Ajtay Andor

Életrajz
Filmszerepei
Színházi szerepek
Rendezései
Foto
Szakirodalom

Ajtay Andor, Ajtay Kovács Andor
Színész, rendező
Rövid ideig: Ajtay K. Andor

Született:
1903. július 25. Fogaras, Magyarország, ma Fagaras, Románia
Elhunyt:
1975. május 9. Budapest, Magyarország

Életrajza:

Adatok:
1927 - 1929 - Rákosi Szidi színiiskolájában kap alapképzést
1929 - 1932 - a szegedi Városi Színházban játszik
1931 - Dusán (Hunyady: Feketeszárú cseresznye) ennek a szerepének hatására kerül a fővárosba
1932-ben - a budapesti Vígszínház szerződteti
1932 - 1943 - az első 11 év a Vígben
1943 - 1945-ig - a Nemzeti Színház tagja
1949 - 1951 - a Fővárosi Operettszínház tagja - rendez is
1951 - 1959 - újból a Vígszínház egyik vezető művésze
(akkori nevén mint a Magyar Néphadsereg Színháza)
1956 - 1959 - rendezőként is működik színházában
1959 - 1963 - a Jókai Színházban
1963-tól visszavonulásáig - a Madách Színházban játszik
1970 - 1971 - Szegeden játszik, és rendez
1971 - 1972 - az Operettszínházban Noszty Pál szerepét játssza - ez utolsó színházi működése
1972-től - visszavonul a színpadtól
1975 - halála

Összefoglaló:

Rákosi Szidinél tanul, s Szegeden lép először színpadra. 1932-ben kerül a fővárosba, amikor a Vígszínház szerződteti. 1943-45 között a Nemzeti Színház tagja, majd 1945-ben visszaszerződik a Vígszínházhoz, színészi és rendezői minőségben, 1959-től a Jókai Színház tagja. 1963-tól a Madách Színházban játszik. Eleinte operettekben lép fel, míg a Vígszínházba kerülésekor leginkább szerelmes szerepeket játszik, majd ahogy művészete beérik, szerepköre is bővül. Fölényes mesterségbeli tudása, elmélyült jellemábrázolási képessége a bonyolult, ellentmondásos hősök színpadra vitelében érvényesül a legerőteljesebben. Alakításaiban segíti mély zengésű orgánuma, tökéletes beszédtechnikája, mely példamutatóan érvényesül a klasszikus drámák nagylélegzetű dikcióiban. Egyéniségétől a humor-, a groteszk hatáselemek sem idegenek. A színjátszás és színpadi rendezés mellett kiváló szereplője sok hangjátéknak és tévéjátéknak, sőt, 1937 óta rendszeresen filmezik, s kedvelt filmszínészként is. Legnagyobb filmsikerét talán az 1948-ban forgatott, majd 1955-ben átdolgozott "Beszterce ostroma" főhőse, Pongrácz István gróf alakításával éri el. Élete végén Ajtay Emlékdíjat alapít.

Életrajza részletesebben:

Az indulás vargabetűi

"Erdélyi származású vagyok. Édesapám, aki állami erdőtanácsos volt, a szó legszorosabb értelmében kiverte belőlem azt a gyerekkori álmomat, hogy színésznek megyek. Amíg ő élt, nem is gondolhattam arra, hogy színész lehessek. Érettségim után tisztviselő lettem a Hangyánál (Hangya Biztosító Rt.), majd a konjunktúra idején egy bankban dolgoztam.
Jött a krach és én bélistára kerültem. (krach = az első világháború befejezése nyomán kialakuló pénzügyi összeomlás, amely során több mint százezer ember került az utcára. - szerk. megjegyzése) Akkor hazulról kaptam harmincmillió koronát, hogy azzal kezdjek valamihez. Kimentem Bécsbe. Egy apróhirdetést olvastam ott valamelyik napilapban, hogy egy akkumlátorépítő és -kölcsönző vállalat tőkéstársat keres. Társultam a vállalathoz és pár hónap múlva már mint bukott akkumlátorkölcsönző voltam."

Ajtay mégis színész lesz

"Bécsi tartózkodásom idején egyébként édesapám meghalt. Minthogy az akkumlátorgyártás terén levitézlettem, hazajöttem és beiratkoztam végre a Rákosi-színiiskolába. Mint növendék a Belvárosi Színházban statisztáltam, sőt másodéves időmben a Király Színházban kisebb szerepeket is kaptam. Prózai színésznek készültem, de ott az operettlégkörben éltem, s így ott ragadtam. Vizsgaelőadásom 1929-ben az "Obsitos" volt, amelynek címszerepét játszottam. Ezen az előadáson látott játszani Tolnay Andor, a szegedi Nemzeti Színház volt bonvivánja, akinek ajánlására Tarnay Ernő szegedi direktor leszerződtetett másod-bonvivánnak."

Szegedi esztendők

"... Szegeden három évig voltam. Három év alatt három direktor vezetése alatt működtem." Tarnay Ernő szegedi színházdirektor igazgatási idejében kezdi tehát meg választott pályáját, 1929-ben. Ám később, Budapestre kerülése idején ismét egykori igazgatójával, Tarnay Ernővel dolgozik a Vígszínházban, ámbátor ekkor már Tarnay mint rendező működik a Vígben. "A második évadban már Kürthy György volt az igazgató, ugyanaz a Kürthy, aki azelőtt is és azután is a Nemzeti Színház művésze. Csupán egy évig kipróbálta magát direktorként és rendezőként is Szegeden. A harmadik évben pedig Görög Sándor a szegedi Nemzeti vezetője.
Előbb bonvivánszerepeket játszottam, később hősöket. Aztán felváltva bonvivánt és hősöket. ...Tolnay (Andor) abban az időben gyakran vendégszerepelt Budapesten, úgyhogy engem Szegeden elég szépen foglalkoztattak. Idővel már prózai szerepeket is kaptam." Egyébként Szegeden szerény, és a vidék talán legszolidabb bonvinánja jelzőkkel illetik. Szerény? "Ennek nagyon egyszerű magyarázata van - mondja Ajtay. - Amikor Szegedre kerültem, százhatvan pengő gázsit kaptam. A második évben már százzal többet, és 1932-re négyszázhúsz pengő fizetésem van. Az első időkben oly szerényen kellett élnem, hogy a lakásomon és koszton kívül semmire sem költöttem, de nem is jutott volna. Ha nem játszottam épp, akkor este kilenckor már lefeküdtem... No nem csupán a fáradtság miatt, hanem mert ez tűnt a legolcsóbbnak, vacsora, esti társasági élet és villanypénz megspórolása végett, nem beszélve a téli igen hideg, alig-alig fűtött szobáról.
Szegedi működésemre meghatottan és büszkén emlékszem vissza. Teljes mértékben szerettek és méltányoltak."

Szegedről Budapestre

Egyszer aztán "Fedák Sári Szegeden vendégszerepelt a Mágnás Miskában. A bonvivánszerepet én játszottam. Fedáknak tetszett a játékom, s mint később megtudtam, ő szólt Roboz Imre vezérigazgató úrnak, akinek meghívása folytán próbát kellett játszanom a Vígszínház színpadán." Akkor azonban Ajtay mit sem tud ezekről a háttéreseményekről.
Játszik tehát Fedákkal, majd hettekkel később "véletlenül" megjelenik a színházban egy ügynök, akik néhány előadást megtekintve referál Roboznak. Ezt követően kerül sor a fővárosi meghallgatásra. De hogy azt az ügynököt Roboz küldi, erről ő akkor mit sem tud.
"... 1932 márciusában Szegeden járt az egyik nagy színházi ügynökség vezetője, s több előadáson megnézett. Pár napra rá, hogy elutazott, értesítést kaptam, hogy menjek fel Pestre, mert a Vígszínházban ki akarnak próbálni. A legnagyobb titokban tartottam pesti utazásomat, és annak célját. Csak Kiss Manyinak, a már Pesten is jól ismert kolléganőmnek mondtam el mindent. Neki is csak azért, mert olyan bensőséges testvéri szeretetben töltöttük együtt Szegeden az éveket, mintha tényleg testvérek lettünk volna. Egyszerre kerültünk Szegedre, és az együtt töltött évek testvéri barátságot fejlesztettek közöttünk. Hát, szóval elutaztam Pestre. A Vígszínházban a "Pusztai szél"-ből és a "Feketeszárú cseresznyé"-ből játszottam el egy-egy jelenetet. Az előbbiből a pandúr szerepét, ennél a Ladomerszky Margit volt a partnernőm. Az utóbbiból Dusán szerepét, Gombaszögi Fridával. Nagy hatással volt rám, hogy Gombaszögi művésznő a partnerem, és igyekeztem kitenni magamért. A jelenet után a művésznő is tapsolt, és ezzel el volt döntve a szerződésem" - "Én voltam a világ legboldogabb embere. Rohantam a Nyugatihoz és sürgönyöztem haza anyámnak, hogy a Vígszínház leszerződtetett. Kiss Manyinak személyesen hoztam el a jó hírt, és mind a ketten sírtunk az örömtől. Nagyon meghatott, amikor bevallotta, hogy imádkozott a sikeremért."
Több mint harminc év múlva, 1964-ben közös darabban játszik együtt ismét Manyika és Ajtay Bandi. Kiss Manyi Stefániát, a grófnő gazdasszonyát alakítja, aki tulajdonképpen angol-francia-német nyelvtanár, Ajtay pedig a fivérét. Az előadás-sorozat idejére eső Stefánia napján virággal, bonbonnal köszöntik a kollégák Manyikát, Ajtay a régi testvéri barátságukat felidézendő még verset is ír erre az alkalomra. Stefikének, Manyikának, akiről akkor még sok kollégája sem tudja igazán, hogy tulajdonképpen Mária, vagy Margit révén lett ő Manyika.

Búcsú Szegedtől

"Nagyon sajnálom itthagyni Szegedet - mondja Ajtay eljövetele kapcsán 1932-ben -, hiszen itt startoltam. Három év alatt jóformán az egész város személyes ismerősöm lett, de azt hiszem, ők is velem együtt örülnek, hogy ilyen jelentős állomáshoz értem el. Érdekes, hogy a jövő szezonban már Kiss Manyi sem lesz már Szegeden. Nemsokára érte jön a vőlegénye, Uferininek, a világhírű bűvésznek a fia, és megtartják az esküvőt. Manyi azért színésznő marad, mert a fiatal Uferini, aki átveszi apja társulatát, egy olyan revüt íratott, amelyben Manyi fogja a főszerepet játszani. Egyszerre kerültünk ide, és egyszerre megyünk el innen." A budapesti nagyközönség előtt történő bemutatkozását megelőzően Gömbaszögi Frida egy beharangozó cikk formájában segíti egyengetni a tehetséges és ismeretlen pályakezdő ifjú útját, a színházkedvelők széles körében népszerű "Délibáb" színházi, film- és rádióújság hasábjain. "...Dayka Margit, Páger Antal, Jávor Pál, Kiss Manyi után Ajtay "exportja" is szegedi specialitások közé sorolódik majd, mint a szegedi paprika, tarhonya, szalámi, szappan, és a szegedi papucs" - nyilatkozza ennek kapcsán Gombaszögi Frida.

