Turul a láthatáron

Mélyi József

Archívum

Artmagazin 2011/6. 26-31. o.
Duna-parti szobrok 6.

Lerobbant progresszió és kisuvickolt atavizmus – ez a szoborhelyzet Szentendrén.
A hetvenes évekbeli fénykor megkopott rekvizítumai mellé lassan felsorakozik az ilyen-olyan formát nyert regresszió.
Szentendre szobrai a Dunánál | Barakonyi Szabolcs fotóival

Régebben, amikor a szoborállítás még bonyolultabb és fáradságosabb feladat volt, valószínűleg minden település százszor is meggondolta, hová és miért állítja emlékműveit. A főtér közepére, hogy a pestis elkerülje a várost, a templom kertjébe, hogy a halottakra emlékeztessen vagy a dombtetőre, Isten dicsőségére. Aztán (viszonylagosan) egyre olcsóbb lett a szobor, és egyre kevesebben szóltak bele, mire is kellene emlékeztetnie, illetve egyre több polgár jelentette be kívánságát, mit is látna szívesen vagy mit nem akarna maga körül tapasztalni. Igazán azonban akkor vált áttekinthetetlenné a szoborhelyzet, amikor az emlékezést és az emlékeztetést felülírva a közterek puszta feldíszítésének igénye is felmerült: a parkokban kis állatfigurák bukkantak fel a semmiből, a sétautak mentén pedig váratlanul egy-egy absztrakt forma állta el az arrajárók útját. Ekkoriban már csak néhány ember gondolkodott el róla, s ők is csak hivatalból, hogy mit, hová és miért kellene felállítani. Ahol pedig már elfogytak a helyek, azon kezdtek el gondolkodni, mit és hová lehetne áthelyezni, hogy azzal mindenki elégedettebb és boldogabb legyen.

Szentendre városa most éppen azon lamentál, melyik szobrát hová kellene áthelyezni, miként kerülhetne minden a számára legkedvezőbb helyre. Szakemberek, civilek és művészek töprengenek, minek kellene megmozdulnia, és merre induljon a körforgás. Egy ideje rebesgetik, hogy egy új elemnek mindenképpen helyet kellene majd találni, hiszen a városnak még nincsen turulszobra. Felmerült, hogy az új Turul kerülhetne a Nagy-Magyarország szobor és a Millenniumi Attila kardja mellé a Kálváriához, vagy esetleg a HÉV- állomással szembe, a városba bevezető 11-es út mellé – az autósoknak, köszöntő gyanánt. Egy, a madárszimbólum iránt kevéssé elkötelezett helyi lakos azt javasolta, hogy talán minden létező szobor mellé, fölé, köré egy-egy kisebb-nagyobb turult lehetne állítani (függeszteni), de nem valószínű, hogy ez az ironikus verzió nyerné el a döntéshozók tetszését. Mindenesetre a turulszobor gondolata a levegőben lóg Szentendrén, s majdhogynem egyetlen korábbi alkotás helye sem biztos.

Az áthelyezésre a legesélyesebb Deim Pál Függő baba című műve, amely ott áll, ahol a Szentendre belvárosához autóval érkezők még mindenképp elhajtanak, a 11-es és a Duna-partra vezető út elágazásánál. Deim műve egy nagyobb szobrászi akció részelemeként került erre a helyre: a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából a városba vezető út mentén megfelelő távközökkel kortárs alkotók műanyagból készült szobrait kívánták elhelyezni. 1995 és 1996 folyamán végül is a Posta épülete előtti területen állították fel a munkák egy csoportját, Deim Pál művét pedig innen százméternyire, egy parkoló elé. A művek eredetileg ideiglenesen kerültek kiemelt helyükre, kiállításukra először 1998 végéig szólt az engedély, később ezt a terület hasznosításának időpontjáig meghosszabbították. Így áll még most is a helyén a Deim festői és szobrászi motívumkincsének jellegzetes elemeit tartalmazó, de időről időre igen rossz állapotba kerülő, majd néha színeit is megváltoztató, autós perspektívából elsőre igencsak meghökkentő bábu.

Tulajdonképpen a Posta előtt elhelyezett művek hatásában mindig is a meglepetés ereje játszotta a főszerepet: a szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz kötődő, vagy egykor a Vajdához kapcsolható művészek (Aknay János, Bukta Imre – Elekes Károly, ef Zámbó István, Matyófalvy Gábor, Szirtes János, fe Lugossy László) alkotásai elsősorban élénk, köztéri műalkotások esetében szokatlan színeikkel keltettek megütközést, illetve billentették ki a Szentendréről sokakban kialakult sztereotip képet. A legmeglepőbb mindenképp ef Zámbó István A végtelen érintése című műve, amely ha önmagában állna – esetleg kétszer ekkora méretben –, a város erőteljes, avantgárd emblémájává válhatna. Méretarányával, megkopott színeivel most viszont inkább a sorsára (az enyészetre) váró korlenyomatnak, véletlenszerűen a köztérbe került festői motívumnak tűnik. A tér másik markáns darabja Aknay János Angyal térplasztikája, amely élénk kék színével ef Zámbó művének absztrakt ellentétpárját alkotja. Érdekes módon az Angyal tragikus figurája egyre inkább organikus kapcsolatba lép közvetlen környezetének kertészeti elemeivel, s hasonlóan a Szirtes-szoborhoz, az évszakok változásának és a kertészek szándékainak megfelelően ölt folyamatosan változó külsőt. Évek óta változatlan viszont Bukta Imre és Elekes Károly Szent Sebestyén-szobrának állapota. A művet néhány évvel ezelőtt megrongálták, félbetört facsonkja azonban a helyén maradt: maga is a kertészeti térrend részévé vált. Jelenlegi állapotában egyszerre jelöli a világ és a művészet közt húzódó, szinte áttörhetetlen határvonalat, amelybe ütközve az elkorhadt fadarabot még mindig a műalkotásnak kijáró tisztelet övezi, illetve a köztéri műalkotás láthatatlanságát, hiszen a csonkot szinte senki sem értelmezi műalkotásként. A Posta előtti szobrok egy idő után nagy valószínűséggel (talán a válság múltán egy nagyobb ingatlanprojekt keretében) mégis más helyre kerülnek majd, s ezzel aztán le is zárul a Szentendre hetvenes-nyolcvanas évekbeli neoavantgárd kultúrájának köztéri intézményesítésére irányuló első kísérlet.

Nem valószínű, hogy a városatyák nagyon kísérleteznének Farkas Ádám 1980-ban készült Duna-parti Köszöntőszobrának áthelyezésével. Ehhez túl nagy a szobrász tekintélye és túl nagy a szobor súlya. Pedig a Köszöntő nem tartozik Farkas Ádám legjobb művei közé, arányait és színeit tekintve inkább ellenpontozza környezetét: az alatta sétálóknak túl nagy, a hajóval érkezőknek a hatalmas fák előterében túlságosan mesterséges. Valószínű azonban, hogy az idő jót tesz a monumentális és végeredményben mégis enigmatikus alkotásoknak: bár különösebb szerepe nincs a város életében (nem lett jelkép, nem vált találkozási ponttá, a távolról érkezőt valójában nem ez a forma köszönti Szentendrén), ma már tényleg nehezen lenne elképzelhető a hiánya. Szintén a Dunához közel áll Árvai Ferenc Harsonás alakja, de ennek hiánya a közvetlen közelében lakókon kívül senkinek fel sem tűnne. Makovecz Imre egykori étterem-, ma kaszinóépületével szemben, egy kerítés mögött, rózsabokroktól takarva áll a Rózsakert lakótelep területén a lemezből hajlítgatott nőalak, amely harsonáját örökre fújja, a semmibe. Mostani elhelyezésére valószínűleg egyetlen indokot sem lehet felhozni, áthelyezése azonban épp ennyire értelmetlennek tűnik.

A legnagyobb áthelyezési problémát Varga Imre 1977-es Czóbel-szobra okozza. Idáig nem ér el a turista-Szentendre: a buszok kicsit beljebb parkolnak, a HÉV-vel érkezők pedig ide már aligha gyalogolnak el. S ha el is gyalogolnak, a Czóbel egykori almáskertje mellett álló, a megfáradt (a szintén áthelyezésére váró Károlyi-emlékműhöz tulajdonképpen formailag joggal rokonítható módon megmintázott) mestert széken ülve ábrázoló szobrot a körben növő óriási bokortól alig látni. Pedig Varga érdekes megoldást talált az ülő alak szobrászi megformálásának fából vaskarikájára: a keresztbe tett lábú Czóbelt mintegy memento moriként önmagába hajtogatja. A szobrot egyesek kifürkészhetetlen okból a Duna-partra akarják áthelyezni, pedig igazából csak a bokrot kéne gyakrabban megritkítani. A sors furcsa fintora, hogy a rendszerektől függetlenül az elmúlt évtizedek legprominensebb köztéri szobrásza címet kiérdemelt Varga Imre műveit a rendszerváltás után húsz évvel – nagyon is eltérő okokból – még mindig ugyanúgy fenyegeti az áthelyezés, sőt a megsemmisítés veszélye, mint korábban a vitathatatlan szobrászi és kordokumentum-értékkel rendelkező mohácsi Lenin- vagy a budapesti Kun Béla-emlékmű esetében.

Persze az idő megállíthatatlanul gyűri maga alá a szobrokat: Czóbel emlékműve is más művek helyén jött létre; a hetvenes évek elején ugyanis itt állt az a különös szoborpark, amelyet az igencsak közepes alkotó, Kucs Béla javaslatára hoztak létre. A csodálatos kertészeti környezetben a felszabadulás után Magyarország területén felállított, elsősorban nem politikai jelentésű, nem történelmi jelentőségű köztéri művek gipszmásolatai álltak. A hetvenes évek közepén mindezt elmosta az eső. Vagy egyszerűen elszállították, mindenesetre mára egyetlen nyoma maradt, egy évtizedeken át borostyánnal befuttatott, de mára letisztított kőkerítésen még ott láthatók egy gipsz dombormű romjai, egy egészen különös elképzelés mementójaként.

A szoborpark helyén, Czóbeltől kicsit távolabb öt nagyobb alkotás áll, valamenynyi egy nagyobb egység maradványa. Ezen a területen hozták ugyanis létre a hetvenes évek második felében a háború utáni magyar szobrászat egyik kulcsfigurája, Kerényi Jenő emlékházát és az ehhez tartozó szoborparkot. A Kerényi kisebb szobrait befogadó elegáns emlékmúzeum-épület a kilencvenes években tönkrement, a műveket a belvárosi Kmetty Múzeumba szállították, ott őrzik most is a Kmetty–Kerényi név alatt, általában meglátogathatatlanul. A szoborpark helyén létrejött modernista pavilont időközben átalakították, benne kávézó nyílt, körülötte viszont megmaradtak Kerényi különböző köztéri és nem köztéri szobrainak másolatai, kicsinyítései, nagyításai. Több mint három évtizeddel ezelőtt, közvetlenül a művész halála után egy különös, szoborkénti arányaiban lehetetlen Kerényi-emlékeztető park alakult ki, amelyben a Magyar Nemzeti Galériában őrzött 1974-es bronzszobor felnagyított körverziójától (Lopják Európát) az 1963-as Napozó leány másolatán át a sátoraljaújhelyi Partizánemlékmű kicsinyített változatáig rajzol nagy, de sajnos egyre töredékesebb ívet. A Partizánemlékmű elhelyezése különösen érdekes szerb a hagyományokkal rendelkező Szentendrén, hiszen ez a mű, amely az 1947-es tudósítás szerint "bizonyítja, hogy forradalmi tetteket csak forradalmi művészettel lehet méltóképpen megörökíteni" a sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak állít emléket, amely számos szerb partizán és magyar politikai fogoly halálával végződött.

Az egyre rosszabb állapotba kerülő Kerényi-művek, a fentieken kívül a fák között esetlenül álldogáló Anya gyermekkel és a sípját vesztett Legenda-másolat közelében, a korszak fogalomhasználatában szin- tén a „humanista” szobrok példájaként áll, az egykori április 4-i ünnepségek díszleteként felépített, mára végletesen leromlott állapotba került betonkaréj közepében, a vörös és a magyar zászló elárvult rúdja mellett Csíkszentmihályi Róbert 1975-ös Felszabadulási emlékműve. A harmincadik évfordulóra készült alkotás szintén áthelyezésére és valószínűleg a picassói humanizmus-fogalom jegyében történő átfunkcionálására vár. Jelenlegi állapotában különböző szentendrei társaihoz hasonlóan ugyanis csak emlékeztető funkcióval rendelkezik. Egyszerre emlékeztet a múló, de radikális átalakításokat mindenféle rombolás és átírás ellenére sem hozó időre és Szentendre kulturális és reprezentációs fénykorára, a hetvenes évekre. Arra a korszakra, amelyben a kulturális intézmények, a művelődési házak, a kisebb múzeumok és a köztéri szobrok rendszere a néptanítás és az akkori kulturális ideológia mentén megteremtődött és működésbe lépett. Szentendre, amely azóta sem volt képes helyén kezelni vagy a kornak megfelelően átértékelni az aczéli elképzeléseket, nem is beszélve azok átírásáról vagy az új koncepciók kialakításáról, most tanácstalanul, széttárt kezekkel várja a turul esetleges érkezését.