SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

Köz- és műveltségi állapotok a vegyes házakból származott királyok korában.

Magyarország területe. A mellék- és hűbéres tartományok: Horvátország, Dalmáczia, Ráma, Szerbia, Bolgárország, Kúnország, Galiczia és Lodoméria. A melléktartományok lefoszladozása. A lakosság száma. Dikális összeírások. A népesség megoszlása. Nemzetiségi és vallási különféleség. Ó-hitüek, patarénusok, zsidók. A reformáczió, Kúnok, bolgárok, szlávok, németek, angolok, hollandok, oláhok, olaszok, francziák, tatárok, görögök, örmények, zsidók és czigányok. A magyar nyelv állása. Alkotmányos állapotok. A királyi hatalom. A királyi hatalom korlátozása. A koronázás és a királyi hitlevél. Az országgyűlés alakja, hatásköre. Az országgyűlés helye. Tábori országgyűlések. Az országtanács. Főtisztviselők: a nádor, országbiró, szlavóniai bán, erdélyi vajda, székelyek főispánja, tárnokmester, kincstartó, kanczellár, a jajczai, mácsói stb. bánok, a pozsonyi és temesi főispán. Udvari méltóságok. Társadalmi osztályok. A nemesség tömörülése. A hűbériség meghonosulása. A nemesség csatlakozása a megyékhez. A megyei autonómia kifejlődése. A megyék hatalomköre. A főurak. A megyék száma. Az alsóbb néposztályok egyesülése. A jobbágyok állapota. Kiváltságos területek és testületek. A városok. Királyi városok. A városok befolyása. Belső szervezetök. Közteherviselés a városokban. Joghatóságuk. Székelyek. Kúnok. A szászok földje. A szepesi szászok. A szepesi lándzsások földje s a Túrmező. Oláh kerületek. A zsidók. Igazságszolgáltatás. Községi és városi igazságszolgáltatás. A tárnoki szék. Nemesi igazságszolgáltatás. Kikiáltott gyűlések. Nyolczados törvényszék. Udvari törvényszék. Törvényszéki eljárás. Ügyvédek tartása. A bizonyítás eszközei. A párbaj s az eskü. Kínvallatás. Kiegyezés. Moratoriumok. Perköltség. Magánjogi viszonyok. A nemesi birok. A leánynegyed. Idegenek birtoklása. Polgári birtok. Verbőczi „Tripartituma.” Hadügy a Jagellók korában. Az 1498-iki országgyűlés hadügyi ujításai. A portális katonaság eltörlése. a katonaság nemei: lovasság, gyalogság, tüzérség. Nemesi fölkelés. Végvárak fentartása. A várak építése, felszerelése és ellátása. Zsold. Pénzügy. Kimutatások az ország bevételeiről és kiadásairól. A kamara haszna. A királyi kincstár adója. A koronajószágokból befolyó jövedelem. Bányászat és pénzverés. Vámok és harminczadok. Vegyes jövedelmek. Az ország kiadásai. Az udvartartás költségei. Az országos főtisztviselők díjai. A határok védelme. Középkori és mai állami költségvetés. A nemesek életmódja. Hegedősök. Nemzeti büszkeség. Ellentét a fő- és köznemesek között. A középkori magyar nemes foglalkozása és mulatságai. Régi magyar konyha. Italok. Az étkezés módja. Evőeszközök. Ruházkodás. Haj- és szakálviselet. Fegyverzet és lószerszám. Cselédség. Lakás. Kertészet. A nők szerepe. A papság társadalmi állása. A köznép életmódja. Élet a városokban. A czéhrendszer. Ipar. Kocsigyártás, ötvösség, bőrnemüek gyártása, szövőipar. Kereskedelem. Külföldi és belföldi kereskedelem. Vámhelyek és harminczadok. Árumegállítás. Vásárok. Utak. Közbiztonság. Pénzüzlet. A városok nemzetiségi viszonyai. Műveltségök. A polgárok életmódja. A királyi udvar. Az udvar székhelye. Buda s a királyi palota. Udvari tisztviselők: a főkanczellár, udvari papok, udvarmesterek. Udvari személyzet: kamarások, udvarnokok, királyi ifjak, apródok. Étekfogók, pohárnokok, szakácsok. Testőrök. Királyi istálló. Tudósok, orvosok, zenészek stb. Udvari bolondok. Bejárósok. Külföldi követek. Udvari mulatságok, ünnepélyek. A királyné. Erzsébet királyné, N. Lajos anyja. Hedvig, Mária, Czillei Borbála, Erzsébet, Albert özvegye, Podjebrád Katalin, Beatrix, Anna és Mária királynék. Tudományosság a középkorban. A renaissance és a humanismus. Tudós társaságok: a dunai s az erdélyi. A könyvek drágasága. A könyvnyomtatás meghonosítása. Könyvtárak. Mátyás király könyvtára. Iskolázás. Elemi és közép (káptalani) iskolák. Kolostori és városi iskolák. Egyetemek: a veszprémi, pécsi, ó-budai, pozsonyi és budai. Külföldi iskolázás. Jogi és orvosi tudomány. Irodalom. Nemzeti krónikák: a bécsi képes krónika, a budai krónika, Thuróczi krónikája. Bonfini Antal, Ranzán Péter, János küküllei főesperes, Galeotti, Naldi, Carbo, Buonaccorsi, Paulus de Paulo és Madius. Rímes történetek és verses krónikák. Ének Pannónia megvételéről. Szabács viadala. Monacis éneke Kis Károly megöletéséről,. Mária királyné fogságáról és kiszabadulásáról Elbeszélő költemények. Dicsérő és kesergő dalok. Gúnyos költészet. Vallásos költészet. Krisztus-énekek. Szt. Katalin legendája. Janus Pannonius. Legendák. Szt. Margit legendája. Prédikácziók. Temesvári Pelbárt. Bibliafordítások. Verbőczi „Hármas könyve.” Bölcsészet, csillagászat, csillagjóslás, mágia, alchymia. Magyar nyelvtudomány. Középkori művészet. Építészet. A gót s a csúcsíves stíl. A kassai főtemplom. a budai Mátyás-templom, a pesti, brassói, pozsonyi stb. templomok. Mátyás budai palotája. A visegrádi palota. Az esztergomi érseki palota. A Vajda-hunyadi vár. Városi házak. A szobrászat. Szárnyas oltárok. Síremlékek. Szt. László lovas szobra Nagyváradon. Kolozsvári György és Márton. Szobrok a budai királyi palotában. Festészet. Falképek. Miniature-festés. Festők. Zene és ének. Befejezés.

Magyarország a vegyes házakból való királyok korában sem volt teljesen egységes állam, mert a tulajdonképi Magyarországon kívül mellék- és hűbéres tartományok is tartoztak hozzá.

Maga a szoros értelemben vett Magyarország körülbelül akkorra volt, mint most. Csupán délfelé bírt nagyobb kiterjedéssel, amennyiben a Dráván túl fekvő részek, a melyek jelenleg Verőcze-, Szerém- és Pozsega-megyéket alkotják, s a melyek Tótország (Szlavónia) néven jelenleg Horvátországgal vannak egyesülve, akkor a szó legszorosabb értelmében magyar megyék valának.

Ide tartozott továbbá a mai Horvátország egész a Kulpa folyóig (Kőrös-, Varasd-, Zágráb-, Zagorja-megyék s a turmezei kerület), a mely vidék akkoriban Tótország (Szlavónia) nevet viselt s némi tekintetben külön állással bírt, a mennyiben némely honvédelmi és bírói ügyeit az ottani bán intézte. E főtisztviselőjéről e vidéket gyakran bánságnak (banatus) is nevezik a régiek. Mint határszéli tartomány gyakran ki volt téve az ellenség berohanásainak s így gyakrabban volt kénytelen katonai erejét kifejteni. Ezért lakói kárpótlásul minden országos adónak csak a felét tartoztak fizetni. A Tótország királyá-nak czímét, a mely a magyar király czímei között jelenleg előfordul, csak e korszak végén II. Ulászló vette fel. Ekkor ugyanis Corvin János Szlavónia herczegének czímét viselé. Kitalálták tehát, hogy a magyar királynak e melléktartomány feletti felsőbbségét csak a királyi czím tanusíthatja, anélkül azonban, hogy Szlavónia nagyobb különállással bírt volna. Így a tulajdonképi Magyarország, Tótországot is beleszámítva, a mainál valami 450  mérfölddel volt nagyobb s míg éjszaki, nyugoti és keleti határai csekély eltéréssel a maiak voltak, délen az ország egész a Kulpáig, ennek torkolatától a Száváig, azon túl – a mai határral megegyezőleg – a Dunáig terjedt.

Jelentékeny területet foglaltak el Magyarország mellék- és hűbéres tartományai. Uralkodóink Magyarország kívül: Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kun- és Bolgárország királyainak czímezték magukat a vegyes házakból származott királyok korszakán át is, egész II. Ulászlóig, a ki, mint említettük, Tótország királyá-nak czímét is felvette.

Lássuk: mennyiben felelt meg a tényleges birtokállapot e hosszú czímnek?

Legszorosabb és legállandóbb kapcsolatban állott az anyaországhoz valamennyi melléktartomány közül Horvátország. E tartományhoz a mai Horvátországból – miután annak legnagyobb része e korban Tótország nevet viselt – csak a mai Fiume-megye tartozott, továbbá a volt horvát határőrvidék, a Boszniához tartozó Török-Horvátország, valamint Dalmácziának némely részei. Az egész korszakon át folytonosan Magyarországhoz tartozott, s egy vagy két bán kormánya alatt állott. A horvát bán egyszersmind Dalmácziának is a bánja volt, sőt gyakran Tótországé is, s tartományának úgy polgári, mint katonai parancsnoka. Horvátország nem volt oly igazi része Magyarországnak, mint Szlavónia. Jogi állapotai például teljesen elütöttek a magyarországiaktól. Igy például itt nem fejlett ki a megyei rendszer, hanem az egész tartomány nehány főúr hatalma alatt állott.

Magyarország melléktartományainak czímerei.
Rajzolta Baránski Emil
1. Szlavónia czimere. A kék mezejü pajzsot középen két ezüst pólyától befogott vörös mező vágja ketté, amelyen balró jobbra természetes szinü nyest fut. A felső kék mezőben arany csillag ragyog. A két ezüst pólya II. Ulászló királynak 1496-ban kiállított czimeradományzó oklevele szerint a Dráva s a Száva folyókat jelenti, a csillag pedig Mars csillagát. – 2. Horvátország czimere. Ezüsttel és vörössel huszonötször koczkázott mezőből áll. – 3. Dalmáczia czimere. Kék mezőben három koronás arany párducz-fej, még pedig kettő fönt, egy lent.