Elhanyagolják, majd felfedezik a Vígszínházon belül

1932-ben kerül a Vígszínházhoz, ám színháza igazán csak négy évre rá fedezi fel saját magának Ajtayt, eladdig kisebb epizódszerepeket szánnak számára. Később így emlékezik vissza ezekre a kezdeti esztendőkre maga Ajtay:
"... Tizenegy esztendővel ezelőtt mint szegedi színész hozott fel a Vígszínház, tele voltam ambícióval, kedvvel, úgy ültem be a társalgóba az akkori vígszínházi nagyok közé, hogy szólni se mertem, boldog voltam, hogy közöttük lehettem. Azután kiosztották rám az "Erdélyi kastély" című Hunyady-darab egyik szerepét, amelynek rendelkező próbáján máris eltanácsoltak a szereptől. Én rendelkező próba alatt azt értettem, amit érteni kell: bizonyos technikai utasításokat, amelyeket ceruzával a szerepem mellé írok. Ők, a régi vígszínháziak nem tudom pontosan, mit vártak volna el az ifjú vidéki színésztől, akinek illett meghatódnia, hogy közibük került. Talán teljes szereptudást, ahelyett, hogy monoton hangon olvastam a dialógusokat. Tény az, hogy a szerepet más játszotta el, a darab nem aratott sikert, én pedig mindent kezdtem elölről. Az első néhány esztendő nagyon nehéz volt, de most utólag belátom, hogy a Vígszínháznak igaza volt, amikor kis szerepekkel nevelt fel azzá, ami később lettem a színháznál."
Időközben a Vígszínház nagy sztárszínészeit: Somlay Artúrt, Rajnai Gábort, Jávor Pált a Nemzeti Színház előszerződteti. A Vígszínháznak elő kell állnia a tartalékokkal, új sztárjelölt színészeivel. A színház egyébként egy sereg elsőrangú tehetséggel rendelkezik, akik épp a kedvelt csillagok miatt nem tudnak szóhoz jutni. Ekkor kerül a figyelem fókuszába ő is. Egy nap rábízzák Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház főrendezője színdarabjának, "Az én lányom nem olyan" című vígjátéknak a főszerepét - s nyugodt, biztos, karakterisztikus játékával a kritika és a publikum teljes tetszését érdemli ki. A szakma felfigyel rá, a nagy kiugrás végre elkövetkezik. "Négy éve vagyok a Vígszínház tagja, s bizony nem tagadom, hogy lelkesedésem és ambícióm sokszor erős próbára volt kitéve amiatt, hogy nem juthattam kellőképpen szóhoz. Mindegy, most boldoggá tesz az a tudat, hogy észrevettek és méltányoltak. És örömmel jelenthetem, hogy a következő darabban is nagyon szép szerepet kaptam..."
"... tizenkét év alatt Ajtay Andor lettem - nyilatkozza később - és megértettem az első években az akkori nagyok: Somlay, Csortos, Törzs, Kiss Ferenc, Beregi, Góth, Gombaszögi Frida, Darvas Lili és a többiek között, hogy várnom kell még, amíg hozzájuk érek. Azóta ez, ha nem is száz százalékig, de megtörtént, és már magamnak is nagyobb szerepet merek szánni."

1938 - Vígszínház

Somlay Artúr riválisaként kezdik emlegetni Ajtay Andort egyre többen, amit maga Somlay is érez, pedig húsz év a korkülönbség köztük, mégis mintha vetélytársak lennének.
Ajtay egyébként még pályakezdő korában Szegeden bonvivánszerepeket játszik, a Vígszínházba viszont már mint rezonőr kerül, de valahogy koránál többet mutat, mert a fiatalok egyre-másra bácsizni kezdik idejekorán. Ugyanakkor a Vígszínház vezérkara és rendezői bíznak benne, egyre nagyobb feladatokkal látják el. Korosztályában a szerepkiosztásoknál Somló Sándor, míg az idősebb generáció tagjai közül Somlay Artúr áll még talán előtte. Két óriás vetélkedése, ritka szituáció. Somlay ezerszer bizonyított már, és kora ellenére afféle nagy örege a színpadnak, míg Ajtay a feltörekvő ifjú tehetség, aki mögött még alig-alig áll olyan szerep, amelytől őt klasszikusnak tekinthetné bárki is. Ajtay azonban sokkal nagyobb formátumú művész - lelke mélyén - még ahhoz képest is, ahogy az utókor reá visszaemlékezik. Analizáló, minden apró mozzanatot kidolgozó játéka sohasem esik szét alkotóelemeire, minden kis apró részlet, gesztusa, alakításának egységét szolgálja. Legkiválóbb színházi rendezőink egyike ugyanakkor, bár ezt csak igen-igen rövid ideig mutathatja be, és jóval később, az 1955-1958 közötti időszakban jószerivel. Előtte és utána inkább a féltékenység és bizalmatlanság szab gátat ilyen irányú működésének, mint ahogy ezt kollégája és pályatársa, Magyar Bálint látja.
Visszatérve 1938-ra, akkor és ott Ajtay-Somlay rivalizálásról beszélhetünk, úgy, hogy közben Somlay Artúr vétlen, nem tehet semmiről, egyszerűen csak a puszta létezésével gátolja fiatalabb kollégájának érvényesülését. Ezt a vetélkedést kettejük között érdekes módon csak Ajtay Andor érzi egyfajta versengésnek. Somlay - mint már említettük - érzékeli a konfliktust, de nem törődik vele. Ajtay viszont kihívásnak érzi, ösztönzi a nagyszerű kolléga és pályatárs játéka, ami nagyobb szerepodafigyelést eredményez nála, alakításai árnyaltabbá, csiszoltabbá válnak, öngerjesztő módon művészi eredményt hoz egy alapvetően nehezen kezelhető szituáció. Egy ilyen "eredménynek" könyvelhető el Ajtay 1942-ben eljátszott főszerepe a "Naplemente előtt"-ben is, amely után viszont a két gigász konfliktusa kiéleződik.

Somlay kontra Ajtay

A "Naplemente előtt" egyébként az 1942-es évad egyik jelentős vígszínházi előadása, amely címszerepeiben egyszerűen briliánsak mindketten, mind Ajtay, mind pedig Somlay. "Játékuk valóságos titánok küzdelmévé nő, és ez a színdarabnak a rejtett, külön drámája" - írja a korabeli kritika az előadás kapcsán. A hetvenesztendős Clausen tanácsost az akkor 39 esztendős Ajtay adja.
"- Mikulás. Olyan, mint egy mikulás! - mondja Csortos Gyula, amikor meglátja Ajtayt.
- Miért mondja ezt, Csortos úr?
- Mert parókát vett föl, szakállt ragasztott, de a tekintetét, a szemét nem öregítette meg..."
Ez a párbeszéd később sokszor eszébe jut, amikor belső átlakauláson megy át egy-egy szerepe kapcsán, ügyelve arra, hogy most ne legyen mikulás. Ajtayt egyébként nem lepi meg az idősszerep, mert ez az aszinkronitás végigkíséri pályája kezdő éveitől fogva. Már Szegedi éveiben is idősebb figurákat alakít, fiatal kora ellenére. A "Feketeszárú cseresznye" ötvenéves Dusánját alakítja például huszonévesen (amelyet ő is rendez Szegeden!), amíg a két évtizeddel idősebb pályatárs, Táray Ferenc adja az ifjú szerelmes főbírót! Ez az aszinkronitás egyébként neki magának fel sem tűnik, mert valahogy már gyerekkorától fogva idősebb barátok társaságát keresi. Gimnazistaként pedig két-három évvel felette járókkal lóg mindenfelé. Pedig akkoriban diákként ez a két-három esztendő csillagászati távolságnak tűnik, hacsak hozzájuk nem korosodik igen hamar... Legfeljebb a szemét nem öregítheti meg. Túl élete delén pedig természetes vendége e két-három évvel idősebb iskolatársak érettségi találkozóinak is.
Visszatérve a Somlay-Ajtay-"ügyre": a színpadi rivalizálás egy ízben jelentősen átcsap személyes konfliktusba is, mégpedig a "Marie Rose" egyik próbáján.
"... Somlay és Ajtay egymásnak mentek... szörnyű szcéna volt" - meséli Bokay János, a Vígszínház egyik "háziszerzője", aki az egyik vétlen szemtanúja volt az esetnek. Harsányi Zsolt, a színház akkori igazgatója éppen Hévízen tartózkodik, telefonon értesül a történtekről Bókaytól. A konfliktus nem marad a falak között, sajtónyilvánosságot nyer, amely nem kedvez sem a színháznak, sem a "hadakozó" feleknek.
Talán akkor a távolság okán - mert az ostor nem a Hévízen időző Harsányin csattan - van idő a higgadt mérlegelésre. A direktor azután nyilatkozik a sajtóban az esetről: "Végül is már ez esedékes volt... - mondja Harsányi - ... ez tipikus színészdolog, a leáldozó nagy színész között, aki már látja a feltörekvő utódot, s a fiatalabb erő között, akit idegesít, hogy van előtte valaki nagyobb súlyú..."
A botrány elcsitulása helyett az igazgató - bár volt idő rá, hogy mérlegeljen - meggondolatlan nyilatkozata inkább olaj a tűzre, mintsem hogy feloldaná a konfliktust. Somlay ereje teljében, átlagon felüli színészi kvalitásokkal, jelentős színpadi múlttal... és direktorának - ez a ránézve pejoratív - nyilatkozata nem tünteti fel kedvező színben, ami nem kedvez Somlay és a Vígszínház kapcsolatának sem. Innentől fogva Somlay számára is egyértelművé válik - kimondódik - a rivalizálás ténye, amivel egészen addig nem igazán törődött. Nos hát, így lesz a kis bajból nagyobb, amikor "szakavatott kezek veszik kezelésbe" a dolgokat.
A színház mindenesetre figyel a közös játék elkerülésére a konfliktus után, amely okból kifolyólag a színpadon eluralkodó viharok csitulni látszanak. Viszont mind Ajtay, mind pedig Somlay Artúr színházhoz kötődő viszonya meggyengül ennek a remek nyilatkozatháborúnak köszönhetően. Tudnivaló, hogy Ajtay alapvetően nem szívelheti az újszerűséget nehezen felvállaló Harsányi direktort, aki a biztos, a bevált utak mentén halad, a fix bevétel érdekében. A háborús közeg, a folyvást szorongást kiváltó légoltalmi intézkedések, az állandósuló létbizonytalanság, a színházat ért zsidótörvények miatti korlátozások (eleve ezért kerül Harsányi direktorszékbe) óvatosságra és nagyfokú körültekintésre intik a direktort. Harsányi nagy tapasztalatú színházi ember, egyebek közt a kor egyik kedvelt szakmai lapjának, a "Színházi Élet"-nek az alapítója, nehezen tolerálja az ifjú, és túlontúl magabiztos ifjakat, ugyanakkor tisztában van vele, hogy ezek miatt a hölgyek és urak miatt járnak színházába a nézők, és ez némiképp bosszantja is... Ám kettejük ellenszenve - amint majd látni fogjuk- a következő évad zárásakor kenyértöréshez vezet.

