Mikor valaki muszlim lesz, hatalmas áldásban van része. Élete gyökeresen megváltozik, más szemmel nézi a világot. Ilyenkor felmerül a gondolat, hogy: „Istené a hála és dicsőség, hogy muszlim lettem! De mi lesz a szüleimmel, mi lesz a rokonaimmal? Mi lesz a barátaimmal és ismerőseimmel? Ők a pokolra fognak kerülni?”
Friss muszlimként elkezdünk dávázni a körülöttük élőknek. Hívjuk őket az iszlámra, próbáljuk nekik átadni azt a hatalmas élményt, amit a vallás nekünk adott... és általában falakba ütközünk. Szüleink, testvéreink, barátaink, de sokszor még gyermekeink is visszautasítják az iszlámot. Ezen a legtöbb esetben nem segít az sem, ha muszlimként példás életet élünk, ha előnyünkre változtunk, ha minden tekintetben pozitívabbá válik az életünk.
Ez a mi hibánk? Rosszul végezzük a dáwát? Rosszul hívunk az iszlámra?