Horvátországtól területileg alig lehetett elválasztani Dalmácziá-t, a mennyiben az utóbbi nem képezett a szó valódi értelmében külön tartományt, hanem csak földrajzi fogalom volt. Így nevezték t. i. a horvátországi s a rámai partokon elterülő latin eredetű, tehát olasz nyelvű városok összességét. E tartománynak tulajdonképen nem volt közös kormánya. Minden város a hozzátartozó falvakkal együtt függetlenül intézte összes belügyeit, s így a horvátországi bán, a ki, mint említők, dalmát bán is volt, csak némi csekély jogokat gyakorolt a magyar kormány megbizottjaként. Dalmáczia már nem volt oly biztos birtoka Magyarországnak, mint Horvátország. Az Árpádok kihaltakor ide tartozott ugyan, de mindjárt I. Károly uralkodásának elején egy részét elszakították a velenczeiek, noha maguk a dalmaták jobb szerettek Magyarországhoz, mint a velök rokon Velenczéhez tartozni; mert a magyar királyok részéről folytonos pártolásban részesültek, míg a velenczeiek elnyomták őket. I. Károly egész uralkodása alatt Dalmáczia jelentékeny része Velenczéhez tartozott, de a velenczeiek is elismerték Magyarország felsőségét ama részek felett s folytonosan szolgáltattak a magyar király vagy megbizottja kezéhez bizonyos részt az ottani vámok jövedelméből. Megváltozott ez Nagy Lajos idejében, a ki a Velenczével folytatott két háborúban a büszke köztársaságon teljesen győzedelmeskedett s az összes dalmát vidékeket Fiumétől Durazzóig a magyar hatalom alá vetette. Azonban ez az állapot nem tartott soká. Zsigmond király idejében különböző alkalmakkal és módon az egész tulajdonképi Dalmáczia – oda nem értve a rendesen Horvátországhoz számító Zengget – Raguza kivételével, Velencze birtokába került. A középkor végén már csak névleg, csak jogilag tartozott hozzánk Dalmáczia.

A harmadik melléktartományt Ráma, vagyis Bosznia és Herczegovina képezte. Ez már legnagyobb részben csak hűbéres birtoka volt Magyarországnak, a mennyiben uralkodója a magyar királynak köteles volt hűséget esküdni, de tartományai belügyeit teljesen szabadon intézte s külföldi uralkodókkal is összeköttetésbe léphetett. Uralkodói a magyar királyok kegyelméből néha királyi czímet is viseltek, mint Nagy Lajos korában Tvartkó, Mátyás alatt Ujlaki. Egy részét a tartománynak a magyar királyok közvetlenül Magyarországhoz kapcsolták. A magyar rész igen sok változáson ment keresztül. Erélyes uralkodó idejében nagy kiterjedésű volt, gyöngék idején pedig igen összeszorult. Előbb – az Anjou-királyok és Zsigmond idejében – itt a boszniai, ozorai és sói bánságok állottak fenn s egy rész a leginkább Szerbia éjszaki vidékén elterülő mácsói bánsághoz tartozott. Később ezeket a jajczai és szreberniki bánságok váltották fel, egyik rész pedig mint Orbász-megye majdnem állandóan a magyar megyék sorában található. E tartomány feletti felsőség gyakorlása már nem volt állandó. Több fejedelem függetlenné tette magát a belviszályok idején, később pedig a törökök vetették meg itt a lábukat. Mátyás király idejében a boszniai fejedelemség teljesen megszünt s azontúl csak közvetlen magyar és közvetlen török birtok volt e tartományban.

Magyarország melléktartományainak czímerei.
Rajzolta Baránski Emil.
4. Bosznia (Ráma) ujabb czimere. Vörös mezőben, balról ezüst felhőből kibukó, arany pánczélos kar, amely arany markolatu, görbe, ezüst kardot vágásra emel. – 5. Bosznia (Ráma) régibb czimere. Vörös mezőben, nyilt liliomos arany korona. – 6. Szerbia czimere. Ezüst mezőben fölfelé álló fekete vadkan-fej, torkába lőtt arany, veres tollu nyillal.

Szerbia a mai Szerbián kívül magában foglalta még a mostani novi-bazári kerületet és Montenegrót. Saját fejedelmei szintén csak hűbéri viszonyban álltak Magyarországhoz s függésök még kisebb volt, mint a boszniaiaké. E tartományból is némely részeket közvetlenül hazánkhoz csatoltak eleink, a melyek a mácsói, krusóczi és boroncsi bánságok czímét viselték. Ezek közül legjelentékenyebb volt a mácsói, a mely időnként Szerbiának egész északi részét – a Moravától a Drináig – s Boszniának némely részeit is magában foglalta. Bánjainak nevével folytonosan találkozunk Magyarország legfőbb urainak sorában. Szerbia, vagy mint akkoriban szokás volt mondani: Ráczország feletti főuri hatalmunkat korán kétségessé tették a törökök, a kik az első rigómezei csata óta (1388.) folytonosan némi főuraságot gyakoroltak az ország felett s bár a tatai egyezmény több befolyást engedett ott a magyar kormánynak, folytonosan hódítgatták meg egyes részeit, úgy hogy Brankovics György halála után tulajdonkép már csak czimzetes szerb fejedelmek, vagy mint mondani szokták: deszpoták voltak. Ez után a közvetlenül magyar kormány alatt állott területek is egymásután elvesztek, úgy hogy a mácsói bánság is 1500 táján végkép megszünt. A mi kevés terület még magyar kézen maradt, azt a szabácsi és nándorfehérvári várparancsnokok alá rendelték, a kiket nagyobb tekintély kedvéért szintén felruháztak a báni czímmel.

Magyarország melléktartományainak czimerei.
Rajzolta Baránski Emil.
7. Bulgária czimere. A kék mezejü pajzsot jobbról balra, rézsutos irányban vörös mező vágja ketté, amelyen balról jobbra ezüst farkas fut. A középső vörös mezőt egy-egy ezüst csík fogja be s ugyanilyen szeli át a kék mezőket is. – 8. Kumánia czimere. Arany mezőben ágaskodó koronás fekete oroszlán; lent jobbról vörös félhold, fönt balról vörös csillag. – 9. Galiczia és Lodoméria czimere. Kék mezőben egymás felett álló két liliomos, nyilt arany korona.

Szerbiától keletre, a Duna és a Balkán között Bolgárország terült el. E tartomány, bár éjszaki sarka egész közel van Orsovához, mindenkor csak igen kevés függésben volt Magyarországtól. Csak Nagy Lajos kényszerítette fejedelmét valóságos engedelmességre, a tartomány biztosítására egyszersmind Bodon, Nikápoly és más várakból, valamint vidékökből a bodoni vagy bolgár bánságot alkotván. De a rövidlátó bolgár fejedelmeket háborgatta a magyar felsőség s a törököket hívták segítségül. Ezek természetesen siettek is eleget tenni a kívánságnak, csakhogy a magyar várakat nem a bolgárok, hanem a magok részére foglalták el. Zsigmond megkísérlé, hogy e vidéken a magyar hatalmat helyreállítsa, de a nikápolyi szerencsétlen csata után csak Bodon maradt magyar kézen s nemsokára az is elveszvén, Bolgárország felett minden felsőségünk megszünt.

A magyar birodalom czimere Hunyadi Mátyás korában.
Thuróczi „Krónikájá”-nak 1488-iki, augsburgi kiadásából.
A belső körben két pajzsot látunk, amelyek fölött zárt arany korona díszlik. A jobb oldali pajzs a magyar állami czimer; első negyedében a hármas halomból kiemelkedő apostoli kereszt; második negyedében a négy pólya; harmadik negyedében a cseh oroszlán s végre utolsó negyedében a Hunyadiak hollója. A baloldali pajzs Beatrix, illetőleg a nápolyi királyság czimereit foglalja magában. A külső körszalagon a melléktartományok czimereit szemlélhetjük. Legfelől van a cseh oroszlán, a melytől balról jobbra egymásután következnek: Luxemburg, Luzáczia, Morvaország, Galiczia, Ausztria, Dalmáczia és Kumánia czimerei.

A magyar királyok czímében Kunország is szerepel. Ezt az országot a mai Oláhország vagyis Havasalföld, továbbá Moldva – melyhez akkor a mai Bukovina is tartozott – valamint az oroszok birtokában lévő Besszarábia alkották. E területen különben már ekkoriban vége volt a kun világnak, miután a kunoknak IV. Béla alatt történt bevándorlása után régi hazájokban csak némi töredékeik maradtak s helyöket apránként az oláhok foglalták el. E tartományok fejedelmei állandóan függtek Magyarországtól, csakhogy Zsigmond uralkodásától a Havasalföld feletti főhatalomban a törökökkel, a Moldva felettiben pedig a lengyelekkel voltunk kénytelenek osztozkodni. E területeken is voltak oly részek, a melyek Magyarországhoz tartoztak. Így Havasalföld nyugati része, a melyet jelenleg Kis-Oláhországnak neveznek, akkoriban a szörényi bánságot képezte. A Duna torkolata körül levő várak is hozzánk tartoztak, mint Kilia, Neszter-Fehérvár, Sz.-György, de ezek az utolsó időben a törökök birtokába kerültek.

Legkevesebb volt királyaink befolyása Galicziá-ban és Lodomériá-ban. E két királyság körülbelül a mostani keleti Galicziát foglalta magában – a nyugoti rész Lengyelországhoz tartozott – továbbá a jelenleg Oroszországhoz tartozó Wolhyniát és Podóliát. Számos fejedelemségre oszlottak, a melyek uralkodóit királyaink néha hódolatra kényszerítették, de többnyire semmi befolyást sem gyakoroltak reájok. Így tartott ez Nagy Lajosig, a ki a mongolok és tatárok netaláni ujabb beütéseitől az országot biztosítandó, ezen országokat közvetlenül Magyarországhoz csatolta s magyar bánok és várnagyok hatalma alá rendelte. Lajos halála után Galiczia és Lodoméria Lengyelország birtokába került. Innen kezdve királyainknak e tartományok felett épen semmi hatalmok sem volt. Mindazonáltal államférfiaink soha sem mondtak le rólok s midőn az I. Ulászló s Erzsébet közötti viszályokban a pápa oly békét ajánlott, a mely szerint Magyarországnak e melléktartományokról végkép le kellett volna mondania, főuraink – élükön Hunyadi Jánossal – határozottan kijelenték, hogy ily ajánlatot „tárgyalási alapul” sem fogadhatnak el.