Az 1941-1942-es évad összegzése Ajtaytól

De addig is nézzük meg, miképpen értékeli az évadot Ajtay: "Nos hát, pillantsunk vissza az elmúlt szezonra - mondja Ajtay egy vele készített interjúban. - A Vígszínház 1941. szeptember 6-án nyitotta meg kapuit Hunyady Sándor "Nyári zápor" című darabjával. Ezt az üde, parfömös vidéki történetet kipihent idegekkel és nagy kedvvel játszottam 34-szer. A premier után két nappal kezdődtek a "Marie Rose" című belga darab próbái. Ezt a kis vígjátékot felejthetetlenné teszi számomra az a szituáció, amikor egy valódi és egy álapa viaskodik a lányáért. A lányt Tolnay Klári játszotta: "unsere Klári"... Most bekövetkezik a legnagyobb siker: Bókay János "Hazudj nekem" című társadalmi vígjátéka, amely 85 előadást ért meg. Ehhez a darabhoz fűződik Fényes Aliz, a rendkívül tehetséges fiatal kolozsvári színésznő első pesti fellépése. A "Cecília" Fedák Sárival a címszerepben könnyebb fajsúlyú darabocska volt. Ezt a szerepemet talán úgynevezett pihenőállomásnak tekinthetem a szezonban. Egy szimuláns elmebeteg herceg képében mókáztam végig a 41 előadást... A "Naplemente előtt"-ben Rajnay Gábor tíz év előtti szerepét örököltem. Ez, tekintettel a szerep epizódjellegére, nem vett igénybe túlságosan. Ez után azonban egy eléggé fárasztó, gyors dialógokat követelő francia vígjátékot mutattunk be, Birebeau "Kit szeretek" címmel. Csak másfél felvonást játszottam, de a szerep olyan elánt és dinamikát kívánt, hogy egy-egy előadás után igazán jólesett a pihenés... Ezután következett a szezonom dísze: Zilahy Lajos "Tábornok"-a, amelyben sikerült megbirkóznom elődöm még ma is emlékezetes alakításának hírével. Azt hiszem, egyöntetű szép sikert könyvelhetek el. Nekem emlékezetes marad ez a darab azért is, mert ebben játszottam először együtt Tasnády Ilonával, a Nemzeti Színház aranyszájú művésznőjével. A szezonzáró darab azonban valóságos irodalmi csemege: Dario Niccodemi "Csigaház"-a. Női főszereplője a dekoratív Lázár Mária, ez az angyali kolléganő. Sándor Izának is sikerült ebben a darabban megmutatnia az oroszlánkörmeit..." Amint Ajtay Andor felölti a Zilahy darabbeli tábornok jelmezét, valahogy szimbolikusan érezni, hogy mint színésznek is igen magas rangja van addigra már...

Az 1942-43-as évad

A következő évadban is a foglalkoztatott művészek közé tartozik. Mindjárt az 1942-1943-as évad első vígszínházi produkciója a "Négy apának egy leánya" című egy Móra-Hunyady-vígjáték, s főszerepben Ajtay és Tolnay Klári. Ajtaynak újból egy idősszerep jut: "Ajtai Andor a fehér hajú, fiatalos szívű tudós szerepében ismét tehetségéhez méltó, remekül kidolgozott játékkal vezette a darab tempóját, de kitűnő az együttes szinte minden alakítása..." - áll Dáloky János egykori kritikájában. (Délibáb, 1942. szeptember 12.) Bourdet "Esküvő" című darabjában viszont Bulla Elma és Fényes Aliz partnere 1942 novemberében. Bókay "Az utód" című orvosdrámájának pedig egyik férfi főszerepét játssza - ő a színpadi utódja a Csortos alakította figurának -, Zsillei Margit női főszereplése mellett, 1942 decemberében. A kritika Csortoshoz méltó partnerként említi.
Az évadot végül is kereken 274 előadással zárja, pedig csak négy előadás-szériát és négy filmet forgatott le ez alatt az esztendő alatt. "Legnagyobb élményem a vasárnap délelőtti munkáselőadás közönsége, amely már nagyobb színikultúrával, s talán bizonyos fokig fáradtan ül be a színházba. Ez az említett új közönség még rajong és hisz a színházban, pénzéért minél többet akar kapni, és amit kap, azt tiszta szívvel élvezi is."

Az utolsó vígszínházi sikerek

A vígszínházbeli "Fekete Péter" című operett végül is óriási siker. A főszerepet adó Ajtay népszerűségét végképp a magasba emeli. Somlay Artúr sem fukarkodik sikerekben, hisz mind "Az atyai ház", mind "A mi kis városunk", majd pedig a magyar színházbeli "Haláltánc" előadásának a főszerepe öregbíti Somlay népszerűségét. Ezzel párhuzamban Ajtay az akkori Vígszínház egyik legnagyobb prózai sikerét adó "Méreg" férfi főszerepét játssza. A nagy és látványos közönségsikert azonban ismét egy erős, kulisszák mögötti konfliktus követi. Ajtay Andor férfi főszerepe mellé akkor a közelmúltban szerződött Mezey Máriát szánják. Alapjában véve számos próba és közös négyszemközti, fehér asztal melletti megbeszélését követően Mezey és Ajtay alakítása tartja egyensúlyban a darabot. Azonban Mezey szeszélyes természetének köszönhetően egy idő múlva kilép a darabból, amely teljesen felborítja az előadás-sorozatot, és a helyébe beléptetett Sándor Iza nem tudja ellenpontozni Ajtay játékát. A szerző - bár a siker vitathatatlan - ezt a női főszerepcserét rosszul éli meg. Majd harminc évvel az események után Illés Endre "A fele komédia" című könyvében arról beszél, hogy ekkor végül is a színház a darab ellen dolgozik, és egy leértékelt szereposztással teszik tönkre a sikert. A színház igazából kényszerhelyzetben van, és tehetetlenül és felkészületlenül áll a népszerűsége egyik csúcsára közelítő Mezey Mária kiszámíthatatlan szeszélyeivel szemben. Ám mégis alapjában véve Ajtayt őrli fel leginkább az, hogy két különböző, nálánál kisebb színpadi tapasztalatokkal bíró partnernő között kell fenntartania játékával az előadás építményét. Az előadás kisebb szériát ér meg a vártnál, és a kezdeti remélt számnál. Ajtay mindenesetre úgy érzi, hogy sokévi vígszínházbeli előadás után pontosan ott van, ahol az elején kezdte Szegedről a fővárosba jövet idején. A hálás operettfeladatok között nagyobb igényű munka csak szükségből, jobbára rögtönzötten jut neki. 1943-ban felmond hát a Vígszínházban. Már egy évvel korábban is, még 1942 augusztusában arról szólnak a híradások, hogy "Ajtay Andor még mindig nem írta alá a vígszínházi szerződését. Az igazgatóság és a kitűnő művész között anyagi differenciák mutatkoznak..." Tudni való, hogy az 1942-es évben augusztus 6-án tartják a társulat évadnyitó ülését, s már három nappal később megkezdődnek egyes színdarabok próbái, amelyen jelen van Ajtay... Az utolsó évad tehát elindul akkor végül Ajtayval, de ez a nehéz és kissé botrányos kezdés rányomja bélyegét az utolsó ott töltött esztendejére. A Vígszínház szorult helyzetbe kerül azon a nyáron, mert az eredendően Ajtay kiváltására szánt Szilassy László ebben az időben szerződését már felbontotta a Víggel. Mentő ötleképpen Kolozsvárról felhozzák az ifjú tehetségnek tekintett Szakáts Miklóst, és át is veszi Szilassy szerepeit, de Ajtay kiváltása vele egyelőre nem lehetséges.
Az 1942-1943-as évadot Eisemann Mihály "Fekete Péter" című operettjével zárja a Vígszínház. "Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a "piacon" évek óta nem volt ilyen hangulatos lüktető, melodikus operettzene, mint Eisemann Mihály hosszú idők után most újból felszínre bukkanó muzsikája", amely átmenet a régi klasszikus operett és a modern zenés játék között. Különösen egy sanzonstílusban írt szeriőz számnak van sikere: a "Holdvilágos éjszakán" címűnek. Az előadás egyik kellemes meglepetése Ajtay Andor operettszereplése. A humorban is megnyilvánuló elegáns mértéktartása Csortos Gyula operettkirándulásához teszi hasonlóvá szereplését. "... az érett férfi és a komoly művész világért sem hányaveti, de vicces és színes közvetlenségével, ebben a szerepében is beleplántálva híveibe azt az indokolt, rajongó rokonszenvet, amely őt ma a magyar közönség egyik legfőbb kedvencévé avatja" - írja kritikájában Egyed Zoltán. (Film Színház Irodalom, 1943. 24. sz.) A darabot az a Horváth Árpád rendezi, aki akkor a "magyar színpad vezérkarának egyik legfurcsább, legeredetibb, legképzettebb, és legtehetségesebb tagja", és aki fél esztendő múlva oly tragikus körülmények között válik a hazai színjátszás egyik hősi halottjává. A Vígszínház évadzáró darabja hatalmas közönségsiker.

