Érdekes, hogy apró rovatokból mennyi mindent megtudhat és kombinálhat az ember. Teljesen történelmietlenül, de nagyon is áthallásos, akár történelminek nevezhető összefüggésekre, képzettársításokra bukkanhatunk abból, hogy egy-egy adott napon kik születtek, hunytak el, vagy éppenséggel milyen magyar vagy világtörténelmi esemény zajlott glóbuszunkon. Júniusban két ilyen nap is van.
Kezdjük a hó elején. 1986. június 2-án a magyar futball Mohácsa volt a mexikói Irapuatóban. A glasznoszty és a peresztrojka hajnalán méretes, 6-0-s zakót kaptunk a labdarúgó-világbajnokság első csoportmeccsén, a „testvéri” Szovjetuniótól. Pedig hangzatos nyilatkozatok után érkeztünk, majd zártkapus edzésekkel hangoltunk. Majd négy perc alatt mindent buktunk. Mint mindig, ezúttal is felmerült, hogy a sportvezetés kérésére a csapat lefeküdt a ruszkiknak, de aki látta azt a meccset, pontosan tudja: szó sem volt erről. Volt még tésztamagyarázat, meg kapitányi lemondás. Az okokat máig sem tudjuk, csak azt, hogy itt kezdődött a magyar futball mélyrepülése.
Ehhez a dátumhoz viszonyítva, 66 esztendővel korábban lázasan pöfögött egy vonat Párizs, közelebbről Versailles felé. Rajta egy delegációval és abban két emberrel, akik vállalták a vállalhatatlant. Két nap múlva, 1920. június negyedikén aláírták a trianoni békediktátumot.
Akkor megállt az élet. A harangok megkondultak, bezártak az üzletek, az iskolák. Tíz percig nem volt közlekedés. (Nem azért, mint a taxisblokád mondvacsinált, kormánybuktatási szándéktól vezérelt ürügyén. Nem.) Gyászolt a nemzet. Kemény arcú, háborút viselt emberek, asszonyok, gyermekek sírtak. Papp-Váry Elemérné talán már akkor megfogalmazta a Magyar Hiszekegy-et.
„Hiszek egy Istenben / Hiszek egy hazában / Hiszek egy isteni örök igazságban / Hiszek Magyarország föltámadásában / Ámen” Az elemi iskolákban a gyerekek naponta kétszer – tanítás előtt és után – mondták el. Akkor még jelmondatunk is volt: „Csonka Magyarország
nem ország, egész Magyarország mennyország”. Ma maximum ennyi: csá-csumi-csá. A Trianon szóból (tria non, azaz három nem) is jelszó lett: Nem, nem soha!
Ma nincsenek jelmondatok, csak globalizált agymosások. Akkor alig több mint fél évvel a békediktátum aláírása után felállították az Ereklyés Országzászlót, a négy elszakított országrészt szimbolizáló szoborkompozíciót a Szabadság téren. Ma a főpolgármester nem ezt, hanem a szovjet hősi emlékművet állítja vissza, miként egy vállalkozó Dunaújvárosban 2003-ban a leninszobrot. Abszurd. Nonszensz. A leninszobrot fel lehet állítani – pár kilométerrel odébb, az érdi szoborparkban. Az Ereklyés Országzászlót fel kell állítani – pár méterrel a szovjet hősi emlékmű előtt, a helyén. Strobl Zsigmond, Szentgyörgyi István, Pásztor János és Sidló Ferenc. Ők azok a szobrászok, akik a nemzet fájdalmát szobraikba faragták az Ereklyés Országzászló talapzatán. Tudom, sokan hőbörögnek most e szavak olvastán. Trianon bűnén keseregni nem lehet. Mucsai dolog. Ballib történészek szép lassan majd azt is bebizonyítják, hogy milyen rendes is volt velünk a Tigris-Clemenceau, hiszen még nagyobb pofont is kaphattunk volna.
Horthy Miklós kormányzó félárbocra engedte az ország zászlaját. Akkor kúszott feljebb, amikor visszaszereztünk az elcsatolt területeket. Emberek, jegyezzünk meg három nevet. Az első Gróf Apponyi Alberté, aki nem tette. Kezdetektől ő vezette a békedelegációt, majd mikor meglátta, hogy mi van a „szerződésben”, vette a kalapját és elhagyta a Nagy-Trianon palotát. Pontosan tudta, hogy milyen igazságtalanság történik, érezte, éreztették vele, hogy ezt az ocsmányságot nemcsak a bukott világháborúnak, hanem nagyban Károlyi Mihálynak, Kun Bélának és népbiztosainak is köszönhetik. És a másik két név: Bénárd Ágoston, Drasche Lázár Alfréd, akik tették. Akik aláírták a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát. Mondatunk máig él: Justice for Hungary! Igazságot Magyarországnak! Ez történt 1920. június negyedikén. Újabb Mohács, csak még szégyenteljesebb, emészthetetlenebb.
1989 júniusának ugyanezen napján, Pekingben, a Mennyei Béke (Tienanmen) terén kínai diákok tüntettek a demokráciáért. Vérbe fojtotta a kommunista rezsim. Emlékezetes kép, amint egy diák, virággal kezében rendületlenül áll a tankokkal szemben, amelyek csak jönnek, és nem lassítanak. Majd átgázolnak a diákok. 1968-ban Jan Pallach Prágában, majd esztendőre rá Bauer Sándor Budapesten tett hasonlót. Igazukért, a szabadságért, a demokráciáért felgyújtották magukat.
