Petőfi Sándor: titkok a barguzini csontváz körül
– Petőfi Sándor a segesvári csatában vesztette életét és egy tömegsírban nyugszik – így tanították több mint másfél évszázadon át. Huszonöt évvel ezelőtt kutatócsoport indult Szibériába azzal a meghökkentő céllal, hogy megkeressék a hadifogolyként odahurcolt költő sírját. Te hogy csöppentél bele a Petőfi-ügybe?
– Huszonöt évvel ezelőtt a Petőfi Népe című megyei napilapnál dolgoztam, amikor hallottam a hírt: Morvai Ferenc, a nagyrédei kazánkirályként ismert vállalkozó expedíciót indít Szibériába, megkeresni Petőfi sírját. Úgy éreztem, nekem ott a helyem az ásatásokon!
– Azért, mert hittél az ügyben?
– Kezdetben nem volt szempont, hogy hiszem-e vagy sem, igaz-e vagy sem az elmélet. Érdekes riportnak ígérkezett, legyen bármi is a szibériai kaland vége. Végül is a költő nevét viselő lap újságírójaként kiutazhattam a kutatócsoporttal, a költségeket a kiadó vállalta. Tizenkétezer forintba került a kéthetes részvételem, repülővel, ellátással.
– Egyáltalán kik és honnan szedték, hogy Petőfi Szibériában nyugszik?
– Lényegében 1849 óta tartotta magát a gyanú, még Jókai Mór is bízott abban, hogy Petőfi nem halt meg a segesvári csatában. Mivel az 1849. július 31-i halottszemlét végző Heydte osztrák összekötőtiszt az idők során ötféleképpen emlékezett vissza a költő azonosítására, nincs meggyőző bizonyíték a halálára. Az orosz Eliaszov néprajzkutató professzor az 1930-as években a Bajkálon túl gyűjtött legendákat, anyagaiban két öreg helybéli egy „titokzatos idegenre” emlékezett, akit „feltámadott” emberként is ismertek. Az írástudatlan aggastyánok a mi szabadságharcunkról meséltek. Ezenkívül a száműzött által írott versek népdalok formájában fennmaradtak; ezekben az expedíción is részt vevő Nehéz Mihály újságíró felfedezte például a csalogány, a szalmatető vagy a rózsaszirom szavakat, amelyek mindenképpen alkotójuk származásáról árulkodnak. Petrovicsként emlegették – ugyebár ez Petőfi apjának családneve. Továbbá az I., majd a II. világháborús hadifoglyok Szibériából hazatérve hírt hoztak ’48-as hadifoglyokról, leszármazottaikról és a költő ottani életéről. Ezeket is figyelembe véve szerveződött az expedíció, amely 1989 nyarán indult útnak.
– Nem gondolod, hogy ha ez a szibériai Petrovics tényleg a mi, hazaszeretetéről híres Petőfink lett volt, tűzön-vízen hazajött volna?!
– A hitetlenkedők egyik érve épp ez! De, könyörgök, hogyan tett volna meg több mint tízezer kilométert több mint másfél évszázaddal ezelőtt?! Mi még 1989-ben is úgy el voltunk vágva mindentől Szibériában, hogy egy velünk kiutazó rádióamatőr tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A cári csapatok által elhurcolt hadifoglyok létét sokáig titokban tartották, „osztrák alattvalóként” jegyezték őket. Rendszeresen jelentkezniük kellett, nem hagyhatták el a lakhelyüket. Nem lehetett menekülés.
– Mikor lett belőled, a kíváncsi újságíróból megszállott Petőfi-kutató?
– A szibériai utazás alatt. Amikor a krimik krimije elkezdődött! A szakemberek megállapították, de még a laikusnak is feltűnt, hogy a barguzini temetőben talált 7-es számú csontváz és Petőfi Sándor közismert testi jegyei – például a testalkata, a nőies medencéje, a kiálló szemfoga és a térdkalácsproblémája – legalább 25 ponton azonosak. Varga Béla, az ásatás egyik régésze szerint a kriminalisztika öt egybeeső jegy alapján kimondja az elhunyt azonosságát. Számoljunk kicsit: ha 11 jegy egyezik, akkor annak a valószínűsége, hogy két különböző személyről van szó, egy a háromszázmillióhoz lenne…
– Mégis a mai napig az a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos álláspontja, hogy az egy női csontváz, és kéretik visszatemetni.
– Csupán egy adalék ehhez: 1990 elején a Magyar Rádióban, a Déli és az Esti Krónikában – az MTA szóvivőjének információira alapozva – a moszkvai tudósító arról számolt be, hogy a szovjet akadémián végzett vizsgálatok szerint a barguzini csontok egy nőtől származnak. Miközben a fémládát, amely a csontokat tartalmazta, csak a következő hét keddjén nyitották ki…
– Vizsgálták a csontot Moszkva után Amerikán át Angliáig több helyen, még sincs egy minden kétséget kizáró végeredmény. Hogy lehet ez?
– Sosem hittem volna, hogy ekkora ellenállásba ütközünk! Mennyivel szebben hangzik, hogy Petőfi a csatatéren hősi halált halt, nem pedig „ágyban, párnák közt” vesztette életét – ráadásul hadifogolyként, akit gyengéd szálak fűztek a szállásadó Kuznyecov család lányához, gyermeke is született tőle. Az expedíció után jelentkeztek az orosz ükunokák is. Ez sem elég.
– Két éve sincs, hogy Nyáry Krisztián könyvéből kiderült: Petőfi már jegyben járt Szendrey Júliával, amikor megkérte egy debreceni színésznő, Prielle Kornélia kezét, s csak azért utazott haza, hogy elintézze a papírokat; közben mégis kibékült Júliával és őt vette el. Lám, túléltük a „traumát”, ettől nem lett kevésbé gyönyörű szerelmes vers a Szeptember végén. Miért ne értenénk meg azt is, ha Petőfi a történelem áldozatául esett, csak nem Segesváron, hanem Szibériában?!
– Ez azért drámaibb hatással lenne az irodalomtörténetre. Petőfi a magyarok szemében a szabadság szimbóluma, aki nemcsak tollat, de amikor kellett, fegyvert is ragadott a szabadság védelmében. Százhatvan év alatt megannyi párt, irányzat tűzte zászlajára a nevét. Ezt a szabadságallegóriát is át kellene írni. Barguzin-ügyben a negyedszázad során annyi csalás és hazugság rakódott egymásra politikai és tudományos területen, hogy egyre több embernek lett az az érdeke: ne derüljön ki az igazság.
– Angliában a több mint fél évezrede halott III. Richárd feltárt maradványait pár napon belül azonosították DNS-vizsgálattal – nálunk negyedszázada azon megy a vita, ez most női vagy férficsont?! Hogyan lehetne a végére járni a Petőfi-ügynek?
– DNS-vizsgálattal, az itt is százszázalékos bizonyosságot adna. Vannak ma élő oldalági rokonai a költőnek. De édesanyja, Hrúz Mária maradványaival kellene leginkább összevetni.
– És mi ennek az akadálya? Pénzkérdés?
– Nem feltétlenül. A családi kripta a Fiumei úti temetőben található. A műemléki védelem alatt álló nemzeti sírkert tulajdonosa a magyar állam, ezért a sírbolt felnyitásához a Nemzeti Kegyeleti Bizottság adhatja meg a hozzájárulást. Hosszú rémdráma az is, kitől és hogyan nem kaptunk ehhez engedélyt – merthogy az MTA tudományos szempontból megalapozatlannak tartja a kérésünket, és nem támogatja.
– Petőfi eltűnésekor Szendrey Júlia – fiának ajánlva – borítékba zárta saját és férje egy-egy hajfürtjét. Ez nem tehetne pontot a vitára?
– Többféle hajtincs ismeretes, ráadásul többször cserélt gazdát, úgyhogy nemigen szolgálhatna hitelt érdemlő bizonyítékul. Ettől függetlenül el lehetne végezni azokat a vizsgálatokat is.
– Patthelyzet?
– Igen. A Magyarok Világszövetségének évek óta eltökélt szándéka, hogy „el kell temetni Petőfit”. Ha sikerülne kilendíteniük az ügyet a holtpontról, talán megnyugtatóan le is lehetne zárni. Így vagy úgy, csak legyen már vége!
– Belefáradtál?
– Mondjuk úgy, a könyvírás végére elfáradtam, hiszen három évig tartott. Kiszely István antropológus, a barguzini ásatás szakmai vezetője már 1990-ben azt írta nekem a levelében, hogy egy hihetetlen tudományos maffia körvonalazódik. Igaza lett. Elbocsátották az MTA Régészeti Intézetéből. Az együttműködők többsége megfizette a felfedezés árát. Van, akinek munkaügyi pert akasztottak a nyakába, másoknak az egészsége ment rá a támadásokra.
– Most hol vannak a barguzini csontok?
– Csontváz ennyit még nem bujkált, mint a Petőfié! Például 1991-ben Krjucskov, a burját minisztertanács elnökhelyettese segítségével Moszkvából Clevelandbe került, Morvai és a felesége menetrend szerinti járaton vitte ki Malév-táskában. Aztán a maradványok tíz évig a clevelandi klinikán „pihentek”. Később Kiszely Európába hozta, állítólag még a családja sem tudja a rejtekhelyet, s az antropológus két évvel ezelőtt váratlanul meghalt...
– Ha ismernék a helyét és végre hazahoznák, mi történne?
– Valószínűleg magyar régészeti leletnek tekintenék és elvennék tőlük. Mi pedig kezdhetnénk elölről a küzdelmet.