Szakítás a Víggel - az ügy részletei

1943 júliusa - A Vígszínház igazgatója Harsányi Zsolt és Ajtay között elmérgesedik a viszony. Nyilatkozatháború indul el ismét, amely során Ajtay kifejti, hogy elkedvetlenedett, mert a "Vígszínház vezetésében az üzleti szellem uralkodik", miközben egy másik cikk kapcsán kiderül, hogy állítólag 25 pengő miatt akadnak meg a tárgyalások Harsányival.
Megszületik végül is a döntés: a Vígszínház a következő 1943-1944-es évadra nem szerződteti Ajtayt "... mert a kitűnő művész jövő évi szerződéséhez olyan feltételeket szabott, hogy azok alapján érdemleges tárgyalás meg sem kezdődhetett - nyilatkozza a direktor -, de természetesen a Vígszínház ennek ellenére tovább folytatja működését, ...egyébként Ajtay Andor úr az elmúlt szezon folyamán, könyveink tanúsága szerint több pénzt vett fel pénztárunknál havonta, mint amennyi a magyar miniszterelnök fizetése. Ha ettől elkedvetlenedett, a hibát nem csak a színház vezetésében kell keresnie... - mondja Harsányi Zsolt - ... forró időket élünk és bármikor megtörténhet, hogy olyan megpróbáltatások következnek a fővárosra, amelyek a most jól menő színházakból egyszerűen kiseprűzik a közönséget. Egy ilyen esetben - amelyet Isten távoztasson el tőlünk - az a pár száz család, melynek egzisztenciája a Vígszínházhoz van kötve, nem kell, hogy közvetlen jövője felett aggódjék" - fejezi be mondandóját Harsányi.
Ajtay külön, más időpontban ugyannak a szakmai hetilapnak erről a tárgyalásról így nyilatkozik: "... több mint egy évtized után jogosnak érzem, hogy eredményeim után olyan gázsit élvezzek, ami mégiscsak nem állott arányban az általános drágulással. Legutolsó tárgyalásaink huszonöt pengős differencián akadtak meg. Az elvről volt szó..." - mondja Ajtay. "Csak az elvről?" - faggatódzik a riporter. Ajtay a Vígszínház közönségigényének csökkenéséről beszél magyarázatképpen, a művészi színvonal eséséről. A riporter replikájaként kiderül, hogy ez egy kicsit következetlen dolog, hiszen Ajtay akár operettszínésznek is elszegődne. Ugyanis Ajtay tárgyalt menet közben az Operettszínház vezetőivel, Orosz Barnával és Fényes Szabolccsal egy operett főszerepének eljátszásáról, jóval nagyobb gázsiért, mint amennyit a Vígszínház ajánlott - "amiről úgy gondolkoztam, hogy ha jobb nem akad, s a darab megfelelő, tényleg el is játszom... nyugodt lehet, abban az operettben is magamhoz méltóan játszottam volna" - mondja a színvonalra utalva Ajtay. A huzavona végül is odavezet, hogy a filmek kapcsán igen népszerűvé váló Ajtayt a Nemzeti Színház leszerződteti, először ugyan csak egy darab erejéig...
"Most, hogy a Nemzetihez kerül, még ha csak egyetlen szerepre is egyelőre - faggatódzik a riporter - szeretnék őszinte választ kapni valamire: érez-e elégtételt a Vígszínházzal szemben?" "Természetesen. Ami nem jelenti azt, hogy most már számomra ez az egyetlen és kizárólagos Mekka, ahol el akarnék pihenni a babéraimon." Így Ajtay 1943 nyarától kezdve játszik a Nemzeti Színházban, és az első szerepet sok más követte még.

A Nemzeti Kamaraszínházánál

A Vígszínházból történő eljövetele talán a kelleténél is nagyobb sajtóvisszhangot kap. Ajtay nyilatkozatában konjunkturális profitéhséggel vádolja meg a színház vezérkarát, amelynek szelleme "többé nem azonos azokkal a tradíciókkal, amelyekkel ez a múltban átitatta minden tagját". Mások meg éppen Ajtayt vádolják meg profitéhséggel, és hogy jól megkéri az árát a népszerűségének. A megváltozott körülmények, a nemzeti színházbeli működésének első lépése rögtön egy nagy színházi siker, mondhatni az is, hogy addigi pályájának egyik legnagyobb színházi sikerét könyvelheti el a Nemzeti Kamaraszínházban bemutatásra kerülő, Zilhay Lajos tollából született "Fatornyok" című színdarab főszerepével, amely előadásra eredendően Németh Antal tesz ajánlatot Ajtaynak.

"A színjáték az én Ős Kajánom. Börtönőröm, rabtartóm."

Filmez, miközben este színházban játszik. A fellendülőben lévő hazai filmgyártás gyakran foglalkoztatott férfiszínésze. Filmez éjszaka, reggel próba, délelőtt szereptanulás, délután - amikor nappali felvételekre van szükség - filmez, vagy színházi próbára siet, este fellépés, és utána éjszaka irány ismét a filmgyár... időről időre kifárad. Halálosan. Ilyenkor el-eltűnik magányosan hol a budai hegyekbe egy panzióba hétvégére, hol pedig egy-két hónapra Hajdúszoboszlóra, mint például megesik vele 1944 nyarán. "Menekülök önmagam elől - nyilatkozza ennek kapcsán -, mert nem állok jót magamért, ha közel fekszik a kísértés, a pesti nyár színházi kísértései, és ismét beleesem a munkába, mert olthatatlan szerelmem a színpad. Félve-markolva élve vele, bántjuk egymást és kellünk egymásnak mégis. Menekülök tőle, s magamtól egy hónapra, kettőre, búcsú nélkül, levegőért kapkodva és bénán." De alapvetően mégiscsak "... szerelmem a színjáték. Nagy szerelmesek néha túlságosan egymáshoz alakulnak. Ahogy a könyv lapja közé tett falevél átveszi a betűk homályos, bátortalan lenyomódását, ahogy a papír is megőrzi a levél erezetének mintázatát. Otthon, néha, játékszünetben, ha tükörbe nézek, üres szemmel keresem magam, keresem saját énemet, tapogatom életem eltűnő körvonalait, és az őrlődés napjaiban néha félelemmel látom: nem találom magam. Fiatalságunk kezdetén mindig csak önmagunkkal foglalkozunk, saját arcunkat, terveinket, reményeinket láttuk mindenben. Ez az önigénylés később a színészi malomban kiég, elhamuzódik, s ahogy múlnak az évek és testünk-lelkünk közé újabb, s újabb szerepek ékelődnek, egyre hosszabb szünetekre van szükségünk, hogy eljussunk saját magunkig.
... Képzeljenek el egy embert, aki mindig másnak az arcát látja, ha tükörbe néz. Oblomovot, a Tábornokot, másokat. Százat, ezret... Már nem ismerem a saját arcomat. A színjáték az én Ős Kajánom. Börtönőröm, rabtartóm. Könyörgök néha, sírok, engedjen el. Engedjen egy hetet, egy hónapot... Különös. Más emberek úgy mondják: unom magam, valami más kellene már. S én azt mondom: unom a mást. Valami kellene, ami én vagyok." Azután egy-egy pihenő alkalmával lassan ismét visszatalál önmagára, hogy újult erővel vesse bele magát a megállíthatatlan szerelembe, a színjátékba és filmbe.

A filmszínész Ajtay

Egyszer a filmbeli és a színházi sikerei felől faggatják. "A film valamilyen szinten neveli a publikumot. Itt kap a néző kedvet ahhoz, hogy kedvenc színésznőjét, színészét ne csak a hideg vászonról lássa, hanem a maga élő mivoltában is. A film megkedvelteti az emberekkel a színészt, és szinte tudat alatt a színházba csábítja őket. S aki egyszer megváltotta jegyét, az rendszerint továbbra is megmarad a magasabb színikultúra barátjának."
Ez a nyilatkozata jól tükrözi, hogy mennyire tisztában van azzal, hogy a film mint műfaj egy-egy színészből pillanatok alatt országos sztárt tud kreálni. Ebből a szempontból nagyon is kedvelt férfi filmszínész. Sőt, az 1940-es évekre ő az egyik fő kedvenc, a film noir-korszak hazai férfiideálja, ő az a kissé őszülő halántékú, szigorú tekintetű, komoly gondolkodású, többnyire magasbeosztású személy, igazgató, professzor, esetleg elnök, aki végzetes szerelmi ügyekbe keveredik, vagy épp ő az az érett férfi, akit megcsalnak, vagy épp őérte csalnak meg másokat... Ezekben az években a színházi szerepléseinek meghagyása mellett alig akad olyan napja, amikor nem filmez. "... hát, miért ne használnám ki magam és a film konjunktúráját? Pénzkeresetről van szó..."
Miközben a film noir egyik kiemelt férfi színészéről beszélünk, adott korban mégsem ő az abszolút kedvenc. Jól kijelöli Ajtay sztárhelyét például a "Mozi Ujság" 1943 tavaszán, amikor ajánlásképpen külön csoportba gyűjtve Páger-filmekről, Jávor-filmekről beszél, a Tolnay-, Karády-, Szeleczky-, Muráti-, Tasnády Fekete Mária-filmek mellett, felsorolva az adott szereplő vonatkozó filmjeit, és a filmcímek mellett kis helyet hagyva: hogy mellé aprócska kereszt kerülhessen: "igen, láttam!" Külön csokorba, a fogalommá sűrűsödött nevű csillagok filmjei közé, a műsorajánlatba Ajtay-filmek akkor nem kerülnek. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy neve azonban igenis "húzónév", a plakátokon kiemelt helyen feltüntetve.

A háború után...

Hathatós segítséget nyújt Ajtay az akkor, 1947-ben ünnepélyes keretek között megnyíló, Magyar utcai kétemeletes színészotthon, a Jászai-otthon létrejöttéhez. A Gobbi Hilda fáradhatatlan energiájával életre hívott létesítmény szobáinak bebútorozási költségeit Ajtay Andor mellett még Bayor Gizi, Honthy Hanna, valamint az akkori miniszterelnök, Dinnyés Lajos fedezi. Érdemes idősödő művészeink, Hegedűs Gyuláné, Sarkadi Aladár, Laczkó Aranka, Szendrey Mihály az első lakók, akik nemcsak hogy életük végéig teljes ellátást, kulturált körülményeket vehetnek igénybe, hanem reményeiket is fölülmúló biztonságot nyernek ezen a helyen. Bayor Gizi még a szobák berendezéseinél is segédkezik, szögel, bútort tologat, apróbb ajándékokkal látja el védenceit. A háború befejezését követően neve lekerül a sztárlistákról, és főképp karakter szerepekben látni filmeken, ráadásul kezdetben nem is túl gyakran.

A "Leszámolás" sikere

1945-ben visszaszerződik a Vígszínházhoz, színészi sőt rendezői minőségben is erőssége színházának. 1953-ban ráosztják Berszenyev parancsnok szerepét a "Leszámolás" című darabban. A rendezésre vendégként Leningrádból Alexander Szokolovot hívja meg a színház, aki addigra már jó néhány városban sikerre viszi ezt a darabot. A hangulat elég feszült lett rövid idő alatt. Szokolov egy kijelölt szovjet kulturális attasén és egy, a hazai művelődési minisztériumbeli, magas rangú delegált személyen keresztül folyvást nyomás gyakorol a teljes színházvezetésre rendezésének idején. Dolgozik reggel, délben este, éjszaka. Szereplőket cserél le, és az aggályoskodások egy pontján a színház élére kormánybiztost kér - a feszültség eléri a tetőpontját a színházban. A próbák már javában folynak, amikor váratlanul leállítja ismét a próbát. Ajtayra néz, és tolmácsot hív, mert fontos dolgot akar közölni. A tolmácsnő mondatról mondatra fordítja Szokolov szavait: "Kérem, Önről azt az információt kaptam, hogy Ön a régi polgári színjátszásnak egyik jelentős egyénisége. A megjelenése is alkalmas a szerep eljátszására. De a szokványosan aprólékos, naturalista figuraalkotásba belemerevedett. Képtelen a megújulásra."
Ajtay hallgatja, arca lassan lilává változik, mindannyian érzik akkor és ott, hogy óriási önuralommal igyekszik fékezni magát. A fordítás szünetei közben dermedt csend a színpadon. Erre szokták mondani, hogy megáll a kés a levegőben. Szokolov folytatja mondandóját:
"Rosszul informáltak. Ön nagy művész. Rendkívülinek ígérkezik az alakítása, és én boldog vagyok, hogy ezt elmondhattam." Erre reagálni kell, de Ajtay nem talál szavakat. A rendezőhöz lép, magához öleli, mint később Clausen tanácsosként a "Naplemente előtt"-ben szerelmét, Inkét, és meghatottan suttogja: "Köszönöm, Sándor öcsém." Az alakítását követően kapja meg a Kossuth-díjat, amely indoklásában a fenti szerepe is egy érv. Ő az elismerést úgy fogadja, mint a vele szembeni adósság kései törlesztését. Tíz évvel később egy másik külföldi rendező keze alatt dolgozik, amikor Krleža darabját a meghívott Boján Stupica irányítja.

Ajtay mint rendező a Vígszínházban

Bárki rendezi is az előadást, Ajtay egy kicsit mindig belerendez. Javaslatokat tesz, módosít, korrigál. Két kollégája, Szatmári István és Pándy Lajos - ugyan nem tudván Ajtay korábbi rendezéseiről - javaslatot tesz az akkori direktornak, Magyar Bálintnak, hogy adjon lehetőséget Ajtaynak rendezésre egy kamaradarab erejéig. A kérést jóindulattal fogadja Magyar Bálint, és engedélyezi, támogatja Čapek "Fiaim" című darabjának előadását Pándy Lajos fordításában, 1956 őszén, a felejthetetlen Bulla Elma főszereplésével. A rendező tehát Ajtay Andor, aki egyben elvállalja az apa szerepét is. A darab őszinte meglepetés a szakmában. Mindenki számára egyértelműen kiderül, hogy "tud" rendezni is. Nem is akárhogy. Felkészülten, alaposan, minden részletében kidolgozza az előadás ívét. Mondanivalójában az író gondolatvilágát követi, és híven szolgálja. Mindenkit meglep ugyanakkor az is, hogy a színház "nehéz embere" milyen szolgálatkész, kenyérre kenhető rendezőként. Ugyanakkor találékony. Szinte fillérekből hoz ki egy darabot, jelzett színpadon.

Távozása a Vígből - 1959-ben

1957-től fogva azután újabb és újabb megbízásokat kap rendezésre. Januárban megrendezi az "Antigoné"-t, aztán Molnár Ferenc "A hattyú"-ját, Stein "Hotel Astoria"-ját. Egyre nagyobb részt követel a színházi vezetésből. Az összetűzés elkerülhetetlen. Egy nap aztán mennie kell. Öltöztető szabója, Malus Izsák kíséri ki őt az épületből, és helyezi el holmiját a taxiban. Ajtay nem száll be azonnal. Komótosan körbesétálja még egyszer, utoljára az épületet, majd bevágja magát a gépkocsiba és elhajtat. Hogy lelkében mi játszódhat le ekkor? Nem tudhatjuk. Az viszont tény, hogy soha többé nem lép be a színházba.
Később, ha kollégával találkozik, mindig megkérdi: "Mi újság a Vígben? - aztán válaszra sem várva hozzáfűzi: - Nekem lehet rosszat is mondani, annak is örülök...!"
Szíve és lelke örökre ottrekedt a falak és folyosók között. Később, élete alkonyán Ajtay-díjat alapít, amelynek jövedelmét a halála után értékesített balatoni villájának kamatai jelentik, és évente két színész, egy nő és férfi színésztehetség kapja jutalmul a díjat. Ez az a díj, amelyet örökül hagy színházának, és bár ha némelykor volt is baja a Vígben, akkor is csak a direktorokkal, egyes személyekkel, de magával a színházzal soha. Az el nem múló szerelme maradt mindvégig.
Távozását sokan politikai attitűdökkel magyarázták akkoriban, és számos szóbeszéd, pletyka terjeng azóta is ezzel kapcsolatosan. Ki így, ki úgy tudja az "igazságot". Érdekes, hogy több mint húsz év múlva a halála kapcsán megjelent nekrológjában is politikai döntésről beszél az elsiratója, mindezt abban a korban, amikor azért ezt feszegetni nem túl ildomos.
Egy tény: Ajtay - életében másodjára - távozni kényszerül a Vígszínházból. (Először a háború alatti elmérgesedett viszony következtében.)

A Jókai Színházban

Sokan már pályája delelőjén elkönyvelik nagy formátumú művésznek, de még ezeket a sokakat is meglepi rendezői ambícióival a Jókai Színházban. Bár hozzá kell tenni, rendezéssel már jóval korábban is jelentkezett. Első rendezése itt, a Jókai Színházban Szabó Magda "Kígyómarás" című színműve. "A Kígyómarás - tele van szenvedéllyel, mély drámai erővel. A rendező feladata az volt, hogy mindezt eljátszassa a színpadon is. Nagy örömmel végeztem ezt a munkát, nemcsak azért, mert megszerettem Szabó Magda színvonalas drámáját, de azért is, mert ez itt első rendezésem. A színház vezetője, s a művészek részéről minden támogatást megkaptam. Arra törekedtem, hogy az együttes - melyben nemcsak beérkezett művészek, de sok szinte ismeretlen fiatal is van - olyan előadást nyújtson, hogy a legszínvonalasabb színházi gárdák teljesítményével is versenyezzen" - nyilatkozza Ajtay, akinek ez az első évadja ebben a számára új színházban.
1960-ban főszerepet játszik Vészi Endre "Árnyékod át nem lépheted" című színművében. A dráma színtere az akkori Nyugat-Németország, s főszereplője a professzor (Ajtay Andor), egy megsemmisítő láger egykori orvosa, aki az akkori jelenben - megváltozott névvel - a gyerekkórházat igazgatja. Jólétben él, de szabadulni szeretne múltjától, s egy kiélezett helyzetben még arra is elszánná magát, hogy vallomást tegyen a régi bűnökről, de erre nem kerülhet sor, mert egykori "kollégái", a volt tisztek és a tábor más vezetői egyfajta bírósági tárgyalást rögtönöznek lakásán egy este, s halálra ítélik, majd végre is hajtják önnön ítéletüket. Maga a kivégzés attól megrázó, hogy az egykori náci német kollégák, ha úgy tetszik, a bűntársak végzik el, hajtják végre, mintegy önmaguk megtisztítása és mentése érdekében is, és a kimondott végítélet alapjában véve önbírálat is egyben, így a professzor halála mindnyájuk lelki vége, még ha ők életben is maradnak. Hálátlan, negatív, kegyetlen szerep Ajtayé, nem is tud vele azonosulni, ahogy Hámori Ottó fogalmaz: "inkább játék-intelligenciával, mint egyetértő szenvedéllyel oldja meg a feladatot".
"Egy aktív főorvost, egy ünnepelt gyerekgyógyászt játszom, aki kompromittált múltját hordja ma is, és akit egyrészt családi körülményei, másrészt a múltbeli bűnei olyan kényszerhelyzetbe hoznak, hogy megérdemelten elbukik. A szerep a maga negatív előjelével sokirányú, izgalmas, nem mindennapi feladat elé állít. Ritka szituáció a színpadon, amikor egy vadállatot azért, mert társaira életveszélyes lehet, önvédelemből a falkabeliek marcangolnak szét..." - nyilatkozza szerepéről Ajtay. Kovács Károly a volt német parancsnok, Dayka Margit az ármánykodó házvezetőnő, a fiatal tanár szerepében Szabó Gyula, az igazságra rádöbbenő leánygyermeket pedig a rokonszenves és lenyűgöző Hacser Józsa alakítja Ajtay partnereként a színpadon. Bánhidy László ugyan két rövid jelenetben lép színre, de "félelmetes portrét rajzol a hóhér temetőőrről" - írja Hámori. Majd táborparancsnokot alakít 1961 októberében, Pagogyin "Arisztrokraták" című darabja népes szereplőgárdájában, Kazimir Károly rendezésében.

Andi bácsi, a szuverén művész

Továbbra is a Jókai Színházban töltött esztendőkről lesz szó az elkövetkezőkben, mégpedig arról az időszakról, amikor műsorra tűzik Gosztonyi "Tiszta szívvel" című drámáját.
Gosztonyi János vállalkozása adott korban merésznek számít - hogy József Attiláról drámát ír, arról a József Attiláról, aki akkor már negyedszázada holtabb a holtnál, részlegesen pedig élőbb az élőnél, már-már afféle legenda. A dráma hőse mégsem József Attila, a mitikus lény, hanem József Attila, a költő, akiről Bálint György még 1940-ben írja, hogy "harminckét éves élete egyetlen egységes fájdalom fejlődése csupán", és akit Keres Emil varázsol eleven tépelődő emberré a színpadon. Keres Emil pályafutásának egyik első nagy megmutatkozása, kiugrása ez a szerep. "Egy tudatosan tehetséges előadóművész, egy villanásnyi figyelmet keltő fiatal művész - aki a színpadon még nem "arrivé" - egyszeriben olyan alakítással kelt revelációt, mely alaposan felforgatja a papírformákat" - írja Demeter Imre 1961 novemberében a "Film Színház Muzsika" hasábjain. Ajtay ebben a darabban "frázismentesen, és kiválóan rajzolja meg Jefta Márton alakját", Attila szinte egyetlen igaz barátját, olyan kollégák színpadi partnereként, mint Dayka Margit (az Anya), Gordon Zsuzsa (Edit), Bánki Zsuzsa (Magda), Temessy Hédi (Klára), egy-egy villanás erejéig pedig Horváth Teri. De feltűnik a nagyszerű szereposztásban György László, Bánhidy László, Madaras József, Kovács Károly és Keleti László is.