De térjünk vissza bő egy évtizedet. 1976. június negyedikén egy színészóriás, a valaha élt egyik legnagyobb magyar aktor, Latinovits Zoltán vetette magát Balatonszemes és Balatonszárszó között a sínekre, a vonat alá. Csapás volt ez az akkori hatalomnak. Latinovits hitvallását, szabadság iránti fékezhetetlen vágyát, buta hatalommal szembeni pörlekedését mindenki ismerte. Könyveiben megírta. Fricskálta a disznópásztorból lett minisztereket Fészek Klub-béli előadóestjeivel. Pilinszkyt, Nagy Lászlót mondott. Meg József Attilát, Adyt, Arany Jánost (de hogyan!). A hatalom mosdatta magát: őrült volt, baleset, nem akart öngyilkos lenni. Szánalmas, de tudatos. Kossuth-díjat, természetesen, csak posztumusz kaphatott, tévéjátékai elégtek az MTV raktárában, rádiófelvételei recsegnek-ropognak, a bakelit lemezeket már nincs min meghallgatni. És mégsem tűnt el. Az ösztönös zseni velünk él és ma is figyelmeztet. Kíváncsi lennék a véleményére a mai Magyarországról…
És ezen a napon, igaz kissé korábban (1798) hunyt el a nagyszerű kalandor-szívtipró-író, Giacomo Girolamo Casanova és a kitűnő (1977) Kossuth-díjas keramikus és szobrász Kovács Margit. Műveik az idők végezetéig fennmaradnak, ellentétben azok nevével, akik szignálták a szignálhatatlant.
Nem csak halottak és gyászos történelmi események történtek e napon, hanem születtek is értékes emberek. 1807-ben például Batthyány Kázmér földbirtokos és politikus, bizony, bizony az első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos oldalági rokona. (Tudják, aki a jelenlegi kormányfő szerint „reformokat csinált”. Azért az egészen elképesztő, hogy valóban mártír elődöket így hazudtol meg ez a Ferenc testvér – copyright Eperjes Károly). Vagy éppenséggel a második világháború közepén Béres Ilona kitűnő, Kossuth-díjas színművésznőnk. Mint ahogy a jószerivel megszámlálhatatlan világ- és Európa-bajnokságot nyerő, elnyűhetetlen, „mellesleg” kétszeres olimpiai bajnok Kolonics György kenus-zseni is 1972-ben.
Most érkeztünk e dátum lényegéhez. Mi az, ami összeköti Trianont és a Tienanmen teret Bénárd Ágostont, Drasche Lázár Alfrédot, Batthyány Kázmért, Casanovát, Latinovits Zoltánt és Béres Ilonát? A kulcsszavak. A haza kérdése (Trianon és Bénárdék, illetőleg a „23 millió román jön” kitalálása és a 2004. december 5-ei népszavazás ellenkampánya a határon túlra szakított magyarság ellenében). A színészet (Latinovitsék, illetőleg a képmutatás, a színpadias hazugság tudománya, a ripacskodás). A vagyon (Batthyány, csak ő tisztességesen lett földbirtokos, nem színlelt szerződésekkel milliárdos). A szívtiprás (Casanova, csak ő nem ájtatoskodott „igaz szerelemről” a Parlamentben).
Mindezek elegye született meg 1961. június negyedikén. A jelenlegi kormányfő, önmeghatározása szerint a pápai gyerek. (Uramatyám, hány pápai kérte ezt ki magának akkortájt és azóta is!). És az ő enyhén szólva ellentmondásos személyisége vezet át minket a másik dátumhoz. 1958 és 2007. június 15-éhez. Jánosi Katalin, a kivégzett Nagy Imre unokája közös imára hívta a parlamenti pártok elnökeit a szomorú dátum (1958. június 16.) elő-reggelére. A mai miniszterelnök vállalta, Orbán és Semjén nem. Kóka magánemberként morzsolgatja majd a rózsafüzért. Dávid Ibolya még nem nyilatkozott…
És a miniszterelnök felesége, Dobrev Klára is elmegy Jánosihoz teázni, míg Lévai Anikó, Orbán Viktor hitvese nem. Vajon miért? A következőkért. Horn Gyula 1994. június 16-án volt pufajkásként együtt koszorúzott Nagy Erzsébettel, a kivégzett lányával. 1989. június 16-án, amikor Orbán híres-hírhedt beszédét mondta jövőnk koporsója mellett, akkor Horn még ellenforradalomról beszélt, meg KGST-ről és Varsói Szerződésről. De, most már, nem is ő lényeg, csak éppen jellemző a mentalitásra, a „modern szocdemmé” válásra.
De a miniszterelnök immár végérvényesen önmaga karikatúrájává vált. Mert hol is él ő most? Az Apró-villában. Ami eredendően egy zsidó család tulajdona volt, de Apró Antal, a Kádár-rendszer nagyhatalmú ura, az 1956-os megtorlások egyik fő szorgalmazója, a koncepciós perek, a törvénytelen ítéletek helybenhagyója egészen egyszerűen kiszemelte magának és szépen beköltözött. Összeállt a kép. Így ér egymásba június negyedike és tizenhatodika. Mert ne feledjük: Apró Antalnak történelmi szerepe volt Nagy Imre halálában. És 2007-ben a két unoka együtt teázik. Itt valóban nincs keresnivalója Lévai Anikónak.
Mindenesetre én még hiszek Magyarország feltámadásában.
Kapcsolódó linkek:
