Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.