Ha már nem tudunk semmit jóvátenni

Léna anyja négy hónapja viszonylag fiatalon meghalt. Léna azóta folyamatosan kétségbe van esve, mert úgy érzi, hogy nem tudta eléggé kifejezni az anyja iránti szeretetét és ezt nem képes megbocsátani magának.

Drága Léna,

először is nagyon-nagyon együttérzek veled. Jól emlékszem arra a nagyon fájdalmas történetre, amit meséltél a papádról-mamádról és a nagymamádról.1 Talán ez még a szokásosnál is nehezebbé teszi a mamád elvesztését.

Emberileg azzal szeretnélek vigasztalni, hogy pszichológusként elméletileg és gyakorlatilag is igazoltnak látom, hogy az ember meglévő szeretete akkor is átmegy a másikhoz, ha valaki azt rosszul kommunikálja, sőt még akkor is, ha rosszakat is tesz a másiknak. A szülők nagyon sokszor aggódnak, hogy nem fejezik ki elég jól a szeretetüket a gyerekeik felé, sőt a saját sérültségeik miatt még egy csomó rosszat is tesznek. Ez az aggódás - amennyiben jobbulásra sarkallja őket - nagyon helyes, mindazonáltal mindig bátorítani szoktam őket, hogy a tényleges szeretetük minden rossz kommunikáció és minden rossz ellenére is átjut a gyerekeikhez és az szeretetté, életté és erővé lesz a gyerekekben. Ezt már csak azért is tudom mondani, mert páciensként olyan felnőttek is kerülnek hozzám, akiket a szüleik szerettek ugyan gyerekkorukban, de ezt nem tudták eléggé kommunikálni nekik, illetve különféle sérüléseik, korlátaik miatt sok rosszat tettek velük. Ezek az emberek összehasonlíthatatlanul könnyebben gyógyulnak, mint azok, akiket valóban nem szerettek - sőt, sok esetben gyűlöltek - a szüleik.

De még ők is tudnak gyógyulni, ha elfogadják Isten szeretetét, amit mindenkinek folyamatosan, egész életében kínál2. A pszichoterápiás gyakorlatom talán legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy Isten milyen rendkívüli mértékben tudja kompenzálni az emberek szeretetlenségét. Ezek olyan mély szinten történnek, hogy többnyire csak olyan kivételes helyzetben lesznek láthatóvá, mint egy mély feltáró terápia, de Isten mindenkinek folyamatosan felkínálja ezt.Tehát nyilván a mamádnak is felkínálta, és amilyen mértékben a mamád ezt elfogadta, Isten olyan mértékben kompenzálta őt a nagymamádtól és esetleg a papádtól és tőled, akik köztük őrlődtetek, elszenvedett sérelmeiért. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kompenzáció, noha csak ritkán nyilvánvaló, nagyon jelentős tud lenni. Ezt nem szoktuk beleszámolni a viszonyainkba, noha az életük legjelentősebb kapcsolata - még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában.

Az ember halálával ez teljesen egyértelművé válik és kiteljesedik, így a mamád, ha elfogadta Isten szeretetét, akkor Isten már minden fájdalmát és sérülését begyógyította és az Ő nyilvánvaló szeretetében és biztonságában a mamád már régen mindent megbocsájtott nektek. Mert Isten szeretete, ami már körbeveszi, összehasonlíthatatlanul több, mint azok a fájdalmak, amelyeket ti okoztatok neki. Tehát ő már, reméljük, rendben van.

Ez úgy gondolom, mivel szereted őt, komoly vigasztalásodra kell szolgáljon. De kérdés marad, hogyan tudod magadnak megbocsátani a vele szemben elkövetett mulasztásokat és rosszakat. Azt gondolom, hogy ha őszinte vagy magadhoz, akkor egy ponton túl, sehogy. Ha nem hazudunk, akkor egy ponton túl - és a tényleges feloldozás messze azon túl van - nem tudhatunk megbocsátani magunknak. El tudjuk viszont fogadni Isten megbocsátását. Ő nagyobb mint a bűnünk és nem csak a másikban tudja meggyógyítani az elkövetett rosszat, hanem bennünk is. Ha akarjuk és elfogadjuk. Nagyon imádkozom érted, hogy akard és elfogadd.