Ajtay-szerepek 1961-62-ben

Simon Zsuzsa kéri fel egy darabra Molnár Gézát, aki abban az időben kapott SZOT-díjat "Márta" című regényéért, hogy ebből készítsen egy színpadi művet. Így kerül sor a "Parázs" bemutatójára, Ajtay Andor főszereplésével, valamint Bánky Zsuzsával, Bánhidy Lászlóval, Somogyvári Rudolffal. Maga a szerző a bemutató körülményeiről így ír: "Ajtay Andor, a drága-kedves Andi bácsi... Fiacskám, ide adjál nekem egy mondatot, ide még kell nekem egy mondat. Valami ilyesmi, várjál csak... Igen. Ez az! S már mondta is, megcsinálta magának a mondatot az én darabomba. Olyan természetes volt mindez, mint hogy kint süt a nap s hajlítgatja a szél a fákat. Fogalmam sincs a szövegkönyvbe végül bekerült-e ez a mondat. Mondatok. A színpadon mindenesetre, míg játszotta, megmaradtak. Mert egy kicsit a maga képére formálta a szerepet is Andi bácsi, nem csak magát formálta a szerephez. El is hagyta a szövegből, amit nem szeretett. Szuverén módon megcsinálta magának a sikert, és a darabomnak is persze."
Török Tamás már nem volt ennyire rugalmas színpadi szerző, ő komoly konfliktusba keveredett az autonóm Ajtayval. Eredendően a Néphadsereg Színházának akkori direktora, Ladányi Ferenc rendelte meg tőle második színpadi műveként a "Dél keresztje" című művét (az első az Eltüsszentett birodalom volt). Ám mire a darab elkészült, Ladányi már nem volt direktor, így Szegeden mutatták be elsőként a színpadi művet, aztán vagy másfél év elteltével a Néphadsereg Színháza mégiscsak elővette a darabot és műsorra kívánta tűzni, csak új címmel. Így a darab a hangzatosabb "Esperanza" címen kerül színre, Bulla Elma és Ajtay Andor felejthetetlen alakításával. Igen ám, de a próbák során "Ajtay több helyen saját kezűleg változtatott: átvágott szerpentineket, lecsapolt vadvizeket. Ezek egyikét én utóbb létfontosságúnak tartottam: emiatt az egyik próba után a drámabeli konfliktusok mellé színész-író konfliktust rögtönöztünk Bandi bácsival. Olyannyira hatásost, hogy én elrohantam a színházból, megfogadva, többé be sem teszem a lábam, még a bemutatón sem. S minden bizonnyal állom a fogadalmam, ha másnap nem érkezik címemre egy nagy lélekre valló levél, melyben Ajtay meggyőz mindkettőnk tévedéséről, a mi külön kis drámánkat illetően" - írja Török Tamás visszaemlékezésében. Az "Esperanzá"-ban Bulla és Ajtay játéka minden bizonnyal szép siker lett volna, ha nem éppen tízszer került volna színre... ám az előadás még abban az időben keletkezett, amikor egy előadás élettartamát nem mindig a közönség igénye szabta meg.

Brecht: "Állítsátok meg Arturo Uit!" - Hindsborough - 1962

1962 februárjában ismét egy kimagasló szerepformálás jelöli ki Jókai színházbeli működésének következő állomását, amikor Brecht "Állítsátok meg Arturo Uit!" című gengsztertörténetének egyik gyáva, hiú és korrupt vénemberét, Hindsborought alakítja lenyűgöző módon. A színhely Chicago, s mindössze arról van szó, hogy miképpen növesztenek egy silány bandavezért egyfajta terrorista hatalmassággá a karfioltröszt urai. Az előadás elsősorban Hitlerre asszociál - miután Brecht a darabot 1941-ben írta -, és a nácizmus kialakulására emlékezteti a nézőket, de ma más a történelmi helyzet, és akár asszociálhatnánk a titkos katonai szervezetek által profi terroristájává kiképzett Bin Ladenre és társaira is - már ha színre kerülne...
A Kazimir Károly rendezte dráma két kimagasló alakítása Szabó Gyula és Ajtay Andor nevéhez fűződik. Ui nem könnyű szerepét Szabó Gyula viszi tökélyre, Rozsos István az érdekesen szenvelgő Gobbolát, Inke László a durva Görit, Kovács Károly a szenvtelen Butchert, míg Keleti László az eszköztelenül is meggyőző Bowlt alakítja.
Hindsborough szerepe sokféleképpen megközelíthető, és Ajtay a lehetőségek közül az egyik legérdekesebbet, és talán a legizgalmasabbat választja. Gesztusokban és hangvételben egy szenilis, de felelősség tekintetében mégsem felmenthető, öreg csibészt játszik. Az első jelenetekben még úgy mozog, úgy emeli fel, vagy éppen fogja vissza a hangját, mint az az ember, akinek életelve a "szegényen, de tisztességgel", s akit valóban felháborít, ha meg akarják vesztegetni. A későbbiekben ez a feszes tartás felenged, s egyre jobban a helyébe lép a reszkető kezű, a leleplezéstől félő, de még a nagyság látszatát őrizni akaró "tisztes ősz polgár". Ajtay megfogalmazásában a figura nem egy biológiai értelemben véve megöregedő ember, hanem egy kompromittált helyzetbe bonyolódó, s a leleplezéstől szorongó férfi, akinek a gengszterekkel barátkozó gügyesége nem igazi szenilitás, hanem védekezés, a valóság lényegét elrejtő álruha. Érdekes és mosolyt fakasztó alak lép színre Ajtay megformálásában, és tökéletesen felépített külsőségek mögött sejtetni engedi a sokrétű jellem mélységeit, esendőségeit. Az ellentétes, jó és bűnös tulajdonság határvonalán mozog a játéka, és ettől válik olyan riasztóan leleplezővé.

Ajtay részsikerei ellenére is vár nagyobb feladatokra

Miközben életműve nagy epizódsikereit aratja, és épp akkor fejezi be "Egy ember, aki nincs" című filmjét 1963 nyarán, olyan nyilatkozatot tesz, amelyben mégis jelzi elégedetlenségét, elmondja: "Várok türelemmel... Optimizmussal! Várok a koromhoz, rangomhoz illő darabra, szerepre, és legfőképpen rendezői feladatokra... Várok immáron több mint hatodik esztendeje. A napokban töltöm be a hatvanadik életévemet, most rengeteg időm van várni. Tudom, sokan vagyunk... várni kell... majdcsak történik valami. ... várom az időt, amikor az élőszó művészete, a "Színház" illúziót, s azon keresztül élményt jelent. Várom az egészséges, de mindenkor jó hagyományainkon alapuló kísérletezést. Várom a nemes romantika újjászületését... hiszem, hogy nem csodákra várok." És valóban nem csodára vár, csupán nem epizódszerepekre, nem részfigurákra, hanem olyan főszerepekre, amelyben megmutathatja tehetségének finom árnyalatait. Esetleg rendezhet, amire oly nagyon vágyik. "Alkalomadtán szívesen rendezek -nyilatkozza egyszer. - Akadnak elképzeléseim. Minden kiöregedett futballistából tréner lesz egyszer. Miért ne hasznosíthatná az idősebb színész egy nem egészen szürke, művészi élet tapasztalatait a rendezésben? A fiatalok talán profitálhatnának a magamfajta öreg pók munkájából." Ám az "öreg pók" tudását, tapasztalatát kevés alkalommal tudja megcsillogtatni továbbra is.

A Madách Színházba kerülve...

A Madách Színházhoz szerződik azt követően, hogy az életet jelentő Vígszínházból még 1959-ben elengedik szó nélkül... A Jókai Színházban pedig többnyire nem jut főszerepekhez hosszú esztendőkön keresztül. Mind filmen, mind színpadon egyfajta beskatulyázás folytán meghatározott szerepkörben gondolnak csak rá, ez a szerepkör a professzor, tudós, vagy épp előkelőbb rangú méltósággal bíró - akkor értelmiséginek nevezett - "másodrangú" figura. "Valóban sok professzort alakítottam már életemben, de játszottam Jefta Márton újpesti forradalmárt is a "Tiszta szívvel"-ben, meg munkást a "Szivárvány"-ban. Nem kell okvetlenül csak ezeket játszanom, tudok én mást is..." - védekezik, és küzd a nyomtatott szó erejét üzenetképpen felhasználva azoknak a "névtelen" politikai köröknek címezve, amelyek akkoriban meghatározói a kulturális életünknek. Üzeni, mert nem tartozik szorosan ahhoz a "vérvonalhoz", amelyet a politika akkoriban preferál.
Első megnyilatkozása a Madách Színházban Gyárfás Miklós szatírájának külföldre szakadt és híressé lett hazánkfiának, Dorsay professzornak a megformálása, öt év óta első főszerepeként. Sok év után tehát az első olyan feladat, amely "színészi képességeimnek, és színészi habitusomnak megfelel. Szeretem a darabot is, és a szerepet is" - nyilatkozza Ajtay. "... jóformán csak átsuhan a csattanókon, sohasem élezi ki őket..." - írja a kritikus Gách Marianne. "Az az iskola, amelyet végigjártam, arra tanított - válaszolja rá Ajtay -, hogy a kulturált színjátszás nem a poentek csattogtatása, hanem a nagyon odafigyelő közönség mosolyának a megnyerése. A mosoly magasabb rendű, mint a hangos kacagás és a nyílt színi taps."

Ajtay, a nyughatatlan művész...

"Az én nyugalmam mindig külsőséges. A művészember élete sohasem kerülhet csendes kikötőbe. Az nem is lenne jó. A motor állandóan jár, a vágyak tovább is gyötörnek. A sima tükör a felületen: megtévesztő..." Ajtay nyugtalansága, vibrálása alkat dolga. Sokan látják úgy, hogy szeret bosszankodni, dühöngeni, mérgelődni, háborogni, dohogni, bajsza alatt morgolódni. "Magam sem tudom megfogalmazni, miért - mondja erről a tulajdonságáról Ajtay. - A nyugtalanság alighanem önmagáért él bennem. Az átlagosnál robbanékonyabb vagyok, ez igaz. Fogalmazzuk így: szenvedélyesebb. Önfegyelem híján sokszor ártottam önmagamnak. Pedig az én úgynevezett indulati kitöréseim nagyon kis százaléka fakad önös érdekből. Mindig a színházcsinálás ügye izgatott. De azt hiszem, ez apai örökség. Ő volt ilyen szókimondó és elégedetlenkedő. De azért ma már kerülöm a felfortyanásokra való alkalmat. A színpadra tartogatom őket... egyébként is sokat foglalkoztat a visszavonulás gondolata." A visszavonulás gondolata azonban még évekre nem kerül előtérbe - hála istennek!

Lenbach báró - Krleža: "Agóniá"-jában - Ajtay szerint

"Clausen tanácsos szerepe óta nem éltem ilyen hatalmas drámai szituációban a színpadon. A darab igényessége, legjobb értelmű irodalmiassága, felfokozott érdeklődésre kényszerített bennünket, a próbák hangulata olyan művészi légkört teremtett, amiben nagyon régen nem volt részem - mondja Ajtay a premier kapcsán. - Régen ezt úgy hívtuk: Spielpartie, amely a játékok a színészi képességek felhozására, előbányászására és csillogtatására ad alkalmat, és olyan kottát ad a színész kezébe, amelynek minden motívumát érdemes megszólaltatni. A játék maga hallatlan koncentrációt követel, mert a váltások itt nem a "kotta" szerint történnek. A felcsattanások és csendek változó ritmusa a hangulatokból, a szituációkból, a Spielpartie atmoszférájából is adódik. Itt élni kell és lehet a szerepben tudatosan, és a színészi eszközök korlátozása nélkül. Külön öröm volt Boján Stupica vezetésével próbálni. Szokolov után ő a második külföldi rendező, akivel dolgoztam. Mindjárt az első pillanatokban azt mondotta, ideálisabb Lenbachot el sem képzelt volna. Mint Szokolov a "Leszámolás"-ban, ő az "Agóniá"-ban - az általa látott és rendezett előadásokban nagyon előkelő helyezést juttatott nekem. Az emlékpróbák folyamán, amikor hoztam azokat a színeket, árnyalatokat, amelyeket ő a játékon keresztül érzett meg, mindig láthattam helyeslő, bátorító tekintetét, rossz magyar hangsúllyal, de nagy szívvel elmondott biztató szavait. A dráma, a szerep élménye mellett, nagyon szép emlék lesz ez is. Érdekes, szerény, nagy tudású művésszel ismerkedhettünk meg."

