Halászat és horgászat
 
 

  Hírek, aktualitások Általános információk Kutatás Oktatás, továbbképzés Szaktanácsadás Publikációk & önéletrajzok HAKI rendezvények Galéria Halászat és horgászat Agrár- vízgazdálkodás Agrár-vízgazdálkodási Innovációs Központ Környezetanalitikai Központ Vizsgáló Laboratórium Akvakultúra a világban Akvapark Egyesület NACEE MASZ Hasznos linkek AQUAREDPOT
 
HAKI halgénbank Tokfélék génbankja A ponty fajták és tájfajták génbankja A magyar halgazdálkodás története A magyarországi halászati kutatás története Ágazati fejlesztési stratégia Gazdaságilag hasznosított halfajok Természetes vizek jellemzése A vízi élettájak és társulások áttekintése Természetesvízi halászati módszerek Magyarország természetesvízi halai Esszenciális zsírsavak halakban
Magyarország természetesvízi halai

Magyarország természetesvízi halai
Szerző: Dr. Györe Károly

Név(védett)

Státusz (védett fajok)

Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

endemikus

Dunai ingola - Eudontomyzon mariae Berg, 1931

endemikus

Viza - Huso huso Linné, 1758

őshonos

Vágótok - Acipenser güldenstaedti Brandt, 1833

őshonos

Sima tok - Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828

őshonos

Sőregtok - Acipenser stellatus Pallas, 1771

Kecsege - Acipenser ruthenus Linné, 1758

őshonos

Angolna - Anguilla anguilla Linné, 1758

bevándorló

Dunai nagy hering - Caspialosa kessleri pontica Eichwald, 1838

bevándorló

Bodorka - Rutilus rutilus Linné, 1758

őshonos

Leánykoncér - Rutilus pigus virgo Heckel, 1852

endemikus

Gyöngyös koncér - Rutilus frisii meidingeri Heckel, 1852

bevándorló

Amur - Ctenopharyngodon idella Cuvier & Valenciennes, 1844

honosított

Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus Linné, 1758

őshonos

Nyúldomolykó - Leuciscus leuciscus Linné, 1758

őshonos

Domolykó - Leuciscus cephalus Linné, 1758

őshonos

Jász - Leuciscus idus Linné, 1758

őshonos

Vaskos csabak - Leuciscus souffia agassizi Cuvier & Valenciennes, 1844

Fürge cselle - Phoxinus phoxinus Linné, 1758

őshonos

Balin - Aspius aspius Linné, 1758

őshonos

Kurta baing - Leucaspius delineatus Heckel, 1843

őshonos

Küsz - Alburnus alburnus Linné, 1758

őshonos

Sujtásos küsz - Alburnoides bipunctatus Bloch, 1782

őshonos

Állas küsz - Chalcalburnus chalcoides mento Agassiz, 1832

Karika keszeg - Blicca bjoerkna Linné, 1758

őshonos

Dévérkeszeg - Abramis brama Linné, 1758

őshonos

Lapos keszeg - Abramis ballerus Linné, 1758

őshonos

Bagolykeszeg - Abramis sapa Pallas, 1811

őshonos

Szilvaorrú keszeg - Vimba vimba Linné, 1758

őshonos

Garda - Pelecus cultratus Linné, 1758

őshonos

Paduc - Chondrostoma nassus Linné, 1758

őshonos

Compó - Tinca tinca Linné 1758

őshonos

Márna - Barbus barbus Linné, 1758

őshonos

Petényi márna - Barbus peloponnesius petényi Heckel, 1847

endemikus

Fenékjáró küllő - Gobio gobio Linné, 1758

őshonos

Halványfoltú küllő - Gobio albipinnatus Lukash, 1933

őshonos

Felpillantó küllő - Gobio uranoscopus Agassiz, 1828

endemikus

Homoki küllő - Gobio kessleri Dybowski, 1862

endemikus

Kínai razbóra - Pseudorasbora parva Schlegel, 1842

bevándorló

Szivárványos ökle - Rhodeus sericeus amarus Bloch, 1782

őshonos

Kárász - Carassius carassius Linné, 1758

őshonos

Ezüstkárász - Carassius auratus Linné, 1758

őshonos

Ponty - Cyprinus carpio Linné, 1758

őshonos

Fehér busa - Hypophthalmichthys molitrix Cuvier & Valenciennes, 1844

honosított

Pettyes busa - Aristichthys nobilis Richardson, 1836

honosított

Kövi csík - Orthrias barbatulus Linné, 1758

őshonos

Réti csík - Misgurnus fossilis Linné, 1758

őshonos

Vágó csík - Cobitis taenia Linné, 1758

őshonos

Kőfúró csík - Sabanejewia aurata Filippi, 1865

őshonos

Harcsa - Silurus glanis Linné, 1758

őshonos

Törpeharcsa - Ictalurus nebulosus LeSueur, 1819

honosított

Fekete törpeharcsa - Ictalurus melas Rafinesque, 1820

honosított

Nagy maréna - Coregonus lavaretus Linné, 1758

bevándorló

Törpe maréna - Coregonus albula Linné, 1758

Pénzes pér - Thymallus thymallus Linné, 1758

bevándorló

Galóca - Hucho hucho Linné, 1758

endemikus

Pataki szaibling - Salvelinus fontinalis Mitchill, 1815

Sebes pisztráng - Salmo trutta m fario Linné,1758

őshonos

Szivárványos pisztráng - Oncorhynchus mykiss, Walbaum, 1792

honosított

Lápi póc - Umbra krameri Walbaum, 1792

endemikus

Csuka - Esox lucius Linné, 1758

őshonos

Menyhal - Lota lota Linné, 1758

őshonos

Szúnyogirtó fogasponty - Gambusia affinis holbrooki Girard, 1859

honosított

Háromtüskés pikó - Gasterosteus aculeatus Linné, 1758

bevándorló

Naphal - Lepomis gibbosus Linné, 1758

honosított

Pisztrángsügér - Micropterus salmoides Lacépéde, 1802

honosított

Sügér - Perca fluviatilis Linné, 1758

őshonos

Vágódurbincs - Gymnocephalus cernuus Linné, 1758

őshonos

Széles durbincs - Gymnocephalus baloni Holčik & Hensel, 1974

endemikus

Selymes durbincs - Gymnocephalus schraetzer Linné, 1758

endemikus

Süllő - Stizostedion lucioperca Linné, 1758

őshonos

Kősüllő - Stizostedion volgense Gmelin, 1788

őshonos

Magyar bucó - Zingel zingel Linné, 1758

endemikus

Német bucó - Zingel streber Siebold, 1863

endemikus

Tarka géb - Proterorhinus marmoratus Pallas, 1811

bevándorló

Folyami géb - Neogobius fluviatilis Pallas, 1811

bevándorló

Kessler géb - Neogobius kessleri Günther, 1861

bevándorló

Botos kölönte - Cottus gobio Linné, 1758

őshonos

Cifra kölönte - Cottus poecilopus Heckel, 1836

Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961).

Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett állkapocsnélküli, külsőleg angolnára emlékeztető, ovális keresztmetszetű állatok rendszertani helyét viszonylag későn ismerték fel. Egészen napjainkig nyomon követhető taxonómiájának problémája, amit Holčik és Renaud (1988) a holotípusok összehasonlító vizsgálatával tisztázott. Életciklusuk egy hosszú lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. A hátúszók a fiatal állatokon még különállóak, az ivarérett példányokon azonban összeérnek. Alsóállású szájuk szívótölcsérré fejlődött. A tölcsér szélén finom rojtszerű nyúlványok vannak, a belső oldalán pedig hegyes szarufogak találhatók, amelyek az idő folyamán némiképp kopnak (az adult is intezíven táplálkozik, parazita). A szívótölcsér alján helyezkedik el az állatokra igen jellemző fogakkal ellátott nyelv. Nyelvük előre-hátra mozgatható, a fogakkal együtt fűrészként működik. A fej felső oldalán van a páratlan orrnyílás, mögötte a két szem található. A test mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Lárvaállapotban szerves törmeléket és detrituszt fogyaszt, a kifejlett példányok tipikus paraziták. Csoportosan ívnak, viszont a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe (Botta és Keresztessy, 1992) március és június között, a vízhőmérséklet függvényében. Az átalakulás rendszerint harmadik életévükben, július-október között következik be. Élettartamuk 71-88 hónapra tehető. Ívás után tovább élnek, gyakran kétszer is szaporodnak életük során. A Tisza és mellékvizeinek endemikus halfaja, amely a Salmo trutta m. fario, Cottus gobio, Cottus poecilopus, Leuciscus leuciscus, Thymallus thymallus fajokkal jellemezhető halközösségekben tipikus (Holčik és Renaud (1988).

 

Dunai ingola - Eudontomyzon mariae Berg, 1931

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berinkey, 1966); Eudontomyzon danfordi vladykovi (Oliva és Zanandrea, 1959); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Balon, 1966); Lampetra vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Holčik, 1963); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Pintér, 1989).

A holotípusok vizsgálata alapján az Eudontomyzon nem másik olyan faja, amely a Kárpát-medencében endemikus. A lárvaállapotból való átalakulás után rövid idővel fogott példányok jól elkülöníthetők a csontos szájszervek alapján a tiszai ingolától. Az adult állatok fogai tompák, bár ha több alaktani eltérést nem veszünk figyelembe, tévedhetünk a faji hovatartozást illetően (Botta és Keresztessy, 1992). A felső ajaklemez fölött a sertefogak legfeljebb 5 sort alkotnak, az alsó ajaklemez fogainak száma 5-9 között változik, a leggyakrabban 6-7. Az alsó ajaklemez alatt 2-3 sertefogsor található. A két ivart a külső morfológiai jegyek alapján el lehet különíteni. A nőstény egyedek szeme kisebb, mint a hímeké, az ivartemék mennyiségi különbségéből adódóan a nőstények törzsátmérője nagyobb. A hímek úszói a hátoldalon valamivel magasabbak. Az infra- és a supraorális laminákon a hímek esetében átlagban több fog található (Holčik, 1963). A lárva a tiszai ingola lárvájához hasonlóan szerves törmelékkel és detritusszal él, a kifejlett ivarérett példányok nem tipikus, csak ún. alkalmi paraziták. Erre engednek következtetni a tompább csontos szájszervek, valamint, hogy a tápcsatorna vékony fonálszerű és mindig üres. Élettartamuk rövidebb, az első ívás után elpusztulnak, az ívás elmaradása esetén a következő év ívásáig életben maradnak. Talán ilyen hosszabb élettartamú egyedek nyomait regisztrálták a Dunában fogott halfajokon (Balon és Holčik, 1963). Megtalálható a Dunában a Bécs-Budapest szakaszon, valamint a folyó több bal és jobb oldali mellékfolyójában. Hazánkban kimutatták a Kerka-patakból (Botta és Keresztessy, 1992) és a Drávából (Gyeginszky, 1967). A fajra vonatkozhatnak még az alábbi elterjedési adatok is: Duna (Heckel, 1958); Duna, Rákos-patak (Petényi, cit. Herman, 1887); Lajta, Dráva (Vásárhelyi, 1961). A Tiszából és mellékvizeiből hiányzik, de ismeretes a Jin, az Olt és a Szeret vízrendszerének felső szakaszairól (Bănărescu, 1994). kép

 

Viza - Huso huso Linné, 1758

Szinonim: Acipenser huso (Linné, 1758).

Az etimológia szerint a latin név a görög hus szóból vezethető le, ami disznót jelent (Holčik, 1989). A többi tokfélénél robosztusabb, vaskosabb megjelenésű. Az egyébként is rövid orr a kor előre haladtával egyre rövidebb, és ugyanakkor puhább lesz. Hossza a teljes hossz (Tl) 7-12,5 %-a. A hát és az oldalak hamuszürkék vagy olykor feketék. A hasoldal fehér, az orr sárgás. A hátoldali vértek oválisak, egy hosszúkás fogas szarvszerű képlet van rajtuk. Az ivarérett egyedek esetében ezek bőrrel fedettek. Az oldalvértek fogazottak, a hasoldaliak alul bőrrel vannak fedve. A vértsorok között számos kicsiny csontlemez található. A száj sarló alakú, horizontálisan eléri a fej ventrolateralis élét. A kopltyútüskék pálca alakúak. A bajuszszálak hosszúak, lapos szalagszerűek, levélalakú függeléket viselnek (Elanidze, 1983), hátrasimítva elérik a felső ajkat. Mint anodrom hal, a folyókban csak ívás alkalmával fordul elő. Alapvetően két formáját különböztetik meg a migráció idejét figyelembe véve. Egyes állományok már ősszel (szeptemberben-októberben) a folyók torkolatába úsznak és ott telelnek, míg mások csak tavasszal (márciusban-áprilisban) kezdik meg a tengerből indulva vándorútjukat (Babushkin, 1964). A Dunában az összes viza hozam 41-57 %-át fogják szeptember-november hónapokban, februártól áprilisig terjedő időszakban mindössze 7-15 %-ot. Az Ural folyóban ezzel szemben a tavaszi vonulású állomány dominál (Peseridi, 1961). Ivarérettségüket az ikrások 12-16, a tejesek később, 19-22 éves korukban érik el. Folyónként az először ívó halak kora között elég nagy különbségeket tapasztaltak (Holčik, 1989). Az abszolút fekunditási adatok alapján az ikraszám néhány százezertől több millióig terjedhet a testtömeg függvényében. A Dunában ívó egyedek ikraszámát (Babushkin, 1964) érdekes módon alacsonyabbnak találták, mint pl. a Volgában szaporodókét (Ambroz, 1960). Az ovális alakú ikrák átmérője 3,3-4,3 mm, tömege 27-37 mg között változik. Az ívóhelyektől függően márciusban-májusban rakja le ikráit, amikor a víz hőmérséklete eléri az optimális 9 oC-ot. Ívóhelyül a folyók kemény, köves vagy kavicsos, esetleg homokos mederszakaszait választja. A kb. 8 nap alatt kikelő lárvák (E2S lépcső) 10-12 mm hosszúak. A felnőtt állatok az ívás után azonnal visszaindulnak a tengerbe, az ivadék a deltavidék brackvizében tölt el néhány évet a nyílt tengerbe való vándorlás előtt. Hosszú életük első négy-öt évében rendkívül gyorsan gyarapszik mind testhosszuk, mind pedig testtömegük. A háromévesek testméretei meghaladják az 1 m-t és a 6 kg-ot. Egyes irodalmi adatok alapján akár a 100 éves kort is megérhetik (Babushkin, 1964). Táplálékát fiatal korában bentonikus szervezetek (Zheltenkova, 1964), később már halak alkotják (Svetovidov, 1964). A Fekete-tengerben élő vizák 80 %-ban halat, 15 %-ban rákokat és 4 %-ban puhatestűeket fogyasztanak (Manea, 1966). A halfaj a levéltári anyagok alapján egykor hazánkban meghatározója volt nemcsak a dunai, hanem a tiszai halászok jövedelmének is. Az utóbbi évszázad vizafogásai azonban a Duna hazai szakaszán már eseményszámba mentek. Nagyobb vizát a közel száz év alatt mintegy 28 alkalommal fogtak a halászok (Tóth, 1987). Szembeállíthatjuk ezzel, hogy 1554-1555-ben több mint 160 db vizát zsákmányoltak a halászok a vizafogókban (Unger, 1922).

 

Vágótok - Acipenser güldenstaedti Brandt, 1833

Szinonim: Acipenser güldenstaedti var. tanaica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti var. colchica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti colchicus Marti, 1940 (Berg, 1948; Pintér, 1989); Acipenser güldenstaedti cholchicus danubicus (Movchan, 1967).

A faj J. A. Güldenstädt, a Szentpétervári Akadémia természetbúvára után kapta nevét. Teste megnyúlt, orsó alakú. Az orr viszonylag rövid, tompa, egy kissé kerekített. A bajuszszálak rövidek, simák, hátrasimítva az eredési pontjuk és a felső ajak közötti távolság feléig érnek. A szájnyílás keresztirányú, kicsi, szélessége a fej szélességének kb. 65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított, a felső ajak közepén jellegzetes nyereg található. Színe rendkívül variábilis. Hátoldala szürkésfekete, piszkoszöld, szürke, kivételesen citromsárga. A fiatal egyedek hátoldala kék, hasoldala fehér (Bănărescu, 1964; Mageramov, 1972). Vértjei a többi tokfélénél nagyobbak. A vágótok volgai és dunai formája között antigének alapján meglehetősen nagy különbséget találtak. A különbségek némely morfológiai mutatókban is megnyilvánulnak (Holčik, 1989), pl. a kopoltyútüskék számában. A szezonális rasszok e tokféléknél is kimutathatóak, őszi és tavaszi vándorló alakokat lehet elkülöníteni, amelyek jelenlétét a Duna vízrendszerében is bizonyították (Djisalov, 1973). A két forma egymástól eltérő jellegű területen ívik. A vándorlást már ősszel megkezdő egyedek a késő téli hónapokban, februárban-márciusban, a tavasszal vándorló példányok mintegy két héttel később, valamivel melegebb vízben ívnak. A Volga szabályozása után a folyóban egy nem vándorló, teljesen édesvízi életmódra áttért formáját is kimutatták (Pirozhnikov, 1956). A Vaskapu elzárása után is jelentkező szórványos fogások alapján a Duna esetében is feltételezhetjük ezt a lehetőséget. Az őszi forma ikrásai 11., tejesei pedig 9. életévükben válnak ivaréretté, a tavaszi formához tartozó egyedek közül a 10-12 nyaras korosztályba tartozó ikrások és a 7 nyaras tejesek ívnak életükben először (Ristič, 1967). Az ivarérett dunai ikrások gonadoszomatikus indexe 7,8-30,6 % között változik (Ambroz, 1964), a volgai állomány ugyanezen mutatója jóval alacsonyabb, 3,9-5,5 % (Pavlov, 1981). Az ovulált ikra mérete 2,8-3,8 mm és 21-22 mg között változik. A mély vizű (4-24 m), kavicsos, köves mederszakaszokon ívik, ahol az áramlási sebesség 1-1,5 m/sec. A folyószabályozások bizonyos mértékben változtattak az ívóhely választásának vonatkozásában. A mély vizű kavicsos helyeken kívül, a kisebb mellékfolyók torkolata közelében sekély vízben, homokos aljzaton is egyre gyakrabban figyelik meg ívását. A számukban és kiterjedésükben is csökkenő optimális ívóterületek következtében igen magas a fejlődő ikrák mortalitása (Peseridi, 1986). A kelés utáni 7-9. napon tér át a lárva az exogén táplálkozásra, kezdetben zooplankton, a 20. nap után bentikus szervezeteket fogyaszt (Matveev, 1953). A nagyobb példányok már kisebb halakat (gébféléket) is fogyasztanak (Ambroz, 1964). Növekedésük viszonylag lassú, a Dunában ívó állomány egyedei 11-12 éves korukban érik el az 1 m-es testhosszúságot és a 10 kg-os testtömeget. Mintegy ötven évre lehet becsülni a maximálisan elérhető életkorukat, amikor is testméreteik meghaladják a 250 cm-t és a 100 kg-ot. Az Acipenser stellatus-szal és az Acipenser huso-val alkotott hibridjei ritkábbak, mint az Acipenser güldenstaedti x Acipenser ruthenus hibridek (Konstantinov et al., 1952).

 

Sima tok - Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828

Szinonim: Acipenser glaber (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser schypa Güldenstädt (Herman, 1887).

Az etimológia szerint a latin elnevezésből a fajnév csupasz hasút jelent, ugyanis a test érdes tapintású oldalához képest a has egészen sima. A test nyúlánk, az orr viszonylag rövid. A száj nem nagy, kerekded, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak nem megszakított. A homlokvonala meredeken emelkedik az első hátvértig, amely a legnagyobb és tompa háromszög alakú. A test itt a legmagasabb. A bajuszszálak hengeresek, rojtozottak, hátrasimítva csaknem elérik a felső ajkat. A csontvértek között nem találhatók kicsiny csontlemezek. A hát szürkészöld, vörhenyesbarna, az oldaluk világosabb. A hasoldal sárgásfehér, az úszók zöldes színűek. Az ivari dimorfizmus nem kifejezett, az ikrások általában szignifikánsan nagyobbak, mint a hímek. Vonulási idejük alapján 4 formáját különböztetik meg, az ívásra tavasszal, nyáron és ősszel a folyókba vándorló, valamint a Duna (Manea, 1966) és az Ural (Peseridi, 1971) vízrendszerében teljesen édesvízi életmódra áttért nem vándorló populációkat. Ivarérettségüket az ikrás egyedek 12-14, a tejesek jóval korábban 6-9 éves korukban érik el. A nőstények csak minden második, harmadik évben ívnak (Bănărescu, 1964). Az ovulált ikrák 1,6-3 mm átmérőjűek és 11-13 mg tömegűek. A dunai populáció 10-15 oC mellett március-május időszakban ívik, a folyó kavicsos, homokos mederrészein. Az ikrákból kb. 5 nap után kelnek ki a lárvák. A fiatalok a tenger felé vezető útjukat mintegy 1 év alatt teszik meg, ahol még hosszabb idő a torkolat brackvizében töltenek el. A faj táplálékát a Dunában legnagyobb részt kérész- és egyéb rovarlárvák, valamint rákok és puhatestűek alkotják (Manea, 1966), de megdézsmálja a többi tokféle ikráját is (Derzhavin, 1949). A Kaszpi-tenger kifejlett egyedeinek elsődleges tápláléka a fenéken élő gébfélék. Az irodalmi adatok alapján a maximális életkora közel negyven év lehet, amikor kb. 2 m-es és 40-50 kg-os. Hazánk területén fogott legnagyobb példány hossza 170 cm, tömege 32 kg volt. Növekedési üteme hasonló a vágótokéhoz, az első éves halak kb. 23-29 cm hosszúak és 40-60 g tömegűek. A múlt század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman (1887) szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (!), az utóbbi évtizedekben csak a Tiszából (Vásárhelyi, 1957) és egy horgászfogás alapján a Drávából (1990) ismeretes.

 

Sőregtok - Acipenser stellatus Pallas, 1771

Szinonim: Acipenser seuruga (Güldenstädt, 1772); Acipenser stellatus danubialis (Brusina, 1902).

A fajnév a latin csillag szóból ered. A teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Az ormány feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, dorsoventrálisan lapított. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. A vértsorok között kicsiny csillag alakú csontlemezek vannak, egyik népies neve - a csillagos tok - is erre utal. A hátoldali vértek közül a harmadik a legnagyobb, a vérteken sugárirányú sávok vannak és erős tüskék, amelyeknek csúcsa a farok felé irányul. A szájnyílás keresztirányú, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak rövidek, nem rojtozottak. A hátúszó mélyen bevágott, a farokalatti úszó tompa vagy kissé bevágott. A mellúszó első sugara gyengén fejlett. A test színe a hátán egészen sötét, barnásfekete, az oldalán valamivel világosabb. Hasa fehér. Némely egyed fahéjbarna vagy hamuszürke a hátoldalán, ezek oldalvértjeinek közelében a test színe sárgásfehér. A folyóvízi életszakasz során az egyedek általában világosabbak, mint a tengerben (Bănărescu, 1964). Az ivari dimorfizmus sokkal kifejezettebb, mint a többi tokfélénél, az ikrások jelentősen nagyobbak, mint a hasonló korú tejesek. 13-14 éves korukban a nőstények 143-145 cm hosszúak, tömegük 11-12 kg, az azonos korosztályú hímek testméretei kisebbek, 134-136 cm és 7-8 kg. Az ívásra vonulás ideje szerint leírtak tavasszal és ősszel vándorló formákat, előbbi populációja sokkal nagyobb a Volga és az Ural vízrendszerében. A folyószabályozások jelentősen csökkentették a faj ívóhelyének kiterjedését. Változott a vonulás ideje és útvonala. Ma már ívóhelye a többi tokfélétől eltérően a folyók alsó szakaszán, a torkolatvidékhez közelebb helyezkedik el. Vízterülettől függően ívása tavasztól egészen nyár végéig elhúzódhat. Az optimális ívási hőmérséklet 10-15 oC között van. Megfigyelték, hogy a Duna vízrendszerében mind a migrációs, mind pedig az ívási ideje a viza és a vágótok megfelelő periódusa után van (Manea, 1966). Ivarérettségét hamarabb éri el, mint a többi tokféle. A Kuban folyóban az először ívó ikrás sőregtokok 7, a tejesek 5 évesek (Chugunov és Chugunova, 1964). Az ovulált ikrák átmérője 2,7-3,2 mm, tömege 10-14 mg. Ikráit a folyók kavicsos, köves, 1,1-1,9 m/sec áramlási sebességgel jellemezhető szakaszain rakja le. A megtermékenyített ikrák mortalitása az áramlási sebesség csökkenésével jelentősen növekszik. A kelés a víz hőmérsékletétől függően 4-6 nap. A fiatal lárvák fototrófok. Az ivadék legfeljebb 2-3 hónapot tartózkodik az édesvízben. Teljesen édesvízi életmódra áttért forma a sőregtok esetében ismeretlen. A fiatal sőregtokok első táplálékát rákok, rovarlárvák, árvaszúnyogok alkotják. Az idősebb példányok, a puhatestűek mellett, apró gébféléket is fogyasztanak. Maximálisan elérhető kor 35-40 év. A szakirodalom szerint 220 cm-es testhosszt és 68 kg-os tömeget érhet el. Növekedése az első négy évben elég gyors, később lelassul. Felmérések alapján a Don és a Kubán folyók sőregtok populációinak testhosszgyarapodása a legintenzívebb (Holčik, 1989), a 100 cm-es testméretet 6 éves korukban haladják meg.

 

Kecsege - Acipenser ruthenus Linné, 1758

Szinonim: Acipenser gmelini (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser gmelini Fitzinger (Herman, 1887); Acipenser ruthenus brevirostris (Antipa, 1909); Acipenser ruthenus ruthenus n. marsiglii (Berg, 1948).

A fajnév Oroszország latin nevéből (Ruthenia) származik. A test áramvonalas, nyúlánk. A feje megnyúlt, ormányban végződik, hossza meglehetősen variábilis. A kereszthelyzetű száj kicsi, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak hosszúak és rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. A testszín nagy egyedi változékonyságot mutat, a hátoldal rendszerint zöldesbarna, a hasoldal pedig sárgásfehér. A mellúszó nagy és erős. Az úszók színe szürke, a vértek piszkos- fehérek. Néha előkerül teljesen fehér (var. albinea) ill. narancsvörös változata (var. erythraea) is (Lukin et al., 1981; Holčik, 1983). A Tiszában élő populációban a tejesek mell- és hasúszói rövidebbek, mint az ikrásoké (Vladykov, 1931), hasonló ivari dimorfizmust mutattak ki a dunai kecsegék esetében is (Oliva és Chitravadivelu, 1972). Az ormány hosszának és formájának variabilitása már régóta foglalkoztatja a halbiológusokat. Legtöbbjük elkülöníti a hosszú kihegyezett és a rövid tompa orrú formát. Berg (1948) szerint a hegyes orrú forma tavaszi, a tompa orrú pedig őszi vándorló. Az utóbbi forma testhossza gyorsabban növekedik, ami alapján genetikai különbséget is feltételeztek (Shmidtov, 1939; Lukin, 1956). Szaporodási képességük nagyobb, élettartamuk is hosszabb. Többen azon a véleményen vannak, hogy sem a morfológiai, sem pedig az ökológai különbségek nem elégségesek a két forma elkülönítéséhez (Jankovič, 1958; Musatov, 1964). Shilov (1972) szerint a kecsege orrának hosszában és formájában mutatkozó nagy variabilitás oka a vágótokkal (rövid orrú forma) és a sőregtokkal (hosszú orrú forma) való hibridizációban keresendő. A szóban forgó fajok mesterségesen előállított hibridjein végzett kariológia vizsgálatok nem támasztják alá ezt a hipotézist. A kecsege teljesen édesvízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjén ismeretes a folyók torkolatába bevándorló formája (szemimigrációs forma). Az ivarérettséget a tejesek 4-5, az ikrások valamivel idősebb, 5-6 éves korukban érik el. Az ivarérett hímek minden évben részt vesznek az ívásban, a nőstények nemi ciklusa a hetedik életév után meghosszabbodik és két évig tart (Jankovič, 1958). Nagyobb rajokat csak a telelés és az ívási időszakban alkot. Ívásra a folyók felsőbb szakaszaira vándorol, ahol a vízmélység legalább 6-10 m. A 2-2,9 mm átmérőjű ikrákat a hordaléklerakódástól mentes, kavicsos folyószakaszokon rakják le április-május hónapokban 12-17 oC vízhőmérkékleten (Jankovič, 1958). Amikor a víz hőmérséklete 20-21 C fölé emelkedik, vagy kevesebb, mint 9 oC, ívását megszakítja (Lukin, 1947). A 13 oC-on 4-5 nap múlva kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak, önálló táplálkozásukat 5-6 nap elteltével kezdik meg. Az egyhónapos ivadékok már 3-4 cm nagyságúak, augusztus-szeptember körül 8-18 cm-esek. A Dunában élő populáció testhossza gyarapodik a leggyorsabban, mindamellett megjegyezni kívánjuk, hogy a hazánkban előforduló tokfélék közül a leglassabban növő faj. Maximális testméretei is elmaradnak a többi tokfélétől, kivételesen hossza meghaladhatja a 100 cm-t, tömege a 16 kg-ot. A legidősebb eddig fogott példány a Kujbisev-tározóból került elő, amely 27 évesnek bizonyult (Lukin et al., 1981).

 

Angolna - Anguilla anguilla Linné, 1758

Szinonim: Muraena anguilla (Linné, 1758); Anguilla fluviatilis Fleming (Herman, 1887); Anguilla vulgaris (Berg, 1916).

A fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető. Teste kígyószerű a fej felülről lapított. Utóbbi alakja szerint két változat, széles és keskeny fejű megkülönböztetése szokásos. A két változat kialakulását különböző környezeti és táplálkozási viszonyokra vezetik vissza, zavaró azonban, hogy egy vízterületen mindkettő az átmeneti alakokkal együtt, egyidőben megtalálható. A kopoltyúívek keskenyek, a kopoltyúnyílást igen kicsi kopoltyúfedő takarja. A koponya alakját követi a szájrés. A száj végállású, az alsó állkapocs előbbre nyúlik, mint a felső. Mindkét állkapcson, valamint a vomeren apró hegyes fogazat van. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött található, páratlan úszói egybeolvadtak. A növekedés folyamán a mellúszók alakja és nagysága változik, az ivarérett példányokon az addig kanálszerű úszó hosszú ecsetformájúvá fejlődik. A mintegy 2 mm-es cikloid pikkelyek igen aprók, nem emelkednek ki a pikkelytasakból, elhelyezkedésük szabálytalan, kormeghatározásra alkalmatlanok. A testszín vízterületenként változhat, a pigmentáltság alapján a különböző korosztályok mégis jó elkülöníthetők. Lárva stádiumban kevés pigment a jellemző. A pigmentsejtek az édesvízbe kerülés idején jelennek meg, először a fejen és a farki részen. A kezdeti zöldesszürke szín fokozatosan megy át olajzöldbe, majd a sárga pigmentek uralkodóvá válása után bronzszínűvé válnak (sárga angolna). 3-4 év után a hasi tájék világosabbá válik, ezüstösödik. Az ikrások a folyókon mindig feljebb vonulnak, mint a hímek, amelyek általában kisebbre nőnek. A tejesek 7-12, az ikrások 9-19 évi édesvízi tartózkodás után válnak ivaréretté. Szemük megnagyobbodik, hasuk ezüstös színűvé válik (ezüstangolna), nem táplálkoznak többé, tápcsatornájuk elsorvad. Augusztus-szeptember hónapokban indulnak hosszú vándorútjukra, vissza a Sargasso-tengerbe. Jelölt angolnák visszafogásával bebizonyosodott, hogy vándorlásuk során óránként akár 12 km-t is képesek megtenni. Éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak, felhasználva navigációjukban a csillagokat. Az európai kontinens partjainál a föld mágneses vonalai segítik őket a tájékozódásban. Az utolsó fázisban szaglószervüket használják (Maitland és Campbell, 1992). Táplálékuk összetétele igen változatos, a makrofitáktól a szárazföldi szervezetekig számos táplálékforma megtalálható tápcsatornájukban. Zömében bentikus szervezetekkel és apró halakkal táplálkoznak. Az élőhely táplálékkínálatához kiválóan alkalmazkodik (Moriarty, 1974; Bíró, 1974; Szító és Buz, 1975). A halfogyasztás akkor válik nagyobb arányúvá, ha a konkurens halfajok tömeges jelenléte, vagy a bentikus szervezetek más okból fakadó hiánya miatt arra rászorul (Shafi és Maitland, 1972; Moriarty, 1975). Télen, a vízhőmérséklet csökkenésével táplálkozási aktivitása is csökken. Megfigyelhető azonban bizonyos nyári pauza is táplálkozásában, így növekedésük, kormeghatározásuk bizonyos nehézségekbe ütközik a fals évgyűrűk megjelenése miatt. Egyre elterjedtebb az a nézet, amely szerint az angolna nem őshonos hazai természetes vizeinkben. A középkortól kezdődően számos írás tanúskodik ennek ellenkezőjéről. Tény, hogy jelenlegi állománynagysága az 1961 utáni rendszeres telepítéseknek köszönhető.

 

Dunai nagy hering - Caspialosa kessleri pontica Eichwald, 1838

Szinonim: Clupea pontica (Eichwald, 1838); Alosa pontica var. danubii (Antipa, 1905); Alosa pontica pontica Eichwald, 1838 (Vasiliu és Manea, 1987).

A test magas, zömök, oldalról enyhén lapított. A száj nagy, a szájzug a szemközépre húzott függőleges vonalon túlér. Az állkapcson, a palatinumon, a vomeren és a basihyalen 2-2 sorban jól fejlett fogak ülnek. A szem elülső és hátsó részén szemhéj van, csak egy hasítékot hagy szabadon. A kopoltyúfedőn sugárirányú sávok találhatók (érzőcsatornák). Hasa oldalról lapított, erős középéle van, amelyen 30-36 tüskés pikkely a fürészfogakhoz hasonló élt alkot. Cycloid típusú pikkelyei nagyok, könnyen leválnak. Mell- és hasúszói kicsinyek, a hasúszó a hátúszó alapjának kezdete mögött ered. A hátúszó közepes nagyságú, homorúan bemetszett. A farokúszó hosszú, mélyen bevágott, töve táján két hosszúkás pikkelylemezt visel. A testszíne a hátoldalon kékeszöld vagy zöldesszürke, a fej és az oldal valamivel világosabb, a has vörhenyes árnyalatú ezüstfehér. A hát-, mell- és farokúszó szürke, szélükön feketék. A farokalatti úszó sárgás színezetű (Vasiliu és Manea, 1987; Gyurkó, 1972). Szaporodási vándorlását az ivartermékek egy bizonyos érettségi fokánál kezdi meg. Az először ívó tejesek 2, az ikrások 3-4 évesek. A csoportos vonulás a folyókon felfelé 6-10 oC-os vízben kezdődik meg, ívóhelyül az erős sodrású részeket keresi fel, a mellékfolyókba nem hatol be. A 2,5-2,8 mm átmérőjű ikrákból 100-150 ezer db-ot rak le, 10-18 oC-os vízhőmérsékleten. Az ívás után közvetlenül sok egyed elpusztul, az életben maradtak rögtön visszatérnek a tengerbe. A kikelt lárva 3,1-3,7 mm hosszú, szeptemberre eléri a 7 cm-es nagyságot és a 3,1-3,4 g tömeget (Berg, 1948). Az ivadék tápláléka zooplankton szervezetek, a kifejlett példányok főként halakkal (gébek, szardella, ... stb.) és részben rákokkal táplálkoznak. A dunai nagy hering előfordulása a magyar Duna szakaszon igen ritka, az ívó példányok rendszerint csak Brailáig, esetleg Giurgiuig hatolnak fel. Az 1846-os bizonyító példány megfogása óta csak szórványosan került elő főként a dunai halászok zsákmányából. Legutóbb 1974-ben és 1978-ban Szigetközben fogták ki néhány példányát.

 

Bodorka - Rutilus rutilus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus rutilus (Linné, 1758); Leuciscus rutilus Linné (Herman, 1887).

A test oldalról lapított, magassága élőhelytől függően változó. Állóvizekben magasabb, szélesebb hátú (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 33), folyóvizekben (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 30) nyúlánkabb (Synek, 1967; Battes, 1972; Libosvársky és Saeed, 1984; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994). A faroknyél rövid és alacsony. A száj csúcsba nyíló. A hasúszók kezdete pontosan a hátúszó alapjának eleje alatt van. A mell- és hasúszó aránylag kicsi, a farokalatti úszó jól fejlett. A hátúszó és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A hasúszó és a végbélnyílás között a pikkelyek a vörösszárnyú keszegtől eltérően nem alkotnak élt. A cycloid pikkelyek viszonylag nagyok. A fej és a hátoldal sötét olajzöld vagy ezüstösen barna, oldala ezüstös csillogású, a has fehér. A hát-, mell-, és farokúszó szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó élénk narancsvörös színű. Az írisz a fiatal példányok esetében sárgás, a kifejlett egyedeknél narancsvörös. Magas hőmérsékleti toleranciájának, viszonylag alacsony oxigénszint tűrőképességének következtében nagyon különböző élőhelyeken megtalálható. Előfordul patakokban, folyókban vagy tisztavizű tavakban, holtágakban, csatornákban, gyomhalként tógazdaságokban, de megél a Balti-tengerbe, a Fekete-tengerbe és az Aral-tóba ömlő folyók brackvizében is. Széles elterjedési területén a változékony morfológiai bélyegek alapján számos alfaját írták le (Rutilus rutilus carpathorossicus Vladykov, 1930; Rutilus rutilus lacustris Pallas, 1811; Rutilus rutilus heckeli Nordman, 1840; Rutilus rutilus aralensis Berg, 1905; Rutilus rutilus uzboicus Berg, 1912; Rutilus rutilus caspicus Jakowlew, 1870; Rutilus rutilus fluviatilis Jakowlew, 1873; Rutilus rutilus schelkownikovi Derjavin, 1926), az újabb álláspont szerint a csekély eltérések azonban nem elegendőek az alfaj kategóriájához, így egyes tengerparti területeken honos vándorló formától (Rutilus rutilus m. migratorius) eltekintve a faj egységesnek tekinthető (Holčik és Hensel, 1972). Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívóhelyül az áradások során elöntött füves réteket, vagy a víz mélységétől függetlenül a dús szubmerz vízinövényzetet választja. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárgás színű ikrából 20-200 ezer darabot raknak le a 12-14 oC-os vízbe. Gyakran előfordul, hogy ivartemékét a fogassüllő már fejlődésben lévő ikráira rakja, jelentősen rontva a gazdaságilag fontosabb halfaj természetes utánpótlásának sikerességét. Az ívás gyakran megfigyelhető 10 oC körüli vízhőmérséklet mellett is. Utóbbi esetben az ikra fejlődése 17-18, 12-14 oC-on pedig 10-12 napig tart. A kikelő lárvák 5-7 mm hosszúak, mintegy két hónap elteltével testhosszuk már 26-31 mm, testtömeg pedig 149-274 mg (Tong, 1985). Jellemző módon változik a bodorka populációján belül a két ivar aránya. Az angol Lugg folyóban az első éves korosztály hím:nőstény arányát még 72:23-nak találták. A hímek aránya az idősebb korosztályokban fokozatosan csökkent, a 13 éves halaknál hányaduk már csak 25 %-nyi volt (Hellawell, 1972). Tápláléka igen változatos összetételű. A növényi táplálék kisebb jelentőségű a bodorkánál, mint a vörösszárnyú keszegnél (Niederholzer és Hofer, 1980). Puhatestűek fogyasztását elsőként a 10 cm-nél nagyobb példányok esetében lehet kimutatni, az idősebb egyedek alkalomszerűen kisebb halat is elfogyasztanak. Az ikrások gyorsabban nőnek és tovább élnek, mint a tejesek.

 

Leánykoncér - Rutilus pigus virgo Heckel, 1852

Szinonim: Leuciscus virgo (Heckel, 1852); Leuciscus virgo Heckel (Herman, 1887).

A test nyúlánk, oldalról lapított. A fej a testhez képest kicsi. A száj a bodorkától eltérően félig alsó állású. A hasvonal egyenes. A faroknyél rövid és viszonylag magas. A pikkelyek nagyok és vastagok. A hátúszó alapja rövid, szegélye enyhén homorú. A farokalatti úszó alacsony. A hátoldalon zöldesbarna vagy szürkészöld, oldala halványkéken ezüstös, a hasa fehér. A mellúszó halvány narancsvörös, a has- és a farokalatti úszó sötétebb vörös. A farokúszó középen halvány, szélein sötétvörös színű. Ívási időben fején és testének felső részén fehér nászkiütések jelennek meg. A fej kékes színű, a kopoltyúfedő és a test oldala gyöngyházfényű lesz. Az úszók is élénkvörössé válnak. Reofil halfaj, az év nagy részét a folyók erős sodrású részein tölti. Ivarérettségét hároméves korában éri el, ívóhelyének habitusáról eltérő adatok vannak. Egyes leírások szerint ívási időben, március-május hónapokban elhagyja a főmedret és a holtágak, kiöntések vízinövényzetére rakja ikráit (Berinkey, 1966; Pintér, 1989). Más szerzők szerint a folyók gyors áramlású részein a köves-kavicsos mederben ívik, ugyanazon a területen ahol a paduc, a pénzes pér és a márna (Povž és Ocvirk, 1990). Az ovulált ikrák kb. 2 mm átmérőjűek, szürkés-rózsaszínűek. Az ikrások 25-30 ezer ikrát raknak le egyedenként, a víz 10-14 oC hőmérsékleténél. A kikelő lárvák 13-14 mm hosszúak. Életük első napjait a mederfenéken töltik nyugalomban. Táplálékösszetételét még nem vizsgálták. Elterjedési területén ritka halfaj, olyannyira, hogy Szlovéniában szigorúan védett, így az IUCN vörös listájára is felkerült (IUCN, 1988; Povž, 1989).

 

Gyöngyös koncér - Rutilus frisii meidingeri Heckel, 1852

Teste megnyúlt, hengeres, áramvonalas. A kicsi alsó állású száj, a paducéhoz hasonló. A hátoldala sötétzöld, oldala ezüstösen csillogó, a has fehér. A farokúszó mélyen bemetszett. A hát és a farokalatti úszó homorú. A hasúszók és a farokalatti úszó vörhenyes, a többi szürkés színű. A hímeken ívási időben nagyszámú és viszonylag nagyméretű nászkiütés jelenik meg. A Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tenger mellékén a Dnyeszter, Dnyeper, Don és Bug folyókban ívó Rutilus frisii Nordmann, 1840 elkülönült előfordulású alfaja. Vándorló, kisebb csapatokban a Duna felső szakaszán, néhány ausztriai és németországi tóban (Chiemsee, Fraunsee, Altersee, Mondsee) és az azokba ömlő folyókban él (Cihař és Malý, 1975). Alkalmanként a Duna osztrák szakaszán is megjelenik, a folyó magyar-szlovák határszakaszának szlovák oldalán való előfordulásáról is van adat (Hensel, 1979). A Duna magyarországi szakaszán még nem sikerült kimutatni, de valószínűsítik előfordulását (Pintér, 1989). Áprilisban-májusban ívik a tavak be- és kifolyóinak környékén. Táplálékában férgek, rovarlárvák, puhatestűek, növények és ritkán halak szerepelnek.

 

Amur - Ctenopharyngodon idella Cuvier & Valenciennes, 1844

Szinonim: Leuciscus idella (Valenciennes, 1844); Ctenopharyngodon laticeps (Steindoechner, 1866); Pristiodon siemionovi (Dybowski, 1877).

Megnyúlt testű, hengeres, oldalról enyhén lapított torpedó formájú, rendkívül izmos hal. Feje a testéhez képest kicsi. A száj félig alsó állású, a szájnyílás hátsó része enyhén lefelé lejt. Az ajkak jellegzetesen vastagok és kemények. A nagy szemek a megszokottnál alacsonyabban vannak. A széles homlokon az orrnyílások és a száj között sekély bemélyedés található. A robosztus test viszonylag kicsi úszókat visel. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok és kemények, kaudális peremüket sötét szegély övezi, ettől testén félholdakból álló mintázat látható. Háta zöldesbarna, oldala aranysárga, hasa piszkossárga színű. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. Ivari dimorfizmus csak tavasszal, az ívást megelőzően alakul ki, a tejesek mellúszói a test felőli oldalon érdes tapintásúvá válnak. Eredeti élőhelyén (kínai nagy folyók, Jangce, Sárga-folyó, Hszicsiang és az Amur középső és alsó folyása) tipikus folyóvízi halnak számít, életének minden szakaszát a főmederben tölti. Ivarérettségét Kínában 4 év alatt éri el, egyéb területen - ahol meghonosították - a földrajzi szélességtől függően 14 hónap (Maláj-félsziget) és 6-10 év (Magyarország, Lengyelország) fejlődési idő szükséges, hogy először ívjanak. A tejesek általában korábban érik el ivarérettségüket. Őshazájában csoportosan ívik a folyók sodorvonalában, kavicsos fenék fölött, 21-22 oC hőmérsékletű vízben, áradások alkalmával a felsőbb szakaszokon. Hazánkban az 1963-tól Kínából és a volt Szovjetunióból importált halat, más európai országok gyakorlatához hasonlóan, mesterséges úton szaporítják. A faj természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen tisztázva, bár jelezték már szaporodását a Dunában (Kászoni, 1988) és a Tiszában (Pintér, 1977, 1989). Az ovulált ikra 1,5-1,8 mm átmérőjű, amely a megtermékenyítés után 3,5-4,5 mm-re duzzad. Az embrionális fejlődés az adott hőmérsékleten igen gyors, mindössze 30-36 óráig tart. A kikelt lárvák 5 mm hosszúak, az exogén táplálkozásra a kelést követő 4-5. napon térnek át. Az első formált táplálékát apró zooplankton szervezetek adják (Rotatoria, juvenilis Cladocera, Copepoda), később bentikus élőlények (Chironomidae lárvák). Fokozatosan tér át enzimrendszerének és tápcsatornájának teljes kifejlődése után a szubmerz növények fogyasztására. Meghatározóvá a növényi táplálék 5-6 cm-es testhossz elérésekor válik. 2-3 éves korban a nád, sás fiatalabb hajtásait, a víz feletti növények aláhajló részeit is megeszi. Bizonyos táplálékszelektivitás megfigyelhető az amur esetében. Az élőhelyén található növényféleségek közül először a számára kedves tápláléknövényt kezdi fogyasztani, aminek következtében a mederfenntartási célokból telepített amurok tevékenysége kezdetben nem látványos eredményű. Intenzív növényfogyasztása miatt természetes vizekbe való kihelyezése ma már nem igazolható. Számos természetvédelmi probléma vetődött föl, többek között az, hogy a partvédő növénysávokban, vagy a vízterületen honos halfajok természetes ívóhelyében és ivadékbölcsőjében jelentős károkat okoz.

 

Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus erythrophthalmus (Linné, 1758); Leuciscus erythrophthalmus (Kessler, 1856).

Teste oldalról lapított, magas, a hát, de különösen a has erősen ívelt. A faroknyél rövid és magas. A fej aránylag kicsi, a homlok egészen lapos. A száj felső állású, az alsó állkapocs előbbre áll, mint a felső. Az úszók közül a mell- és a hasúszó aránytalanul kicsi, a hát- és a farokúszó jól fejlett. A hátúszó kezdete a has- és a farokalatti úszó közötti távolság felénél van. Utóbbi két úszó széle homorú, az úszók között pikkelyekkel fedett él húzódik. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok és kemények. Az oldalvonal teljes, a has irányában erősen ívelt. Fontosabb testméreteinek arányai erősen variábilisak, amelyeket az ivari különbségeken kívül az élőhely változatossága is okoz. A pontyfélék egyik legszínesebb hala, háta folyóvizekben acélfényű feketés, oldalai aranysárgák, hasán ezüstös fehér. Nagy átlátszóságú, dús növényzetű állóvizekben háta inkább zöldesfekete, oldala sárgaréz csillogású. Páros úszói, valamint a farokalatti úszója vérvörös, a hát- és a farokúszó szürkés alapszínű, vörhenyes árnyalattal. Az ivadék színezete fakóbb, ilyenkor gyakorta összetévesztik a bodorkával, amelytől a garatfogak alapján különíthető el biztonsággal. Az írisz fehér vagy sárgás árnyalatú, esetleg narancssárga, gyakran tarkítják kicsiny vérvörös foltok, de egésze sosem vörös. Egyik-másik népies elnevezése (veresszem, pirosszemű kele) éppen ezért megtévesztő lehet. Tipikusan csapatban élő hal, megfigyelték már 100 ezer egyedből álló csapatát is (Maitland és Campbell, 1992). Állóvízi hal, igyekszik elkerülni az áramlásos vízterületeket. Nagyobb állománya növényzettel dúsan benőtt tavakban, holtágakban fejlődik ki. A hímek 3, a nőstények 2 éves korukban válnak ivaréretté. A tejesek színezete élénkebbé válik az ívást megelőző időszakban, a nászkiütések a fejen és a test elülső részén nem olyan kifejezettek, mint más pontyfélénél. Az ívás áprilistól júniusig tart. A hímek jelennek meg az ívóterületen először, majd az ikrások megérkezése után beűzik, behajtják azokat a vízinövényzet közé. Az ikrások a vízfelszín közelében rakják le a növényekre 1,0-1,7 mm átmérőjű ikráikat, amelyek száma 90-230 ezer között változik. Az ívási hőmérséklet tekintetében megoszlóak a vélemények, 15-18 oC-tól (Berinkey, 1966; Maitland és Campbell, 1992) 20-24 oC-ig (Nikolszkij, 1950; Kryžanowskij, 1949) találhatók erre vonatkozóan adatok. A kelés a vízhőmérséklettől függően a termékenyítést követő 5-6. napon történik, a 4,5-6 mm-es lárvák a fej ragasztómirigyénél fogva 3-4 napig, a szikanyag teljes felszívódásáig a növényeken függenek. Első táplálékuk apró zooplankton szervezetek és algák. Fejlődésük során fokozatosan térnek át a fajra jellemző táplálékbázis, a magasabbrendű növények fogyasztására. Az irodalmi adatok alapján a kifejlett példányok nem kizárólagos növényevő szívesen fogyasztanak állati eredetű táplálékot is (Niederholzer és Hofer, 1980; Maitland és Campbell, 1992). Hosszú életű de viszonylag kis termetű halfaj.

 

Nyúldomolykó - Leuciscus leuciscus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus leuciscus (Linné, 1758); Sőualius leuciscus (Heckel és Kner, 1858); Sőualius lepusculus Heckel (Herman, 1887).

A test megnyúlt. Közeli rokonától a domolykótól elsősorban kisebb feje és kevésbé vaskos teste különbözteti meg. A száj kicsi, enyhén alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón. A szájzug nem éri el a szemen keresztül húzott merőleges vonalat. Az oldalvonal a test közepén van, kissé lefelé ívelő. A farokalatti úszó szegélye homorú. A farokúszó hosszú, mélyen bevágott. Testét viszonylag apró, de vastag pikkelyek fedik, szélükön apró fekete pontocskák vannak. Háta feketés, néha sötétszürkén barnás, vagy sötét olajzöld. Oldalai ezüstösen csillogóak, egyes élőhelyein aranysárgák. A has fehér, néha ezüstös. A hátúszó általában füstszínű, a has- és a farokalatti úszó töve sárgás-vöröses, a többi szürke. Az írisz sárgás, sötét apró pontokkal tarkítva. Patakokban és kisebb folyókban a pisztráng szinttájtól kezdődően egészen a lassú, síkvidéki tájakig megtalálható a növényzetmentes, kavicsos-köves medrű szakaszokon. A fiatalabbak kisebb rajokat alkotnak, az idősebb példányok szoliterekké válnak. Nagyobb állományai a paduc szinttájon alakulnak ki. Ivarérettségét a tejes a harmadik évben, az ikrás egy évvel később éri el. Az ívóhelye egész évi tartózkodási helynek közelében van, tehát nászát nem előzi meg a folyóvízi halakra általában jellemző felfelé vándorlás. Ívásra március-május hónapokban verődik össze kisebb csapatokba és homokra, kavicsra rakja le 1,5-2 mm átmérőjű sárgás színű ikráit. A természetes ívásának megfigyelésekor tapasztalt széles vízhőmérsékleti intervallum (10-24,8 oC) arra enged következtetni, hogy az ívási időszakot nem a víz hőmérséklete határozza meg (Ivaszkiewicz, 1970). Embrionális fejlődésük 16-18 oC-on 14-16 napig tart. A kikelő lárvák 7,5-8 mm hosszúak, kezdetben gyorsan fejlődnek (Maitland és Campbell, 1992). Az ivadék és a kifejlett egyedek táplálékáról hazai adataink nincsenek. Egyes szerzők szerint elég nagy arányban fogyaszt algát és detrituszt (Hellawell, 1974), elfogyasztja a rovarlárvákat, férgeket, repülő rovarokat, de megeszi a korhadó növényi és állati eredetű anyagokat is. A halragadozás nem jellemző a fajra, de felszedegeti más halfajok, elsősorban a paduc ikráit (Gyurkó, 1972). kép

 

Domolykó - Leuciscus cephalus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus cephalus (Linné, 1758); Cyprinus dobula Linné (Bloch, 1782); Sőualius dobula Linné (Herman, 1887).

Teste vaskos, hengeres, oldalról csak enyhén lapított. Feje feltűnően nagy, amit néhány népies neve találóan fejez ki (fejes domolykó, fejes hal, nagyfejű hal ... stb.). A homlok széles, a fej felülről lapított. A száj csúcsba nyíló, vagy kissé felső állású, szeglete túlér a szem elülső szélénél húzott merőleges vonalon. Az állkapcsok hossza egyenlő. A farokúszó kevésbé mélyen bemetszett, mint a nem többi tagjáé. Cycloid pikkelyei nagyok és vastagok, szélüket feketés-barnás pettyekből álló rajz díszíti. A hát- és a farokalatti úszó szegélye domború. Háta feketés, barnászöld vagy sötétzöld fémes csillogással, oldala vízterületenként változóan ezüstös, vagy aranyosan csillogó, hasa fehéres, de nincs fémes csillogása. Hát- és farokúszója sötétszürke enyhe pirosas árnyalattal, a mell-, a has- és a farokalatti úszók vörösek, szélük felé fokozatosan halványulón sárgába átmenők. A fiatal példányoknál valamennyi úszó szürke. Az írisz sárga vagy ezüstös, fent egy barnás-zöldes, alul pedig egy fekete pont látható rajta. A domolykó többnyire a folyók felső szakaszán él, a Felső-Tiszán a küsz és a paduc után a harmadik legnagyobb gyakoriságú hal (Györe et al., 1995), de előfordul a nagyobb folyók középső szakaszán, valamint hegyvidéki tározókban is. Elkerüli a folyók iszapos medrű, lassan folyó részeit. Előszeretettel tartózkodik az alámosott partoldalak alatt, a vízbe nyúló ágak és gyökerek között, a vízösszefolyásokban, a magasabb parti építmények árnyékában. Fiatalabb korban csoportban járnak, az idősebbek inkább magányosak. Szaporodásbiológiáját elsőként Romániában tanulmányozták. A tejesek 3-4., az ikrások 4-5. életévükben válnak ivaréretté. A tejesek oldalvonala körül és feje alatt apró nászkiütések jelennek meg az ívási időszakot megelőzően. A víz optimális ívási hőmérsékletének elérésétől függően májusban-júniusban ívik, egyes megfigyelések szerint a hidegebb telet és tavaszt követően ez egészen eltolódhat augusztusig (Jászfalusi, 1944). Az ikrások egyedenként 25-100 ezer darab 1,3-1,5 mm átmérőjű ikrát raknak le a folyók sekélyebb mélységű kiöntéseiben. Az embrionális fejlődés a 18-19 oC-os vízben 4-6 napig tart. A kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak. A kelést követően a lárvák még 3-4 napig a szikzacskóból táplálkoznak, annak teljes felszívódása után fitoplanktont, majd apró zooplankton szervezeteket fogyasztanak. November táján már elérik a 8-10 cm hosszúságot. A kifejlett példányok rovarlárvákkal, férgekkel, puhatestűekkel, a víz felszínére hulló rovarokkal élnek. Az idősebb példányok nem válnak kizárólagos halragadozókká, mindenevők maradnak az egyre növekvő halfogyasztás ellenére is. Európából több alfaját is leírták (Rolik, 1962; Pintér, 1989): Leuciscus cephalus albus - Közép-Olaszország, Dalmácia, Albánia; Leuciscus cephalus cabeda (Dél-Franciaország, Észak-Olaszország); Leuciscus cephalus cavedanus (Wloszech); Leuciscus cephalus cephalopsis (Mnyejszej); Leuciscus cephalus macedonicus (Sztruna, Marica és Meszta folyók); Leuciscus cephalus meridionalis (Franciaország); Leuciscus cephalus orientalis (Kaukazus, Balkán); Leuciscus cephalus pyrenaicus (Spanyolország); Leuciscus cephalus vardarensis (Vardar folyó, Macedónia). kép

 

Jász - Leuciscus idus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus idus (Linné, 1758); Cyprinus jeses Linné (Bloch, 1782); Cyprinus orfus Linné (Lorek, 1837); Idus melanotus Heckel (Herman, 1887).

Teste oldalról lapított, mérsékelten magas, a hát- és hasvonala íveltebb, mint a nem többi tagjáé. A hátvonal íve a kifejlett példányokon, a nyakszirt tájékán megtörik. Feje közepes nagyságú, szája kicsi, csúcsba nyíló, de a szájhasíték kissé felfelé irányul. A szájzug nem éri el a szem elülső szegélyéhez húzott merőleges vonalat. Pikkelyei apróbbak, mint a két domolykóé. Faroknyele rövid és magas. A farokalatti úszó szegélye homorú, a farokúszó elég nagy és mélyen kivágott, alsó lebenye valamivel hosszabb a felsőnél. A háta kékeszöld, esetleg szürkészöld, aranyos tündökléssel, oldala kékesen ezüstös vagy sárgás rózsaszínű. Hasa sárgásfehér. Páros úszói, valamint a farokalatti úszó vöröses árnyalatú, a többi kékes, ónos szürke, enyhe vöröses árnyalattal. Az aranyos-pirosas xantorisztikus változata hosszas mesterséges szelekció eredménye. Az arany-orfának nevezett változat testének alapszíne narancssárga vagy vörös, amelyet szabálytalanul elszórt fekete foltok díszítenek. A jász előnyben részesíti a tiszta vizű lassú áramlású síkvidéki folyókat, patakokban és tavakban ritkán alakul ki nagyobb állománya. Előfordul a Balti-tenger brackvizében is. Kedvező életkörülményeket biztosítanak számára az olyan tározók is, amelyeknek bőséges a vízutánpótlása, mint pl. a Kiskörei-tározó (Harka, 1985; Györe, 1995). Ivarérettségét a tejes 3-4, az ikrás 4-5 éves korban éri el. Nagyobb csapatokba verődve áprilisban-májusban keresik fel a folyók lassú áramlású, homokos aljzatú szakaszait, ahol 14-16 oC vízhőmérséklet mellett rakják le az 1,6-2,3 mm átmérőjű ikrákat. A 60-150 ezer darab ikrát egy adagban bocsájtják ki. Az embrionális fejlődés 8-10 napja után kikelő lárvák 3-6 mm (Popescu, 1950), más adatok szerint 8-10 mm hosszúak (Maitland és Campbell, 1992). A pigmentálódás a kelést követő 3-4. napon kezdődik meg. A fiatal egyedek növényi planktonnal, majd zooplanktonnal táplálkoznak, növekedésük során fokozatosan alakul ki a fajra jellemző mindenevés. A kifejlett egyedek táplálékában megtalálhatók a makrofiták, puhatestűek, férgek, rákok, rovarlárvák, halivadékok, sőt még a detritusz is. Néhány európai országban, pl. Lengyelországban és Oroszországban mesterségesen is tenyésztik pontyos tógazdaságok járulékos halaként, mivel a pontynak nem táplálékkonkurense.