Ölellek:

Kata

1 - Léna édesapja, aki egy kutató-mérnök volt, egy rendkívül szeretetreméltó, de iskolázatlan lányt vett feleségül, amit az édesanyja - egy tanárnő - soha nem tudott elfogadni. S mivel Léna is és az apja is erősen kötődtek mindkettőjükhöz, ez a helyzet rengeteg szenvedést okozott.
2- Lásd erről: A gyógyulás legfontosabb tényezője.

A gyógyulás legfontosabb tényezője

 

A poszt a terápia online blogon található.

Bármi történt is - Levelek a gyógyulásról 3.

 A POSZT átkerült a TERÁPIA ONLINE-ra.

Két komment

A poszt átkerült a terápia online blogra.

Kényszerleszállás II.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

II.

Isten soha nem ígérte, hogy nem fog bennünket rossz érni.

Azt ígérte meg, hogy soha nem fog bennünket magunkra hagyni.

„Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony,
nem könyörül-e méhe magzatán?
Még ha az meg is feledkeznék,
én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Iz 49, 15)

„És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28, 20)

És ezt - mint az összes többi ígéretét is - megtartja.

Két szép és okos könyv erről:
Monika Nemetschek: Boldogok, akik szomorúak. Szent István Társulat 2004. - Rajongva szeretett édesanyja halála utáni gyászáról ír benne.
Monika Nemetschek: Oltalom a szenvedésben. Jel Könyvkiadó 2007. - Akkor írta, amikor megtudta, hogy rosszindulatú daganata van.

Kényszerleszállás I.

Az előző történet megmutat két nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban ahogy Isten a rosszhoz viszonyul.

I.

Isten akkor sem függeszti fel az ember akaratának szabadságát, amikor az rosszra irányul.

A repülőtéren a kisasszony a chekinnél abban lelte örömét, hogy mindenkinek, aki hozzá került, valamilyen kellemetlenséget okozott. A kolléganője vég nélkül csevegett telefonon, és egyáltalán nem zavarta, hogy közben hosszú sor várja, hogy kiadja a jegyüket. A biztonsági ellenőrzésnél dolgozók a gép jelzése ellenére nem néztek meg, hanem legyintettek és továbbengedtek. A büfés fiú nem csak kiszolgálni utált, hanem utált minden olyan embert is, aki nem katalán. A repülőtérnek azok a munkatársai, akik a hangosbemondót és a kijelzőket üzemeltették, olyan figyelmetlenül dolgoztak, hogy hatalmas káoszt idéztek elő. A szerelők a gépünket hibásan adták ki a kezükből. És még sorolhatnám.

Ezek az emberek mind vagy kimondottan rosszat akartak vagy egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a pillanatnyi javuk megszerzésének mi az ára, milyen kellemetlenséget, fájdalmat, kárt okoznak ezzel másnak. Nyilván nem ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor így viselkedtek.

A pszichológia, a szociológia, a történettudomány milliószor bizonyította, hogy minden alkalommal amikor az ember nem szeretetből, szeretettel cselekszik, valamilyen mértékű rosszat okoz. Gyakran rettenetes mértékűt. Úgy is, hogy nincs tudatában. Úgy is hogy nincs szándékában.

Ha Isten nem engedné meg a rosszat, akkor egyetlen olyan cselekedetet sem engedhetne meg, amely nem száz százalékosan szeretetből, szeretettel történt.

Ki az aki azt merné mondani, hogy akár csak egyetlen cselekedetét is száz százalékosan szeretetből, száz százalékosan szeretettel tette?