Lenbach báró - Krleža: "Agóniá"-jában - 1964: a kritikus szerint

Stílusban és mondanivalóban művészi precizitással és lendülettel fogalmazza meg Ajtay Andor Lenbach bárónak, ennek a bukott és szétroncsolódott életű, volt k. u. k. huszártisztnek az alakját Krleža "Agónia" című drámájában. Pontosan úgy, ahogy az író elképzelte, "mintha színtelen hangsúlyozott eleganciával mai helyzetét hanyagolná el és venné semmibe, valójában azonban mégis mindez többé-kevésbé maszk, s az alatta meghúzódó egyetlen és igazi arc a mélységes belső nyomorúság és összeomlás harca". Ajtay alakításában a mozdulatok katonás merevsége, fölénye és az összetört részeg ember bizonytalansága okosan keveredik. Félbemaradt gesztusok, fennakadt mozdulatok, megrekedt gondolati akciók követik egymást. Mire kimondja a mondatokat, már feleslegesnek is érzi. Ez az ember önmagát régen nem veszi komolyan, csupán arra törekszik, hogy környezetével komolyan vétesse roncs önmagát. Játékában ez a jelentéktelenné züllött, elesett ember izgalmas és jelentékeny pszichológiai tanulmánnyá növekszik. A kétszeri megjelenése közötti cezúra ugyanazt a lélektani képletet mutatja, de a második jelenet minőségi ismétlődése az előzőnek, bár az arrogancia és a kétségbeesettség is nagyobb már. Laurával való párbeszéde is túlfűtötten robbanóbb, mintegy előkészítése az utolsó gesztusnak. És amikor szinte véletlenül egy hazárd mozdulattal öngyilkos lesz, már nem a mímelt póz ragadja el. Háttal a nézőtérnek úgy esik le a székről, mintha váratlanul és véletlenül megszédülne. Ez a gesztus is ítélet s a prózai pillanat stílusosan kapcsolódik ahhoz a tartalomhoz, amelyet kifejez: ahhoz az élethez, amelynek végére pontot tesz" - írja Illés Jenő "Színész és szerep" című bírálatában.

Amikor a kasszasiker nem erény...

1965 kora tavaszán pedig Domján Edit, Mészáros Ági és Lőte Attila oldalán komédiázik Neil Simon "Mezítláb a parkban" című vígjátékában. Ádám Ottó rendezésében igazi sikerdarab, vérbő humorral és Domján lehengerlő főszereplésével, Ajtay kedves, finom játékával. Fanyalog is Geszti Pál a korabeli "Film Színház Muzsika" hasábjain: "Neil Simon mester alighanem a kasszát jött kisegíteni. Ha sikerül - tegyük hozzá, nagyon is sikerült - ám legyen..." Akkoriban a polgárinak mondott színjátszás egyik ismérve a kasszasiker, amely nem minden esetben párosul a joggal elvárható megfelelő művészi nívóval, értékkel a darab mondanivalóját illetően. Ezek az inkább "kellemes" szórakoztató kategóriájú darabok nehezen illeszthetők be az akkori hivatalos kultúrpolitika veretes irányelvei közé, talán ezért is a fanyalgás a kritika részéről.

Illés Endre-darabokban

Korának előrehaladtával beérik a tekintete is idősszerepeihez. Mára már nem mondaná Mikulásnak Ajtayt Csortos úr. Vagyis olyannak, aki szakállt ragaszt, parókát vesz ugyan, de a tekintete fiatalos mivolta elárulja a színész korát mégis. Mára már parókát sem kell vennie ezekhez a szerepekhez, és bizony a tekintete is szinkronba kerül játszott szerepeivel. A "Törtetők"-ben, majd még három Illés Endre-drámában is főszerepet ad. (A "Méreg", a "Hazugok", a "Türelmetlen szeretők".)
1969 márciusa - a "Törtetők"-ben Sulyok András vezérigazgatót játssza, a mára már szükségtelen paróka és álbajusz nélkül is valós eszközökkel. Bár a tekintete... mondják, fiatal marad. "Hozzáadni, elvenni belőle semmit sem lehet. Sajátos eklekticizmus lengi körül játékát" - írja a korabeli kritika. 1941-ben a Nemzeti Kamaraszínház mutatta be a darabot, huszonnyolc évvel később, 1969-ben a Madách Kamaraszínház műsorán szerepel.
Sulyok Andrásként Ajtay mintha eszenciáját adná az összes korábbi hasonló szerepeinek, egyfajta összegzése ez a "méltóságos urak" megjelenítésének.

Ajtay, a színész és az ember - Szatmári István szerint

"Soha nem láttam megalázkodni. Sem az életben, sem pedig a színpadon - írja róla Szatmári István, a pályatárs és kolléga -, emelt fejjel járt. Legszívesebben nagykabátját csak a vállára terítette, és úgy tudott kezet fogni, mint senki más. Ha elköszönt, kissé oldalt nyújtotta jobbját, de a testével, tartásával már abba az irányba fordult, amerre menni akart. És a hangja! Az a mély, kicsit recsegő és mégis simulékony hang. Engem Hegedűs Gyuláéra emlékeztetett, akit ugyan sohasem hallottam, de olvastam róla egy gyermeteg versikét:

Hegedűs úr, Hegedűs úr,
A hangja olyan mély, mint a hegedűhúr.

Hát nekem Ajtay Andor hangja volt olyan. Volt benne valami tiszteletet parancsoló. Ez meghatározta a szerepeit. Ha katonát játszott, tábornoknál alább nem adta. Orvos nem lehetett, csak főorvos vagy professzor, és a bírói talárt olyan természetességgel viselte, mint komornyik az öltözetét, igaz, hogy az utóbbiban urabb volt arisztokrata gazdáiknál. Emberi magatartásán bizonyos fokú fölény érződött, ami feltehetően szakmai biztonságán alapult. Nem volt a rendezők öröme. Belejavított a szövegébe, vitatkozott, kíméletlen őszinteséggel közölte véleményét... Beszédtechnikája olyan tökéletes volt, hogy a leghalkabb mondatai minden szavát tisztán értették még a kakasülőn is." Magánemberként rendkívül zárkózott, szűkszavú emberként ismerhették meg kollégái és azok az újságírók, akik belső titkokat, szenzációszámba menő elhallgatott információt kívántak megtudni tőle, felőle. Egy ízben például arra a kérdésre, hogy mit csinál, amikor nem játszik? Azt válaszolja tömören: "Lakom."

Filmszerepekben

Fehér István rendezésében "Harlekin és Szerelmese" címmel Bertha Bulcsú forgatókönyvéből készít filmet 1966 nyarán a Balaton környékén. A férfi főszerepet Bujtor István játssza, természetesen vitorlás hajón, míg Harlekint Sáfár Anikó alakítja, az akkor harmadéves gimnazista, aki egyben a filmgyárban létrehívott filmszínészképző stúdió hallgatója. A két fiatal szerelmes mellett, akik előtt az élet kitárja kapuit, feltűnik néhány tragikus sors, szomorú egzisztencia. Ilyen Joe bácsi (Ajtay Andor) kesernyés személye, az Álomhajó tulajdonosa, akinek viszont legendás hajója már kilenc esztendeje vesztegel a dokkban.

Schiller-szerepben - Attinghausen

Attinghausen, a nyolcvanöt éves főúr, a Tell Vilmos egyik legemberibben látott és legköltőibben megírt hőse. Eljátszásának első feltétele: az erőteljességből és a nagyságából származó egyszerűség. Ajtay szép, magas termetéből, hangja erejéből, nyugodt mozdulataiból az uralkodni tudás, és a bölcsesség egyszerűsége árad.
A néző rokonszenvét megnyeri, még mielőtt megszólalna, a szolgáival való hajnaláldomás-szertartás közben. Az élete alkonyára mondott pohárköszöntőre úgy kell figyelni, mintha a címerektől tarka gótikus teremben maga az Attinghausen kúria szólalna meg. Amikor végignéz a Habsburgokhoz húzó Rudenz öccse pávatollas, bíboros selyemöltözetén, szavaiból a haza szemrehányása érezhető. Rudenz megvetve szól a paraszti világról, az egyhangúan szóló ökörkolompról, Attinghausen szelíd nyugalommal figyelmezteti az udvari pompára, sikerekre pályázó unokaöccsét, hogy visszasírja még az egyhangú kolomp szavát. Ajtay mint a testet öltött idő áll a hadikürt csábításától mámoros Rudenzzel szemben. Mintha már nem is lenne köznapian vett indulat az ő Attinghausenában, majdhogynem monoton hangon beszél a szabad ember észjárása szerint, de az a szó, amire hangsúlyt vet, az döng, mint a várók hídpallója, csattog, mint a páncél. Attinghausen nyugtalan öccse miatt lelkét mélyen megsebezte Rudenz árulása, de ezt a sebet is büszkén viseli, mert csatában kapta, az ifjúság és öregkor csatájában mérte rá ezt az ütést rajongó unokaöccse. Ajtay büszke tartással vívja a tornát, áll, mint a vén tölgy a viharban. Gyökerei az anyaföldben, lombja az égi magasban.
Az első Attinghausen-kép legemlékezetesebb jelenete Ajtay alakításában Rudenz távozása után következik. A monológ. Fenséges ez a búcsú. Ajtay a szöveg zenéjét is együtt mondja a szavak értelmével. A pásztornépet tisztelő férfiszózatból nagy idők erkölcsei szólnak. Mintegy húsz sorban egy egész tragédia játszódik le, s a sír felé induló, a hadakban és szorgos tettekben megőszült Attinghausen önmagát temető éneke meggyőz bennünket arról, hogy érdemes volt színházba jönnünk. A negyedik felvonásban, a második Attinghausen-jelenetben már könnyű dolga van Ajtaynak. Csak szépen, végrendelkezőn, Rudenz megtérését tudomásul véve, a szabadságharc győzelmét remélve, meg kell halnia. Ajtay szemérmes, okos komédiázásának ez már csak pihenés. Jól és szabályosan játszik, tudja, hogy a színpadi halálnak kicsit színpadiasnak kell lennie, szépnek, fölemelőnek, fizikailag, lelkileg egyaránt stilizáltnak. Ajtay szépen hal meg. Mint egy művész. A legszebbet mutatja, s a legtragikusabbat: amint a lélek elszáll..." - írja korabeli kritikájában Gyárfás Miklós.