 

Vaskos csabak - Leuciscus souffia agassizi Cuvier & Valenciennes, 1844

Szinonim: Telestes agassizi (Heckel, 1847), Leuciscus agassizi (Heckel és Kner, 1858); Telestes agassizi Heckel (Herman, 1887).

Teste erősen megnyúlt, hengerded, áramvonalas, oldalról csak enyhén lapított. A feje viszonylag nagy, orra kissé boltozatos. A szem a fejhez képest nagy. A szája félig alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón. A hát- és a hasvonal kevésbé ívelt, mint a többi Leuciscus fajnál. A hasúszó kezdete a hátúszó kezdete alatt, vagy kissé mögötte van. A hátúszó széle egyenes, a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A farokúszó mélyen kimetszett. A faroknyél hosszú. Pikkelyei közepes nagyságúak. A test hátoldala szürkészöld, esetleg sötétszürke, kékes csillogással. Az oldala ezüstös, a test hosszában - a szemtől egészen a farokig - széles szürke oldalpászta húzódik, amely a nász idején a hímeknél lilás színűre változik. A has felé ívelt oldalvonal narancssárga. A kopoltyúfedő és a pikkelyek caudalis vége ugyancsak narancssárga. A színpompát fokozza, hogy az oldalvonal mentén alul és felül egy fekete pontsor húzódik. A hát- és a farokúszó szürke, tövük sárgás, a többi úszó narancssárga. A Rajna, a Duna és a Tisza, valamint néhány mellékfolyójuk (Dráva, Nagyág, Talabor, Tarac, Körös,) tiszta, oxigénben gazdag felső szakaszán él. Ívása májusban a sodrásos, kavicsos szakaszokon csapatosan történik (Vásárhelyi, 1961). Szaporodásbiológiájáról, növekedéséről nincsenek adatok.

 

Fürge cselle - Phoxinus phoxinus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus phoxinus (Linné, 1758); Leuciscus phoxinus (Lešniewski, 1837); Phoxinus laevis Agassiz (Herman, 1887).

Teste torpedószerű, áramvonalas, csak a faroknyél lapított oldalról. Feje és szája közepes nagyságú. A hát- és hasvonal enyhén ívelt. A száj torokfelé nyíló. Az oldalvonal a testközéptől kezdődően több helyen megszakad, csak ritka esetben terjed a faroknyélig. A faroknyél hosszú. Úszói a mell- és a hasúszó kivételével viszonylag nagyok. Háta zöldesbarna, a test felső harmada sűrűn pettyezett, oldala zöldes-sárgán fénylő, a közép-vonal tájékán nagyobb, barna vagy fekete foltokból álló sor húzódik. Színezete az élő-helytől, a hal hangulatától függően nagyon variábilis. Ívási időszakban igen kifejezetté válik az ivari dimorfizmus, a hímek feltűnő nászruhát öltenek, amely egészen a nyár végéig megmarad. Hátoldaluk sötét kékes-feketére, mell- és hasrészük élénk kárminvörösre változik. A pontyfélékre jellemző nászkiütések a fej dorzális részét sűrűn borítják. Tipikus élőhelye a hegyi patakok és folyók pisztráng és pér szinttájának oxigénben gazdag, tiszta vize, de az életfeltételeit biztosító síkvidéki folyókban, tavakban és tározókban is megtalálható (Maitland és Campbell, 1992). Hazai tavi előfordulására jó példa a tapolcai Malom-tó populációja. Ivarérettségét viszonylag korán, már kétéves korában eléri. Az ivarérett állomány csapatosan vándorol a patakok felsőbb szakaszán lévő ívóhelyekre. Áprilisban-májusban ívik 10-15 oC vízhőmérsékleten, a patakok 10-15 cm-nél nem mélyebb, köves aljzatú mederszakaszain. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárga színű ikrákból egy-egy ikrás 200-1000 szemet rak le egy adagban, amelyeket a meder köveire ragaszt. A 4-5 mm hosszú lárvák 3-6 nap alatt kelnek ki optimális körülmények között, az exogén táplálkozásra áttérő lárvák mérete 7-8 mm. Élőhelytől változóan ugyan, de viszonylag gyorsan fejlődnek, az év végére rendszerint elérik a 4-5 cm-es nagyságot. Tápláléka változatos, étrendjében szerepel alga, makrofita, puhatestű féreg, apró rákok, rovarlárvák, vízbe hulló rovarok (Hartley, 1948), sőt más halfajok ikráit is megdézsmálja (Wiesinger, 1959). kép

 

Balin - Aspius aspius Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus aspius (Linné, 1758); Aspius rapax Agassiz (Herman, 1887).

Teste erősen megnyúlt, hát- és hasvonala csaknem egyformán ívelt, oldalról kissé lapított. A fej hosszúkás, alacsony és keskeny. A száj nagy, az ajkak kemények. Az alsó ajak kampószerűen behajló, valamelyest hosszabb, mint az alsó. Bár ragadozó, szájában nincsenek fogak, ellenben garatfogai erősek, kampószerűen hajlottak. Testüket vékony apró cycloid pikkelyek borítják. Az úszók, különösen a páratlanok nagyok, erőteljesek. A hát- és a farokalatti úszó szegélye erősen homorú. A mellúszó hosszú és hegyes. A hátoldala szürkés vagy kékesfekete, az oldala ólomszürke színezetű, a has ezüstfehér. A hát és a farokúszó szürkésfekete, a többi áttetszően színtelen vagy enyhén vörhenyes. Tipikus élőhelye a folyók középső szakasza és a nagyobb állóvizek. A zavaros és szennyezett vizeket kerüli. A lassú sodrású, hinaras helyeken, a vízfelszínhez közeli vízrétegekben található kisebb-nagyobb csapata, különösen ott, ahol legfontosabb táplálékhala, a küsz nagy tömegben fordul elő. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. A menyhal és a csuka után az egyik legkorábban ívó halunk. Márciusban hatalmas csapatokban vonul a megszokott ívóhelye felé. A part menti fűzfák gyökereire, vagy a kavicsos, homokos mederre rakja le 1,4-1,5 mm átmérőjű, sárgás, erősen ragadós ikráit. Az embrionális fejlődés 9-12 oC-on 10-15 napig tart, a kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak. A szikzacskó 3-4 nap alatt felszívódik, a lárva eleinte kerekesférgekkel, majd plankton-rákokkal táplálkozik. 3-4 hónapos korban lassan rátér a ragadozó életmódra, a kétéves balin már csaknem kizárólag halakkal táplálkozik (Trzebiatowsi és Leszczewicz, 1976). Viszonylag hosszú életű és nagyra növő halfaj. kép

 

Kurta baing - Leucaspius delineatus Heckel, 1843

Szinonim: Sőualius delineatus (Heckel, 1843); Alburnus delineatus (Walecki, 1864); Leucaspius abruptus Heckel (Herman, 1887).

Teste feltűnően megnyúlt, alacsony, oldalról enyhén lapított. A fej vaskos, zömök, a száj meredeken felső állású, az alsó állkapocs előreugró, túlnyúlik a felsőn. A szem feltűnően nagy. A hátúszó kezdete a hasúszók alapjának kaudális vége mögött van, vége majdnem a farokalatti úszó kezdetével esik egybe. A farokúszó mélyen bevágott, két lebenye azonos hosszúságú. A hát- és a farokalatti úszó szegélye egyenes vagy enyhén homorú. Az oldalvonal a kopoltyútól kezdődően legfeljebb 12 pikkelyen látható, e jellegzetes bélyeg alapján biztosan el lehet különíteni a küsztől, amivel gyakorta összetévesztik. Közepes nagyságú cycloid pikkelyei vékonyak, könnyen leválnak. A hátoldal általában zöldesbarna, ritkán fekete, oldala, hasa ezüstös. A kopoltyútól a farokúszóig acélkék csík húzódik végig a testen, e fölött a hátoldal barna pontokkal tarkított. A hát- és a farokalatti úszó szürkészöld, a mellúszó színtelen vagy enyhén füstös színű, hasúszója halványsárga. Csaknem minden lassú áramlású, nagy átlátszósságú folyó- és állóvízben megtalálható, de gyors sodrású patakokban nem tud megélni (Keresztessy, 1992a). Kis testméretével arányosan, korán, már a második évben ivarérett. Kisszámú, 100-150 darab, 1 mm átmérőjű ragadós ikráit csendes, ritkás növényzetű öblökbe rakja le, gyöngysorszerűen a szubmerz növények szárára, levelére, vagy vízbe hullott levelekre, ágdarabokra. Párosával ívó halfaj, alacsony ikraszámát a pontyfélék körében ritkának tekinthető szaporodásbiológiai magatartásformával, az ikra gondozásával ellensúlyozza. A hím, úszóinak állandó mozgatásával biztosítja az ikratelep oxigénben dús vízzel történő ellátását, aminek következtében az embrionáliskori mortalitás igen alacsony rátájú. A kikelő lárvák 5,2-5,3 mm hosszúak (Koblickaja, 1966), önállóan a kelést követő 2-3. napon kezdenek táplálkozni, a szikanyag teljes felszívódása után. Kezdetben algákat, kerekesférgeket fogyasztanak, 30-40 napos korukban térnek át a fajra jellemző táplálék keresésére (Brezeanu, 1971). Az év végére 3-4 cm-es testhosszúságot érnek el.

 

Küsz - Alburnus alburnus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus alburnus (Linné, 1758); Alburnus lucidus Heckel (Herman, 1887).

Teste nyúlánk, oldalról erősen lapított. A háta csaknem egyenes, hasa ívelt. A fej kicsi, a homlok lapos. A szem a fejhez mérten nagy. A száj félig felső állású, a víz felszínén való táplálkozásra alkalmas. A mellúszók hosszúak, hegyesek, a hátúszó magas. Viszonylag nagy farokúszója mélyen kivágott. Oldalvonala a test egész hosszában jól láthatóan fejlett. Apró cycloid pikkelyei könnyen lehullók. A hátoldal csillogó kékeszöld vagy feketészöld, oldalai és hasa ezüstösek. A hát- és a farokószó szürke, a többi áttetszően színtelen, csak tövükön vörhenyesek. Ívási időszakban az úszók színe egészükben egyhén pirosak. Csaknem minden nem túlságosan gyors áramlású folyóvízben és állóvízben megtalálható, könnyen alkalmazkodik a domb- és síkvidéki tározók és csatornarendszerek nyújtotta életkörülményekhez. Bár viszonylag oxigén-igényes halfaj, meglehetősen jól bírja a víz bizonyos fokú szennyezettségét. Legnagyobb állományai a növényzettel kevésbé benőtt tavakban alakulnak ki. Csak a kisebb hegyvidéki patakok gyors áramlású szakaszairól hiányzik. Kis termetű halfaj, 2-3 éves korában már ivarérett. Áprilistól júniusig terjedő időszakban több szakaszban ívik, legkorábban akkor, amikor a víz hőmérséklete eléri a 15 oC-ot. Az ívások alkalmával egy anyahal az egész szezon alatt összesen 3-10 ezer 1-1,2 mm átmérőjű, enyhén sárgás színű ikrát rak le a homokos-kavicsos aljzatú víztereken. Az embrionális fejlődés 16 oC-on 8, 20 oC-on 3-4 napig tart. A kikelő lárvák csak 3-5,5 mm hosszúak, első formált táplálékukat rotatóriák, állati egysejtűek és planktonrákok juvenilis egyedei jelentik (Maitland és Campbell, 1992). Fokozatosan térnek át algabevonat, rovarok és azok lárvái fogyasztására. A fenékről nem vesznek fel táplálékot, elsősorban a víz felszínére esett, vagy a víz felső rétegében élő rovarokat fogyasztják. Rövid életű faj, egyedei ritkán érik meg a tíz évet.

 

Sujtásos küsz - Alburnoides bipunctatus Bloch, 1782

Szinonim: Cyprinus bipunctatus (Bloch, 1782); Alburnus bipunctatus Heckel (Herman, 1887).

Teste megnyúlt, oldalról lapított, közepesen magas. A küsznél zömökebb, magasabb. A hát- és a hasvonal csaknem egyformán ívelt, a faroknyél alacsony. A feje közepes nagyságú, orra lekerekített, rövid. A kicsi szájcsúcsba nyíló vagy félig felső állású. A mellúszó hegyes, a hát- és a farokalatti úszó magas, szegélyük egyenes. A farokúszó mélyen kivágott. Az oldalvonal teljes, a has felé erősen ívelt. Cycloid pikkelyei vékonyak, könnyen lehullanak. A hasúszóktól a végbélnyílásig pikkelytelen él húzódik. Hátoldala kékes, barnászöld vagy szürkészöld, oldala ezüstös csillogású. Az oldalán 3-4 pikkelynyi szélességű zöldes-narancssárgán irizáló sáv húzódik, amely az ívási időszakban feltűnőbbé válik. Az oldalvonal mentén alul és fölül fekete pontsor látható. A mell-, has- és farokalatti úszó töve narancssárga, vörhenyes, ami ívás idején az egész úszóra kiterjed. A hát- és a farokúszó sárgásszürke. A folyók felső szakaszán, a pisztráng szinttáj alsó részétől egészen a márna szinttájig fordul elő jellemzően, de itt is inkább a lassú áramlású területen található meg (Balon, 1962), a nagy esésű gyorsabb, valamint a növényzettel benőtt mederrészeket kerüli, állóvizekben igen ritka. Ivarérettségét a tejes 2, az ikrás 3 éves korában éri el. Csapatosan ívó halfaj. A homokos, kavicsos medrű sodrásos szakaszokon több részletben ívik, a víz hőmérsékletétől függően május-június hónapokban. Szaporodásbiológiája, ontogenezise nincs kellőképpen feltárva. Tápláléka igen változatos összetételű rovarlárvák, férgek, puhatestűek, zooplankton-szervezetek mellett jelentős hányadot tesz ki a detritusz és makrofita (Gyurkó et al., 1967). Elterjedési területén a törzsalakon kívül 11 alfaja ismert (Lelek, 1980; Brilinska, 1986). kép

 

Állas küsz - Chalcalburnus chalcoides mento Agassiz, 1832

Szinonim: Alburnus mento Agassiz (Herman, 1887); Alburnus chalcoides var. danubicus Antipa (Berg, 1948); Alburnus mento Agassiz (Vásárhelyi, 1961).

Teste nagyon megnyúlt, áramvonalas, oldalról erősen lapított, de a faroknyél majdnem hengeres. A fej aránylag kicsi, a homlok lapos, a száj felső állású, az alsó állkapocs túlnyúlik a felsőn. Szeme aránylag nagy. A hátúszó hosszú és alacsony, a farokúszó hosszú és mélyen kivágott. Apró cycloid pikkelyei erősen ülnek. Az oldalvonal teljes, a has felé erősen ívelt. A hátoldala barnászöld vagy acélkékbe húzó kékeszöld, oldala és hasa ezüstös csillogású, a has fehér. A hát- és a farokúszó sötétszürke, a többi úszó piszkossárga. Az írisz ezüstös, felső részén feketén pontozott. Tengerekben, brackvizekben és édesvizekben is előfordul, de a tengeri állomány is az édesvizekben ívik, azaz vándorló. Hazánk természetes vizeiben való előfordulásáról pontos képünk nincs, a korábbi faunisztikai kutatások (Vásárhelyi 1961, Tóth, 1972) által jelzett területekről újabban nem jelezték. Valószínűsítik, hogy az egymástól eltérő életmódot folytató rasszok határainkon belül is kimutathatók (Pintér, 1989). Tavasszal, az ívási időszakot megelőzően az ivarérett tejesek fején és testének elülső részén fehér nászkiütés jelenik meg. Csapatosan vonulnak májusban-júniusban megszokott ívóhelyükre, a folyók parti sávjába, a legfeljebb 20-30 cm mély kavicsos aljzatú részekre. Az ívás két részletben történik, 18-19 napos időközzel. Az ívás kőmérsékleti optimuma 12-18 oC közé esik, a 9,5 oC alatti vízhőmérséklet letálisnak bizonyult a fejlődő embriókra (Herzig és Winkler, 1986). A kikelő lárvák az ívóhely kavicsai között maradnak a szikanyag teljes felszívódásáig. Erre az időre úszóik is kifejlődnek, áttérhetnek az exogén táplálkozásra. Kezdetben kerekes- férgeket, majd egyre nagyobb testű plaktonrákokat fogyasztanak. Az állas küsz kifejlett egyedei planktonevők, táplálékukban azonban kisebb-nagyobb arányban kimutathatók a bentikus szervezetek is.

 

Karika keszeg - Blicca bjoerkna Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus bjoerkna (Linné, 1758); Blicca argyroleuca Heckel (Herman, 1887).

Teste magas, oldalról erősen lapított. A fej kicsi, az orra tompán lekerekített, homloka széles és domború. Szemei a fejéhez képest nagyok, a száj csúcsba nyíló, de a felső állkapocs valamivel túlér az alsón. Szemének retináján egy fényvisszaverő réteg található, amely a fényt a pálcákra vetítve jelentősen megnöveli a szem érzékenységét a kissé zavaros vízben (Maitland és Campbell, 1992). A meredek ívű és töretlen hátoldalon többé-kevésbé jól látható pikkelytelen barázda húzódik. A mell- és a hasúszók rövidek, a rövid, de magas hátúszó kezdete jóval a hasúszó töve mögött van. A farokalatti úszó hosszú és magas, szegélye homorú. A faroknyél rövid és magas, a farokúszó hosszú és mélyen kivágott. A hason a hasúszó mögött egészen a végbélnyílásig pikkelytelen él húzódik. Közepes nagyságú cycloid pikkelyei vastagok, a hosszanti sorok pikkelyei az oldalvonal és a hát közötti területen közel azonos méretűek. A hát sötétbarna, esetleg kékes színezetű, az oldalak szürkésen ezüstös csillogásúak, a has ezüstös. A hát-, farok- és farokalatti úszó szürke, szürkéskék, a páros úszók töve vörhenyes. Lassú sík- és dombvidéki folyókban, állóvizekben közönséges. Ivarérettségét 3-4 éves korában éri el. Ívóhelyeiket, a növényzettel benőtt szélvizeket májusban-júniusban keresik fel nagy csapatokban. A hímeken a pontyfélékre oly jellemző nászkiütés a fejen és a test elülső részén jelenik meg. Az ikrások egyedenként 15-110 ezer enyhén sárgás, kb. 2 mm átmérőjű ikrát raknak le több részletben a növényekre a víz felszínéhez közel. A 4-6 nap múlva kikelő lárvák 4,5-5 mm hosszúak. A karika keszeget a szakirodalom fakultatív bentofágnak és planktofágnak tartja (Vijverberg és Densen, 1984). Nem tekinthető a dévérkeszeg igazi táplálékkonkurensének az egymástól elkülönülő élőhelyek miatt. A tavak litorális zónájában, életterükben némi átfedés tapasztalható ugyan, de a vizsgálati eredmények itt sem igazolták a táplálékbázisért való versengésüket (Lammens, 1984).

 

Dévérkeszeg - Abramis brama Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus brama (Linné, 1758); Abramis vetula Heckel (Herman, 1887).

Oldalról lapított, magas testű hal, a hát vonala gyengébben, a hasé erősen ívelt. A nyakszirtnél egy jellegzetes törés figyelhető meg. A feje kicsi, orra legömbölyített, szeme közepes nagyságú. A száj félig alsó állású. Hátúszója magas, rövid, a farokalatti úszó hosszú. A hosszú farokúszó mélyen kivágott, alsó lebenye valamivel hosszabb a felsőnél. A háton a fejtől a hátúszóig egy pikkely nélküli barázda húzódik, a mellúszó után a hasi részt nem borítja pikkely. A hosszanti sorok pikkelyei az oldalvonaltól a hát felé haladva fokozatosan kisebbednek. A háta szürkésfekete, sötétbarna, ólomszürke, a folyóvízben élőké feketés-olajzöld esetleg kékes árnyalatú. Oldalai sárgásszürkék, a vízterülettől függően dominálhat az aranyos árnyalat. Hasa sárgásfehér. A fiatal egyedek úszói áttetszőek, színtelenek, a kifejlett példányoknál palaszürkék. Az írisz aranyosan, vagy ezüstösen csillog. Számos környezeti tényezővel szembeni nagy toleranciájának köszönhetően csak a gyors áramlású patakokból, ill. az erősen elmocsarasodott vízterekből hiányzik. Ivarérettségét hazánkban 3-4 éves korra éri el. Ívása több szakaszban április végétől júniusig tart. Csapatosan, zajosan ívik a szubmerz növényzettel benőtt részeken, az áradások alkalmával frissen elöntött réteken, de fűzgyökérre, algaszövedékkel bevont kövekre is lerakja 1,2-1,6 mm átmérőjű ikráit. Az ovulált ikra mennyisége egyedenkén 100-340 ezer között van. A növényre vagy egyéb aljzatra ragasztott ikrák fejlődése 18-20 oC-on 3-4 napig tart. A kikelő lárvák 3,9-5,3 mm, más adatok szerint 6-6,5 mm hosszúak (Maitland és Campbell, 1992). 2-3 napig az aljzathoz ragadva pihennek, majd a szikanyag teljes felszívódása és levegőnyelés után megkezdik az önálló táplálkozást. Eleinte algákat, majd 8-9 napos korukban apró zooplankton szervezeteket fogyasztanak. Háromhetes korban, amikor elérik a 2,5-3 cm-es nagyságot rovarlárvákkal, férgekkel táplálkoznak. A kifejlett egyedek fakultatív bentofágok és planktofágok (Vijverberg és Densen, 1984; Bíró, 1985). A Kaszpi-tenger és az Aral-tó vízgyűjtő területéről ismeretes egy alfaja, az Abramis brama orientalis Berg, 1948. Az Abramis brama danubii Pavlov, 1956 dunai alfaj önállóságát többen vitatják. Herman (1887) könyvében Abramis vetula Heckel, 1835 silány keszeg néven leírt faj minden valószínűség szerint a dévérkeszeg egy rosszul növekvő változata, amelyet a Körösök vízrendszerében is sikerült kimutatni (Györe és Oláh, 1988). kép

 

Lapos keszeg - Abramis ballerus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus ballerus (Linné, 1758).

Teste megnyúlt, oldalról lapított, nem annyira magas, mint a többi Abramis fajé. Feje kicsi, szája felső állású. Orra rövid és hegyes, szeme nagy. Homloka lapos és széles. Mellúszója hegyes, rendszerint eléri a hasúszók kezdetét. A hátúszó rövid és magas, szegélye egyenes. A farokúszó hosszú, mélyen bevágott, az alsó lebenye hosszabb a felsőnél. A farokalatti úszó igen hosszú, az úszósugarak száma meglehetősen széles intervallumban variábilis. A háton a fej végétől a hátúszóig pikkely nélküli barázda húzódik. A hátúszó kezdete jóval a hasúszó töve mögött van. A hasúszó mögött a has egészen a végbélnyílásig pikkelytelen. A háta sötétkék vagy zöldes, esetleg szürkésbarna, az oldalak ezüstös csillogásúak. Hasa sárgásfehér vagy enyhén vörhenyes. A páros úszók halványsárgák, feketén szegélyezettek, a páratlan úszók világosszürkék. Nagyobb folyókban, azokkal összeköttetésben álló holtágakban és tavakban, hazánkban a Balatonban is él. Tipikus nyíltvízi hal. Tavasszal csapatokban vonul megszokott ívóhelyére, a folyók felső szakaszainak kiöntéseire. Hároméves korában válik ivaréretté. Az áprilistól-júniusig terjedő ívási időszakban a frissen elöntött füves területek növényeire rakja le 20-70 ezer, 1,5 mm átmérőjű ikráját, melyből a megtermékenyítést követő 12. napon kelnek ki a lárvák. Nyíltvízi életmódjának megfelelően a lapos keszeg planktofág. kép

 

Bagolykeszeg - Abramis sapa Pallas, 1811

Szinonim: Cyprinus sapa (Pallas, 1811).

A test oldalról lapított, magas. Feje kicsi és magas. Orra feltűnően tompa, a száj kicsi és félig alsó állású. A szem feltűnően nagy. Homloka széles, domború. A mellúszók hosszúak, hegyesek, elérik a hasúszókat. A hátúszó rövid, magas, hegyes, szegélye enyhén homorú, kezdete jóval a hasúszó töve mögött van. A hátéle a fejtől a hátúszóig, a has a hasúszó mögött a végbélnyílásig pikkelytelen. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó mélyen bemetszett, alsó lebenye hosszabb a felsőnél. Háta szürkésbarna, sötétszürke, oldala erősen ezüstös csillogású, a hasa fehér. Úszói szürkék, enyhe sárgás árnyalattal, a páratlan úszók ezen felül feketén szegélyezettek. Nagyobb folyókban és azok mellékágában alakul ki nagyobb állománya, ahol a fenék közelében tartózkodik. Kedveli a gyors áramlású, tiszta, oxigénben gazdag, kavicsos mederszakaszokat. Ivaréretté 3-4 éves korára válik, a tejesek az ívást megelőző időszakban nászruhát öltenek. A pontyfélékre jellemző kiütések a fejen és a páros úszók belső oldalán jelennek meg. Csapatosan ívik, rendszerint májusban, amikor a nőstények egyedenként 5-40 ezer darab, 1,5-2 mm átmérőjű ikrát szórnak szét a folyók kavicsos szakaszán. Az ívás befejeztével az ívó csapat szétszéled, és visszavándorol az ívóterület alatt lévő élőhelyére (Györe et al., 1995). Az ikrából kikelő lárva 7-8 mm hosszú, a pigmentálódás első jelei csak 14-15 mm-es testhossznál jelentkeznek. A Kaszpi-tenger és az Aral-tó vízgyűjtőjéről a halfajnak egy különálló alfaját, Abramis sapa bergi Belyaeff, 1929, ill. egy változatát, Abramis sapa bergi natio aralensis Tjeyokin, 1939 írták le. A törzsalaknak is két formája ismeretes, az egész életüket édesvízben töltő, valamint az ívásra a tengerből az édesvízbe vándorló rasszhoz tartozó forma.

 

Szilvaorrú keszeg - Vimba vimba Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus vimba (Linné, 1758), Abramis vimba Linné (Herman, 1887); Abramis melanops Heckel (Herman, 1887).

A test megnyúlt, oldalról lapított, mérsékelten magas. Feje közepes nagyságú, orra hosszú, homloka széles, enyhén domború. A száj alsó állású. A hátúszó rövid, szegélye egyenesen levágott, mögötte a háton a farokúszóig terjedő, jellegzetes fűrészes él tapintható. A kicsi hasúszó és a farokalatti úszó között a has éles, pikkelytelen. A farokúszó mélyen kivágott. Háta sötétszürke, kékesbarna, az oldalak ezüstös csillogásúak. A hát- és a farokúszó szürkés, a többi úszó fakósárga, tövük esetleg vörhenyes. Ívási időszakban a tejesek páros úszóinak és a farokúszójának töve narancsszínű, a test felső része sötétszürke, csaknem fekete. A hasvonalat követő élénksárga színű sáv teszi díszessé a halat. A vándorló életmódú faj legnagyobb állományai tengerben élnek, onnan csak ívás alkalmával hatolnak a folyókba. Ismeretesek olyan populációi, amelyek egész életüket az édesvízben töltik. A vándorlási ösztön ezeknél sem múlt ki teljesen, tavasszal a folyón fel-felé vonulva keresik meg ívóhelyeiket. Ivarérettségüket 4-5 éves korukban érik el. Ívóhelyül a sekély, 0,4-0,5 m mélységű, kavicsos-sóderes mederrészeket választják, ahová jóval a nász előtt már megérkeznek, és egyre növekvő számú csapatokban várják, hogy a víz hőmérséklete elérje az ívásukhoz optimális 18-19 oC-ot, ami májusban-júniusban következik be. Ragadós narancsszínű 1,6-1,7 mm átmérőjű 40-100 ezer darab ikráját kavicsra rakja le. Az embrionális fejlődés 3-4 napig tart, a kikelő lárvák a kavicsok között fekve a szikanyag teljes felszívódásáig további 6-7 napot töltenek. Életük első szakaszában algákkal és kerekesférgekkel táplálkoznak, később rátérnek az árvaszúnyoglárvák fogyasztására. Táplálkozásukat télen sem szüneteltetik. Morfológiai paramétereiben tapasztalható nagyfokú változékonyságának tudható be, hogy számos alfaját és változatát írták le. Általánosan elfogadott nézet szerint az Északi- és a Balti- tenger vízgyűjtőjén, valamint a Duna vízrendszerében honos populációk a Vimba vimba vimba alfajhoz tartoznak, a dunai állomány csak alfajon belüli formát alkot - Vimba vimba vimba natio carinata Pallas, 1811.

 

Garda - Pelecus cultratus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus cultratus (Linné, 1758).