Így Magyarország legnagyobb része melléktartományokkal volt körülvéve, a melyekből a szerint tartozott ide több vagy kevesebb, a mint az ország hatalma nőtt vagy fogyott. Legnagyobb teljességgel bírta azokat Nagy Lajos, a ki Lengyelország koronáját is viselé, sőt a krími tatár kánt is hódolatra kényszeríté. Halála után azonban elkezdtek a mellékországok lefoszladozni s míg az ő uralkodása idején nem volt keleti Európában állam, a mely Magyarországgal mérkőzhetett volna, halála után az egyesült Lengyel-Lithvánország, a mely Galicziával és Lodomériával is gyarapodott, valamint Törökország elég jelentékeny, sőt az utóbbi veszélyes vetélytársaivá lettek hazánknak, úgy hogy a nagyszámú melléktartományokból alig maradt csak valami is birtokunkban.

Ettől kezdve a magyarok figyelme nagyobb mértékben a nyugoti szomszédság felé fordult.

Mátyás király származásánál fogva semmit sem bírt Magyarországon kívül, de fegyverrel megszerezte Csehország melléktartományait: Sziléziát, Morvát és Luzácziát, valamit Alsó-Ausztriát s a többi osztrák tartományoknak is jelentékeny részeit. Ausztria, mint tudjuk, mindjárt Mátyás halála után visszakerült saját herczegei alá. A cseh melléktartományok ugyan Magyarországnál maradtak, de miután II. Ulászló és II. Lajos Csehországnak is voltak királyai, tulajdonkép nem volt eldöntve, hogy Magyar- vagy Csehországhoz tartoznak-e?

Ilyképen változott Magyarország területe a vegyes házakból származott királyok korában s míg I. Lajos idejében hatalma tetőpontján állott, II. Lajos alatt mind belső erőre, mind kiterjedésre végkép összezsugorodott.

Magyarország Hunyadi Mátyás korában.
Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos. Rajzolta: Hátsek Ignácz

A melléktartományok inkább csak külsőleg tartoztak Magyarországhoz. A tárgyalt korszak végén velünk közös uralkodó alatt állott cseh és német tartományok sokkal kifejlettebb nemzeti önérzettel bírtak, hogysem hajlandók lettek volna önállásukról lemondani és szorosabban Magyarországhoz csatlakozni. A tulajdonképeni melléktartományokra nézve pedig igen jelentékeny nehézség forgott fenn. Ezek lakói ugyanis, Horvát- és Dalmátországéi kivételével, majdnem kizárólag görög-keleti vallásuak voltak, míg a magyar nemzet, a többi európai népekkel együtt, a római katholikus hitet vallá. Jórészt ez a vallási különbség volt az oka, hogy a katholikus Horvát- és Dalmátország kivételével a melléktartományok mindig idegenkedtek a magyaroktól, s bár önálló nemzeti életet nem fejtettek ki, a magyarhoz való csatlakozástól is vonakodtak. Sőt Bosznia, Szerbia és Bolgárország nem átallottak a törökkel szövetkezni, csakhogy a magyar felsőségtől szabaduljanak. Nagy Lajos, a kinek idejében kezdtek a törökök a Balkán vidékén megjelenni, éles szemével átlátta ezeknek az állapotoknak a veszélyességét. Azon volt tehát, hogy a melléktartományok lakosságát, különösen azokét, a melyek Magyarországtól délre feküdvén, a török becsapások előtt nyitva állottak, a katholikus vallásra térítse és szorosabban Magyarországhoz kapcsolja. De már késő volt, s a térítgetések inkább csak az ellenszenvet növelték ellenünk.

* * *

Az ország kiterjedésének nagysága csak kevéssé tájékoztat annak jelentősége iránt. Óriási kiterjedésű országok gyér lakossággal sokkal kevesebbre képesek, mint azok, a melyeknek kisebb a kiterjedésök, de több a lakosságuk. A ki tehát helyes képet akar nyerni az ország állapotáról, annak legelőször is lakosságának számá-val kell tisztában lennie.

Legbiztosabb eszközül szolgálnak erre nézve a vegyesházi királyok korában, az adó kirovása végett készített u. n. dikális összeirások. Ezekben ugyanis fel van említve, hogy bizonyos évben melyik megyében hány adózó telek volt. Sajnos, hogy teljes jegyzék nem maradt reánk. Az 1491. és 1495-ből fenmaradt jegyzék szerint kerekszámmal 220,000 telek volt a tulajdonképi Magyarországban, Erdélyt és Tótországot is beleértve, de nem egyszersmind Horvátországot is. Ezen összeírásban azonban Bihar-, Békés-, Csongrád-, Csanád-, Arad-, Zaránd-, Krassó-, Temes-, Torontál-, Keve-, Bács-, Bodrog-, Valkó- és Szerém-megyék, amelyek akkor Kinizsi Pál kormánya alatt állottak, nem foglaltatnak. Adózóik számát különböző adatok alapján valami 50–60,000-re becsülhetjük, úgy hogy az összes adózó telkek száma körülbelül 280,000-re volna tehető. Ha minden telekre egy családot számítunk, úgy a nemzet zömét képező jobbágyi osztály számát kerekszámmal másfél millióra tehetjük. De kétségtelenül többen voltak, a mennyiben nem egy olyan telek az országban, a melyen több család is lakott. Ehhez a számhoz kell még adnunk a kiváltságos területek: a székelyek és szászok földjének, a jász-kun kerületnek s a városoknak lakosságát, továbbá a nemeseket, az egytelkesek kivételével, a kiknek telkeit az adózó telkekkel együtt írták össze, végül a zsidókat, czigányokat, zselléreket, udvari szolgákat stb. Az ország összes lakossága tehát körülbelül 2 1/2–3 millióra rúgott. Korunkban ez kétségkívül igen csekélynek tetszik, ha összehasonlítjuk a mai tizenhét millióval, de ha tekintetbe veszszük, mennyi lakosa volt akkoriban Európa bármely országának, inkább arra a meggyőződésre jutunk, hogy Magyarország aránylag népesebb volt, mint jelenleg.

Ugyanezekből az összeirásokból más tanulságot is vonhatunk a lakosságra vonatkozólag. Azt fogjuk ugyanis tapasztalni, hogy az ország lakossága koránsem volt úgy elosztva, mint jelenleg. Oly vidékek, amelyek akkor igen népesek voltak, jelenleg alig érik el az átlagos középszámot¸ viszont mások, amelyek akkor néptelenek valának, jelenleg a sűrűbben lakottak közé tartoznak.

Az ország legnépesebb része a dunántúli kerület déli vidéke volt¸ első sorban Baranya-megye, a mely több mint 15,000 telket számlált. Lakossága tehát az ország lakosságának közel egy huszadával ért föl. Hasonlóan nagyszámú népességgel bírtak vele a szomszéd Tolna-, Somogy- és Zala-megyék: mindegyikben körülbelül tíz-tízezer adózó telket számláltak. Népes tartomány volt még Tótország is, valamint a Dráva s a Száva közötti vidékek: Valkó-, Szerém- és Pozsegamegyék. Csakhogy az utóbbiak pár évtizeddel a mohácsi csata előtt a törökök gyakori becsapásai következtében hanyatlásnak indultak.

Nem ily nagy mértékben, de a mainál aránylag mégis nagyobb népességgel bírtak a kárpátaljai megyék, a melyeknek dombos vidéke különösen alkalmas kezdő földmívelő népek lakóhelyéül. Ily megyék voltak: Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abauj, Borsod és Heves. Népes vidék volt a főváros legközelebbi környéke, a hol helység helységet ért. Magának a mai fővárosnak területén ezekkel a helyekkel találkozunk: Buda, Pest, Ó-Buda – utóbbi ismét két város volt, egyik a királynéé, a másik a káptalané – Szent-Erzsébetfalva, Sassad, Tótfalu, Felhévvíz máskép Szent-Háromság városa, Jenő, Új-Bécs és Lógod. A szomszéd Pest- és Fehérmegyék távolabb eső vidékei nem igen voltak felette népesek. Az aránylag népesebb vidékek közé tartozott Erdély is, ellenben az ország északi és nyugoti vidékei aránylag sokkal néptelenebbek voltak, mint jelenleg. Különösen áll ez a felföldi hegyes megyékről, mint Trencsén-, Zólyom-, Liptó-, Szepes-, Sáros-, Máramaros-megyékről, de mindenekfelett Árváról. Itt a telkek száma összesen háromszáz volt, úgy hogy az összes lakosság legfeljebb ha háromezerre ment. E tájékon egyedült Thúrócz-megye tett némileg kivételt.

A mi az ország lakóinak állapotát nemzetiségi és vallási szempontból illeti, az e korban is igen változatos volt. Mikor az Árpád-ház kihalt, minden a földközi tenger táján létező vallás képviselve volt hazánkban. Az uralkodó katholikus egyházon kívül, más keresztény felekezetek sem hiányoztak; így voltak ó-hitűek az ország déli és keleti részein, továbbá patarénusok s más úgynevezett eretnekek Boszniában s az avval határos részeken. De nem hiányoztak a nem keresztények sem. A zsidók épen ekkor érték Magyarországon első virágzási korukat, mert az ország rendetlen pénzügyi viszonyai között mindenféle kincstári haszonvételeket, a pénzverést stb. sikerült kezökbe keríteni. A mohammedán vallású, velünk törzsrokon és egynyelvű bolgárok vagy izmaeliták ugyan már a XIII. században hanyatlani kezdtek, de még mindig elég számosan voltak. A kunok végre, ámbár külsőleg többnyire keresztények valának, lényegileg még pogányoknak voltak tekinthetők.

A XIV-ik és XV-ik század folyamán vallási tekintetben nagy változáson ment keresztül az ország. A pogányság teljesen megszünt s a kunok kétségkívül már a XIV. század végén igazi keresztények voltak. A mohammedán-vallás szintén e korszakban tünt el. Nem mondhatjuk ezt a zsidókról. Ők az általok mindenkor és mindenütt tanusított szívósságot akkor sem tagadták meg. A XIII-ik században s a XIV. elején elfoglalt helyzetökről ugyan leszorultak, mert Nagy Lajos, a ki igen megbotránkozott azon, hogy a zsidók némely helyen – mint például Pozsonyban – még kápolnákat is bírtak zálogban, elrendelte, hogy az egész országból kiűzzék őket. A rendeletet végre is hajtották s a zsidók leginkább Lengyelországba menekültek, mely akkor még nem volt Lajosé, hanem nagybátyjáé: Kázmér királyé. Mint lengyel király Lajos sem űzte el őket onnan s halála után nagyrészt visszaszállingóztak ismét.

Mindezeknél a vallásfelekezeteknél jelentékenyebb volt a görög-keleti vallás, vagy mint a nép nevezi: a ó-hit. Követői voltak eleitől fogva az oláhok, a kik a Kárpátok keleti vidékeit mindinkább elborították. Nagy Lajos térítői buzgalma következtében a mármarosiak tetemes része fölkerekedett s Moldvába költözött. Ezzel azonban nem lett egységesebb az ország vallás tekintetében, mert az oláhok helyét, sőt annál még jóval nagyobb vidéket az oroszok szállottak meg, a kik Koriatovics Tódor nevű herczegök vezérlete alatt költöztek be. A XV. században pedig a szerbek betelepedésével terjedt tovább ez a vallásfelekezet. A tatai szerződés értelmében ugyanis a szerb fejedelmek több uradalmat nyertek adományul s azokon mindjárt ekkoriban települtek meg a Szerbia déli részéből a törököktől kiűzött ráczok; így különösen a Csepel-szigeten. Még inkább gyarapodott számuk a későbbi időkben, a mint Szerbia török tartománynyá lett. A világosvári uradalomban is megtelepedtek. Legtöbbet telepített meg közülök Kinizsi, a ki főleg Torontál- és Keve-megyékbe ezer török és ötvezenezer szerb családot hozott magával. Ilyképen a görög-keleti vallás mind nagyobb jelentőségre vergődött, úgy hogy II. Ulászló már kénytelennek érezté magát arra, hogy az ó-hitűek részére Magyarországon püspökséget állítson. Addig ugyanis külföldi főpapok alatt állottak: a ráczok a szófiai és ochridai, az oroszok a kievi, az oláhok pedig a havasalföldi és moldvai metropoliták alatt.

Az ó-hitűek ezen betódulásának a nemzet nem igen örvendett s nem ok nélkül. Tudjuk, hogy még ma is mennyire gátolja az együtt lakó népek összeolvadását, ha vallásra nézve különböznek egymástól. Mennyivel inkább állott ez akkor!

A reformáczió nem háborgatta a nemzet egységes míveltségét. A Husz-féle csak igen kevés követőre talált Magyarországon s azok is kénytelenek voltak legnagyobbrészt Moldvába kivándorolni. A Luther-féle reformáczió pedig még csak e korszak végén támadt s hívei külön egyházat még nem alkottak. S mikor később különváltak, akkor is – a protestánst egyház a katholikusból fejlődvén ki – a míveltség közös maradt.

De ha elmondhatjuk, hogy Magyarország lakói vallásra nézve sokfélék voltak, nem kevésbbé mondhatjuk ezt a nemzetiségi szempontból. E tarkaság jellemezte az országot a legrégibb időtől kezdve.

Abból a lakosságból, a melyet eleink itt találtak, az Árpád-ház kihaltakor már csak igen csekély maradványok voltak, de jöttek helyökbe mások. Ezek között első helyen törzs-rokonainkat: a kunokat és bolgárokat kell említenünk. Mind a két nép teljesen beolvadt a magyarságba, mihely fölvette a keresztény vallást. Ezt különösen előmozdította az a körülmény is, hogy sem az egyik, sem a másik nem lakott az ország valamely külön vidékén, hanem elszórva, nagy területeken. Így a kunok az alföldön mindenütt voltak találhatók, úgy hogy Magyarország akkor tizenhárom főpapja közül öt fáradott térítésök körül.

Ezek után legnagyobb figyelmet érdemelnek a szlávok. Ezek több nemzetiségre voltak oszolva. Legjelentékenyebbek voltak Tótországban, t. i. a mai Horvátországban, a hol – bár a magyar nyelv koránsem volt ott a középkorban oly idegen, mint jelenleg – a szláv elem túlsúlyban maradt. Ezekhez csatlakoztak az ország délnyugoti részében lakó csekély számú szláv elemek. Jelentékeny számú szláv lakosság volt az ország észak-nyugoti részében is.

Az Árpádház kihaltától a mohácsi vészig terjedő korszakban két igen jelentékeny elemmel gyarapodott a szlávság: t. i. az oroszokkal s a szerbekkel, a kikről már előbb volt szó.

A német elem is tekintélyes részét tette hazánk lakosságának. Különösen három főtelepök volt: a bányavárosok és vidékök, a Szepesség s az erdélyi szászok földje. Számosan voltak továbbá a dunántúli kerületnek némely, Ausztriával határos megyéiben, kivált Mosonyban és Sopronban. Ezeken kívül sok kisebb telepben fordultak elő országszerte, csakhogy ezek többnyire beolvadtak a körülöttök nagyobb számmal lakó magyar lakosságba. Tovább maradtak fenn a városokban, bár magyarok közé voltak ékelve. Ezek tetemes részének lakossága német volt s kiváltságaiknál fogva a körülöttök lakóktól elválasztva levén, velök nehezebben olvadtak össze.

A németség jelentősége nem számában nyilatkozott, hanem abban, hogy az ország összes nem magyar lakossága közül míveltségénél, vagyonosságánál fogva határozottan kivált, úgy hogy politikai, társadalmi jelentőségre nézve a magyar után az országban első nemzetiségnek volt mondható.

A németekkel rokon népek, a germán faj többi ágai Magyarországon nem igen voltak képviselve. Egyes angol telepről emlékeznek régi okleveleink, de svédeknek, norvégeknek, dánoknak nem akadhatni nyomukra. Annál több németalföldi (hollandi) vándorolt Magyarországba, még az Árpádok korában. Mind a szepesi, mind az erdélyi szászságnak tetemes része nem tulajdonképeni német, hanem németalföldi eredetű.

Európának legjelentékenyebb három népfaja: a románok, germánok és szlávok közül tehát egy sem hiányzott nálunk. A románok is képviselve valának, és pedig úgy a keletiek, mint a nyugotiak. Az előbbiek: az oláhok, a kik most szeretik magukat az egész népcsalád közös nevén románok-nak nevezni, leginkább a XIII-ik század óta kezdtek hazánkban nagyobb számmal megtelepedni, különösen az ország délkeleti hegyes vidékein. E népfaj a középkorban még koránsem volt oly jelentékeny, mint most, s nagyobb számban leginkább csak Hunyad-, Krassó- és Temes-megyékben, továbbá Fogaras vidékén lakott, a melyekben némi kivételes állásban is éltek saját főnökeik vagy kenézeik alatt. Elterjedtek továbbá az erdélyi s az Erdélylyel határos megyékben is. Abban az időben többnyire a míveltség legalacsonyabb fokán állottak s jó részök tulajdonkép nem is volt megtelepedve, hanem nyájait őrizgetve nomád életet élt.

A mennyire hátra volt azonban a keleti románság, annyival míveltebb volt a nyugoti. Ide számítjuk a francziákat, az olaszokat, a spanyolokat, a portugálokat, valamint a Svájcz és Tirol némely félreeső vidékein lakó rhaeto-románokat vagyis ladinokat. E népek, kivált a francziák és olaszok, Európának most is legmíveltebb nemzetei közé tartoznak. Még inkább állott ez a középkorban, mikor Byzanczon kívül csak Olaszországban volt meg némileg a régi római míveltség. A többi nemzetek között pedig a francziák állottak első helyen.

E népek telepei természetesen a míveltségnek igen fontos tényezői voltak. Különösen áll ez az olaszok-ról, a kik leginkább iparosok és kereskedők lévén, nagy befolyással voltak városaink fejlődésére. Alig volt ugyanis jelentékenyebb városunk a régi korban, a mely olasz elemet nem mutathatott volna fel. Így tudjuk ezt Esztergomról, Székes-Fehérvárról, Budáról, Zágrábról, Nagyváradról, Egerről és Pécsről. Ezeken kívül egyes kereskedők nagy számmal találkoztak az ország majd minden részében, úgy hogy a XIV. század elején élt író arról tudósít bennünket, hogy Magyarországon a nemzeti nyelven kivül az olasznak volt legnagyobb divata. Az olasz telepeknek a magyarokra gyakorolt jó hatását különösen emelte az, hogy nagy tömegekben nem lakván együtt, a magyar lakosságba többnyire már a XIV. században beleolvadtak. Csak Budán voltak folytonosan olaszok egész a középkor végéig, de azok ujabban meg ujabban Firenzéből vagy Velenczéből bevándorlott kereskedők valának, a kik többnyire nem is telepedtek meg végleg.

A másik nyugoti román elemet alkották a francziák s a belgiumi vallonok. Az utóbbiak leginkább a szászokkal s a németalföldiekkel együtt költöztek be s azokkal együtt települvén le a Szepességben s az erdélyi szász-földön, többnyire egybeolvadtak velök. Emléköket alig tartja fenn egyéb, mint Szepes-Olaszinak német neve: Wallendorf. A XIII-dik században részben franczia lakossága volt Sáros-Pataknak, de ez már a XIV. század derekán egészen magyarrá vált.

A legjelentékenyebb franczia telep Heves- és Borsodmegyékben, az Eger völgyében volt. Lakosai többnyire I. Károly idejében vándoroltak be s nemzetiségöket egész a középkor végeig megtartották. Ha némely régi tudósításoknak hihetünk, királyaink megparancsolták nekik, hogy nyelvöket folytonosan megtartsák. Valóbbszinü azonban, hogy ezt csak annak kimagyarázására találták ki, hogy az egervölgyi francziák oly szívósan ragaszkodtak nemzeti nyelvökhöz. Reájok is emlékeztet egy helységnek a neve: Andornak, a mely igen csak kevéssé különbözik a franczia Andernaque-tól. Települtek hazánkba spanyolok is, de sokkal kevesebben, hogysem feltüntek volna.

Az eddig elősorolt népeken kívül laktak Magyarországon tatárok is, a kik különben a kunokkal együtt települtek meg s azokkal együtt el is magyarosodtak; laktak továbbá görögök, örmények és zsidók. A tárgyalt korban még egy érdekes nép: a czigány vándorolt be. A mongoloknak Indiában viselt hadjáratai s egyéb azokkal összefüggő háborúskodások kizavarták őket addigi lakóhelyeikből. Miért, miért nem, útjokat folytonosan nyugotnak vették, mígnem a XIV-ik század utolsó vagy a XV-dik első éveiben megérkeztek Európában s rövid időn annak minden országában elterjedtek. Itt, hogy maguk iránt jóindulatra bírják a keresztény lakosságot, nem vallották be valóságos eredetöket, hanem azt hazudták, hogy Egyiptomból vallásuk miatt kiűzött keresztények. Innen van, hogy Magyarországon igen divatos volt őket „Fáraó nemzetségé”-nek nevezni. Angliában „gispey”-eknek (mondd: dzsipszi) azaz egyiptomiaknak hívják őket még ma is. Megjelentek a konstánczi zsinaton is, az egész világ főpapjai és főurai előtt adván elő hazugságaikat. A népnél kivált azzal emelkedtek nagy tekintélyre, hogy a varázslásban s a jóslásban való jártasságukkal dicsekedtek, a minthogy mind a mai napig mindkettő kedvencz foglalkozásuk közé tartozik.

Mindezen okok összeműködése folytán majd minden országban nyertek kiváltságokat. Zsigmond 1423-ban ruházta fel őket azokkal, megengedvén nekik, hogy egész Magyarországon a városok és helységek végén letelepedhessenek, a maguk között felmerűlő ügyeket saját alvajdáik végezzék, csupán legfőbb tisztviselőjöknek: a fővajdának kinevezését tartá fenn magának a király. Különben dicsőségök nem tartott soká. Európa minden országában „nem tetszéssel” tapasztalták, hogy az „egyiptomiak” sehogy sem akarnak megtelepedni, hanem kóbor életmódjokat egyre folytatják; továbbá, hogy azokat, a kikkel érintkeznek, rendre lopják, csalják. S az irántok érzett jóindulat csakhamar az ellenkezőbe csapott át. Irtó háborúkat indítottak ellenök, a minek következtében, Spanyolország kivételével, a nyugot-európai országokban majdnem teljesen kipusztultak. De csak iszonyú vérontás után, mert kétségbeesésében ez a különben gyáva nép roppant sok orgyilkosságot és gyujtogatást követett el.

Hazánkban nem jutott ennyire a dolog. A magyar nép az összes európai népek közül legkevésbbé fanatikus. A czigányokat mindjárt eleitől fogva csak szegény, szánalomra méltó népnek tekinté s később sem vált üldözőjükké. Szabadságaikat ugyan idővel itt is megnyirbálták, de megélhetésöknek nem vetettek gátat. Különben elég ügyességgel korán megtalálták azt a módot, a melylyel a magyarokat megnyerhetik. Ugyanis ritka zenei tehetségökkel felkarolták a magyar zenét, úgy hogy már Mátyás király életének végén találkozunk czigány zenészekkel.

Az itt lakott sokféle nép mellett a magyar nyelv ügye akkoriban elég jól állott. Sok vidéken, a melyeken jelenleg csak elvétve hallani magyar szót, akkor az volt majdnem a kizárólagos nyelv. A felföldön messzebb északra terjedt a nemzeti nyelv határa s Erdélyben az oláhok nem voltak túlsúlyban. Akkor még kevesebb megyének a lakossága volt tót s azok is az ország néptelenebb megyéi valának.

A mi pedig a magyar nyelvnek a magyarok között való divatát illeti, az a legkedvezőbb volt. A nemesség, a mely különben napjainkig mindenütt magyarnak vallotta magát, mindenfelé tényleg magyar volt. A németül és tótul beszélő, de családfájukat majdnem Árpádig visszavinni tudó felföldi nemes családoknak e korban élt ősei csak úgy beszéltek magyarul, mint akár a dunántúliak vagy az alföldiek. A német nyelvet csak Zsigmond király óta kezdették többen tanulni, természetesen csak azok, a kik magas hivatalokra törekedtek. A többiek fölöslegesnek találták a német nyelv tudását s különben még jóval ezen korszak után is megesett, hogy oly táborban, amelyben Szepes-megyének majdnem egész nemessége jelen volt, nem volt aki egy német levelet megértsen. Ekkoriban még nem volt szokás, hogy a magyar közönség tanuljon meg a német kereskedő kedvéért németül, hanem ez beszélte, vagy legalább törte a mi nyelvünket. Még az itt lakó zsidók között is sok magyar nyelvű akadt, amire nevök: Farkas, Nyúl stb. is mutat. Talán többen tudtak olaszul, mint németül, mert egészen a XIV. század végeig az olaszokkal igen sok érintkezésünk volt. Ifjaink is, akik bővebben akarták magukat kimívelni, leginkább az olasz egyetemeket keresték fel. A latin nyelvnek akkor még nem volt oly nagy kelete, mint később. Az az ellatinosodás, a melyben hazánk apáink emlékezetére szenvedett, nem a középkor öröksége volt, hanem csodaszülötte a XVIII. századnak. Az e korból fenmaradt hivatalos iratokat ugyan majdnem kivétel nélkül latinul szerkesztették; de országos, megyei s egyéb gyűléseken magyarul beszéltek, a király magyarul szólott a nemzethez s a Rákoson összegyűlt magyar nemességet nem czikornyás mult századi latin, hanem igazi magyar beszéddel ragadta el Verbőczi. Sőt diplomatáink e korban még arra is súlyt fektettek, hogy a külföldiekhez intézett ünnepélyes beszédeket magyar nyelven tartsák, míg bizalmas értekezésben készséggel használták a latint.

A magyar nyelv uralkodott a magyar királyi udvarban is, bár oly királyok idejében, a kik más országok felett is uralkodtak, amaz országok fiai is képviselve voltak ott. Még a szomszéd országokban sem volt ismeretlen nyelvünk s midőn a csehek Zsigmonddal békét kötöttek s azt kívánták, hogy annak föltételeit Morva-Iglón négy nyelven a piaczon kifüggeszszék, azok között a latinnal, csehhel és némettel együtt ott volt a magyar nyelv is. Miksa római császár, II. Ulászlónak egykor ellenfele, majd szövetségese magyarul is beszélt. Általában a külföldiek előtt oly tekintélye volt nyelvünknek, hogy azok a külföldiek, a kik Magyarországon birtokokat szereztek vagy a magyar udvarban szolgáltak, otthon is igen szerették magyar főuri voltukat fitogtatni.

* * *

Hazánk e korban is alkotmányos monarchia volt. Igaz, hogy nem voltak az alkotmányos intézmények úgy kifejlődve, mint most, de lényegök már megvolt. Az eltérés a mai rendszertől leginkább abban mutatkozott, hogy a király nem csak uralkodott, hanem kormányzott is. Ily körülmények között a kormány hatalma a király személyes tulajdonaitól és személyes viszonyaitól függött. A királyi hatalom az Árpád-ház végén igen szánandó állapotban volt. I. Károlynak azonban sikerült azt nagy mértékben helyreállítani, úgy hogy fia megállapított hatalmat, jól rendezett államot örökölt tőle, a mihez személyes kitünő tulajdonai járulván, elmondhatni, hogy korában érte el legmagasabb fokát a királyi hatalom. De csakhamar hanyatlott ismét, a minek oka jórészt az volt, hogy mind Károly, mind Lajos főtámaszukat a főúri rendben keresték s annak kifejlését minden módon elősegítették. Ez teljesen sikerült is, sőt nagyobb mértékben, mint szükséges lett volna. Igaz ugyan, hogy míg Lajos erélyes kezében volt a kormány gyeplője, a főurak igen hasznos szolgálatokat tettek, de mihelyt ő kidőlt, azonnal előállott az oligarchia minden kinövéseivel.

Különösen nagy mértékben járult a királyi hatalom csökkenéséhez az a végszerű körülmény, hogy e korszak alatt a magyar királyoknak rendszerint nem voltak fiaik. Kivételt csak Albert képez, de csak halála után született a fia, a mikor a nemzet már máskép intézkedett a trónról; és kivételt képez II. Ulászló, a kit fia követett is a királyi széken. Ilyképen kifejlett nálunk a választási monarchia. Ez pedig természetesen a királyi hatalom korlátozására vezetett. Mert bármily szabadelvü a király, arra fog törekedni, hogy hatalmát növelje; s bármily hű a nemzet uralkodójához, annak hatalmát korlátozni igyekszik. Igy a magyar nemzet is rendesen felhasználta a királyválasztás alkalmát arra, hogy az uralkodót egy vagy más nemzeti jog elismerésére kényszerítse. Láttuk, mily fontos jogok elismerését eszközölte ki a nemzet Albert megválasztásakor, aztán I. és II. Ulászló trónraemelése alkalmával. Láttuk, mily föltételeket volt kénytelen Mátyás nevében Szilágyi elfogadni; csakhogy ezeket Mátyás, a nemzet beleegyezésével, jórészt eltörölte ismét.

A királyi hatalmat korlátozó eszközökkel még akkor is éltek, ha az apát fia követte a trónon. Ilyenek voltak: a koronázás s a királyi hitlevél kiállítása. A magyar királyt ugyanis nem tekintették törvényesnek, ha nem volt megkoronázva, még pedig Szt. István koronájával. E koronát a nemzet szent-nek, angyali-nak nevezte s benne mintegy jelképben találta fel egész nemzeti lételünket. Így királyaink az ország körül szerzett érdemeket a szent korona körül szerzett érdemek-nek nevezik, a nemeseket a korona tagjai-nak hivják stb. A szent korona iránt tanusított eme nagy tiszteletet mutatja az is, hogy ha valamely király – mint I. Károly – magát más koronával ismételten megkoronáztatta is, szükségét látják, hogy a szent korona megkerültével azzal is megkoronáztassék. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy miután Albert halála után Erzsébet királyné a koronát kezébe kerítette, I. Ulászlót csak utánzott koronával lehetett megkoronázni. Erre azonban szükségesnek találták, hogy formaszerinti országos végzést hozzanak, amelyben kimondják, hogy „a szent korona ereje a nemzet akaratában, tetszésében van”, s így Ulászlónak az idegen koronával történt koronázása érvényes. De hogy ez sem volt képes a nemzet előitéletét eloszlatni, tanusítja az, hogy Mátyás inkább nem is koronáztatá meg magát, míg csak a szent koronával nem teheté. E nagy tiszteletet bizonyítja továbbá, hogy a korona őrizetét nem bízták a királyra, hanem a nemzet által választott főurakra, a kiknek beleegyezése nélkül senki sem férhetett hozzá, maga a király sem. Igy a koronázás lehetetlen volt, ha csak a király előbb meg nem esküdött a nemzet alaptörvényeire és ki nem állította a hitlevelet. Ennek akkoriban még nem volt állandó alakja, hanem a szerint változott, a mint a nemzet a választás alkalmával több vagy kevesebb föltétel elfogadására tudta a királyt rábirni.

De a nemzet nemcsak azzal korlátozta a király hatalmát, hogy a királyválasztáskor föltételeket szabott. Gondoskodni kellett arról is, hogy folytonos legyen az ellenőrzés. Ezt az országgyűlés s az országtanács gyakorolták. A míg a királyi hatalom a maga teljességében fenállott, addig elég ritkán találkozunk országgyülésekkel. Még Zsigmond király hosszú uralkodása idejéből is csak néhánynak maradt fenn emléke. De az Albert halála után bekövetkezett viszontagságos idők alatt mind sürűbben, majdnem évenkint tartottak ilyeneket. S e szokás rövid időn annyira átment a nemzet vérébe, hogy rendes megtartásokra Mátyás király nagy súlyt fektetett. S ha személyesen nem lehetett jelen, magát egy vagy más előkelő által képviseltette. Szóval is hangsulyozá, hogy „nem akar fontosabb ügyekről egyszerűen az udvarában levő főurak tanácsa szerint eljárni; mert szükséges, hogy a közös ügyekről közös tanácsban intézkedjenek”. Az országgyülések gyakori megtartását még egy körülmény mozdítá elő, t. i. a török veszedelem. Uralkodóink ugyanis mind gyakrabban jöttek olyan helyzetbe, hogy kénytelenek voltak igénybe venni a nemzet áldozatkészségét.

Különben az országyüléseknek sem alakjok, sem hatáskörük nem volt még teljesen meghatározva. Az utóbbi hol nagyobb, hol kisebb volt, a mint a király nagyobb vagy kisebb hatalmat birt kifejteni. A mi pedig az országgyülések alakját illeti, az igen gyakran változott. Még az sem volt végleg eldöntve, hogy csak egy házból, vagy mint régebben nevezték: táblá-ból, vagy pedig kettőből álljon; ámbár az utóbbi volt már ekkor is a rendes. A felső-ház tagjai voltak a főpapok s a főurak, a kik részint nagy birtokaik alapján, részint hivataluknál fogva személyesen vettek részt gyülésein. Kik voltak az alsó ház tagjai? már nem oly könnyű megmondani. A fő-alkotó elem kétségkivül a köznemességből állott, mely vagy személyesen jelent meg, vagy – mint többnyire történt – képviseltette magát, úgy hogy minden megyéből három-négy követet küldött fel. A képviseleti rendszert már Zsigmond egyik törvényében látjuk hangsúlyozva, midőn azt mondja: „Határoztatott főpapjaink, főuraink és nemeseink tanácsából, a kik az egész országot, a távollevők teljes hatalmával képviselik.” A nemesség azonban gyakran kénytelen volt tapasztalni, hogy a főurak igen kevésbé veszik a megyék követeit. A min csak azzal véltek segíthetni, ha a nemesség is épúgy, mint a főurak, személyesen jelenik meg az országgyüléseken. Ez határozattá is vált 1447-ben, s ennek értelmében minden nemesnek, a kinek legalább húsz jobbágya van, személyesen kellett megjelennie. Később a személyes megjelenést azoknak is kötelességükké tették, a kiknek tíznél több jobbágyuk volt. Mindazonáltal békés időben a képviseltetés volt a gyakoribb, mert oly országgyülések, a melyeken a nemesség személyesen jelent meg, többnyire forradalmi jellegüek valának. Igy volt ez Mátyás idejében, míg II. Lajos alatt a személyes megjelenés lett szokásossá.

Az országgyülés alsó táblája tagjainak száma e korban azzal is gyarapodott, hogy még egy rend nyerte el az országgyülésen való képviseltetés jogát, t. i. a városok. Vannak ugyan némi nyomok, hogy a városok már az Árpád-kor végén megjelentek az országgyüléseken, de ez csak kivételesen történhetett. Az Anjou-korban sincs nyoma jelenlétöknek. Az első biztos adat meghivásokra 1397-ből való. Az 1405-iki egyik országgyülésre pedig nemcsak hogy meghivták őket, hanem épen az ő ügyeik képezték a tanácskozás főtárgyát. Ezen túl mind sürűbben jelentek meg, különösen ha valami nagyobb fontosságú ügyben kellett dönteni. Ellenben ha csak a rendes adó- és katona-megajánlás volt tárgya az országgyülésnek, többnyire elmaradtak, mivel az reájok nem vonatkozott. Ugyanis királyi kiváltságok alapján s jórészt a királyok önkényes rendeletei szerint lévén kénytelenek adót fizetni, jóformán csak a fölösleges nézők számát szaporították volna, ha megjelennek.

A középkori magyar országgyűlés nem tartozott a legcsöndesebb helyek közé. Mert az akkor még hevesebb s a míveltség által kevésbbé fékezett emberek gyakran nyultak oly érvekhez, amelyek testileg ugyan eszközölhették a meggyőzést, de nem szellemileg. Mindazonáltal, dicséretére legyen mondva népünknek, nagyobb kihágásokkal alig találkozunk, vérengzéssel pedig épen nem. Gyakoribbak voltak a cselfogások. A főrendek például sokáig szerették húzni-halasztani a megjelenést, majd a tárgyalást, míg a nemesség a várást megunva s olykor költségéből is kifogyva, eloszlott. Ekkor azután tetszésök szerint alkothatták meg a törvényeket. Hogy ennek elejét vegyék, az 1491-i országgyülésen elhatározták, hogy legalább a negyedik, az 1498-in pedig, hogy az országgyülésre kitűzött első napon tartozik minden főúr és nemes megjelenni, 200, illetőleg 100 gíra birság terhe alatt. A ki pedig az egy-egy országgyülés tartására kijelölt két hét leforgása előtt távozik, a birság kétszeresével volt sujtandó. Csakhogy ezek a törvények papiroson maradtak.

A mi az országgyülés tartásának helyét illeti, az nem volt meghatározva. Csak mióta a fehérvári törvénynapok kimentek a divatból, lettek a Budán vagy Pesten tartott országgyülések mindinkább szokásosakká. És pedig, ha a rendek csekély számban jelentek meg, akkor Budán tartották a gyüléseket, különben pedig a pesti határban elterülő Rákoson. Azonban kivételkép más helyeken is tartották. Ilyenek voltak különösen az úgynevezett tábori országgyűlések, a melyeknek az volt a czéljok, hogy az ügyeket röviden elintézvén, egyenesen hadjáratra induljanak. Ilyeneket tartottak Szegeden, Bácson, Titelen, Futtakon stb. Hasonlókat tartottak II. Lajos korában Tolnán, Hatvanban, a melyeknek szintén a táborba indulás lett volna a czéljok.

A királyi hatalom másik főkorlátját az országtanács képezé. Ez már nem a törvényhozás útján érvényesítette befolyását, hanem a közigazgatásba is befolyt s általában az volt a tiszte, hogy mintegy ellenőrizze a királyi jogok gyakorlásának a módját. Tagjai a főtisztviselők, főpapok s egyes nagybirtoku urak voltak. A mai korban ily testülettől ugyan kevés önállóságot várnánk, de akkor a főtisztviselők, a kiknek mindegyike fejedelmi vagyonnal rendelkezett, egész más helyzetben voltak. Ha nem is az egész nemzet, de legalább saját osztályuk érdekeit érvényesíteni tudták. Az országtanács óriási tekintélyét az is tanusítja, hogy pecsétjén az ország czímere ily körírattal állott: „Sigillum regnicolarum Hungariae” azaz „Magyarország lakosainak pecsétje.” Tagjai tehát magukat az egész nemzet képviselőinek tekintették. Az országtanács intézte a kormányt a király nevében, ha az távol volt, két ízben pedig kénytelen volt azt teljesen önállóan, saját neve alatt viselni: első ízben Zsigmond fogsága alatt, másod ízben pedig I. Ulászló halála után, a mikor néhány főur a királyság eltörlését is javaslá, hogy azután minden hatalom az országtanácsban egyesüljön, amelyet csupán az országgyűlés korlátozott volna. Mégis utóbb kénytelenek voltak V. Lászlót királyul elismerni, bár hosszú idő alatt – míg t. i. Hunyadi János volt a kormányzó – tényleg igen nagy volt az országtanács hatalma. Mikor a köznemesség s a főúri rend közötti viták gyakoribbakká lettek, akkor az előbbi sehogy sem volt az országtanács eljárásával megelégedve. Ismételten elhatározták tehát, hogy annak tagjai közé több-kevesebb nemest is vegyenek fel, a mi azonban nem igen történt meg. Felállították továbbá a kormányférfiak egyéni felelősségének elvét, a miben Magyarország egész Európát megelőzi, ha megvalósul. Csakhogy az akkori testületi kormányrendszer mellett ez kivihetetlen volt.

Az országtanács pecsétje 1385-ből.
Nyáry A. „A heraldika vezérfonala” czímű művéből.

Az ország központi kormányát a királyon kívül a főtisztviselők vitték. Ezek között legelső helyen állt a nádor. Kivétele állást foglalt el, a mennyiben Albert uralkodásától kezdve nem nevezhette ki korlátlanul a király, mint a többi tisztviselőt, hanem csakis az ország rendeinek tanácsából. A mi hatáskörét illeti, azt véglegesen Mátyás király szabályozta, 1485-ben. Az akkor hozott törvény szerint a nádor áll a közigazgatás élén, főkapitánya az országnak, egyuttal a legfőbb bíró, bár a királyi felség bírói hatalma érvényben marad. Mint ilyen birtokjogi perekben is mondhat itéletet s itéletei abban a kivételes kedvezményben részesülnek, hogy az általa kiszabott bírságot a király csak különös kegyelemképen engedheti el, míg más bírák ítéletét egyszerűen megszüntethette. Ő volt egyszersmind a kunok s az igen megfogyatkozott dalmaták bírája, amely utóbbi tisztért nehány sziget jövedelmét élvezte. Ellenben ugyan e korban kiterjesztették a megyék birói hatóságát számos ügyben a nemesekre is, a kikiáltott törvényszékeket pedig eltörölték, minek folytán a nádort fölmentették az alól a terhes tiszt alól, hogy az egész országban szerte utazzék s a megyékkel egyenként tartson gyűléseket. A nádor továbbá a király állandó helytartója. Ha a felség távol van, az országtanács ellenőrzése mellett az egész kormány az ő kezében összpontosul, kivéve a kegyelmek és adományok osztogatását. Ha a király törvényes örökös nélkül hal el, a királyválasztásnál az első szó a nádort illeti, ha pedig a király kiskorú, ő a gyámja. A király távollétében vagy kiskorusága alatt az országgyűlések összehívása is a nádor tiszte. A nádori hivatalnak legnagyobb tekintélyt az a körülmény adott, hogy ő volt hivatva arra, hogy közbenjárjon a király s nemzet között, ha valami viszály fordult elő. Már Albert király törvénye azzal okolja meg a nádornak a király s a rendek által történendő választását, hogy „a nádor a rendek részéről a királynak, a királyi felség részéről pedig a rendeknek szolgáltathat igazságot és tartozik is szolgáltatni.” Mátyás király pedig a pápához intézett egyik levelében azt mondja, hogy még az oly ügyeket sincs senkinek joga az országból külföldre fölebbezni, melyek ő ellenében folynak; mert azok eldöntésére „ott van bíránk a nádor” – úgymond. E közvetítő szerep következtében illette meg a nádort az a tisztség, hogy meghallgassa a panaszokat az igazságtalan adományok miatt, azokat a király elé vigye s ha alaposak, orvoslásukat kieszközölje. A nádor helyettese volt az alnádor, a ki régebben hol Visegrádon, hol Budán székelt; később kizárólag az utóbbi helyen. Birói tisztében a nádor segédei az itélő-mesterek valának.

A nádor után legelső tisztviselő volt az országbiró. Tisztsége eleinte még inkább udvari tisztség volt, mint a nádoré, a miért is udvarbiró-nak nevezték. Csak e kor végén lett országbiróvá, a ki a nemesség felett is itél. Latin neve azonban napjainkig megmaradt: „judex curiae”, azaz „az udvar birája”.

Ezután következtek a szlavóniai bán, az erdélyi vajda s a székelyek főispánja, a kik az általok kormányzott kisebb területeken körülbelül oly közigazgatási, birói és katonai hatáskörrel bírtak, mint a nádor az ország többi részeiben; továbbá a tárnokmester, a kinek tiszte eredetileg a királyi kincstárra való felügyelet volt, majd épen annál a viszonynál fogva, amelyben a városok a királyi kincstárhoz álltak, az azok feletti fő-biróság. Azonban míg a tárnokmester utóbbi tiszte mind jelentékenyebbé lőn, addig eredeti teendői e korban tulajdonkép már külön tisztviselőre: a kincstartó-ra mentek át. Az utóbbi tisztet, mint láttuk, rendesen a főpapi osztály tagjai viselték, bár erre nézve nem volt törvény.

Nagy Lajos király titkos pecsétje.
Pór A. „Nagy Lajos” czímű művéből.
A titkos pecsét közepén a magyar Anjou-czimer, fölötte sisak, melynek disze egy csörében patkót tartó struczmadár. A körirat: S(igillum) SECR(etum) LODOVICI R(egis). Azaz: Lajos király titkos pecsétje.

Nem ugyan közvetlenül, de közvetve igen nagy volt a királyi kanczellár hatalma; és pedig annál nagyobb, minél nagyobb mértékben nyert az írásbeliség alkalmazást az ügyek intézésében. A kanczellár volt a király legbizalmasabb tanácsadója, a királyi rendeletek szerkesztője, a hivatalos iratok fogalmazója. Igen érthető, hogy mindezt s még sok kisebbszerű dolgot egy ember el nem végezhetett. Erre egész hivatal volt szükséges, amelynek élén az esztergomi érsek állott, mint legfőbb kanczellár. Gyakran azonban csak ezt a czímet viselte, a hivatal tényleges viselésével más lévén megbízva. Épen így volt az alkanczellársággal is, a mely elvben mindig a székesfehérvári prépostot illette meg. Voltak azonkívül a kanczelláriában fő- és aljegyzők, s egyéb kisebb tisztviselők. A kanczellária személyzete majdnem kizárólag papokból állott, miután e korban az írástudás a világiak között még nem igen volt elterjedve. Csak kivételesen voltak ott világiak is, mint Verbőczi és mások. A főkanczellárság maga azonban még e korban soha sem volt világi ember kezében. A kanczellária az iratokat a király nevében állította ki, de az többnyire nem írta alá. Csak Mátyás óta kezdenek a királyi aláírások gyakrabban szerepelni, bár az előtt sem voltak példátlanok. E korban általában nagyobb súlyt fektettek a pecsételésre, mint az aláírásra. A pecsétek őrizete ennélfogva különös gondot igényelt.

Nagy Lajos király gyürüs pecsétje.
Nyáry A. „A heraldika vezérfonala” czímű művéből.
A gyürüs pecsét közepén az Anjou-strucz. A körirat: (S.) LVDOVICI R(egis). Azaz: Lajos király pecsétje.

A királynak különböző pecsétjei voltak, a melyeket használatuk vagy alakjok szerint: „nagy, birói, gyűrűs, titkos pecsét”-névvel jelöltek meg. E korban igen gyakori volt, hogy a pecsétet nem nyomták magára az oklevélre, hanem egy arról lecsüngő zsinórra függesztették, mint az még ma is szokásos a doktori diplomáknál.

A főtisztviselők sorában foglaltak még helyet: a jajczai, mácsói stb. bánok, továbbá a pozsonyi s a temesi főispán; az utóbbi különösen azóta, hogy a török az alvidéken mindinkább előnyomult; sőt a legbefolyásosabb egyike lett. Ami a főtisztviselők hivataloskodásának idejét illeti, arra nézve semmi szabály nem állott fenn. Általában addig maradtak helyükön, míg vagy megunták a hivatalt, vagy őket unták meg.

Az elősoroltakon kívül még más főtisztviselők is voltak, például a főlovászmester, a főajtónállómester, a főétekfogó- és pohárnokmesterek s a főudvarmester. Mindezek azonban, valamint a királyné főtisztviselői is, csak méltóságokat viseltek, hivatalos teendők nélkül; s a politikára legfeljebb annyiban birtak befolyással, a mennyiben az országtanácsban nézeteiket érvényesíteni tudták.

* * *

Az Árpád-ház kihalása nagy társadalmi átalakulásban találta a nemzetet. Azok az osztályok, a melyekre a nemzet addig fel volt oszolva, felbomlottak, de az uj alakulás még nem tudott létrejönni. Még mindig fennállott az a sok osztály, a melyekre a lakosság a Sz. István-féle alkotmány értelmében oszlott. De jó résznek megszűnése már csak idő kérdése volt. E korszaknak egyik legfőbb tüneménye az, hogy amaz osztályok legnagyobb része végkép megszünt s csak kevés életképes maradt fenn továbbra is.

Az Anjou-házból származott királyok igen pártolták ezt az irányt s az ő uralkodásuk alatt nyert az szentesítést azzal, hogy – eltekintve a kiváltságos területektől – az egész lakosság nemességre és jobbágyságra oszlott.

A mi a nemesség tömörülését illeti, meg kell jegyeznünk, hogy nyugoti Európában általában az a felfogás uralkodott, hogy minden föld a fejedelemé, az urak birtokaikat tőle birják hűségök és szolgálataik fejében. Innen származott az a nálok általános szokás, amely egész a legujabb korig fennállott t. i. hogy mindenkinek minden uj fejedelem előtt hódolnia kellett s általa megerősítettetnie azt az adomány-levelet, a melynek alapján birtoka a kezében van. Nem így nálunk. A magyar nemesség minden egyes tagjában az a tudat élt, hogy elei vérökkel szerezvén meg a hazát, a nekik jutott földnek teljesen független urai, a mely föld birtoklásának igazolására semmi királyi adományra szükségök nincs s arról úgy életökben, mint haláluk esetére legjobb belátásuk szerint rendelkezhetnek.

Több különböző körülmény összeműködése mindazonáltal jó részt megingatta ezt a felfogást. Habár nem feledte el a magyar, hogy birtoka a nemzetnek vérrel szerzett tulajdona s ha mindenkor megkülönböztetni szerette magát az idegenektől: mégis hajlandóvá vált más nézet elfogadására az egyesek birtoklását illetőleg.

Leginkább befolyt erre a várjobbágyi intézmény hanyatlása, illetőleg bukása. A várjobbágyok az utolsó Árpádok alatt részben a polgárságba, részben a nemességbe olvadván, már nem hozták magukkal azt az ősi jogra való büszkeséget, mint a régibb nemes. Mert mint a királyi várföldek birtokosai megszokták volt, hogy birtokjogukat a korona kegyelméből származtassák, s e fölfogást nem idegenkedtek a nemesi birtokra is átvinni. Előmozdította a hűbéres felfogásnak e terjedését az is, hogy körülbelül III. Bélából kezdve királyaink adományaikat föltételek alatt kezdték osztogatni; előmozdította a mongolok betörése is, amely alkalommal annyi meg annyi ősi magyar család pusztult el; előmozdították továbbá a XIV. századbeli belviszályok, végre az a hosszú küzdelem, amelyet I. Károly előbb Venczel, majd Ottó, majd egyes főurak ellenében folytatott. E küzdelmek után a bukottakat középkori szokás szerint, mint „hűtleneket” fő- és jószágvesztésre itélték, birtokaik mások, még pedig többnyire idegenek kezére kerültek, a kik már hazájokban a hűbéri felfogáshoz voltak szokva. Ily körülmények működtek közre, hogy a nemességben megingott az eredeti hit, mely szerint a birtok felett teljes tulajdonjoggal bir. Ez csinált utat az 1351-i törvénynek is, amelyről az illető helyen részletesen megemlékeztünk.

E korban a nemesség még más változáson is ment keresztül. Régibb időben a nemesek mindnyájan csakis a nádor bírói széke alá tartoztak és megyei hatalomnak nem voltak alávetve. Most azonban, hogy a nemesek száma a várjobbágyok fölvétele folytán s máskép is felszaporodott, igen alkalmatlannak látszott, hogy minden ügyöket a nádor elé kelljen vinni. Az ősi nemzetségi rendszer is megszünt. Igen sokan voltak, a kik egyik nemzetségnek sem voltak tagjai, ezek pedig mint egyes nemesek nem igen állhattak meg a főurakkal szemben. Szükségök volt tehát arra, hogy oly egyesületekbe lépjenek, a melyek őket azok ellenében megvédelmezzék. S erre legalkalmasabbnak látszott a megyébe való lépés, annál is inkább, mert az uj nemesek egyik legfőbb eleme: a várjobbágyok annak előtte is részei voltak annak. A nemességnek a megyékhez való csatlakozása azonban nagy átalakulást idézett elő. Ugyanis a megyék addigi, a kormánytól függő rendszere igen megváltozott, mert eddig a megye katonai és állami intézmény volt, most pedig az autonómia egyik tényezőjévé lett. A főispánt ugyan továbbra is a király nevezte ki, valamint az alispán sem volt választható, mert még nem volt rendes tisztviselő. Ez az általa viselt czímből is kitűnik, amennyiben nem alispánnak, hanem a főispán helyettesének nevezték. Ellenben a szolgabírákat és esküdteket a nemesség teljesen szabadon választotta s a megyei gyűlések oly helyekké lettek, a melyeken nemcsak azért jelennek meg, hogy panaszát kiki előadhassa, hanem a hol a megyei közönség saját érdekében határozatokat is hozhat s a választásokat megejtheti.