Szegeden 1970-71-ben

A Lendvay Ferenc vezette szegedi társulat fennállásának egyik legnagyszerűbb évadját tudhatja akkor, az 1970-es évek elején. Hat prózai, három operai és három operettprodukció kerül színre például abban a nevezetes 1970-71-es évadban, amikor Giraudoux "Párizs bolondja" című színművének főszerepét Dayka Margit adja, aki még ugyanabban az évben ugyancsak Szegeden játssza el Madách Imre "Mária királynő" című drámájának címszerepét is. Ráadásul Ráday Imre is ekkor szerződik Szegedre, Shaw Candida tiszteletesének szerepét alakítja, míg Básti Lajos az idősebbik Bólyaiként szerepel ugyancsak ekkor a szegedi színpadon, a Németh László-dráma előadásán.
Mindezeket betetőzve Ajtay Andor is Szegeden játszik ekkor, ott, ahol a pályája egykor régen elindult, és most utolsó színpadi fellépéseinek egyikeként visszatér tehát Szegedre. Régi szerepét újítják fel, és ismét Clausen tanácsost adja Hauptmann "Naplemente előtt" című drámájában. Sok-sok évvel korábban a Csortos Gyula-féle "Naplementé"-ben Geigerként indult el Clausen tanácsos felé, hogy majd tíz esztendővel később Klamroth legyen, Somlayval szemközt ülve, az asztal túlfelén, azon a végzetes családi reggelin. Aztán újabb másfél évtized múlva parókával a fején eljátszhatja a tanácsost először. Akkor úgy érzi Ajtay, még nem sikerült igazán kitárnia ennek a monumentális embernek a lelkét. Szegeden sikerült. Játéka kikristályosodik, kiteljesedik, eszköztelen, mély, ugyanakkor sodró erejű. "Sehol egy hang, sehol egy mozdulat, sehol egy gesztus, sehol egy hang, amely már kész lett volna. Nem, itt születik minden a színpadon, megrázó egyszerűséggel." Ajtaynak már nincs szüksége vendéghajra, pót-ősztincsekre, hiszen a maga hajával, a maga arcával is a clauseni életkor közelébe érik addigra, és a nagy német romantikus hősöknek talán épp az utolsóját alkotja újjá az 1970-es érvénnyel. Ajtay igazi varázslatot művel a színpadon, amelyet Szeged közönsége kellőképpen értékel is. Minden este fiatalok, egyetemisták, és messze falvakról érkező érdeklődők töltik meg a színházat. Az előadás-sorozat ideje alatt nem nagyon akad szabad szék. Mindig akad várakozó egyetemista a pénztáraknál azokra a székekre, ahol épp megbetegedtek, vagy valami oknál fogva elfoglalatlan maradt a hely.
"Fény és árny váltakozik a lelkemben. Mennyország tiszta fénye és a sötét éjszaka borzalmas mélye. Miért ne idézném Goethét? - mikor az ő költői lelke fejezi legjobban az én érzéseimet. Ha ez a mennyei fény áraszt el, akkor a kék eget látom és téged. Tűzpiros liliomokat és téged..." S az áradó szavak igazsága könnyeket csal a többnyire fiatal publikum szemébe. Ezt a Clausen-monológot sokak szerint csak a legnagyobbak mondhatják el úgy, hogy az igaz legyen. A szegedi előadás varázsát olyan nagyságok is előidézik, mint a költői Inket játszó Molnár Piroska, Klamrothot formáló Nagy Attila, vagy a Geigerként látható Máriáss József.
Akkor és ott Szegeden "döbbenetes csend tud lenni" egy-egy sűrű színpadi pillanat visszhangjaként. Az előadás végén - írja helyszíni beszámolójában Dalos László a "Film Színház Muzsika" hasábjain - "már-már nem is gyanúsan csillognak a szemek." Az egyik szegedi előadást még a Magyar Rádió is közvetíti a hallgatók millióinak, amelyet több ízben is megismételnek, és archívumában talán még ma is megtalálható a felvétel.

Az Operettszínház színpadán

1971 őszén viszont a Fővárosi Operettszínház színpadán elvállalja Noszty Pál szerepét "A Noszty fiú esete Tóth Marival" Benedek András és Karinthy Ferenc készítette színpadi változatában, amely daljátékként kerül akkor az Operettszínház új évadának első műsorába Farkas Ferenc zenéjével és Mészöly Dezső verseivel. "A "Naplemente előtt" szegedi előadásának rádióközvetítése után hívott föl Vámos László - mondja Ajtay Andor a meghívásról -, és megkérdezte, van-e kedvem eljátszani Noszty Pál szerepét. Elvben semmi akadálya - mondtam -, kérem a darabot. Megkaptam. Elolvastam. Tetszett. A darab hűséges az eredeti regényhez, ifjúkorom egyik kedvencéhez. Ennek értelmében egy évre a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtem. Egyébként a Fővárosi Operettszínházban nem leszek újonc. Annak idején vendégszerepeltem "Az okos mamá"-ban, az "Ő vagy ő"-ben, sőt 1949-től 1951-ig tagja voltam a színháznak. Akkor a "Bécsi diákok"-ban, a "Palota szálló"-ban, "A montmartre-i ibolyá"-ban léptem föl, az utóbbit rendeztem is. Néhány évvel ezelőtt pedig a "Tündérlaki lányok" zenés változatában játszottam (vendégművészként - szerk.) a bárót."
Tündérlaki Boriskát akkor 1964-ben Petress Zsuzsa, Mancit Mednyánszky Ági, Olgát Tiboldy Mária alakítja, míg a legifjabb leányt, Tündérlaki Sárikát Lehoczky Zsuzsa, Petrenczei tornatanár szerepében pedig Rátonyi Róbert látható. Heltai Jenő művét zenés színpadra Innocent Vince Ernő alkalmazza, zenéjét Szirmai Albert szerzi, és Seregi László rendezésében látható akkor a nagy sikerű mű, amely nélkülözi a hagyományos operettsablonok megjelenítését, erősíti ugyanakkor a darab társadalomkritikáját, a kort és annak sajátos hangulatát megidézve. A nyárspolgári farizeusok számára szánt remekmívű ironikus tükör ez a darab, amelyben a szerelem tárgy, egyfajta áru, a házasság pedig üzlet, és a "tisztesség" álszent képmutatás. Eredendően Heltai egy novellájából kerekedett színdarabbá, és az akkor már tengerentúlon élő Szirmai mester szerzett hozzá kellően légies zenét anno. "Légkört teremtő, elegáns rezonőr - írja Demeter Imre kritikájában Ajtayról -, alakítása olyan, mint egy prózával vegyített sanzonest."

Az utolsó fejezet

A szegedi rendezése és játéka mellett az operettszínházi fellépése az utolsó találkozása a rivaldával, és szeretett közönségével. Ezt követően a színpadi felkínálkozásokat rendre elutasítja, mert belülről őt nem csak a tehetség, de némiképp a büszkeség is feszíti. A rádióban és a televízióban még játszik ezt-azt, majd azután onnét is visszavonul.
Az elmúlás szele többévnyi visszavonulását követően csapja meg. Senki sem tudja, hogy Ajtay beteg. Elapadtak volna a hagyományos "jólértesültség" intim forrásai? Vagy éppen a magányba menekült Ajtay hangja parancsolt csöndet a végzetesnek tűnő betegségéről? Nem tudni. Tény viszont, hogy hosszú hetekre a budakeszi kórházba kerül ismerős révén, ahonnét további hosszú hetekre a Szabadsághegyi Szanatóriumba szállítják. Talán nem akarja a részvéttekinteteket látni a szánakozók arcán, és a pályatársak között szélsebesen terjedő, gyors hírverésnek is gátat kívánt szabni azzal, hogy szinte senkit sem fogad kórházi ágyán. Egyedül talán Zách János, kitűnő kolléga és jó barát jelenti a kivételt, mert szinte naponta - utolsó kapocsként a világgal - jár be hozzá. Ha más kolléga, vagy színházi ismerős esetleg mégis bejuthat a második emeleti szanatóriumi szobába, akkor sem kérdez Ajtay - szokásával ellentétben - a színház felől, csak hétköznapi dolgokról esik szó, udvarias baráti mondatok közepette. Mélyen zengő, jellegzetes "ajtays" hangja ugyan a régi - de arca meggyötört már ekkor. Búcsúzott mindenkitől - mondják utólag -, pedig akkor inkább bajának tulajdonították csöndes visszavonultságát pizsamában ott, a kórházi ágyon, ahol nem csupán fizikai fájdalmai miatt érezte rosszul magát, hanem mert igazi otthona a színpad, az öltözők, a kollégák zsivaja és minden más hely ezeken kívül, különösen a kórházi ágy hűvös, csöndes magánya, idegen a számára. Idegenként jár a csempés falak között, mert valódi otthona a Vígszínház.
Sok-sok színháztörténeti momentumból álló életművére került pont akkor, amikor 71 éves korában eltávozott köreinkből.
"A búcsú perceiben az eljátszott szerepek eleven emléke éppúgy kísért, mint az el nem játszott szerepek, és meg nem rendezett darabok kérdőjele" - írja záró soraiban Demeter Imre.

Ajtay Andor-emlékdíj

Ő elment, de a lelke, szíve és a pénze ittmaradt velünk. Díjat alapít, amelynek anyagi bázisát a halála után értékesített balatoni nyaralója jelenti. Ennek kamatát egyenlő arányban kapja a Vígszínház két színésze, egy nő és egy férfi az év legjobb alakításáért. S mivel konok és következetes ember volt életében, a mindenkori igazgatót kihagyja abból a bizottságból, amely grénium dönt a díj odaítélése felől.
A díj akkor nagy pénznek számító 800 000 Ft évi tartósított kamatát jelenti évről évre. S talán nem csak a díjazottak mennek el néha-néha a Farkasréti temetőbe, ahol a művészparcellában ott találják Andi bácsit, a díj alapítóját, a XX. századi hazai színjátszás jelesét, sokak "nehéz emberét", a nézők ezreinek pedig kedves színészét.
A díjazottak közül öt ízben kapta Kútvölgyi Erzsi, négy ízben Eszenyi Enikő, kétszer Halász Judit, de Reviczky Gábort, Igó Évát, Pápai Erikát, Vallai Pétert, Alföldi Róbertet, Gálffi Lászlót, Szarvas Józsefet, Kamarás Ivánt, Tordy Gézát, Hegedűs D. Gézát, Epres Attilát, Rudolf Pétert, a néhai Kaszás Attilát is a díjazottak között találjuk.

Az összeállítást készítette: Takács István - 2007. www.szineszkonyvtar.hu
Korrektor: Dévényi Ildikó
Munkatárs: dr. Vasass Veronika

Kitüntetései:

Kiváló Művész (1968)
Kossuth-díj (1954)
Érdemes Művész (1953)

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu