Balettmester és memoáríró
Beszélgetés Gróf Nádasdy Borbálával

Gróf Nádasdy Borbála életrajzi kötetének második része a közelmúltban jelent meg, A szabadság zaga címmel. Az emigrációba kényszerült, fiatal grófnő életét végigkísérő – sajátos humorral és fájdalommal átszőtt - könyv sok mindenről szól: a külföldre szakadt magyarság megpróbáltatásairól és útkereséséről, a többarcú szabadságról, személyes küzdelmekről és örömökről, de mindenekelőtt az igaz magyarságról és hazaszeretetről.

- A szabadság zaga a tavaly megjelent Zagolni zabad c. könyv folytatása: az életregény második része. Mesélne egy kicsit az előzményekről?
- A Zagolni zabad c. kötetben a gyerekkoromat írtam meg, a lepsényi kúriában töltött csodálatos gyermekéveket, majd a későbbi megpróbáltatásokat. Hat éves voltam, mikor befejeződött a háború, és édesapámat, gróf Nádasdy Pál földbirtokost Oroszországba vitték kényszermunkára. Mi, az édesanyámmal és a nővéremmel, a távolléte alatt egy kis bakonyi falucskában, Alsóperepusztán húztuk meg magunkat. Az ’50-es években azonban onnan is kitelepítették a családunkat, Balatonalmádiba. A kötet címe egy számomra kedves történet emlékét idézi a lepsényi időkből. A szüleim – miután reggel végigjárták a gazdaságot – a kertben fogyasztották el a villásreggelijüket, amihez persze kínáltak különféle alkoholokat is. Nagyon szerettem volna megkóstolni, mit isznak a felnőttek, ezért belemártottam az ujjamat az egyik italba, ám édesapám intett: „nem szabad”. Erre én, ártatlan gyerekarccal: „zagolni azért zabad”?

- Az életregény 1957 februárjában folytatódik, az osztrák-magyar határ átlépése után.
- Kalandos, ugyanakkor nehéz évek következtek. Én nem akartam elhagyni Magyarországot, de adott körülmények közt, nem volt más lehetőségem. Akkor persze még nem tudtam, hogy 17 évig nem kapok beutazóvízumot Magyarországra, és hogy a szüleimet 8 év múlva, Párizsban látom viszont. A honvágy már az első napokban rám tört, hihetetlenül vágyakoztam a rommá lőtt Budapest után. 17 évesen egyszer csak Bécsben találtam magam, távol a családomtól: a szüleim odahaza, a nővérem Jugoszláviában, útban Kanada felé. Bécsben, a Hétcsillag utcában lett a „főhadiszállásom”, ahol 12 menekülttel laktam együtt. Ez egy nagyobb lakás volt, amit az osztrák kormány úri családoknak bocsátott a rendelkezésére. A zsúfolt, nyirkos menekülttáborokhoz képest szinte paradicsomi állapotban éltünk itt. Elnyűtt ruhákban „ágról szakadtan” jártam Bécs utcáit az első hetekben, tervezgetve, mihez is kezdjek itt egymagam.

- Az első hetek nehézségei után szinte mesébe illő módon indult el a színészi pályafutása. Mennyire számított ez rendhagyónak akkortájt a „szabad Nyugaton”?
- Nyugat, a vasfüggöny mögül érkezők számára, valóban a lehetőségek világának tűnt, ahol az ember gyorsan megvalósíthatja önmagát – ahogy most mondják. Ám az emigráns sors legnagyobb fájdalma, hogy az ember lehet sikeres, de sehol nem tud igazán gyökeret ereszteni. Az én karrierem szenzációszámba ment: egy magyar menekült grófkisasszony, aki színészként csinál karriert. Egy nap a Mariahilfer Strassén belebotlottam egy régi, kedves ismerősömbe, Kőváry Gyuriba. Gyuri egy irodában dolgozott, mely emigráns magyar művészeknek közvetített munkát. Megkérdezte: „még mindig színésznő akarsz lenni?” Az ötlet képtelennek tűnt, alig beszéltem németül, nem volt még útlevelem se. Gyuri azonban nagyvonalúan intett, és másnap bemutatott egy Gino Wimmer nevű úrnak, aki a Cosmopolfilm igazgatója volt. Felgyorsultak az események: próbafelvételek, szerződés, az első filmszerepek, siker, újságírók hada, címlapfotók, utazások, elegáns éttermek és szállodák, új ismeretségek, magasztaló kritikák, alig pár hónappal a menekülésem után. A rólam megjelent újságcikkeket hazaküldtem az édesanyámnak, aki szépen összegyűjtötte valamennyit egy naplóba. Az így megmaradt, megsárgult fényképeknek és írásoknak nagy hasznát vettem most, a könyvem írásakor. Én mindig nagyon szerettem élni, és most élni, élni és tetszeni akartam, annyi átélt borzalom után. Ám volt ebben egy kettősség, hiszen a vidámság és az életkedv mellett a honvágy és az ezzel járó szenvedés is megmaradt. Kint azt várták tőlem, hogy egy kedves „csitrit” alakítsak, aki talán „egyszer még egyéniség is lehet”. Ám én akkor már sok mindent megéltem, kitelepítést, menekülést, sőt, egyszer, 12 éves koromban még börtönben is voltam néhány napig.

- Ám ha „szenzáció” volt a villámgyorsan felfelé ívelő karrier, talán hasonlóképpen az, ahogy hirtelen – a párizsi költözéssel – mindennek vége szakadt. A könyv második felét a „Párizsi éveknek” szenteli.
- A család és az otthon utáni vágy mindennél erősebb volt bennem. Mikor 19 évesen fölszálltam a párizsi vonatra, melynek végállomásán valaki várt, ismét tele voltam reménnyel és várakozással. Hittem abban, hogy Párizsban újra elérhetem azt, amit Bécsben magam mögött hagytam, de ha tudtam volna, hogy nem így lesz, akkor sem döntök máshogyan. „A párizsi évek” legnagyobb öröme Gyuri fiam születése volt. Valójában – rajta kívül - minden másképp alakult, mint ahogy elképzeltem, de nem bántam meg semmit, a nehézségek és a honvágy megedzették a lelkemet. A legfontosabb, hogy mindig talpon maradtam. Miután a férjem elment, mindenféle munkát elvállaltam, hogy fenntartsam magunkat. Voltam fotómodell, pénztárosnő és hullamosó egy kórház alagsorában. Végül – de ez már a következő könyvem története – koreográfusként és balettpedagógusként dolgoztam, harminc éven át. A baletten keresztül a művészi alkotás és az átadás megmaradt, majd – alighogy befejeztem a balettmesteri pályafutásomat – rátaláltam az írásra. Az első kötetben a gyermekkoromról és a sötét kommunizmusról írtam. Most, ebben a könyvben azt szerettem volna megmutatni, milyen volt a magyar kisebbség sorsa, hogyan éltünk, hazátlanul és mégis, magunkban hordozva a magyarságot. A második könyvem befejeződik 30 éves koromban, mivel ekkor ismét új szakasz kezdődött az életemben.

- A könyvéből hihetetlen erő sugárzik. Miből táplálkozik ez az erő: magyarságtudatból, Isten-hitből, netán küldetéstudatból?
- Ez a három összetartozik. Magyarnak lenni számomra mindig nagy kaland volt. Úgy éreztem, ezt szabta rám a sors, így lehetek hasznos tagja egy közösségnek. Itthon is, és kint is. A küldetés számomra az volt, hogy a kultúrán keresztül megismertessem más népekkel a Kárpát-medence magyarságát, értékeit, valamint a szabadságharc igazságát. Ez sokszor nehéz volt, mivel a „művelt Nyugaton” gyakran teljes értetlenséggel álltam szemben. Mindig úgy éreztem, hogy a származásom kötelez. Már gyerekkoromban arra tanítottak bennünket, hogy nekünk többet kell nyújtani, mert az őseink iránti tisztelet ezt követeli. Nemrégiben Lepsényben volt könyvbemutatóm. Nehezen szántam rá magam, hogy elmenjek, hosszú évek óta nem jártam ott. Végül mégsem tudtam ellenállni a kedves meghívásnak. Vasárnap reggel elmentem misére, abba a templomba, amit egykor a Nádasdyak építtettek. Ahogy fölzúgott az orgona, és a pap szívhez szóló beszéde – nagyon mély élmény volt. 

- Hogyan él most?
- Ma már ritkán járok Párizsban; azok a helyek, amiket régen annyira szerettem, mind megváltoztak. A második férjemmel egy Párizs melletti kisvárosban, Dourdanban élünk, több mint negyven éve. Fölneveltem a két fiamat, és természetesen megtanítottam őket magyarul. A férjemmel néhány hónapja vettünk egy csodálatos kis présházat a Bakonyban, a Balaton-felvidéken. Épp azt rendezgetjük, hogy aztán itt töltsünk minden nyáron 3-4-5 hónapot. A kör bezárul: hazajövök. Szeretném, ha a gyerekeim és az unokáim is minél több időt töltenének itt, és megismernék „az én vidékemet”. Édesanyám Alsóperepusztán, a Bakonyban nyugszik, én is oda szeretnék temetkezni, ahonnan valaha elindultam. Itt, a hazai dombok között, a friss levegőn, mindig magamra találok, könnyebben megy az írás is. A harmadik könyvemet írom, ami reményeink szerint az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni.

Maczkay Zsaklin

Gróf Nádasdy Borbála:
Zagolni zabad?, Méry Ratio Kiadó, 251 oldal, 3490 Ft
A szabadság zaga, Méry Ratio Kiadó, 216 oldal, 3490 Ft