Teste oldalról erősen lapított, megnyúlt, a hát vonala teljesen egyenes, a has vonala ívelt. A feje viszonylag kicsi, oldalról lapított, szája felső állású, a hasíték majdnem függőleges, az alsó állkapocs beleillik a felső állkapocs mélyedésébe. A szeme nagy. Hátúszója feltűnően rövid és alacsony, kezdete hátrább van, mint a farokalatti úszó kezdete. A mellúszó erőteljes, hosszú, vége hegyes, eléri a kicsi hasúszót. A farokalatti úszó hosszú, de nem magas. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó hosszú, erősen kivágott, nagyjából szimmetrikus. Cycloid pikkelyei kicsik, könnyen lehullanak, a hason a toroktól hátrafelé a test teljes hosszában pikkely nélküli él húzódik. Jellegzetessége, hogy a jól fejlett oldalvonala szabálytalanul zegzugos lefutású. Háta acélkék vagy kékes olajzöld, fémes csillogással, oldalai ezüstösen fénylők, hasa fehéren ezüstös. Úszói fakó vörhenyesek, a hát- és a farokúszót kivéve, amelyek szürkék. A garda eredetileg vándorló halfaj volt, amely a többi tipikus anadrom haltól eltérően nemcsak az ívás időszakában hatolt fel az édesvizű folyókba, hanem a tél kivételével - amelyet a tengerben töltött - az év többi részében is az édesvízben maradt. Hazánkban, a Balatonban, a Fertő-tóban a Duna és a Tisza középső és felső szakaszán, valamint a volt Szovjetunió nagy víztározóiban állandó édesvízi életmódra áttért populációi élnek. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Tavasszal nagy csapatokban vonul ívóhelyére. Testmérettől függően változik a lerakott ikrák száma. A balatoni gardáknál 14-130 ezer, átlagosan 30 ezer (Entz és Lukacsovics, 1957), a Fertő-taviaknál 9-66 ezer szem ikra (Herzig és Winkler, 1983) a faj abszolút fekunditása. Az 1,3-1,5 mm-es ikráit vízközt szórja szét április-május időszakban, amelyek a megtermékenyítés után 5-6 mm-re duzzadnak, könnyebb fajtömegük révén az állóvízben lebegnek a folyókban lassan sodródnak. A 18 oC-os vízben 3-4 nap alatt kikelt lárvák 7 mm hosszúak. Első táplálékát kerekesférgek jelentik, lassan áttér nagyobb méretű zooplankton-szervezetek fogyasztására, a kifejlett példányok vízirovarokkal táplálkoznak. A folyóvizekben és víztározókban az idősebb egyedek halivadék fogyasztása mind nagyobb méretűvé válik.

 

Paduc - Chondrostoma nassus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus nasus (Linné, 1758).

Teste megnyúlt, oldalról enyhén lapított, áramvonalas. A hát és a has enyhén és csaknem egyformán ívelt. Feje nem nagy, orra lekerekített, előrenyúló. A fejtető elég meredeken emelkedik, és egyenesen olvad bele a hát emelkedésébe. A szem elég nagy. A homlok domború és széles. A szájnyílás teljesen alsó állású, haránt irányú hasíték. Az ajkak vésőszerűek, s felszínüket erős szaruréteg borítja. A közepes hosszúságú, magas hátúszó kezdete egybeesik a hasúszó kezdetével. A mellúszó hosszú, a farokalatti úszó aránylag hátul helyezkedik el, a hátúszó vége mögött kezdődik, szegélye homorú. Farokúszója mélyen kivágott. Cycloid pikkelyei közepes nagyságúak, sűrű, egyenletes sorokban helyezkednek el. Az oldalvonal teljes, majdnem egyenes, csak egészen enyhe ívben hajlik a has felé. A háta feketészöld, oldalai ezüstösen szürkék, a hasa fehér, ezüstös csillogású. A hát- és a farokúszó szürkés, feketén szegélyezett, a többi úszó vöröses. Az írisz aranysárga színű. Ívási időben az ivarérett egyedek színezete élénkebb, a test alapszíne kékes csillogású, a mellúszók narancsvörösek. A hímek testén harántcsíkozás, a fejen és a test nagy részén a pikkelyeken gombostűfejnyi, daraszerű nászkiütés jelenik meg. A folyók pénzes pér szinttája alatt, a köves-kavicsos mederszakaszokon nagy egyedszámú populációi élnek. A Tisza magyarországi felső szakaszán Tiszabecs-Vásárosnamény között a küszt nem számítva a halfauna 60-70 %-a paduc (Györe et al., 1995). Ivarérettségét 2-4 éves korban éri el. Az ivarérett példányok áprilisban, az ívást megelőzően, amikor a víz hőmérséklete eléri a 8-12 oC-ot, nagy csapatokban a folyókba ömlő kisebb patakok torkolatához gyülekeznek. Az ikrások által lerakott ikrák száma 12-40 ezer között változik. Az ovulált ikrák átmérője 1,5-2 mm, színük sárga, kissé áttetsző. Az embrionális fejlődés a 14-18 oC-os vízben 4-6 napig tart. A kikelt lárvák 4-4,5 mm hosszúak, 4-5 napig még a szikzacskó anyagából táplálkoznak. Az exogén táplálkozásra való áttérés után algákat és apró zooplankton szervezeteket fogyasztanak. A 3-4 hetes egyedek vésőszerű ajkaik kialakulásával már képesek a köveket borító zöldmoszatok lefejtésére. Sajátos táplálkozási módjával összefüggésben élőhelyén nem táplálékkonkurense egyetlen más halfajnak sem. A galóca legfontosabb táplálékhala, így azokon a folyószakaszokon, ahonnan a folyószabályozások és vízszennyezések következtében hiányzik ez az endemikus pisztrángféle, megfigyelhető a paduc állományának jelentős mértékű megerősödése, mint pl. A Tisza magyarországi felső szakaszán, a Maros (Gyurkó et al., 1956), a Zsil (Niculescu-Duvăz, 1954) felső folyásán, ill. a Cserna, Olt és az Aranyos-Beszterce egyes szakaszain (Bănărescu, 1959).

 

Compó - Tinca tinca Linné 1758

Szinonim: Cyprinus tinca (Linné, 1758); Tinca vulgaris Cuvier (Herman, 1887).

Teste zömök, oldalról lapított, háta erősen, hasa gyengébben ívelt. Feje aránylag nagy, szája kicsi, csúcsba nyíló, ajkai vastagok. A száj szögletében 1-1 kis bajusz található. A szem aránylag nagy. Minden úszója húsos, lekerekített, kivéve az egészen enyhén bemetszett farokúszót. A mellúszó nem éri el a hasúszót. A hátúszó rövid és viszonylag magas, csakúgy a farokalatti úszó is. A faroknyél feltűnően magas. Cycloid, apró, hosszúkás pikkelyei szabályosan rendezett, sűrű sorokban helyezkednek el. Az oldalvonal teljes, majdnem egyenes lefutású. A test erősen nyálkás, síkos tapintású. Hátán feketés-zöldes, sötét olajzöld, oldala világosabb olajzöld vagy aranysárga, aranyos csillogással, a hasa sárgás. A hát-, farok- és a farokalatti úszók sötétszürkék, végük enyhén vörhenyes, a mell- és hasúszók töve hússzínű, többi része sötétszürke. Az írisz vöröses. Élőhelyétől függően változhat a színe, iszapos állóvizekben egészen sötét, csaknem fekete változatai is ismeretesek. Egyes színváltozatai - pl. az aranysárga, vagy a Nyugat-Európában kitenyésztett fehér, kék és arany változatok - kedvelt akváriumi halak. A xantorisztikus változatot korábban külön, önálló fajnak tartották, Cuvier és Agassiz Tinca aurata, Agassiz pedig Tinca chrysitis fajnéven írta le. Síkvidéki állóvizekben meglehetősen gyakori, előfordul a folyók lassú áramlású alsó szakaszain is, kedvenc élőhelye a tavak, holtágak, mocsarak nyáron könnyen felmelegedő, sekély vizű iszapos része. Ivari dimorfizmusa az ívási időszakon kívül is szembetűnő. A tejesek hasúszójának első sugara jól láthatóan vastagabb, mint az ikrásé, valamint az úszó is sokkal nagyobb. A hímek 3., a nőstények 3-4. életévükben válnak ivaréretté. Ívási ideje a víz tartósan 20 oC fölé emelkedésével, májustól kezdődik, és egészen június végéig elhúzódik. Esetenként milliónál is több, igen apró 0,8-1,2 mm átmérőjű, sárgás ikráját szakaszosan, rendszerint 3-4 alkalommal rakja le. A meleg, 24 oC-os vízben a megtermékenyített ikrák inkubációs ideje rövid, 2,5-3 nap. A kikelő lárvák mindössze 3,5-4,5 mm hosszúak, életük első 5-6 napját a szikanyag teljes felszívódásáig ragasztómirigyeik segítségével a szubmerz vízinövényzeten függve mozdulatlanul töltik. A lárvák első tápláléka kerekesférgekből áll, mintegy 2 hét múlva már nagyobb méretű planktonrákokat, bevonat- és üledéklakó szervezeteket is képes elfogyasztani. A kifejlett egyedek táplálékát zömmel bentikus állatok alkotják, de étrendjében megtalálhatók a vízinövények magvai és egyéb részei, korhadó és rothadó szerves anyagok, vagyis a compó omnivor. Áradások alkalmával a ponttyal és a harcsával együtt kivonul az árterületre, a víz visszahúzódásakor azonban továbbra is a kiöntések csatornáiban, gödreiben marad, mivel lassan, vagy egyáltalán nem követi a visszahúzódó vizet. kép

 

Márna - Barbus barbus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus barbus (Linné, 1758); Barbus fluviatilis Agassiz (Herman, 1887)

Teste tipikus - folyóvízi hal - lévén torpedó formájú, hosszan nyújtott, oldalról enyhén lapított. A háta csak nagyon kicsit ívelt, a hasolal jobban. Feje hegyes, hosszú, dorzoventrálisan kissé lapított, orra megnyúlt. Szája alsóállású, melyet jól fejlett húsos ajkak körítenek. Négy vaskos bajuszszála van, amelyek közül az elülső kettő rövidebb. A bajuszszálakon vékony élénkpiros csík húzódik végig. A szem kicsi, a homlok széles és lapos. A hátúszó a hasúszó tövéhez húzott függőleges vonal előtt kezdődik, utolsó osztatlan, kemény, csontos úszótüskéje fogazott, az úszó szegélye homorú. A farokalatti úszó nem éri el a farokúszó tövét. A faroknyél hosszú és egész magas, a farokúszó hosszú és erősen kivágott. Az oldalvonal lefutása majdnem egyenes. Cycloid pikkelyei kicsinyek, sűrű sorokban helyezkednek el. A háta barnászöld, olajzöld, enyhe szürke árnyalattal, oldala aranyosbarna, a hasa sárgásfehér. A hát- és a farokúszó kékesszürke, a többi úszó pirosas. Az úszókon a sugarak közötti hártyán apró fekete pettyek vannak. Kifejezetten folyóvízi hal, elterjedésének felső határától, a hegyi patakok alsó folyásától egészen a tengeri torkolatvidékig fellelhető, elsősorban azonban a dombvidéki, még viszonylag gyors áramlású szakaszok hala (márna szinttáj). Alkalmazkodni képes az ipari és kommunális szennyvizekkel terhelt szakaszok romló életfeltételeihez, ha az oxigénviszonyok egyébként kedvezőek maradnak. Mindazonáltal állománya csökkenőben van, de ez inkább az ívóhelyek beszűkülésével magyarázható. Megszokott élőhelyén található egész évben, csak az ívási időszakban vonul a folyón felfelé, megfelelő ívóhely keresésére. Szaporodás biológiája kielégítően ismert. Ivarérettségüket a tejesek 3-4., az ikrások 4-5. életévükben érik el. A vízterület jellegétől függően májusban-júniusban, hidegebb folyókban júliusig elhúzódóan párosával ívnak, rendszerint 17-18 ° C-os vízben, a gyors áramlású kavicsos-homokos mederszakaszokon. Az ikrás több adagban rakja le sárgás-narancsszínű, 1,5-2,5 mm átmérőjű ikráit, melyek erősen ragadósak. A két-három részletben lerakott, 8-13 ezer szem ikra megtermékenyítésében gyakran más és más tejesek vesznek részt, ami a lehető legnagyobb termékenyítési %-ot biztosítja. Az embrionális fejlődés 18-20 ° C-on 6-7 napig tart, a kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak, a szikzacskó felszívódása után (8-10 nap) kis testméretű zooplankton-szervezetekkel táplálkozik (Maitland és Campbell, 1992), majd lassan áttér a bentikus élőlények fogyasztására. Második életévétől kezdődően a kifejlett állatokhoz hasonlóan vegyes táplálkozású, táplálékspektruma igen változatos. Természetes táplálékai a bentikus rovarlárvák, férgek, puhatestűek mellett a korhadó növényi részek, állati maradványok, a paduc és domolykó ikrája. Növekedése vízterületenként nagyon változó. A Tiszában a vízépítéseket követően állománya erősen megfogyatkozott, az 1950-es évek elejére jellemző 24,5 tonnás éves átlagos fogás az utóbbi években lecsökkent 2-3 tonnára. Bár általánosnak mondható minden halfajból a fogáscsökkenés, az azonban mégis figyelemre méltó, hogy az 50-es években még 6-7 % volt a márna részesedési aránya az összfogásban, napjainkban pedig már csak 0,4-1,3 %. A folyó magyarországi felső szakaszán a tipikusnak mondható márna szinttájon a faj abszolút biomasszája 0,2-0,6 kg hektáronként, Szolnok és Szeged térségében 0,8-1,5 kg. kép

 

Petényi márna - Barbus peloponnesius petényi Heckel, 1847

Szinonim: Barbus petényi (Heckel, 1847); Barbus petényi Heckel (Herman, 1887); Barbus meridionalis petényi Heckel (Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966; Pintér, 1989).

Teste megnyúlt, hengerded, alacsony. A hát kissé íves és kerekített. Feje hosszú, kúpszerű. A nőstényeknél az orr kihegyezett, a hímeknél tompa, lekerekített. Szája alsó állású, tölcsérszerűen kinyújtható. A száj körül vastag húsos ajak van. Az orra elején és a száj szögletében 1-1 pár hosszában erősen variábilis bajuszszál van. A páros úszók aránylag rövidek. A hátúszó kicsi, szegélye egyenes, az utolsó kemény sugár vékony, sohasem fogazott. A farokalatti úszó rövid és feltűnően magas. A faroknyél hosszú, közepesen magas, a farokúszó hosszú, erősen kivágott. Cycloid pikkelyei kicsik, sűrű sorokban ülnek. A hát sötétszürkés, barnás árnyalattal, oldala barnássárga alapszínű, szürkésbarna, szabálytalanul elszórt foltokkal, amelyek ráterjednek a páratlan úszókra is. Hasa sárgásfehér. Az úszók sárgás színűek. Hegyvidéki patakokban a zuhogók után megcsendesülő víztérben fordulnak elő kisebb-nagyobb csapatokban. Oxigénigénye magasabb, mint a márnáé, a vízszennyezésre is érzékenyebb. Ikráját szakaszosan érleli, több részletben rakja le, ennek következtében ívási ideje elhúzódik, májustól egészen augusztusig tart. Csapatosan keresi fel az élőhelye feletti szakaszokon, a kavicsos és köves medrű patakrészeken ívóhelyét. Korai ontogenezise nem ismert, a lárvák kezdetben planktonszervezetekkel táplálkoznak, a kifejlett egyedek mindenevők. Fő táplálékát a kövek élőbevonata, rovarlárvák, puhatestűek képezik, elfogyasztja az állati tetemeket és más, a velük azonos szinttájon ívó halak ikráit is. A Cyprinidae család legdiverzebb neme a Barbus, amelybe megközelítőleg 800 faj tartozik (Howes, 1987). A Barbus peloponnesius Valenciennes, 1842 fajt korábban a Barbus meridionalis Risso, 1826 szinonimjeként tartották számon, amely Dél-Franciaországban és Északnyugat-Olaszországban fordul elő. A morfometrikus jellemzők multivariáns analízisével bebizonyosodott, miszerint a két taxon faji szinten különbözik egymástól, és hogy a Duna vízrendszeréből származó Barbus meridionalis petényi-nek tartott populációk (Koller, 1926; Almaca, 1981, 1984) egyértelműen a Barbus peloponnesius fajba tartoznak (Karakousis et al., 1993). kép

 

Fenékjáró küllő - Gobio gobio Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus gobio (Linné, 1758); Gobio fluviatilis Cuvier (Herman, 1887)

Folyóvízi életmódhoz alkalmazkodóan a test megnyúlt, oldalról és a hasi részen enyhén lapított. A hát viszonylag magas, a fej mögött enyhén, majd később hirtelen emelkedik, a hátúszó után ismét meredeken lejt. A fej zömök, rövid és magas. A száj alsó állású, vastag húsos ajak veszi körül. A száj szegletében 1-1 hosszában erősen variábilis bajuszszál található, amely hátrasimítva sohasem ér tovább a szem hátsó szélének vonalánál. Az orr elég nagy, a szemek közepes nagyságúak és a fejtetőhöz közel ülnek. A praeorbitalis távolság kisebb, mint a postorbitalis. A hátúszó rövid és magas, kezdete majdnem a hasúszó alapja felett van, szegélye enyhén homorú. A farokúszó mélyen kivágott. A faroknyél rövid, magas, oldalról erősen lapított, szélessége kisebb, mint a magassága. Cycloid pikkelyei nagyok, puhák. Az oldalvonal a test közepén majdnem egyenes vonalban halad. A tarkóról és mellről elég gyakran hiányzanak a pikkelyek. Testének alapszíne szürkéssárga enyhe csillogással, a hát sötét barnásszürke, a has fehér. Oldalán fekete foltok találhatók egy sorban, számuk 6-14 között változó. Az úszók áttetszőek, a hát és a farokúszó sugarai feketén pettyezettek. Populációinak előfordulása szigetszerű, folyamatos elterjedéséről nem beszélhetünk, bár megtalálható minden folyóvízben és homokos aljzatú állóvízben. Ivarérettségét - kis termetű halfaj lévén - viszonylag korán, 2-3 éves korban éri el. Ívási időszakban, áprilistól-júniusig az ivarérett egyedek színezete élénkebb, a tejeseken apró nászkiütések jelennek meg. Csapatban ívik a sekély, 20-30 cm vízmélységű, köves-kavicsos, vagy vízinövényzettel benőtt területeken. A kb. 1,4-2 mm átmérőjű ragadós, halványkék ikrából több részletben, egyedenként 2-3 ezret rak le a kavicsokra vagy a növényekre. Az embrionális fejlődés időtartama általában 3 nap, a kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak. Kezdetben kerekesférgekkel, apró plankton-rákokkal táplálkozik, majd egyre többet fogyaszt a bentikus élővilágból. A kifejlett egyedek táplálékát férgek, rákok, puhatestűek, rovarlárvák, fonalas algák és az élőhelyén előforduló más halfajok ikrái alkotják (Hartley, 1948; Gyurkó és Nagy, 1966). Ökológiai változékonyságának köszönhetően számos formáját, alfaját írták már le, taxonómiájának problémáiról több közlemény számol be (Berg, 1948; Ba na rescu, 1956, 1960, 1961, 1964; Lohniský , 1961, 1962; Rolik, 1967; Lelek, 1980). Hazánk természetes vizeiben előforduló Gobio fajok elkülönítésére, előfordulására Harka (1986a; 1986b) dolgozataiban találunk adatokat. kép

 

Halványfoltú küllő - Gobio albipinnatus Lukash, 1933

Szinonim: Gobio belingi (Slastenenko, 1934); Gobio albipinnatus belingi Slastenenko (Berinkey, 1966)

Teste megnyúlt, közepesen magas, oldalról enyhén lapított. Faroknyele hosszú, oldalról lapított, viszonylag magas. Feje megnyúlt, szája alsó állású, a száj körül húsos ajkak találhatók. A száj szegletében 1-1, a preoperkulum szélét el nem érő bajuszszál van. A szem nagy, a küllőfajoké közül a legnagyobb. Az orr rövid, a preorbitális és posztorbitális távolság közel azonos. A hátúszó rövid, de magas, szegélye egyenes. Háta szürkéssárga, oldala hasonló színű, de világosabb árnyalatú, hasa sárgás. Az oldalvonal mentén 7-8 kerek, kékes foltot visel. Az úszók áttetszőek, a hát- és a farokúszó sugarain lévő halvány foltok 2-2 szabályos sort alkotnak. A többi, hazánkban is előforduló küllőfajtól eltérően az állóvizekben is jelentősnek mondható populációi élnek, így a holtágakban is. Ivarérettségét 2 éves korában éri el. Májusban-júniusban csoportosan ívik hinarasokban, vagy fonalas algák szövedékével bevont köveken (Pénzes és Tölg, 1994). Az ikrás kevés számú, 500-1500 darab, 1,5 mm átmérőjű ikrát rak le. Embrionális fejlődésére vonatkozóan nincsenek adatok. Terjeszkedőben lévő halfaj, egyre több természetes vizünkből jelzik előfordulását. A Kiskörei-tározóban az állóvízi jelleg kialakulásával párhuzamosan a halványfoltú és a fenékjáró küllő kezdeti 50-50 %-os aránya jelentősen megváltozott, a halványfoltú küllő fokozatosan elfoglalta az utóbbi faj élőhelyeit úgy, hogy ma már elvétve lehet csak fenékjáró küllőt találni (Harka, 1986a). Leggyakoribb küllőfajunk, nagyobb álló- és folyóvizeinkben szinte mindenütt megtalálható. Hazánk halványfoltú küllő állományai a Gobio albipinatus vladykovi Fang, 1943 alfajhoz tartoznak, a Dnyeper vízgyűjtőjéből a Gobio albipinnatus belingi Slastenenki, 1934, a Volga vízrendszeréből pedig a Gobio albipinnatus albipinnatus Lukash, 1933 alfaj ismeretes (Bănărescu, 1994). kép

 

Felpillantó küllő - Gobio uranoscopus Agassiz, 1828

Szinonim: Cyprinus uranoscopus (Agassiz, 1828)

Teste megnyúlt, orsószerű, alacsony és széles. A fej hosszú, alacsony dorsoventralis irányban lapított. A faroknyél alacsony, hengeres, azaz magassága és szélessége közel azonos. A szem aránylag kicsi, a preorbitális távolság nagyobb, mint a posztorbitális. A szem a fejtetőre tolódott, felfelé tekintő, magyar nevét ezért kapta. Szája alsó állású, húsos ajak veszi körül, a száj szögletében 1-1 hosszú, hátrasimítva a preoperkulumig érő bajuszszál található. Úszói fejlettek, a mellúszó eléri a hasúszó tövét. A hátúszó rövid és magas, a farokalatti úszó szintén. A farokúszó hosszú, erősen kimetszett. Cycloid pikkelyei az egész testet, így a torok- és a mellrészt is beborítják. A hát barnásszürke, elszórt sötétebb foltokkal, amelyek a szürkéssárga alapszínű testoldalon is megtalálhatók. A has fehér. Az úszók áttetszőek, színtelenek vagy halványsárga árnyalatúak. A hát- és a farokúszó foltozottsága egyes egyedekről hiányozhat, meglétük esetén 2-2 szabályos sort alkotnak. Áramvonalas teste jól mutatja, hogy kiválóan alkalmazkodott a gyors áramlású élőhelyekhez, a Gobio fajok közül a felpillantó küllő hatol föl legmesszebbre a patakokban. Tavasszal az ivarérett hímek testének felső része majdnem feketére változik és apró nászkiütésekkel borított. Ívása április végétől június közepéig tart, az ikra lerakása több részletben történik. Gerinctelen bentikus szervezetekből és növényi törmelékből álló táplálékát kisebb csapatokban keresi. Szaporodásbiológiája, korai ontogenezise kevéssé ismert. Valószínűsíthető, hogy a balatoni előfordulása téves meghatározáson alapul, mivel a faj ökológiai igényeivel ez nehezen egyeztethető össze. Harka (1986a) véleménye szerint, minden bizonnyal az akkoriban hazánkban még ismeretlen halványfoltú küllővel téveszthették össze. Legritkább küllőfajunk, hazai elterjedéséről nincs pontos információ, egyetlen megbízható adat a Tisza magyarországi felső szakaszáról, Tiszacsécséről való (Harka, 1986b). kép

 

Homoki küllő - Gobio kessleri Dybowski, 1862

Szinonim: Gobio carpatorossicus (Drenski, 1930)

Teste megnyúlt, hengeres, nem magas, elég széles. Feje közepesen nagy, orra tompán lekerekített, a preorbitális és posztorbitális távolság azonos. Szája alsó állású, húsos ajak veszi körül, a száj szegletében lévő 1-1 bajuszszál igen hosszú, a preoperkulumig ér. Úszói fejlettek. A hátúszó közepes hosszúságú és magas, kezdete a hasúszók tövével egy vonalban vagy kissé előbbre van. A farokalatti úszó rövid és magas. A faroknyél hosszú, alacsony, hengeres, magassága és szélessége csaknem azonos. A farokúszó hosszú, erősen kivágott. Az oldalvonal majdnem egyenes lefutású. A háta és oldala az oldalvonalig szürkésbarna, az oldalvonal alatt barnássárga, hasa világossárga. Az oldalvonal mentén sorban 6-10, leggyakrabban 8 sötét folt van. Az úszók áttetszőek, színtelenek, a hát- és a farokúszón 2-2 sorban fekete pettyek találhatók. A torokrész és a mell pikkelytelen, aminek nagysága alapján több alfaját írták le (Bănărescu, 1961). Jellegzetes élőhelyei elsősorban a domb- és síkvidéki folyók homokos-kavicsos szakaszai (Bănărescu és Oliva, 1966; Vukovie és Ivanovie , 1971; Gyurkó, 1972; Harka, 1986b), de vannak adatok a hegyvidéki zóna patakjaiban való előfordulásáról is (Bănărescu, 1956). Ivarérettségét a harmadik életévében éri el, ívási időszaka júniusra esik. Gyurkó (1972) szerint főleg algákkal táplálkozik. kép

 

Kínai razbóra - Pseudorasbora parva Schlegel, 1842

Szinonim: Leuciscus parvus (Schlegel, 1842); Pseudorasbora albipinna (Nichols, 1925)

Teste megnyúlt, oldalról lapított, a faroknyél viszonylag magas. A száj kicsi, felső állású, az ajkak lenyesettek. A fej viszonylag kicsi. A hátúszó kezdete egybeesik a hasúszó kezdetével. A farokúszó kivételével - amely kimetszett - minden úszó lekerekített. A hímek hát- és hasúszója a kifejlett állatok esetében mindig nagyobb, mint a nőstényeké, a különbség a kor előrehaladtával egyre nagyobb lesz (Barus et al., 1984). A tejesek testalkata robosztusabb, mint az azonos korú ikrásoké. Háta halványszürke, az oldalak sárgászöldek, erősen ezüstös csillogással, a has fehér. Az operkulumok ezüst- színűek. A test középvonalán a fiatal példányokon egy hosszanti sötét csík húzódik, mely a nőstényeknél idősebb korban is megmarad. A hátoldali pikkelyek dorzális részén sötét színezetű, félhold alakú rajzolat látható. A páros úszók áttetszőek, a páratlan úszók világosszürkék. Kisebb-nagyobb állóvizek és csatornák makrovegetációval dúsan benőtt partközeli zónájában élnek. Az ivarérett hímek kora tavasztól viselik fekete nászruhájukat. Az operkulum és a szem alatti terület ibolyaszínűre változik. A fejen, a szem alatt és a test elülső oldalán 14 kúp alakú tüskét viselnek. Az ikrások nászruhája szerényebb, operkulumuk kénsárga színű, a test oldala az oldalvonal alatt sárgás lesz. Ívóhelyüket jól felmelegedő sekély vízben készítik elő. A hím ívási aljzatként követ, kagylóhéjat, vagy más fenéken lévő keményebb tárgyat választ, melyet letisztít. Erre ragasztja a nőstény sárga színű, ovális, 1,3-1,6 x 1,1-1,3 mm nagyságú, 50-560 szem ikráját. A hím őrzi és gondozza ezek után az ikracsomót. Az ívás naponta ismétlődik más-más ikrással. Az abszolút fekunditás korosztálytól függően 639-2816 között változik (Giure a és Angelescu, 1971). Az ikrák fejlődése 21-26 ° C-on meglehetősen hosszú, 5-7 nap, igaz, a kikelő 4,5-5 mm-es lárvák fejlettek, már a második napon megkezdik önálló táplálkozásukat. Első táplálékukat kerekesférgek jelentik. A kifejlett egyedek táplálkozási szokására vonatkozó adatok ellentmondásosak. Az eltérő vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a kínai razbóra jól tud alkalmazkodni a különböző élőhelyek eltérő táplálékbázisához. Eredeti előfordulási területe Kelet-Ázsia, ahonnan a kínai növényevők ivadékával együtt hurcolták be Romániába, ahol tömeges elszaporodását először 1961-ben észlelték (Bănărescu, 1990b). Hazánkban - az első példánya alapján - előfordulását 1963-ban jelezték a paksi tógazdaságból, tömegesen biharugrán figyelték meg (Molnár, 1967), azóta szinte minden állóvizünkben megtalálható, közönséges fajnak tekinthető.

 

Szivárványos ökle - Rhodeus sericeus amarus Bloch, 1782

Szinonim: Cyprinus amarus (Bloch, 1782); Rhodeus amarus Agassiz (Herman, 1887);

Teste magas, oldalról meglehetősen lapított, a hát és a has vonala erősen ívelt. A száj kicsi, csúcsba nyíló. A szem viszonylag nagy. A homlok széles, domború. A mell- és a hasúszók rövidek. A hátúszó hosszú és magas, szegélye domború, kezdete valamivel hátrább van a hasúszó tövénél. A faroknyél hosszú, közepesen magas. Cycloid pikkelyei nagyok. Az oldalvonal nem teljes, a kopoltyúfedő mögött általában csak 4-6 pikkelyre terjed ki. A hát barnászöld vagy olajzöld, oldala ezüstös szürke, a has ezüstfehér. A hátúszó kezdetének vonalától a test közepén egy kékes-türkiszzöldes sáv húzódik a faroknyél végéig. Az úszók enyhén sárgás árnyalatúak. Ívási időben a hímek nászruhája igen színpompás. A test oldalán a zöld és az ibolyaszín dominál, a has vörhenyes, ami az ívás közeledtével vérvörösre változik. A hát- és a farokalatti úszó élénkpiros, vékony fekete szegéllyel. A fején megjelenik a pontyfélék hímjeire oly jellemző fehér nászkiütés. A szivárványos ökle kedvelt élőhelyei az álló vagy az egészen lassú áramlú vizek, amelyekben nagyobb kagylók is élnek. Igen korán, már a második életévében ivaréretté válik. Ívási időszaka elég nagy időintervallumot fog át, áprilistól egészen június végéig tart. A mintegy 80 szem ovális alakú, meglehetősen nagy méretű (2,3-3,1 x 1,39-1,69 mm) ikrát a nőstények több részletben rakják, hosszú tojócsövük segítségével szemenként a kagylók kopoltyúüregébe. Minden egyes ikrát a tejes külön-külön termékenyít meg oly módon, hogy az ikrás távozása után a kagyló fölé úszva kibocsájtja a tejet, amelyet a kagyló légzőmozgása által keltett vízáramlat juttat az ikrához. A kelést követően a lárvák még 2-3 napig nem hagyják el védett bölcsőjüket, amit a meglehetően nagy mennyiségű szikanyag tesz lehetővé. A kagyló kiválasztásában annak faji hovatartozása nem játszik szerepet. A kagylót elhagyó lárvák 9-10 mm hosszúak, gyorsan növekednek. Első táplálékuk kerekesférgekből, apró planktonrákokból, majd később nagyobb rovarlárvákból áll. A kifejlett állatok táplálékbázisát döntő hányadban planktonikus algák teszik ki (Spataru és Gruia, 1967).

 

Kárász - Carassius carassius Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus carassius (Linné, 1758); Carassius vulgaris Nilsson (Herman, 1887)

Teste oldalról erősen lapított, magas hátú, néha kerekded. A testmagassága élőhelyenként tág határok között változó. A folyóvízi egyedek teste nyúlánkabb, az állóvizekben élőké csaknem kerek. Feje kicsi, rövid, szája felső állású, ajkai a pontyénál kevésbé húsosak. Bajusza nincs. Szeme közepes nagyságú. A homlok széles, kissé domború. A mell- és a hasúszó rövid, a hátúszó hosszú és magas, széle a kifejlett példányoknál domború. Az utolsó osztatlan, megvastagodott, tüskeszerű sugarán 28-29 fog van. A farokalatti úszó rövid, viszonylag magas, bognártüskéjén 29-31 apró fog található. Pikkelyei nagyok, vastagok, erősen ülnek. Színezetére döntő hatással van a környezet. Háta sötétbarna, néha egészen feketés, a dús növényzetű, mocsaras élőhelyeken csak a hasán sárgás-rezes színű. A tiszta állóvizekben feje olajzöld, háta zöldesbarna néha sárgásbarna, oldalai aranysárgák, a has sárgásfehér néha halványvörös árnyalattal. Az írisz sárga színű, szélén aranyozott. A fiatal egyedek faroknyelén, a farokúszó tövénél fekete folt látható. A folyóvízi példányok színe világos, ezüstösen csillogó. A páratlan úszók szürkéssárgák, a páros úszók vörhenyesek. A hashártya az ezüstkárászétól eltérően nem fekete. Síkvidéki tavainkban, állóvizeinkben valamikor tömeges volt. Nagyobb folyókban a sekély, növényzettel benőtt, iszapos fenekű részeken él, az áramló szakaszokat kerüli. Oxigénigénye rendkívül alacsony, egészen mostoha körülményekhez képes alkalmazkodni. Ivarérettségét a második vagy a harmadik életévében éri el. Ívási ideje május-június hónapokra esik. Csapatokban, tömegesen keresik fel a vizek sekélyebb részeit, amikor a víz hőmérséklete eléri a 14-16 ° C-ot. Egy ikrás 2-3 részletben rakja le 1,4-1,7 mm átmérőjű, sárgás színű, 120-300 ezer szem, erősen ragadós ikráját a víz alatti növényzetre. A 3-7 napig tartó embrionális fejlődés után kikelő lárvák 3,8-4,1 mm hosszúak, a szikanyag teljes felszívódásáig, mintegy 5-6 napig még a növényeken függenek ragasztómirigyeik segítségével. Az 5,5-6,5 mm testhosszúságú lárvák első táplálékát kerekesférgek jelentik. A tíznapos korukban 8-12 mm méretű halak más zooplankton-szervezeteket is fogyasztanak. Mivel ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval, gyakran hibridizálódik azzal (pontykárász, kárászponty). A hibridek ikrás egyedei fertilisek, a tejesek rendszerint sterilek.

 

Ezüstkárász - Carassius auratus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus auratus (Linné, 1758); Cyprinus gibelio (Bloch, 1783); Carassius gibelio Nilsson (Herman, 1887); Carassius auratus gibelio Bloch (Berinkey, 1966; Pénzes és Tölg, 1994)

Teste oldalról lapított, magassága élőhelyenként változó, de háta nem annyira ívelt és magas, mint az ezüstkárászé. Faroknyele is hosszabb, a farokúszó jobban kimetszett. Feje kicsi, rövid, szája csúcsba nyíló, nincs bajusza. Szeme közepes nagyságú. A homlok széles, enyhén domború. A mell- és a hasúszó rövid. A hosszú hátúszó kezdete a hasúszók tövével egy vonalban vagy kissé azok mögött kezdődik. A hátúszó bognártüskéjének csúcsi felén 10-11 fog található. Pikkelyei viszonylag nagyok, vastagok, keményen beágyazottak. Az oldalvonal csak enyhén hajlott, majdnem egyenes. A háta zöldes ólomszínű, oldalai ezüstösek, hasi tájéka fehéren ezüstös. Páratlan úszói sötétebb, páros úszói világosabb szürke színűek. Domb- és síkvidéki lassú áramlású folyókban, tavakban, holtágakban, csatornákban általánosan elterjedt. Természetes vizeink fokozódó eutrofizációja, a tavak és holtágak gyorsuló szukcessziója egyre nagyobb létszámú populációk kialakulásának kedvez. Ivarérettségét 2-3 éves korban éri el. Szaporodása nagyon érdekes, elterjedési területének szélső határain populációja kizálólag ikrás egyedekből áll (Deckert, 1966). Az ivarérett ikrások más Cyprinidae fajok hímjeivel ívnak össze oly módon, hogy ikráit az idegen halfaj fészkébe csempészi (ívási parazitizmus). Az idegen hím spermája csupán fejlődésre serkenti az ezüstkárász ikráját (spontán gynogenezis), így a kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, amelyek ivaréretten mind nőstények lesznek. Ez a szaporodási magatartásforma új vízterületek meghódításakor különösen előnyös. Hazánkban egyre több víztérben figyelték meg a tejes egyedek jelenlétét (Pénzes és Tölg, 1993). Apró 1-1,5 mm átmérőjű, 100-400 ezer, sárgás színű ikráját 2-3 részletben rakja le májustól-júniusig terjedő időszakban. Embrionális fejlődése 3-8 napig tart, a kikelő lárvák 4-6 mm hosszúak. Első táplálékukat egysejtűek, kerekesférgek, apró planktonrákok alkotják. A kifejlett egyedek a bentikus állatok fogyasztásával a ponty legjelentősebb táplálékkonkurensei. Az eddig önállónak vélt két alfaj, a Carassius auratus auratus és a Carassius auratus gibelio azonos (Hensel, 1971), csak kelet-ázsiai és nyugati formáját különböztetik meg. Utóbbi forma pontos földrajzi elterjedését nehéz meghatározni, különösen annak nyugati határát. Már a korai középkorban jelen volt Európában, természetes terjeszkedésének az utóbbi évtizedekben lehettünk tanúi. A köztudatban az él, hogy csak az 1954-es, Bulgáriából származó importja után vált ismertté hazánkban (Szalay, 1954). A hasvízkór leküzdését célzó honosítás azonban csak hozzájárult a faj egyébként megállíthatatlan gradációjához. Herman (1887) könyvében említést tesz egy ún. kövi kárász (Carassius gibelio Nilsson) nevű halfajról, amelynek nem elég részletes leírása ellenére is arra következtethetünk, hogy csakis az ezüstkárászról lehet szó. Ezek alapján a faj már az előző század második felében ismert volt hazánk természetes vizeiben. Herman megjegyzése szerint a halászok nem különítették el a széles kárásztól. A halakra vonatkozó tudományos ismeretek akkori állása szerint a legtöbb kutató is legfeljebb az utóbbi korcs változatának tekintette (Siebold, 1863; Benecke et al., 1886).

 

Ponty - Cyprinus carpio Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus hungaricus (Heckel, 1836); Cyprinus acuminatus (Heckel és Kner, 1858); Cyprinus hungaricus Heckel (Herman, 1887); Cyprinus carpio m. aralensis (Spiczakov, 1935)

Testalakja részben örökletes, részben környezeti tényezők hatására jelentős változékonyságot mutat. A természetes vizeinkben előforduló vadpontynak két formáját különítik el, különösen a profilindex és a fejindex eltérő értéke alapján. A nyurga ponty (Cyprinus carpio carpio m. hungaricus) teste nyújtott, hengeres, testmagassága a testhossz 20-28 %-a. A tő ponty (Cyprinus carpio carpio m. acuminatus) valamivel magasabb hátú, a két testméret aránya 28-36 %. A tógazdaságokban kitenyésztett nemes pontyot a legtöbben nem tekintik önálló formának, testmagassága a testhossz 36-48 %-a. A vadpontyok feje viszonylag nagy, a testhossz 25-28 %-a, a nemes változatoké valamivel kisebb. A száj csúcsba nyíló, harmonikaszerűen kitolható. A felső ajkon 1-1 hosszabb, a száj szögletében pedig 1-1 rövidebb bajuszszál található. Orra hosszú, tompán lekerekített, homloka széles és erősen domború. Mellúszója széles, hosszú, a hátúszó hosszú és magas, széle egyenesen levágott. Az úszó utolsó osztatlan, kemény úszósugarának dorzális oldala sűrűn fogazott. A farokalatti úszó rövid, közepesen magas, utolsó osztatlan sugara kemény tüske, melynek hátulsó oldala fogazott. A farokúszó nagy és erősen kivágott. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok, erősen ülnek. A tógazdasági nemes pontyok örökletes pikkelyezettsége alapján elkülönítik a pikkelyes, a tükrös, oldalsoros és az ún. bőrponty változatokat, amelyeknek számos variációja ismert. Testalkatához hasonlóan színe is rendkívül változatos. A hát leggyakrabban sötét olajzöld vagy olajbarna, a testoldal zöldessárga, a has sárgásfehér vagy fehér. A mocsaras, iszapos fenekű állóvizekben sötétebb színezetű, néha feketés árnyalatú. A folyóvizekben élők világosabbak, gyakran aranyos színben tündöklők. A kultúrváltozatok között gyakran akadnak fehér (albinó), fekete (melanisztikus) és aranysárga (xantorisztikus) példányok. A Távol-Keleten kitenyésztett színes díszpontyok természetes vizeinkben is előfordulnak. Élettere a síkvidéki álló és lassú áramlású folyóvizek, holtágak. Jól alkalmazkodik a víz viszonylag magasabb sótartalmához is, bár brackvizekben nem szaporodik. Hazánk természetes vizeiben a tejesek 2-3, az ikrások 3-4 év után válnak ivaréretté. Az ívás rendszerint 18-22 ° C-os vízben történik, bár ennél hűvösebb vízben is megfigyelték már nászát (Martüsev, 1973). Az ismételten kialakuló ívási környezetben szaporodásuk 8-25 naponként megismétlődhet, így a mérsékelt égövön április végétől augusztusig lehetséges az ívása. Ívóhelyként a frissen elárasztott ártéri területek füves rétjeit, illetőleg a csendes, finom szálú hínárral dúsan benőtt, sekély vizű tórészeket választja. Nagyobb ívó populáció esetén is kisebb-nagyobb csoportok (2-4 ikrás, 8-10 tejes) különülnek el, és egymás mellett zavartalanul ívnak. Az ikrás testtömeg-kilogrammonként 150-200 ezer, 1-1,5 mm átmérőjű, szürkészöld színű ikrát rak le. A 3-4 nap után kikelő lárvák 6-7 mm hosszúak, ragasztómirigyük segítségével még 4-5 napig függeszkednek a növényeken. Első tápláléka kerekesféreg, egyhónapos korban már apró planktonrákokat fogyaszt. Növekedése során egyre növekvő mennyiségben a bentikus szervezetek képezik táplálékukat. A kifejlett egyedek mindenevők, ragadozó magatartásforma ritkán, főleg fehérjehiányban szenvedő anyapontyoknál figyelhető meg. kép

 

Fehér busa - Hypophthalmichthys molitrix Cuvier & Valenciennes, 1844

Szinonim: Leuciscus molitrix (Cuvier és Valenciennes, 1844); Onychodon mantschuricus (Dybowski, 1877)

Teste oldalról erősen lapított, közepes testmagasságú. Feje nagy, de a pettyes busáénál kisebb. Szája felső állású. A szájszögletből húzott vízszintes vonal áthalad a szemen. A kopoltyúíveken a szűrőfelület szélesebb, mint a légzőfelület. A hátúszó rövid és magas, szegélye egyenes. A mellúszó nem éri el a hasúszó tövét, a farokalatti úszó viszonylag hosszú. A faroknyél magas, a farokúszó mélyen kivágott. A hasvonal jellegzetes éle a kopoltyúktól egészen a farokalatti úszókig terjed. Cycloid pikkelyei aprók, vékonyak, amelyek a fiatalabb egyedeken ezüstösen, az idősebb példányokon ólomszürkén csillognak. A hátoldal szürke, esetleg zöldes árnyalatú, az oldalak és a has ezüstösen fehérek. A hát- és a farokúszó szürke, a többi úszó sárgás árnyalatú. Tipikus folyóvízi hal, eredeti élőhelyén életének egy részét a főmederben, az intenzív táplálkozás időszakát pedig a kiöntésekben tölti. Hazánkban tavakban, holtágakban is megél. Őshazájában ivarérettségét 3-4, hazánkban 5-6 év után éri el. Az ivarérett példányok a folyók felső, gyors áramlású, zátonyos szakaszán, a felszín közelében ívnak, 23-24 ° C-os vízben. Az 1,2 mm átmérőjű lerakott ikrák néhány óra alatt 4-4,5 mm-esre duzzadnak, amelyek fajtömege a vízével azonos, így lebegve messzire sodródnak a folyóban. Embrionális fejlődésük a magas hőmérsékleten gyors, a 6 mm-es hosszúságú lárvák 1,5-2 nap alatt kelnek ki, és még legalább 1 hétig sodródnak, miközben teljesen felélik szikanyagukat. Önálló táplálkozásukat már a folyók lassúbb szakaszain kezdik meg. Természetes szaporodására utaló jelekkel hazánkban először a Tiszán találkoztak 1973-ban (Pintér, 1977, 1978). A lárvák kezdetben kerekesférgeket, majd egyre nagyobb méretű planktonrákokat fogyasztanak. Az 15 mm-es ivadék áttér a detrituszból, fitoplanktonból és apró zooplanktonból álló étrendre, miközben véglegesen kifejlődik a kopoltyúíveken lévő szűrőfelület, és bélcsatornájuk testük hat-hétszeresére hosszabbodik meg. A táplálékszelektivitás nem a szűrőszerv pórusaival, hanem az egyes kopoltyúíveken lévő két szűrőfelület alkotta csatorna méretével és az elfogyasztott táplálék emészthetőségével függ össze. A táplálkozására vonatkozó eredmények nem bizonyították, hogy a faj kizárólagosan fitoplanktofág lenne. Általában megfigyelhető, hogy a tógazdaságokból természetes vizekbe telepített egyedek törzshossznövekedése az új környezetben felgyorsul.

 

Pettyes busa - Aristichthys nobilis Richardson, 1836

Szinonim: Leuciscus nobilis (Richardson, 1836); Hypophthalmichthys nobilis Richardson (Pénzes és Tölg, 1994)

Teste oldalról lapított, közepesen magas. Feje feltűnően nagy, homloka széles. A szájszögletből húzott vízszintes vonal átmegy a szemen vagy fölötte halad, a szemek alacsonyabban fekszenek, mint a fehér busáé. A száj felső állású. A kopoltyúíveken a szűrő- és légzőfelület szélessége azonos, a szűrőfelület nem szivacsos, hanem lemezes. A hátúszó rövid és magas, a mellúszó hátrasimítva túlér a hasúszó tövén. A faroknyél magas, a farokúszó aránytalanul nagy és mélyen kivágott. A hasél csak a hasúszók és a farokalatti úszó között figyelhető meg. Cycloid pikkelyei aprók, vékonyak. Háta sötétszürke, oldala ezüstös, vörösesbarnán vagy sötétszürkén szabálytalanul márványozott. Úszói szürkék, néha vörösen árnyaltak. Őshazájában a fehér busához hasonlóan a nagy folyók tipikus reofil halfaja, hazánkban jól érzi magát a tározók, nagyobb tavak és holtágak állóvizében is. Ivarérettségét eredeti elterjedési területén 3-4, hazánkban 5-6 év alatt éri el. Csapatosan vonul májusban-júniusban a folyók kavicsos, mérsékelt sodrású szakaszaira, ahol egy-egy ikrás 1 millió körüli, 1,25-1,55 mm átmérőjű ikráját vízközt szórja szét. A megduzzadó szedercsíra állapotú ikra 3,2-5,3 mm nagyságú, amely 1 g/cm3 körüli fajtömege lévén lebeg. A megtermékenyítést követően kb. 36-50 óra múlva kelnek ki a sárgásfehér, szem és száj nélküli lárvák. Szabad életük első 4-5 napjában szikanyagukat élik fel. A folyó sodrával utazó lárvák pigmentálódásához, kopoltyú és szájnyílásuk kialakulásához 6-8 nap szükséges, ekkor érnek a táplálékbő árterületekre, ahol kerekesférgekkel és apró planktonrákokkal élnek. A kifejlett egyedek fő táplálékát zooplankton-szervezetek és detritusz, kisebb mennyiségben algák alkotják. Hazai vizeinkben a faj természetes szaporodását eddig még nem tapasztalták.

 

Kövi csík - Orthrias barbatulus Linné, 1758

Szinonim: Cobitis barbatula (Linné, 1758); Cobitis barbatula Linné (Herman, 1887); Nemachilus barbatulus Linne (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966); Noemacheilus barbatulus (Balon, 1966; Lusk et al., 1983; Brilinska, 1986; Pintér, 1989; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994)

Kis termetű, hosszúkás-hengeres alakú hal. Feje felülről kissé lapított, a test inkább oldalról. A kúp alakú fej az orr irányában keskenyedő, a száj alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón, ajkai húsosak. A felső ajak közepén 4 rövidebb, a száj szögletében 1-1 hosszabb bajuszszál található. Szeme kicsi, a szem alatti tüske fejletlen, a bőr alatt rejtve marad, nem észlelhető. A mell- és a hasúszók közepes hosszúságúak, a hátúszó rövid, de magas, széle egyenesen levágott. A farokalatti úszó igen hátul van, jóval a hátúszó vége mögött kezdődik, széle enyhén domború. A faroknyél oldalról lapított, közepesen hosszú, a farokúszó hosszú, széle egyenesen levágott. Testét inkább nyálkaréteg, mint a gyengén fejlett pikkelyzet védi. Cycloid pikkelyei nagyon aprók, ritkán elhelyezkedők, a hasoldalról teljességgel hiányoznak. Színe az élőhelytől függően erősen variábilis, a hát általában sötétbarna, az oldalak alapszíne sárgásfehér, kisebb-nagyobb barna foltokkal márványozott, a has piszkosfehér. A hát- és a farokúszó foltozott. Tipikus élőhelye a patakok, kisebb folyók oxigénben gazdag, kemény aljzatú szakaszai, ill. tisztább vizű tavak litorális zónája. Nagyobb létszámú állománya különösen ott alakulhat ki, ahonnan a ragadozó pisztrángfélék hiányoznak (Libosvárský , 1957). Kis termetének és rövid élettartamának megfelelően ivarérettségét igen korán, már a második életévében eléri. Ívási időben, április-június hónapokban színezetük élénkebb. Viszonylag magas hőmérsékletű, 17-20 ° C-os vízben ívnak, néhány hetes intervallumokkal megszakítva, általában három részletben. A nőstények 3-5 ezer szem, sárgás színű, 0,9-1,0 mm átmérőjű ikrát raknak le a mederfenék köveire, az elöntések fűcsomóira, a partmenti fák gyökereire (Maitland és Campbell, 1992). A vízhőmérséklettől függően az embrionális fejlődés időtartama tág intervallumot fog át. A 4-16 nap alatt kikelő mintegy 3-4 mm-es testhosszúságú lárvák gyorsan fejlődnek. A lárvák légzését elősegítő kopoltyúbojtok viszonylag rövidek, a kopoltyúfedél mindvégig takarja azokat, két hét után el is tűnnek. Az 5 hetes ivadékok már 1,5 cm hosszúak. A sekély szélvizekben tartózkodó fiatal állatok növényi és állati planktonnal táplálkoznak. A kifejlett egyedek főként szürkületben aktívak, fő táplálékukat a bentikus és planktonikus állati szervezeteken kívül növényi törmelék, más halfajok ikrái alkotják. kép

 

Réti csík - Misgurnus fossilis Linné, 1758

Szinonim: Cobitis fossilis (Linné, 1758); Cobitis fossilis Linné (Herman, 1887)

Teste erősen megnyúlt, kígyószerű, feje kicsi. Homloka keskeny, enyhén domború. Orra hosszú, előre keskenyedő, kúp alakú. A száj alsó állású, a felső állkapocs jóval túlnyúlik az alsón. A száj körül 10 bajuszszál található, 6 hosszabb a felsőn, 4 rövidebb bajuszszál az alsón. A szem kicsi. Úszói a farokúszó kivételével kicsik. A hátúszó rövid és alacsony. A faroknyél rövid és magas, oldalról erősen lapított, a farokúszó nagy, széle lekerekített. Cycloid pikkelyei aprók, alig láthatók, ritkán ülnek, egymást alig érintve, a hát és a has középvonala pikkelytelen. Teste hosszában csíkozott, a hát közepén széles, az oldalakra is ráterjedő sötétbarna csík húzódik a fejtől a farokúszóig, majd világossárga és sötétbarna csíkok váltakoznak. Az úszók alapszíne szürkéssárga, sötétbarna foltokkal tarkítva. Tipikus élőhelyét a mocsarak, kisebb tavak, erősen eutróf holtágak litorális zónája és a lassú áramlású csatornák jelentik. A vízszabályozásokkal, területrendezésekkel jelentősen szűkült a faj élettere, szerencsére a még meglévő élőhelyein továbbra is nagy egyedszámú populációi élnek. Alacsony oxigénigényét járulékos légzőszervének köszönheti, a hajszálerekkel dúsan behálózott utóbele lehetővé teszi a légköri oxigén hasznosítását is. A kárásszal és a compóval együtt olyan mostoha oxigénviszonyok között is megél, ahol már a többi halfaj nem képes. A már kétéves korban ivarérett példányok párosan ívnak május-június hónapokban, a sekély, vízinövényekkel dúsan benőtt vízterületeken, ahol az ikrás egyed 2-3 részletben rakja le 1,7-1,9 mm átmérőjű, 10-150 ezer ikráját. A 16-20 ° C-os vízben a 4-5 mm hosszú lárvák 4-5 nap múlva kelnek ki. A lárvák külső kopoltyúbojtjai, mint kisegítő légzőszervek teszik lehetővé, hogy szegényes oxigénviszonyok között is fejlődni tudjanak. Főleg éjjel aktív, nappal az iszapban rejtőzik. Táplálékát férgek, apró rákok, rovarlárvák és puhatestűek képezik.

 

Vágó csík - Cobitis taenia Linné, 1758

Szinonim: Cobitis elongata (Heckel és Kner, 1864); Cobitis elongata Heckel (Herman, 1887)

Teste nyúlánk, oldalról erősen lapított, inkább szalagszerű, mint hengeres. Feje oldalról lapított, orra hosszú, előre fokozatosan keskenyedő. Homloka keskeny. Szeme a fejéhez képest viszonylag nagy. Szája alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón, a szájat húsos megszakított ajak szegélyezi. A bajuszszálak száma 6, amelyek közül 4 a felső állkapocs elülső részén, 2 a száj szögletében található. A szem alatt kétágú, felmereszthető, hegyes tüske van, amely védő funkciót tölt be, bár természetes körülmények közt való használata pontosan nem ismert. Cycloid pikkelyei igen aprók. Alapszíne világos drapp, egyedül a has sárgásfehér. Hátán sötétbarna foltokból álló sor húzódik, ez alatt a test két oldalán párhuzamos, hosszanti lefutású foltsorok vannak, amelyek közül a legnagyobbak a középvonal tájékán találhatók. A foltok nagysága, száma rendkívül variábilis. Az úszók halványsárgák, a hát- és a farokúszót apró fekete pontokból álló sorok díszítik. A farokúszó tövének dorzális felében feltűnő fekete folt látható. Az ivari dimorfizmus kifejezett, az azonos korú ikrások mindig nagyobbak, mint a tejesek. Utóbbiak mellúszójának tövénél a belső oldalon található az ún. Canestrini-szerv, valamint a második úszósugár megvastagodott és hosszabb, mint a következő. A hegyvidéki patakok, gyors áramlású folyók kivételével csaknem minden homokos vagy iszapos medrű álló- vagy folyóvízben megtalálható. Nagy egyedszámú populációi élnek a síkvidéki csatornákban, holtágakban. A víz oxigéntartalmára érzékenyebb, mint a réti csík. Bár béllégzésre a vágó csík is képes, erősen elmocsarasodott, labilis oxigénháztartású vizekben nem él meg. Ivaréretté kétéves korában válik. Május-június hónapokban van az ívási ideje, apró 0,8 mm átmérőjű, sárgás, fotofób, erősen ragadós ikráit a sekély vízben, gyér növényzetű homokos partszakaszokon rakja le, rendszerint váltott tejesekkel, néhány perces időközön-ként. Egy nőstény ezer-másfélezer darab ikrát rak le, amelyek hamar 2,5-3 mm átmérőjűre duzzadnak. Az embrionális fejlődésükhöz 4-7 nap szükséges. A frissen kelt lárvák hosszú ideig fenéklakó életmódot folytatnak, csapatban keresik apró zooplankton szervezetekből álló táplálékukat a nap minden szakában. A kifejlett egyedek már csak éjjel aktívak, táplálékukban puhatestűek, férgek, planktonrákok, kagylósrákok, rovarlárvák találhatók (Robotham, 1977). Több alfaját írták le (Lelek, 1980), ugyanakkor megjegyezni kívánjuk, hogy van olyan vélemény, amely szerint a Cobitis taenia ún. fajkomplexum, azaz valószínűsítik, hogy több fajt takar a név (Ba na rescu, 1994; Nalbant, 1995). kép

 

Kőfúró csík - Sabanejewia aurata Filippi, 1865

Szinonim: Acanthopsis aurata (Filippi, 1865); Cobitis aurata balcanica Karaman (Berinkey, 1966)

Teste nyúlánk, oldalról nagyon lapított, szalagszerű. Feje oldalról összenyomott, előre keskenyedő, kúpszerű. Orra hosszú, elöl tompán lekerekített, homloka keskeny. Szája alsó állású, húsos ajkak szegélyezik. A 6 bajuszszál közül 4 a felső állkapocs elülső részén, 2 pedig a száj szögletében található. A szem közepes nagyságú, alatta kétágú, felmerevíthető, hegyes csonttüske van, amely sokkal erősebb és vaskosabb, mint a vágó csíké. Mell-, has- és hátúszója rövid. A hátúszó mögött a faroknyélen bőrredő van. A farokalatti úszó rövid és alacsony. A faroknyél viszonylag hosszú, a farokúszó hátulsó szegélye egyenesen levágott. Cycloid pikkelyei igen aprók. Két alfaja közül a Sabanejewia aurata bulgarica Drensky, 1923 zömökebb, bajuszszálai rövidebbek, mint a vágó csíké, hátán 5-7, az oldalain 6-11 sötét folt van, közülük az apró foltok és vonalkák hiányoznak. A test alapszíne ibolyás árnyalatú. A Sabanejewia aurata balcanica Karaman, 1922 teste nyúlánkabb, bajuszszálai hosszabbak, mint a vágó csíké, hátán 10-12, oldalán 12-16 sötét folt van, melyek között apró sötét foltok és vonalkák találhatók. A test alapszíne sárgás árnyalatú (Harka, 1986a; Pintér, 1989). A farokúszó tövében mindkét alfaj esetében 2 sötétbarna folt látható, a farok- és hátúszón szabálytalan elrendezésben barna foltok vannak. A két alfaj között bizonyos ökológiai elkülönülést lehet tapasztalni, a balcanica inkább a hegy- és dombvidéki gyors áramlású vizek lakója, míg a bulgarica a síkvidéki vizek kemény, köves aljzatú területein honos (Jászfalusi, 1948). Oxigénigénye a hazai csíkfajok közül a legnagyobb. Ivarérettségét kétéves korában éri el, egy-egy nőstény viszonylag kevés, legfeljebb 300 ikrát rak le (Lusk et al., 1983), április-július időszakban. Szaporodásbiológiája, korai ontogenezise nem ismert. A hímek testoldalán található jellegzetes megvastagodás volt az alapja a Sabanejewia nem felállításának, mivel a Cobitis fajoknál az említett ivari különbség nem figyelhető meg. Számos további alfaját írták le, amelyeket hol önálló fajként tárgyalnak, hol pedig csak alfajként (Brilinska, 1986; Ba na rescu et al., 1972).

 

Harcsa - Silurus glanis Linné, 1758

Széles, dorzoventrálisan lapított nagy feje, elöl hengerded, majd a hasúszók mögött hirtelen elkeskenyedő, oldalról erősen lapított teste és nagyon hosszú farokrésze jellegzetes külsőt kölcsönöz a harcsának. Szája nagy, a felső és az alsó állkapcson apró, hegyes fogak ülnek. A felső állkapocs szájszögletének közelében lévő 1-1 hosszú bajuszszál hátrasimítva túlér a mellúszó csúcsán. Az alsó állkapcson négy vékonyabb és sokkal rövidebb bajuszszál található. Szeme egészen kicsi. A mellúszók jól fejlettek, lekerekítettek, a hátúszó feltűnően rövid és alacsony. A hát vonala csaknem egyenes. A farokalatti úszója nagyon hosszú, a végbélnyílástól a farokúszóig terjed. A farokúszó lekerekített. Az oldalvonal csaknem egyenes lefutású. Teste pikkelytelen, csupasz. Színét nagyban befolyásolja a környezet, háta zöldesszürke, agyagszínű, barnásszürke vagy teljesen fekete, amelyen márványszerű rajzolat figyelhető meg. Oldalai olajzöldek, vagy szürkék, szintén márványozott rajzokkal. Hasa fehér vagy sárgásfehér, kisebb-nagyobb sötétebb pontokkal. Páratlan úszói sötétszürkék, a többi világosabb. Az albínó példányok írisze sárga. A hegyi patakokon és folyókon kívül majdnem minden domb- és síkvidéki folyóban, azok mellék- és holtágaiban, tavakban, még brackvízes tengeröblökben is megtalálható. Folyókban, tavakban a mély, iszapos, gyökerekkel teli területeket, kőgátak, tuskók környékét, a folyók alámosott árnyékos partoldalait kedveli, ahol életének igen nagy részét tölti. Hároméves korukig csoportos életmódot folytatnak, ezután már csak vermeléskor találhatók meg nagyobb csoportban, az idősebb példányok szoliterré válnak. A tejesek 3-4, az ikrások 4 éves korban válnak ivaréretté. Az ivarérett példányok áprilisban kezdik meg vándorlásukat megszokott ívóhelyeik felé. Az ivari dimorfizmus kifejezett. A hímek állkapcsa szögletes, az ivari szemölcs hegyes, a mellúszó első sugara S-alakú. A nőstények ivari szemölcse kerek végű. Kettesével-hármasával csoportosulva keresik fel a megfelelő ívási szubsztrátumú helyeket, a fák hajszálgyökereit, a kiöntéses területek füves, könnyen felmelegedő területeit, amelyet előzetesen gondosan letisztogatnak farkuk sepregető mozdulataival. Május végén és júniusban, tartósan 20 ° C fölötti vízhőmérsékletnél történik meg az ívás, melynek során egy nőstény 100-500 ezer, 1-2 mm átmérőjű ikrát rak le. A megtermékenyített, ragadós ikrák 3-4 mm nagyságúra duzzadnak. A fészket a hím őrzi, igyekszik minden ellenséget távol tartani, ugyanakkor farkának legyező mozdulataival állandóan frissíti a vizet az ikrákon. A hőmérséklettől függően 3-7 nap alatt kikelő 7 mm-es lárvák 5-7 napig még a szikanyagból táplálkoznak. A lárva első táplálékát zooplankton-szervezetek képezik, majd hamarosan áttér a bentikus élőlények fogyasztására. A ragadozó életmódot a 30-52 mm-es ivadék kezdi meg. Fő táplálékukat halak alkotják, de elfogyasztanak minden elérhető táplálékot, élőt és dögöt egyaránt (vízimadarat, emlősöket, kétéltűeket, puhatestűeket). Gyomortartalmának vizsgálatával változatos táplálékbázist igazoltak (Vasiliu és Popescu, 1943; Vásárhelyi, 1968). Európa édesvizeinek második legnagyobbra növő hala.

 

Törpeharcsa - Ictalurus nebulosus LeSueur, 1819

Szinonim: Pinelodus nebulosus (LeSueur, 1819); Amiurus nebulosus (Rafinesque, 1820); Amiurus nebulosus LeSueur (Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966)

Teste vaskos, feje és testének elülső része hát-hasi irányban, hátsó része pedig oldalról lapított. Külsőleg a harcsára emlékeztet, de szája körül négy pár bajuszszál van. Hát- és mellúszójának első sugara kemény, tüskeszerű, faroktöve elején a pisztrángfélékre jellemző zsírúszó található. A farokalatti úszója a harcsáénál rövidebb. A 8 bajuszszál közül 2 a szem és az orrnyílás között, a két leghosszabb a szájszögletben, 4 pedig az alsó ajkon van. A szája nagy, a fej teljes szélességét elfoglalja. Szeme kicsi. A hátúszó rövid, de elég magas. Farokúszója nagy, széle enyhén kimetszett. Teste pikkelytelen, oldalvonala alig látható. A hát és farokizomzatának szelvényei vékony bőrén jól áttűnnek. Színezete vízterületenként és korosztályonként is erősen változó. Háta és a feje felső része olajbarna, feketésbarna, néha ibolyás árnyalattal. Oldala a has felé világosodó sárgásbarna, elmosódott márványozottsággal, sötétbarna foltokkal tarkítva. Hasa sárgásfehér. A fiatalabb példányok gyakran rózsaszínűnek tűnnek. Némely vízterületen színük agyagsárga. Az írisz ezüstös. Az úszók a testoldalhoz hasonló színűek, de világosabb árnyalatúak. Homokos vagy iszapos medrű, nyáron erősen felmelegedő állóvizekben és lassú áramlású patakokban, folyókban él. Különösen az Alföld folyóinak holtágaiban találhatók nagy egyedszámú populációi, a Dunántúlon szórványos előfordulású. Tavasszal és ősszel a sekélyebb, nyáron a mélyebb vízterületekre húzódik. Nappal kevésbé mozog, ilyenkor az aljzaton tartózkodik, éjjel aktív. Ivarérettségét a hím a második, a nőstény a harmadik életévében éri el. Párosával ívik április végétől május végéig. Az ikrás az általa készített gödörszerű fészekbe 1-5 ezer, 3 mm átmérőjű ikrát rak le, rendszerint 2-3 adagban. A fészket mindkét szülő őrzi, az ikrák 6-9 napig fejlődnek. A lárvák kelését a hím elősegíti azzal, hogy az ikrákat sorba felszedegeti és szájában kelteti ki. A kikelő lárvák mintegy 6 mm hosszúak, egy hétig még a fészekben fekszenek. Önálló táplálkozásuk megkezdése után is még egy jó darabig együtt maradnak, ilyenkor gyakorta megfigyelhető a fiatal állatok gomolygó csapata a szélvizekben (Vostradovský , 1958). A 23-53 napos ivadék táplálékát zooplankton szervezetek képezik, később mindenevővé válik. Több, mint 200 egyed tápcsatornájának vizsgálata során sem igazolódott veszélyes ikra- és ivadék-pusztítása (Guti et al., 1991). Tudatos, de meggondolatlan honosítás következményeként került Európába 1880-ban. Az importőrök azt remélték, hogy egy új, nagyra növő harcsára tettek szert, de a faj valójában törpe, kis növésű halnak bizonyult. Hazánkba 1902-ben jutott el, és hamar megjelent számos természetes vizünkben. A 60-as évekig az ország egész területén gyakori volt, az utóbbi évtizedekben számuk sokfelé megcsappant. Az európai állománynál a behozatalkor történt hibridizáció és a környezet módosító hatása a habitusban olyan fokú eltéréseket alakított ki, hogy az geográfiai alfaj képződéshez vezetett. Gondos biometriai munka alapján sikerült bizonyítani az Ictalurus nebulosus pannonicus Harka & Pintér, 1989 nevű taxont tiszai gyűjtésű anyag alapján (Harka és Pintér, 1989).

 

Fekete törpeharcsa - Ictalurus melas Rafinesque, 1820

Szinonim: Ameiurus melas (Rafinesque, 1820)

Külső habitusában nagyon hasonlít a törpeharcsára, legfontosabb elkülönítő bélyegei: a mellúszó tüskéjének belső éle sima, csak a töve felé fogazott enyhén, a hátúszó sugarai között a hártya füstös színű, a többi úszó hártyája is sötét, míg a sugarak a hártyához képest világosak, a farokúszó úszósugarainak száma 17-21 (Scott és Crossmann, 1973). A két faj azonos élőhelyről származó példányai az eltérő színezet alapján jól elkülöníthetők. Háta fekete, oldala enyhén csillogó olajzöld, hasa sárgásfehér. A farokúszó tövén jellegzetes világos harántsáv látható. Élőhelye, szaporodásbiológiája, korai ontogenezise, táplálkozása, növekedése a törpeharcsáéhoz hasonló. Ívása valamelyest magasabb hőmérsékleten történik, júniusban. Pontos elterjedési területét nehéz behatárolni, részben a folyamatosan végzett telepítések miatt, részben pedig, hogy hosszú ideig az Ictalurus nem európai képviselőit kizárólagosan a törpeharcsával azonosították. Meghatározásukra viszonylag későn, 1936-ban került sor, egy holland példány alapján vált ismertté (Redecke, 1941). Azóta Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában is bizonyították előfordulását, sőt néhány halászatbiológus a fekete törpeharcsát tartotta az általánosan elterjedt fajnak Európában (Ba na rescu et al., 1971; Ba na rescu, 1968, Wheeler, 1978). Valószínűsítik, hogy a múlt század végén betelepített Ictalurus fajok pontos meghatározására nem fordítottak kellő figyelmet, továbbá fokozza a problémát az, hogy az európai Ictalurus nebulosus populációk jellemző morfológiai bélyegei jelentősen eltértek az észak-amerikai populációk alapján leírtaktól (Harka és Pintér, 1990). Magyarországi honosítására vonatkozóan biztos adatunk 1980-ból való, amikor az Olaszországból importált halakat a dinnyési tógazdaságba helyezték el. Több, más halgazdaság vásárlása után önfenntartó állományának kialakulását lehetett megfigyelni a Péri-halastavakban, egy szigetszentmiklósi kavicsbányatóban, a Hásságyi-víztározóban és a Hármas-Körös jobb oldali árterén (Pintér, 1991). Hasznosítási lehetőségeinek ugyanazon közgazdasági jellegű korlátai vannak, mint a törpeharcsánál, a kis testméret és a kedvezőtlen tápfelhasználás (Müller, 1983).

 

Nagy maréna - Coregonus lavaretus Linné, 1758

Szinonim: Salmo lavaretus (Linné, 1758); Salmo marena (Bloch, 1889)

A test viszonylag magas, oldalról lapított, nem annyira áramvonalas, mint általában a pisztrángféléké. Feje kicsi, szája félig alsó állású, a felső ajak hosszabb az alsónál. A szájüregben nincsenek fogak. A hát- és a farokúszó között zsírúszó található. Oldalvonala csaknem egyenes, hangsúlyozottan húzódik végig testének közepén. Cycloid pikkelyei könnyen leválnak, aprók. Háta szürkéskék, oldala és a has ezüstös csillogású. Az úszók alapszíne szürke, szélei feketések. Természetes vizeinkből csak a Dunából ismeretes mindössze néhány példánya alapján (Berinkey, 1960; Till, 1973), így véletlenszerűen előforduló, állandó faunaelemnek nem tekinthető, mindazok ellenére, hogy 1955-ben kísérlet történt megtelepítésére a Balatonban. Általában a nagyobb, mély vizű tavak lakója, de ismertek folyóvízi, folyóvízi-állóvízi vándorló és brackvízi, ívásra édesvizekbe vándorló populációi is. Ívás idején, novemberben-decemberben testén nászkiütések jelennek meg. A tavak sekélyebb területein, ill. a patakok beömlésének környékén, homokos részeken rakja le 16-82 ezer, 3 mm átmérőjű, sárgás színű ikráját. Az embrionális fejlődés az alacsony hőmérsékleten nagyon sokáig, 4-6 hónapig tart. A kikelő lárvák 8-14 napig még a szikzacskóból táplálkoznak, az ivadék fito- és zooplankton szervezeteket fogyaszt. A sűrű kopoltyúfésűvel rendelkező formák (kopoltyúfésűk száma 37-45) nyíltvízi planktonevők, más formák (kopoltyúfésűk száma 18-24) a fenékzónában élnek és bentikus szervezeteket fogyasztanak. Az egyes formák növekedési üteme eltérő (Brilinska, 1986). A marénafélék és így a nagy maréna morfológiai bélyegei is rendkívül variábilisak, becslések szerint teljes előfordulási területén mintegy 300 lokális forma különböztethető meg (Berg, 1948; Brilinska, 1986).

 

Törpe maréna - Coregonus albula Linné, 1758

Szinonim: Salmo albula (Linné, 1758); Salmo maraenula (Bloch, 1782)

Teste valamivel nyúlánkabb, mint a nagy marénáé, oldalról erősen lapított. Feje kicsi, szája felső állású, az alsó állkapocs hosszabb, mint a felső. Zsírúszója a farokúszóhoz közel helyezkedik el. A hátúszó rövid és magas. A farokúszó nagy és mélyen kimetszett. Háta sötétzöld vagy zöldeskék, oldalai ezüstös csillogásúak, úszói szürkék. A hideg, észak-európai vizek lakója. Elterjedésének déli határa a telepítések eredményeként kitolódott, Lengyelországban, Szlovákiában önfenntartó állományai is kialakultak. Megalapozatlan honosítási kísérletként Magyarországon az 50-es évek végén betelepítették a Balatonba és néhány kisebb vizünkbe. A Dunában esetenként előforduló egyedek feltehetően szlovákiai vizekből vándoroltak le. Már második életévében ivaréretté válik, kisszámú 1500-14000 darab, 1,5-1,8 mm átmérőjű, sárgás színű ikráját novemberben-decemberben rakja le a 2-10 méteres mélységben lévő homokos-kavicsos ívóhelyeken. A hímek sokkal korábban keresik fel az ívóhelyeket. A lárvák csak tavasszal, mintegy 90-147 nap elteltével kelnek ki. A 7-9 mm hosszú ivadékok további 12 nap után kezdik meg aktív táplálkozásukat (Szczerbowski, 1981). Táplálékukat egész életük során zooplankton szervezetek alkotják (Nilsson, 1979). Tipikus élőhelyein populációjának egyedszámában időről-időre megfigyelhető igen jelentős ingadozások oka ma még ismeretlen (Maitland és Campbell, 1992).

 

Pénzes pér - Thymallus thymallus Linné, 1758

Szinonim: Salmo thymallus (Linné, 1758); Thymallus vexillifer Agassiz (Valenciennes, 1848; Herman, 1887)

Teste megnyúlt, oldalról lapított. Feje kicsi, hegyes. Szeme viszonylag nagy, szája kicsi. Szájában az apró fogak kefeszerűen helyezkednek el. Legfeltűnőbb bélyege a hosszú és szokatlanul magas hátúszó. Az ivarérett hímek hátúszója jóval magasabb, de a többi úszó is, a farokalatti kivételével, erőteljesebb, mint a nőstényé. A farokúszó nagy és mélyen kivágott. Cycloid pikkelyei közepes nagyságúak. Színe életkorától és a környezettől függően erősen változik. Háta zöldesszürke vagy ezüstös-zöldes színű, barnás árnya-latú. Oldalai ezüstösek, gyakran rózsaszínben játszók, hasa ezüstösen fehér, halványpiros csíkokkal. Fejét és oldalait szabálytalanul elszórt fekete pettyek díszítik. Az ivadék testoldalát szabályos elhelyezkedésű foltsor díszíti, amely a növekedés során eltűnik. A kifejlett egyedek legyezőszerű, gyöngyházfényű hátúszóján zöldes, néha lilás pettyek láthatók 3-5 sorban. A páros úszók sárgásak, pirosas árnyalattal. Ívási időszakban a hímek oldala vörhenyes árnyalatú. A hegyi patakok alsóbb és bővebb vizű szakaszának lakója. Gyakran felhúzódik a pisztráng életterébe, de nagyobb áradások után az alacsonyabb, paduc vagy márna szinttájon is megtalálható (Györe és Csikai, 1994b). Kivételesen tavakban is kialakul állománya - Thymallus thymallus m. lacustris -, amely ívásra a befolyó patakokba vándorol (Balon, 1966). A hímek a második, a nőstények a harmadik életévükben válnak ivaréretté. Tavasszal, márciusban-áprilisban ívnak, 6-8 ° C-os hőmérsékletű vízben. Kisebb csoportokba verődve keresik fel a pérszinttáj felsőbb szakaszán lévő ívóhelyeiket. Párosával, farkukkal gödröt ásnak a kavicságyba, amelybe az ikrás beleszórja 2,5-3 mm átmérőjű, testtömeg-kilogrammonként 10-13 ezer, nem ragadós ikráját. A kavicsokhoz tapadó 4 mm-esre duzzadt ikrákból a 8-9 mm hosszú lárvák 20-30 nap múlva bújnak ki. Tápláléka változatos, elfogyasztja a rákokat, rovarokat, férgeket, puhatestűeket, kárt tesz más halfaj ikrájában és ivadékában (Radforth, 1940; Hellawell, 1971; Scott, 1985).

 

Galóca - Hucho hucho Linné, 1758

Szinonim: Salmo hucho (Linné, 1758); Salmo hucho Linné (Herman, 1887; Unger, 1919),

Nyúlánk, áramvonalas testalkatú. A fej jelentékenyen hosszabb a test magasságánál. Az állkapocscsontokon egy sorban, ritkásan álló, hátrafelé hajló fogak vannak. Vomerje vaskos, lapjának hátsó szélén 4-8 fog található, a nyél fogatlan. Az úszók kicsik, a zsírúszó terjedelmes. Testét közel egyforma nagyságú, apró cycloid pikkelyek borítják. A fejrész pikkelyezetlen, a zsírúszó alapi részét azonban többnyire pikkelyek fedik. A hát színezete zöldesbarna, az oldalak ezüstösen lilás-rózsaszínűek. A fején feketés, kerek pettyek és kisebb pontok láthatók, amelyek egy része félhold alakú. Hasa fehér. Úszói sötétzöldek, sárgás árnyalattal. Sebes áramlású vizeket kedvelő reofil halfaj. Nagy oxigénigényének megfelelően a folyók felsőbb szakaszain, a kövezések mögött képződő visszaforgókban, a kanyarulatokat követő öblökben, a szigetek és a kavicspadok mögött egyesülő vízfolyásokban tartózkodik (Györe és Csikai, 1994a). Tanyahelyét állandó vízállásnál nem hagyja el, de áradások elől elhúzódik. Negyedik-ötödik életévében válik ivaréretté. Ívási időszakban a tejesek fején és testén a bőr érdessé válik. Az ívás elkülönült párokban, tavasszal, 5-10 ° C közötti vízhőmérsékletnél történik a folyók kavicsos mederszakaszain. Az ikrás testtömeg-kilogrammonként kb. 1500-2000 szem, 5-6 mm átmérőjű, narancssárga színű ikrát rak le a kavicsok között elkészített fészekbe. Az ikrák embrionális fejlődéséhez 10 ° C-on 23 nap szükséges (Witkowski és Kokurewicz, 1981). A fiatal egyedek planktonszervezetekkel, majd vízirovarokkal és más halfajok lárváival élnek. A kifejlett példányok falánk ragadozók. Táplálékát nem lesből, hanem a balinhoz hasonlóan, vadászva szerzi. Különösen a paduc ivadékát zsákmányolja nagy számban.

 

Pataki szaibling - Salvelinus fontinalis Mitchill, 1815

Szinonim: Salmo fontinalis (Mitchill, 1815)

Teste nyújtott, oldalról kissé lapított. Orra tompa, a szája viszonylag széles. Feje a testhez képest nagy. A hátúszó magas, széle egyenesen lemetszett. Faroknyele viszonylag hosszú, a farokúszója csak enyhén kivágott. A vomer nyele fogatlan, lemeze fogazott, a fogak két, egymáshoz közelítő sorban helyezkednek el. Zsírúszója aránylag nagy. Testét apró cycloid pikkelyek borítják. Háta olajzöld, néha barnás-zöldes, és szabálytalanul kígyózó keskeny világos szalagok láthatók rajta. Oldala világos, zöld, zöldessárga, szabálytalanul elszórt pettyekkel. A pettyek egy része fehéres vagy világoszöld, a többi narancsvörös vagy élénkpiros, amelyeket világoskék színű udvar övez. A has sárga, néha pirosas-gyöngyházfényű. A tejesek színezete mindig kihangsúlyozottabb, mint az ikrásoké. Élete első két évében az ivadék nagy oldalfoltokat visel. A hátúszó világosszürke alapszínű, feltűnő fekete márványzattal. A farokúszó szintén szürkés alapszínén függőleges sötét csíkok láthatók. A mell-, a has- és a farokalatti úszók narancssárgák, fehér szegéllyel, amelyet kihangsúlyoz a mögötte húzódó vékony fekete sáv. Ívási időben egész testük fémesen csillogó, a pettyek kárminvörösekké válnak, széles kék udvarral övezve. Életterét a kristálytiszta, hideg, gyors áramlású, oldott oxigénben gazdag, bővizű hegyi patakok jelentik, de egyes megfigyelések szerint jól érzi magát a hegyvidéki víztározókban is. Ivar-érettségüket a tejesek 3-4, az ikrások 4-5 éves korukban érik el. Októberben-novemberben ívik a patakok forrásvidékén. Egy-egy ikrás 500-5000, 3,5-5 mm átmérőjű, sárgás-narancs színű ikrát rak le a köves mederaljzatra, amelyet a hím a megtermékenyítés után kaviccsal takar be. A lárvák mintegy 100 napos inkubációs idő után kelnek ki, és további 60 napot töltenek az önálló táplálkozás megkezdéséig a kövek között pihenve. Természetes körülmények között gyakran előfordul, hogy összeívik a sebes pisztránggal. A mintázat alapján zebra- vagy tigrispisztrángnak nevezett hibridek (Maitland és Campbell, 1992) gyors növekedésűek, de többnyire sterilek. Táplálékának összetétele a sebes pisztrángéhoz hasonló (Wurtsbaugh et al., 1975). Az első szállítmányok a Hudson-öböl tájékáról kerültek Európába 1884-ben, a honosítási kísérletek azonban csak a Brit-szigeteken, Skandináviában, valamint az Alpok és a Kárpátok országaiban jártak eredménnyel. A Viszló-pataki állomány az ódörögdi pisztrángkeltető bezárása óta csökkenőben van, véletlenszerű előfordulása azonban több határmenti folyóvizünkben lehetséges a Szlovénia, Szlovákia és Románia néhány vizében kialakult stabil, önfenntartó állomány miatt.

 

Sebes pisztráng - Salmo trutta m. fario Linné,1758

Szinonim: Salmo fario (Linné, 1758); Trutta fario Linné (Herman, 1887); Salmo trutta m. ungeri (Vásárhelyi, 1940)

Teste csaknem orsó alakú, oldalról csak enyhén lapított, kissé megnyúlt, rendkívül áramvonalas. Feje aránylag nagy. Szája csúcsba nyíló, a felső állkapocs a szem hátulsó szegélyéig, vagy azon túl ér. Orra tompa, viszonylag rövid. A szem közepes nagyságú. A szájban az állkapcson, a vomeren, a palatinumon és a basihyalen erős ragadozófogak találhatók. A vomer lemezén és nyelén is vannak fogak. Úszói viszonylag fejlettek, a has- és a mellúszó megnyúlt, a farokúszó enyhén kivágott. A hát és a farokúszó között zsírúszó van. Testét apró és erősen ülő cycloid pikkelyek borítják. A test színe változik a hal nemétől, életkorától és élőhelyétől függően, de befolyásolja a víz hőmérséklete, az aljzat színe, de még az évszak is. Háta leggyakrabban zöldesbarna vagy olajzöld, oldala a has felé sárgászöldbe megy át. Egész testét elszórtan kisebb-nagyobb piros pettyek díszítik. A hátán a pettyek feketék, és akárcsak a pirosakat, fehér gyűrű veszi körül. A hát- és a farokúszón csak elszórtan találhatók apró fekete pontok. A Várvölgyi-patakból leírt Salmo trutta m. ungeri Vásárhelyi, 1940, amelyre a vörös pettyek túlsúlyát vélte alfaji bélyegnek a szerző, csak színváltozatnak tekinthető (Berinkey, 1966; Pintér, 1989). A fiatal egyedek oldalán vékonyan szegélyezett harántsávok, foltok láthatók. Az ivarérett példányok hátán és oldalán lévő fekete és piros szeplők az ívási időszakban acélosan fénylő sárgásfehérek lesznek. Tipikus élőhelye a hegyvidéki gyors áramlású, hideg, oxigénben gazdag tiszta víz, amelynek hőmérséklete nyáron maximum 15-20 ° C, oxigéntartalma pedig 7-9 mg/L. A búvóhelyek számával az adott területen élő pisztrángok mennyisége szorosan összefügg, egy-egy nagyobb áradás során számos élőhely semmisülhet meg, és a kevésbé veszélyeztetett mellékágakból visszatérő egyedek már nem találják meg korábbi életterüket. Az eredeti pisztrángbőség hosszú évek során áll csak vissza. Ivaréretté a tejesek 3-4, az ikrások 4-5 éves korukra válnak. Az ívást megelőzően, gyakran már szeptember hónapban, az ivarérett egyedek a patakok legfelső folyásánál található ívóhelyükre vonulnak, ahol a köves aljzatú szakaszokat csak sekély víz takarja. A páros ívás során az ikrás a víz áramlásával szemben foglal helyet, a tejes valamivel feljebb. Az előzőleg jól megtisztított kavicsgödrökbe rakja le a nőstény 200-1000 darab, 4-5 mm átmérőjű, sárgás színű ikráit. A testtömeg-kilogrammonként észlelt ikraszámra vonatkozó adatok meglehetősen tág, 1500-4200 szem közötti intervallumot fognak át (Cotta, 1956; Decei, 1964; Huet, 1970). Az embrionális fejlődés 80-100 napig tart, a kikelő lárvák 12-14 mm hosszúak, aránytalanul nagy sárga szikzacskójuk 3 hétig, az önálló táplálkozás kezdetéig biztosítja tápanyagszükségletüket. Az ivadék táplálékbázisát a bolharákok, rovarlárvák, puhatestűek és a víz felszínére hulló rovarok képezik. A nagyobb példányok kifejezetten ragadozó életmódot folytatnak, a leggyakoribb táplálékhalak a fürge cselle, cifra kölönte, kövi csík, és rendszeresen fogyasztják kisebb méretű fajtestvéreiket is (Frank, 1962). A sebes pisztráng a Salmo trutta törzsfaj állandó édesvízi életmódra áttért formája, ezenkívül ismert az anadrom vándorló életmódot folytató tengeri pisztráng, a Salmo trutta m. trutta Linné, 1758, valamint a tavi pisztráng, a Salmo trutta m. lacustris Linné, 1758.

 

Szivárványos pisztráng - Oncorhynchus mykiss, Walbaum, 1792

Szinonim: Salmo mykiss (Walbaum, 1792); Trutta iridea (Gibbons, 1855); Salmo irideus Gibbons (Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966); Salmo gairdneri Richardson, 1836 (Brilinska, 1986; Pintér, 1989);

Testalkata hasonlít a sebes pisztrángéra, de annál valamivel magasabb, oldalról jobban lapított, feje a testhez viszonyítva kisebb. A felső állkapocs nem ér túl a szem hátsó szegélyén. A vomer lemeze, nyele egyaránt fogazott. Úszói közül a hát- és a farokúszó fejlett. Háta kékesszürke, sötétszürke, néha zöldes-barnás és lilás-rózsaszín árnyalatú. Oldalai ezüstösek, hasi tája fehéres. Testén sok apró sötét petty látható, de nincsenek fehér udvarral körülvett piros foltok. Kopoltyújától a faroktő végéig rózsaszín gyöngyházcsillogású, irizáló széles csík húzódik, amely az ívási időszakban válik különösen feltűnővé. A hát- és a farokúszón is találhatók pettyek. Számos mesterségesen kitenyésztett színváltozata ismert, köztük az albínó, amelynek írisze piros. Arany, kék és zöld színváltozatok is előfordulnak. Élőhelye iránt nem annyira igényes, mint az őshonos sebes pisztráng, természetes vizeinkben található állományai inkább a szórványos telepítésekből, mint természetes ívásból származnak. Európába, és így hazánkba is az acélosfejű formát hozták be, amely a lazacfélékhez hasonlóan az édesvízben ívik, de élete nagyobb részét tengerben, nagyobb tavakban tölti. Ezzel magyarázható, hogy a telepítések ellenére is csak nagyon kivételes esetekben alakul ki önfenntartó állománya, a felnövekvő halak elvándorolnak. Természetes körülmények között a sebes pisztrángtól eltérően tavasszal ívnak, amikor a víz hőmérséklete eléri a 10-15 ° C-ot. A kavicsba ásott gödrökbe az ikrás 500-2000 szem, 4-5 mm-es átmérőjű aranysárga ikrát rak. Az embrionális fejlődéshez 32-36 nap szükséges. A 12-15 mm hosszú lárvák a keléstől számított 16-20. napig a szikzacskó anyagából táplálkoznak, az ivadék első táplálékát apró planktonikus, majd bentikus szervezetek alkotják. A kifejlett egyedek puhatestűeket, férgeket, rovarlárvákat, rákokat, halakat és ikrát fogyasztanak (Hunt és O'Hara, 1973). Az észak-amerikai eredetű faj morfológiai és biológiai szempontból is eltérő formáit írták le: a szivárványos, acélosfejű és a Kamloops pisztrángot. Hazánkba 1885-ben hozták be. Következő jelentősebb importja 1975-ben történt az ódörögdi pisztrángos törzsállományának kialakításához.

 

Lápi póc - Umbra krameri Walbaum, 1792

Szinonim: Umbra canina Marsigli (Herman, 1887)

Kis termetű faj, zömök testén vaskos, oldalról enyhén lapított fej van. Szája kicsi, félig felső állású, az alsó állkapocs előbbre áll, mint a felső. Apró fogak vannak a dentalen, praemaxillaren, palatinumon és a vomeren. Orra rövid, szeme közepes nagyságú. A fejet felül és oldalt pikkelyek takarják. Hátúszója hosszú és magas. A farokalatti úszó rövid, de magas. A rövid és magas faroknyélen lekerekített szélű farokúszót visel. Testét többé-kevésbé felemelkedő cycloid pikkelyek borítják. Háta vörösbarna, oldala világosabb. Fején és oldalán elszórtan sötétbarna, fekete, szabálytalan formájú foltok találhatók. Az oldalvonal helyén aranysárga színű, fémesen irizáló sáv húzódik. Az úszók színtelenek vagy enyhén sárgás színűek, a hát- és a farokúszó tövét sötét foltokból álló sor díszíti. A hegyvidékek kivételével hazánk szinte egész területén megtalálható a számára megfelelő életkörülményeket biztosító hűvös, tiszta vizű mocsarakban, lápokban, növényzettel dúsan benőtt alföldi tavakban. Hajszálerekkel sűrűn behálózott, sima falú úszóhólyagja, - mint kisegítő légzőszerv - a mocsári életmódot hathatósan segíti elő. Ivarérettségét rövid életének és kis termetének megfelelően általában kétéves, egyes irodalmi adatok szerint már egyéves korban eléri. Az ivarérett példányok színezete áprilisban élénkebbé válik. A párosan ívó halak a kialakított fészekbe 5-8 szemenként, összesen 100-200 darab, 2 mm-es átmérőjű ikrát raknak le 12-18 ° C vízhőmérsékletnél. Az ikrás a fészket egészen a lárvák kikeléséig őrzi (Geyer, 1940). A kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak, embrionális fejlődésük 22 ° C-on 7 napig tart (Botta, 1981). Fő tápláléka fiatal korban zooplanton-szervezetekből áll. A 25-28 mm hosszú ivadékok táplálékában rovar-, kérész-, szúnyoglárvák, kagylósrákok, puhatestűek szerepelnek (Guti et al., 1991). A Duna-delta vidékéről, a Prut és a Dnyeszter vízgyűjtő területéről néhány eltérő morfológiai bélyeg és a hosszabb élettartam alapján egy külön alfajt írtak le Umbra krameri pavlovi néven (Kux és Libosvárský , 1957).

 

Csuka - Esox lucius Linné, 1758

Teste erősen megnyúlt, hengerded, oldalról csak enyhén lapított. Fejtől a rövid faroknyélig a hát és a has vonala párhuzamos. Feje testéhez képest igen nagy, kacsacsőrszerűen végződik. Nagy szájának alsó állkapcsa hosszabb, mint a felső. A fej a szem előtt felülről lapított. A dentalen és az intermaxillaren 1 sorban, a vomeren és a palatinumon több sorban elhelyezkedő, erős, kúpos ragadozófogak vannak. A dentale fogai elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A maxillare fogatlan. A tűhegyes fogak hátrahajlók. A hátúszó a faroknyél közelében van, pontosan a farokalatti úszó felett, rövid, de magas. A farokalatti úszó hossza és magassága a hátúszóhoz hasonló. A farokúszó erősen kimetszett. Jellegzetes formájú cycloid pikkelyei kicsik, az oldalvonal csaknem egyenes. Háta a szürkészöldtől a sárgászöldig változik, olykor majdnem fekete. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokba rendeződő vagy márványos, változó élénkségű sárgás foltok rajzolatával. Az ezüstös alapszín néha aranyos lehet. Hasa sárgás vagy fehéres. A fej nagy része a testoldalhoz hasonló színezetű. Páros úszói és a farokalatti úszó sárgás vagy vöröses alapszínű, a hátúszó és a farokúszó szürkésbarna. A mellúszó kivételével az úszókat szürkésbarna, sötétbarna, sok esetben sávokba rendeződő foltok tarkítják. A dús növényzetű, nagy átlátszóságú állóvizekben élő egyedek színezete rendszerint sötétebb és élénkebb, a folyóvíziek világosabbak. Az egyöntetűen fémeskék, zöld, vagy élénk ezüstös színű változatát először Észak-Amerikában találták meg, de szórványosan elterjedési területének más részeiről is beszámoltak már előfordulásáról (Lawler, 1960). Tipikus állóvízi halfaj, a gyors áramlású folyórészeket kerüli. Nagyobb tavakban a litorális zóna nádasainak, gyékényeseinek, hinarasainak szegélyén, a környezetbe teljesen beleolvadva rejtőzködik. Megszokott élőhelyéről csak tavasszal vándorol el, amikor megfelelő ívóhelyet keres magának. A tejesek rendszerint a 3., az ikrások a 3. vagy 4. életévükben érik el ivarérettségüket. Egyik legkorábban ívó halunk, a jégolvadás után, februárban-márciusban rakja le egy-másfél méter mély vízben a vízinövényzetre 100-350 ezer, 2,5-3 mm átmérőjű, sárgás, ragadós ikráit. Az embrionális fejlődés 12-14 napig tart, a kikelt 6-7 mm hosszúságú lárvák már 2-3 nap múlva planktonikus szervezetekkel táplálkoznak. A 2-3 hetes, 20-35 mm testhosszúságú ivadékok ragadozó életmódra térnek át, általában a frissen kelt Cyprinidae fajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül. A 65-156 mm-es csukák táplálékában még viszonylag jelentős hányadot képviselnek a puhatestűek, rovarlárvák, víziászkák, és a felemáslábú rákok, a nagyobb egyedek már kizárólagosan halakat ragadoznak (Guti et al., 1991). Sohasem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt. Szinte egész évben táplálkozik, de csak nappal, étvágya ősszel a legnagyobb, falánksága csak ívás idején mérséklődik, és nyáron egy hónapig szünetel a fogváltás idején. A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható, különösen az ivaréretté válás után. Vízterülettől függően a 8-9 éves korosztályokban az ikrások mintegy 30-140 mm-rel hosszabbak, mint a tejesek (Frost és Kipling, 1959; Craig és Smiley, 1986). kép

 

Menyhal - Lota lota Linné, 1758

Szinonim: Gadus lota (Linné, 1758); Lota vulgaris Cuvier (Herman, 1887)

Teste megnyúlt, hegeres, feje jellegzetesen békaszerű. A test hátulsó része oldalról összenyomott. Szája nagy, a száj szöglete a szem hátulsó szegélyének vonaláig ér. Szájában kicsi, hegyes fogak ülnek. Az áll közepén egyetlen hosszabb bajuszszálat találunk, az elülső orrnyílás mindkét oldalán egy-egy igen rövid bőrnyúlvány van. Szeme kicsi. A mellúszó magasan, csaknem a test középvonalának közelében ered, széle lekerekített. Hasúszói torokállásúak, a mellúszók előtt helyezkednek el, keskenyek és hegyesek, a második úszósugár hosszan megnyúlt. Két hátúszója közül az első rövid, a második hosszú, egészen a farokúszóig terjed, de azzal nem olvad össze. A farokalatti úszó ugyancsak hosszú és alacsony, pontosan a második hátúszó alatt található. A farokúszó hosszú, széle lekerekített. Cycloid pikkelyei nagyon aprók, alig láthatók, mélyen és keményen ülnek a bőrben. Oldalvonala helyenként hiányos. Háta és oldala barnászöld, sötétbarna, a has felé haladva ritkuló sötétbarna márványozottsággal, amely ráterjed a hát-, a farok- és a farokalatti úszóra is. A has piszkosfehér. A mell- és a hasúszó sárga. A paduc szinttájtól lefelé szinte minden folyóban megtalálható, tipikus hideg sztenoterm faj lévén a felmelegedő vizekben nyári álmot alszik a mélyebb, hűvösebb mederrészeken. Ősszel a víz lehűlésekor megélénkülnek, az egyébként éjszakai életmódot folytató halak októbertől kezdődően egész nap aktívak (Müller, 1970). Ivarérettségüket a hímek 3-4, az ikrások 4-5 éves korukban érik el. A legkésőbb, vagy ha úgy tetszik, a legkorábban ívó halunk, mivel 1 mm átmérőjű, nem ragadós ikráit december-február hónapokban rakja le, a folyók köves vagy homokos medrű szakaszain, rendkívül alacsony, 2-5 ° C hőmérsékletű vízben. A megközelítőleg vízzel azonos fajlagos tömegű ikrák eleinte vízközt lebegnek, nagy területen szóródnak szét. Egy ikrás 5-20 perces pihenési időközökkel, több részletben bocsájtja ki 300 ezertől 1 millióig terjedő számú ikráit. A 45-55 napig tartó inkubációs idő után kikelő lárvák 3-4 mm hosszúak, a kelést követő 12-15. napon kezdik meg az önálló táplálkozást. A lárvák eleinte planktonikus szervezeteket fogyasztanak, majd rovarlárvákkal, férgekkel, puhatestűekkel, felemáslábúrákokkal táplálkoznak (Keresztessy, 1991). A hároméves egyedeknél már jellemzően megjelenik a nyári táplálkozási inaktív periódus, ekkor válik kifejezettebbé a ragadozó életmód is (Volodin és Ivanova, 1968; Bailey, 1972; Nilsson, 1979; Keresztessy, 1991). Melegebb éghajlatú területeken növekedése közismerten lassabb, a nagyobb vízhozamú, alacsonyabb átlaghőmérsékletű vizekben tapasztalható törzshosszgyarapodáshoz képest. A menyhal a tőkehalfélék egyetlen édesvízi képviselője, jelenleg 3 alfaja ismert, a Lota lota leptura Hubbs-Schultz, 1941 (Észak-Amerika, Nyugat-Szibéria), a Lota lota maculosa LeSueur, 1817 (Kelet- és Észak-Amerika) és a Lota lota lota (Eurázsia).

 

Szúnyogirtó fogasponty - Gambusia affinis holbrooki Girard, 1859

Szinonim: Heterandria holbrooki (Girard, 1859); Gambusia affinis Baird & Girard (Berinkey, 1966)

Apró termetű, megnyúlt, oldalról lapított testű hal. Feje közepes nagyságú, pikkelyekkel borított. Szája nagy, előre kitolható. Alsó és felső állkapcsán apró hegyes fogak ülnek. A szem a fejhez mérten igen nagy, homloka feltűnően széles és lapos. Mell- és hasúszói kicsik. A hát- és a farokalatti úszó rövid, de magas, szegélyük lekerekített. A faroknyél hosszú, a farokúszó fejlett, széle kerekített. Cycloid pikkelyei viszonylag nagy méretűek. Oldalvonala nincs. Az ikrások teste vaskos, a tejeseké karcsúbb, megnyúlt. A hímek farokalatti úszójának alsó sugarai erősen megnyúltak, párzószervet, ún. gonopodiumot képeznek. Háta szürkésbarna, oldala olajbarna, a has felé világosodó. Szeme alatt rendszerint fekete foltot visel. Úszói áttetszőek, színtelenek, csak a hát- és a farokúszó sűrűn pettyezett. Eredeti élőhelyén (USA délkeleti államai) csapatosan él az édes- és brackvizű mocsarakban, csatornákban és a lassú, tiszta vizű folyókban. Hazai előfordulása két vízterületre korlátozódik, csak a Hévízi-tóban és Miskolctapolcán található természetesvízi önfenntartó állománya. Ivarérettségét már egyéves korban eléri. Elevenszülő hal, az ikrákat a - hím gonopódiumának segítségével - a nőstény testén belül termékenyíti meg. Később a nőstény ikráit önmaga termékenyíti meg, mivel egy speciális ondótárolóval rendelkezik, így újabb párzás nélkül, 5-6 hetes időközökkel folyamatosan hozza világra fejlett utódait. Mérsékelt égöv alatt mind a szülések, mind pedig az utódok száma kevesebb. Táplálékát ivadékkorban kerekesférgek, majd planktonrákok, kifejlett korban a víz felszínére hulló rovarok, szúnyoglárvák és saját fajának ivadékai képezik. Hazánkba, a Hévízi-tóba 1939-ben került az Országos Közegészségügyi Intézet jóvoltából, de biztos adatok vannak arra vonatkozólag, hogy nem ez volt az első honosítási kísérlet, mivel Miskolctapolcán már a századelőn is éltek e halak (Wiesinger, 1948). A hímek párzószerve és a hátúszó sugarainak száma alapján a Gambusia affinis affinis és a Gambusia affinis holbrooki alfajokat különböztetik meg. A hazánkban (Bíró, 1976) és a más földrészeken meghonosított állományokat (Jacobs, 1969) az utóbbi alfaj képezi.

 

Háromtüskés pikó - Gasterosteus aculeatus Linné, 1758

Szinonim: Gasterosteus trachurus (Cuvier, 1829); Gasterosteus ponticus (Nordmann, 1840)

Teste nyúlánk, orsó alakú, odalról csak enyhén lapított. Feje nagy, az orra hosszú. A fej felső része egyenletes emelkedéssel megy át a hátvonalába. Szája felső állású. A mellúszó hosszú, legyezőszerű, a hasúszó tüskévé csökevényesedett. A hátúszó előtt a háton rendszerint három, kivételes esetekben 2 vagy 4 tüske található. A tüskék alul szélesek, laposak, oldalukon fogazottak, ízülettel kapcsolódnak az alapjuknál lévő csontlaphoz, miáltal mozgathatók. A tüskék nagyobb részét hártya fedi, csak a hegyes csúcsi részük szabad. A farokalatti úszó viszonylag hosszú, előtte szintén található egy kis mozgatható tüske. A faroknyél rendkívül vékony, közepén a farokalatti úszótól a farokúszóig egy jellegzetes él húzódik. A farokúszó jól fejlett. Pikkelyei nincsenek, testét változó számú, eltérő méretű csontpajzsok fedik, melyeket áttör az oldalvonal nyílása. A csontlapok száma, a faroknyélen lévő él és a nászruha alapján több formáját különböztetik meg, a nagyobb és erősebb csontlapocskákkal felfegyverzett tengeri életmódú Gasterosteus aculeatus f. trachurus-tól, a kicsi és gyengén fejlett csontlapokkal borított átmeneti alakokon keresztül a teljesen tüskétlen és csontlapocskák nélküli Gasterosteus aculeatus f. hylogymnus-ig (Brilinska, 1986; Mailand és Campbell, 1992). Színezete az élőhelytől és az évszaktól függően erősen variábilis. A hát szürkésbarna, zöldesbarna, az oldalak télen ezüstös színűek, máskor szürkésfeketék, a has sárgásfehér vagy fehér. A háti tüskék és a hátúszó lágy sugarai áttetsző halvány narancssárgák, a mellúszó tüskéje szintén. Ívási időben a nemek színezete jellegzetesen eltérő, a hím háta feltűnő vörhenyes, zöldessárgává ill. ezüstösen csillogó kékeszöld irizálóvá válik. Az írisz csillogó, tengerkék, a torok és a has élénkvörös lesz. A nőstények nászruhája kevésbé színpompás, hátukon sötét keresztcsíkok láthatók ívási időben. Európában minden tengerparttal rendelkező országban megtalálható. Svájc, Ausztria, Csehország és Szlovákia vizeiben nem volt őshonos, akvaristák felelőtlen telepítései nyomán jelent meg. Hazánkban a Duna felső szakaszán (Botta et al., 1984; Guti, 1993) található állományának egyedei nem az Al-Dunáról vándoroltak fel, mint ahogy azt Berinkey (1960) feltételezte, hanem Bajorországban és Ausztriában sorozatosan végzett telepítésekből származnak. Ivarérettségüket korán, egyéves korukban elérik. A hímek által április-június időszakban növényi anyagokból épített fészekbe rakják le a nőstények kisszámú, 60-100 szem ikrájukat. A hím az ikrák megtermékenyítése után azonnal elűzi a nőstényeket, harciasan védelmezi és gondozza a fészket, majd a 7-8 nap után kikelő lárvákat is 1-2 hétig. Az ivadék táplálékát kezdetben apró planktonrákok képezik, de gyors növekedésük következtében hamar áttérnek a fajra jellemző mindenevésre. A kifejlett egyedek táplálékában egyaránt megtalálhatók az algák, a magasabb rendű növények részei, planktonrákok, puhatestűek, férgek, rovarlárvák, sőt saját fajának ikrája és ivadéka (Hynes, 1950; Maitland, 1965). A Dunából eddig előkerült példányok a Gasterosteus aculeatus f. trachurus alakhoz tartoztak.

 

Naphal - Lepomis gibbosus Linné, 1758

Szinonim: Perca gibbosa (Linné, 1758); Pomotis auritus (Günther, 1859); Eupomotis aureus (Boulenger, 1895); Eupomotis aureus fordan (Vutskits, 1911; Unger, 1928)

Teste nagyon magas, oldalról erősen lapított. Feje rövid, magas, oldalról összenyomott. Szája kicsi, félig felső állású, szöglete legfeljebb a szem elülső szegélyének vonaláig ér. Szeme nagy, a homlok viszonylag széles. A mellúszó hosszú és hegyes, a lekerekített szélű hasúszók a mellúszók alatt vannak, az első sugaruk kemény, tüskeszerű. Kettős hátúszója összeolvadt, a tüskés és a lágy rész csaknem egyenlő hosszúságú, a tüskés rész alacsonyabb. A farokalatti úszó hosszú és magas. Faroknyele rövid és magas, a farokúszó fejlett, kissé kivágott. Ctenoid pikkelyei közepes nagyságúak, vastagok, a bőrben erősen ülnek. Színezete kortól, nemtől, évszaktól, élőhelytől függően erősen változó. A fiatal egyedek zöldes színűek, legfeljebb apró fekete foltok díszítik testét. A kifejlett példányok háta kékes árnyalatú olajzöld, olajbarna, az oldalán egymást váltó, anyanyos csillogású narancsvörös, kék, zöld foltok láthatók. A fejen a szem alatt csillogó kékeszölden irizáló csíkok vannak. Kopoltyúfedőjének bőrfüggelékén egy élénk narancsvörös és egy nagyobb fekete foltot találunk. Az úszók sárgás színűek, a hátúszó lágy része és a farokúszó feketén foltozott. Hazánkban minden tiszta álló vagy lassú áramlású víz növényzettel benőtt, iszapos vagy homokos medrű területein megtalálható. Nagyobb állományai alakulnak ki a holtágakban, csatornákban, kisebb tavakban a sekély vizű litorális zónában. Ivarérettségét 2-3 éves korában éri el. Májusban-júniusban, amikor a víz hőmérséklete megközelíti a 20 ° C-ot, a sekély, homokos vagy köves aljzatú ívóterületre először a hím érkezik meg, megkezdi a fészek építését, amely 10-40 cm átmérőjű egyszerű gödör. A hím csak a kész fészekhez engedi a nőstényt, ahol az több részletben rakja le legfeljebb 5 ezer szem, 1 mm átmérőjű ikráit (Maitland és Campbell, 1992). Az abszolút fekunditás vizsgálata során ettől eltérő, több, mint 21.000-es ikraszámot is találtak (Maletin et al., 1989). Tény, hogy júliusban-augusztusban másodszor is szaporodik (Gyurkó, 1972; Scott és Crossman, 1973), talán ez lehet az oka az abszolút és a relatív szaporaság közötti nagy különbségnek. A nász befejeztével a hím elüldözi a nőstényt a fészek közeléből és őrzi az ikrákat, miközben úszóinak mozgatásával állandóan friss, oxigénben dús vizet legyez a fejlődő ikrákra. Az embrionális fejlődés időtartama 2-5 nap. A kikelő lárvák 1-2 napig még a fészekben maradnak, a hím azonban még jó ideig igyekszik megakadályozni elúszásukat, szájába véve rendre visszahordja a lárvákat a fészekbe. Az önállóan táplálkozó megerősödött ivadékokkal szemben az időben és térben korlátozott gondozási ösztön fokozatosan megszűnik. A kezdetben planktontáplálékon élő ivadék hamarosan áttér a kifejlett állatok táplálékbázisának fogyasztására. Étrendjében fontos szerephez jutnak a szúnyoglárvák, a puhatestűek, rovarlárvák, kisebb hányadban saját fajok ivadékai (Guti et al., 1991). Európába 1887-ben jutott el Kanadából, mint kedvelt akváriumi hal, később tógazdaságokban is foglalkoztak tenyésztésükkel. Hazánkba egy Németországból származó import útján került 1905-ben az iharosi tógazdaságba, ahonnan hamar eljutott a Balatonba, a Drávába majd a Duna egész vízrendszerébe (Vutskits, 1913).

 

Pisztrángsügér - Micropterus salmoides Lacépéde, 1802

Szinonim: Labrus salmoides (Lacépéde, 1802); Cichla floridana (LeSueur, 1822)

Teste mérsékelten magas, oldalról lapított. Feje nagy, oldalról összenyomott. Nagy szája felső állású, a felső állkapocs szöglete túlér a szem hátsó szélének vonalán. Szeme viszonylag kicsi, a homlok keskeny és egészen lapos. A hasúszók a mellúszók alatt vannak, mindkét úszó elég kicsi. Kettős hátúszója összenőtt egymással, a tüskés része alacsonyabb, mint a lágy része, hosszuk majdnem azonos. A farokalatti úszó közepesen hosszú, magas, széle lekerekített. A faroknyél hosszú és magas, a farokúszó fejlett, enyhén kimetszett. Ctenoid pikkelyei aprók, vastagok, erősen ülnek, a fej egy részét és a kopoltyúfedőket is takarják. Háta zöldesbarna, oldalai a környezettől függően olajzöldek vagy világoszöldek, aranyos csillogással. A has sárgásfehér. A hát- és a farokúszó sötétzöld, zöldesszürke vagy barnásszürke, a többi úszó sárgás. Az ivadék oldalait később fokozatosan eltűnő szabálytalan fekete foltokból álló sáv díszíti. Eredeti előfordulási területén (Észak-Amerika keleti és középső része) tipikus élőhelyét a nem túl mély, jól felmelegedő tavak és lassú áramlású folyók képezik. Telepítéseknek köszönhetően az ország számos vízterületén megtalálható, de önfenntartó állományai csak a hőerőművek hűtőtavaiban, néhány bányatóban, a Kiskunság csatornarendszerében és Nagyatád halastavaiban alakultak ki. Nem túl oxigénigényes halfaj, az ívási időszaktól eltekintve nincsenek a környezettel szemben különösebb igényei. Ivarérettségét hároméves korában éri el. Szélességi foktól függően márciusban-júniusban, nálunk májusban ívik. A tejes 20-130 cm mélységű vízben, védett helyen, kemény aljzatú mederrészen készíti el a 60-90 cm átmérőjű, 3-20 cm mély, gödörszerű fészkét, amelyet rendkívül agresszíven véd minden betolakodóval szemben. Az ikrás több fészekbe rakja le testnagyságtól függően 1-10 ezer szem, sárga színű, erősen ragadós, 1,4-1,8 mm átmérőjű ikráit, 16-20 ° C hőmérsékleten. A gödörben a meder-anyaghoz vagy a gyökerekhez tapadt, 3-5 napig fejlődő ikrákat a hím oltalmazza. A kikelő lárvák 3-5 mm hosszúak, további 6-7 napig, a szikanyag felszívódásáig a fészekben maradnak. A 6 mm hosszú, már önállóan táplálkozni képes lárvák csapatba verődve, az ivóhely közvetlen körzetében, a hím felügyelete mellett keresik táplálékukat. A kolóniákban történő ívás és táplálkozás következtében hamar jelentkezik a planktonikus táplálék elfogyása után a kannibalizmus. Az ivadék a planktonfogyasztásról 25-40 mm-es nagyság elérésekor áttér a vegyes táplálkozásra, amelyben a rovarlárvák dominálnak, az apró halak kb. az 50 mm-es ivadék étrendjében játszanak fontosabb szerepet (Keast és Eadie, 1985). Észak-Amerikában élő két taxonjából, a Micropterus salmoides salmoides és a Micropterus salmoides floridanus alfajból az előbbit, az ún. északit honosították meg Európában, és így hazánkban is. A Balatonba a somogysárdi tógazdaságból került 1909-ben, majd a Dunában és a Drávában is megjelent néhány év után (Vutskits, 1913).

 

Sügér - Perca fluviatilis Linné, 1758

Teste zömök, aránylag magas, oldalról kissé lapított. A hát vonala hirtelen emelkedik, az első hátúszó után meredeken lejt a faroknyél felé. Feje nagy, kúpszerűen csúcsban végződő. Nagy szája csúcsba nyíló, mindkét állkapcsán apró fogak ülnek. A preoperkulumon hátul finom fogak, alul nagyobb tüskék vannak. A mellúszók közepes hosszúságúak, a hasúszók a mellúszók alatt vannak. A két hátúszója közel van egymáshoz, ritkán érintkeznek, nem olvadnak össze. Az első hátúszó jóval hosszabb, mint a második. A farokalatti úszó rövid és magas, széle lekerekített. A faroknyele hosszú és alacsony, a farokúszó bemetszett. Testét és a kopoltyúfedőt érdes tapintású, apró, nehezen eltávolítható ctenoid pikkelyek borítják. Feje és háta feketés sötétzöld, oldala fénylő zöldessárga, hasa sárgásfehér. Testét 5-9 sötét, feketészöld keresztsáv díszíti, amelyek a folyóvizekben élőkön világosabbak, az állóvízi egyedeken gyakran egészen feketék. Az első hátúszó halványszürke alapszínű, hátsó részén egy kerek, fekete folt látható. A második hátúszó zöldes árnyalatú, a farokúszó zöldessárga, esetenként vörhenyes. A mellúszók áttetszőek, vörhenyesek, a has- és a farokalatti úszók élénkvörösek. A lassú áramlású folyóvizeket és a tiszta vizű állóvizeket kedveli, a paduc szinttájtól lefelé szinte minden nagyobb folyóban honos, brackvizű tengeröblökben is megél. Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el, ívóhelyül a sekély vizű védett partszakaszokat választja, ahol az ikrás testtömeg-kilogrammonként 45 ezer, 1,5-2,5 mm átmérőjű ikrát ragaszt egy kocsonyás anyagú fűzérben a vízinövényekre, víz alatti tárgyakra, 8-12 ° C vízhőmérsékleten. A 8-16 napos embrionális fejlődés után kikelő lárvák 5-6 mm hosszúak. A szikanyag teljes felszívódása után az ivadék hosszú időn át planktonikus szervezeteken él, a kifejlett egyedek tápláléka vegyes összetételű, a planktonrákoktól egészen a halivadékig minden számára elérhető állati szervezetet elfogyaszt. Esetenként táplálékában az ikra és halivadék mennyisége dominánssá válik (Goldspink és Goodwin, 1979). A Duna cikolai mellékágrendszerében végzett táplálkozásélettani vizsgálatok alapján a zooplankton csak az 50 mm-nél kisebb sügérek jellegzetes tápláléka, az ettől nagyobb egyedeknél a bentikus szervezetek kerülnek előtérbe, a halfogyasztás a 130 mm-nél nagyobb példányoknál gyakori (Guti, 1992).

 

Vágódurbincs - Gymnocephalus cernuus Linné, 1758

Szinonim: Perca cernua (Linné, 1758); Acerina vulgaris (Cuvier & Valenciennes, 1829); Acerina cernua Linné (Herman, 1878; Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966; Balon, 1966)

Teste megnyúlt, oldalról erősen lapított, közepesen magas. Feje aránylag rövid és széles. Szája csúcsba nyíló, kicsi, szöglete a szem elülső szegélyének vonalát sem éri el. Szeme nagy, orra rövid, homloka keskeny és lapos. A preoperkulumon 8-11 erős hegyes tüske található. Mell- és hasúszója kicsi, a hasúszó a mellúszó alatt van. A két hátúszó összeolvadt egymással, de azért jól elkülöníthető, mert az első hátúszó vége jóval alacsonyabb, mint a másodiknak az eleje. A hátúszó utolsó osztott sugaraira állított merő-leges a faroknyéllel hegyesszöget zár be. A farokalatti úszó rövid, mérsékelten magas, a kemény sugarak között az úszóhártya csak enyhén beöblösödő. Faroknyele rövid és alacsony, a farokúszó fejlett, széle enyhén kivágott. Ctenoid pikkelyei közepes nagyságúak, vastagok, erősen ülnek. Oldalvonala a hát felé enyhén ívelt. Háta a testoldalak felé fokozatosan világosodó zöldesbarna, amelyet sűrűbben vagy ritkábban elszórt fekete foltok díszítenek. Hasa szürkéssárga vagy fehér. Az úszók szürkéssárgák, a páratlan úszók sötét-barnán vagy feketén pontozottak. A gyors áramlású hegyvidéki patakokon és folyókon kívül szinte minden víztípusban előfordul, ahol ívásra alkalmas kemény aljzatú mederrészek vannak. Ivaréretté 2-3 év alatt válik. Az ikrás 1 mm átmérőjű, ragadós burokban lévő ikráit március végétől május közepéig, egy meglehetősen elhúzódó időszakban, több részletben rakja le. füzérekben vagy apró csomókban, az oxigéndús mederrészek köveire, vízinövényeire. Az embrionális fejlődéshez 10-15 ° C vízhőmérsékleten 8-14 napra van szükség. A kikelő lárvák 3-4 mm hosszúak. Első táplálékukat planktonrákok képezik (Tölg, 1960), gyors növekedésüknek köszönhetően hamar áttérnek az adultakra jellemző táplálékbázis fogyasztására. A kifejlett egyedek carnivorok, táplálékuk bentikus élőlényekből, puhatestűekből, rovarlárvákból, rákokból áll (Maitland és Campbell, 1992). Az eddig ismert hazai populációk növekedése a más európai vizekben mértekhez képest elmarad. kép

 

Széles durbincs - Gymnocephalus baloni Holčik & Hensel, 1974

Teste robosztusabb, magasabb, mint a vágódurbincsé, a hátvonal meredeken emelkedik, a törzs egy jellegzetes púppal kezdődik, amely az idősebb példányokon különösen feltűnő. A preoperkulumon lévő tüskék száma 12-13. A második hátúszó lágy sugaraira állított merőleges a faroknyéllel majdnem derékszöget zár be. A farokalatti úszó két kemény sugara között az úszóhártya mélyen beöblösödik. Az oldalvonal a hát felé erősen ívelt. Háta barnászöld, az oldalak zöldessárga alapszínűek, 4-6 bizonytalanul elmosódó sötétbarna függőleges sávval, amelyek többnyire csak a háttól a testközépig tartanak. A páratlan úszókon a pettyezés kevésbé feltűnő, mint a vágódurbincsnál. Reofil halfaj, a folyók viszonylag gyors áramlású, oxigénben gazdagabb részein, kövek között él. Búvóhelyét csak szürkületkor hagyja el, nappal inaktív. Nem alkot rajokat, szoliter fajnak tűnik, ami alapján feltételezhető a territóriumtartás is. Szaporodásbiológiája még nem ismert, valószínűsítik, hogy párosan ívik (Botta et al., 1984). A faj holotípusát Hensel gyűjtötte a Dunából 1968-ban. A faj első leírói korábbi gyűjtések anyagának revíziójával több lelőhelyét mutatták ki a széles durbincsnak (Hole ik és Hensel, 1974). A közölt lelőhelyek alapján valószínűsíthető volt, hogy az új halfaj hazánk természetes vizeiben is jelen van, rendszeres vizsgálattal igazolható lenne hazai előfordulása. Első két példányát a Dunából Gerjen közelében fogták ki (Botta et al., 1984), később több más helyről, többek között a Tiszából (Harka, 1984; 1985) is előkerült. A vágódurbincs és a széles durbincs feltételezhetően ökológiai specializáció útján különül el egymástól. kép

 

Selymes durbincs - Gymnocephalus schraetzer Linné, 1758

Szinonim: Perca schraetzer (Linné, 1758); Acerina schraitzer Cuvier (Herman, 1887); Acerina schraetzer Linné (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966)

Teste megnyúlt, oldalról lapított, lényegesen alacsonyabb, mint a másik két hazai durbincsfajé. Feje a testhez képest nagy, megnyúlt, keskeny és alacsony. Orra megnyúlt, hosszú, szeme nagy, szája csúcsba nyíló, kicsi. Homloka keskeny és lapos. A preoperkulum szélén hegyes tüskék vannak. A mell- és hasúszók rövidek. Két hátúszója összeolvadt egymással, az első hátúszó vége jóval alacsonyabb, mint a másodiknak az eleje, a hátúszó alapja igen hosszú. A hátúszó eleje a hasúszók tövével egy vonalban van. A farokalatti úszó hossza és magassága majdnem egyforma. Faroknyele rövid, alacsony, farokúszója fejlett, széle bemetszett. Ctenoid pikkelyei kicsik, erősen ülnek. Oldalvonala a hát felé enyhén ívelt. Háta olajzöld, oldala zöldessárga, hasa sárgásfehér, fehér. Oldalán 3-4 feltűnő, feketésbarna vagy fekete hosszanti csík húzódik. Úszói sárgásszürkék, a hátúszó első részén a fekete foltok három sorban helyezkednek el. A farokúszó sötét foltokkal tarkított. Tipikus folyóvízi hal, a három durbincsfaj közül a leginkább reofil, állóvizekben nemigen fordul elő. A vízszennyezésekre nem kifejezetten érzékeny, de oxigénigénye magas. Ivarérettségét három év alatt éri el. Áprilisban-májusban az ikrások 5-9 ezer szem, kb. 1 mm átmérőjű ragadós ikrát raknak le a folyók, patakok gyorsabb áramlású, kavicsos, homokos mederrészein. Táplálékát bentonikus szervezetek, puhatestűek, rovarlárvák, férgek és olykor más halfajok ikrái képezik. kép

 

Süllő - Stizostedion lucioperca Linné, 1758

Szinonim: Perca lucioperca (Linné, 1758); Lucioperca sandra Cuvier (Herman, 1887); Lucioperca lucioperca (Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966)

Teste megnyúlt, oldalról lapított. A tejes nyúlánkabb, mint az ikrás (Vutskits, 1915). Feje hosszú, szája nagy, csúcsba nyíló. A szájszöglet eléri a szem hátulsó szegélyének vonalát, vagy azon túlér. Az alsó és a felső állkapcson, a vomeren és a palatinumon hegyes, kúpos ragadozófogak ülnek. Az állkapcson és a palatinumon a többinél jóval nagyobb ún. ebfogak találhatók. Szeme közepes nagyságú, homloka keskeny és egészen lapos. A preoperkulum hátsó szegélye lekerekített, rajta hegyes tüskék vannak. Mellúszói közepesen fejlettek, a hasúszók a mellúszók alatt erednek. Két hátúszója van, amelyek közel állnak egymáshoz, esetleg érinthetik is egymást, de nem nőttek össze. A két hátúszó egyforma magas. A farokalatti úszó rövid és magas, széle lekerekített. Faroknyele hosszú és alacsony, a farokúszó nagy, széle kivágott. Ctenoid pikkelyei kicsik, erősen ülnek. Oldalvonala a hát felé enyhén ívelt. Háta szürkészöld, oldalai ezüstös alapszínűek, a hátról kiindulva a test oldalán az oldalvonalon túlérő szabálytalan alakú sötét sávok húzódnak. Hasa sárgásszürke. Páros úszói halványsárga színűek, a két hátúszón és a farokúszón 4-5 sorban elhelyezkedő sötét foltok láthatók. Az aljzat színével, a víz átlátszóságával szoros összefüggésben változhat a süllő színezete. Oldalának alapszíne tiszta vízben gyakran egészen grafitszürke, a Balatonban sokkal világosabb. Változatos élőhelyeken fordul elő, jelentős állománya ismert brackvizű tengeröblökben is. Folyóvizekben a pénzes pér szinttájtól lefelé a mélyebb vizű, köves, homokos, közepes áramlású részeken tanyázik a legszívesebben, az iszapos helyeket kerüli. Állóvízi előfordulása is ott jellemző, ahol az aljzat kemény, homokos, mivel rendkívül érzékeny a felkeveredő iszapra. A folyó- és állóvizekben egyaránt olyan helyeken található meg, ahol búvóhelyet talál magának. A még el nem iszaposodott víztározókban jól érzi magát, ahol az elárasztást követő csukainváziót erőszakosabb territóriumtartásával hamar letöri (Györe, 1994). A tejesek 3, az ikrások 4 éves korukra válnak ivaréretté. Az ívás áprilisban kezdődik, de már ezt megelőzően a hímek sötétebb tónusú nászruhát öltenek. A hím egy 0,5-2 m vízmélységű, kemény aljzatú víztérben a kiszemelt ívóhelyen a parti fák vízbe érő gyökérbojtját gondosan letisztítja. Ennek hiányában az ikrás a vízfenéken lévő homokra vagy kavicsra is lerakja ikráit. Testtömeg-kilogrammonként 130-200 ezer szem, 1-1,5 mm átmérőjű, sárga színű ikrát helyez el a fészekbe. A tejes a megtermékenyített ikrákat féltékenyen őrzi, tisztogatja. Az embrionális fejlődés ideje 12-14 ° C-on 6-8 nap. A kikelő fotofób lárvák hossza mintegy 4-5 mm. A szikanyag felszívódása után (5-9 nap) az első napokban csak 50-100 m m nagyságú planktonnal képesek táplálkozni, mivel ekkor még szájuk és garatnyílásuk nagyon kicsi. Az ivadék életében igen kritikus szakasz a ragadozó életmódra való áttérés időszaka. A 4-5 cm-es süllők már halivadékkal táplálkoznak (Tátrai és Ponyi, 1976). Mivel a ragadozó halak között neki a legszűkebb a garatnyílása, ezért a táplálékhalak közül a keskenyebbeket választja, kevésbé kap tehát például a magas hátú dévér, a karika keszeg vagy az ezüstkárász után (Biró, 1973). Nem olyan falánk ragadozó mint a galóca vagy a csuka, ez valószínűleg lassúbb emésztésével hozható összefüggésbe (Molnár és Tölg, 1961a; 1961b).

 

Kősüllő - Stizostedion volgense Gmelin, 1788

Szinonim: Perca volgense (Gmelin, 1788); Lucioperca volgensis Pallas (Herman, 1887); Lucioperca volgensis Gmelin (Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966; Berg, 1948)

Teste valamivel magasabb a süllőénél, zömökebb. Feje is rövidebb és magasabb, homloka meredekebb ívű. Szája kisebb, a felső állkapocs vége legfeljebb a szem középvonaláig ér. Az alsó és a felső állkapcson, a vomeren és a palatinumon apró, kúpos, hegyes fogak ülnek, ebfogak nincsenek. Szemük nagy, nagyobb, mint a süllőé. Homloka lapos, széles. Preoperkulumán hegyes tüskék találhatók, hátulsó szegélye szögletes. Mellúszói rövidek, a hasúszók a mellúszók alatt vannak. Két hátúszója közel áll egymáshoz, esetleg érinthetik egymást, de nem nőttek össze, alapjuk hosszú. Az első hátúszó kezdete a hasúszó tövével egy vonalban van. A farokalatti úszó rövid és magas, széle lekerekített. A faroknyél hosszú és alacsony, a farokúszó fejlett, erősen bemetszett. Ctenoid pikkelyei aprók, vastagok, erősen ülnek. Színezete nagyjából megegyező a süllőével, jellegzetes kékesfekete harántsávok díszítik, amelyek száma általában 7-8. Az úszók alapszíne sárgásfehér, a hátúszókon intenzívebb, a farokúszón halványabb foltsorok találhatók. Környezetével szemben kevésbé igényes, a felmelegedő, oxigénben szegényebb víztípusokban is előfordul. A folyók felső, viszonylag gyors áramlású szakaszairól hiányzik. Hazánkban a nagyobb folyókból és a Balatonból ismert nagyobb állománya, meglepő módon hiányzik a Velencei- és a Fertő-tóból. Élettere azonos víztérben is elkülönül a süllőétől. Ivarérettségét 3-4. életévében éri el, valamivel később ívik, mint fajrokona. A partközeli részeken áprilisban-májusban ívik, kevesebb ikrát rak le testtömeg kilogrammonként, mint a süllő. Táplálkozásbiológiájáról nincs adat, valószínűsítik, hogy ragadozó életmódra később tér át, mint a süllő.

 

Magyar bucó - Zingel zingel Linné, 1758

Szinonim: Perca zingel (Linné, 1758); Aspro zingel Cuvier (Herman, 1887); Aspro zingel Linné (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966)

Teste megnyúlt, hengeres. Nagy feje felülről lapított, orra hosszú, előrenyúló. Szája teljesen alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón. Az alsó és a felső állkapcson, a vomeren és a palatinumon több sorban apró hegyes fogak vannak. Szeme nagy. Homloka széles és teljesen lapos. Mellúszói gyengén fejlettek, a hasúszók a mell-úszók alatt erednek, szélesek. Két hátúszója különáll egymástól, 6-8 pikkelynyi térköz van közöttük. Hosszuk megközelítőleg egyforma. Az első szegélye lekerekített, a másodiké egyenes. A farokalatti úszó hosszú, széle lekerekített. Faroknyele igen hosszú és alacsony, oldalról kissé összenyomott. Farokúszója nagy, bemetszett. Ctenoid pikkelyei kicsik, vastagok, érdes tapintásúak, erősen ülnek. A fej hátulsó részét pikkelyek takarják, a mell és a torok pikkelytelen, csupasz. A hason a pikkelyezettség a hasúszók töve mögött kezdődik. Oldalvonala egyenes, a test középvonala felett húzódik. Alapszíne a hátán és az oldalán sárgásbarna, olajbarna. Oldalait széles, felhőzetes, sötétbarna foltok díszítik, amelyek 4-5 ferde pásztát alkotnak. Hasa sárgásfehér. Az úszók színe piszkossárga, foltok nincsenek rajtuk. Tipikus reofil halfaj, a gyorsan áramló folyószakaszokat kedveli, állóvízi állománya nem ismeretes. A folyók medrében, a parttól viszonylag távol keresi táplálékát. Magas oxigénigényű halfaj, de a vízszennyezésekre kevésbé érzékeny. Szaporodásbiológiájáról kevés ismeret halmozódott fel. Apró ragadós ikráit április-május időszakban a folyók köves-kavicsos mederszakaszain gödrökbe rakja le. Kisebb csapatokban, a mederfenéken keresi táplálékát, amely puhatestűekből, férgekből, rovarlárvákból és egyéb bentikus szervezetekből áll. A nagyobb példányok ikra- és ivadék- falása ismert (Csoma, 1964). Az erősebb sodrású, ill. a lassúbb áramlású szakaszokhoz alkalmazkodott populációinak morfológiai jellemzői között jelentős eltéréseket lehet kimutatni (Smirnov, 1971). kép

 

Német bucó - Zingel streber Siebold, 1863

Szinonim: Aspro streber (Siebold, 1863); Aspro vulgaris Cuvier (Herman, 1887); Aspro streber Siebold (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961; Berinkey, 1966)

Teste megnyúlt, hengeres, a feji részen kevésbé lapított hát-hasi irányban, mint a magyar bucó. Feje megnyúlt, széles, elöl hegyes. Szája teljesen alsó állású, a felső állkapocs túlnyúlik az alsón. Mindkét állkapcson, a vomeren és a palatinumon több sorban apró, kúpos, hegyes fogak ülnek. Szeme közepes nagyságú, felfelé néző. Orra hosszú és hegyes, homloka keskeny és lapos. Mellúszói gyengén fejlettek, a hasúszók a mellúszók alatt vannak, szélesek. Két hátúszója külön, egymástól távol áll, 12-13 pikkelynyi térköz van közöttük. Az első hátúszó rövidebb, mint a második, magasságuk egyforma. Az első széle lekerekített, a másodiké egyenesen levágott. A farokalatti úszó közepes hosszúságú, magas, széle majdnem egyenes. Faroknyele igen hosszú és feltűnően alacsony, teljesen henger alakú. Farokúszója kicsi, széle gyengén bemetszett. Ctenoid pikkelyei kicsik, vastagok, érdes tapintásúak, erősen ülnek a bőrben. A fejet az oldalán és felül egészen az orr csúcsáig pikkelyek borítják. A torok, a mell és a has nagyrésze pikkelytelen, csupasz, a pikkelyezettség kevéssel a végbélnyílás előtt kezdődik. Oldalvonala a hát irányában enyhén ívelt. Hátának és oldalának alapszíne barnássárga, sárgásszürke, felülről lefelé egészen a hasig 4-5 sötétbarna, feketésbarna, széles, közel függőleges irányú sáv húzódik. Hasa sárgásfehér, piszkosfehér. Úszói barnásszürkék, folt nélküliek. Erősen reofil halfaj, sokkal magasabbra felhatol a gyors áramlású patakokban és folyókban, mint a magyar bucó. A nagyobb folyókban ritkább. Szaporodásbiológiájáról, korai ontogeneziséről keveset tudunk. Áprilisban párosan ívik a gyors áramlású, kavicsos mederrészeken, ahol kisebb gödröt készít (Botta, 1985). Kisebb csapatokban jár tápláléka után, amelyet bentikus szervezetek mellett alkalmilag halikra alkot. A kisebb méretű német bucó ritkább, mint a magyar bucó. kép

 

Tarka géb - Proterorhinus marmoratus Pallas, 1811

Szinonim: Gobius marmoratus (Pallas, 1811); Gobius marmoratus Pallas (Herman, 1887); Gobius rubromaculatus (Kriesch, 1872)

Teste megnyúlt, oldalról különösen a farki részen lapított. Feje nagy, széles és magas. Szája kicsi, csúcsba nyíló. A szájában több sorban kúpos, kicsi fogak vannak. Szemei közepes nagyságúak, a fej tetején ülnek, felfelé nézők. Orra hosszú, homloka keskeny és lapos. Felső ajka fölött két csövecskeszerű nyúlvány van. Mellúszói nagyok, jól fejlettek, hátrasimítva elérik a farokalatti úszó kezdetét. Hasúszói összenőttek, levél formájú tapadókorongot alkotnak, amelynek töve a mellúszó tövével egy vonalban van. Hátúszója kettős, amelynek részei nem különülnek el egymástól. A farokalatti úszó hosszú, közepesen magas, kezdete a második hátúszó kezdete mögött van. Faroknyele rövid, viszonylag magas, farokúszójának széle lekerekített. Ctenoid pikkelyei apró termetéhez képest nagyok, erősen ülnek. Oldalvonala nincs. Színezete a környezettől függően igen variábilis, a világos sárgásbarnától a sötét kávébarnáig. A világosabb alapszínen sötétebb, szabálytalan alakú márványozás található. A hát-, farok- és a farokalatti úszók sárgásszürkék, barnás foltokkal. Mell- és hasúszója foltok nélküli. Környezetével szemben igénytelen, így számos eltérő tulajdonságú víztérben előfordul. Nagyobb folyókban és tavakban a litorális zóna kövei közt húzódik meg, a síkvidéki áramló vizekben, csatornákban az iszapos, növényzettel dúsan benőtt területeken tartózkodik előszeretettel. A gébeknek nincs úszóhólyagjuk, így vízközt úszni csak nagy nehézségek árán tudnak. A fenéken, a köveken mászkálva és a növényekre felkapaszkodva szerzik táplálékukat. A köves, homokos aljzaton, ill. a növényeken a hasúszókból kialakult tapadókorongja segítségével rögzíti magát. Ivaréretté kétéves korában válik. Nem nagyszámú, 90-100 szem ikráját a nőstény nálunk áprilisban-májusban rakja le. Egyszerre 2-3 ikrát ragaszt a vízinövényekre, amelyek egyenként egy sajátságos, hosszúkás tojásdad alakú tokba vannak rejtve. Megfigyelték, bár nem természetes, hanem akváriumi körülmények között, hogy szakaszosan, hosszan elnyúlóan ívik (Kápolnási, 1976). A megtermékenyített ikrákat a hím őrzi, nagy mellúszóival keltett vízárammal állandóan friss, oxigénben dús vizet hajt a fejlődő embriókra. A lárvák a megtermékenyítést követő 8. napon kelnek ki, de elúszásuk csak 3-7 nap múlva történik meg, addig a lárvák a köveken és a növényzeten függnek farkuknál fogva. Táplálékát férgek, rovarlárvák, rákok, esetenként halikra és hallárva alkotja. Az eredetileg a Fekete-tenger és az Azovi-tenger brackvizeiben élő, de az édesvízi körülményekhez kiválóan alkalmazkodó halfajt hazánkban először 1872-ben észlelték a Római-fürdő hőforrásának elfolyó vizében (Kriesch, 1872). Századunkban egyre több élőhelye vált ismertté az ország nyugati felében. Kelet-magyarországi megjelenését 1958-ban jelezték (Sterbetz, 1958, 1963). Ma már nagy egyedszámú populációi ismertek a Közép-Tiszavidékről (Harka, 1988), a Körösből (Harka, 1990b) és a Hortobágy-Berettyóból (Sallai, 1994).

 

Folyami géb - Neogobius fluviatilis Pallas, 1811

Szinonim: Gobius fluviatilis (Pallas, 1811)

Teste megnyúlt, a feji részen kissé felülről, a farki tájékon oldalról erősen lapított. Feje nagy, felső állású szája közepes méretű. Szemei közel egymáshoz, a fejtetőn ülnek, felfelé tekintenek. Mellúszói nagyok, szélesek, lekerekítettek. A hasúszók jellegzetesen összenőttek, tapadókorongot alkotnak, hátulsó szegélyük eléri, vagy megközelíti a végbélnyílást. A mellúszók töve hátrább van, mint a hasúszó kezdete. Két hátúszója különálló, nem nőttek össze. A második úszó sugarai a farok felé fokozatosan rövidülnek. A farokalatti úszó hosszú, közepesen magas, alacsonyabb, mint a második hátúszó. A faroknyél rövid és magas, a farokúszó közepesen fejlett, széle lekerekített. Ctenoid pikkelyei a fejtetőre is ráterjednek, elérik az orbitale hátsó szegélyét. A hasi részt cycloid (!) pikkelyek borítják. Alapszíne szürke, sárgás árnyalattal, a törzs felső részét barna foltokból álló márványzat díszíti. Eredeti előfordulási területén folyókban és brackvizű tenger-öblökben él. Hazánkban nagyon kevés élőhelye ismert, ezidáig mindössze a Balatonból (Biró, 1971), a Dunából (Pintér, 1989) és a Tisza-tó területéről (Harka, 1993) tudták kimutatni. Úszóhólyagja nincs, fenéklakó életmódot folytat, leginkább a sekély, part menti övezet homokos, köves aljzatú részein tartózkodik. Ivarérettségét kétéves korában éri el, nálunk májusban-júniusban ívik. A hímek fej és szájkörüli izmai erősen megduzzadnak, a hátúszó sugarai megnyúlnak, végük kirojtosodik, testük csaknem fekete színt ölt. A második hátúszó sárga szegélyű lesz, a páratlan úszókon kisebb sárga foltok is megjelenhetnek. A nőstények alig észrevehető forma- és színmódosuláson mennek át. Egy ikrás mellett a nászban több hím vesz részt, az ikrák lerakása több szakaszban történik (Biró, 1974). Ovális ikráikat kövek alkotta üregekbe helyezik, amelyeket a hím őriz és gondoz. Az ívás olyannyira elhúzódhat, hogy az utolsó ikrázásnál a fészekben már kikelt lárvák is lehetnek (Dmitrieva, 1966). A hím a fészek őrzésének ideje alatt kevés alkalommal táplálkozik, kondíciója nagyon leromlik. A lárvák 15-21 nap után bújnak ki, további 4-5 napig még a fészekben maradnak a hím felügyelete alatt. Táplálékát fenéklakó gerinctelen állatok alkotják, de ikrát és halivadékot is fogyaszt. Magyarországi megjelenésének pontos időpontja nem ismeretes, valószínűsítik, hogy természetes úton, aktív vándorlással jutott a Balatonba, bár nem zárható ki a hajókkal történő passzív behurcolás lehetősége sem (Biró, 1974). Más természetes vizünkben való megjelenése inkább az első feltételezés igazát támasztja alá.

 

Kessler géb - Neogobius kessleri Günther, 1861

Szinonim: Gobius kessleri (Günther, 1861)

Teste megnyúlt, a fej felülről, a törzs farki része oldalról lapított. Feje nagy, szája nagyobb, mint a folyami gébé, a szájszöglet eléri a szem vonalát. A szemek a fejtetőn vannak, közel egymáshoz, felfelé nézők. Mellúszója nagy, széles alapú. A tapadókoronggá összeolvadt hasúszók hátsó szegélye nem éri el a végbélnyílást, ill. meg sem közelíti azt. Két hátúszója közel álló, de nem nőtt össze, a második úszó lágy sugara-inak hossza hátrafelé haladva nem csökken, mindvégig azonos hosszúságúak. A farokalatti úszó hosszú, jóval hátrább kezdődik, mint ahogy a második hátúszó eleje van. A faroknyél rövid és magas, a farokúszó fejlett, széle lekerekített. Testét ctenoid pikkelyek borítják a has kivételével, ahol cycloid típusú pikkelyek találhatók. A pikkelyezettség ráterjed a fejre is, de nem éri el az orbitális tájékot. A Pintér (1989) határozókönyvében szereplő magyar név hibás, mivel a békafejű géb a Mesogobius batrachocephalus Pallas, 1811. A békafejű géb tipikus tengeri hal, ritkán található meg brackvizekben, édesvizekben pedig előfordulása kizártnak tekinthető. A Neogobius kessleri Günther, 1861 faj helyes magyar neve kessler géb (Unger, 1919; Ba na rescu et al., 1971).

 

Botos kölönte - Cottus gobio Linné, 1758

Szinonim: Cottus microstomus (Heckel, 1836)

Teste nyúlánk, a fej felülről erősen lapított, a törzs elöl hengeres, a farok felé egyre jobban oldalról összenyomott. Feje feltűnően széles, szája csúcsba nyíló, széles, a száj szöglete a szem elülső vonaláig ér. A szájat húsos ajak veszi körül. Az alsó és a felső állkapcson, valamint a vomeren apró kúpos fogak vannak. A szemek közel egymáshoz a fejtetőn ülnek, felfelé tekintenek. A preoperkulumon és a szuboperkulumon tüskék találhatók. Mellúszói nagyok, széles alapúak, hosszúak. Hasúszói a mellúszók alatt erednek közel egymáshoz, kezdetük kevéssel a mellúszók töve mögött van, rövidek, végük rendszerint nem éri el a végbélnyílást. Az úszó 4. belső sugara hosszú, a mellette lévőnek legalább a feléig ér. Kettős hátúszói egymáshoz közel vannak, nem nőttek össze. Az első hátúszó rövidebb és valamivel alacsonyabb, mint a második. A farokalatti úszó kezdete a második hátúszó kezdete alatt van, kevéssel rövidebb, mint a második hátúszó, azzal közel azonos magasságú. Faroknyele rövid és alacsony, a farokúszó közepes nagyságú, széle lekerekített. Teste csupasz, pikkelytelen, oldalvonala teljes, enyhén a hát felé ívelt. Alapszíne a hátán és az oldalán szürke, szürkéssárga, sötétbarna márványozottsággal. A hasa fehéressárga, fehér. Az úszók szürkéssárgák, a mell- és a farokúszón sötétebb foltok láthatók. A gyors áramlású hideg vizű, oxigénben gazdag patakok pisztráng szinttáján fordul elő, de elvétve nagyobb folyókban is megtalálható. Ivarérettségét kétéves korában éri el. Kevés számú, mintegy 100-300 szem, 2-2,5 mm átmérőjű, sárgásrózsaszín, ragadós ikráját a nőstény a hím által ásott gödörbe, vagy kövek alsó felületére ragasztja márciusban-áprilisban. A fészket a hím őrzi, a lárvák a hőmérséklettől függően 20-30 nap alatt kelnek ki. Az ikrából kibújó lárvák 6-7 mm hosszúak, nagy szikzacskóval rendelkeznek. 10-11 nap után, a szikanyag teljes felszívódása után, amikor törzshosszuk már 9-10 mm, kiúsznak a fészekből. Adatok vannak arra vonatkozóan, hogy a táplálékban gazdagabb vízterületeken a botos kölönte évente több alkalommal ívhat (Fox, 1978). Táplálékát puhatestűek, rovarlárvák, apró halivadékok és ikra képezi (Crisp, 1963; Morris, 1978). A Maros romániai szakaszán fő táplálékuk kérész- és tegzeslárva (Gyurkó és Nagy, 1971). A hímek sokkal gyorsabban fejlődnek, mint a nőstények. Széles elterjedési területén három alfaját különböztetik meg. A Cottus gobio ferruginosus a Pireneusokban, a Cottus gobio vetiti a Garda-tóban és Dalmáciában, a Cottus gobio koshewnikovi a Néva, a Dnyeper, a Volga és az Urál vízrendszerében fordul elő. kép

 

Cifra kölönte - Cottus poecilopus Heckel, 1836

Teste elöl hengeres, hátul oldalról kissé lapított. Feje feltűnően széles és lapos. A szája csúcsba nyíló, a száj szöglete nem éri el a szem elülső szegélyének vonalát. Az alsó és a felső állkapcson, valamint a vomeren apró, kúpos, több sorban elhelyezett fogak ülnek. Szemei a fejtetőn vannak, az interorbitális távolság csekély. A preoperkulumon és a szuboperkulumon 1-1 hegyes tüske található. Mellúszói nagyok, szélesek és hosszúak. A hasúszók a mellúszók alatt erednek, kevéssel azok mögött. A hasúszók vége eléri a végbélnyílást, gyakran azon is túlérnek. Az úszó 4. belső sugara csökevényes, rövid, hossza a mellette lévőnek csak mintegy 40 %-a. Hátúszói közel vannak egymáshoz, de nem nőttek össze, az első hátúszó rövidebb és alacsonyabb, mint a második. Az első hát-úszó kezdete a hasúszók tövével egy vonalban, vagy alig mögötte van. A második hátúszó vége valamivel túlnyúlik a farokalatti úszó végén. Mindkét hátúszó szegélye lekerekített. A farokalatti úszó hosszú és alacsony, széle lekerekített. Faroknyele rövid és alacsony, farok-úszója nagy, széle lekerekített. Teste pikkelytelen, csupasz. Oldalvonala nem teljes, a törzs hátulsó harmadában hiányzik. Háta és oldala barnásszürke, helyenként sötétebb foltokkal tarkított. Hasa sárgásfehér. Mell-, hát- és farokúszója szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó szürkéssárga. Valamennyi úszóján sötétbarna foltok találhatók, a mellúszója jellegzetesen csíkozott. Élőhelye a patakok pisztráng szinttáján, a botos kölönténél magasabban található. A két kölöntefaj együttesen ritkán fordul elő azonos szakaszon. Oxigénigénye magas (8 mg/L). A folyók dombvidéki szakaszán már nem fordul elő. Iv