Kényszerleszállás

A gironai repülőtérre jóval az indulás előtt odaértem. Beálltam a checkinhez, és folytattam a buszon már elkezdett rózsafüzéremet. Mindösszesen nyolcan álltak előttem, ami normális esetben öt-tíz perc. Most azonban majdnem egy óráig tartott. Két helyen háromszor kellett sorban állni.

Az egyik kisasszony gondosan áttanulmányozta az útlevelemet, majd nyilvánvaló örömmel megállapította, hogy már lejárt és egy másik dokumentumot követelt. Ilyen nem szokott lenni az embernél, de nálam éppen volt. Röviden megtárgyaltuk, hogy ehhez ugyan nincsen joga, de megkapja a (régi típusú) személyi igazolványomat. Miközben rendkívüli alapossággal forgatta a számára teljesen érthetetlen nyelvű könyvecskét, én belenéztem az útlevelembe és láttam, hogy egyáltalán nem járt le.

Szóltam neki. Ekkor kelletlenül, minden bocsánatkérés nélkül továbbküldött a kolléganőjéhez, akinél mindenkinek be kellett fizetni öt eurót, hogy beszállhasson. Odaadtam neki a pénzt, őt azonban felhívta egy ismerőse, akivel lelkes beszélgetésbe kezdett és percekig tartott, míg eszébe jutott, hogy a pénzért járó elismervényt a kezembe nyomja.

A biztonsági ellenőrzésnél a fémérzékelő hevesen sípolt, de legyintettek és továbbengedtek. A katalán büfés fiú miután nagy nehezen előkerült, sem angolul, sem spanyolul nem volt hajlandó érteni.

A váróteremben egyáltalán nem volt ülőhely, úgyhogy a falnak dőlve álltam és úgy folytattam az imádkozást. Hosszú várakozás után kiderült, hogy a repülőgépünk elromlott és egy másikkal megyünk. Felhívtam Tamást, hogy késünk és nem állnak jól a dolgok, imádkozzon értünk.

A késésünk miatt kicsit át kellett szervezni a beszállásokat. Perceken belül hatalmas káosz lett. Az utasok kétségbeesetten próbálták az egymásnak ellentmondó bejelentések és téves kiírások között megtalálni a gépeiket. A pozsonyihoz végül is a Marrakesh feliratú kapun keresztül lehetett bejutni.

Miközben párhuzamosan próbáltam rábeszélni egy visszaforduló pozsonyi csoportot arra, hogy szálljanak be, egy marakeshi háromgyerekes édesanyát pedig arra, hogy ne szálljon be, arra gondoltam, ha műszaki személyzet is úgy teszi a dolgát, mint eddig a többiek, akkor elég nagy bajban vagyunk.

Végre beszálltunk. Elhelyezkedtem. Letettem Isten kezébe ezt az utat, elmondtam Neki, hogy bármit is akar, abba én beleegyezem és minden esetleges rosszat Mária szándékaiért ajánlottam fel. Átadtam az áldását a személyzet minden tagjára és elkezdtem elmondani a rózsafüzért.

Becsuktam a szememet és az imára figyeltem. Egyszer csak az a kép jelent meg előttem, hogy a repülőgépünk mind a két (nem tudom miért pont kettő, de a képen így volt) motorja leáll, de nem zuhanunk le, mert Isten küld két angyalt, akik két oldalról megfogják a gépet és szépen leviszik. Magamban azt gondoltam, hogy ha ez Isten dicsőségét szolgálná, akkor beleegyeznék. De nem időztem el itt, hanem mondtam tovább az imát.

Mellettem ugyanazok a fiúk ültek, akik már odafele is nagyon bennfentesnek látszottak. Nemsokára át is szivárogtak a biztonsági okból üresen hagyott első sorok egyikébe és a stewardessekkel beszélgettek. Én is felbátorodtam rajtuk és átmentem az egyik üres sorba az ablak mellé és ott folytattam az imádságot.

Kitisztult az ég és Itália fölé értünk. Felismertem, hogy Milánó környékén lehetünk. Milyen szép lesz ilyen felhőtlen időben átrepülni az Alpok felett. A gép azonban ahelyett hogy tartotta volna a magasságot, hirtelen elkezdett hánykolódni, berepült a hegyek közé és a szárnyon lehetett látni, hogy teljesen megdőlve különös mozgásokat végzünk. Annyira rémisztő volt, hogy a táj minden szépsége ellenére is el kellett forduljak az ablakból. Imádkoztam.

Hamarosan megjelent egy stewardess és rendkívül feszült arccal mindenkit a helyére küldött. A légikisasszonyok mindig mosolyognak. Ilyen arcot egyszer láttam. Indiában egy kis helyi járaton, amikor néhány perc múlva a Ghat-hegység gerince az ablakra merőlegesen állt, és hatalmas sebességgel közeledett felénk. Nem tudom mások mit csináltak, Tamás és én imádkoztunk. Átsiklottunk a hegység másik oldala fölé és minden baj nélkül leszálltunk. Ott betereltek minket egy elegáns étterembe és mesebelien pazar ebédet kaptunk, ingyen. Évekkel később értettem csak meg, hogy akkor mi merőlegesen zuhantunk a Ghat-hegység gerince felé.

Most is nagyon féltem. Mielőtt a helyemre mentem, mintegy belső hangként az formálódott meg bennem, hogy nem kell félni, az életünk nem a technikától függ, Isten ha akarja, motor nélkül is leviszi a gépet.

A félelem érzése elmúlt. Miközben leültem felsírt mellettem egy gyerek. Arra gondoltam, milyen jó, hogy itt vagyok a gépen, mert én tudok imádkozni, mindjárt meg fog nyugodni. Folytattam a rózsafüzért. A gyerek elcsendesedett.

Sokat imádkozom a rózsafüzért. Általában pihentet. Ezekben a nagy bajokban azonban olyan, mintha komoly fizikai munkát végeznék.

Néhány éve tapasztaltam meg ezt először. Egy barátnőm megkért, hogy menjek el vele a kórházba és legyek ott a műtéte alatt. Utáltam kórházban lenni, úgyhogy amikor kihozták a műtőből, rögtön haza is akartam menni, de még valamit intéztem a folyosón. Egyszer csak rohannak a nővérek, rohannak az orvosok. Viszik vissza a barátnőmet a műtőbe. Összeomlott a vérkeringése. Ültem a műtő előtt és folyamatosan mondtam a rózsafüzért. Egy óra, két óra. Nem sikerül visszahozni az életbe. Felhívtam egy másik barátnőmet, hogy próbáljon meg azonnalra misét szerezni. Azonnalra nem, de estére sikerült. Újabb órák.

Arra gondoltam, hogy ha nem adják fel a miséig, akkor a mise alatt biztosan életre tér. Addig ki kell húzni. Olyan érzésem volt, mintha a kezembe lenne téve az élete, nem szabad abbahagynom az imát. Megszakítás nélkül mondtam a rózsafüzért. Ilyenkor az embernek nincsenek érzései, nem gondol semmire. Mint amikor valami nagyon nehéz terhet visz, minden erejével arra koncentrál. Az ember mondja a rózsafüzért, viszi a terhet. Folyamatosan imádkoztam. Hat óra múlva tudták megindítani a vérkeringését. Pontosan akkor, amikor a misében az áltváltoztatás volt. Annyira kifáradtam, hogy másnap nem tudtam lábra állni.

Ugyanígy mondtam most a gépen a rózsafüzért. Félelem nélkül, érzések nélkül, anélkül, hogy gondolkodtam volna bármin is. Vittem a terhet. Amikor befejeztem, azt gondoltam, hogy most életveszélyben vagyunk, ilyenkor az irgalmasság rózsafüzérét szoktuk mondani. Elkezdtem azt.

Valamit bemondott a kapitány, de olyan akcentussal beszélt, hogy egész úton egy szavát sem értettem. Kisvártatva mellettem az egyik bennfentes fiú kétségbeesetten felkiállt, hogy ilyen is csak velem történik meg. Ebből felfogtam, hogy a kapitány megpróbál kényszerleszállást végezni. Mondom az imát. Néhány perc múlva ugyanaz a fiú félhangosan megszólal: Már csak egy motorral megyünk.

Ereszkedünk lefelé. Dermedt félelem. Mondom az imát. Már majdnem a földön vagyunk, amikor repülőtér még mindig nem látszik. Imádkozom. Közvetlenül földreérés előtt vesszük észre, hogy egy egészen kicsi repülőtéren szállunk le. Pont amikor véget ér az irgalmasság rózsafüzére, a kifutópályán érünk földet.

A pilóta azonban nem tudja lelassítani a gépet. Iszonyatos sebességgel száguldunk előre. Jézus segíts, kiálltok magamban. A gép abban a tizedmásodpercben normális sebességre lassul. A gépen a hatalmas fékezésből semmit sem érezni, csak látjuk, hogy a sebességünk hirtelen a leszálláskor megszokottra csökkent.

Milánó mellett egy kis repülőtéren vagyunk. Felhívom Tamást és kérem, hogy nagyon imádkozzon ő is. Egy óra múlva kapunk egy másik gépet, átszállunk arra. Ugyanaz a személyzet viszi tovább. Látom a pilótát beszállni. Rendkívül feszült. A személyzet többi tagja is az.

Imádkozom a rózsafüzért. Egy negyedóra múlva hirtelen meleg lesz. Mellettem a stewardessek rémülten súgják egymásnak, hogy nem tudják szabályozni a fűtést. Nem lehet tudni, hogy csak ez romlott el vagy van-e más baj is. A pilóta érezhetően bizonytalanul vezeti a gépet. Az emberek nagyon félnek. Szinte érezni a gonosz jelenlétét. Elmondom néhányszor a Szent Mihály imát és kérem Jézust, hogy védjen meg minket. Enyhül a nyomás. Visszatérek a rózsafüzérhez.

Az utolsó tizednél tartok, amikor földet érünk Pozsonyban. A pilóta most sem tudja lelassítani a gépet. Mellettem a fiúk rémülten humorizálnak. Én kérem Jézust, hogy állítsa meg a gépet. Néhány másoderc múlva egyik pillanatról a másikra elérjük a normális sebességet. A hirtelen lassulásból most sem érezni semmit. Megállunk. Sokan tapsolnak.

Kiszállunk. A buszból visszanézek. A pilóta olyan mozdulattal dől hátra az ülésen, mint amikor valaki felfogja, hogy micsoda veszedelemből került ki.

Eszembe jut a két angyal.

Néhány nap múlva felhívom egy barátnőmet, aki anélkül hogy szóhoz hagyna jutni, azzal kezdi: Na, hogy utaztál? Imádkoztam értetek. Kértem Istent, hogy nagyon vigyázzon rátok és küldje el az angyalait.

Ez a legfrissebb, de még több ehhez hasonló történetet tudok mesélni. S úgy látom, hogy ilyenek nem csak velem esenek meg, hanem másokkal is, csak nem szokás ezekről beszélni. Ha valakit érdekel, hogy milyen ez teljesen a hétköznapokban, nézze meg az imaközösségünk lapját, ott minden héten elmondok egyet az azon a héten kapott sok segítség közül.

Isten jelen van a lélekben

Sokan azért nem tudnak imádkozni, mert azt hiszik, hogy Isten távol van tőlük. Lehet, hogy valami különlegesen kiválasztottakkal kapcsolatba lép, de az ő kis életük biztos nem fontos a számára.

Ennek azonban pont az ellenkezője igaz.

"Isten tehát a megigazultak lelkében valóságosan jelen van... Ő hordoz minket, nem a karjában mint egy anya a gyermekét, hanem Isten átjár és körülölel bennünket. Nincs olyan részecskéje az életünknek, ami ne lenne Isten kezében; nincs olyan megmozdulása a testünknek és a szellemünknek, amit Ő ne élne át. "

Az Istennel való kapcsolat és az ima szempontjából nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, amit Marie-Eugène itt állít - s ez nem az ő egyéni véleménye, hanem ez a katolikus tanítás.

Isten mindig ott van velünk. Mindig szerető figyelemmel fordul felénk. Mindig fontosak vagyunk a számára. Mindig megszólíthatjuk Őt.

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène: Istent akarom látni. Paulusverlag 1993. (P. Marie-Eugène de l'EJ.: Je veux voir Dieu. Editions du Carmel, F-84210, Venasque, 1988 - alapján) 34.

A Te jóságos kezeidben

Isten mindig jót akar nekem, s Ő jobban tudja, hogy mi a jó számomra, mint én magam.

Isten akaratának elfogadása azt jelenti, hogy az ember megkeresi és elfogadja ezt a jót.

Ez a jó ugyanis az ember számára gyakran egyáltalán nem magától értetődő, hanem hosszú utat kell megtennie azért, hogy megtalálhassa.

"Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9.)

Izajásnál együtt szerepelnek a gondolataink és az útjaink.

Gyakran Isten is összeköti a kettőt. Amikor nem értjük Isten gondolatait, Isten gyakran azt akarja, hogy változtassuk meg az útjainkat, hogy az új úton járva megláthassuk az Ő akaratát.

Legyen meg a Te akaratod

Ez a kérő ima lényege.

Az ember átadja Istennek a problémát és rábízza, hogy cselekedjen tetszése szerint.

Ha egy kérés nem tartalmazza legalább hallgatólagosan, hogy ebben a dologban mindenekfelett legyen meg a Te akaratod, hanem az ember a saját akaratát kívánja Isten erejével megvalósítani, az nem kérő ima, hanem pogány mágia.

A kérő ima során az ember lemond a saját megoldásáról és az egész dolgot Isten kezébe helyezi.

A kérő ima éppen azért annyira fontos lelkiéletben, mert az ember ezzel minden alkalommal az életének egy kis darabját Isten kezébe helyezi.

Milyen jó, hogy vagy

Akiket nem vártak, akiket nem akartak, akiknek nem örültek, akikkel szemben soha nem érezték és ezért akiknek soha nem mondták, milyen jó, hogy vagy,

azoknak nagyon nehéz felfogniuk Isten hozzánk való alapviszonyát:

Milyen jó hogy vagy!

Én a Júdásokért is meghaltam

„Én a Júdásokért is meghaltam...” mondta egyszer Jézus Sárának.

A boldoggáavatási miséről hazamenet felszállt három fiú a metróra. Turisták lehettek. Egyikükön egy közismert sátánista együttes trikója volt, az elején keresztet mocskoló kép, a hátulján rombolást dicsőítő felirat. Idegenségüket kihasználva szerettek volna belekötni valakibe, de nem mertek. Félszeg idétlenséggel vigyorogtak egymásra.

Miközben imádkoztam értük, hirtelen teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy Jézus valóban meghalt a Júdásokért is. Amikor meghalt, ez a három fiú is a szeme előtt volt, értük is tette azt. Most pedig a lealjasodottságuk ellenére nem vonja meg tőlük a szeretetét.

Ugyanilyen élesen világos volt közben az is, hogy ugyanakkor semmiféle kompromisszumot nem köt a rosszal.

És az is, hogy ez a szeretet, amely nem köt semmiféle kompromisszumot a rosszal, az abszolút hatalom.