz, hogy a csicsáni terület sokkal nagyobb volt, de zömében erdők által takarva, így ha annak a kornak, a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmezőségét nézzük, máris összevethető a Pszunj hegység lábainál lévő földek értékével”. A Pavičić által az előzőekben említett falvak, a Starča patak mentén, Okucsánitól északkeletre és keletre feküdtek, sőt a johanniták csere birtokkomplexumai is kelet felé terjeszkedtek.

 

            A johanniták nyugat szlavóniai hatalmas földkomplexumán, számos falu és parasztgazdaság volt. Volt, hogy 1495-ben³⁶¹, kb. 360 hatvan porta után fizettek füstadót, a 16. század elején még több olyan porta volt, melyek a „priorátushoz” tartoztak, a földművesek, kb. 50 faluban élhettek, ahogy azt már az előbb említettük. Közülük ki kell emelnünk Mlakát (Mlaka), mely a Száva egyik kanyarulatában fekszik (Jaszenováctól keletre). Mlakában még, a Magyar és Horvát királyságbéli johanniták legfőbb rendfőnöke, Dubica vármegye ispánja, Rajmund de Bellemonte, is kiadott egy nemesi oklevelet, 1374-ben³⁶², egy praediálisuknak, bizonyos Pálnak. A johanniták földjei, a Szávától délre, a saját dubicai vármegyéjükben folytatódtak (lásd, ___. oldalt).

 

 

A Pozsegai völgység (Pozsega vm. Pozsegai járás)

 

            A Pozsegai völgységből is vannak emlékeink, noha nagyon szerények, a templomosok, majd későbbről a johanniták birtokairól.

            A legrégebbi híradást, 1250-ben jegyezték fel³⁶⁴, abba az oklevélbe, melyben IV. Béla megerősített a Rad nembeli Fülöp és Lőrinc testvéreket valamennyi földjeikben. A birtokuk északi oldalán, két helyen is megemlítették a „keresztesek Hramai földjét”: a Poszona (Posona) pataknál és a Poszaga (Posaga) pataknál. A Rad fiak birtokai, kb. Kaptol falu (Szt. Péter templom) és Kutyevó (Kujeva, Kothoa) falu közelében feküdtek, a keresztesek földjei a Papuk erdeiben voltak, feltehetően valahol Kaptol és Kutyevó fölött, Vetovo és Podgorja falu környékében³⁶⁵. Valahol ezen a környéken volt megtalálható az a „castrum cruciferorum” is, melyet 1332-ben említettek meg, akkor amikor már a johannitákhoz tartozott. És csakugyan, Z. Horvát és I Mirnik kutatók³⁶⁶ kimutatták, hogy ez a középkori vár, a Kaptoltól északkeletre eső Doljanovci falu fölött, a Papuk hegység mélyében, található meg. A köznép Pogány várnak (Pogana gradina) nevezi. A hatalmas tornya négyszögletű volt. Valószínű, hogy ez volt a templomosok, illetve később, a johanniták vára.

            A már említett 1205-es okiratban, van egy nagyon fontos adat. Az oklevél kiadói között, a kutyevói kolostor apátja és a pozsegai káptalan rendfőnöke is jelen van, de megtalálható a „magister Johannes preceptor de Posaga” is. Ahogy a preceptor funkciója egyedül a lovagrendeknél ismert, úgy ennek a János mesternek, a templomosok pozsegai preceptorának kellett lennie, mivel az tény, hogy a Fülöp és Lőrinc részére kiadott oklevélben felidézték a szomszédjaikat is: a kutyevói cisztercita kolostort, a pozsegai káptalant és a lokalizálható székhelyű templomosokat. Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy Pozsegán volt a templomosok preceptorának a rendháza, ami máskülönben nem ismert dolog. Csak később, a johanniták korában, 1321-ben³⁶⁷, említették meg a pozsegai, erődített rendházukat, amelyben Gragnanai Fülöp, Róma és Magyar királyságbéli prior is tartózkodott (in Posegaria in domo nostra de veteri castellaria).

            Az ismeretlen nevű földjeik és erődített rendházuk a Pozsegai völgység északi részén voltak, míg magában Pozsegában nem volt semmilyük, sem a templomosoknak, de később se a johannitáknak, egész addig, míg ezen a vidéken voltak birtokaik.

            Kukuljevich, a lovagrendekről szóló művében, a templomosok szlavóniai javai között említi meg³⁶⁸: 1. Berzencét (Berzenica) Pozsega vármegyében, majd aztán a 4. szám alatt, Beženicét Pozsega vármegyében. Ugyanezen műnek, egy másik részében, a Pozsega vármegyei Beženicét, némi 1325-ös adománnyal kapcsolatban említi meg és állítja, hogy az istápolyosok, a templomosoktól örökölték meg. Berzence és Beženica ma már nem ismert elnevezések, ezért szükséges annak megállapítása, hogy mely földeket jelölték velük. Szerencsénkre ezt a feladatot, J. Ćuk már végrehajtotta³⁶⁹, aki részletesen írt arról, ami az oklevelekben, ezekről a birtokokról fennmaradt: „Aránylag sokáig maradtak, a városiak (pozsegaiak – a szerző) alatt, a berzencei és a beženivai birtokok… a mai Pleternicától, Ratkovicáig terjedő vidéken… Berzence a városiak alatt maradt, Kun László király anyjának, Erzsábet királynőnek a koráig. Majd Erzsébet királynő átadta egy ’nemes úrhölgynek”, Lőrinc ispán özvegyének… (Ő) a birtokot nem tartotta meg, hanem a királynő engedélyével, az előzőnap, annak világi helyetteseivel, Csák, Demeter, Marcell mesterekkel és Sebes ispánnal eladatta János mester testvéreinek, György tisztelendőnek és Markolf ispánnak, Márton ispán fiainak, 160 márkáért. A testvérek nem a maguk számára vették meg a birtokot, hanem a keresztes rendnek, mivel János mester és György tisztelendő e rendnek voltak a tagjai. György és Markolf, 50 márkát adott mindezért Lőrinc özvegyasszonynak, míg János mester saját Verőce vármegyei, Ponsino földjeit adta (CD VI. 485, 574. - 1286.). Márton fiai különös kegynek tartották, hogy megvehették ezeket a földeket. Ezt nyilvánvalóan avégett érezték így, mert a csélcsap királynő a birtokot előzőleg a, Hahót nembeli Ponity fia Jakabnak adományozta, akivel a fivérek eztán néminemű veszekedésbe keveredtek, melynek oka Jakabnak a birtoktól való megfosztása volt. Mind emellett, a királynő két évvel később visszaadatta a birtokot Jakabnak, ami a Márton fiakat illeti, nos ők pénz nélkül maradtak, a keresztes rend pedig földek nélkül (CD VI. 531, 627. – 1288.). A keresztesek elálltak attól, hogy Berzencét megszerezzék, mivel e birtok közelében, rögtön Sulkovci alatt, volt az ő bzenicai birtokuk (mind két falu Pleternicától délnyugatra található), mely ugyanezt a nevet, máig megőrizte. Erzsébet királynő, a Bzenica melletti, kicsiny Turgusnak nevezett birtokát, Márton fia, Markolfnak adta (CD IX. 207, 254 – 1325.). Ebbe az adományozásba a keresztesek is belementek, sőt Guliermo testvér, a templomosok Magyar királyságbéli mestere, erről az adományról egy oklevelet is kiadott Markolfnak. Miután Markolfnak nem voltak gyermekei, így a birtoka, Bertalan Jakab fiaira, Bertalanra és Balázsra szállt, akik a templomosokat 15 márkával kárpótolták. A bzenicai birtokot a templomosok után, a johanniták vették át, amiért a Márkus fivérek és Fülöp, fő prokurátor a keresztesek priorja javaslatára, a Pozsega vármegyei megyegyűlés, a Bertalan fiakat egy másik birtokkal engesztelte ki. A későbbiekben, a johanniták mestere, Turgust, egy bizonyos Dominiknak adta át, praediális feltételek mellett…”.

            Érdemes kiemelni, hogy Erzsébet királynő, 1286-ban megerősítette saját berzencei birtokának, a templomosoknak való eladományozását (lásd fenn), emlékeztetve arra, hogy „ennek és a templomosok, más Pozsega vármegyében lévő birtokainak hasznát kötelesek vele megosztani”. Tekintettel arra, hogy már kifejtettük Ljesznicánál és Rácsánál, hogy azok Pozsega vármegyében voltak, ennek ellenére Brezenica lakosait valójában ugyanazon jogok illették meg, mint azon a földeken élőket. Ami e földek ősi elnevezésének a mai terepnevekkel való a beazonosítását illeti, Ćuk (de már előtte Smičklas is) „villa Berzenych-et”, azaz a Pleternica mellett lévő, Berzence (Breznica) falut, Bzenica földjeinek, azt pedig szintén az e vidéken lévő Bzenica falunak tekintette. V. Sablja, a maga „Mistopisno rješnika” (Földrajzi nevek szótárában), 1866-ban megjegyezte, hogy Breznicának, 8 portán 63 lakosa, Bzenicának, 17 portán 85 lakosa volt és mind két falu, az akkori Plterniczai járásba tartozott.

            Megállapítható, hogy a templomosoknak, majd később a johannitáknak a Pozsegai völgység vidékén lévő berzencei (Breznica) és bzenicai birtokai megfelelnek azoknak, melyeket Kukuljevich is Pozsega vármegyéhez sorolt, csak egy kis névváltozáson esetk át: Berzence (Breznica) és Beženica (Bzenica)

 

Nekcse (Našice) (Verőce vm. Nekcsei járás)

 

            Nekcse (Našice) szintén egyike a keresztesek, előbb a templomosok, majd később a johanniták birtokának. Erről a birtokról, mint sok másikról is, viszonylag kevés dokumentáció maradt fenn.

            Kukuljevich a maga „”Priorat vranski”³⁷⁰ művében az alábbiakat mondta: „Valamikor, az 1221. és 1230. közti időszakban, Gyula bán a feleségével Ilonával, a templomosoknak adományozta a hatalmas nekcsei birtokukat, annak minden földjével, erdeivel, szigeteivel és jobbágyaival egyetemben. A bán adományát, 1230. szeptemberében, X. Gergely pápa is megerősített”. Az Aba nembeli Kán Gyula bán eme adományát, Még a templomosok feloszlatásának alkalmával, 1312-ben is megemlítették³⁷¹. Aztán Kukuljevich így folytatta: „A mondott bán, ugyanazon helyen, egy templomot kolostorral is felépítetett a templomosoknak”, mivel nem említették meg, hogy hol, így számukra az ismert volt.

            A nekcsei birtok, Ljesznicával és némi Dubica vármegyei földekkel együtt, 1239-ben³⁷², vita tárgyát képezte Kálmán herceg és a templomosok között, melyben békéltetőként a pécsi püspök járt el. A templomosok megkapták Ljesznica és Nekcse tizedét és a birtokaikat is megtarthatták. Az oklevél záradékában kiemelték, hogy a templomosok kötelesek Kálmán hercegnek arany és ezüst tizedet adni, abban az esetben ha a fenti földeken nemesfémérc leletek mutatkoznának.

            A templomosok nekcsei birtoka, valószínűleg különösen nagy lehetett, mivel, egy hasonnevű birtokot (Nekcse) a következő évben, 1240-ben³⁷³, Kálmán herceg, az Aba nembeli Demeternek adományozott, akinek a családtagjainak már eleve hatalmas birtokai voltak a vidéken. Több 13. századi adatot nem ismerünk.

            Mivel a templomos rendet vád alá helyezték, a rend a feloszlatás határára került, de annak ellenére, hogy ekkor még nem szűntek meg, Károly Róbert király, már 1310-ben³⁷⁴, az Aba nembeli Sándornak adományozta a templomosok nekcsei birtokát. Egy két évvel későbbi (1312)³⁷⁵ oklevélben, tehát a templomosok feloszlatásának alkalmával, melyben Károly Róbert egy újabb, „a keresztesek Nekcse melletti Szt. Mártonnak nevezett birtokát”, adományozott ugyannak a Sándornak, kiemelték, hogy Sándor, annak a Gyulának a leszármazottja, aki eme birtokot a templomosoknak adományozta, és most tulajdonképpen, a család csak visszakapta azt. Érdekes az oklevél záradéka: ha a pápa megbékülne a templomosokkal és ők megtarthatják a birtokaikat, a király, a birtok értékében pénzt fog adni Sándornak és joga lesz arra is, hogy ezen a birtokon várat építhessen.

            A király azonban mégsem menekülhetett, mivel a pápa utasítására, a templomosok földjeit a johanniták foglalhatták el, de lehet, hogy Nekcsének csak egy részét. Ezután a lovagrend élete töretlenül fejlődhetett. 1315-ben³⁷⁶, János „preceptor de Nasicha” teljesen zavartalanul tevékenykedhetett, ami abból is látható, hogy ekkoriban néhány praediumot is eladományozott. A Nekcse melletti Szt. Márton, még 1323-ban is³⁷⁷, a johanniták kezén volt. Sőt mi több, „Grananai Fülöp, a Jeruzsálemi Szt. János istápolyosok, Capua és Magyar királyságbéli priorátusának priorja”, egy bizonyos Csernának vagy Krenyának (Chergna, Cregna), „a Nekcse melletti Szt. Mártoni rendházunk alattvalójának” innen adományozta, mint preadiálisuknak azt a „házat, mellyel már bírt, egy malommal, egy szőlővel és más Krenyához tartozó birtokokat, valamint alattvalónknak Márknak azokat a birtokokat, mellyel Márk, már bírt”, azzal, hogy ezért évente 60 báni dénár illetéket tartoznak fizetni. Ebben a szövegben említették meg először „domus nostra Sancti Martini de Nassica”. Ezen az adaton kívül van egy 1361-es is³⁷⁸, „frater Bernardinus, preceptor domus de Nasycha”. A fenti híradásokból biztosan tudjuk, hogy a Nekcse melletti Szt. Mártonban volt a kolostoruk. A johanniták Nekcse közeli Szt. Márton templomát, 1372-ben is megemlítették³⁷⁹, majd 1450-ben, a nekcsei Szt. Márton birtokot. P. Cvikan, a legújabb tanulmányában „Frajevci u Abbnim Našicima” (A ferencesek nekcsei apátsága)³⁸⁰, ugyanígy közli a Nekcse melletti Szt. Márton templomos-johannita birtok történetét és arra a valószínű feltételezésre következtet, hogy: „Mindebből látható, hogy a johanniták, közvetlenül a törökök bejövetele előtti időkig, 1532-ig maradtak Nekcsében”.

            Ahogy azt az elején közöltük, Kukuljevich úgy tekintette, hogy a templomosok kolostorát és templomát, a birtok adományozója, az Aba nembeli Kán Gyula építette a 13. század első felében. Erről azonban az oklevelek nem írnak. Annak nagyobb a valószínűsége, hogy a templomosok maguk építették fel a templomukat, még akkor, amikor megkapták a birtokot, úgy valamivel 1203. előtt. Hogy a templomosok emelhették azt a templom védőszentje is tanúsíthatja, ugyanis Szt. Márton a lovagok, így a templomosok és a johanniták kedvelt szentje volt (lásd a prizorjei Szt. Mártont, a Váska közeli Szt. Mártont). Hogy az itteni Szt. Márton templom csakugyan a templomosoké volt, azt a közelmúltban, a templom homlokzati falában feltárt templomos címer is bizonyítja.

            A Szt. Márton templom épülete (lásd ___. oldalt). a templomosokat, majd később a johannitákat szolgálta, egészen a nekcsei vidékre jöttüktől kezdve, míg el nem hagyták a környéket. Sajnos a rendházuk (domus) illetve az általuk lakott székhelyük, már nem áll. Hogy a kereszteseknek csakugyan volt itt egy otthonuk, arról nem csak a „domus nostra Sancti Martini” féle kifejezések tanúskodnak, hanem a preceptori és rendfőnöki rendelkezések is a kolostor együttes életéről.

            Legvalószínűbb, hogy a rendtagok rendháza, a gazdasági épületekkel, ugyanazon a dombon, a templom közelében volt megtalálható, de sajnos, a föld fölött már semminemű nyoma sincs, a terepegyenetlenségén kívül. Slavko Bulaj, nekcsei plébános elmondása szerint, templom fennsíkjának aljában, ahol ma a temető van, kerámiaedény töredékeket találtak. A dombot, melyen a templom áll, széles és mély árok övezi. Már A. Mohorovičić³⁸¹ is közölte azt a feltételezését, hogy a templomosok erőd együttese, az árkon belül, a Szt. Márton templom mellett rejtőzködik. Egy régészeti ásatással, fel lehetne tárni a lovagrend itteni rendházát.

 

Harkány (Harkanovci) – a Valpó melletti Ivanovci közelében (Verőce vm. Nekcsei járás)

 

Egy Oszuvak (Osuvak) elnevezésű birtokról szóló, 1229-es oklevélben³⁸², birtokhatárként tűnik fel, a „cruciferi de Crassow”, amit a későbbiekben is, 1312-ben és 1319-ben is megemlítettek³⁸³. Pray³⁸⁴, a johanniták rendházai között megemlített egyet, amit „de Charazo-nak” neveztek. Az oszuvaki birtok határleírásából értesülhetünk. hogy Oszuvak földjei a kelet szlavóniai Karasica folyó közelében feküdtek.A keresztesek eme birtokának a neve (Crassow, Charazo – Krassó/Karaševo), valószínűleg a Karasicára vezethető vissza. J. Bösendorfer³⁸⁵, megemlíti, hogy „ezen a helyen állt a keresztesek várkastélya, amit a későbbiekben egy erőséggé (castrum Crasso) bővítettek. Ő rögtön meg is határozta a johanniták eme eltűnt rendházának a helyét és mai nevét: „Ez a mai Harkány (Harkanovci) határában lévő Mostanski med (am. Hidas határ)”. És csakugyan, Valpótól délnyugatra található egy Harkanovci falu és egy Mostanski nevű bánya is, Valpó és Harkanovci között pedig a Karasica kisfolyó és Ivanovci falva. E térség lakosai azonban nem tudnak semmiféle vár, vagy középkori épület maradványáról. Nyilvánvalóan Ivanovci falu neve is, a johanniták valamikori, Karasica közeli birtokára emlékeztet.

 

Mikefalva (Mikanovci), a Horváti földek és Nagyfalu (zemlje Hrvati i Veliko Selo) (Szerém vm. Vinkovci járás)

 

            IV. Béla, egy 1238-as okiratával³⁸⁶, megerősítette a johannitákat azon birtokaiban, melyeket annak előtte Imre király és II. András adományozott nekik. Ez az okirat többek között tartalmaz egy töredéket is? ma már szinte értelmezhetetlen adatokkal. Eredetiben így hangzik: „Item concessimus eidem domui terram ad decem aratra nomine Croac a castro de Walkov exemptam, quae est contigua terrae eiusdemdomus, quae vocatur Magna Villa cum silva pertinente ad ipsam”. Ahogy a szövegből látható, kérdésesek a Croac nevű földek és a Magna Villa.

            Kukuljevich³⁸⁷, nem tudta, hogy hol találhatók ezek a földek, ezért az alábbiakat állította: „… valamiféle Kroak (Novak?) földek, melyek előbbiekben Valpó várához (castro Walkov) tartoztak; ezek a földek a Velikában (magna villa) álló istápolyos rendház (domus) végében feküdtek”.

Az 1238-as oklevél szövegéhez, egy 1244-es oklevél³⁸⁸ szövegét kell hozzáadnunk, hogy megközelítő megoldást találjunk. A fenti oklevelekben, IV. Béla megerősítette a bosnyák püspököt, a Diakóvártól (Đakovo) keletre eső földjeiben, melyek mellett megemlítették a „keresztesek födjeit” is. A püspök földjeinek határleírása szerint, a határ haladt: „iuxta terram Cruciferorum Nogfolu vocatam versus orientem…, vertitur ad meridiem… et adiungitur iterum ad terram dictorum cruciferorum et procedit in valle… vesrus aquilonem et meridiem… ad vallem sitam iuxta predium nomine Urvati eorundem cruciferorum, vertitur ad meridiem et intrat silvam magnam… usquead aquam Byg…”.

Szerencsénkre, Szlavón, illetve a bosnyák-szerémi püspökség múltjának kutatója, Matija Pavić, már a 20. század elején megfejtette, azokat a helyneveket, melyekre a szöveg vonatkozik. Ő azt állította³⁸⁹, hogy a johanniták, II. András idejében, Valkó vármegyében is kaptak birtokokat, mégpedig a Valkó (Vuka) folyó és a Jošave, valamint a Biđa patakok közén. Ez a birtok lényegében Szemely (Semeljci), Kešinci és a két Mikefalva (St. i N. Mikanovci) között terjeszkedett. A Nogfolu (a magyar Nagyfalu torzított alakja), ugyanazt jelenti, mint a Magna Villa, az Urvati (Horváti, Hrvati), pedig nem más mint a latin Croac névalakja. Pavić azt is megállapította, hogy a „megyehatár a következő nyomvonalon, mindig is Semeljci-Kešinci-Vrbica-Mikanovci falvak határain keresztül haladt, persze a jelenlegieknél sokkal nagyobb kiterjedésben. Teljesen valószínű, hogy ebben a körzetben feküdtek annak a nevezetes lovagrendnek birtokai, amelynek, ez tény, az volt az elsődleges feladata, hogy egyházi-katonai rendként, védelmezze a bosnyák püspök sajátjának tekintett, diakóvári  vidéknek pont azt részét, mely egy oldalról a Biđ patak síkságától a Száváig, másik oldalról a Vuka folyó síkságától a Dráva és a Duna irányába terjeszkedett, ami az ősi Valkó vármegye tekintélyes része volt”. Aztán Pavić így folytatta: „Ezek után megengedhetjük e már magunknak, hogy a Szt. Bertalan templom alapjait Új Mikefalván keressük és, hogy vajon a Mikefalva alatti tágas mező ősidőkből eredő ’Kalugyer’ (szerzetes, valójában pravoszláv szerzetes, a ford.) neve nem e egyetlen élő emléke a fekete palástos, mellükön fehér keresztet viselő lovagoknak – nincs okunk, hogy ezt megerősítsük, vagy hogy kétségbe vonjuk. A leghosszabb idő, amíg a johannitáknak birtokaik voltak a diakóvári vidéke, csak egy évszázad lehetett. Horvátiban, 1348. tavaszán, már más birtokossal találkozhatunk – nemes Pál fia Péter mesterrel (filius Pauli de Horwathy), aki aztán elfoglalta Nagyfalu is, majd mind kettőt a Garaiak, 1387-ben. A Garaiak Nagyfalut egészen a család kihaltáig (1481) bírták”. M. Pavić, tanulmányának egy másik részében, még Horváti sorsáról is beszélt: „Horváti Iván, akkoriban macsói bán, bírta Horváti helyiséget, 1376-ban engedélyt kapott a pápától, hogy a Mikefalva környéki Vrbicén, ez lehetett Horváti, egy kolostort emeltessen a „Kis” barátoknak, lehetséges, hogy a Szt. Bertalan templom mellé. Ezek szerint, Matija Pavić, a johanniták horváti rendházát, Új Mikefalvába (Novi Mikenovci) helyezte, ahol valóban van egy Szt. Bertalan templom és Nagyfalu is a közelében volt megtalálható.

Az nem ismert, hogy a johanniták miért hagyták el olyan korán, a 14. század közepén eme birtokukat és az alája tartozó környéket. Az biztos, hogy a birtok tulajdonosaként az a család tűnt fel, mely kétségtelenül, a Horvátiból való, vagy a gyakoribb és egyszerűbb elnevezéssel Horváti előnevét eme birtokukról vette fel, amint azt a 14. század utolsó negyedéből való híradásokból tudjuk. E családhoz tartozott Pál testvér, zágrábi püspök, Iván macsói bán és az a Péter fia László, aki Erzsébet királynő és Mária királyné elleni felkelést támasztotta, amihez Palizsnai Iván, a johanniták priorja is csatlakozott. Miután a lázadók megéltek egy súlyos vereséget, a királynék, Garai Miklós nádor segítségével, teljes győzelmet értek el és a Horváti család minden birtokát, köztük Horvátit és Nagyfalut is, valamint a többi lázadóét elkobozták és visszaszármaztatták a királyhoz, majd Mária királyné, 1387-ben³⁹⁰, a királyi háznak tett szolgálataiért, odaajándékozta (Horvátit és Nagyfalut) a nádor fiának, Garai Miklósnak, az új macsói bánnak. A johanniták ekkoriban, már nyilvánvalóan nem tartózkodtak a vidéken.

Ami a johannitákat illeti, Bösendorfer, Ó Mikefalvába helyezte őket³⁹¹, ám Nagyfalunak nem határozta meg a fekvését. Felvethetjük azt a kérdést is, hogy vajon nem e a Mikefalvától nem messze lévő Ivánka (Ivankovo) falu jött létre, a johanniták Nagyfalujából. Habár ezt a falut mindig is, possessio Iwankaszentgeurg-nak és hasonlóknak nevezték³⁹², talán az itt található Szt. György templom után. Volt itt temploma Szt. Györgynek és Szt. Illésnek is, de ezek a törökökkel eltűntek. Tekintettel arra, hogy a faluban ennyi templom volt, mindenképpen nagynak kellett lennie, ezért nem lehetetlen, hogy használhatták rá a Nagyfalu elnevezést is.

A környékbeliek közül többen azt mondják, hogy a johanniták Horvátiban lévő rendháza nem a mai Ó Mikefalva településén volt, hanem Új Mikefalván. Ó Mikefalva falvában semmilyen régi templom sem áll és nincs senki, aki ilyenről tudna. Azonban a faluban létezik egy Gradina (Várhely) helynév – egy kb. kör alakú magaslat. E magaslaton, 1980-ban egy új iskolaépületet építettek fel. A Vinkovci Városi Múzeum igazgatója, egy felügyelőt irányított oda, míg az alapokat ásták. Ám semmiféle középkori maradványra nem leltek, hanem csak La Ténei keramikákra. . Ellenben, Új Mikefalva mellett, áll egy középkori, Szt. Bertalan templom (lásd, a ___. oldalt). Tekintettel arra, hogy a johannitáknak, a mai Mikefalva környékén voltak a földjeik, minden azt valószínűsíti, hogy ez a templom hozzájuk tartozhatott, amint arra, már Matija Pavić is felfigyelt. nem tudunk olyan híradásról, mely közvetlenül erről a templomról úgy beszélne, hogy az a johannitáké volt. Ahogy a johanniták ezen birtokán lévő rendházukról sem, melynek biztos, hogy e templom mellett kellett lennie. Annak kicsi a valószínűsége, hogy a johanniták egy másik birtokon, a magukén kívül emeltettek volna egy templomot. Itt kell rávilágítanunk arra, hogy ki és milyen célból építette fel azt az építményt, mely jelenleg Új Mikefalván kívül magányosan áll, mely lehet, hogy sokkal később is keletkezhetett. A tulajdonosváltások lehet, hogy megmagyarázzák a templom létesítését, mely nem egy időben jött létre. A kicsiny románkori templomot és lehet, hogy a védelmi jellegzetességekkel bíró tornyát, a johanniták építették, a 13. században. A gótikus szentélyt, a Horváti család, lehet hogy Iván macsói bán építette hozzá, a 14. század második felében (1376-ban), azt is tudjuk, hogy a templom a ferences „Kis” barátoknak is szolgált, amiről már M. Pavić is beszélt (a templomot részben, a 18. században barokkizálták).

Az 1702-es esztendőben²⁹³ látták, hogy a templom mellett, egy erődített építmény alapjai vannak, amit a Mikefalváról szóló leírásban, az alábbiak szerint említettek meg: „A Szt. Bertalan dicsőségére felépített templom falai jó állapotban állnak; a régi időkben ezen a falu melletti helyen, egy földből épített erődített tábor volt. A Mikefalvaiak csak „sáncnak” nevezik, melynek az alapjait mostanság találták meg”. Lehet, hogy ezek az alapok, a johanniták erődített rendházáé voltak.

 

Dopsza (Dopsin) (Verőce vm. Eszéki járás)

 

            IV. Bélának, abban az 1263-as oklevelében, melyben néhány nemesnek birtokokat adományozott a Valkó (Vuka) folyó környékén, a johannitáknak, még egy kelet szlavóniai rendháza rejtőzködik. A birtokhatárok leírásában, a Vuka folyó és Jošave patakon kívül, van néhány olyan más terep megjelölés is, melyek kifejezett azt mondják, hogy ezek a földek, három helyen is határosak voltak a „cum cruciferis de Dubza (Dobsa)”. Egy valamivel újabb, 1300-as okiratban³⁹⁵, mely szintén a Vuka folyó menti földekre vonatkozik, szomszédosként említi meg a „cruciferi de Dapza (Dopza)”.

            Már Matija Pavićnak sem voltak kétségei a 20. század elején arról, hogy Dubza, Dopsa, Dapza és hasonlók, a ma Dopsinnak (Dobsza) nevezett falut jelölik. Ez a falu, kb. délkeletre fekszik Eszéktől és kicsivel északabbra a Vuka folyó bal partjától. A „Possessio cruciferorum Dobsa-nak” (a keresztesek dobszai birtoka) nevezett birtokot, 1356-ban is megemlítették, ami arról tanúskodik, hogy a johanniták (azaz az egyik lovagrend, az akkori Horvátországban), akkoriban még mindig bírták a dobszai birtokukat. Pavić az idézett művében azt állította, hogy: „Ha nem a 14. század végén, akkor a 15. század elején, biztos, hogy még a nyomuk is eltűnt a lovagoknak Dopszáról. Itteni javaik, a szomszédos, főrendi Kórógyi család kezére kerültek”. Majd így folytatja: „Egy kicsivel több, mint egy évszázadig volt Dopsza a johannitáké úgy, hogy légvonalban, kb. 20 kilométerre volt a horváti és nagyfalui birtokuk is, mégpedig azért, hogy valamiféle egyháziak őrizzék a pécsi és bosnyák püspökök közti határvonalat. Végül is nem lehetetlen, hogy eredetileg minden e vidéki birtokuk egy egységet képezett… VI. Ince pápa, Peregrin püspököt nevezte ki, 1356-ban, a Szt. János lovagok védnökének, talán azért, mert a diakóvári káptalan, a 14. század közepén, (1347-ben és 1352-ben is), ez hitelt érdemlően tanúsítható, többször is pereskedési előjogukkal élve, pereskedésbe kezdtek a johanniták földjeiért”. VI. Kelemen pápa, 1352-ben kiadott egy okiratot a johanniták védelmében és meghagyta a pécsi és a bosnyák püspököknek, hogy oltalmazzák meg a johannitákat, mert egyházi és világi emberek el akarják venni a birtokaikat. Annak ellenére, hogy az oklevélben egyetlen birtok sincs név szerint megemlítve, de biztos, hogy Dopsza miatt is szükségeltetett a johanniták védelme. Az is biztos, hogy a johanniták a 14. század közepén, vagy valamivel később, a szomszéd tulajdonosokkal folytatott pereskedések folyamán, elvesztették e vidéki földjeiket: az legalább is tény, hogy a Kórógyiak ilyen módon jutottak Dobszához és talán a Horvátiak is, a közelben lévő Horvátihoz (Mikefalvához).

            Az összes felsorolt oklevélben, melyben megemlítették a johanniták dopszai birtokát, megemlítették a Valkó folyót is (mint fluvius Wolkow).  Dopsza falu lakosainak elmondása szerint, az Eszéki Tsz. (IPK Osijek) itteni, hatalmas, mezőgazdasági művelésű földjeit, ma is Ivanovcinak (am. János földek) nevezik. Ezek a földek Dopsza falutól, Hrastin falun és a Vuka folyón át, Koritna faluig terjeszkednek. A térség Vuka folyón átmenő hídját, Hrastin falu közelében, ma is johanniták hídjának nevezik (most na Ivanovcima). Felvethető-e az a kérdés – erre máig nincs semmilyen válasz – hogy a Diakóvártól északabbra lévő, Gorjani falu melletti Ivanovci község szintén, nem a johanniták itteni birtokához tartozott-e, mely ez esetben messze nyugatabbra terjedhetett ki.

            Az világos, hogy a johannitáknak, a dopszai birtokukon is kellett lennie egy rendházuknak. Ebben a térségben, csak egyetlen egy középkori építmény maradt fenn: a Koprivna faluban lévő kápolna. Ennek a kápolnának némely építészeti sajátossága alapján megállapítható, hogy valaha nem önmagában állt, hanem egy nagyobb épületegyüttes, valószínűleg a johanniták rendházának részeként (lásd, a ___. és ___. oldalakat).

 

Kosztromán-Szentdienes (Kostroman) (Szerém vm. Zsupanjai járás)

 

            A Babina Greda nevű településtől 4 kilométernyi távolságra lévő, Slavonski Šamac irányában eső Kosztromán várkastélyáról, Krunoslav Tkalac jelentett meg egy tanulmányt³⁶⁹, melyben azt állította, hogy: „Kosztrománt a 13. században, a johannita, vagy istápolyos rend tartotta a magénak… A kora középkorban, a kosztrománi várkastély mellé építették fel a Szt. Dénesnek szentelt templomot is… Az 1227-es kanonoki vizitáció alkalmával, a templomot János püspök, Margit bizánci császárné fia említette meg. Ugyanekkor megemlítette a kosztromi várkastélyt és a johannitákat is, akik igen jó vendéglátásban és ajándékokban részesítették ott éjszakázása alkalmával. Kosztrománról szó szerint, a következőket állította: A Szávától északnyugatra található Kosztromán várkastélya, égetett téglákból építették fel, körbe vízzel volt övezve. Van egy láncos hídja is. Erős falakkal volt kerítve és volt két lakótornyai is (az egyik öregtorony lehetett, a ford.). A várudvar közepén volt egy mély kút, nagyon jó és hideg vízzel. A várkastély egyszintes volt. Az étkezde és a fegyvertár mellett, még húsz helyisége volt, a fegyvertárban elrendezve voltak a kardok, a kopják és a pajzsok. A püspök induláskor, húsz nyest gereznát kapott ajándékba és 500 tallért a templom jövedelme nevében… A tatárjárás 1241-ben érte a vidéket… A Szt. Dénes templomot alapjáig kifosztották, de fennmaradtak hatalmas falai, mint ahogy a tetőzete is. A kosztrománi várkastély johannita lovagjait, mind leverték… A Szt. Dénes templomot újból, 1250-ben, Olivér szerémi püspök látta el pazar felszereléssel”.

 

Zengg (Senj) és Jurjevo (Dalmácia)

 

            Kukuljevich, a „Vránai priorátus…” című művében, az alábbiakat állította a zenggi (Senj) templomosokról: „A horvát tengermelléki Zengg városát, a Zenggen kívüli Szt. György templomot, minden kegyúri jogával, már III. Béla, 1183-ban odaadományozta a templomosoknak. Ezt az adományt, III. Lucius pápa is megerősített, 1184, vagy 1185 végén, november 22. napján”. A pápai megerősítésben az adományt „vila Signye… cum ecclesia sanczi Georgii-nak” nevezték⁴⁰¹. Majd Kukuljevich így folytatja: „A zenggi és a Szt. György templomi adományt, II. András király is megemlítette, a saját, 1209-es oklevelében. Ám, míg Zengg esetében elismerte apja, III. Béla adományát, addig a Zengg melletti Szt. György templomról azt állította, hogy azt a templomosok, Péter, spalatói érseknek (1185-1197. VII. vagy VIII.) adományozták”. András oklevelének szövegéből megállapítható⁴⁰², hogy mi vonatkozik Zenggre, mely így hangzik: „Civitas vero Scev, quam eis Bela rex… in puram contulit elemosinam, cum omnibus appadiciis suis, silvis scilicet et pascuis… permaneat… cum ecclesia beati Georgii in eiusdem civitatis territorio sita, quam eis Petrus archiepiscopos Salonae dedit…”. Ezután az idézet után nem világos, hogy Stj. Pavičić miért állította azt. hogy a 13. és a 14. században, Szt. Györgynek szentelt templomos templomot nem jegyeztek fel a zenggi térségben⁴⁰³. És mégis, tanulmányának egy másik részén már tudja, hogy „Zengg közelében, abban a korban, két Szt. Györgynek szentelt templom is létezett: az egyik (a jurjevoi) a bencések kolostora mellett állt, a másik, a már 1184-ban megemlített, Ó Zengg közelében”.

            II. András megerősítésből tudható, hogy a Szt. György templom a városon kívül, de a város territóriumán belül volt megtalálható. Ezt nagy általánosságban úgy tekintették, hogy a Zengg közeli, Jurjavo faluban volt megtalálható. Ennek ellenére, a kérdéssel behatóan foglalkozó J. Frančišković arra a megállapításra jutott⁴⁰⁴, hogy a templomosok kolostora és Szt. György temploma, nem Jurjevo faluban, hanem  Zenggtől nyolc kilométerrel távolabb, déli irányban, a Trbušnjak hegy és Nehaj vára alatti, Abatovo öbölben volt. Ő úgy vélte, hogy itt a templomosok utódjai a bencések voltak, eme elképzelését, I. Ostojić is átvette⁴⁰⁵. Szerintük a templomosok eme középkori építményének anyagából építették fel, 1558-ban, Nehaj várat. Ante Glavičić, a Zenggi Városi Múzeum igazgatója, érdekes leleteket hozott nyilvánosságra. Nehaj várának, 1964-es restaurációjának alkalmával, feltárták egy románkor előtti templomocska maradványait, mely még Nehaj vára felépítése előtt állt itt. Mivelhogy a templomosok, már 1183-ban megkapták a Zenggen kívül eső Szt. György templomot, A. Glavičić feltételezte, hogy az, ez a feltárt templom lehetett. Az Abatovo öbölbeli építmény a templomosok, majd később a bencések kikötőjéül szolgálhatott.

 

A zengg melletti „Nehaj” toronyerőd alaprajza

 

1. A valamikori Szt. György templom           2. A régi oltár                      3. A templom apszisa

4. Sírok                                                      5. Rekonstruált falak                6. Egy régi tűthely

7. Ciszterna                                     8. „Nehaj” erődjének bejárata         9. Egy glagolita kőtábla

 

            Hogy a templomosoknak a zenggi térségben rendházuk is volt, azt bizonyítja a preceptori funkció megléte is (lásd továbbiakban). Azonban, az első templomos rendfőnöknek, akit Zenggben, 1205-ben név szerint is megemlítettek, Terrinusnak az úgy különben szokatlan „dominator” titulusa volt. Erről Kukuljevich, Farlatti alapján, az alábbiakat írta: „Ebben az időben, Zenggben, a templomosok preceptoraként, Tersinát találjuk (fratum Templariorum segniensium dominator). Krivošje zenggi százados társaságában, 1205-ben, a többi polgár is békét kötött, Rab szigetének lakosaival abban a vitában, mely néhány városlakóra törő civakodó végett tört ki”. Nada Klaić úgy látta, hogy Zengg, nem a templomosok territóriumához tartozott, hanem ők III. Béla királytól, csak némi jogokat kaptak a zenggi városi tanácsban és azt állította, hogy: „Az Árpád háziak, nem sajátjukként adományoztak földeket a templomosoknak, hanem királyi jogként. A templomosok priorja, vagy mestere, nem gyakorolhatott más jogokat se Zengg városa, sem a városi tanács fölött, hanem ők, csak a király tisztviselői voltak itt”. A továbbiakban: „A templomosok jogai, a zenggi közösség fölött, igencsak behatároltak voltak”.

            Amidőn II. András keresztes hadjáratot vezetett a Szent Földre, ugyancsak értékesek voltak számára a Magyar és Horvát királyságbéli templomosok mesterének, Pontus de Cruce-nak nevezett földjei. Miután a király visszatért, hálájának jeleként, 1219-ben a templomosoknak adta, „terram quandam in Croacia terre castri de Scen et terre de Modruz et de Bozane contiguam Gu(e)zke nomine…”. Kukuljevich⁴¹¹, ezt a tengermelléki „Gatszka vármegyének” tekintette, mely Zengg városa és Busán (Bužam), valamint Modrus vidéke között feküdt”. A birtokhatár leírásának jelölésére, megemlítették a Zsarnóca (Žrnovica – Gernowcze) patakot, a Vratnik (Wrata) hegyet, a Banja kamenicát, Krasno települését (ubi est ecclesia s Georgii et s. Marci), a Malacenik in Cesche et Vinador (Vinodol?) hegyet, Jeccinizét, Chernizét, Ploz et Gueszhe hegyeket, majd újra a Zsarnóca patakot. II. Andrásnak, ezt a templomosoknak tett hatalmas adományát, 1226-ban, III. Honorius pápa is megerősítette⁴¹². A gátszkai vármegyét, Horvátország történeti térképeire, Zenggtől délkeletre, a Velebit hegység kontinentális oldalára rajzolták be⁴¹³. R. Horvat leírása szerint⁴¹⁴: „Gacka, vagy Gatanska vármegye, a középkorban, magába foglalta az egész Gacka folyó és vízgyűjtőjének területét. Ez a vármegye, északnyugaton a Zsarnóca patak mentén, Vinodollal volt határos, északkeleten  korbáviai vízválasztóval, nyugaton a Vratnik hegyig terjeszkedett, délen Banja Kamenicáig”. Mindez lényegében egybehangzik az 1219-es határleírással.

            A  Gátszka megyei templomosokkal kapcsolatos, egy 1256. március 30-ai okirat tárgya is⁴¹⁵. Ebben, IV. Béla megerősítette a templomosok jogait, a gátszkai vármegyében lévő Sync (Sinac?) birtokára, abban a perben, mely köztük és a korbáviai nemesek között jött létre. A templomosokat, a Magyar és Horvát királyságbéli mesterük, Jordán testvér képviselte, az esküjüket, Verner és Konrád templomos testvérek is letették. A korbáviakat, korbáviai Károly herceg képviselte, továbbá a fia, Sztojszláv, valamint Grbus és Jakab bírók.

            Arról hogy Zengget, a kereskedelem szempontjaiból nem csak a templomosok, hanem mások is fontosnak tekintették, egy 1240-es okirat is tanúskodik⁴¹⁶. Ebbe foglalta, Rembald de Karump, a templomosok nagymestere, a templomosok legfőbb káptalanjának, Glogovnicában, 1240. márciusában megtartott ülésének határozatát, hogy a topuszkói kolostor apátja, ami a cisztercitákat jelenti, lemond némi Zengg melletti földjeiről a javukra, hogy Zenggben egy olyan házat építhessenek, ahol kizárólag a saját termékeiket árusíthatják és ahol megvehetik a saját szükségleteiknek megfelelő árúkat. A következő nagymester, Johann de Metis, 1245-ben⁴¹⁷, megállapította azon földek megyehatárát, melyek a Szt. György templomát illetik Gatszka vármegyében” (terram quam sanctus Georgius in Gecka habet), mégpedig úgy, hogy a fele a templomos rendé legyen, a másik fele pedig a rendtagoké (dimidia pars templariis et dimidia monacis). Miután a templomosok jól tudták, hogy kik a szomszédaik, az okiratban nem jelölték meg, hogy ezek a szerzetesek melyik rendhez tartoztak. Lehetséges, hogy az így meghatározott birtokhatár, a ciszterciek által lemondott földekre vonatkozott. Ez abból is következik, hogy a végrehajtásánál a templomosok részéről, frater Joannes preceptor Segniensis, frater Bernardus preceptor de Gecka, frater Petrus miles de Borgona” volt jelen. Ebből megtudhatjuk, hogy a templomosok rendfőnöke, János, a szinte teljesen ismeretlen gackói (de Gecka) templomos rendház (?) preceptorként is föltűnik. Kukuljevich, az egyik korai művében, a „Borba Hrvatah s Mongoli i Tatari” (A horvátok harcai a mongol tatárok ellen)⁴¹⁸, megjelentetett egy velencei okiratot, a velencei dózse képviselője, valamint Teupoli Jakab és Turrisellisi Jakab közti, 1248-as békekötésről, akik Guliema de Sonac, a templomosok nagymesterének a követei voltak. Ezen, más preceptorok között, jelen volt Jordán testvér, Vrána és Zengg preceptora is. A templomosok mestere tartozott elégtételt és kártérítést adni, a velencei, a vegliai (Krk szigeti) és a Rab szigeti kereskedőknek, egy zenggi tűzvész idején ért veszteségeiért. A velencei dózse, a templomos rend képviselőjénél „végül is elérte, hogy a kereskedőiknek megbocsássanak minden általuk okozott kárért és jogtalanságért, amit Zenggben tettek, amikor, 1239. decemberében, Rembald de Carono, a templomosok Magyar királyságbéli nagymesterének idejében, elfoglalták és kifosztották a várost… Másrészről Jakab testvér, a templomos rend nagymesterének nevében végül is elérte a dózsénál, hogy a Velencei Köztársaság, valamint Veglia és a Rab szigeti emberek megbocsássanak a templomosok és testvéreik által okozott, a mai napig nem rendezett kárért és jogtalanságért, ami akkor érték őket, amikor a tatárok elöl a Szt. György kolostorba menekültek”. A fentiekből némi betekintés kaphatunk a zenggi templomosokkal történt világi eseményekről. Azonban kevéssel később, a templomosoknak véget ért a zenggi jelenlétük. Ugyanis, 1260-ban⁴¹⁹ IV. Béla, Zengget odaadta Frigyes és Bertalan vegliai hercegeknek. Ehhez a tényhez Kukuljevich, egy meglehetősen terjedelmes reakciót fűzött hozzá⁴²⁰: „A templomosok nem maradhattak békében, szemmel látható, hogy a király erőnek erejével is el akarta rabolni tőlük ezt a hatalmas és gazdag birtokot, hogy aztán másnak ajándékozza. Habár a templomosok a későbbiekben felismerték, hogy nem maradhatnak jelen Zengg városában, mivel a zenggi polgárok minden engedelmességre bírásuknak ellentmondtak (cum apud Sceniam propter malitiam civiumproficere non possent). Egyre érezhetőbben csorbultak a jogaik, ezért panaszt emelte a római szentszék előtt. A pereskedés jó néhány évig eltartott. Miután Béla herceg, IV. Béla fia, független uralkodóként, elfoglalta Horvátország, Dalmácia és Szlavónia fölötti uralkodás jogát, megígérte a templomosoknak, hogy igazságot tesz és felmenti őket azon költségek alól, melyek a pereskedések folyamán felmerültek, ha beleegyeznek abba a feltételbe, hogy a templomosok lemondanak Zengg városáról, egy másik birtokért cserébe. Miután a horvátországi mester elutazott a Szentföldre, ahol megkapta Akkó városának nagymesteri rangját, engedélyezte, hogy a templomosok belegyezzenek és megegyezzenek a herceg feltételei szerint. Ennek következtében, a templomosok, 1269-ben elveszették Zengget és Gátszka vármegyét, cserébe kiosztották nekik az Una menti Dubica várát, az egész vármegyéjével, kormányzásának jogával, annak minden jogképes jogtalan alattvalójával együtt. (cumomni districtus jurisdictione ac suis pertinentiis). Egyben elengedte minden adójukat, tartozásukat, nyestadójukat és a báni beszállásolási kötelezettségüket (descensus bani, vulgariter zalasina). A templomosoknak továbbra is megmaradt a herceggel szembeni jövedelemadójuk és kötelezettségeik, amit horvátországi birtokaikon, a kamara nevében szedtek, egyúttal kivették a templomosokat a báni és vármegyei ítélőszék törvénykezése alól Ezért 1050 márkányi finomított ezüstöt kellett adniuk. Végezetül, a templomos rend kötelezettséget vállalt annak tekintetében, hogy megvédik minden jogképes és jogtalan alávetettjüket, mint ahogy a mondott Dubica vármegyét minden ellenségeskedés ellenében. Ha pedig a templomosok rendje megpróbálna ellent vetni a csereszerződésnek, akkor a rendnek mindennek tekintetében, húszezer márkányi finomított ezüstöt kell megfizetnie, azaz ugyanannyi összeget, mint az adófizetési kötelezettségük összessége és amennyit a templomosoknak a dubica birtokukért úgy különben le kellene tenniük. Dubica vármegye mindkét esetben a templomosok kezén maradt volna (comitatus de Dubicza nihilominus apud domum manente). A templomosok egyben arra is kötelezettséget vállaltak, hogy lemondtak minden jogukról, ami Zengg városát és a gátszkai vármegyét illeti. Továbbá vissza kellett származtatniuk minden olyan Zenggel és Gátszak vármegyével kapcsolatos okiratot, adománylevelet és választási jegyzéket, amit III. Béla, II. András és IV. Béla királyok és Kálmán herceg adott ki a részükre, akárcsak a pápai megerősítő okiratokat”.

            Miután megszűntek a zenggi térség és a hozzátartozó Szt. György templom -  mely a Nehaj vár pincéjében és az Abatovo öböl kikötőjében sejthető - templomosaival kapcsolatos híradások, szükséges foglalkoznunk még egy szinte meglepetésszerű adattal is. III. Inconent pápa, 1216-ban megerősítette a johannitákat (fratriubus Hospitalis Hierosolymitani de Ungeria), az alábbi kérelmükben: „ecclesiam s. Georgii de Castelluz cum capellis et aliis pertinentiis suis” (azaz, hogy jogosan és békében birtokolhassák a castelluzi Szt. György templomát és kápolnáját, valamint azok egyéb tartozékait)⁴²¹. Persze a pápa pontosan tudta, hogy az istápolyosok (johanniták) nem azonosak a templomosokkal, ezért a pápának a Szt. György templomról szóló dokumentumának szövegében, kifejezetten a johanniták jogainak megerősítéséről van szó. Kérdéses az, hogy melyik helyiséget jelölték a Castelluz (Kasztellác, Kasztellich?) névvel, mivel ilyen nevű település ma nem ismert. Pray G.⁴²² a maga, vránai priorátusról szóló, 1773-as dolgozatában ehhez, semmilyen  bővebb felvilágosítást sem fűzött, mivel a fekvése számára jól ismert volt „s. Georgius de Castelluz in Segnia”. Ezek szerint Kasztellác Zengben, vagy a zenggi térségben lehetett. A Pray művére támaszkodó Fuxhoffer D., 1803-ban is ugyanezt jegyezte fel róla⁴²³.

            Amennyiben Zenggben, illetve közvetlen közelében, két Szt. Györgynek szentelt templom is állt, úgy az egyiknek, magának Zengg városának a közelében kellett lennie, a másik egyedül, csak a mai Jurjevoban lehetett. I. Ostojić⁴²⁴, sem volt abban biztos, hogy Zenggnél egy, vagy két, Szt. Györgynek szentelt, bencés templom volt. Pavičić úgy látta, hogy mindkettő Zenggben volt (lásd előzőekben). Hogyha mindkettő a későbbiekben a bencéseké lett, akkor a városhoz közelebb eső bencés templom, azt megelőzően, a templomosok Szt. György temploma lehetett, a Jurjevoban lévő pedig a johannitáké (amit ezek szerint Kasztellácként jelöltek). És mégis, van valami szokatlan érdekesség Jurjevoval kapcsolatban. M. Japundžić⁴²⁵, aki keletről indulva sorba bejárta a valamikori, középkori Horvátország területét úgy vélte, hogy a Zenggtől keletebbre lévő  monostor volt az a Szt. György kolostor, amit III. Inconent pápa, a Magyar királyságbéli, azaz horvátországi is, istápolyosoknak (johannitáknak), 1216-ban odaadományozott, mivel akkoriban ez a kolostor már elhagyatott volt. Ezek szerint, a település lovagrendi hagyományai igen régiek.

            Tény, hogy a johanniták nem sokáig voltak Kasztellácban (Jurjevoban). Azt, hogy vajon akkor hagyták e el, amikor a Frangepánok vették át a zenggi térséget, mint ahogy a zenggi templomosok tették 1269ben, vagy lehetséges, hogy még előbb – az ma már nem ismert. A jurjevoi johannitákkal kapcsolatos minden kombináció csak akkor áll meg, ha Pray művében Kasztellácra ferdített helynév, erre a településre vonatkozik.

            Kukuljevich, a Zengg környéki birtokok felsorolásánál, az alábbiakat említette meg:

1.      A tengerparti Zengg városa,

2.      A Zengg közeli, Szt. György kolostor,

3.      Zengg város territóriuma.

A fentiek mindegyikét a templomosokhoz tartózónak tartotta, ami, ahogy azt kifejtettük, nem teljesen pontos.

 

 

 

 

Dubica (észak Bosznia, a Zágráb vm-i, Kosztajnicai járással átellenben)

 

            IV. Béla 1269-es⁴²⁷ okleveléből eltűnt a templomosok javai közül, Zengg városának és a Zengg környéki Szt. György templomnak, valamint a gátszkai vármegyének a meghatározása. Cserébe megkapták Dubicát és a dubicai vármegyét. Érthető, hogy a templomosok elfogadták Zengg és Dubica ilyetén cseréjét, mivel egy sokkal nagyobb földbirtokot kaptak. Ezen kívül – ahogy azt a dubicai földek határleírásából megtudhatjuk – a templomosok összefűzhették  azokat a birtokaikat, melyek már annak előtte is az övék volt, azaz a Szávától északra eső Okucsáni környéki, valamint az Unától délre eső vidékeket.

            A templomosok, már 1210-ben megkapták Racessa és Ljesznica földjeit, melyek a Pszunj hegységtől nyúltak a Rašaška patak környékére, innen a Sloboština folyótól keletebbre, egészen a Száváig (lásd, a Ljesznica és a Racsesa fejezetet, 79. oldaltól). A Szávától délre lévő „in Wodicha” földjükben (Kosztajnicától délre, az Una folyó mentén, ma G. és D. Vodićevo, BiH), ugyancsak II. András 1210-es⁴²⁸ oklevelével erősítették meg őket, amit István, goricai ispán adott nekik, de más földjeikben is, amit pedig Damaldtól, Gorica vármegye ispánjától kaptak. Az ugyancsak Dubica vármegyei Mladina (Maladin) földje, pedig biztos, hogy már 1239.⁴²⁹ előtt is a templomosoké volt. Így tehát a templomosok már igen korán kapcsolatba kerültek Dubica vármegyével és ami még jelentősebb az, az hogy magával Dubica várával is, mivel 1240-ben⁴³⁰, Jakob de Monte Regali, a Magyar és Horvát királyságbéli templomosok mestere (magister domorum templi per Hungariam et Sclavoniam), innen adott ki egy olyan oklevelet, melyben megerősítette némi Una menti, a Kosztajnicából Dubicába vezető főút közötti földek adásvételét, melyet két nemes ember előtte hajtott végre. A rend mesterének Dubicában való jelenlétéből, azt kell megállapítanunk, hogy a templomosoknak, már 1240. előtt is volt itt rendházuk. Ezek szerint, a Zenggel való csere, talán csak a már meglévő előző állapotok megerősítése volt, vagy a jogaik és territóriumok kiterjesztése volt Dubicára és a dubicai vármegyére, annak ellenére, hogy IV. Béla 1269-es oklevelében ez áll: „dando vice versa eidem domui templi comitatum de Dwbicha cum omni districtu…”.

            Az 1269-es okiratban részletesen leírták ennek tágas térségnek a határait, számos terepmegjelöléssel, melyek közül legjelentősebben a folyók és a patakok nevei. Elemezni az egyes terepjelöléseket ez esetben nem szükséges, mivel a valamikori Dubica vármegye határait, Stjepan Pavičić⁴³¹, világosan meghatározta, aki így írta le a megye territóriumát: „A földjei délen az Una folyó jobb partjától a Kozara hegységig, keleten a Rakovica és a Vojskove patakokig értek; a megye jelentős része átnyúlt a Száva mente baloldalára is, ahol a Pakrác és az Ervenice patakoktól, a mai Mašića és a Száva menti Mlaka településekig terjedt. A délnyugati határa, az Unába ömlő Mječanica és Strigova patakok voltak. A határ az Unát Kosztajnicánál lépte át, elhaladt a hegy alatt, majd beleveszett a Jastrebica, Turica és a Puska patakokba, melyekből átcsapva a Száván a Terebež patakba lépett át, hogy elérje a Pakrác patak torkolatát. E határokon belül nem volt megtalálható az Una bal partján lévő Kosztajnica se a hozzá tartozó terület, de ezeket a földeket, a 14. és 15. században, mint ahogy a szomszédos Komoviginát is a 13. században, olykor-olykor a dubicai megyéhez számították”.

            A templomosok eme hatalmas Dubica vármegyei birtoka még nagyobb volt, mivel északon, nyugat Szlavóniában, a ljesznicai és a rácsai birtokaikban folytatódott (lásd a 80. oldal térképét), nyugaton, pedig ahogy azt már említettük, a templomosok Gora vármegyei birtokaikig terjedt. Ez még jelentősebben meg növekedett akkor, amikor a templomosok földjeit, a johanniták 1314-ben átvették és ők is hozzácsatolták a maguk nyugat szlavóniai birtokait (Pakrácot és később Trnavát, valamit Sztárcsát).

            Dubicán a templomosoknak jelentős székhelyük volt, sőt mi több, az itteni rendfőnököknek a titulusa „comes Dubicensis” (dubicai ispán) volt. Hogy mikor építették ki a templomosok a dubicai rendházukat, arról nem tudni semmit. Vélhetőleg, ez 1269. után történt, miután Dubicát megkapták Zenggért cserébe, ám ez a feltevés nincs tekintettel arra az előbbiekben elmondottakra, hogy a rend mestere, már 1240-ben is Dubicán tartózkodott, ami feltételezi, egy templomos rendház meglétét.

            A templomosok dubicai székhelyének kérdését, legaprólékosabban – már amennyire lehetett – H. Šerić⁴³² vizsgálta meg. Kutatásának eredményeiről lásd a következőket: „A már említett két kolostor mellett, Dubicában volt egy harmadik is, mégpedig a templomosoké, amit feltehetően a XIII. század második felében építhettek fel, majd utóbb a bencéseké és a pálosoké lett. Miután a templomosok, 1269-ben elvesztették Zengget és a gátszkai vármegyét és megkapták Dubica várát és a dubicai vármegyét, felépítették a saját rendházukat is Dubicában. Ám a rendet 1312-ben megszüntették és birtokaikat a johannita lovagrend örökölte meg. Ebben az időben kerülhetett, a dubicai kolostor is a johanniták kezébe. Úgy gondolom, hogy a templomosok, illetve a johannita lovagrend kolostora a város közepén, az 1/1881. telken volt, mégpedig az okból, hogy a templomosok, majd később a johanniták, több mint 250 évig (1528-ig) voltak Dubica és a dubicai vármegye tulajdonosai, továbbá azért is, mert a prior helyettese, Dubica elöljárójaként (Praeceptor de Dubycha) leginkább Dubicán lakott. Valamikor 1895. és 1900. között, ezen az 1/1881-es telken kiásták a Čerić Szulejmán bég udvarháza körül emelkedő falak köveit, H. Adamberger, egy hatalmas templom és apszisának alapjait, valamint nagyon sok ember csontjait találta meg. Sajnos akkoriban senki sem tudott olyan érdeklődő szakemberről, aki ennek a templomnak az eredetét kutatta volna. Ezt a telket aztán évről évre megmunkálták, de még ma is rengeteg olyan apró kő van itt, melyek a templom alapjaiból erednek. Hafiz Mehmed Šerić elmondása szerint, aki a dubokai öregek otthonában halt meg, maradtak még érintetlen alapok, melyek egyik, keletről nyugatnak haladó szára, az ő háza alatt (1/1098-as telek) van, egy másik pedig, amelyik délről északnak vezet, az 1/695-ös és az 1/1091-es telkek alatt. Az a terület, melyen ráleltek a templom alapjaira és az, melyen a megtalált, de érintetlen alapok haladnak keresztül olyan nagy, hogy én úgy látom, hogy azok az alapok nem csak egy templomtól, hanem még más építményektől is eredhetnek, valószínűleg a templomosok illetve a johanniták rendházából”. – Dubicát, 1538-ban foglalták el a törökök, és valószínűleg ekkor rombolhatták le a templomos-johannita kolostort (vagy várat?) is a templomával együtt. Az biztos, hogy nagy veszteség, amiért a lovagrendek eme jelentős székhelye ilyen nyomtalanul eltűnt. A helyén, Bosanska Dubicában, az egykori Čerić féle telken, az Una hídjának közelében, ma a „Park” hotel áll.

            A dubicai templomosok idejében, feljegyeztek egy jelentős eseményt, melyről Kukuljevich az alábbiakat állította⁴³³: „Az 1278. esztendő áprilisának 19. napján, Gerard fráter, a templomosok akkori mestere és vránai prior, ritka vendégeket fogadott a rend dubicai várában. A mondott napon, két haragjukban összeveszett főúri család tagjai találkoztak itt. A hős István bán, stájer kapitány és Babonics Iván István herceg, egész Szlavónia bánja, továbbá fivére, Babonics Radoszláv herceg, valamint rokonaik, Babonics István és Miklós. Dubicába hívták még, Timotej zágrábi püspököt, Mátyás magyar nádort, Mátyás toplicai apátot és a már mondott Gerard mestert, mint békebírókat. István bán fiai, elnézést kértek a Babonicsoktól, mivel megölték a fivérüket, Jaćim bánt, miután igazságos harcban, mint lázadó a kezükbe esett”. (Kukuljevich eme szövege mellett szükséges azt is megemlítenünk, hogy Gerard ugyan a templomosok mestere volt (magister domus militie Templi per Ungariam et Sclavoniam), de vránai prior nem volt).

            A Dubicában kiadott oklevelek már csak azért is számosak, mivel a templomosok itteni birtokait is a johanniták foglalhatták le, így az oklevél kiadás folyamatos maradhatott. Már 1314-ben⁴³⁴, Loket testvér, a johanniták mestere hozott egy olyan határozatot, András dubicai, Gvalerin hresznói és János gorai preceptorok tanácsára, hogy a johanniták Vodičani birtokainak területén lévő Gošča földjeit, praediumként Péternek adományozza szolgálatai elismeréséért.

            A 14. század közepén, a johanniták dubicai rendházának preceptora, Illés testvér volt és az ő idejéből is több oklevelet ismerünk. Ő világi feladatokat is betöltött, teljesen egy olyan ispán módjára, noha a Dubica ispánja címet nem viselte, aki előtt mások is rendezhették magán és közügyeiket. Az is tény, hogy ettől a johanniták priorja tartotta vissza. Illés testvér, 1347-ben⁴³⁵ megerősítette és hitelesítette egyes nemesek közti földek adásvételét, valamint a Scenapolanának nevezett föld adásvételét; 1351-ben, egy károkozási ügyben volt esküdt⁴³⁶, 1352-ben, egy Rugocych nevű birtokcserében⁴³⁷, 1353-ban, Sztajnica birtokának adásvételében⁴³⁸, 1354-ben, egy Kupa folyó menti Otok nevű földjének az ajándékozási ügyében, amit a dubicai pálos kolostornak adtak⁴³⁹. Illés testvérrel, a dubicai preceptorral kapcsolatban még egy érdekes adat maradt fenn 1360-ból⁴⁴⁰, amikor ő már nem volt preceptor. Ekkor ő és fivére István, mint „Odolena fiai, Dubica vármegyei (districto) nemesek”, eladták szudzsenyei (Suđenje? Zwegyene) birtokukat, Dubica vármegyének. Ebből megtudhatjuk, hogy Illés, Dubica hosszú éveken keresztüli preceptora, honi (horvátországi) nemes volt, amiben különbözött a többi rendtestvérétől.

            A rend nevében egyetlen kolostor rendfőnöke sem rendelkezhetett, így a dubicai preceptor sem, hanem egyedül csak a johanniták priorja, mint a rend legfőbb elöljárója. Így csak Cornuti Baudon testvérnek, a Jeruzsálemi Szt. János ispotályos rend, Magyar és Szlavón királyságbéli priorjának és Dubica ispánjának, már ahogy hosszú tisztségnevei hangzottak, volt ahhoz joga, hogy 1357-ben, „in domo nostra Dubicza”, tehát a rend dubicai kolostorában, eladományozza a rend nagymártoni (Veliki Martin) birtokát az egyik praediálisuknak⁴⁴¹. Az 1361-es esztendőben⁴⁴², ugyanez a prior, a johanniták Dubicában megtartott káptalanán, odaadományozta Középsztajnica (Kuzepstajnicza, talán Kosztajnica) birtokát, egy Brokun nevű praediálisuknak szolgálataiért, a szokásos feltételek mellett.

            Az 1349. esztendő október 1-i napján⁴⁴³, szintén egy jelentős okiratot adtak ki Dubicán. Ezt, „frater Baldonus comes Dubicensis et castellanus castri sancti Joannis” adta ki, amiből látható, hogy a dubicai ispán címe és feladat köre, a johanniták priorját illette, aki egyben, Szt. János várának a várnagya is volt. A „castrum s. Joannis” név, a johanniták pakráci várának a neve volt. A johanniták priorjának ez a titulusa is azt bizonyítja, hogy a nyugat szlavóniai birtokaik, össze voltak kapcsolva Dubica vármegyével. És csakugyan ilyen hatalmas földkomplexum összpontosult a kezükben. Ennek ellenére, adósságaik is voltak. Például 1355-ből feljegyezték⁴⁴⁴, hogy Béla várnagya (az Iváncsica hegyégben) és Dubica preceptora, 25 bécsi márkával tartozott Miklós bánnak.

            Lajos király vetette fel azt a kérdést, hogy Dubica vármegye ténylegesen a johannitákhoz tartozik-e. Erre három káptalan is igenlő választ adott, miután a bizottságaik kikérdezték a térség nemeseit: 1359-ben⁴⁴⁵, a zágrábi káptalan, 1360-ban⁴⁴⁶, a pozsegai káptalan, és szintén 1360-ban⁴⁴⁷, a csázmai káptalan. A nemesek valóban azt jelentették ki, hogy a nagyapjuk de még az ő nagyapjuk is, attól kezdve, hogy Dubica vármegye csere útján a templomosokhoz, majd a johannitákhoz került, jogilag a rend priorja és a rend dubicai preceptora alá tartoztak, és nekik fizették a nyestadójukat (mardurinas) és más kötelezettségeiket is.

            Érdemes kiemelni, hogy fennmaradt a johanniták már említett, 1361-ben, Dubicában megtartott káptalanán résztvevők nevének a leírása is⁴⁴⁸. Tehát jelen volt: Cornuti Baudon, a rend Magyar és Szlavón királyságbéli priorja, a prior helyettese Donát, aki egyben Székesfehérvár, Krakkó és Gyanicha (?) rendházainak preceptora volt, aztán Péter, Szt. János várának várnagya (Pakrác) és Rasosa (Rácsa, vagy Racsessa?) preceptora, aztán Albert, Mostanica várnagya, egyben Dubica, Sopron és Gora rendházainak preceptora, Altanyz Vilmos (Gulermus), Béla várnagya, egyben Glogovnica és Szent Márton (Dugo Selo – Bozsjákó) preceptora, Rajmund, Újudvar (Nova Curia) preceptora és Bernát, a nekcsei (Našice) rendház preceptora.   Megemlíthetjük itt még azt is, hogy 1374-ben a dubicai preceptor, Orlandó volt⁴⁴⁹.

            Dubica vidéki johannitákról, a 14. század végétől, a 15. század folyamáig, nincs semmi ismert forrásunk, sőt az itteni tevékenységükről sem tudunk semmit ebből a hosszú korszakból. Nem kizárt, hogy a johanniták irattára, a dubicai rendházukkal és templomukkal együtt megsemmisült 1538-ban, amikor Dubicát elfoglalták a törökök. Dubicát a rend lovagjai, már valószínűleg ennek előtte elhagyták.

 

Mostanica (Moštanica) (észak Bosznia, a Kozarai hegység aljában lévő, Gornjoselcitől délre)

 

            Albert testvért (frater Albertinus), kétszer is megemlítették – 1360-ban⁴⁵⁰ és 1361-ben⁴⁵¹, mint aki Mostanica (Moštanica) várnagyi címét viselte és aki ezen kívül, Dubica, Sopron és Gora kolostorainak preceptora is volt. Egyedül az ő funkciójából tudjuk, hogy a johannitákhoz tartozott Mostanica vára is, mivel egy várnagy (castellanus) személyéhez csak egy vár (castrum) felelhetett meg. Így aztán a mostanicai várról a híradásaink nagyon szűkösek.

            A Kozara hegység aljában, a Moštanica patak mentén, Gornjoševci faluban, ma, Mostanica pravoszláv monostora áll. A dubicai vidék középkori templomait és kolostorait, H. Šerić tanulmányozta⁴⁵² és gondolatai az alábbiak szerint tette közzé: „Mostanica egyházközsége (Plebanus de Mostenycza), melyet Rački sorrendben tizenhatodikként említett meg a zágrábi püspökség egyházközségeinek, 1501-es összeírásában, tehát csak 37 évvel azelőtt, hogy Dubicát elfoglalták volna a törökök, Gornjoševciben volt, a johanniták rend kolostorával együtt. A johanniták kolostora, a mai mostanicai monostor helyén volt. E monostor temploma körül, ma is megtalálhatók, a johannita lovagrendi kolostor alapjainak a nyomai, igaz zömében a föld alatt. Az alapok belső hossza (a déli és az északi oldalon) 44,5 méter, a szélessége (keleten és nyugaton) 40,5 méter, a falak vastagsága 1,4 méter. Ezek az alapfalak délen és nyugaton is fennmaradtak, és valamivel kevesebb a monostortemplom keleti és az északi oldalán. – Petar S. Ivančević pravoszláv zárdafőnöknek, a mostanicai monostorról szóló krónikája szerint, mely valaha a mostanicai monostorban volt megtalálható és, amely valószínűleg a háború során tűnt el, a monostortemplom körül olyan épületek voltak, melyeket Ivančević, a monostor palotájának és kolostorcelláinak nevezett. Ivančević azt is elmondta, hogy az említett alapfalak, ezekből a monostori épületekből erednek. Továbbá, Ivančević felidézte azt is, hogy ezeknek az épületeknek a maradványait, melyek földfeletti romjai egészen Bosznia okkupációjáig megtalálhatók voltak, és csak 1879-1882. között távolították el őket. Ezek az épületek egy négyszöget képeztek, melynek közepén volt megtalálható a monostortemplom. Az épületek alapjai, nagyon kemény kövekből álltak. A belső alapfalak templomtól való távolsága 13 métert tettek ki, a külső alapfalak pedig a belsőktől 8 métert. A fennmaradt alapfalak kiterjedése szerint, a templom körüli épületeknek igen masszív építésűeknek kellett lenniük, és a kinézetük teljesen olyan volt, mint egy várkastélyé, vagy váré. Az lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas építményt és egy ilyen szép és masszív templomot azok a pravoszláv ráják, maguktól felépíthettek volna, akik rövid idővel a mostanicai pravoszláv monostor első említése (1579) előtt messzi vidékekről települtek ide. Egy ilyen hatalmas épületegyüttesnek a felépítéséhez, soha sem, volt elég tehetsége e vidék összes pravoszláv népének együtt sem. Ezért ezek az alapfalak, csak annak a johannita rendi kolostornak a maradványai lehetnek, melyet a XIV. században említettek meg. A johanniták birtokolták Dubicát és a hasonnevű vármegyét, több mint 200 éven át (1312-1538). Ennek a rendnek, Horvátországban máshol is hatalmas birtokaik voltak, ezért nekik nem jelentett nehézséget, egy olyan hatalmas kiterjedésű kolostort építtetniük, melynek nagyságát, a mostanicai monostortemplom körül fennmaradt alapfalak bizonyítják. A johannita rendnek a XIV. században egy váruk is volt a Gradina hegyen, melyből jelenleg több található, mint a mostanicai kolostorból. A Gradina hegyen, jelenleg is megvannak ennek az erősségnek a nyomai. Ez az erőd, a kolostoruk védelmét és a Moštanica patak völgyén való átmenő út fölötti felügyeletet szolgálta, mely igazából, a kolostor falai mellett haladt el. Ebben az erődben említették meg, 1360-ban és 1361-ben Albert testvért, a johanniták mostanicai várnagyát, és Dubica, Gora, valamint Sopron rendházainak preceptorát. Én úgy gondolom, hogy a törökök Dubica elfoglalásának alkalmával (1538), vagy lehet, hogy még azelőtt, lerombolták azt a kolostortemplomot, mely 1501-ben, még mostanicai plébániatemplomként szolgált és a kolostor épületeit, odaajándékozták azoknak a pravoszláv lakosoknak, akik erre a vidékre települtek be és, akik ezeket az épületeket, a saját monostoruk palotájaként hasznosították. A pravoszláv lakosságot minden esetben és minden útjukra, a kalugyereik is elkísérték. Róluk, M. Grbić szerpap, a következőket mondta (A Károlyvárosi vladikátus, I. 169. oldal): „Ők szinte rögtön kellemes helyeket tudtak csinálni a horvát katolikusok többnyire lerombolt és elhagyott régi templomhelyeikből és telkeikből, a maguk templomai és monostorai kedvéért. A szerb patriarchájukon keresztül el tudták érni, hogy szultáni fermánt kapjanak ezekre a régi templomhelyekre és telkekre”. Jó magam úgy tartom, hogy a mostanicai monostortemplomot, éppen a johannita lovagrend kolostortemplomának, illetve a mostanicai plébániatemplomnak a helyén építették fel. – Érdekes, hogy nincs egyetlen olyan író sem, aki ha írt a mostanicai templomról, nem tett volna említést a felsorolt alapfalakról. Még érdekesebb, hogy S. Vujasinović esperes, aki gyakran járt a mostanicai monostorban és ezért jól ismerte a monostortemplomot és közvetlen környezetét, továbbá akinek ismernie kellett a monostor fent említett krónikáját is, ám a saját, mostanicai monostorról szóló monográfiájában nem tesz említést ezekről az alapfalakról, sem arról, hogy mit írt róluk Ivančević zárdafőnök. Ezeket az alapfalakat egy szakemberrel jól át kellene vizsgáltatni és felméretni, mivel a saját magam által eszközölt felmérésnél, nem volt pontosabb mérőeszközöm a kezeimnél.” Ennyi volt az, amit H. Šerić negyven évvel ezelőtt, a mostanicai templomról és a körülötte lévő ősi alapfalakról írt. A további terepmegfigyelései és elképzelései, ma már nem elérhetők. A valamikori kolostor, a későbbi palota alapfalainak nyomai, a terep alakulataiból különböztethetőek meg. Feltárást, amennyire az tudott, nem végeztek. A monostor fölötti Gradina hegyen, a szerzetesek elmondása szerint, semmilyen anyagi nyomai, sincsenek a valamikori várnak, csak a hegy neve őrizte meg a létezésének emlékét (Gradina = am. Várhely). Így szinte nyomtalanul tűnt el a johanniták Kozara hegység alatti támaszpontja, a hatalmas dubicai vármegyéjük déli szélén.

 

Gorszka, nemezetségi vármegye (Zágráb vm. Glinai, Petrinjai járás)

 

            A Kupa folyótól délre eső vidék, a mai Petrinja településétől és a Petrinjčica folyócskától nyugatra, a középkorban Gora vármegyéhez, a zágrábi püspökség gorai archidiakónitásának egyházi szervezetéhez tartozott⁴⁵³. A kutatók erőfeszítésének ellenére - R. Lopašić: Oko Kupe i Korane (A Kupa és a Korana folyók környéke); Bihać is bihaćka krajina (Bihács és a bihácsi határőrvidék); Cetin; J. Butorac: Popis župa zagrebačke biskupije od 1334. god. (A zágrábi püspökség egyházközségeinek leírása, 1334-től); stb. – még számos olyan helynév maradt homályban, melyeket ebben a térségben, a középkor folyamán megemlítettek. Ez érthető, mivel ez a vidék sokáig volt a törökellenes harcok színtere, ezért az őslakosok elköltöztek, az újonnan beköltözöttek pedig eltűntették a múlt anyagi nyomait. Ennek az lett a következménye, hogy sok oklevélbeli adatot ma már nem lehet semmiképpen sem magyarázni.

            Ennek ellenére, ez a vidék már a 13. század elejére civilizálódott és az is megállapítható, hogy az akkori időkben példás élet folyt itt, amiről több egyházi intézmény is tanúskodik, melyek ebben a térségben helyezkedtek el. Ezen a vidéken keresztül haladt át annak a forgalomnak a zöme a 13. században, mely azon a főúton zajlott, ami Magyarországból, Szlavónián, Sziszeken és Topuszkón vezetett keresztül a tenger irányába, sőt ennek a főútnak, a gorai vármegyén átvezető szelvényét, nagyon gyakran az oklevelekben is megemlítették. Valójában kétségtelen az, hogy ez a főút tette lehetővé, a jelentősebb székhelyek és kulturális életük kapcsolatát, az itt élőkkel, vagy az új telepesekkel. Az oklevelek az itt elhaladó főúton kívül néhány más dolgot is megemlítettek. (Ahogy azt már kiemeltük, Horvátország középkori úthálózatát még senki nem vizsgálta meg, de még nem is vették tekintetbe sem a történeti forrásokat, sem a terepen még meglévő nyomaikat.)

 

 

Gorszka nemzetségi vármegye (Banija)

 

 

Gorszka vármegyében volt megtalálható a zágrábi püspökség gorai birtoka is. Hogy mikor jutott a püspök eme birtokához az nem ismert, de mindenképpen a 12. század előtt, mivel Imre király, egy 1201-es, oklevelének keretében megerősítette a zágrábi püspököt minden addigi birtokában, köztük a Gorában is. Eme birtokuk határleírásában használt terepmegjelölések, már nem azonosíthatók, de annyit mégis megtudhatunk belőlük, hogy a Kupa folyótól délre, a Petrinjčice folyócskától nyugatra terült el, kb. a mai Gora faluig, azaz „in Gora apud s. Clementem”, ahogy ebben az okiratban feljegyezték. Ez a Szt. Könyörületesség templom, a mai Gora falu közelében volt megtalálható, sőt Stjepan Glavač, a maga 1673-as térképére is, így jelölte fel. A püspök gorai birtokán belül feküdt Hrasztovica (Hrastovica) földje is, a püspök hrasztovicai várával együtt.

            Még nehezebb azon földek beazonosítása, melyekhez a templomosok ebben a vármegyében jutottak. Ők ezeket apránként, egyiket a másik után kapták meg, ami II. András megerősítő okiratából is látható. A király tudniillik 1209-ben⁴⁵⁵, megerősítette a templomosokat minden addigi birtokaikban, emellett azokat is megemlítette, melyeket tőle kaptak, sőt II. András ezeknek az adományoknak a körülbelüli időrendjét is meghatározta. Az ő okleveléből tudhatjuk meg azt is, hogy a templomosok földvagyona, a 12. század utolsó negyedében és a 13. század elején növekedett meg. II. András, 1209-es megerősítő oklevele alapján fogjuk időrendi sorrendben ismertetni a templomosok, Gorszka vármegyében megszerzett birtokait.

 

A Kupa menti, Farkašić közeli Szt. Mihályi birtoktest (Zágráb vm. Sziszeki járás)

 

            II. András apja, III. Béla (1172-1196), engedélyezte Volkis ispánnak, hogy a templomosoknak adományozza „villam que vocatur Cupa-t”. Sajnos II. András a megerősítő oklevelében semmilyen más terepmegjelölést sem használt a fekvésének meghatározásához, olyan falu, vagy település, melyet Kupának neveznek a területen nem ismert. A mai Kupčina, vagy Pokupsko falvakkal való azonosításának semmi alapja sincsen.

            Néhány ilyen esetben, azonban magyarázathoz juthatunk egyes későbbi oklevelek segítségével. A Kupa környéki birtokokról, két ilyen oklevél is beszél:

            Az 1258-as esztendőben, István bán bíráskodott a templomosoknak abban a birtokperében, mely a nemesek egy csoportja és Jordán, a templomos rend Magyar és Szlavón királyságbéli mestere között zajlott, bizonyos „Kupától északra fekvő és a Kupa vízjárásán kívül eső, szintén Zágráb oldali részeken lévő” földekért, továbbá Novak (Noak) birtokáért, mely valószínűleg valahol a közelben lehetett. Ebből az oklevélből azt is megtudhatjuk, hogy a templomosoknak nem csak a Kupa folyótól délre, hanem annak bal partján (a parte Zagrabiae) is voltak birtokaik, ám sajnos nem derül ki belőle, hogy a Kupa mentén hol is feküdtek ezek a földek. A Novak helynév szintén nem ismert ezen a vidéken, annak ellenére, hogy más birtokhatár (lásd Pisanánál) leírásánál is megemlítették.

 

 

A Farkašić falu közeli Mihály hegy (Mihaljsko brdo)

 

Szinte egy évszázaddal később, 1353-ban⁴⁵⁷ - miután a templomosok birtokai már elég rég óta a johanniták kezében voltak – a johanniták Magyar és Szlavón királyságbéli rendfőnöke, Cornuti Baudon , „a mi gorai rendházunkban” kiadott egy oklevelet „a mi Gora térségi kereszteseink, Kupa folyó közeli, Szt. Mihály birtokairól”. Ő, ekkor ezt a birtokot praediumként, Wagath Balázsnak adta. Az oklevélben a birtok határleírása, meglehetősen sok olyan helynévjelölést tartalmazott, melyek közül néhány nagy jelentőséggel bír. A

 

A Kupa folyó menti Ó Rév.

 

legjelentősebb helynévi jelölés, maga a Szt. Mihály templom. Az „ecclesia sancti Michaelis cruciferorum” helynevet, csak az 1334-es⁴⁵⁸ összeírásban sorolták az egyházközségek közé, de ekkor sem jelölték meg a fekvését, sőt J. Butorac, az egyházközségi összeírásához fűzött megjegyzéséhez is azt írta, hogy: meghatározatlan . Mint ahogy azt már elmondtuk a johanniták itteni birtokáról és templomáról (cruciferorum – a kereszteseknek), a Kupa folyó közelében voltak, a 18. századból fennmaradt kanonoki vizitáció alapján megállapítható, hogy a Kupa folyó mellékén, egyetlen Szt. Mihály kápolna állt, mégpedig a zsazsinai (Žažina) egyházközséghez tartozó, Farkašić falu közeli Mihály hegyen (Mihaljsko brdo). Az 1700-as esztendőben a kápolna, „fából készült kicsiny épület volt, durván ácsolt tetőzettel, egyetlen ajtóval, torony nélkül”. Körülötte egy temető volt. Ugyanerre a megállapításokra jutott, már régebben, J. Barlé is, aki az alábbiakat állította: „Miholje. Item ecclesia s. Michaelis cruciferorum”⁴⁶⁰. Mindenesetre ennek a ’Miholje’ templomnak kellett lennie annak a templomnak, melynek a plébánosa az 1574-es zsinaton azt a különöset mondta, hogy a vránai priorátushoz tartozott. Ez a templom, a Žažinétől két órai távolságra lévő Farkašić közeli, un. Mihály hegyen volt. Az 1734-es esztendőben, a zsazsinei egyházközség fíliája volt”. A többi jelentősebb helymegjelölés szerint a birtokhatár az alábbiak szerint haladt: „antiquus portus” , mely kétségtelenül a Farkašić melletti Ó Révnek (Stari Brod) felelt meg, Sztankov forrás (Stankov zdenec), a Sub  völgy szorosa, Hotna patak, Prekopa vízfolyás, Čremošnja vízfolyás, Mala Hotnica patak, Vlčni patak, (Kravarsko-ból, a Letovanicból. a Hruševciból és a Szt. Mihály templomtól vezető) négyes útkereszteződés, Hrastovicába vezető út, „öreg út”, Selčeni patak, melyen az Öreg híd megy át, aztán újra a Kupa menti Ó Bród. Az a négy út, mely az útkereszteződésben találkozott, a Kupa északi oldalán lévő Ó Bródból Hrastovica irányába vezetett, majd áthaladt a Kupa déli oldalára. A fenti ismertetésből biztosnak tekinthető, hogy Szt. Mihály birtoka, a Kupa két partján, Farkašić és Ó Rév környékén feküdt és az is, hogy az 1209-es oklevélben megemlített „Kupa” birtokával volt azonos. Mivelhogy a Kupa folyótól északra, Túrmező földjei találhatók, így a templomosok eme birtokának, határosnak kellett lennie a túrmezei erdőségekkel (1255)⁴⁶¹. Amint azt egy 1507-es adókötelezettségi összeírásból tudjuk, a továbbiakban a Kupa folyótól északra lévő földek, Žažina, mindkét Letovanic és Miholja, a vránai prioré lettek. Tíz évvel később (1517), a birtok tulajdonosai tovább cserélődtek. Žažina és mindkét Letovanic, a zágrábi püspök gorai birtokához került, Miholja pedig a négytagú Vagatović családhoz. Mindezek után kijelenthetjük, hogy az 1334-es egyházközségi összeírásban szereplő „keresztesek Szt. Mihály templomát” sikerült lokalizálnunk.

 

Gora (Zágráb vm. Sziszeki járás)

               

II. András apja, III. Béla király még egy adományozást hajtott végre, mégpedig határozott céllal: a világiak kedvéért egy teret, vagy piacteret (forum) adott a templomosok „Boldogságos Szt. Mária templomának, mely a fent említett barátok udvarán található”. Azt nem említette meg, hogy milyen piacteret, vagy teret adományozott el és azt se, hogy hol állt a Szt. Mária templom, mivel túl jól ismerhette. Van még egy nagyon érdekes adat. A templomosokat a vagyonukban megerősítő oklevél kiadása után, II. András, 1210-ben⁴⁶³ kiadott még egy hasonló oklevelet, melyben a templomosoknak újabb földeket adományozott, illetve megerősített őket benne, melyek közül Ljesznica és Raccessa, a szlavóniai Pakráctól keletre volt megtalálható. A megerősítő oklevél további két földbirtoka a következő volt: „az a föld, melyet Borics bán unokája, Odola adott neki, a ráépített Szt. Mária templommal együtt. Szabo, a maga Ljesznicáról szóló értekezésének a végén⁴⁶⁴ azt állította, hogy Odola földje, „a Fehér hegy (Bijeli brijeg) és Pozsega közt” volt megtalálható, de ezt semmivel sem indokolta meg. Ezen kívül, azon a vidéken, semmiféle olyan Szt. Mária templom sem ismeretes, mely a templomosoké lett volna. II. András fenti megerősítő oklevelében, Vodica földjei következnek (az Una menti Divušával szemközti D. és G. Vodičevo), valamint némi Gorica vármegyei földek, majd a végén azt a két fivért is megemlítették, Veliszlávot és Csudiszlávot, akik már II. András, 1209-es, templomosokat megerősítő oklevelében is szerepeltek. Mint ahogy az eddigiekből látható, II. András 1210-es oklevele, nem csak templomosok szlavóniai birtokaira vonatkozik, hanem a Kupa folyótól délre eső földjeikre is (Vodičevo, Gorica és két gorai szabad ember). A Szt. Mária templom fekvése ebben az oklevélben sincs, mint ahogy az előzőben sem volt, meghatározva. Ez azonban teljesen érthető, mivel ennek a templomnak olyan jelentős építménynek kellett lennie, hogy jól ismert volt mind a templomosok, mind az akkori lakosság számára. Ezen kívül, a templomosoknak akkoriban sehol sem volt Horvátországban, Szt. Máriának szentelt templomuk. Ezért úgy tekinthetjük, hogy az 1210-es oklevélben szereplő Szt. Mária templom, azonos az 1209-es oklevélben lévővel, melyről azt állították, hogy III. Béla király, a világiak kedvéért, egy teret adományozott a részére (ebből húzta a jövedelmét). Az 1210-es oklevél azt is megmondja, hogy ki adományozta oda a Szt. Mária templomot a földjeivel a templomosoknak, mely az előzőből nem volt ismeretes. Az ajándékozó Borics bán unokája, Odola volt. Mivelhogy Boricsot 1154-től, 1163-ig említik⁴⁶⁵, az unokája már cselekvőképes lehetett III. Béla uralkodása (1172-1196) alatt, így akkor is, amikor elajándékozta azokat a földeket, melyre a Szt. Mária templomot felépítették: ez valamivel 1196. előtt történt (addig Béla adhatta a világiak utáni jövedelmet). Csak az 1334-es egyházközségi összeírásból tudhatjuk meg, hogy a Szt. Mária templom Gorában, tehát azon a településen volt megtalálható, mely után a vármegye a nevét kapta. Butorac úgy tekintette, hogy a Szt. Mária templom (hasonlóan Bozsjákóhoz, stb.), a templomos rend megszűntetése után lett plébániatemplom. Azt, hogy a templomnak volt kapcsolata a templomosokkal és kolostorukkal (in curia fratum), az 1209-es oklevélből tudjuk, sőt a banijai (Banija) egyházközséghez tartozó, Gora falu temploma, ma is Szt. Máriának van szentelve. A középkori templomos templom, súlyos károsodásokat szenvedett a törökkorban, de a 18. századi barokkosítás során, megtartották az ősi templom alap- és felmenőfalait. Így megmaradt a négy támpillérrel megtámasztott négyszögletes szentélye és a hajó ugyanolyan módon készített támpillérei. A templom egy kisebb magaslaton fekszik, falakkal van övezve, a sarkain négyszögletes tornyokkal. Annak ellenére, hogy nem középkori eredetű (úgy 1740. körül emelték), a sokkal régebbi templomvárakra emlékeztet. A magaslat templom körüli szélessége (egy úttal keresztülvágva), lehetőséget adott arra is, hogy helyet adjon a templomos „udvarház” terének. A magaslaton végzett ásatás során, hatalmas köveket találtak, de tekintettel arra, hogy a vidék meglehetősen köves (a humusz alatt), nem tudni azt, hogy ezek a kőhasábok természetesek-e, vagy egy valamikori építményhez tartoztak-e. Mégis az a legvalószínűbb, hogy a templomosok udvarháza (curia) közvetlenül a templom mellett volt. Azt, hogy a mai templom kétségtelenül a templomosok templomának a folytatása, bizonyítja a régi szentély a szakráriumával, a támpilléres megtámasztása, mint ahogy a hajóé is. További kérdés annak a „forum-nak” a mibenléte, amit a templomosok Gorában, a Szt. Mária templomuk részére megkaptak. Mivelhogy a tér fekvését a felemlítése során nem határozták meg, legvalószínűbb az, hogy a templom melletti, tehát a magában Gorában lévő tér, vagy piactér jövedelmét kapták meg. Ezen kívül, II. András mindkét oklevelében (1209. és 1210.), a templomosok mellett, két fivérnek „két gorai szabad embernek” is megerősítést adott. Veliszláv és Csudiszláv, valószínűleg a mezőváros lakosai voltak. Az biztos, hogy Gorában létezett a templomosoknak egy szervezeti egysége (preceptorátusa), melyről egy 1242-es⁴⁶⁷ híradás is tanúskodik, melyben megemlítették a templomosok gorai (Goura!)  preceptorát. A 14. századból fennmaradt egy feljegyzés, melyben a johanniták némely preceptorának a neve is szerepel. Gorába, a johanniták legfőbb elöljárója is ellátogatott néha: így 1327-ben⁴⁶⁸ Grananai (vagy de Gragnania) Fülöp, a johannita rend Római és Magyar királyságbéli priorátusának priorja, aki nemes György fia Dénesnek és Pálnak, apjuk szolgálataira tekintettel, odaadományozta „a rendünk priorátusához tartozó Csicsánban lévő” Kupčina és Jamnica birtokait.

 

 

Gora, a hegy, melyen az ősi vár emelkedett.

 

            Gorával kapcsolatban még egy probléma létezik, melyet most és itt alkalmatos felvetni. Az egyházközségek, 1334-es összeírása szerint itt négy templom volt: a Szt. Mária, a Szt. Könyörületesség, a Szt. Péter templomokon kívül, volt egy jelzőtlen is, az „ecclesia cruciferorom de Gora”. J. Butorác ezt így kommentálta: A harmadik, Szt. Péter templom, Gora második plébániatemploma volt, a Szt. Könyörületesség temploma, a templomosok feloszlatásáig volt a település plébániatemploma”. Stjepan Glavić, az 1673-as Horvátország térképére, csak a Szt. Mária és a Szt. Könyörületesség templomot jelölte fel. 1501-ben, ezeknek a templomoknak még egyházközségük is volt⁴⁶⁹. A Szt. Könyörületesség templomának ettől kezdve nyoma veszett. Az egyházmegye emlékéről szóló, 1849-es írás szerint⁴⁷⁰, a Szt. Könyörületesség templom, a Gora fölötti hegyen állt, melyet a 18. század folyamán, Szt. János és Szt. Pál barokk kápolnává építették át (ma rom), amiről úgy tudták, hogy egy régebbi templom helyén emelkedett. – Ami a Szt. Péter templomot illeti, az 1334-es összeírás utolsóként, Gorával kapcsolatban említette meg, előtte Hrastovicával. Ahogy azt, az egész térségre kiterjedő kanonoki vizitációban feljegyezték, csak egy Szt. Péter templom volt itt és még egy a Hraszovica és Gora közötti Taborišče hegyen, amiről mi azt tartjuk, hogy ez volt az 1334-ben megemlített Szt. Péter plébániatemplom.

 

Gora, az öregvár alaprajzi vázlata.

 

            Amíg a Szt. Könyörületesség és a Szt. Péter templomok középkori egyházközségei nem a templomosoké voltak, addig az 1334-es összeírás templomai közül az egyiket határozottan, de szentjének megjelölése nélkül, a „keresztesek gorai templomának (ecclesia cruciferorum de Gora) emltették meg. Ezek szerint a keresztes rendeknek, a templomosoknak, aztán a johannitáknak, Gorában volt még egy templomuk (a Szt. Mária templomon kívül). Kérdés, hogy volt ez a templom, mely nem plébániatemplomként szolgált. Miután a templomosok és a johanniták lovagrendi szerzetesek voltak, így  a rendházaik több helyen is, várakban (castrum) voltak. Gora közelében, egy 194 méter magas hegyen, a földben, egy középkori vár nyomai találhatók, mely alatt a Šanja (šanac-sánc?) patak folyik. E valamikori várról semmit sem tudunk, sem a valódi nevét, sem azt, hogy kihez tartozott, noha a dokumentumok 1242-től, a 16. század végéig megemlítették⁴⁷¹. Vajon nem-e a keresztesek vára volt s benne a kápolnájukkal?! A föld feletti nyomai olyan csekélyek, hogy a vár alaprajzát, se az esetleges kápolnáét, az alapfalak egy lefolytatott feltárása nélkül nem lehet világosan meghatározni. A terepalakulatok alapján, a terület egy kápolnával rendelkező épületkomplexumáé lehetett. A vár alatti rétet ma Ižiščének nevezik, ami mindenképpen azt jelenti, hogy itt egy „hiže”, tehát egy váraljai település állt. Az Ižišče rét végében, a várrom közelében, egy bőséges és egészséges vizű forrás bugyog, amit Steklenjáknak neveznek és, ami biztossá teszi azt a feltevést, hogy volt élet ezen a területen. Valójában már az Ižišče réten és a forrás környékén túl, egy ősi szilárd burkolatú út vezetett el, mely biztos, hogy egyike volt azon középkori utaknak, melyeket gyakran megemlítettek a forrásokban. Az Ižišče rét neve képezi mindazt, ami a templomosok, illetve a johanniták vára alá tartozó település, és a mellette zajló jelentős, középkori forgalom emlékéből megőrződött. Az is lehetséges, hogy ide lokalizálható az a forum”, amit még III. Béla ajándékozott a templomosoknak, hogy a gorai Szt. Mária templomukat a világiak is fenntartsák!

 

       

 

Gora, az öregvár maradványai és a vár alatti árok maradványa.

 

 

Gora, az ősi út maradványai és a mellette lévő Steklenjak forrás.

Hresznó (Hresno, ismeretlen, Lasinje(?)) (Zágráb vm. Pisarovinai járás (?))

 

            II. András apja, III. Béla (1172-1196) az előbbieken kívül, még egy birtokot adományozott a templomosoknak (villam que vocatur Cresseno), melynek nincs semmi leírása, se közelebbi megjelölése II. András, 1209-es megerősítő oklevelében. Ilyen nevű település, vagy föld, ma sehol sem ismert, de a 14. századi és a további híradásokban létezett egy Hresznó (Hresno) nevű vár, mely a johanniták birtoka volt. Sőt mi több, 1314-ben⁴⁷² (amire valójában már feloszlatták a templomos rendet), Loket testvér, a johanniták Magyar és Szlavón királyságbéli mestere, Dubicában tanácsot ült, a dubicai preceptorral (a dubicai rendház rendfőnökével), Jánossal, Gora preceptorával és Gvelerinnel, Hresznó preceptorával. Ezek szerint, a johannitáknak Hresznóban, volt egy rendházuk és valószínűleg előbb, mint a templomosoknak. 1334-ben, a Szt. János plébániatemplom egyházközségének leírásában is Hresznóhoz kötötték (s. Joannis de Hrethno), ami azt jelentette, hogy a templomosok temploma, plébániatemplom lett, mint ahogy az ebben az időben, máshol is megesett. Corvin Mátyás király, 1459-ben⁴⁷³, utasította a csázmai káptalant arra, hogy Tamást, a johannita rend vránai priorját, újból vezesse be Hresznó birtokába és húzza meg újból annak határait, amit a káptalan nagyon gyorsan végre is hajtott és újra lejárta a hresznói földek határát. Már a 16. században, Hresznóból rendelkezett a johanniták akkori legfőbb elöljárója, Beriszlói Péter annak az 1.000 forintos adóság ügyében, amit ő adott Krizsanich Iván (Ivan Križanić) kapitánynak⁴⁷⁴. Hresznó kérdésével a 19. században leginkább Radoslav Lopašić foglalkozott, sőt érdemes is foglalkoznunk az ő leírásával és gondolataival⁴⁷⁵: „Amidőn az egykori maljevaci várkastélytól a határ menti úton Topuszkóba utazunk, fél óra múlva a Glina folyón átvezető átkelőhöz érhetünk, mégpedig azon a ponton, mely a Petrov hegység és a közeli bosnyák horvátországi hegyek nyúlványai között van, ott ahol a Glina folyó mellékén egy tágas völgy nyílik, ennek boszniai oldalán, ahol sokkal kevesebb síkság van, egy csúcsos hegy aljában, alacsony erdővel fedett óriási mezőben látható Reszna, vagy Hresznó településének és várának romjai, már ahogy az ottani muzulmánok elmondták. A valamikori Szt. János plébániatemplom helye, amit János archidiakónus, már 1334-ben megemlített, a mondott csúcsos hegy közelében található. A romokból még felismerhető a két kapu, a főhomlokzati és a csatlakozó falak, a szentély és az oltár helye. Kevésbé lehet felismerni a vár és a település alapfalainak képét, mivel azok teljesen tönkrementek, még az erős kövek is kupaccá váltak (lásd, a ___. oldalt). Ennek ellenére mégis megfigyelhető, hogy a várnak több tornya is volt és, hogy az egész platót körbekerítették. A Glina folyó bal partjával a másik oldalt, melynek síkságát Reszna mocsárnak nevezik, ahol bizonyára legalább száz holdnyi rét terült el, a Hresznói híddal kötötték össze, melynek faoszlopai, mai is láthatók a Glina folyó vizében. Egy biztosan Dubicában és 1314-ben írt levélben az áll, hogy Loketus testvér, a Jeruzsálemi Szt. János rend, Magyar és Horvát királyságbéli mestere, eladta a Vodicsai megyében (a boszniai Horvátországban lévő Dobrlin falvához közeli Vodiča) lévő goščei javait, továbbá, hogy a hresznó birtok, a (máltai) Szt. János kereszteseké volt. A mondott levélben megemlítették János gorai preceptort és fráter Gualleroni Andrást, aki minden valószínűséggel itáliai volt, hresznói preceptort (Blagaj Lajos grófnak a határőrvidéki, boštanjai levéltára). Ebből pedig nem lehet megtudni, hogy mikor került Hresznó a johannitákhoz, se azt, hogy a Cresseno név alatt talán Hresznó rejtőzködik e, amiben II. András, 1209-ben, sok más gorszkai vármegyében lévő birtokaikkal együtt, a templomosokat megerősítette”. Az elmondottakból látható, hogy Lopašić azt feltételezte, hogy Hresznó azonos azzal a „Cresseno-val”, amit a templomosok már a 12. században, III. Béla királytól megkaptak. Majd az író így folytatja: „A régebbi korokból még egy rövid levél maradt fenn, mely talán rávilágít Hresznó múltjára. Mégpedig az, az érdekes 1459-es határleíró levél, melyben azt kérvényezi Tamás vránai prior a királytól és István zágrábi káptalantól, hogy Kobaszich Péter (Petar Kobasić) által elmondottak alapján jelölje ki a hresznói birtokuk határait. Ebből a határmegye megállapításból látható, hogy Hresznó ugyancsak tágas birtok volt és, hogy kiterjedt a Glina folyó mindkét oldalára, Kladuša irányába és messze a Petrov hegység aljáig, Perna falu felé”. Tekintettel arra, hogy Lopašić Pernát itt a johanniták hresznói birtokával szomszédosnak említette meg, hozzátehetjük a pernai polgárok, 1225-ös levelét⁴⁷⁶, mely szerint szabadságjogokat kaptak és egyben leírták a pernai földek határait is, melyek a „keresztesek földjére vezető út mellett” voltak (via que ad cruciferos vadit). Ezek szerint tudható, hogy a fenti keresztesek abban az időben, 1225-ben, a templomosoké volt Hresznó. Így valójában az a legvalószínűbb, hogy ezt a Hresznót írták II. András, 1209-es megerősítő oklevelébe, csak egy kicsit torzultan, vagy módosítva, a Cresseno név alatt. Hogy itt a templomosoknak egy rezidenciája is volt, azt a preceptori funkció is bizonyítja.

            A Cresseno nevet még egyszer megemlíti II. András 1209-es megerősítő oklevele, mégpedig „villa de Tresina-ával” kapcsolatban. Ennek se neve, se fekvése, jelenleg nem ismert. A határaként, a Cremekysa pataknak a Kupa folyóig tartó részét említették meg, a másik oldalán pedig a Zágrábba vezető nagy királyi útat, aztán némi hegyeket, melyek kettészelték a Selath-tól, Hresznóig (Cresseno) tartó térséget. Matija Filjak⁴⁷⁷, a Kupa folyó körüli vidék szakértője úgy látta, hogy Tresina, a Kupa folyó és a Kremešćina vízfolyás környékén, Lasanje falu közelében volt megtalálható. Ezek szerint, ez volt a templomosok legjelentősebb birtokai a Kupán túli és a Kupán inneni térségben.

 

Piszana (Pisana), Hutina, Haco és más földek (Zágráb vármegye, annak valamikori Gorszkai részén)

 

A templomosok további adománya Gorszka vármegyében, amit II. András, 1209-ben megerősített, Imre királytól ered, vagy legalábbis az ő korából, ami a 12/13. század átmenetét jelenti.

Imre király azt a falut adta a templomosoknak, mely „Gora vármegyében, a Piszanának (Pisana) nevezett földön található”. A Piszana név, jelenleg nem ismert elnevezés e vidéken, de az 1209-es oklevélben leírták a határait: Belos (Belox) földjeitől indult, Chutinán (Utinja) át a Chaoval hídig, aztán a Bánk melletti királyi út (via regis) közeli Jamithán át, egészen Novakiig, innen a Gustunt forrásig, majd visszatért Belos birtokának határához. Ezekből a helynévi jelölésekből, csak az Utinja patakot ismerjük, mely a Kupa folyó déli mellékvize, továbbá a királyi út irányát, mely Gorától északi irányban haladt el. A falu nyomai, jelenleg is felbukkannak, a Petrinja közeli Novo Selišče és Župić falvak között. E szerint, Piszana falunak Gorától északkeletre kellett feküdnie, a mai Petrinja irányába. Tekintettel arra, hogy Piszana földjeinek határa érintette Novakit, tudható, hogy ezek a földek, ebben a térségben feküdtek.

Kétségtelen, hogy az Utinja patak és a Volčeni (Vučji?) nevű mellékfolyása mellett terült el a hasonnevű Chutina földje, ahonnan egy hegyen átmenve, a „nagy útig” (magna via) ért. Tekintettel arra, hogy megemlítették az Utinja patakot és a magna viát, feltételezhető, hogy Hutina földjei Piszana közelében, illetve Gora és Petrinja között voltak.

II. András, ugyancsak az 1209-es oklevelével megerősítette a templomosokat a Haco nevű praediumukban is. E praedium furcsa nevét, Gutitermus (Godimir?) gorai ispán adta, de a megerősítő oklevél szövegéből nem derül ki, hogy ez III. Béla, vagy Imre király idejében történt-e. Erről a praediumról, a nevén kívül, mást nem jegyeztek fel, így azt se tudni, hogy hol volt megtalálható. Utána az oklevélben megemlítik még azt is, hogy Imre király, egy Iwk (Ivek?) nevű polgár a fivérei földjét is templomosoknak adta.

Maga II. András (1205-1235) szintén odaajándékozott egy földet a gorszkai vármegyében a templomosoknak, melyről az 1209-es oklevélben, az alábbiakat írták: „Ugyanezen szerzeteseknek, tartós használatba adományoztuk egy Gora vármegyei polgárunk földjét a rajta élő emberekkel és azok fiaival”. Ennek a névtelen földnek, az alábbiak szerint írták le a határait: „az első határa egy világi úttól indul, melyet a köznép csak hadi útnak nevez (via exercitualis), majd Tersztenikbe (Trstenik) ér, innentől egy régi, kővel kirakott, cementtel kiöntött úthoz igazodva (via antiqua cementario opere superfusa) halad tovább Cepenáig, aztán a Glina folyó mentén, melynek mindkettő partját a mondott rendnek (templomosoknak) adtunk, innen tovább Bris és Lipechena földjei mellett és innen visszatér a mondott kövesúthoz”. Ezt a határleírást felidézi Kukuljevich⁴⁷⁸ is, csak nem világos, hogy ezt a birtokot, miért nevezte Piszanának, amikor Piszana falva és földjei, amit II. András bátyja az Imre király az előbbiek szerint (lásd feljebb) adta a templomosoknak. Ezen kívül, Piszana falva, az Utinja patak mentén volt, míg ez a névtelen föld a Glina mentén. A fenti földek lakosai, nem adóztak, nem szolgáltak és nem feleltek senkinek, a rend mesterén és rendtársain (magistro et fratibus) kívül, sőt kivették őket a Szlavóniának fizetendő adók alól is. Ami a térség útjait illeti, már megemlítettük, hogy haladási irányukat, eddig még senki sem vizsgálta meg. Itt két alakban is megjelentek, mint via execitualis és, mint antiqua cementario opere superfusa (ezek is nyilvánvalóan szolidan kiépített római utak voltak), amiből az látható, hogy a középkorban a régi római utakon kívül, voltak más utak is. Ahol ez a névtelen föld megközelítette a Glina folyót az nem ismert, sőt eme földek fekvése sem világos.

Itt lezárjuk a templomosok azon Gora vármegyében lévő birtokainak áttekintését, melyeket már 1209. előtt meg kaptak, és amelyekben, II. András az 1209-es és 1210-es okleveleiben megerősítette őket, melyekkel ki is merültek az adott korszakkal kapcsolatos adataink. A későbbi idők híradásai sokkal szűkösöbbek.

A petrinjai polgárok kiváltságairól szóló, 1240-es⁴⁷⁹ oklevélben említődik meg, a „terra cruciferorum Wlko, Kloak et Potok vocata”. A templomosok eme, Petrinja territóriumával határos földbirtokáról, semmi közelebbit nem tudunk.

A harmadik egyházszervezetű rend, mely Gora vármegyében földeket kapott, a ciszterciták rendje volt. Őket, II. András hívta be 1205-ben, majd 1211-ben⁴⁸⁰, minden olyan Gora vármegyei földet nekik adományozott, amelyek nem tartoztak más egyházi intézményekhez, ami itt a templomosokat és a zágrábi püspökséget jelentette. A templomosok és a ciszterciták többször is rendezték egymásközti viszonyaikat. Az 1271-es esztendőben, Mátyás topuszkói apát „törekedett egy új határ megállapítást keresztül vinni a ciszterciták és a templomosok birtokai között, mivel a megyehatárok helyenként tönkrementek, helyenként elhomályosodtak”⁴⁸¹. A templomosok és a ciszterciták Gora vármegye területi viszonyaikról, egy 1300. körüli oklevél is beszél⁴⁸¹. Ekkor a templomos rend mestere, akinek csak neve kezdőbetűjét, P. jegyezték fel, saját rendtestvéreivel együtt, aláírt egy szerződést a topuszkói cisztercitákkal (domus Toplica) a „probono pacis”, miszerint egyikőjük sem fogja a másik „belegyezése nélkül befogadni a másik volt rendtestvérét, volt szolgáját, volt jobbágyát, vagy azt, aki a másik alkalmazottja volt”.

A johanniták, 1314-ben foglalhatták el a templomosok földjeit, így a Goraiakat is. Ekkortól említik meg az ő elöljáróikat is, 1314-ben, mint frater Joannes, preceptor de Gora⁴⁸³; 1340-ben, mint frater de Perosa, preceptor de Gora⁴⁸⁴; 1358-ban, mint frater Albertinus de Sopronio, preceptor domus de Gora, ugyanőt két évvel később, mint preceptor domorum Dubicensis, Gora et Sopron, castellanus de Mostenycha⁴⁸⁵.

Cornuti Baudon, „a johanniták rendjének Magyar és Szlavón királyságbéli priorja és Dubica ispánja”⁴⁸⁶, 1353-ban „in domo nostra de Gora” odaadta Zsitnó (Sitno) birtokát, előbb a rend Dubicában, aztán néhány nappal később Gorában tartott legfőbb gyűlésén, Iván fia Ivánnak, miután az előző praediálisukat, engedetlenségéért és lázongásáért megfosztották eme praediumától.

A gorai templomosok és a johanniták, illetve e lovagrendekhez tartozó földjeik sorsa, a továbbiakban ugyancsak viharos volt. Kukuljevich szerint, 1495-ben, „II. Ulászló király, Gora várát, Oszvald zágrábi püspöknek adományozta”⁴⁸⁷. Egy másik helyen ennek ellenkezőjét közli: „Ebben az időben (1510.) Gora vára és hatalmas birtoka, amit régebben Oszvald püspök szerzett meg, újra a várnai (johannita) priorátus kezén volt. Bertalan prior (Beriszlói), Gora várnagyává, a bátor Pakráci László nemest tette”. A várnagyi funkció megléte azt bizonyítja, hogy akkoriban Gorában még volt váruk így ilyen feladatkörük is. Az 1517-es esztendőben a johannita priorátus gorai várnagya, Bradách Imre (Mirko Bradać) volt. Beriszlói Péter bán, a johanniták priorja, 1514-ben királyi privilégiumokat adományozott, a szlunji Frangepán Mihály herceg hatalmas birtokához tartozó Gora városának”⁴⁸⁸. Ezzel aztán a középkori lovagrendek el is tűntek ebből a térségből.

Gorával kapcsolatban szükséges felhoznunk Kukuljevich még egy megállapítását⁴⁸⁹: Még ugyanazon évben, 1217-ben, utasította templomos rendjét, hogy Kamenszkában (Kamenska) kolostor építessenek, ami talán a gorai preceptorátushoz tartozhatott”. Ez a templomos rend legfőbb elöljárójára, Pontius de Cruce mesterre vonatkozik (aki az utasítást kiadta). Azonban a kamenszkai templomosokról sehol máshol nincs szó, sőt Lopašićnál sem (Oko Kupe i Korane, 125-142. oldal), aki pedig, egy 1401-es okirat alapján, részletes adatokat közöl az itteni pálos kolostorról. Igaz ugyan, hogy Lopašić előtt ismert volt az, hogy a helyi parasztok hatalmas és ősi köveket, régi szerszámokat, stb. húztak elő az itteni földből, de ezeket annak bizonyítékának tekintette, hogy ezen a helyen egy római település állt. Hogyha ezek a templomosok építményének a nyomai voltak, akkor kérdéses, hogy miért ment olyan hamar tönkre, és hogy miért hagyták el a templomosok ezt a helyett, amikor a szomszédos Gora vármegyében annyi birtokuk volt.

 

Isztria

 

Poreč

 

                Francesko Babudri író, a Poreč ősi templomairól szóló művében⁴⁹⁰, egy egész fejezetet szentelt a mára eltűnt livadei (Livade, Közép Isztria, Motovum városától északra lévő, di Pratonak is nevezett kisváros, a fordító) Szt. János templomnak, mely magának a városnak a közvetlen közelében volt megtalálható. A templom és a mellett lévő kolostor romjai, egészen 1818-ig láthatók voltak, de a későbbiekben teljesen eltűnt. Ez egy kicsiny (9x4,5 m), egyhajós, félkör apszisú templom volt.

            A szerző megbízhatónak tekintette azt az adatot, hogy Adalbert porecsi püspök, a porecsi káptalan beleegyezésével, 1240. januárjában, ünnepélyesen odaadja a Livade melletti Szt. János templomot és birtokát, Manfréd és Gerard johannita lovagoknak. Ők kötelezték magukat, hogyha vendégül látják a püspököt és a kanonokot, mind fognak nekik adni kappant, kenyeret, bort és más hasonlókat. A johanniták ekkor megkapták az Isten mezei (Božje polje kod Vižinade, de Campo), Szt. Mária templomocskát is

            Egy 1305. április 9-ei híradás szerint⁴⁹¹, Bonifác porecsi püspök, a templomosoknak adta a Szt. János és a neki alárendelt, Vižinade közeli Isten mezei Szt. Mária templom kommendáját (egyházi jövedelmét) is, pontosabban Simon testvérnek, a templomosok velencei rendházának priorjának (Ord. Militie Templi Priori S. Matie in Capit. Broili de Venetiis). A templomosok csak rövid ideig voltak itt, mivel a rendet feloszlatták, ám 1314-ben, a johanniták az egyházi jövedelmet újból elfoglalhatták. Ismert a johanniták egyik itteni priorjának a neve is, 1371-ből, „frater Blasius filius Cambii de Zenariis Prior s. Joannis de Parentio ordinis S. Joannis Jerosolimitani”.

            A 15. században⁴⁹², a johanniták elhagyták Livadét, az épületeiket, 1447-ben, a szegények használhatták, de ez nem sokáig tartott. Még ezután is folytattak a johanniták ellen néhány pert, bizonyos adókért, amit a johanniták nem fizettek meg a porecsi közigazgatási körzetnek (1463-64, 1467, 1468). A porecsi püspök, 1488-ban letiltotta minden olyan pap miseszolgálatát, aki johannitának állt, ez a helyzetüket olyan kedvezőtlenül érintette, hogy a johanniták Porecset is elhagyták.

            A livadei Szt. János templom a porecsi káptalanra maradt, aki bérbe adta a johanniták épületeit és mezőit, hogy legalább karban legyenek tartva. Ennek ellenére teljesen tönkrementek. A Szt. János templomnak alárendelt, Vižinade melletti Isten mezei, johannita Szt. Mária templom ennél jobb sors jutott.

 

A Vižinade melletti Isten mezeje (Božje polje)

 

                A Vižinade melletti Isten mezei (Božje polje) Szt. Mária kolostorról és templomról, Stjepan Ivančić írt röviden a 20. század elején. Ő az alábbiakat mondta⁴⁹³: „Egy III. Sándor pápa pecsétjével ellátott, 1178. áprilisában, Velencében (Rivo alto) kiadott oklevélből tudjuk, hogy a pápa kiosztotta a porecsi püspök birtokait, a püspökségének területén lévő monostoroknak és plébániatemplomoknak, melyek között megnevezték az Isten mezei Boldogasszony templomot is. Ebből az következik, hogy a templom addigra már felépített volt, és hogy plébániatemplomaként szolgált a környék lakosságának, továbbá az is, hogy legalább ettől az időtől kezdve különböző vallási közösségek létesültek benne. Azt szintén nem tudjuk, hogy valójában mikor került ez a mindenképpen ősi templom a Jeruzsálemi rend birtokába és azt se, hogy melyik évben telepedtek meg itt. Hogy volt itt nekik egy kolostoruk, az egy 1321. július 14. oklevélből következik, amit ennek a kolostornak a levéltárában őriznek, ahova egy bizonyos O. Zannino de Rubeist, mint a Jeruzsálemi Szt. János rend, Isten mezei Szt. Mária rendházának rendfőnökét neveztek ki, és amely kolostor a mai napig is a Máltai lovagoknak (cavalieri di Malta) fizeti az egyházi földek utáni évenkénti 12 lírányi illetéket. Sőt maga a templom, legalábbis IV Sixtus (1472) pecsétjével ellátott oklevele alapján, ami szintén ugyanennek a kolostornak a levéltárában található, ugyanazokat a kiváltságokat és búcsútartási jogokat élvezte, mint amelyeket a jeruzsálemi rendnek előzőleg kiosztottak. Az 1536-os esztendőben, az Isten mezei Szt. Mária kolostor vallási közössége kifejezte azon kívánságát, hogy templomukat egy harmadik kolostori rend, a ferencesek vegyék át…”.

            Ivančić figyelmeztetett arra, hogy ezeket az adatokat, Pavla Čačić kéziratából vette át, aki azokat, 1746. május 26-án írta le.

            A közelmúltban meghalt Šime Vladović ferences barát után maradt egy kézirat, melynek a címe: „Gospa Božjeg Polja kod Vižinade” (azaz, a Vizsinade közeli Isten mezei Boldogaszony templom)⁴⁹⁴. Ő azt állítja benne, hogy a johanniták ezt a templomot, 1240-től irányították, tudniillik, ekkoriban kapták meg a johanniták a Porecs közeli livadei (di Prato) Szt. János templomot, mellyel kapcsolatban állt a Vižinade közeli Isten mezei Szt. Mária templom is (ecclesia S. Mariae de Campo membrum S. Joannis de Prato). Azok a kiváltságok és búcsútartási jogok, amiket IV. Sixtus pápa adott 1472-ben az Isten mezei Boldogasszony templomnak, megegyeztek azokkal, mint amiket a johanniták más templomai is megkaptak. Ezt mindkét író ugyanígy említette meg. Vladović, ezen felül felemlítette még azt is, hogy a porecsi püspök ellenséges állapotba került „az isztriai johannita lovagok egyik parancsnokával” , amint az, egy 1488. május 2-ai tanútételben áll, amiből látható, hogy a porecsi püspök nem igen mutatott rokonszenvet a rend iránt.

            A ferencesek harmadik szerzetesrendként foglalták el az Isten mezei Boldogasszony templomot, állítólag 1526-ban, amikor a johanniták már biztos, hogy nem voltak ott.

            Az Isten mezei Szt. Mária templom, ahogy az a pápa 1178-as oklevele alapján megállapítható, a 12. században már állt, de azt nem tudni, hogy mikor emelték. A templom, ahogy jelenleg kinéz, egy „késő gótikus, egyhajós építmény, a sokszög alapon álló szentélye, 15. századi bordatagos boltozatú. A boltozat késő gótikus freskóit, egy isztriai mester készítette a 15. század végén”. Branko Fučić véleménye⁴⁹⁵, és a legújabb kori megállapítások, valamint Ante Šonja szerint is tény, hogy a johanniták templomát, alapjaitól fogva újjáépítették (1441. után) és hogy a freskói is az időből valók. Ilyen megállapításra jutott Šime Vladović is: „A templom jelenlegi kinézete, nagy valószínűséggel abból a korból datálódik, amikor még az irányítása a johannitáké volt. A szentély homlokzatait fehér kőlapokkal borították, melyeken, több helyen is különböző alakzatok mutatkoznak, leginkább a Máltai, tehát a johannita rend nyolckarú keresztjei. Tehát, legelőször is a főhomlokzat középén van egy áthidaló gerenda (amit az itáliai írók architrávnak neveznek), aztán ez alatt egy mágikus fej néz lefelé, ettől a fejtől balra, csak egy kicsivel lejjebb, három nyolckarú kereszt is világosan látható, ami egyértelműen a johannita rend jelképe. Van még egy ilyen kereszt, de az, az idők folyamán tönkre ment… Ezt senki más sem készíthette, mint maguk a johanniták. Mindezek a legfényesebben bizonyítják, hogy ezeket a keresztesek, vagy maguk a johanniták készítették, vagy utasítottak az elkészítésükre, és abban az időben, amikor még ők irányították az Isten mezei Boldogasszony templomot”. – Már 1912-ben jegyezték fel, hogy a templom architrávján, volt még egy jellegzetes, nyolc élű johannita kereszt, ami már akkoriban sem volt neg.

 

Limska draga és a Brioini szigetek

 

            A lovagrendek egyik másik isztriai helyiségéről, nagyon kevés adatunk van. Ivan Ostojić, a horvátországi bencésekről szóló művében⁴⁹⁸, kettőt mégis megemlített.

            Az elhagyott limszkadragai bencés kolostort, 1305-ben, a porecsi püspök adta oda a templomosoknak, hogy befogadhassák azokat a zarándokokat, akik a tengerentúli országokba utaztak. Akkoriban Simon és Gerard templomos lovagok voltak itt. Valószínűleg ezt a rendházukat is a johanniták foglalhatták el, mivel az ő rendjük priorjaihoz tartozott, akiknek a nevük is fennmaradt: 1411-tól, 1413-ig Raguzai Benedek; 1415-ben, Porecsi Benedek; 1434-ben, Limai Miklós.

            Ezen kívül Ostojić megemlíti azt is, hogy a Brioni szigetek legnagyobbikán lévő praedium romos Szt. Mária (a helynév hibás: Szt. Péter) temploma mellett, volt egy másik romos épület is, mely a bencések után a templomosok kezére került, majd őutánuk a johannitákéba.

 

A Ravni kotari tájegység

 

Vrána

 

            Amikor a horvátországi, középkori, keresztes lovagrendekről van szó, előzetesen Vrána kérdése vetődik fel. Vrána, mely a tenger melletti Biográdhoz közel lévő Vránai tó nevéről kapta a nevét, mindenképpen a legjelentősebb székhelye volt a horvátországi kereszteseknek, a belőle képződött „vránai priorátus” pedig egyik meghatározó kifejezésévé vált a horvát történelemnek. Vránáról többet írtak, mint a templomosok és a johanniták összes más székhelyéről, de a tanulmányok is túlnyomóan a vránai priorátusra vonatkoznak. Közülük emelünk ki néhányat. Pray G; 1773-ban, Bécsben jelentette meg a „De prioratu Auranae” című disszertációját. I. Kukuljevich terjedelmes értekezése, a „Priorat vranski sa vitezi templari is hospitalci sv. Ivana u Hrvatskoj” (A horvátországi templomos és a Szt. János ispotályos lovagrendek vránai priorátusa, „Rad” JAZU, 81. 82. Zágráb, 1886.), máig a legalapvetőbb mű a horvátországi lovagrendek tekintetében. Vránának, a lovagrendekkel kapcsolatban, az egyik gyűjteményes kiadványban: „Povijest Vrane” (Vrána története, Zadar, 1971. a JAZU zadari intézménye, 18. könyv), jó néhány tanulmányt szenteltek: M. Grgić: Benediktinski samostan u Vrani (A bencések vránai kolostora); J. Kolanović: Vrana i templari (Vrána és a templomosok); L. Koš: Prior vranski i njegove funkcije u našoj pravnoj povijesti (A vránai prior és funkciói a horvát jogtörténetben); E. Peričić: Vranski priori Ivan od Plaižne i Petar Berislavić (Palizsnai Iván és Beriszlói Péter vránai priorok).

            A fentiek ellenére, megmaradt, az észak dalmáciai, illetve a ravnikotari tájegység templomosainak és johanniták kérdése, amit újból szükséges elemeznünk, mivel még messze vagyunk attól, hogy elegendő magyarázatunk legyen. Számunkra az lehet a legalkalmasabb cél, ha felhagyunk a priorátus tulajdonságainak problémájával és megállapítjuk, hogy hol voltak a birtokai és építményei. Az ismert történeti forrásunk nagyon kisszámú, de ennek ellenére azokból is jó néhány olyan helynevet ismerhetünk meg, melyek Ravni Kotarban a lovagrendekhez tartoztak. A legrégebbi híradások magára Vránára (1169), majd sorrendben Bojišćére (1186), a Tinj alatti földekre (1194), Ljubačra (1205) és Zablaćére (1280) és a többi birtokaikra vonatkoznak.

            Magáról Vránáról, a rendelkezésünkre álló történeti forrásokból, jóval kevesebbet tudhatunk meg, mint amit szeretnénk. Itt már a 11. században állt egy Szt. György kolostor (monasterium beati Gregorii quod Vrana vocatur), melyben bencések éltek és a horvát uralkodókhoz tartozott, amikor is Dmitar Zvonimir, 1076-os megkoronázásának alkalmával, minden ingó és ingatlan vagyonával, értékes kincstárával, odaadományozta a vendégének, a pápai legátusnak a kedvéért, a „római egyháznak”, illetve a pápai szentszéknek⁴⁹⁹. Az nem ismert, hogy mikor jutotta eme ősi templomhoz a templomosok. Az szinte biztos, hogy a római pápa adományozta nekik, mivel csak ő rendelkezhetett felőle⁵⁰⁰. Fejér⁵⁰¹, magyar történész, a kolostorok időrendi összeírásában, az 1165-ös évnél, az alábbi adatot említi fel, igaz a forrás megjelölése nélkül: „Praeceptoratus Templariorum sancti Gregorii in Wrana, alias Aurania”.

            Az biztos, hogy 1169-ben, már a templomosok kezén volt a kolostor. Tudniillik, őket ekkor a római pápa – a szpliti érsek segítségével, megvédte a helyi (szkradini) püspöktől⁵⁰², aki maga alá rendelni a vránai templomosokat, de ennek VII. Sándor pápa ellenszegült. Azt hogy, hogyan nézett ki a vránai kolostor, miután a bencésektől átvették a templomosok, nem ismeretes. Ki kell emelnünk, hogy a templomosok székhelyét, mint általában a lovagrendekét, nem kolostornak (monostornak) nevezték, hanem preceptorátusnak (parancsnokságnak), egy preceptorral (parancsnokkal) az élén. A „prior” elnevezés nem korrekt, mivel a templomosoknak nem volt ilyen funkciójuk.

            Vrána a templomosokhoz tartozott egészen a rend, 1312-es megszüntetéséig, tehát kb. 150 évig. Híradások maradtak fenn a földjeiről, a Vránán kívüli építményeiről, ám magáról Vránáról szinte semmi. Kukuljevich azt állítja⁵⁰³, hogy a templomosok Magyar és Horvát királyságbéli legfőbb elöljárójának, Pontius de Cruce mesternek, aki II. András helyettese volt, míg a király a keresztes háborúban volt, a „legfőbb székhelye Vránában volt”, ám nem hivatkozott arra, hogy honnan van ez az adat. Arról, hogy a templomosoknak másfél évszázadig csakugyan Vránában volt a szervezetszerű székhelye, ahol közösségben élte, a vránai preceptor funkció tanúskodik. Róluk a 18. és 19. századi írók, Pray és Fuxhoffer⁵⁰⁴, általában nem beszéltek, csak Bianchi közölte egy rövid leírásukat, amire Kukuljevich is hivatkozott. A vránai várról szóló elégtelen adatok miatt érdemes felhozni C. F. Bianchi, több mint száz évvel ezelőtt leírt szövegét: „Az öreg várkastély, a Nérónak nevezett hegy aljában helyezkedett el, de ma már csak egy rakás kőhalom. A történelemben, a vránai nevet viselő templomosok építették fel, a védelmét a világ négy égtája felé mutató, négy sarok torony adta. A vár közepén található építmény lovagtermét, fegyverekkel, címerekkel és páncélokkal díszítették. A világítását, négy csúcsíves ablak adta. Ezeket különböző színű és különböző rajzolatú üvegekkel üvegezték be, melyek a Rend vállalkozásaira emlékeztettek. Ebben a lovagteremben tartotta Durazzoi (Kis) Károly, Pál zágrábi püspök, Palizsnai Inán vránai prior, Horváti Iván horvát bán és erdélyi vajda, Erzsébet királynő, Lajos magyar király özvegye és leánya Mária ellenes, nevezetés, vagy inkább összeesküvő ülését, mely összeesküvésnek a célja az volt, hogy Durazzoi (Kis) Károly tegyék a magyar királlyá”. Azonban az, az esemény, mely 1383-ban történt, nem a templomosok történetéhez tartozik, hanem a johannitákét, akik ő utánuk kapták meg Vránát.

 

A Ravni kotari tájegység térképe.

 

            Bianchi kortársa, Grgur Urlić Ivanović másképpen tekintett Vránára és a templomosok ilyen nevű székhelyére. Ő ezt a kettőt szétválasztandónak tartotta. A szemléletét az alábbiak szerint közöljük⁵⁰⁶: „ A vránai várkastély jelentőségteljes konstrukció volt, az alakja a horvát hercegek és főurak erődjeihez hasonlóan, szabályos négyszögletű volt, mély várárkokkal, körbejárva több mint fél kilométernyi területtel. A várkastély belső falait, boltozatait, valamint a középső és hátsó tornyokat, meglehetősen gondatlanul vitelezték ki, ezért némelyike zömében, némelyike csak félig, romba dőlt. A déli oldalnál még láthatók a harántfalak és az ősi templomos templom hátsó részének boltozatai. Szintén a várkastély déli, külső oldalai mellett, egy omladék miatt eltorlaszolt térség van, melyen keresztül, észrevehetően egy felvonóhíd (ponte levatoio) lapja vezetett át. Az 1873-as esztendőben feltárták a déli fal melletti ősi utat és a föld alatt ráleltek a fal mellett sorakozó raktárakra, valamint az épület boltozatait borító csempékre. A várkastély összes épületének a szerkezeti egysége nagyon zavaros és földdel takart. A várkastélytól két és félméternyire, a valamikori látogatók pihenőépületei sorakoztak, melyeket a várkastély saját vizével  öntötték körbe”… „Továbbá, a várkastély Pakoštanére néző oldalánál, inkább Vedrogoblata felé, még láthatók a bencések vránai Szt. György kolostorának halomban álló falai. A kolostor és a templom, most négy etométernyi (?) területet foglal el. Egy időben innen, elég jelentős egyházi jellegű sírt, márványt mozaikot és jó néhány glagolita feliratú kőtáblát, sőt pénzeket ástak, melyek elvesztek”.

            Pray⁵⁰⁷ szerint, a johanniták Vránát és a környező birtokait, nem közvetlenül a templomos rend feloszlatása után, 1312-ben szerezték meg, hanem azok előbb, Károly Róbert kincstárához kerültek. Ez ugyanígy maradt egészen a fia, Nagy Lajos király uralkodásáig, aki a század negyvenes éveiben, 1345-ben adta oda a johannitáknak, Vránát és a Ravni kotari tájegységbe eső birtokait. Ekkor kezdődött Vrána legdicsőbb és legjelentősebb korszaka, melybe beletartozott Palizsnai Iván, vránai prior összeesküvése is. Azonban ez a korszak nem sokáig tartott – alig félévszázadig. Tudni illik, 1390-ben (vagy 1392-ben), Tvartkó bosnyák király jó néhány johannita birtokot elragadott, köztük az ő vránai várukat is⁵⁰⁸. Tény, ezzel Vránának, mint a lovagrendek székhelyének lezárult az „aranykora”. Az 1402-es esztendőben, László nápolyi király, Vránát a saját használatára elfoglalta és bele, a saját várnagyát tette⁵⁰⁹. VII. Ince pápa, 1405-ben kiadott egy oklevelt⁵¹⁰ és saját jogán rendelkezett arról, hogy „domus proratus hospitalis s. Joannis de Varana in Dalmatia supra mare”, azaz Vrána irányítására, a csázmai Szt. Lelki káptalan prépostját, Varrasi Ivánt nevezze ki (Kukuljevich szerint: Farkašić)⁵¹¹. Ugyanebből az oklevélből az is látható, hogy akkoriban a johanniták még Vránában éltek, mivel az új igazgatónak, az anyagi javakon kívül gondoskodnia kellett arról is, hogy nem csökkenjen le az istentiszteletekhez „általánosságban szükséges barátok és kisegítőik száma”.

            Dalmácia és Vrána vétel útján, 1408-ban, velencei uralom alá került. A velenceiek a várba saját helyőrségüket helyezték, majd 1411-ben, a külön álló váralját (mezőváros) is megerősítették⁵¹². A várat egy sor velencei várnagy irányította, míg a környező földeket, mint pld. a lenszaki jószágot, különböző családok tulajdonába adták.

            Miután a törökök mind többször törtek a Ravni kotári tájegységre és fosztogatták ezt a vidéket, a velenceiek gondoskodtak a vránai vár kijavíttatásáról is. Ilyen javíttatást, 1484-ből és 1499-ből is megemlítettek⁵¹³. A velencei uralom idején, Vránába 100 védő, 30, időnként 80 lovas volt. Az 1520-as esztendőre⁵¹⁴, a várnak már egy egész szárnyát fel kellett újítani, mivel elég régóta romokban volt, miután addig nem a környéken olyan alárendelt személyeket, akik azt végrehajtották volna. Noha a váraljai település meglehetősen nagy volt, de ekkoriban kevés ember élt benne, mivel a többiek elszöktek a törökök elöl. A törökök pedig mind közelebb kerültek. Miután elfoglalták Klisszát, 1538-ban, Vrána is harc nélkül a kezükre került⁵¹⁵. S. M. Traljić, a saját, törökkori Vránáról szóló tanulmányában. . S. M. Traljić, a sa.    az alábbiakat állította: „Tudjuk, hogy a török hatalom, miután elfoglalta Vránát, alapjaitól fogva felújította és kibővítette, majd 150 gyalogosnyi és 100 lovasnyi helyőrséget hagyott benn. Egy 1572-es velencei jelentés alapján tudjuk, hogy, a vár három oldalán  magas falak voltak, míg a negyedik, ahol könnyebb volt a vár védelme és ahonnan ágyúval nem lehetett támadni, valamivel alacsonyabb volt”. Majd így fojtatja: „Halil bégnek, aki majd félévszázadig élt Vránában, elegendő ideje volt ahhoz, hogy első osztályú erőddé építesse ki és erődítesse meg. Ezt a várnak, a krétai háború idején készített képe is bizonyítja. A Coronelli atlaszában közöl képről láthatjuk, hogy az erőd négyzetes volt, két sarkát tornyokkal, velük átellenben pedig két bástyával (tabija) erősített. A köztük húzódó várfalak közepén, még egy bástya volt. A váron belül, még egy torony volt, váron kívül pedig házak és két dzsámi… A vránai erőd jelenlegi romjai alapján, lényegében megerősíthetjük a fenti adatokat az erőd alakjáról. A várfalak körüli sáncok nyomai még ma is láthatók, de a köztük lévő, a vár védelmét könnyítő víz, már eltűnt. A várárkon keresztül egy felvonóhíd volt, melyen át lehetett csak a várból kijönni”. Vrána, 150 éven át, 1647-ig maradt a török uralom alatt, amikor is a krétai háborúk folyamodványéként, Leonardo Foscolo, velencei generális elfoglalta. A velenceiek a vár tornyait azonnal lerombolták⁵¹⁶, aminek okán Vrána már 300 esztendeje romokban áll. Az 1940-es esztendőben, A. Benvenuti írta le a romok akkori állapotát⁵¹⁷: „… feltehetően impozáns épületegyüttes lehetett. Az azonnal látható, hogy hol haladtak el tágas árkai és az is, hogy hol volt megtalálható a felvonóhídja, mely az ellenség behatolásának megnehezítésére miatt különleges kialakítású külső várban nyílott. Azok a részek, melyeket a törökök építettek ki újabbak, ám ennek a résznek az oldalszárnyai szinte teljesen romba dőltek, de továbbra is impozánsak a templomosok várkastélyának fogazott várfalai. A fogakban mutatkozó sok lő fülke, a lövészeké lehetett, míg a két oldalukon lévő kapuzatok (2,15x1,45 m), ágyúnyílásokként szolgálhattak. A vár baloldali részén lévő egyenes falak, jobb állapotban vannak, mint a jobboldaliak. A falak által övezett térség közepén, kb. egy méter széles falrészletek emelkednek, melyek igen régiek lehetnek, sőt akár a romai korból is eredhetnének, mint azok, amelyeket a közelmúltban az északi torony aljában tártak fel. A vár Zadar felé eső szárnyában, két hatalmas repedés látható… Az északi sarokban emelkedő toronyból, valamiféle lépcsőzet vezet  le egy olyan földalatti kicsiny terembe, ahol feltehetően ágyúk voltak. Itt, 1938-ban három vasgolyót találtak. A 7 méter magasságú, 4,5 méter szélességű, földdel eltömedékelt északi szárny, teljesen tönkrement. A keleti sarok irányában, egy felmagasított ágyúállás található. A keleti oldalon látható scarpát, amennyiben ezt a részt még a templomosok építették – tekintettel arra, hogy rögtön a háta mögött egy régi kandalló kis kiterjedésű szerkezete látszik - a törököknek, hogy megerősítsék, az egészet földdel kellett feltölteniük. A tengerre néző sziklafalra felfalazott déli oldal némely termében egyházi, talán a Szt. György templomból való szobrok vannak. A Šibenik felé néző falak még állnak, míg máshol már romba dőltek, akárcsak a középen álló torony, mely ennek ellenére is 12 méter magasságig ér. Ez a torony négyszögletű volt, a tengerre és északra néző falaiban még ma is láthatók az ágyúnyílások és néhány más kisebb nyílás is, melyek a gránátosoknak szolgálhattak. A felső szintjének minden oldalán láthatók az ágyúnyílások. A falai, dél felé 1,80 méter, a tengerre néző sziklafal felé 1,30 méter, a hegyre nézőé 65 cm vastagok”. Vrána romjai a II. világháború előestéjén tehát így néztek ki.

            Vrána romjai jelenleg még rosszabb állapotban vannak, mint negyven évvel ezelőtt. Ezért B. Gušić⁵¹⁸, már csak alábbiakat állapíthatta meg róla: „Vrána nagy kiterjedésű romjai átengedve az idők pusztításának és az újonnan betelepültek durvaságainak, jelenleg tüskésbokrokkal benőttek. Az építmények romos halmazában, ahol a falak, illetve az építőanyagaik állandóan omlanak, lehetetlen bárminő kutatást is végrehajtani. Csak rendszeres ásatással és az ezzel egyidejű konzerválással lehetne választ kapni a múltunkat érintő kulcskérdések sorára.

 

Bojišće 

 

            Magán Vránán kívül, a templomosoknak voltak a termékeny Ravni kotari tájegységen belül más építményeik és földjeik is. Azonban némelyikük körül nagy a homály. Ez elsősorban, a nónai (Nin) püspökségben található, Bojišćére vonatkozik. Erről Kukuljevich az alábbiakat írta⁵¹⁹: „Az ispotályosok rendje, a templomosok után, de szintén a XII. században honosodott meg Horvátországban. Az ispotályosok első nyomait, a nónai vármegyében, illetve a nónai püspökségben találhatjuk meg. Maga a nónai püspök adományozta nekik az itteni első birtokukat 1184-ben, a bojišćei Szt. Péter templomot, ahol aztán az ispotályosok fel emelték az ispotályukat. A püspök adományát 1184-ben, III. Orbán pápa erősítette meg, mégpedig a mondott rend elöljárójának, Mátyásnak a kérelmére. A pápa, saját oltalmába vette a johannitákat és minden, johannitáknak adományozott földbirtokot is. Biztosítékot adott a johannitáknak a jövendőben adandó minden birtokára és azokra is, melyeket annak előtte a pápától, vagy uralkodóktól kaptak, vagy bármilyen más egyházi személytől származott is. A johanniták Szt. Péter templomának alárendeltségei között megnevesítettek egy Palota (Palatium) nevű helyiséget is. A pápa elengedte a johanniták mindennemű tizedeit is. Rájuk ruházta azt a jogot, hogy rendjükbe felvehessék azokat az egyháziakat és világiakat, akik hozzájuk szöktek. Végezetül büntetéssel fenyegette meg azokat az egyháziakat és világiakat, akik a johannitákat mindennemű vagyonukba, vagy birtokaikban háborgatni merészelték.”

            Kukuljevich tehát, a felemlítettek szerint, Bojišćét az ispotályosokhoz (johannitákhoz) tartozónak tekintette, majd ugyanezt az elképzelést közölte R. Peričić is⁵²⁰, a Vrána története című gyűjteményes kötetben. Ugyanebben a gyűjteményes kötetben, B. Gušić⁵²¹, azt a megállapítást tette, hogy Bojišćét, ma Kula Atlagićnak nevezik és erre adatokat is felhoz: „A kicsiny Szt. Péter templom aljában lévő Kula Atlagić faluban van egy kút, amit ma is Apátok kútjának neveznek… Ez a falu, egészen a törökökig (még 1453-ban is), a Boišća nevet viselte: villa Boyscha”. Gušić annyiban különbözik Kukuljevichtől és Peričićtől, hogy ő a Szt. Péter templomot és az ispotályos Bojišćét is a templomosokénak tartotta (és nem a johannitákénak).

            Persze szükséges magát az oklevelet is szemrevételeznünk. Ezt az 1186-os oklevelet⁵²², Smičiklas hozta nyilvánosságra: „Ebben III. Orbán pápa megerősítést adott a templomosok által alapított, a nónai püspökségben lévő Bojišće melletti Szt. Péter ispotálynak”. Ezek szerint, már Smičiklas is a templomosokénak tekintett ezt a bojišćei épületet. A pápai oklevél azonban szó szerint azt állítja, hogy megerősíti: „Matheo rectori et fratibus cruciferariis hospitalis sancti Petri de Boisce”, tehát csak „keresztes barátokról” beszél, anélkül, hogy közelebbi utalást tenne a lovagrendre. Kukuljevich és mások, a szövegben megemlített "„hospitalis” alapján arra következtettek, hogy itt az ispotályosokról (johannitákról) van szó. Az Orbán pápa dokumentumában lévő szóalakzat elégtelen ennek eldöntéséhez; elégtelen, mert az általánosan használ elnevezésük így szólt: cruciferi militie Templi, vagy cruciferi hospitalis s. Johannis Jerosolimitani, vagy ehhez hasonlók. Tény, hogy a johannitáké (ispotályosoké) az előny, mivel inkább ők emeltek kórházakat és vendégfogadókat, noha a templomosok is foglalkoztak ilyen tevékenységgel.

            A templomosok egy másik ismert oklevele, mellékesen beszél Bojišćéről, amit ráadásul magában Bojišćében adtak ki, 1217-ben. Ebben, „La casa nostra in san Pietro de Boischie-nek” nevezik, a bojišćei rendházat, méghozzá Pontio de Croce testvér, a templomosok Magyar és Szlavón királyságbéli mestere (Fra Pontio della Croce hu,ile maestro della militia de Tempio per Ungaria et Sclavonia), aki a király helyettese volt, amíg II. András király keresztes háborúba távozott. Kétségtelen, hogy a templomosok azon mestere, aki akkoriban Bojišćében tartózkodott és ott néhány világi perben határozott is, csak tudta, hogy Bojišće az ő rendjéhez tartozott.

            Az biztos, hogy a legérdekesebb adatok III. Orbán pápának az előzőekben említett 1186-os oklevelében vannak, melyből megtudhatjuk azt is, hogy miket birtokoltak a keresztesek (legvalószínűbben a templomosok) Bojišćében:

1.      hospite sanci Petri de Boisce cum omnibus que possidet (a bojišćei ispotályt és mindenét amivel csak bírt),

2.      locum ipsum in quo prefatum hospitale situm est cum omnibus pertinentiis (csak azt helyet, melyen az ispotály található, annak minden tartozékával),

3.      ecclesiam in Boisce in partibus Sclavonie positam quam Nonensis episcopus ordini vestro assignavit, sicut in autentico ipsius scripto continetur (A Szlavóniában lévő bojišćei templomot, melyet maga a nónai püspök utalt ki a részökre, ahogy azt, az eredi levél tartalmazza),

4.      quidquid habetis in loco qui dicitur Palatium (a Palotának nevezett helyet és mindenét amivel csak bírt).

Mindezekből látható, hogy a legrégebbi építmény a templom volt, mivel azt magától a nónai püspöktől kapták, noha nem állítják benne, hogy melyik esztendőben. Aztán a templomosok, mindenképpen 1186. előtt felépített ispotálya következik, majd a terület azon bizonyos építménye, amit Palotának neveztek.

 

 

Kula Atlagić (Bojišć), a Szt. Péter templom.

 

Mintegy száz évvel ezelőtt, C. F. Bianchi⁵²⁴, nyilvánvalóan ennek az épületegyüttesnek a maradványait láthatta, amikor így írt: „Korlat településétől nem messze, egy dombnak a csúcsán, különböző régi falak maradványai láthatók, melyek közül néhányat, gondosan megmunkált kövekből építettek fel, amiről azt az ismertetést adták, hogy itt volt egy Atlagićnak nevezett török főúr lakása, akinek neve, a Kula Atlagić helynévben maradt fenn. Ennek a területnek a végében található a romos, Szt. Péternek szentelt templom és a Szt. Jeromosnak szentel kápolna”. Mivelhogy Bianchinál problémás ennek az ősi épületegyüttes egészének beazonosítása, azaz, hogy egy Atlagić nevű török méltóság lakásának tekintette, érdemes arra a megjegyzésére figyelni, hogy a „különböző régi falak”, a templomok közelében álltak. Így szinte kétségtelen az, hogy az Atlagić elnevezés előtt, ezt a helyet valójában Bojišćének nevezték, a falak pedig könnyen lehetséges, hogy a Szt. Péter közeli ősi ispotálynak a maradványai voltak. A kulaatlagići templom ma is áll és a kora románkori kinézetével arról tanúskodik, hogy régebbi a vidék, valamikori templomosainál is.

            Az nyilvánvaló, hogy miután a 14. században feloszlatták a templomos rendet, Bojišćét és vele együtt Vránát, a johanniták foglalhatták el. Az 1381-es esztendőből⁵²⁵, fennmaradt a zárai polgároknak, egy János nevezetű vránai prior elleni panaszlevele. Ebben azt panaszolták el, hogy kiűzték őket Bojišće falu birtokából, amit ők a magukénak tekintettek. Követelték azt is, hogy mindaddig adják nekik vissza Bojišćét, míg a prior vissza nem fizeti azt az összeget, amit az előző prior, Rajmund fizettet velük érte. A 15. században Bojišćét is azon birtokok közé számolták, melyek Vrána várához tartoztak (Possessiones spectant castro Avrene), ahogy az a zárai kataszteri összeírásban áll⁵²⁶.

 

Tinj és az alárendelt földek

 

            Jelentékeny földjei voltak a templomosoknak, a hegyen fekvő Tinj vára és középkori Szt. János temploma alatti síkságon is. Nincs olyan megbízható híradásunk, hogy maga Tinj vára is a templomosokhoz tartozott volna. Ennek ellenére, néhány szerző megemlíti azt, hogy Zvonimir király a megkoronázása alkalmával, 1075-ben, a vránai Szt. György kolostoron kívül, néhány más jószágot is a római szentszéknek adományozott, többek között Tinjt is. A tény az, hogy Zvonimir oklevelében ezt így nem jegyezték le, hanem csak (Vránán kívül) ingó és ingatlan (mobilia et immobilia) vagyonról van szó. Az ingatlanokat képező vagyonok közé sem számították be. Így tehát semmi olyan korai adatunk sincs arról, hogy Tinj várát a pápának adományozták volna, amit ő később Vránával és más e vidéki birtokokkal együtt a templomosoknak adott. Mégis, ez a feltételezés is lehetséges, mivel Tinj, mint hegyen lévő vár, lehetett székhelye az alatta lévő termékeny földeknek. A 15. századi zárai kataszteri összeírásban, Tinj is Vrána várának birtokai között található (una villa vocata Tign), ami alá is támaszthatja az előbbi elképzelést. B. Gušić Tinjről, az alábbiakat mondta⁵³⁰:  A Tinj aljai (zatinjske) egyházközség székhelye, a 119 méter magas hegyormon lévő Tinj vára volt, ennél persze sokkal régebbi, illír vár volt, a későbbi vélemények szerint pedig, egy ókori, római erőd maradványa. A templom körüli település a déli és nyugati lejtőkön terül el. A templomhoz épített, szabályos négyszög alakú erődítés maradványairól a jelenlegi hagyomány azt tartja, hogy az, az ősi Szt. János plébániatemplom (az 1194. 7. 9-ei okiratban, mint ecclesia sancti Joannis de Tino) alapjainak megújításával készült. A hegyorom uralja azt a tágas és bőtermő síkságot, mely egyik oldalon Polača faluig és a Nadinai mocsarakig terjed, a másik oldalon Lišanéig és Raštanéig, valamint a Kakma forrásig ér. Hogy valamikor nagyobb és jelentősebb településnek kellett lennie, az megállapítható abból is, hogy saját bírója és főpapja is volt, akik, Tengerfehérvár (Biograd) pusztulása után, a szkradinai püspökség, tinji egyházának ítélkezése (jurisdictio) alá tartoztak, ahol házuk is volt (1174)”. Az említetteknek, a szkradinai püspökség tinji jurisdictiója ál tartozásuk az ellen beszél, hogy a templomosok alá tartoztak volna.

            Ami a középkori Tinjből még száz évvel ezelőtt látható volt, azt Bianchi jegyezte le⁵³¹: „Polačától északnyugatnak, egy mérföldnyi távolságra, található Tinj falva, mely egy hegy lejtőin helyezkedik el. Magán a hegycsúcson állt egy hasonnevű, négyszögletes alaprajzú várkastély, mely miután elnéptelenedett az idők folyamán megsemmisült. A szintén négyszögletes tornya az északi sarokban volt, mely háborús események idején, a védelem utolsó menedékhelye volt. Volt két kisebb tornya is a déli és a nyugati sarkokon. A régi időkben Tynumnak nevezett várkastélyban, illetve annak ősi Szt. János templomában, simították el 1194-ben, III. Béla király által kiküldött bírák azt a súrlódást, mely a tengerfehérvári templomos lovagok és a bencés rend között támadt… A törökellenes harcok után, ebben a várban volt a törökök egyik szubasijának a székhelye”.

            Az 1194. esztendő július 9. napján⁵³², a tinji templomban alkották meg azt az oklevelet, mellyel kijelölték a tengerfehérvári templomosok és a Szt. Kozma és Szt. Damján bencés kolostor földjei közti mezsgyét. A határ leírásában megemlítették a „Tinj és a Szt. Kozma és Szt. Damján falva közti utat is, mely délnek, Gomile és Blata, valamint a Kicme vízfolyás irányába vezetett”. Az itt felvázoltaktól keletebbre (Tinj-Kakma-Vrbica) voltak a templomosok földjei, nyugatabbra pedig a bencéseké. Ezt a határ megállapítást, 1200-ban, III. Ince pápa is megerősítette⁵³⁴. Valamivel később, 1221-ben⁵³⁵, újabb pereskedéshez vezettek a Tinj alatti földek; a templomos rend élén, ekkor Tamás mester állt, míg a Szt. Kozma és Szt. Damján bencés kolostorén, Róbert apát. Jelentős az a későbbi feljegyzés is, mely szerint még egy pereskedés tört ki a templomosok és a bencések között, a Tinj alatti birtokokért. Az 1369-es okiratban⁵³⁶, ugyanazokat a határjeleket említették meg, mint amelyek a régebbi oklevelekben voltak. A templomos megnevezés, itt nyilvánvalóan a johannitákra vonatkozik, mivel a templomos rend ekkorra, már rég nem létezett.

            Azt, hogy meglehetősen sok birtokvita volt a templomosok és a bencések között, bizonyítja az, az utólag előkerült okirat feljegyzése is, melyben a tengerfehérvári Szt. János kolostor bencései, már a 11. században megkapták a tengermelléki földeket. Ezt a sok földet, Krešimir király adta a kolostornak, 1060-ban⁵³⁷. Egy bizonyos idő múltán, a templomosok is lehetőségekhez jutottak. Így kaphatták meg a „Doljaniban lévő királyi földeket” is. Ezek, „Kripina településétől, Blatoig, a főúttól és a kúttól, a harmadik Blatoig nyújtóztak, ahol két forrás is volt”. E leírás mellé utólag jegyezték be, hogy „hanc tenem templarii” (Ez a templomosokhoz tartozik). Az „Ad muros-nak” nevezett földek (valószínűleg Zidina földjei) sorsa, a figyelmeztető beírás szerint, ugyanaz lehetett. A király, azokat a Szidragi földeket is a bencéseknek adományozta, melyek „a horvát püspökség földjeitől (episcopatus Chroatensis), Leneig” nyújtóztak és a melyek a későbbi beírások szerint – a templomosokhoz tartoztak. Ugyanez vonatkozik a nabrežjei (in Nabrese) földekre is, amelyek a Szt. János templomtól, a Szidrágba vezető út közelében voltak. Hogy milyen módon jutottak a bencések birtokai a templomosok kezébe, az nem ismert.

 

 

Tinj, a Szt. János templom és a mellette lévő erődítés.

 

Zablaće

 

            Kukuljevich, a „Vránai priorátusról” szóló tanulmányában, a templomosok Dalmácia területi birtokainak, illetve rendházainak összeszámlálásakor, felemlítette a „zablatyei (Zablaće) kolostorukat és preceptorátusukat” is, ám róluk, az úgy különben alapos művében, semmilyen más adatot sem közölt. Ezek szerint, ő csak egyetlen történeti forrásra támaszkodott, ami sajnos meglehetősen kevés.

            „Zablatyét” először, „Róbert testvér”, 1280-ban kiadott engedélyében említették meg⁵³⁹, hogy Itáliából, a tengeren keresztül szállíthatnak árpát „Zárába és Zablatyébe, a templomos rend szükségleteinek megfelelően”. Valamivel később, 1284-ben⁵⁴⁰, a rend vránai tagjai és főnökei között megtalálható volt, „frater Joannes de Foys in Zablata preceptor” is. Eszerint, szükséges annak megállapítása, hogy Zablatyében volt e, a templomosoknak állandó tartózkodási helyük és annak létezett a preceptori funkciója. Ugyanebben az oklevélben, a templomosok Magyar és Horvát királyságbéli mestere, a templomosok konventjének hozzájárulásával, eladományozta, „a mi Zablatai területünkhöz tartozó, Poszkalinjának (Poskalinja) nevezett földek, műveletlen, puszta és üres parcelláit… egészen a tengerig és a zablatyei praediumig”, egy zárai polgárnak, Luka Dešinának. Egy 1291-es oklevél⁵⁴¹ megerősíti, hogy „Villa Sablata Prioratus Auranae” volt, majd 1381-ben⁵⁴², Bojišćével együtt említik meg (lásd: a Bojišće fejezetet), a zárai polgárok és a vránai prior közti pereskedés tárgyaként. A 15. század közepi, zárai kataszteri összeírásban, Vrána várának birtokai közt említődik meg, mint „villa vocata Sablagna”⁵⁴³. Stj. Antoljaknak, ehhez a kataszterhez fűzött kommentárjában úgy tekintett Zablatyére, hogy saját kikötője is volt, mégpedig a pakoštanei kikötő mellett, Babuljasi szigetecskéjével szemben.

            Hogy hol volt Zablatye megtalálható, azt B. Gušić világosította meg⁵⁴⁴: „Zablatye alatt, azt a vránai mocsarak és a tenger melléki Pračanika közti vidéket értjük, mely egészen Modrava és a skradini térségekig ért. Már maga, az akkori elnevezése is (Zablatye, am. Mocsár melléki) kontinentális szemléletről árulkodik, mivel a térség belsejéből, feltételezhetően az itteni mocsarak miatt, nem lehetett a tengermellék irányába a kapcsolat tartani. Maga Zablatye települése, a rómaiak tengermelléki útjának a közelében feküdhetett… mégpedig a tenger közelében, a mai Pakoštane mellett. A római út, a koszteli (Kostel) vidéken vezetett keresztül, ahol sok illír maradvány található, a bozsjakovinai szurdokban (uvala Božjakovina) pedig szemmel láthatóan, a vránai johannitáknak volt egy kikötőjük. Zablatye, a már akkor is Kosztelja hegy nyugati lejtőin lévő, puszta és műveletlen poškaljinai (Poškaljina) vidékhez tartozott⁵⁴⁴. A zárai térség településeinek, 1527-es összeírásában, ’Pacoschiane et Xablachia’ együtt említik meg, ami arról beszél egymás közvetlen közelében voltak. Ekkoriban mindkét település összesen, csak 167 lelket számlált, míg a szomszédos Poškaljina 27-t. A Pakoštane név, csak a 16. századtól tűnik fel. Ekkortól az ősi Zablatye helynév, apránként kezd elveszni. Az 1498-as esztendőben még megemlítik a zablatyei plébánost, de a bíró már 1509-ben, Pakoštanében volt. Zablatyére csak egy templomrom emlékeztet bennünket, mely a vránai tó nyugati partján, egy Crkvinának nevezett helyen található, amit a köznép, még a 19. század végén is zablatyei Boldogasszony templomnak hívott”.

            Grgur Urlić Ivanović is saját leírást adott róla, 1881-ben⁵⁴⁶: „Két kilométernyire Biogradtól délre, szárazon és vízen fekszik, egy falakkal szétszabdalt ’Kunvenatnak’ nevezett térség. A romok jó része a nyugati tájékon vannak, a jelentősebb falmaradványok a tenger felé térnek ki. A földből ilyen-olyan értékes dolgokat ástak ki. A ’Kunventa’ nevű helyen állt a régi időkben, a Szt. Bertalan apostol kolostora. – Biogradtól északkeleti irányba, úgy 2,5 kilométernyi távolságra, egy csodálatos fekvésű és panorámájú helyen, egy kimerült bánya fölött emelkednek Poškaljina, zömében szárazon rakott falakból álló, tágas romjai. Úgy tartják, hogy itt egy olyan kinézetű város állt, mint a távolabbi Biograd elővárosa”.

            Ugyanezt L. Kos, a saját tolmácsolásában így adta elő⁵⁴⁷: „Kumentától délre, Pakoštane irányába, voltak a vránai templomosok gazdasági épületei és raktárai, valamint a termékeik és javaik behajózására szolgáló kikötőjük (ekkortól nevezik azt a szurdokot Božjakovinának, amely a bozsjákókhoz, azaz a templomosokhoz tartozott). A Vörös öböl (Crvena luka, Portorosso, Portoruša) a nevét, a termékeny vörös földjéről kapta, mely egészen a közelmúltig, az itteni szurdok közepén lévő strandra omlott le”.

            Mégis az, az adat a legérdekesebb, amit Bianchi, mintegy száz évvel ezelőtt jegyzett le⁵⁴⁸: „Zablatye falu helye, nem pontosan ismert. Tény, hogy a Vránai tó déli partján feküdt, amire a neve is rávilágít. Egy dokumentum alapján biztos, hogy 1450-ben még létezett a falu és plébánosa is volt; a falu plébánosa 150-ben, Miklós volt; 1517-ben, Petar Paderčić; 1521-ben, Tomo Kostović. – A falu templomát, Szt. Máriának szentelték, a falai még ma is állnak, akárcsak a mellett lévő romos kolostoré”. Bianchi kortársa, G. Ferrari-Cupilli⁵⁴⁹, a 17. századi Šimun Ljubavac írására támaszkodva az alábbiakat állította: „Zablatye települése a Vránai tó déli partja mellett volt, mint ahogy azt, az itteni templom és a mellette lévő kolostor maradványai tanúsítják, a Pakoštanétől és Biográdi való távolsága, kb. öt kilométer; a nevét a fekvése után kapta, ami azt jelenti, hogy tó mögötti település”.

            A szegényes történeti források és híradások, valamint az előbbi kutatók alapján megállapíthatjuk, hogy Zablatye, Pakoštane és a templomosok (később a johanniták) tengeri kikötőjének (Božjakovica, vagy Božjakovina szurdok) közelében volt, továbbá, hogy a rendeknek volt itt egy rendházuk, egy preceptorral az élén és egy templommal, amely a későbbi idők jelentései szerint, plébániatemplomként szolgált, míg nem a település a 16. században lakatlanná vált és elpusztult.

 

Pristeg

 

            A 14. század közepén, a johanniták rendjének volt még egy rendházi szervezetük a Ravni kotari tájegységben. Legalább is erre kell következtetnünk, „Dominika de Genua testvér” funkciójából, aki 1350-ben, „preceptor de Pristeci” volt⁵⁵⁰. Ő tanúként volt jelen Vránában, amikor a horvátországi johanniták rendjének más funkcionáriusával együtt, némi pénzügyi dolgokban megállapodás köttetett a záraiakkal.

            Mivelhogy „Pristeci” a hozzáférhető történeti forrásokban, másmódon nem tűnt fel, úgy a helye homályban maradt volna, ha C. F. Bianchi, mintegy száz évvel ezelőtt le nem jegyez egy fontos adatot. Ő az alábbiakat állítja (fordításban): „Hárommérföldnyire Podgrađétől, déli irányban található Pristeg falu. Egy 1405-ös oklevélben említik meg, melyből megtudhatjuk, hogy ott régóta áll már egy háromszögletű torony, melyre jelenleg csak a nyomaiból következtethetünk”. A legvalószínűbb az, hogy Priszteg faluban Bianchi, a johanniták, hacsak előbbiekben nem a templomosok, erősségének a maradványait látta. Hogy a „Pristeci” helynév megfelel a Priszteg elnevezésnek, az szinte kétségtelen.

            Stj. Antoljak, ugyanerre a helynévre lelt, a 15. századi zárai kataszteri összeírásban, a vránai várhoz tartozó birtokok közé számlálva „Villa vocata Bristich”⁵⁵², magyarázatként annyit jegyzet meg, hogy „ez a Ceranja alatti mai Pristeg”.

            A johanniták prisztegi várának jelentéktelen nyomai, melyeket mintegy száz évvel ezelőtt figyeltek meg, mára teljesen eltűntek. A helyiek egy valamiféle tüskésbozótos helyet neveznek Kulinának (azaz tornyosnak), ami arról tanúskodhat, hogy egy torony állhatott ezen a helyen⁵⁵³.

            Mivelhogy a prisztegi preceptort, az 1350-es oklevélen kívül sem előtte, sem a későbbiekben nem említették meg, azt kell megállapítanunk, hogy a johannitáknak itt egy kisebb rendháza állt és talán csak nagyon rövid ideig.

 

A vránai vár földjei Ravni kotar vidékén

 

            Minden olyan földbirtok áttekintését, melyek a 15. században Vrána vára alá tartoztak (Possessiones spectatnt castro Avrane), a zára kataszter tartalmazza. Ezt, Stj. Antoljak jelentette meg⁵⁵⁴, aki a falvak mellé világosan odajegyezte, hogy mi a jelenlegi nevük. A magyarázatait az építményekhez fűzte. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a johannitáknak a hozzájuk számított falvakban, rendszerint csak parcellái voltak, így eszerint, egyetlen falu sem tartozott hozzájuk teljes egészében.

-         villa Craschiane; (Valaha Hrašćane, ma Raštane, Gorica és Tinj között,

-         villa vocata Tign; lásd, Tinj,

-         villa vocata Sablagna; lásd, Zablatye,

-         villa vocata Blagnane; (talán a mai Blaćane, melyről Bianchi egy 1390-es okirat alapján úgy tartotta, hogy Polače falu mezsgyéjén lehetett),

-         villa vocata Scorobich; (Skorebić, Skorobić, még ma is egy Radošinovaci, vagy Stankovaci vidék),

-         villa vocata Boyscha; lásd, Bojišće,

-         villa vocata… almavas; (Ezt a helységet Malinauasnak nevezték, Skorebić és Dobravode közelében volt megtalálható),

-         Poscaglina; lásd, Zablatye, Poškalina,

-         villa vocata Bristich           ├

      -     villa Pristichi             ^{} lásd, Pristeg}

-         villa vocata Bascognane; (Ennek a falunak a fekvése ismeretlen, de biztos, hogy valahol a Vránai tó környékén volt),

-         villa vocata Ritignano; (valahol Skorobić és Pristeg közelében volt),

-         Blata; ez nem a Bakanjački láp közelében volt, ahogy azt Bianchi állította, hanem a Tinj alatti Rogovo valamikori koronabirtokánál),

Erről a helynévről, Gušić az alábbiakat állította⁵⁵⁵: „Tény, hogy egy hasonnevű (Blato) falu feküdt a mai Bučina kút környékén, melytől nem messze, annak a rogovoi királyi birtoknak a határa húzódott, amit IV. Krešimir király, 1060. februárjában, a tengerfehérvári bencéseknek ajándékozott. E kút körül, még ma is számos különböző épület romjai különböztethetőek meg. A falu, egy bőtermő mező közepén feküdt, a már akkor szabályozott Kotarka patak mentén”.

-         villa vocata Pachoschiane; (Pakoštane).

 

Ljubač

 

            A széles Ravni kotari tájegység területén, még egy helynév kapcsolódott a középkori lovagrendekhez.

            A 13. század első feléből, három oklevélben is megemlítettek egy Nóna (Nin) közeli várat (castrum). A nevét írták Lubey-nek és Jubil-nak is. Az első oklevél, 1205-ben datálódott, a másik kettő, 1242-ben, illetve, 1243-ban.

            Amikor, II. András király 1205-ben⁵⁵⁶, rendezte Nóna vára földjeinek határát, az alábbi megjelölést tette: „excepta tamen possessione castri Lubey que est hospitalis sancti Johannis” (kivéve Lubej várának birtokát, mely a Szt. János ispotályosokhoz tartozik). IV. Béla, amikor 1242. májusában⁵⁵⁷, kiszélesítette Zára városának territóriumát, abból kivette „terram Jubil que est Hospitaliorum” (az ispotályosok jubili földjét). Az 1243-as esztendőben, újból megerősítették Nóna vára területének határait: „Excepta tamen possessione castri Lubey que est hospitalis sancti Joannis”. Tehát kétségtelen, hogy Lubej, vagy Jubil vára a johannitákhoz (ispotályosokhoz) tartozott. Ebben az időben, a közeli Vránában, a templomosok székeltek.

            Hasonló nevű helynevet jelenleg is ismerünk. Ljubacs (Ljubač) falva és a Ljubljana hegyfok, Nónától északra, a Ljubački öbölben fekszik. Bianchi⁵⁵⁹, mintegy száz évvel ezelőtt kimerítően írt arról, amit ott látott és mindent feljegyzett róla, amit csak megtudott, ezért érdemes őt szó szerint idézni: „A zárai püspökség északi vidékének egyik pontján, a povljanszkai csatorna partján, a magasabb partján, fekszik Ljuba, vagy Ljubal falva, melynek egy része fallal, egy része romba dőlt fallal van övezve. A távolsága Gruhától 7 mérföld, Poljicától 5 mérföld. Mindegyik oldalán nagyon tágas mezők vannak, mély záporpatakok vágta földteknőkkel tarkítva. A közelében van az, az ősi nevezetes, ma már romba dőlt vár, melynek a neve Ljuba, vagy Castrum Jubae volt, már ahogy egy, 1205-ös pergamen megemlíti… A falu négyszögletes, egyhajós, 20x9 méteres méretű templomát, 1812-ben alapjaitól fogva felújították. Nyugati irányba fordul… - A falutól két mérfölddel távolabb, a Ljubljanának (!) nevezett hegyen láthatók az előbb említett ősi és nevezetes Ljube vára. Ez, ahogy jelenleg kinéz, négyszögletes volt, erős falakkal övezett. A helyének elhelyezkedése nagy tekintélyt és jelentőséget adott neki, mivel az a hegy, amelyen állt, a tengerből emelkedik felfelé, továbbá nagyon meredek és nehezen megközelíthető. A három oldalát tenger övezi, a negyedik oldalán egy mély árok van. Lakoztak itt a templomos lovagok, uralkodtak belőle a horvát hercegek, majd a későbbiekben feudális birtokként, egy zárai patrícius családhoz, a Matafariakhoz tartozott, miután a család kihalt, állami tulajdonba került.

 

 

A Ljubljana hegyfok látképe, Ljubački Stanoviból.

 

A Velencei Köztársaság romboltatta le, nehogy a törökök kezére kerüljön. – Ettől a várkastélytól kicsit távolabb, egy ősi vár romjai találhatók, melyet az ősi krónikák, Gradina név alatt említtek meg. Ennek még mindig látható némely romba dőlt szobája, melyekről azt tartják, hogy valaha börtönként szolgáltak. Mondják azt is, hogy valójában ez volt az ősi Ljuba, vagy Ljubina (!) vára, amit a muzulmánok romboltak le teljesen. Itt ma, két templom romjai is megtalálhatók. Az egyik 8 méter hosszú volt, belőle igazából csak három fal maradt fenn. A templom Szent Marcell szüzeinek volt szentelve, legalábbis ama három oltára alapján, amelyek még ma is láthatók. A másik egy szerzetesrendi templom volt, belőle csak az alapfalai figyelhetők meg. Az is tény, hogy ez a templom volt az a Szt. Mária templom, amit Matafari Lajos úgy ajándékozott meg, hogy az 1421. október 3-ai, végrendeletében ráhagyta minden juhnyáját, hogy az eladásukból származó bevételt a templom felépítésére fordítsák… Ljuba jelentős volt azon kolostora miatt is, ami valaha itt állt. A krónikáink beszélték el azt, hogy ezen a tengermelletti helyen állt a Szt. Pál remetéinek kolostora és Szt. Mihálynak szentelt templomuk és, hogy mindkét építményt 1320-ban rombolták le. Mondják, hogy szintén ezen a hegyen volt egy másik kolostor is: a Szt. Antal remetéinek apátsága, mellyel kapcsolatban állt a Szt. Könyörületesség temploma is, és hogy mindkettőnek 1380-ban lett vége. Ezen kívül szintén feljegyezték azt is, hogy a tenger mellett létezett a keresztesek Szt. Ilona kolostora, a Szt. Miklós templommal és, hogy 1316-ban megszűnt létezni. És végezetül, egy régi kéziratban, szó van egy negyedik templomról is, a templomos lovagok Szt. Pál templomáról, mégpedig azon a hegyfokon, ahol az 1314-ben megszűntetett kolostor és temploma volt. Ez az a hely, ahol a Szt. János ispotályosainak nevezettek tevékenykedtek, és amit az 1205-ös dokumentum Jubének nevezett”.

 

 

A Ljubljanai hegyfok romjai.

 

            Ami ebben az idézetben nem pontos az, az hogy először felhozza, hogy itt a templomosok székhelyéről van szó, majd kifejezetten a johannitákat említi meg. Ferrari-Cupilli⁵⁶⁰ is ugyanilyen szellemiségben írt Ljubačról, csak valamivel rövidebben de ő is, mint ahogy egyébként Bianchi is, egy 17. századi író, Šimun Ljubavac leírására támaszkodott.

            A templomok tekintetében, I. Ostojić, valamivel másképpen beszél⁵⁶¹: „Ljubačban, Nónától keletebbre, a Ljubljanának nevezett helyen találhatók, Ljube várának romjai. A középkorban ez a vár a templomosokhoz tartozott, de volt nekik itt egy kolostoruk is. A templomosok eltűnése után, a Szt. Mária templomnál, állítólag, Szt. Benedek apácái építettek fel egy kolostort. A XV. század első felében ezt a kolostort ajándékozta meg a zárai, de Matafaris család, akiknek Ljubačban, saját feudumuk volt. Ma már a kolostornak nyoma sincs, ám a románkori Szt. Mária templomnak még láthatók az alapfalai és némi egyéb fala is”.

            Néhány évvel ezelőtt, B. Gušić írta le a terep állapotát⁵⁶²: „… még jelenleg is rendkívül termékeny és tápláló az a nónai egyházközséghez tartozó Ljubačtól északra lévő vidék, mely a Nemes, illetve a Nemesek mezei (Plemića polje) elnevezést viseli. Ezt a vidéket is, mint szinte az összes környékbelit, illír települések maradványai övezik, gazdag nekropoliszokkal, melyek sírleletei, átnyúlnak egészen a horvátok betelepülésének koráig. A Nemesek mezeje fölött, egy Zvanojnak nevezett kiemelkedő hegyormon, egymás mellett, ókori és illír erődítések, valamint egy nagyobb római kori település maradványai láthatók. Magán, a ma Ljubljanának nevezett hegyfokon, közvetlenül a tenger fölött, egy 85 méteres magaslaton meredeznek egy hatalmas középkori várnak a romjai, mely csak a 13. századi dokumentumokban, a vránai johanniták tulajdonaként jelent meg. A várba bemenni a keleti oldalon, egy lejtős domboldalon keresztül lehet bemenni, melyet egy kettős sánccal, közöttük egy árokkal védtek, melyek még történelem előtti korokból eredhetnek. A középkori falakból még látható a valamikori bejárati kapu maradványa, egy oldalozó toronyé, melybe egy hídon keresztül lehetett bemenni, ami egy széles árkon vezetett át. A súlyosan rongálódott romokban - melyek évszázadokon át nem csak a környékbeli, hanem még a nónaiaknak is kőbányaként szolgált, ahonnan az építéshez szükséges köveket nyerték - a belső udvaron, még számos épület maradványa figyelhető meg, továbbá magán a hegyfokon egy háromhajós bazilika maradványai vannak, ezen belül, meglehetősen rusztikusan megmunkált sírkövek maradványai találhatók. A mai állapotában, egy régészeti feltárás nélkül, nem lehet belemenni a falak részletes elemzésébe, melyek a legkülönbözőbb korszakokból erednek… A vár alatti ősi váraljában, mint ahogy az északi lejtőn elterülő, ma Gradinának nevezett településen is, jó néhány építmény és templom maradványai találhatók meg”. Már kiemeltük, hogy az a forrás, amire ő is támaszkodott, ezen a helyen a johannitákról beszél (és nem a templomosokról), továbbá nincs semmi alapja annak sem, hogy ő kapcsolatba hozta a vránai templomosokkal (lásd a kiemelést). A vránai johannitákat Ljubével összefüggésbe hozni szintén nem lehet, mivel abban az időben, amelyikből a johannitákat Ljubával összekapcsoló okirat ered (a 13. század első fele), még nem volt Vrána az övüké. A johanniták Vránába, csak jóval később, illetve a templomosok feloszlatása (1312) után érkeztek.

 

 

Ljubač, a Lubljanai hegyfok romjai.

 

            A 14. századból két olyan oklevelünk is létezik, melyek elegendő adatot nyújtanak ehhez a kérdéshez. Az 1303-as esztendőben⁵⁶³, a johanniták mestere, egy Ciprusról november 12-én kelt levelében szigorúan számon kérte Loqueto Busqoe testvért, az alábbi szavakkal: „Szokásává vált önnek, Lube preceptorának neveztetni magát, és mi nem tudjuk, hogy honnan (hogyan) és mi módon nevezteti magát preceptornak” (Preceptor de Luba appellari consuevistis, modo nos, unde preceptorem vos appellari facitis, penitus ignoramus). Ez az oklevél egy Ljuba alá tartozó, valamiféle sziget helyettesének a próbálkozására vonatkozott. Az 1350-es esztendőből⁵⁶⁴, származik a következő, ljubei preceptorral kapcsolatos híradás: frater Jacobus de Redertrio, perecptor Lubal(ensis) ordinis s. Joannis Hierosolimitani. Ő azon johannita funkcionáriusok között tűnik fel, akik Vránába azért gyűltek össze, hogy kiadjanak egy okiratot, néhány nemesember és a zárai polgárok közti, pár dukátnyi összeg átadásáról. A jelenléte, a johanniták eme vránai ülésén azért érthető, mert akkoriban Vrána, már a johannitákhoz tartozott. Tekintettel arra, hogy a preceptorként csak azt jelölték meg, aki egy olyan rendháznak volt a rendfőnöke, ahol lovagrendiek éltek, ezért vitathatatlan, hogy Ljubában a johannitáknak kolostoruk is volt és nem csak váruk (ennek az elöljárója az előbbivel szemben, a kastellánus volt). Az igaz, hogy az nem kizárt, hogy a johanniták egy erődített épületben laktak. A rendházuk mellett biztos, hogy volt egy templomuk is. B. Gušić a hegyfokon, egy háromhajós bazilika maradványait figyelte meg. A hegyfokon lévő templomról és kolostorról, Bianchi is beszél az idézett szövegében (a végén). Ő úgy tekintette, hogy a hegyfokon a templomosok Szt. Pál temploma állt, amit az 1205-ös okiratban lejegyzett ispotályos rendházzal azonosított be. Mindezek szerint, valószínű az a feltételezés, hogy a ljubei (ma Ljubljanának nevezik) hegyfokon volt megtalálható a johanniták rendháza és temploma.

            A 15. századi zárai kataszter, különválasztva Vrána birtokaitól, „castri seu loci Gliube districtus Jadre” jövedelméről beszél, sőt ez még egy bizonyíték arra, hogy a johanniták itteni székhelye önálló volt és nem képezte részét a vránai vár birtokainak.

            Ahogy azt Bianchi már megemlítette, Ljuba vára, kolostorai és templomai, részben a törökök, részben a velenceiek miatt mentek tönkre, akik azért rombolták le, hogy ne szolgálhasson az ellenségük támaszpontjául. Ezért van ez a valaha hatalmas és jelentős komplexum már századok óta romokban. A romok felmérését megkezdték, hogy előzetes anyagként.

 

Közép Dalmácia

 

Klissza és Šibenik

 

            Kukuljevich⁵⁶⁷, a templomosok dalmáciai birtokai között megemlítette Klissza várát és Šibenik városát is. Arról, ahogy a templomosok ezeket magkapták, illetve, ahogy elvesztették, Tamás archidiakónus beszélt kimerítően⁵⁶⁸. Ő azt állította, hogy II. András király 1217-ben, a keresztes háborúba vezető útján, a Spliten való átutazásának alkalmával, a splitieknek kívánta ajándékozni Klissza várát, hogy védelmet nyújtson a város hátországának. Ám ők nem törődtek vele az általános jólét miatt – és Tamás szerint – a király „magához hivatta Pontiust, aki a Magyar királyságbéli templomos lovagoknak a mestere volt, és személyesen adta a kezébe eme vára őrzését és védelmét, majd megparancsolta, hogy ettől kezdve felválta tartózkodjanak benne a rendjének testvérei”. Nos így kapták meg a templomosok 1217-ben Klisszát, ám nem sokáig tarthatták meg. Tamás erről így beszélt: „És a splitiek, akiknek az a legfőbb szokásuk, hogy nem ugranak azért, ami hasznos, de ugranak azért, ami haszontalan, a hasznot inkább pihentetik, és békésen várakoznak addig, míg az valami kellemetlenné nem változik. Ekkor nagy trombitálásba kezdtek a templomosok ellen, minden csúfságot és rágalmat szórva rájuk, majd sokoldalú terveket szövésébe kezdtek, így ezek után a templomosok elillantak a várból, de ezzel odalett a szerény és kiegyensúlyozott szomszédság is. Így megeshetett az is, hogy miután a templomosok elmentek, helyettük a splitiek segítsége és támogatása mellett, Domald kapta meg a várat. Aki annyira eszelős és önértékelésében annyira vak volt, hogy lenézve a fegyvertelen rendtagokat, felfegyverezve ellenségeiket, arra törekedett, hogy magamagát tegye meg a főfőnöküknek. (Tamás itt következetesen fegyvertelennek tekintette a rend tagjait). Ezzel a templomosok Kacsich Domald miatt, 1229-ben elvesztették Klissza várát. András király kárpótlásként, a tengerfeletti Šibenik erősségét adta nekik. Ezt a cserét András örököse, IV. Béla is jóváhagyta⁵⁶⁹. Azonban ez zavarta a šibeniki polgárok jogait. Ők nem akartak a templomosok alatt szolgálni és fellázadva lerombolták az erősség falait, nagy kárt okozva a templomosoknak. Ez talán, 1255-ben történhetett, mivel ekkoriban IV. Sándor pápa a zárai érsekségben és püspökségben volt megtalálható, és figyelmeztette a népeket a templomosok irányába való kötelezettségeikről és kényszeríttette őket, hogy kártérítést fizessenek nekik.

            Kukuljevich szerint, a templomosok mindössze huszonegy évig, azaz 1217-től, 1229-ig voltak Klissza urai. Van olyan elépzelés is, hogy még ennél rövidebb ideg tartották meg Klisszát⁵⁷⁰. Ami Šibeniket illeti, érdemes megemlíteni, hogy a templomosok a sibeniki várból tevékenykedtek a tatárok ellen, az 1242-es harcokban.

            Kukuljevich, a templomosok dalmáciai birtokai közül utolsóként (Vrána, Klissaz, Šibenik és Zablaće után), azaz ötödikként megemlített, egy öblöt kikötővel és piactérrel is. Sajnos erről a templomosokkal kapcsolatos helyről, úgy különben semmi mást sem mondott, de mi sem, ismerünk egyetlen olyan történeti forrást sem, ami rá vonatkoztatható lenne.

 

A badei Szt. Péter templom (a Split közeli Kamenben)

 

            A templomosok azon dalmáciai várain és birtokain kívül, melyekről Kukuljevich alaposabban, vagy rövidebben beszélt, találhatunk még olyan történeti forrásokat, amelyekben van még némi híradásunk a dalmáciai keresztesekről.

 

 

A Split vidéki Kamen alja, badei Szt. Péter templom.

 

            A vránai templomosok, 1227-ben⁵⁷¹, perbe keveredtek a badei Szt. Péter templom patrónusaival, ami a spliti érseki palotában, Guncel érsek és más főméltóságok előtt zárult le. A templomosok azt állították, Petar Strezij unokája, Formin és más patrónusok a badei Szt. Péter templomot, teljességgel (in integrum), nekik adták. A templom patrónusai azt állították, hogy a templomosok elvesztették rá a jogukat, mivel már hosszú idők óta hanyagolják, továbbá üresen és Isten szolgája nélkül hagyták, amivel megszegték azt a feltételt, mely alatt Petar Strezijától megkapták; tudniillik ő volt az, aki a templomot felépítette, majd a templomosoknak adta. Mindkét oldal megjelent a püspök előtt, hogy elfogadják az ő határozatát. Meg is egyeztek abban, hogy a patrónusok visszaadják a templomot a templomosoknak, minden tartozékával együtt, a templomosok pedig soha többé nem fogják úgy elhanyagolni, mint azt előtte tették. Ezután felsorolták mindazt, ami a Szt. Péter templomhoz tartozott: egy házat, a földjeit és több telket.

            Annak ellenére, hogy a badei Szt. Péter templomról szóló okirat világos, mégsem tudni meg belőle, hogy melyik települést jelölték Badével (Vade), mivel ilyen település ma már nem létezik. Petra Skok⁵⁷², a maga vizsgálatai alapján megállapította, hogy a „flumen Badi” (Bade), a Splittől délkeletre lévő Zsarnóca (Žrnovica) folyócskával azonos. A fenti oklevél Bade közelében, egy „követ” (petra), egy sziklát is megemlített a spliti mező keleti tájékán, melynek végében Kamen települése fejlődött ki. Igazából itt ált a kicsiny Szt. Péter templom. Tomislav Marasović⁵⁷³, a kameni Szt. Péter templomot, a spliti mező, románkor előtti templomai közé sorolta, de a korának meghatározásától elhatárolódott, mivel a templom „teljesen kimunkálatlan”. Az idézett okirat szerint, Petar Strezij, a templom patrónusának, Forminnak a nagyapja, akit az 1227-es oklevél is megemlített, mintegy ötven évvel unokájának templomosokkal szembeni pereskedés előtt, tehát 1175. körül emeltethette a templomot. Ezek szerint a templom a románkorhoz tartozik. Mivelhogy a badei Szt. Péter templom földbirtokai között megemlítették a Szt. Lőrinc templomot is, M. Ivanišević úgy tartja, hogy ez az adat, a stobreči, ókeresztély Szt. Lőrinc bazilikára vonatkozik, ami meg is felel a terepszituációnak⁵⁷⁴.

            Olyan későbbi forrásunk nincs, ami rávilágítana a templomosok és a badei Szt. Péter templom közti kapcsolatra, az 1277-es pert követően. Valószínűleg az itteni templomot nem sokáig birtokolhatták. Ugyanebben a fenti oklevélben, a johanniták egyik építményéről is említést tettek. A badei Szt. Péter templom földbirtokai között találhatunk egy „kertet, mely az ispotályosok Szt. Mauri rendházának közelében” volt. Máig nincs semmi ismeretünk semmilyen johannita rendházról, se Szt. Maurról a spliti térségben.

 

Skradin

 

            A dalmáciai johannitákra vonatkozik az a híradás, melyet IV. Béla, 1247-ben⁵⁷⁵, tehát a tatárjárás után adott ki. Ebben, miután összeszámlálták a johannitáknak Béla királyságának különböző vidékein található birtokait, a végén az jelenik meg: „Hogy a mondott ispotályos rend könnyebben juthasson a tengerről beszerezhető dolgokhoz, szükséges, hogy szükségleteikre, a királyságunkból adjuk nekik, a tengermellék közeli Skradin városát (civitatem Scardonam), minden tartozékával és jogaival együtt, ami őket illeti, továbbá Pečat birtokát, annak határaival és hasznával, hogy e nekünk kedves testvérek emlékezetükbe tartsák Kálmán királyunk kegyét”. Úgy különben a johannitáknak semmi nyoma sincs Skradinban.

 

 

 

A keresztesek, a johanniták és a szentsír lovagok horvátországi birtokainak áttekintő térképe

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek:

 

 

1.          Vjesnik Hrv. Arheološkog društva (A horvát régészeti társaság közleménye, NS. VII. 1903/4, 191. és további oldalak.

2.          Varasd, 1944.

3.          CD. XII. p. 291. doc. 220; CD. XIII. p. 153. doc. 103.

4.          CD. III. p. 9. doc. 8.

5.          L. Dobronić: Topografija zemljišnih posjeda zagrebačkih biskupa prema ispravi kralja Emerika iz. God. 1201. (A zágrábi püspökség birtokainak földrajzi topográfiája, Imre király 1201-es okiratai alapján, „Rad” JAZU. 283. könyv, 258. oldal és 3. kép, Zágráb, 1951.)

6.          Priorat vranski (A vránai priorátus) I. 39. oldal

7.          CD. IV. p. 48, doc. 44.

8.          A vránai priorátus I. 60. oldal

9.          Lásd 1. jegyzet

10.       CD. III. p- 90. doc. 75.

11.       JAZU III-d-8 Thomae Kovačević, Historia Monasteriorum in Croatia, 2. levél

12.       CD. V. p. 109. doc. 624; A vránai priorátus I. 43. oldal

13.       CD. V. p. 198. doc. 704; CD. V. p. 539. doc. 999;

14.       Delaville La Roulx, Cartulaire Général, III. p. 332.

15.       CD. VII. p. 139. doc. 113;

16.       CD. VIII. p. 74. doc. 70;

17.       CD. VIII. p. 114. doc. 103;

18.       CD. X. p. 285. doc. 316.

19.       Lásd 1. jegyzet 192. oldal

20.       18. AH. NRA. Fasc. 605. Nr. 1.

21.       CD. IX. p. 10. doc. 8.

22.       CD. IX. p. 97. doc. 83.

23.       CD. X. p. 555. doc. 390.

24.       Az építéseiről lásd a 3. jegyzetet

25.       CD. XV. P. 59. doc. 41.

26.       JAZU D-VI-25

27.       JAZU I-d-12, elenc. IV. p. 16; D-XIII-87

28.       JAZU Jelačić LXXXIV.

29.       A vránai priorátus, II. 30. oldal

30.       AH. Parnice Banskog stola (A báni szék pereskedései, Processus Prioratus Auranae)

31.       PMH (Horvát Történeti Múzeum) leltári szám: 20.667

32.       A vránai priorátus, I. 46/47. oldal

33.       Monasteriologia Regni Hungariae, Liber II. Weszpimii, 1803.

34.       Fényes Elek: Magyarország Geográfiai Szótára, I. 110. oldal

35.       A vránai priorátus II. 62. oldal

36.       A vránai priorátus, I. 46. oldal

37.       A zágrábi Köztársasági térképészeti intézet, katasztrális térképtárában

38.       Lásd az 1. jegyzet 194. oldalát

39.       A vránai priorátus, II. 39. oldal

40.       Opći šematizam katoličke crkve u Jugoslaviji (A jugoszláviai katolikus templomok általános és sematikus leírása, Zágráb, 116. oldal)

41.       Érsekségi levéltár, Prot. 161/II

42.       Érsekségi levéltár, Prot. 174/XV

43.       Lásd az 1. jegyzet 20. oldalát

44.       I. Ostojić, Benediktinci u Hrvatskoj (Bencések Horvátországban, III. kötet, Split, 1965. 57. oldal)

45.       PMH. Leltári szám: 20.689

46.       Érsekségi levéltár, Prot. 162/III. 161. oldal

47.       Vjesnik zem. Arhiva (Országos levéltári közlemények, VIII. 1906. 135. oldal)

48.       Lásd az 1. jegyzet 198. oldalát

49.       Az építkezések leírását lásd a 30. jegyzetben közölt műben

50.       M. Hrg, Ivánc a történeti dokumentumokban, először 1396. június 22-én szerepel, Ivanečki kalendar, 75. szám, Varasd, 1975. 128. oldal

51.       AH. NRA fasc. 207. nro. 26.

52.       L. Šaban, Pogled u prošlost Ivanca (Ivánc múltjának áttekintése, Ivanečki kalendar, 77. szám, 143. oldal)

53.       A vránai priorátus, I. 46. oldal

54.       Az építkezések leírását lásd a 7. jegyzetben közölt műben

55.       CD XIV. p. 352. doc. 263

56.       Lásd a 2. jegyzetet

57.       Lásd az 5. jegyzet 261. oldalát

58.       P. Cvekan, Djelovanje franjevaca u Varaždinu (A ferencesek működése Varasdon, Varasd, 1978. 40-46. oldal)

59.       A vránai priorátus, I. 36. oldal

60.       Sredovječni gradovi u Hrvatskoj i Slavoniji (Középkori várak Horvátországban és Szlavóniában, Zágráb, 1920. 117. oldal. Fordítása kéziratban a fordítónál)

61.       Popis župa zagrebačke biskupije od god. 1334. Kultorno-povijesni zbornik Zagrebačke nadbiskupije (A zágrábi püspökség egyházmegyéinek összeírása 1334-ből, A Zágrábi érsekség kultúrtörténeti gyűjteménye, Zágráb, 1924. 446. oldal)

62.       Acta et decreta Synodi Dioecesis Strigoniensis, Tyrnaviae 1667. 113. oldal

63.       Dissertatio paralipomenonica rerum memorabilium Hungariae, s. 1. et a. (Tyrnaviae, 1967, 109. oldal

64.       Dissertatio historico-critica de prioratu Auranae, Bécs, 1773. 18. oldal

65.       Lásd a 33. jegyzetet

66.       CD V p. 269. doc. 852.

67.       CD VIII p. 147. doc. 135.

68.       G. Gözsy, Codex dipolomaticus ordinis cruciferorum s. Johannis Hierosolymitani et prioratus Auranae 1862. Kézirat a római, máltai lovagrend könyvtárában, MS. 12.

69.       CD XIII p. 153. doc. 103.

70.       CD XIV p. 362. doc. 271.

71.       G. Fejér, CD IX/7 p. 374.

72.       Reiszig E. A János lovagrend Csurgón, Katholikus Szemle, Budapest 1906. január

73.       J. Szeman, repertorium locorum objectorumque in IX. Tabilus mappae totius Dioecesis Zagrabienis occurentium, Zágráb, 1966.

74.       Érsekségi levéltár, Prot. 213. Conspectus parochiarum Dioecesis Zagrabiensis, p. 130/131

75.       Šematizam Zagrebačke nadbiskupije (A Zágrábi érsekség sémája, Zágráb, 1966.)

76.       J. Bedeković, Natale solum magni Ecclesiae doctris s. Hieronymi, Bécsújhely, Ausztria 1752. p. 281, 294.

77.       A. Horvat, Spomenici arhitekture i likovni umjetnosti u Međumurju (A Muraköz építészeti és képzőművészeti műemlékei, Zágráb, 1956. 51. 52. kép, 21. oldal

78.       Lásd a 77. jegyzet 50. oldalát és 160. képét

79.       CD III p. 331. doc. 291.

80.       A vránai priorátus, I. 36. oldal. Amikor Kukuljevich ugyanebben a műben (II. 19. oldal), 15. és 16. századi Rácsáról, vagy Rászáról beszél, Rácsát itt, Pakráctól keletre teszi (lásd Racsesza, 56. oldal)

81.       Gotika u Bilogori – infomativni prikaz „Vijesti muzelaca i konzervatora Hrvatske” (A gótika Bilagorában - inforrnatív ismertetés, „Horvát múzeulógusok és műemlékvédelmisek Közlönye, 1977. 2. szám, 48. oldal)

82.       Lásd a 61. jegyzet idézett művének 424. oldalát

83.       Lásd a 40. jegyzet idézett művének 105. oldalát

84.       I. Vlašićak, Imena župa i pojedinih sela u zagrebačkoj nadpiskupiji, Katolički list (A zágrábi érsekség egyes egyházmegyéinek és falvainak nevéről, „Katolikus újság”, 1917. 28. szám, 335. oldal, ahol ezt írja: „Jó néhány egyházmegyénél szerfölött sok sémaszerű adat jelenik meg. Rácsánál többnyire Nova adatai keverednek”)

85.       CD VIII p. 504. doc. 407.

86.       Az emléktábla szövegét, Új Rácsa plébánosa, Ivica Košutić toldotta meg

87.       Az építkezésről PMH

88.       J. Adamček – J. Kampuš, Popisi i obračuni poreza u Hrvatskoj u XV. I XVI. Stoljeću (Adóösszeírások és adószámlálások a 15. 16. századi Horvátországban, Zágráb, 1976. 7. oldal, stb.

89.       Rad JAZU, 81. 82. könyv, Zágráb, 1886.

90.       Narodne Novine (Népújság, Zágráb, 1901. június 28. 147. szám)

91.       A horvát régészeti társaság közleményében, N. S. XII. Zágráb, 1912. 251. oldal

92.       Croatia sacra I. Zágráb, 1931. 293. oldal

93.       A horvát múzeulógusok és műemlékvédelmisek Közlönyében, Zágráb, 1972. 3. szám, 3-11. oldal

94.       CD III p. 84. doc. 74.

95.       A vránai priorátus, I. 16. oldal

96.       Lásd az 5. jegyez, 272. oldalát és az 5. térképet

97.       L. Dobronić, Topografija zemljišni posjeda zagrebačkog kaptola (A zágrábi káptalan birtokainak földrajzi topográfiája, Rad, JAZU 286. könyv, 192. oldal, 5. térkép); J. Adamček, Povijest vlastelinstva Božjakovina i okolica (A bozsjákói uradalom és környékének története, „Kaj” Dugoselsko područje, Zágráb, 1981. 105. oldal)

98.       MCZ I p. XXXII; II. kötet,  p. XXXVII.

99.       CD XI. p. 352. doc. 268.

100.    CD. VIII. p. 356. doc. 456.

101.    I. Kukuljević, Borba Hrvatah s Mongoli (A horvátság harca a mongolokkal, Zágráb, 1863. 79. oldal)

102.    CD. IV. p. 223. doc. 201.

103.    CD. V. p. 463. doc. 929.

104.    CD. V. p. 557. doc. 14.

105.    MEZ. I. p. 184.

106.    A vránai priorátus, I. 29. oldal

107.    CD. VIII. p. 287. doc. 240; p. 288. doc. 241.

108.    CD. VIII. p. 556. doc. 456.

109.    Lásd a 82. jegyzet idézett művének 426. oldalát

110.    M. Hrg, Ubikacija nekih župa Zagrebačka biskupije iz 14. stoljeća (A zágrábi püspökség néhány egyházmegyéjének ubikációja, Croatica Christiana periodica, I. 1. szám, Zágráb, 1977. 50. oldal.

111.    CD. X. p. 556. doc. 390.

112.    L. Dobronić, Po starom Moravču (Az ősi Morava nemzetségi megyéről, Zágráb, 1979.

113.    CD. XI. p. 564. doc. 429.

114.    CD. XIV. p. 106. doc. 64.

115.    CD. XVI. P. 211. doc. 176.

116.    A vránai priorátus, II. 36. oldal

117.    F. Rački, Popis župa zagrebačke biskupije 1334. i 1501. godine, (A zágrábi püspökség egyházmegyéinek leírása, 1334-ben és 1501-ben, „Starine” JAZU IV. Zagreb, 1872, 211. oldal)

118.    JAZU D-III-31.

119.    A vránai priorátus, II. 41. oldal.

120.    JAZU D-XXVII-6. D-XXVII-14. D-XXVI-90.

121.    Lásd a 88. jegyzet művének, 81. oldalát.

122.    AH. NRA fasc. 1091. Nr. 2.

123.    F. Rački, Prilog za povijest zagrebačkih sinoda u 15. i 16. v. (Adalékok a 15. és 16. századi zágrábi zsinatokhoz „Starine” JAZU 16. Zagreb, 1884. 127. oldal)

124.    A vránai priorátus, II. 58. oldal.

125.    Lásd a 91. és 92. jegyzeteket. Itt kell megemlítenünk, hogy a brckovljani Szt. Brictius templomról nincs pontos adat közölve a Opći šematizam katoličke crkve u Jugoslaviji 1974. (A jugoszláviai katolikus templomok általános és sematikus leírása, 1974. (Zágráb, 1975), a 74. oldalon az áll, hogy „ezt az egyházmegyét, 1334-ben, Lonjocainak és Bozsjákóinak is említették”, Már, J. Butorac (lásd 82. jegyzet) is megerősítette, hogy a Lonjai Szt. Márton, illetve az 1501-es Lonjicai egyházközség „megfelel a mai Breznički Humi egyházmegyének”, mely a Lonja patak felső folyásánál található, és nem a Lonjici faluban lévő templomnak, mely kb. 3 kilométerrel keletebre fekszik Brckovljanitól.

126.    Lásd a 93. jegyzetet.

127.    K. Prijatelj, Ivan Duknović, Zagreb, 1957, 26. oldal.

128.    A vránai priorátus, I. 43-45. oldal.

129.    Hrvatska enciklopedija, 4. kötet, 300. oldal

130.    CD. IV. o. 48. doc. 44.

131.    CD. III. p. 103. doc. 84.

132.    Lásd a 128. jegyzet művét és említett oldalait.

133.    Povijest Hrvata u razvijenom srednjem vijeku (A horvátság története a fejlett középkorban, Zágráb, 1976. 291. oldal)

134.    CD. VII. p. 133-135. doc. 113.,

135.    Lásd a 133. jegyzet 551. oldalát.

136.    CD. VII. p. 133. doc. 113.

137.    Lásd a 82. jegyzet, 428. oldalát.

138.    Az Új és Ó Csicse nevet a helyi lakosok ma is egyként használják, mint Csicse (Čiče), ami meglehetősen közel esik a középkori Csicsán névhez.

139.    Érseki levéltár, Prot. 3/III.

140.    Érseki levéltár, Prot. 2/II.

141.    CD. VI. p. 137. doc. 123.

142.    CD. IX. p. 341. doc. 284.

143.    CD. IX. p. 380. doc. 313.

144.    Lásd, 61. jegyzet, 427. oldalát.

145.    Az építését a 139. jegyzet említi

146.    Lásd a 61. jegyzet, 427. oldalát.

147.    Az építését a 139. jegyzet említi

148.    Az építését a 140. jegyzet említi

149.    Lásd a 40. jegyzet, 111. oldalát.

150.    Lásd a 61. jegyzet, 427. oldalát.

151.    Az építését a 140. jegyzet említi

152.    Đ. Cvitanović, Skriveno blago (Rejtett kincsek, „Kaj” Zágráb, 1975. 26. oldal.

153.    Lásd a 97. jegyzet, 197. 203. oldalát és a 6. 7. térképet.

154.    A vránai priorátus, I. és II. kötet

155.    Templari u Glogovnici (Templomosok Glogovnicában, Katolikus újság, Zágráb, 1940. 33. szám)

156.    O umjetnosti srendnjeg vijeka u Hrvatskoj i Slavoniji (Horvátország és Szlavónia középkori művészetéről, „Historijski zbornik” I. Zágráb, 1948.)

157.    Prilozi povijesno-umjetničkim problemima u nekoč templarskoj Glogovnici kraj Križeveca (Adalékok a Körös környéki Glogovnica valamikori templomosainak történeti-művészeti problematikájához, „Peristil” 4. Zágráb, 1951. A Glogovnicáról szóló irodalom jegyzéke, ugyanezen szám 3. tanulmányánál)

158.    CD. II. p. 139. doc. 136.

159.    CD. III. p. 72. doc. 64.

160.    A vránai priorátus, II. 10. oldal.

161.    A vránai priorátus, I. 43. oldal.

162.    CD. IV. p. 577. doc. 501; CD. X. p. 600. doc. 425.

163.    AH. Acta Coll SJ. III. kötet, fasc. 6. 28. szám.

164.    Az építését a 158. jegyzet említi

165.    CD. III. p. 84. doc. 73.

166.    A vránai priorátus, I. 12. oldal.

167.    V. Bedenko, Križevci – razvoj grada (Körös – a város fejlődése, p.o. Zágráb, 1975. 3, 4. oldal)

168.    Lásd a 167. jegyzetet

169.    I. Belostenec, Gazophylacium, II. rész

170.    Lásd a 97. jegyzet 175. 235. oldalát, 3. térképét.

171.    CD. VII. p. 98. doc. 79.

172.    Lásd a 82. jegyzetet.

173.    Lásd a 117. jegyzet, 201. oldalát, valamint a 61. jegyzetet.

174.    MCZ. III. p. 22. doc. 21.

175.    Érseki levéltár, Prot. 130/I. p. 137, 139.

176.    Érseki levéltár, Prot, 133/IV; 136/VII.

177.    Lásd a 61. jegyzetet.

178.    MEZ. I. p. 103.

179.    CD. IV. p. 489. doc. 426.

180.    Az építésre lásd, 171. jegyzet.

181.    CD. X. p. 555. doc. 390.

182.    CD. XII. p. 448. doc. 348.

183.    A vránai priorátus, II. 15. oldal.

184.    Regesta Honorii Papae, III. N. 5945.

185.    Lásd 184. jegyzet, N. 3249.

186.    S. Nakielski, Miechovia seu promptuarium antiquitatum Monasterii Miechoviensis, Cracoviae 1634.

187.    A. Theiner, Munomenta Slavorum meridionalium, I. Romae, 1863, p. 282. doc. 393.

188.    Az építésre lásd a 187. jegyzet, p. 94. doc. 128.

189.    Az építésre lásd, 159. jegyzet.

190.    CD. VIII. p. 46. doc. 39; MCZ. I. p. 96. doc. 111.

191.    Az építésre lásd, 190. jegyzetet.

192.    Lásd, 97. jegyzet, 175, 235. oldalát.

193.    CD. IV. p. 232. doc. 205.

194.    CD. IV. p. 489. doc. 426.

195.    CD. IV. p. 541. doc. 471.

196.    CD. IV. p. 577. doc. 501

197.    CD. V. p. 67. doc. 587.

198.    CD. VI. p. 205. doc. 184.

199.    Lásd, 62. jegyzet, 111. oldalát.

200.    A. Theiner, Monumenta historica Hungariae, I. p. 738.

201.    A vránai priorátus, I. p. 54.

202.    CD. XIV. p. 385. doc. 285.

203.    B. A. Krčelić, Cathedralis ecclesiae Zagrabiensis, I. Zagreb, 1780. p. 174, 179; ACA, fasc. 6/2 Nr. 2. 2/11.

204.    ACA fasc. 6/2 Nr. 2/5.

205.    ACA fasc. 6/2 Nr. 2/6, 2/10.

206.    ACA fasc. 6/2 Nr. 2/10; JAZU D-XIV-48.

207.    MCZ. XI. p. 64.

208.    AH, NRA fasc. 1526. Nr. 33.

209.    MCZ II. p. 471.

210.    A vránai priorátus II. 27. oldal.

211.    ACA fasc. 92. Nr. 34.

212.    MCZ II. p. 519. doc. 304.

213.    MCZ III. p. 2. doc. 2.

214.    Az említettekből látható, hogy Thúz Oszvald zágrábi püspök kacsolata Glogovnicával rövid tartamú volt és nem olyan baráti, mint a többi templommal, sőt magára a templomépítésre sem lehetett nagy befolyással. Vesd össze, a 157. jegyzetben idézett művel.

215.    Lásd a 88. jegyzet id. művét.

216.    A vránai priorátus, I. és II.

217.    CD III. p. 232. doc. 207.

218.    CD III. p. 263. doc. 235.

219.    CD IV. p. 278. doc. 243.

220.    CD VIII. p. 522. doc. 424.

221.    Lásd a 88. jegyzet id. művét.

222.    A vránai priorátus, II. 11. oldal.

223.    Érseki levéltár Prot. 132/III.

224.    Lásd a 88. jegyzet id. művének 59, 94, 121. oldalát

225.    A vránai priorátus, I. 39, 65. oldal.

226.    AH Acta Coll. SJ. Fasc. 6. Nr. 23.

227.    Lásd a 61. jegyzet id. művét.

228.    Érseki levéltár Prot. 89/Ia, 160. oldal.

229.    Lásd a 224. jegyzetet.

230.    Lásd a 61. jegyzet id. művét.

231.    CD XI. p. 269. doc. 205.

232.    Lásd a 117. jegyzet id. művének 228. oldalát.

233.    A. Horvat: Novi prilozi romanici srednjovjekovne Slavonije (Újabb románkori adalékok a középkori Szlavónihoz, „Peristil” 18-19. szám, Zágráb, 1975-76. 13. oldal.

234.    CD VIII. p. 556. doc. 456.

235.    Érseki levéltár Prot. 89/Ia, 220. oldal.

236.    F. Brdarić: Župe Komarničkog arhiđakonata 1334-1934 (A komarnicai archidiakónítás egyházközségei 1334-1934, „Katolički List” Zágráb, 1934. 544. oldal.

237.    A vránai priorátus, I. 12. oldal.

238.    Lásd a 203. jegyzet id. művének 84. oldalát.

239.    Lásd a 236. jegyzet id. művéének 523. oldalát

240.    Sredovječni gradovi u Hrvatskoj i Slavoniji (Középkori várak horvátországban és Szlavóniában, Zágráb, 1920. fordítása kéziratban a fordítónál)

241.    Zágráb, 1903. 41. oldal.

242.    Lásd a 97. jegyzet id. művének 217, 218. oldalát.

243.    CD IV. p. 170. doc. 153.

244.    A vránai priorátus I. 42. oldal.

245.    CD IV. p. 517. doc. 451; CD V. p. 145. doc. 634.

246.    CD VI. p. 186. doc. 171.

247.    CD VI. p. 280. doc. 236.

248.    CD VI. p. 319. doc. 267.

249.    Lásd a 97. jegyzet id. művének 217, 218. oldalát.

250.    A vránai priorátus, I. 43. oldal.

251.    A vránai priorátus, II. 11. oldal.

252.    JAZU D-XIV-48.

253.    Lásd a 88. jegyzet id. művének 137, 142. oldal.

254.    Zagrebački arhiđakonat do 1642. (A zágrábi archidiakónítás, 1642-ig, Zágráb, 1903. 41. oldal).

255.    Lásd a 112. jegyzet id. művének 41. oldalát.

256.    CD III. p. 72. doc. 64.

257.    A vránai priorátus, I. 18. oldal.

258.    A vránai priorátus, I. 39. oldal.

259.    Lásd a 61. jegyzet id. művének 445. oldalát.

260.    A templom, a 17. és 18. században fánból készült volt, és a Ivanić egyházközséghez tartozott (Érseki levéltár Prot. 105/I, 106/II).

261.    D. Kašić: Srpski manastiri u Hrvatskoj i Slavoniji (Szerb monostorok Horvátországban és Szlavóniában, Belgrád, 1971. 316. oldal).

262.    PMH leltári szám: 21.563.

263.    Illyricum Sacrum, Tomus V. Venetiis 1775. p. 354.

264.    A vránai priorátus, I. 12. oldal.

265.    MCZ I. p. CLI

266.    Lásd a 133. jegyzet id. művének 270. oldalát.

267.    A vránai priorátus, I. 33. oldal.

268.    Lásd a 203. jegyzet id. művének 99. oldalát.

269.    Lásd a 203. jegyzet id. művének 103, 121. oldalát.

270.    Lásd a 62. jegyzet id. művének 111. oldalát.

271.    Lásd a 33. jegyzet id. művének 267. oldalát.

272.    A vránai priorátus, 43. oldal.

273.    MCZ I. p. CXLVII és LXXXXIX, doc. 210.

274.    Volt e vajon a régi harangöntőműhely helyén egy ősi templomos kolostor? „Jutarnji list” Zágráb, 1935. 8528. szám, 8. oldal.

275.    Érseki levéltár, Acta decimalia 1651-1659. Regestum provantuum vini 1656.

276.    MEZ II. p. 84.

277.    MCZ I. p. CXLVII.

278.    Érseki levéltár Prot. 3/III. p. 47.

279.    Érseki levéltár Prot. 45/I. p. 200.

280.    J. Barlé: Župa sv. Ivana u Novoj Vesi (A zágrábújhelyi, Szt. János egyházközség, Zágráb, 1899. 16. oldal).

281.    Lásd a 203. jegyzet id. művének 81. oldalát.

282.    A vránai priorátus, I. 41. oldal.

283.    Lásd a 203. jegyzet id. művének 151. oldalát.

284.    A vránai priorátus, II. 4. oldal.

285.    A legújabb időkben hajtották végre Csázmának, mint fontos székhelynek a kutatását (Lásd: Čazma u prošlosti i danas (Csázma a múltban és a jelenben gyüjteményes munkában), Čazma, 1979.). A középkori Csázmával kapcsolatos kutatásokat, a Szt. Mária Magdolna templom mellett összpontosították (A. Horvat: O crkvi sv. Marija Magalena u Čazmi (A csázmai Szt. Mária Magdolna templomról, az idézett gyűjtemény különnyomata); Z. Horvat: Dominikansa crkva u Čazmu (A csázmai dominikánus templom), u Vijesti muzealaca i konzervatora Hrvatska (Horvát múzeológusok és műemlékvédelmisek közlönye, Zágráb, 1980. 2. szám)).

286.    Lásd az 5. jegyzet id. művének 270. oldalát.

287.    CD III. p. 9. doc. 8.

288.    CD III. p. 84. doc. 74.

289.    Enciklopedija Juguslavije, I. kötet, 693. oldal, A Barlé

290.    CD V. p. 565. doc. 16.

291.    CD XII. p. 448. doc. 343.

292.    „Katolički List” Zágráb, 1923. 42. évf. 521. oldal, brossúrában (Zágráb, 1923.)

293.    Lásd a 61. jegyzet id. művének 434. oldalát.

294.    Lásd a 292. jegyzet id. művét.

295.    R. Lopašić: Spomenici Hrv. Krajine (A horvát Határőrvidék műemlékei, II. 200. oldal).

296.    R. Horvat: Iz prošlosti sela Miholjanca (Miholjanec falu múltjából, „Hrvatski dnevnik”, 1399. szám, Zágráb, 1940; Opći šematizam Katoličke crkve u Jugoslaviji (A jugoszláviai katolikus templomok általános és sematikus leírása, Zágráb, 93/94. oldal)

297.    Lásd a 61. jegyzet id. művének 434. oldalát.

298.    Lásd az 5. jegyzet id. művének 288. oldalát.

299.    CD III. p. 331. doc. 291.

300.    Znameniti i zaslužni Hrvati 925-1925 (Híres és tiszteletre méltó horvát személyek 925-1925-ig, Zágráb, 1925. CXX. Oldal (E. Laszowski)

301.    A vránai priorátus, I. 14. oldal.

302.    Lásd az 5. jegyzet id. művének 49. oldalát.

303.    CD IV. p. 570. doc. 9.

304.    CD IV. p. 593. doc. 512.

305.    CD V. p. 135. doc. 643.

306.    A vránai priorátus, II. 43. oldal.

307.    Lásd a 289. jegyzetet.

308.    Lásd a 61. jegyzet id. művének 434. oldalát.

309.    Lásd az 5. jegyzet id. művének 288. oldalát.

310.    CD IV. p. 594. doc. 513.

311.    Pallas Nagy Lexikona, VIII. kötet, 462. oldal, Bp. 1894.

312.    J. Čuk: Podravina od Bednje do Voćinke i susjedna područja do polovice 14. vijeka (A Drávamente a bednje folyótól a Votyinke folyóig és a szomszédos területek, a 14. század közepéig, a Horvát nemzeti levéltár közleményei, 1916. XVIII. Évf. 220, 221. oldal).

313.    Lásd a 61. jegyzet id. művének 442. és 443. oldalát.

314.    Érseki levéltár Prot. 4/IV. p. 68.

315.    Lásd a 88. jegyzet id. művének 34, 65, 103. oldalát.

316.    CD V. p. 496. doc. 963.

317.    CD VII. p. 313. doc. 272

318.    CD IX. p. 579. doc. 470.

319.    Lásd a 33. jegyzet id. művét; K. Egger: Der selige Alanus von Solminihac, Róma, 1981. 71-75. oldal.

320.    CD VII. p. 285. doc. 246.

321.    CD IX. p. 485. doc. 395.

322.    CD X. p. 192. doc. 136.

323.    Lásd a 33. jegyzetet.

324.    Az építésére lásd a 320. jegyzetet.

325.    A zágrábi, Köztársasági geodéziai hivatal térképtára.

326.    Lásd a 61. jegyzet, 443. oldalát.

327.    Az építésre lásd a 314. jegyzetet.

328.    Lásd a 61. jegyzet, 442. oldalát.

329.    Csánki D.: Körös megye a XV. Században, Bp. 1893. 55. oldal.

330.    Lásd a 30. jegyzetet.

331.    CD IV. p. 40. doc. 37.

332.    CD XI. p. 79. doc. 68.

333.    Ljesnica, Vjesnik Hrv. Arheol. Društva (Horvát régészeti társaság közleményei, NS. X. Zágráb, 1908/9.)

334.    „Rad”, JAZU, 199. könyv, Zágráb, 1913.

335.    CD III. p. 97. doc. 80.

336.    Lásd a 61. jegyzet, 418. oldalát.

337.    Podrijetlo naselja i govora u Slavoniji (Szlavónia településeinek és nyelvjárásainak eredete, Zágráb, 1953. 198. oldal).

338.    A vránai priorátus, I. 21. oldal.

339.    CD IV. p. 80. doc. 76.

340.    CD VI. p. 7. doc. 10.

341.    A Raćeša névalak arra szolgál, hogy ezt a birtokot megkülönböztessük egy másik, hasonló nevűtől, mellyel a mai Új Rácsát (Nova Rača) jelölték.

342.    Lásd a 333. jegyzetet

343.    Ž. Poljak: Planine Hrvatske, (Horvát turista, Zágráb, 1981. 49. oldal).

344.    CD XIII. p. 153. doc. 103.

345.    JAZU, D-XXIV-106.

346.    Ljesnica, Vjesnik Hrv. Arheol. Društva (Horvát régészeti társaság közleményei, NS. X. Zágráb, 1908/9.)

347.    Lásd a 88. jegyzet, 10. és további oldalait.

348.    CD V. p. 411. doc. 88.

349.    CD VI. p. 261. doc. 224.

350.    Cd VII. p. 133. doc. 113.

351.    Fejér, CD VIII/3. p. 147.

352.    Fejér, CD IX/2. p. 624.

353.    AH NRA fasc. 207. nr. 26.

354.    CD IV. p. 48. doc. 44.

355.    H. Thierry: L’Orde de Saint Jean de Jérusalem en Hongrie, Rivista del Sovrano Ordine di Malta, Roma, Aprile 1938. p. 23.

356.    Csánki D.: Körös megye a XV. Században, Bp. 1893. 42. oldal.

357.    JAZU, D-XXIII-1, D-III-31.

358.    Gj. Szabo: Sredovječni gradovi u Hrvatskoj is Slavoniji (Középkori várak Horvátországban és Szlavóniában, Zágráb, 1920. Fordítása kéziratban a fordítónál).

359.    CD IX. p. 380. doc. 313.

360.    Lásd a 129. jegyzetet.

361.    Lásd a 88. jegyzet, 10. és további oldalait.

362.    CD XV. P. 45. doc. 30.

363.    Ezt a falut valójában nem lehet összevetni a Túrmezőben lévővel, ahogy némely szerző tette. A Túrmezei Mlaka nem eset a johanniták csicsáni birtokán belülre, ezen kívül, a johannitáknak, 1328. után, már nem voltak birtokaik Túrmezőn.

364.    CD V. p. 433. doc. 376.

365.    J. Adamček: Požega i požeška županija u srednjem vijeku (Pozsega és Pozsega vármegye a középkorban, Pozsega, 1227-1977, gyűjteményes mű, Slavonska Požega, 1977. 114. oldal).

366.    Z. Horvat i I. Mirnik: Graditeljstvo srednjeg vijeka u Požeškoj kotlini (A Pozsegai völgység középkori építészete Pozsega, 1227-1977, gyűjteményes mű, Slavonska Požega, 1977. 123. oldal).

367.    CD IX. p. 10. doc. 8.

368.    A vránai priorátus, I. 36. és 50. oldal.

369.    J. Ćuk: Požeška plemstvo i požeška županija od doba prvih sačuvanih imena i naziva do polovice 14. vijeka (A pozsegai nemesség és Pozsega vármegye, az első fennmaradt nevek és elnevezések korától, a 14. századig, „Rad” JAZU, 231. könyv, Zágráb, 1925. 56/57. oldal).

370.    A vránai priorátus, I. 21. oldal; Mon. Hung. Hist. I. kötet, 227. oldal.

371.    CD VIII. p. 525. doc. 269.

372.    CD IV. p. 80. doc. 76.

373.    VD IV. p. 102. doc. 95.

374.    CD VIII. p. 263. doc. 221.

375.    CD VIII. p. 325. doc. 269.

376.    Nagy I.:Codex Andegavensis I, Bp. 1878. 376. oldal, 339. oklevél.

377.    Fejér, CD VIII/2. p. 495.

378.    CD XIII. p. 153. doc. 103.

379.    J. Bösendorfer: Crtice iz slavonske prošlosti (Vázlatok Szlavónia múltjából, Eszék, 1910. 115. oldal).

380.    Našice, 1981. 27. oldal.

381.    A. Mohorović: Srednjovjekovna arhitektura Slavonije, u: V. Radauš: Srednjovjekovni spomenici Slavonije (Középkori építészet Szlavóniában, a Szlavónia középkori műemlékei, című gyűjteményes munkában, JAZU, Zágráb, 1973. XVI. oldal.).

382.    CD III. p. 315. doc. 281.

383.    Nagy I.: Codex Andegavensis I, Bp. 1878. 247. oldal, 231. oklevél; 514. oldal, 464. oklevél.

384.    Lásd a 64. jegyzet, 111. oldalát.

385.    Lásd a 379. jegyzet, 292. oldalát.

386.    CD IV. p. 48. doc. 44.

387.    A vránai priorátus, I. 42. oldal.

388.    CDIV. P. 238. doc. 208.

389.    M. Pavić: Redovničtvo i samostani srednjega vieka u području današnje biskupije bosansko-sriemske, Glasnik biskupija bosanske i srijemske, Đakovo 1903, 50. és 74. oldal. (Szerzetesrendek és kolostoraik a mai bosnyák-szerémi püspökség területén, a bosnyák-szerémi püspökség közleményei, Diakóvár)

390.    CD XVII. P. 85. doc. 67.

391.    Lásd a 379. jegyzet 190. és 293. oldalát.

392.    Lásd a 379. jegyzet 174. oldalát.

393.    T. Smičiklas: Dvijestogodišnjica oslobođenja Slavonija (Szlavónia felszabadulásának 200. évfordulója, Zágráb, 1891. 333. oldal).

394.    CD V. p. 264. doc. 763.

395.    CD VIII. p. 382. doc. 336.

396.    Lásd a 389. jegyzet, 50. és 51. oldalát.

397.    Fejér, CD IV/3. p. 138-142.

398.    CD XII. p. 67. doc. 48.

399.    K. Tkalac:  Kaštel Kostroman, Županjski zbornik (A kosztrománi várkastély, zsupanjai gyűjtemény, 1971. 103-105. oldal.

400.    I. kötet, 13. oldal.

401.    CD II. p. 191. doc. 188.

402.    CD III. p. 84. doc. 73.

403.    S. Pavičić: Raseljenje starosjedilaca i doseljenje Bonjevaca u senjski kraj (Az őslakosok elköltözése és a bunyevácok beköltözése a zenggi vidékre, „Senjski zbornik” II. Zengg, 1966. 322. és 326. oldal).

404.    Gdje je bila Opatija sv. Jurja? Bogoslovska smotra (Hol volt a Szt. János apátság, Teológiai szemle, XV. Zágráb, 1927. 489-492. oldal).

405.    Benediktinci u Hrvatskoj (Bencések Horvátországban, I. kötet, Split, 1963. 371. oldal).

406.    Značajni arheološki nalazi u tvrđavi Nehaj u Senju (Jelentős régészeti leletek a zenggi Nehaj várban, Horv. műeml. és múz. Közl. Zágráb, 1965. 1. szám, 8, 9. oldal)

407.    CD III. p. 48. doc. 44.

408.    A vránai priorátus, I. 15. oldal.

409.    N. Klaić: Društvena strukturna kvarnerske općinoj u razvijenom srednjem vijeku (A kvarneri közigazgatási körzet társadalmi struktúrája a fejlett középkorban, „Krčki zbornik” 2. szám, 116. oldal, Krk, 1971.).

410.    CD III. p. 174. doc. 150.

411.    A vránai priorátus, I. 19. oldal.

412.    CD III. p. 225. doc. 228.

413.    N. Klaić: Historijski atlas, Zágráb, 1954, 33. térkép.

414.    R. Horvat: Lika i Krbavia, I. rész, 12. oldal, Zágráb, 1941.

415.    AH Medievalia varia, 903. szám.

416.    CD. IV. p. 109. doc. 101.

417.    CD IV. p. 276. doc. 241.

418.    Zágráb, 1863. 87. oldal; CD IV. p. 350. doc. 314.

419.    CD V. p. 177. doc. 684.

420.    A vránai priorátus, I. 26/27. oldal.

421.    Fejér: CD III/I. 179.

422.    Lásd, a 64. jegyzetet.

423.    Lásd, a 33. jegyzet művének, 211. oldalát.

424.    I. Ostojić: Benediktinci u Hrvatskoj (Bencések Horvátországban, II. kötet, 208. oldal).

425.    M. Japundžić: Vicende storiche del rito bizantini in Croazia, Orientalia Christiana Periodica, Róma, 1967. XXXIII. P. 523.

426.    A vránai priorátus, I. 36. oldal.

427.    CD V. p. 510. doc. 975.

428.    CD III. p. 97. doc. 80.

429.    CD IV. p. 80. doc. 76; A vránai priorátus, I. 36. oldal.

430.    CD IV. p. 121. doc. 111.

431.    Hrvatska enciklopedija, 5. kötet, 5. oldal, Dubica címszó.

432.    Katolička crkva i samostani u Dubici i njezinoj okolici u srednjem vijeku (Katolikus templomok és kolostorok Dubicában és környékén a középkorban „Croatia sacra” 22/23. szám, 77. oldal, Zágráb, 1944.)

433.    A vránai priorátus, I. 28. 29. oldal; CD VI. p. 240. doc. 207.

434.    CD VIII. p. 353. doc. 296.

435.    CD XI. p. 389. doc. 295.

436.    CD XII. p. 39. doc. 33.

437.    CD XII. p. 99. doc. 65.

438.    CD XII. p. 158. doc. 115.

439.    CD XII. p. 257. doc. 194.

440.    CD XIII. p. 49. doc. 36.

441.    CD XII. p. 414. doc. 311.

442.    CD XIII. p. 153. doc. 102.

443.    CD XI. p. 551. doc. 414.

444.    CD XII. p. 291. doc. 220.

445.    CD XII. p. 651. doc. 490.

446.    CD XIII. p. 4. doc. 3.

447.    Fejér: CD IX/3. p. 195.

448.    Lásd, a 442. jegyzetet.

449.    A vránai priorátus, I. 61. oldal; 3. jegyzet.

450.    Lásd, a 68. jegyzetet.

451.    CD XIII. p. 153. doc. 103.

452.    Lásd, a 442. jegyzet művének, 84. és további oldalait

453.    Annak ellenére, hogy a 19. században a megszokott elnevezése a többesszámú Gore volt, itt az egyesszámu (Gora) alakot használjuk, mivel a középkori források zömében is így szerepelt.

454.    Lásd, az 5. jegyzet művének 276. oldalát.

455.    CD III. p. 84. doc. 73.

456.    CD V. p. 108. doc. 623.

457.    CD XII. p. 159. doc. 116.

458.    Lásd, a 61 jegyzet művének, 416. oldalát.

459.    Érseki levéltár, Prot. II/II. p. 61.

460.    J. Barlé: Gorski arciđakonat prije turski provale (A gorai archidiakónitás a török hódítás előtt „Katolički list”, Zágráb, 1913. 294. oldal).

461.    CD IV. p. 616. doc. 532.

462.    Lásd, a 88. jegyzet művének, 18. és 81. oldalát.

463.    CD III. p. 97. doc. 80.

464.    Vjesnik Hrv. Arheo. Društ. (A horvát régészeti társaság közleményei, NS X. Zágráb, 1908/9.)

465.    Lásd, a 289. jegyzetet.

466.    Lásd, a 61. jegyzet művének, 414. oldalát.

467.    CD IV. p. 167. doc. 151.

468.    CD IX. p. 341. doc. 284.

469.    Lásd, a 203. jegyzet művének, 21. oldalát; a 460. jegyzet művének, 279. oldalát.

470.    D. Cvitanović szerint „Peristil” 14-15. szám, 156. oldal.

471.    Gj. Szabo: Sredovječni gradovi u Hrvatskoj is Slavonij, Zágráb, 1920. 65. oldal.

472.    CD VIII. p. 353. doc. 296.

473.    JAZU D-XIII-94.

474.    Az építésre lásd, a 68. jegyzet művének, 561. oldalát.

475.    Bihać i bihaćka krajina (Bihács és a bihácsi határőrvidék, Zágráb, 1895. 134/135. oldal.

476.    CD III. p. 253. doc. 225.

477.    Zbornik Zrin (Zrínyi gyűjtemény, I. kötet, Petrinja 1942. 27. 84. oldal.

478.    A vránai priorátus, I. 15. oldal.

479.    Fejér: CD IV/1. p. 201/202.

480.    CD III. p. 103. doc. 84.

481.    Lásd, a 460. jegyzet művének, 279. oldalát.

482.    CD VII. p. 417. doc. 372.

483.    CD VIII. p. 353. doc. 296.

484.    CD X. p. 555. doc. 390.

485.    CD XII. p. 747. doc. 365; lásd még, 68. jegyzet művének, 191. oldalát.

486.    CD XII. p. 165. doc. 121.

487.    A vránai priorátus, II. 30. 33. 36. oldal.

488.    Lásd, a 475. jegyzet művének, 135. oldalát.

489.    A vránai priorátus, I. 19. oldal.

490.    F. Babudri: Le antiche chiese di Parenzo, Poreč, 1912.

491.    Lib. Jur. Ep. Par. II. c. 31. (babudri alapján).

492.    Lib. Jur. Ep. Par. II. c. 128. (babudri alapján).

493.    S. Ivančić: Povijestne crtice o samostanskom III. Radu sv. o. Franje po Dalmaciji, Kvarneru i Istri (Történeti vázlatok Dalmácia, Kvarner és az Isztria III. egyházi rendjéről, a Szt. Ferenc rendről, Zadar, 1910. 243. oldal).

494.    Š. Vladović: Gospa Božjeg kod Vižinade (A Vižinade közeli Isten mezei Boldogaszony templom – kéziratban, Anđelka Badurina szives közlése).

495.    B. Fučić: Istarske freške (Isztriai freskók, katalógus Zágráb, 1963. 23. oldal)

496.    A. Šonja: Crkvina arhitektura zapadne Istre (A nyugat isztriai egyházi építészet, Zágráb, 1982. 197. oldal.).

497.    Lásd, a 490. jegyzet művének 147. oldalát.

498.    Lásd, a 44. jegyzet idézett művének 125. oldalát.

499.    M. Grgić: Benediktinski samostan u Vrani, Povijest Vrane (A vránai bencés kolostor, Vrána története, Zadar, 1971); CD II. p. 125. doc. 120.

500.    J. Kolanović: Vrana i templari, Povijest Vrane (Vrána és a templomosok, Vrána története, Zadar, 1971, 214. oldal.)

501.    CD VII/2. p. 325.

502.    Lásd, a 499. jegyzetet.

503.    A vránai priorátus, I. 19. oldal.

504.    Lásd, a 64. és 33. jegyzetet.

505.    C. F. Bianchi: Zara Cristiana, vol. II. Zadar, 1879. 361. oldal.

506.    Bolletino di archeologia e storia dalmata, 1881. 156. 157. oldal.

507.    Lásd, a 64. jegyzet idézett művének 12. 13. oldalát.

508.    L. Koš: Pašmanski kanal – njegova uloga i značaj za Vranu, Povijest Vrane (A Pašman csatorna – szerepe és jelentősége Vrána számára, Vrána története, Zadar, 1971, 485. oldal)

509.    A. Benvenuti: Il castello di Vrana, Rivista Dalmatica, XXI/1940. fasc. I. 56. 57. oldal.

510.    Az építésére lásd, 187. jegyzet, p. 344. doc. 495.

511.    A vránai priorátus, II. 6. oldal.

512.    Lásd, az 509. jegyzet. Idézett művének, 58. oldalát.

513.    M. S. Traljić: Vrana i njezini gospodari u doba turske vladavine, Povijest Vrana (Vrána és urai, a török uralom korában, Vrána torténete, zadar, 1971. 349. oldal).

514.    Lásd, az 509. jegyzet idézett művének 60. oldalát.

515.    Lásd, az 513. jegyzet idézett művének 352. 36. 365. oldalait.

516.    A. R. Filipi: Biogradsko-vransko primorje u doba mletačko-turskih ratova, Povijest Vrana (A tengerfehérvári-vránai tengermellék a velencei-török háborúk korában, Vrána története, Zadar, 1971. 509. oldal).

517.    Lásd az 509. jegyzetet, fasc. III. 43. oldal.

518.    B. Gušić: Starohrvatsko naseljenje Ravnih Kotara, Povijest Vrane (Óhorvát betepülés a Ravni Kotari tájegységre, Vrána története, Zadar, 1971. 162. oldal).

519.    A vránai priorátus, I. 38. oldal.

520.    Vranski priori Ivan od Paližne i Petar Berislavić, Povijest Vrana (Palizsnai Iván és Beriszlói Péter vránai priorok, Vrána története, Zadar, 1971. 240. oldal.).

521.    Lásd, az 518. jegyzet idézett művének, 162. oldalát, valamint a 192. jegyzetet.

522.    CD II. p. 199. doc. 195.

523.    CD III. p. 165. doc. 139.

524.    Lásd az 505. jegyzet idézett művének 355. oldalát.

525.    Fejer: CD IX/5. p. 496. doc. 270.

526.    Stj. Antoljak: Zadarski katastik 15. stoljeća (Zára 15. századi katasztere, „Starina” JAZU, 42. Zágráb, 1949. 390. oldal).

527.    Lásd, az 508. jegyzet művének, 482. oldalát.

528.    CD I. (Zágráb, 1967.) p. 139. doc. 109.

529.    Lásd, az 526. jegyzet művének, 390. oldalát.

530.    Lásd, az 518. jegyzet művének, 158. oldalát.

531.    Lásd, az 505. jegyzet művének, 371. oldalát.

532.    CD II. p. 269. doc. 253.

533.    Lásd, az 518. jegyzet művének, 160. oldalát.

534.    CD II. p. 345. doc. 320.

535.    CD III. p. 202. doc. 176.

536.    CD XIV. p. 191. doc. 137.

537.    Lásd, az 528. jegyzet művének, 90, 91. oldalát.

538.    A vránai priorátus, I. 35. oldal.

539.    CD VI. p. 359. doc. 302; CD VII. p. 208. doc. 187.

540.    CD VI. p. 509. doc. 426.

541.    CD VII. p. 53. doc. 41.

542.    Fejér: CD IX/5. p. 496. doc. 270.

543.    Lásd, az 526. jegyzet művének, 390. oldalát.

544.    Lásd, az 518. jegyzet művének, 163/164. oldalát.

545.    Lásd, az 540. jegyzetet.

546.    G. Urlić-Ivanović: Albamaris – Biograd, Bolletino di archeologia e storia dalmata, 1881. p. 43.

547.    Lásd, az 508. jegyzet művének, 483. oldalát.

548.    Lásd, az 505. jegyzetet.

549.    G. Ferrari-Cupilli: Scritti storici e letterari, vol. I. Zara, 1889. p. 187.

550.    CD XI. p. 560. doc. 430.

551.    Lásd, az 505. jegyzet művének, 359. oldalát.

552.    Lásd, az 526. jegyzet művének, 390. oldalát.

553.    Az adatok, a zadari műemlékvédelmi hivataltól

554.    Lásd, az 526. jegyzet művének, 389-392. oldalát.

555.    Lásd, az 518. jegyzet művének, 164. oldalát.

556.    CD III. p. 52. doc. 46.

557.    CD IV. p. 162. doc. 147.

558.    CD IV. p. 203. doc. 180.

559.    Lásd, az 505. jegyzet művének, 276, 278. oldalát.

560.    G. Ferrari-Cupilli: I. Templari e gli Ospitalieri in Dalmazia, a Scritti storici e letterari, vol. I. Zara, 1889. p. 186/187. művében.

561.    Lásd, a 424. jegyzet művének, 117. oldalát.

562.    Lásd, az 518. jegyzet művének, 5. oldalát.

563.    CD VIII. p. 59. doc. 55.

564.    CD XI. p. 566. doc. 430.

565.    Lásd, az 526. jegyzet művének, 395. oldalát.

566.    A munkálatokat, dr. Ivo Petricioli, a zárai filozófiai kar professzora vezette.

567.    A vránai priorátus, I. 35, 19, 21, 22, 26. oldala.

568.    Tamás archidiakónus, „Kronika” Split, 1977. 82, 96. oldal.

569.    CD IV. p. 602. doc. 520.

570.    J. A. Soldo: Provala Tatara u Hrvatskoj (A tatárjárás Horvátországban, „Historijski zbornik” XXI-XXII. Zágráb, 1968-69, 284. oldal, 78. jegyzete.

571.    CD III. p. 267. doc. 240.

572.    P. Skok: Postanak Splita (Szplit keletkezése, „Annali Historijskog instituta”, JAZU, Dubrovnik, I. évf. 1952. 44. oldal.)

573.    T. Marasović: Prilog morfološkoj klasifikaciji ranosrednjovjekovna arhitekture u Dalmaciji, u knijzi: Prilozi istraživanju starohrvatske arhitekturte (Adalékok Dalmácia kora középkori építészetének morfológiai osztályozásához, az Adalékok az óhorvát építészet kutatásához című könyvben, Split, 1978. 46. oldal.)

574.    Az adatokat köszönjük, Cvita Fisković és társának, Željko Rapanić akadémikusoknak.

575.    Fejér: CD IV/1. p. 447.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A keresztesek birtokai. Megszerzésük, illetve első említésük kronológiai áttekintése

 

 

A keresztesek Horvátországban, tekintettel származási országukra

 

            Lehetséges, hogy a nemzetközi szervezetű középkori lovagrendek kirendeltségein nem volt fontos kérdés az, hogy a rend egyes lovagjai mely ország szülöttjei voltak. Ennek ellenére ez számunkra érdekes lehet, mivel egyes személyek elkerülhetetlenül magukkal hordozták származási országuk kulturális hatásait. Fennmaradt azon elöljárók neve, akik a rend szervezeti keretein belül, hosszabban viseltek vezető szerepet az egyes rendházakban. Csak a neveik alapján azonban nem lehet megállapítani, hogy az egyes személyek, mely ország szülöttjei voltak, az inkább ismert, mint nem, hogy mivolt a védőszentjük, vagy rendbéli nevük. Tekintettel arra, hogy a Gerardius és a Rajmund nevek gyakran tűnnek fel, melyek a Jeruzsálemi Szt. János lovagrendet alapítóknak a nevei voltak, feltételezhető, hogy a rend lovagjai közül az arra legrátermettebbek viselték e neveket, például szolgálva mind a rendnek, mind maguknak¹.

            Néhány rendtagnak a neve mellett, volt egy vezetékneve is, mely talán a leginkább, a származási helyük jelölését jelezte, mint ahogy ez a vidékünkön megszokott volt. Miután ezek a földrajzi előnevek megfejthetők, így tudjuk azt is, hogy mely országból érkeztek Horvátországba. A nehézséget itt első sorban az jelenti, hogy e nevek a rossz latin tudás miatt nyilvánvalóan eltorzultak, vagy az azokat leíró járatlan írástudók elferdítették. Mindezek ellenére, e karakteres elnevezések alapján legalábbis sejthető, hogy viselői, mely országhoz tartozhattak.

Az alábbiakban azon lovagrendi lovagokat soroljuk fel, melyeknek a nevük mellett volt vezetéknevük is, valamint a Graesse-Benedict-Plechl, Orbis Latinus (Braunschweig, 1972), kimerítően alapos kézikönyvének, I-III. kötetében lévő meghatározottakhoz legközelebb esnek. Mind ezek mellett, néhány kivételtől eltekintve, e műnek a terjedelme, nem ad lehetőséget minden jelentősebb vezetéknév megfejtéséhez segítséget.

 

-         Joannes Molaroxon – Molarie super Victriacum, Oxama, Uxima: Franciaország, Eure-et-Loire megye, Villiers-le-Morhier;

-         Taddaeus de Altitio, valamint

-         Guilielmus de Altanis (Abavíz, Altauiç és hasonlók) – Altisia: Franciaország, Vendée megye, Autise folyó, vagy Franciaország, az Aspremonta melletti Alta villa, vagy Franciaország, Marne megye, Alta villa;

-         Vilhelmus de Brabantia – a Franciaország végvidékét képező Brabant tartomány;

-         Philippus de Perosa, valamint

-         Joannes Latinus de Perasio – Perosa: Franciaország, Haut-Rhin megye, vagy Perosium: Franciaország, Vienne megye;

-         Jacobus de Rederterio – Radeverum, vagy Redeveriacum: Franciaország, Calvados megye, Reviers;

-         Ugon Boraldy - ?

-         Arnoldus és Raymondus de Bellmonte – Bellus Mons: a Francia Királyság területén, hat helyiség is viseli ezt a nevet, vagy a Róma közeli, Castelnuovo melletti Belmonte hegy;

-         Dominicus de Genua – Genua, Genava: Svájc, Genevé;

-         Joannes de Foys – Foyssiacum: Franciaország, Aveyron megye, Foissac;

-         Rembaldus de Karump – Carombus, Carumba: Franciország, Vaucluse megye, Caromb;

-         Jacobus de Monte Regali – Franciaországban négy helyiség is viseli ezt a nevet, vagy Szicilia, a Palermo melletti Montreale;

-         Ivan de Metis – Metae: Franciaország, Moselle megye, Metz, vagy Itália, Párma tartomány Metti;

-         Guillermus de Peymes - ?

-         Guilermus de Suaseto – Suaseto, Suasa, Corinaltum: Itália, az Ancona melletti Corinaldo;

-         Guillermus de Novis – Novis, Nova: Itália, Nova Lugure;

-         Robertus de Gudde – Guda: Németalföld, a Rotterdam melletti Gouda;

-         Rambaldus de Voczon – Voconia, Voconium, Verguntium: Itália, Novara tartomány, Vorgogna;

-         Pontius de Fay – Fax: Franciaország, Marne megye, Faux-sur-Coole, vagy Hautes-Alpes megye, Les Faix;

-         Albertus de Rivellis (Revellis) – Revellio, Revellonium, Rivellonium: Franciaország, Niévre megye, Révellion, vagy Eure-Loire megye, Réveillon;

-         Philippus és Gerardus de Granana (Grangiana) – Granae monostora:Franciaország, Charente megye, Grenord-d’Eau, vagy Dróme megye, Grane, vagy Aube megye, La Grange, Grangia;

-         Petrus és Baudonus Cornuti – Cornutia, Cornossa: Franciaország, Cher megye, Cornusse, vagy Ille-et-Vilaine megye, Cornutius-Corps-Nuds;

-         Johannes de Riparia – Riparia monostora: Franciaország, Aisne megye, Riviére, vagy Itália, Modena tartomány, Rivara.

 

Annak ellenére, hogy felsorolt helynevek azonosításának kísérlete, nem egészen megbízható, mégis megállapítható az, hogy a Horvátországban tevékenykedő johanniták többsége, a mai Franciaország különböző vidékeiről származott. Csak később, a 15. században és utána, álltak be johanniták rendjébe horvátországi személyek, akik közül nyilvánvalóan ki kell emelnünk Palizsnai Ivánt és Beriszlói Pétert. A templomosoknál megfigyelhető, hogy néhány Magyar és Horvát királyságbéli elöljárójuk (mesterük) Itáliából származott.

 

1.        Gerardius, 1108-1120, a rend egyik alapítója itáliai volt; Raimundus de Puy (de Podio, vagy del Poggio),  aki 1127-1160-g a johannita rend nagymestere volt, provancei származású volt.

2.        G. Sommi Picenardi, Del gran priorato dell’ Ordine Gerosolimitano in Venezia, Archivo Veneto Nuovo 4/1892. 132. és 136. oldal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A templomos, a johannita és a szentsír lovagok rendházai, várai és templomai

 

 

 

A keresztesek főbb rendházai

 

A középkori Horvátországban lévő keresztesek birtokairól szóló fejezetben, több helyen tettünk említést, létezésük és tartózkodási helyeik földünkben meglévő anyagi nyomairól. Ezek várak romjai, templomok maradványai, várhelyek voltak, ezeken kívül megemlítettük őket helynevekben is.

Megalapozottnak tekinthető az, hogy a templomosoknak, 1314-es feloszlatásukig, voltak birtokaik illetve rendházaik Bozsjákón (Božjakovina), Glogovnicán, Gorában (Gora), Hresznóban (Hresno), Dubicán, Nekcsén (Našice), Zágrábban, aztán Dalmáciában: Vrána és környékén, Bojistyében (Bojušće) és Zablátyében (Zablaće). Egy rövid időre bírták: a Váska (Vaška) melletti Felsőszentmárton (Mo.) 1254-ig, Zengget (Senj) és Gacskát (Gacka), 1269-ig és a Keresztúr (Rasinje) melletti Apaj, vagy Opoj várát (Opojgrad).

A johannitáknak a 13. század folyamán, párhuzamosan a templomosokkal, bírták Horvátországban: Bélát és az Iváncsica teljes vidékét, Újudvart (Novi Dvort), Rácsát (Rača) és Pakrácot. A templomosok feloszlatása után, elfoglalhatták azok szinte minden horvátországi földjeit és rendházait, így a johanniták, a 14. és a 15. században (de később is), meglehetősen nagy birtokokat tartottak a kezükben.

            Legfontosabbak közül fontos azt tudni, hogy mire is szolgáltak, a 14. században a johanniták birtokának tekinthető javak, és hogyan viszonyultak egyes egységeik az gazdálkodáshoz és a szerzetességhez. Ezért jelentős az, az 1324-es adat¹, hogy a johannitáknak a zágrábi püspökségben tíz „pincészete” (cellaria) volt, ami után a Zágrábi káptalannak tartoztak tizedet fizetni. Ez a tíz pincészet, nyilvánvalóan a johannita székhelyek melletti uradalmaknak, csak egy másik elnevezését takarja. Egy 1340-es okiratban², segítségül, a tíz Zágrábi püspökségben lévő székhely rendfőnökei közül ötnek fel is sorolják a nevét. Ezek: -      Latin János testvér, Újudvar (Novi Dvor) preceptor domusa,

-         de Perosa Fülöp testvér, Gora preceptor domusa,

-         Dénes testvér, Béla kastellánusa,

-         N (névtelen) testvér a zelnai Szt. Márton (Bozsjákó) preceptor domusa,

-         N (névtelen) testvér, Glogovnica preceptor domusa.

Húsz évvel később, 1361-ben a dubicai káptalanban³, összegyűlt, az összes olyan johannita székhelynek a rendfőnöke, akik a magyar és horvát priorátus alá tartoztak. Itt, a három magyarországi rendház képviselőin kívül jelen voltak még:

-         Péter testvér, Szt. János várának (Pakrác) és de Rasosának (Rácsa) preceptor domusa,

-         Albert testvér, Mostanice kastellánusa, Dubica, Sopron (Mo.) és Gora preceptor domusa,

-         Vilmos testvér (Guyllermus dictus Altanyz), Béla kastellánusa, Glogovnica és Szt. Márton (Dugo Selo és Bozsjákó) preceptor domusa,

-         Rajmund testvér, Novi Dvor preceptor domusa,

-         Bernardin testvér, Nekcse preceptor domusa.

Az így összeállított adatokból kikövetkeztethető, hogy a johannitáknak a Zágrábi püspökségében lévő tíz „házuk”, mely várakhoz, uradalmakhoz köthetők: Pakráchoz Rácsával, Dubicához, Mostanicához (?), Gorához, Bélához, Glogovnicához, Szt. Mártonhoz (Dugo Selo-Bozsjákó), Pozsegához (?), Nekcséhez és Novi Dvorhoz. Ez időben, de még 1328. előtt, a Zágrábi püspökségben volt még egy preceptorátus is, a túrmezei, Csicsán (Čičan). A Zágrábi püspökségen kívül, voltak még rendházaik a kelet szlavóniai Dobszán (Dopsina-Koprivna) a Valpó vidéki, Mikanovciban (Mykefalwa) és Harkányban (Harkanovci); a dalmáciai, Ravna Kotarban: Vránában, Bojistyében (Bojišće), Tinjben (?), Zablatyében (Zablaće), Prisztegben (Pristeg ?), Ljubacsban (Ljubeč) és a Spalato vidéki Kamenben.

Ahogy azt az előző fejezetekben megemlítettük, a harmadik keresztes lovagrendnek, a Jeruzsálemi Szent Sír kanonok rendjének a legfőbb rendháza Glogovnicában volt, a többi: Tkalecen, a Kasina (Kašina) környéki Planinában, Marcsában (Marča), Felső Miholjácon (Gornji Miholjac) és a Vaska környéki Novákiban.

Eszerint, a templomosok, a johanniták és a szentsír lovagjainak a nyomait első sorban, a rendházaik (domus) helyein kereshetjük. Ezen kívül, más objektumaik maradványai is igazolják horvátországi jelenlétüket, melyeket – a jobb áttekinthetőség kedvéért - az alábbiak szerint oszthatjuk fel: a) várak és várhelyek, b) templomok.

 

 

Várak és várhelyek

 

            Történeti forrásaink alapján, nem ismert, hogy hogyan nézhetett ki, az un. „ház” (domus), amit rendszerint rendháznak, székhelynek említett, minden keresztény közösség. Hogy erődítettnek kellett lenniük és meg kellett felelniük a védelmi szükségszerűségnek, tekintettel a bizonytalan időkre és a középkor életstílusára, az szinte biztos. Ennek ellenére a „házak” nem mindig voltak várak. Ezt abból is meg lehet állapítani, hogy csak néhánynak volt kastellánusa és csak néhánynak volt várakhoz kapcsolható feladat. A forrásokban az alábbi várak kastellánusait említették meg: Béláét, Pakrácét, Mostanicéét és a későbbi korokban, Vránáét. Azonban ezeken kívül máshol is voltak váraik a kereszteseknek, annak ellenére, hogy nem volt külön kastellánusuk, vagy csak a nevük nem maradt ránk. Az írásos híradások, vagy terepen lévő maradványok alapján bizonyítható, hogy a kereszteseknek Horvátországban, több mint húsz váruk volt. Amikor a helyeiket bejárjuk és átvizsgáljuk, szemünkbe ötlik, hogy az épületeik szinte teljesen eltűntek. Alig van köztük olyan, melynek legalább romjai vannak. A terepen lévő nyomokat átvizsgálva, világosan bemutatható az állapotuk.

 

1.      Béla – Puszta Bélának nevezett romok az Iváncsica hegységben, Podbela falu fölött (Varasd vm. Varasdi járás).

2.      Gradistye (Gradišće) – a Podbela falu melletti, Margečan falu közelében – a falak nyomai alig emelkednek ki a földből (Varasd vm. Varasdi járás).

3.      Újudvar (Novi Dvor) – a Muraközben, a Mura menti Lapány (Hlapčina) falu, Novi Dvornak nevezett részén, egy magasabb platón, a Kaštel utcában. Valószínűleg itt feküdt a johanniták valamikori rendháza, de a 2 kilométerrel odébb lévő Gradišće erdőben is feküdhetett a johanniták ezen vára (Zala vm. Csáktornyai járás).

4.      Brckovljani – a vár épületét és az alapfalait, legvalószínűbben, e Dugo Selo melletti falu plébániatemplomának a hajójába építették be, a valamikori várra, a szomszédos Gračac (am. Várasd) falu neve is emlékeztet (Zágráb vm. Dugo Seloi járás)

5.      Csicsan (Čičan) – a Turopolje (Túrmező) nevű falu közelében lévő, Staro Čiče nevű település Gradistyének (várhely) nevezett helye, árokkal és egy patakkal van övezve, a felszínen középkori kerámiák találhatók (Zágráb vm. Nagygoriczai járás, listán kívüli).

6.      Glogovnica – egy árokkal övezett magaslaton áll a település, Szt. Mária plébániatemploma, az északi oldala mentén, a földben, egy falazott épület alig észrevehető nyomai vannak (Belovár-Körös vm. Kőrösi járás)

7.      Planine – a vár, a Kašina települése közeli Planina falu Szt. György templomának közelében lévő, Gradecnek, vagy a Gradistyének nevezett helyén lehetett (Zágráb vm. Szentivánzelinai járás)

8.      Marcsa (ma Sv. Marča) – a középkori romokra, a 16. században előbb egy pravoszláv monostort emeltek, majd egy unitáriust. Mára teljesen eltűnt (Belovár-Kőrös vm. Csázmai járás)

9.      Apaj vára (Opojgrad) – a Keresztúr (Rasinja) település fölötti Buda (Budim) hegy teteje körbe van árkolva, a csúcs földje alatt alig megfigyelhető nyomai vannak a várnak, „kincskeresők” ásatásai feltárták a falak egy részletét (Varasd vm. Ludbergi járás).

10.  Zdelja – a Virje (Prodavíz) település közeli Mihaljonec falu mellett elfolyó Zdelja patak fölötti, Gradistyének, vagy Podklostárnak (Kolostoralja) nevezett hegyen lehetett, az aljában egy ma Zidanicának nevezett falazott kút található (Belovár-Kőrös vm. Gyurgyeváci járás).

11.  Csáktornya (Čaklovac) – a vár romjai, Pakrác közelében, Dragivić falu és Čaklovac hegyi falva fölött találhatók (Pozsega vm. Pakráci járás)

12.  Racsesa-Rácsa (Račeša-Rača) – a vár eltűnőben lévő romjai, az Ivanovaci völgy fölött, a Pszunj hegycsúcs alatt találhatók, ott ahol a Felső, Középső és Alsó Rašaška patakok összefolynak (Pozsega vm. Pakráci járás).

13.  Pakrác – ezt a várat a 20. században bontották el teljesen, egy részét az első, a többit a második világháború vége után. Az alaprajza fennmaradt és védőműveinek fényképe (Pozsega vm. Pakráci járás)

14.  Doljanovci – a Pozsegai völgységben, a Papuk hegység lejtőjén, a Pogana gradinának (Pogányvár) nevezett helyen, a föld alatt falak nyomai találhatók (Pozsega vm. Pozsegai járás).

15.  Dubica – a vár nyomaira, a 19. század végén bukkantak rá, amikor a Boszankszka Dubicában felépített, ma Park hotel, területén ásatásokat végeztek (Bosanska Dubica, BiH).

16.  Mostanica (Moštanica) – ez egy, Bosanska Dubicától délre lévő, Kozarai hegység völgyében lévő kolostortemplom, melynek négyszögletes platójának szélénél, egy falmaradvány rejtőzik, a monostor fölötti hegyen, a Gradina erdőben, még a közelmúltban is építőanyag maradványok voltak megtalálhatók (Bosanska Dubica, BiH).

17.  Gora – e Petrinja melletti falun kívül, a Turski gradnak (Török vár) nevezett dombon vannak a vár alig látható nyomai. Alatta egy árok van, melyben a Šanja (talán a sáncokból ered a neve) patak folyik. (Zágráb vm. Sziszeki járás)

18.  Hresznó (Hresno) – ilyen nevű település már nem létezik, csak Topuszkó közelében, a Glina folyó mentén találhatók némi épületek jelentéktelen romjai  (Zágráb vm. Glinai járás)

19.  Vrána – itt egy hatalmas vár romjai találhatók (Dalmácia, Biográdi (Tengerfehérvár) járás).

20.  Bojistye (Bojišće) – a vár romjai, Atlagića Kula faluban találhatók (Dalmácia, Zárai járás Benkovac település közelében).

21.  Tinj – (?) a vár falainak és tornyainak a romjai, egy hegyen lévő Szt. János templom körül találhatók (Dalmácia, Zárai járás, Benkovac település közelében).

22.  Priszteg (Pristeg) – a várnak nincsenek kézzelfogható (anyagi) maradványai. Az emléke lehetséges, hogy a település Kulinának (am. Tornyi) nevezett helynévben maradt fenn. (Dalmácia, Biográdi (Tengerfehérvári) járás)

23.  Ljubljana – a Nin (Nóna) közeli, Ljubač falu mellett található – a vár romjai a tenger felett, egy meredek hegyfokon vannak. Még nem kutatták meg (Dalmácia, Zárai járás).

 

E húszegynéhány keresztes várból, föld fölötti romjai csak az alábbi váraknak vannak: Béla, Csáktornya, Vrána, Tinj és Ljubacs (Ljubljane). Dokumentációkból egy bizonyos fokig ismert Pakrác, az alaprajzát követni lehet a margečáni Gradistyének, Apaj várának, Moštanicának, Hresznónak és Doljanovcinek. A johannitákhoz az alábbi várromok tartoztak: Béla, a margečáni Gradistye, Pakrác és a ljubači Ljubljana, míg Vrána, Csáktornya és talán Doljanovci a templomosokhoz és csak utóbb (1314. után) a johannitákhoz.

            Hogy ilyen, vagy olyan képet szerezhessünk a horvátországi keresztesek várairól és rendházairól, már amennyiben ez még nagy általánosságokban lehetséges, szükséges minden olyan építmény kézzelfogható maradványainak a megőrzése, mely ehhez szükségeltetik.

 

 

Béla (Puszta Béla/Pusta Bela, Varasd vm. Varasdi járás)

 

Hogy, hogy nézett ki Béla vára a johanniták korában, az nem ismert, de még az egykorú forrásokból sem. Csak egy rövid és nem is egészen világos leírás maradt fenn erről a várról, még 1606-ból, amikor is a Pethő család megosztotta e vidéki birtokait⁴. A leírásból az fejthető ki, hogy a várfalakon belül, a vár közepén állt egy lakótorony (illa turris que in medio arcis extucta est). Ezen kívül, a váron belül, megemlítettek egy ebédlőházat, egy konyhát, egy fürdőt (hipocaustum) és egy pincét, melyeket azonban mára már nem lehet beazonosítani. A leírásban kiemeltek egy fehér, négyszögletes követ, melybe egy keresztet faragtak és, amely a déli falban volt megtalálható. Kukuljevich és Laszowski ezt a keresztes jelet, a keresztes rendnek tulajdonította, ami nagyon valószínűnek tűnik. Annak ellenére, hogy ebből a leírásból nem lehet teljesen ráismerni a mai Béla várára, de még csak egyes részleteihez sem köthetők, mégis megtudható belőle, hogy a vár, a 17. század elején (1606.), még egyben állt. Tudni illik ekkoriban még őrség volt elhelyezve benne. Bélát 1653-ban, már, mint rom említik meg (dirutum castrum)⁵, ami azt jelenti, hogy a 17. század első felében mehetett tönkre úgy, hogy mára csak romok maradtak belőle.

Đuro Szabo, az első világháború környékén felkereste Bélát és le is írta akkori állapotát⁶: „Az övező falaiból elég sok maradt fenn és látható még a kapu helye is, de belseje egy rakás kőtörmelék.”

            Jelenleg a sziklásabb helyeken, még mindig látható, hogy elég jó állapotban maradtak fenn az övező falak, különösen a sarkok környékén. A vár alakja szabálytalan négyszög (trapéz). A vár hossza kb. 35 méter, az északi oldala szűkebb, (kb. 22. méter), a déli a szélesebb. A vár bejárata is az északi oldalon található, mely az egyetlen megközelítési lehetősége volt, mivel a többi oldalán a hegy lejtője nagyon meredek. A jelenlegi várfalakon belüli puszta közepén, világosan láthatók a földben, egy kör alaprajzú épület nyomai. Valószínűleg a már említett, a leírásban idézett toronyhoz tartozhattak, melynek – a megállapítható maradványok szerint – hengerded alakúnak kellett lennie. (A környékbeli lakosok ezeket a maradványokat egy kútnak tartják.) Béla várának falait, kizárólag kövekből építették fel, az összekötő habarcsba, tört téglákat szórtak⁷. A vár területén sehol sem találhatók olyan keresztes kőfaragványok, melyeket 1606-ban megemlítettek. Béla várát a 17. 18. században bontották le, de valószínűleg később is, amikor a közelében, a síkságon felépítették a két hasonnevű kastélyt. Manapság a környékbeli népesség, Bélát, a johanniták középkori várának romjait, Puszta Bélának nevezi.

 

 

Béla várának (Puszta Béla) romjai

 

 

Béla várának (Puszta Béla) romjai

 

Béla (Pusta Béla) várának romjai, a vár kapuja

 

  

 

             Béla vára, a vár kapuja belülről                       Béla vára, a várfalak maradványai

 

 

   

 

               Béla várának sematikus alaprajza       Béla vára, a valószínűsíthető lakótorony romjai

 

 

 

 

A Margecsán (Margečan) falu melletti Gradistye (Gradišće, Varasd vm. Varasdi járás)

 

Margecsán falu közelében, a Bednje folyócska fölött emelkedik a Gradistyének nevezett hegy, a vízfolyás melletti síkon lévő rétet, Podgradistyének (azaz Váralja) jelölik. Az 1850-ben lezajlott Kukuljevich féle ankét adatai szerint⁸, Gradistyén „a templomosok, avagy a fekete barátok valamikori kolostorának a romaji” találhatók. Ez az egyetlen ismert említése a kereszteseknek ezen a helyen. És csakugyan, ennek a hegynek a partoldalában látható, hogy a hegycsúcs nyugati platóját, egy hatalmas kiterjedésű várhely foglalja el: a hosszúsága, kb. 170 méter, a szélessége a keleti oldalán, kb. 16 méter, a nyugatin, kb. 28 méter. Az előbb említett kiterjedésben ma is láthatók az erős sáncok, a keleti oldalon pedig, egy alaprajzában  10x10 méteres lakótorony maradványai. Ezen kívül felsejlik a harántfal helyzete, mely a várat, 2/3:1/3 arányban osztotta meg, valamint a terep jó néhány süppedése, melyek valamiféle földalatti helyiségek (pincék, vagy hasonlók) beomlásával jöhettek létre. Szinte biztos, hogy itt egy olyan lovagrendi székhelyének kellett lennie, mely már réges-régen elpusztult. Még a 20. század elején is álltak a falai, de a környékbeli parasztok az építmények köveit legörgették a mélybe, hogy saját épületeikhez használják fel, mint ahogy azt maguk el is mesélték. Ezért érthető, hogy miért jóval kisebbek a vár romjai, mint 1850-ben, amikor is először került szóba a helyi plébánosnak, Kukuljevich ankétjára írt levelében.

            Ennek a hatalmas, Margecsán falu melletti, Gradistyének nevezett középkori építménynek, a korabeli neve sem ismert.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Margecsán, a Gradistye várhegy (baloldali csúcs)

 

 

    

 

 

       Margecsán, Gradistye, a lakótorony              Margecsán, Gradistye, a várfalak romjai

                         maradványai

 

 

 

 

Margecsán, Gradistye, a várfalak maradványainak sematikus alaprajza.

 

 

Margecsán, Gradistye, a lakótorony maradványai.

 

 

 

 

Pakrác (Pakrac, Pozsega vm. Pakráci járás)

 

A johanniták valamikori pakráci vára, mára nincs többé. Valaha a mai Pakrác központjában volt megtalálható. Đ. Szabo művének írásának idején, még egy része állt (1920. előtt), melyekről az alábbiakat írta⁹, „Pakrác vára mára szinte teljesen rommá vált, de még pár évvel ezelőtt is jelentős maradványai álltak, sőt 1864-ben még az alaprajzát is megcsinálták, akkor, amikor a település kataszteri térképét is elkészítették. Az alaprajz és a régi fényképek alapján, elég hűen be lehet mutatni az egész várat. Szabálytalan ötszögletű volt, erős várfalakkal övezve, melyen kisebb és nagyobb fegyverek számára alkalmas lőréseket láthattunk, az ötszög sarkain kör alakú tornyok voltak. Ezeken a tornyokon kívül, még kettőt állítottak fel: az egyik, mely máig fennmaradt, a főtérre néz. Ezen fönnmaradt torony mögött, volt a főtorony, melynek megközelítőleg patkó alakja volt, ahogy azt a régi fényképeken láthatjuk. Hogy a várat még a reneszánsz korban átépítették, arról a fennmaradt torony ablakai tájékoztatnak.” . Ezen leírás után, 1923-ra, a vár lebontását nagyjából befejezték, majd a sorsát végleg meghatározta az, hogy második világháború után a helyén, többek között, felépítették a pakráci járási közgyűlés épületét. Így tűnt el nyomtalanul a johanniták egyik jelenős központja, csak néhány fénykép és a már említett alaprajz maradt fenn róla.

 

 

 

Pakrác alaprajza (Đ. Szabo után)                                Pakrác utolsó tornya

 

 

 

Pakrác, a vár tornyainak romjai az I. világháború utáni években (Narodna starina 16. 1928.)

Csáktornya (Čaklovac Pozsega vm. Pakráci járás)

 

Csáktornya vára, a Pszunj (Psunj) hegység északi kitüremlésén fekszik, a Daruvár – Pozsega közti főúttól délre, Dragovity (Dragivić) falu közelében. A hegy csúcsán, egy ötszögletű torony romjai, valamint a valaha, a hegy alakját követő, egy zárt udvart képező övező falak egy része maradt fenn. Đ. Szabo az írásaiban kétszer is visszatért Csáktornyára, először 1908/09-ben¹⁰, amikor így írt róla: „Már maga az építmény is meglehetősen nagy kort, valamint urainak nagy gazdagságát mutatja, míg evvel szemben az össze többi szlavóniai főúr várai jelentéktelen építményeknek tekinthetők. Ez egy igazi lakótorony, a belseje négyszögletű, míg kívülről ötszögletű, öt emelet magasságú, a falazata pedig gondos kivitelezésű, mind ez arról árulkodik, hogy nem lehet, a XIII. századnál későbbi építésű.”. Második, 1920. előtti útján az alábbiakat írta a csáktornyai romokról, „A várig elég nehézkes feljutni, előtte délkeleti irányban, egy mező terül el, amitől a várat egy mély sánccal és egy erős fallal választották el. A keskenyebb részéből nem sok minden maradt fenn, az öregtorony a felező mentén úgy omlott le, hogy az ötszögnek a fele maradt fenn. Az ötszög éle arra a mezőre irányul , ahonnan a legkönnyebben volt megközelíthető. Még ma is látható, hogy a várnak ebben a legerősebb részében laktak is: a középső helyiségben fennmaradtak egy kandalló maradványai és némi gótikus kori faragványok is. A torony sarkait különlegesen faragott kövekkel erősítették meg, azonban a többi épület általános kivitelezése, meglehetősen szolid volt”. Mára az objektum jóval rosszabb állapotban van, mint amikor Szabo látta, éppen ezért a leírása még értékesebb. Csáktornyából mára csak kevés falak maradtak fenn. Ennek ellenére, Zorislav Horvat építésznek, 1971-ben, sikerült felvennie a gótikus pártázat töredékeit és a kandalló maradványait. Ő a közelmúltból visszatekintve¹² megállapította a csáktornyai vár tornyáról, hogy az, a 14. század elején keletkezett, továbbá, hogy van néhány román stílusú részlete, valamint azt, hogy a Našice közeli Bedemgraddal (Nekchevar) egy idejű lehet. A datálásában eltért Szabotól, aki a várat a 13. századba helyezte. Tekintettel arra, hogy Csáktornya a templomosok birtoka volt, melyet már 1210-ben nekik adományoztak, kérdéses, hogy miért emeltek ugyan erre a helyre egy másik várat a 14. század elején (azaz, kb. 70. évvel a feloszlatásuk után. fordító).

 

 

                   Csáktornya, a vár alaprajza                           Csáktornya, a lakótorony

  

 

           Csáktornya, a lakótorony részlete                      Csáktornya, a kandalló maradványai

 

      

 

      Csáktornya, a lakótorony lépcsőházának                    A „Pogány” vár alaprajza

                                  részlete

 

A Pozsegai völgységben lévő Doljanovci falu fölötti Pogányvár (Pogana gradina, Pozsega vm. Pozsegai járás)

 

Tekintettel arra, hogy ez az objektum a Papuk hegység déli oldalán található ott, ahol a keresztesek (templomosok, majd a johanniták) birtokai voltak, melyeknek a székhelye, a 13. században Pozsegában volt, feltételezhető, hogy ezt a várat is ők emeltették. Erről az objektumról, Ivan Mirnik és Zorislav Horvat az alábbiakat írta¹³: „Kaptol településétől nem messze, Doljanovci falutól északkeletre, a Papuk hegység mélységében, egy hegyi lejtőn, mely kb. nyugat felé ereszkedik, a Pogányvárnak (Pogana gradina) nevezett helyen tártuk fel ezt a középkori erősséget. Az árokkal elválasztott lejtő végében, amin egy töltés alakú. szűk átjárót létesítettek, egy szinte szabályos alaprajzú épületet ástunk ki. A föld alatti rétegekben, jó néhány olyan helyre leltünk, ahol habarcsba ültetett, törtkövekből álló falakat találtunk. A két szemközti fal vastagsága, kb. 3,6. méter, a csatlakozó falaké valamivel keskenyebb, 2,7 méter. Az egész területen jelen lévő szétmorzsolódott habarcson kívül, olyan felszíni leletekre nem leltünk, melyekkel megközelítőleg is datálni lehetett volna ezt a helyet. A hegy lejtőjének másik oldalain, három mélyedés, árok, figyelhető meg, az északin kettő, a délin egy nagyobb, mely egy földből készült fedezék maradványa lehetett. Az erősség maradványai, egy ritkás bükkerdőben találhatók. Az erre a vidékre jellemző várakkal szemben, minden fellelhető ismérv, itt csak itt egy kisebb erősség mellett szól. Érdemes külön kiemelnünk azt is, hogy Pogányvár délnyugati oldaláról, nagyon jó kilátás nyílik a kaptoli várkastélyra. Ez a vár csak egyetlen lakótoronyból állt, mely alaprajzi méreteivel (kb. 10x12 m) meglehetősen impozánsnak tekinthető. Az ellenkező falak vastagsága, valamint a bejárat sémája szerint, ez a vár, a román-gótikus kor egyik átmeneti típusa lehetett.”.

 

Hresznó (Hresno, ismeretlen, Lasinje(?)) (Zágráb vm. Pisarovinai járás (?))

 

            Már a 19. század végén a vár olyan állapotban volt, hogy R. Lopašić¹⁴ csak ezt írhatta róla: „Csak kevéssé ismerhető fel a vár és külső várának alaprajza és alakja, mivel az itteni romokat egy hatalmas kőrakás borítja. Ennek ellenére megfigyelhető, hogy a várnak több tornya is volt és, hogy a várplatót falakkal övezték.”.  Manapság csak a valamikori várfennsík szegélye különböztethető meg, valamint a valószínűsíthető külső vár. Magában a várban csak a földalakulatok jeleznek némi épület nyomokat (Lásd még a Hresznót tárgyaló fejezetet, eredetiben 78. oldal).

 

Hresznó szituációs vázlata)

Azon objektumokon kívül, ahol mégis csak állnak némi falak (a margecsáni Gradistyén és a doljanovci Pogányváron kívül), a terepalakulatok alapján, vázlatosan lehet még ábrázolni Moštanicát, melyet a 14. században a johanniták váraként említettek meg és Apaj várát, melyet még 1236. előtt emeltetett Opoj bán, majd a templomosoknak adományozta.

 

Moštanica (észak Bosznia, a Kozarai hegység aljában lévő, Gornjoselcitől délre)

 

            A jelentéktelen magasságú terep alapján megítélhető, hogy a johannitáknak itt egy meglehetősen nagy kiterjedésű (a külső széle kb. 75x80 m) várkastélya állt.

 

 

 

Moštanica, Szt. Arkangyal monostor – a templom körül, a föld alatt vannak a középkori Moštanica várának alapfalai

 

 

 

A moštanicai kolostor feletti Gradina (vár) hegy

 

 

    Moštanica, a templom körül, a földben az ősi                               Moštanica

                Moštanica alapfalai vannak

 

 

Apaj vára (Opojgrad, Belovár-Körös vm. Ludbergi járás)

 

            Ahogy jelenleg kinéz, a vár alaprajza a Buda hegy csúcsához alkalmazkodott, aminek szabálytalan tojás alakja van. Ám ez nem biztos, mivel néhány gyermek a közelmúltban (1979-ben), egy árok ásása közben feltárt egy falsarkot. A hegycsúcs alatt egy árok volt, mely a déli oldalon világosan látható.

 

 

Rasinj, a Buda (Budim) hegy, melyen valaha Opoj vára állt

 

 

 

 

 

 

       Rasinja, Opoj várának romjai, a Buda hegyen              Opoj várának állapotfelmérése

 

 

Vrána (Dalmácia)

 

            A légi felvétel (északkeletről), egy hatalmas komplexumot, a templomosok, majd később a johanniták legjelentősebb horvátországi székhelyét mutatja, amit az ősi írások is megerősítenek (Lásd a Vránáról szóló fejezetet, eredetiben 81-84. oldal és a 83. oldal képe).

            A vránai vár alakja egy hatalmas paralelogramma, melynek déli és északi oldala valamivel hosszabb, mint a keleti és a nyugati. A lakótornya aszimmetrikusan helyezkedik el, a vár területének délkeleti negyedében. Fennmaradtak a lakótorony romjainak déli és északi falaiban a nyílások, melyek valószínűleg ablakok lehettek. A várfalakon belül falmaradványok és különböző épületromok vannak, melyeket azonban egy szisztematikus feltárás nélkül nem lehet beazonosítani. A külső várfalak helyenként és részben fennmaradtak (legjobban a déli oldalon, ahonnan a Vránai tóra lehet látni), helyenként viszont romba dőltek. A várfalak külső felén széles és mély árkok húzódnak, melyekbe valaha víz folyt. Az árkok mára kiszáradtak és bozóttal sűrűn benőttek. A valamikori felvonóhíd nyomai, melyet az ősi írások is megemlítettek, nem különböztethető meg a bozótos miatt. A vár sarkain állott tornyok szintén leomlottak, de úgy, hogy csak nyomokban léteznek. A vránai vár állapotáról bármilyen leírásnál jobban beszélnek az itt közölt fotók. A várról csak akkor lehetne többet megtudni, ha szisztematikus ásatással feltárnák.

            Ahogy az alaprajzokból látható, minden várnak más és más volt az alakja. Ennek ellenére mégis két általános típusuk különböztethető meg. Béla, Vrána és Csáktornya olyan várak voltak, melyek lakótoronnyal és egy udvart körbezáró várfalakkal rendelkeztek. Ezek a váraknak egy olyan korai típusai voltak, melyek nyugat Európában, az 1000-1200-as években jelentek meg, Horvátországban, a jelenlegi ismereteink szerint, ilyen objektumokat, csak a 13. század közepétől emeltek (Medvevár, stb.)¹⁶. Itt figyelembe kell venni azokat a datálásokat, melyek a történeti források adta keretek alapján, legalábbis biztosnak tekinthetők:

A johannitákat az Ivancsice hegység egész területén, már 1201-től említik és valószínűsíthető, hogy már ekkoriban is voltak lakhelyeik és támaszpontjaik e vidéken. Eszerint Bélát, már a 12. században felépítették és talán azonos időszakban jött létre a Margecsán melletti Gradistye

 

Vrána romjai (északkelet irányú légi felvétel)

 

 

Vrána, a vár déli frontja

 

vára is (mely annyiban különbözik Bélától, hogy a lakótornya a bejárat mellett volt).

            Vránát szinte biztos, hogy a templomosok szükségleteinek megfelelően építették fel a 12. században, vagy legalábbis, annak megfelelően építették át, mivel a rend jellegzetességeire tekintettel, nem felelhetett meg nekik az, az ősi bencés kolostor, amit még 1169. előtt kaptak meg. Érdekes, hogy mind Bélát, mind Vránát idővel a szükségleteiknek megfelelően más épületekkel bővítették ki, ezzel e korai típusú várakat, a fejlődésnek megfelelően alakították át, azaz kompletírozták őket. Véleményem szerint (a szerzőé), ezeket a várakat, a Horvátországban megjelenő lakótornyos várakkal egy időben emelhették, ami

 

Vrána, a lakótorony délről

 

 

Vrána, a délkeleti torony és keleti várárok

 

alapján, a jelenlegi ismereteink szerint, a felépítsük a 12. század második felére, vagy a 13. századra tolható ki.

            Valamivel később emelhették fel Csáktornyát, mivel a templomosok a rácsai (Račeša) birtokukat, melyen e vár állt, csak 1210-ben kapták meg. E kicsiny birtok, csak a legszükségesebb védelmet igényelte, így elegendőnek bizonyult az egy lakótorony és az