Választásokról lévén szó, a mai olvasó kétségkívül csodálkozni fog azon, hogy e korban híre sem volt a korteskedésnek. Nemcsak hogy általában nem igen kaptak a hivatalokon, hanem rendesen úgy kellett a választottakra ráerőltetni. S ha még sem fogadták el, huszonöt gíra bírságot kellett fizetniök, kivévén, ha már közszolgálatban állottak, vagy pedig nem laktak állandóan a megyében. Az ilyenek kötelesek voltak a hivatalt egy évig viselni, de azután öt évig nem voltak ujból kényszeríthetők. Ezen különben nincs mit csodálkozni, mikor még a megyei gyűlésen való megjelenést is úgy kellett biztosítani, hogy a meg nem jelenőre három gírát róttak bírságul.

A megyék hatalma a középkorban folytonosan növekedett. Áll ez különösen arról a korról, amely Zsigmond halálától Mátyás haláláig terjed. Az országgyűléseken a köznemesség mind nagyobb befolyásra tett szert. Elnyerte a megye részben a nemesség feletti bíráskodást is, s az 1486-i törvény azt is elrendelé, hogy az alispán már ne egyszerűen a főispán által rendelt helytartó legyen, hanem a főispán s a király által a megyebeli nemességből választassék. Még többet eszközöltek ki a megyék, legalább papíroson, a Jagelló-házból való királyok: II. Ulászló és II. Lajos zavaros uralma alatt. Igy törvénybe iktatták, hogy a király a megyéből válaszszon főispánt. Azzal is növekedett a megyék hatalma, hogy a katonaság kiállítása is leginkább az ő kezökbe ment át, kivéve azokat, a kik legalább egy nyolczad-zászlóaljat maguk birták kiállítani.

A megyei köznemességnek legtöbb küzdelme a főurakkal volt. Pedig az úri és nemesi rend között jogilag semmi különbség sem volt; az egész, Verbőczi szerint: „una et eadem nobilitas” „egy és ugyanazon nemesség” s „egy nemesnek sincs sem több, sem kevesebb joga, mint a másiknak.” A valódi különbséget csak az tette, hogy egyiknek több birtoka volt, mint a másiknak, s hogy a főuraknak nagyobb volt a vérdijok. Hogy mennyire nem alkottak külön osztályt, mutatja az, hogy ha valamely köznemes nagy birtokot szerzett, főúrrá lett; ha pedig valamely főúr elszegényedett, már nem számították ezen rend tagjai közé. Bárói vagy grófi czímet a családok közül csak egy-kettő viselt állandóan, például a Zrinyiek, a Frangepánok, a Szentgyörgyiek, a Szapolyaiak, a Korbáviaiak, a Báthoriak stb. A mi azért is volt így, mert igen kevés család maradt állandóan nagyúri vagyon birtokában. A nemesség száma Zsigmond óta a birtok nélküli czímeres nemesekkel is szaporodott, valamint külföldiek honosítása által. Csakhogy az utóbbi kitüntetésben Mátyás király törvénye értelmében velenczeiek és lengyelek nem részesülhettek.

A mi illeti az ország megyéinek számát e korban, azt igen bajos határozottan megmondani. Mert igaz ugyan, hogy a megyei felosztás lényegileg ugyanaz volt, a mi mostanáig divott; de voltak megyék, a melyek hol össze voltak kapcsolva, hol szétválasztva; ilyen volt például Nagy- és Kis-Heves, Nagy- és Kis-Hont. Az alvidéken voltak félig önálló megyék is, a melyek részben Temes-megyétől függöttek, például Horom. Az ilyeneket azután hol fölvették a számításba, hol nem.

Míg a régibb felsőbb osztályok a nemességben egyesültek, addig az alsóbb néposztályokban is ily egyesülést eredményezett Nagy Lajos 1351-ik törvénye. Addig ugyanis igen sokféle faja volt a szolga-rendnek. Közülök némelyek majdnem teljesen szabadok voltak, mint az u. n. szabad parasztok, a kik a megyei hatóság alatt álltak, mig mások alig voltak egyebek rabszolgáknál. 1300 körül még találunk ilyeneket, de ezek apránként eltüntek. Most szabatosabban állapították meg a parasztok tartozását földesuraik irányában, a mennyiben elrendelték, hogy minden jobbágyi birtok után a földesúr részére kilenczedet kell fizetniök. És hogy ezt az egyformaságot a földesurak magán-engedményei meg ne zavarják – kivéve természetesen, ha arra királyi engedelmet nyertek – azt is megszabta a törvény, hogy ha a földesúr nem akarja szedni a kilenczedet, azt a király fogja beszedetni.

Midőn a törvényhozás a kilenczed szedését általánosan kötelezővé tette, a jobbágyságot megfosztotta attól a reménytől, hogy földesuránál egy vagy más módon ki tudja eszközölni a terhek leszállítását. Másrészt nem akarta a földesúr elnyomásának sem kitenni. Erre legbiztosabb eszköznek látszott az, hogy teljes határozottsággal törvénybe iktassák a jobbágyok szabad költözködésének jogát, mint az már III. Endre törvényében is meg van határozva. S e jog abban a korban koránsem volt valami meddő elméleti jog. Hogy megérthessük, vissza kell képzelni magunkat abba a korba, a mikor az ország lakossága nagyon gyér volt s így a legtöbb földesúrnak érdekében állott a népet mindenféle kedvezményekkel a birtokain való megtelepedésre csábítgatni. Több földet, szabad favágást, több évi adómentességet, a királytól kieszközlendő vám- és vásár-kedvezményeket igért egy-egy földesúr azoknak, a kik birtokán megtelepednek. A szabad költözés joga jelentékeny volta miatt nagy szálka volt a földesurak szemében s igyekeztek is jobbágyaikat mindenféle eszközökkel maradásra kényszeríteni. Ezért a törvényt az országgyűlések több ízben kénytelenek voltak megújítani; például Zsigmond idejében (1435.), azzal a hozzátétellel, hogy a ki jobbágyait nem akarja elereszteni, három gíra bírságot fizessen s a jobbágynak okozott kárt teljesen pótolja. A jobbágyok eme joguktól csak a határszéli vidékeken voltak megfosztva; a minek az volt az oka, mert különben mindnyájan elköltöztek volna s a vidék elnéptelenedve, kész zsákmányul szolgált volna az idegeneknek. Ily vidék volt például Erdély s e korszak végén: Pozsega-, Valkó-, Szerém-, Bács-, Bodrog-, Csongrád-, Csanád-, Békés-, Arad-, Zaránd-, Keve-, Torontál- és Temes-megyék.

Esztergom városának régi (XIV. századi) pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Rajzolta Baránski E.
A pecséten hegyen épült, tornyokkal megerősített várat látunk, amelynek egy főkapuja s két mellékkapuja van. A tornyokat ormós fal köti össze. A vár nyilván Esztergom fellegvára. A körirat: SIGILLVM LATINOR(vm) CIVITATIS STRIGONIENSIS. Azaz: Esztergom városa latin (értsd: olasz) polgárainak pecsétje.

Ennek a viszonylag elég jó rendnek volt következménye, hogy hazánkban parasztlázadások alig fordulnak elő. Csak a mohácsi vész előtt tizenkét évvel tört ki egy, a mely a nemességet már-már kiirtással fenyegette, de a mely elnyomatván, az addigi viszonyt teljesen felforgatta. A jobbágságot ugyanis a szabad költözködés jogától „örök időkre” megfosztották, a jobbágyi tartozásokat pedig fölemelték. Hogy mily káros volt ez az eljárás, azt a nemzet rövid időn tapasztalhatta. A nemesek nem mertek felülni a törökök ellen, mert folytonosan attól kellett tartaniok, hogy távollétükben jobbágyaik házukra törnek, azt elpusztítják s családjukat kiirtják. Ezt belátták maguk is s alig telt el egy emberöltő, 1548-ban azt a nyilatkozatot tette az országgyűlés, hogy „az egykor hatalmas országnak alig ártott valami jobban, mint a parasztok elnyomása, a kiknek jajkiáltása felhangzott Istenhez.” S ugyanakkor némileg helyreállították a szabad költözködést.

* * *

A magyar közélet nem központi tényezőit általában két csoportra lehet osztani: az egyiket a megyék képezik, a másikat az azok hatásköre alól kivett kiváltságos területek és testületek. A főurak s az egyházak birtokai sem voltak ugyan a megyéknek alávetve, de azokról már másutt eléggé megemlékeztünk. Itt a kisebb rendű kiváltságos elemekről szólunk.

Ezek között első helyre a városok-at tehetjük. Ezek a XIII-ik századtól fogva kezdenek nagyobb jelentőségre emelkedni. Már akkor oly szabadságokban részesültek, melyeknél fogva kitűnő helyet foglaltak el; még inkább I. Károly és Nagy Lajos királyok alatt. Zsigmond alatt végre kiváltságaikat egy általános országos törvényben foglalják össze. Ez a törvény mintegy kiegészíti Nagy Lajos törvényeit, a melyek, mint láttuk, a nemesi és jobbágyi osztályt egyformává tették. A városok innen kezdve határozottabb alakulásnak indulnak. Azok a nagy számú kiváltságos helységek, a melyek a XIII-ik és XIV-ik században a városi szabadságok legnagyobb részét elnyerték s valóságos városokká még sem lettek, megszüntek s vagy valóságos királyi városok-ká váltak, vagy pedig egyes urak védelme alá kerültek. Mint szabad királyi város csak kevés szerepelt, bár számukat nem könnyű megállapítani, mivel egyszer több, másszor kevesebb tudta jogait érvényesíteni. De e kevés számú város igen tekintélyes állást foglalt el. Követeik tagjai voltak az országgyűlésnek s nem befolyás nélküliek. Beleegyezésöket a legfontosabb állami ügyeknél kikérték.

Így mikor Nagy Lajos leányát Hedviget Vilmos osztrák herczeggel eljegyezte, Buda, Visegrád, Székes-Fehérvár, Kassa, Trencsén, Zágráb, Nagy-Szombat, Pozsony és Sopron városok hatóságai állítottak ki oklevelet, hogy az eljegyzést elfogadják s „ellene sem szóval, sem tettel, sem egyházi, sem világi igazság utján nem fognak semmit sem tenni.” Más alkalommal (1432.) Zsigmond király némi pénzügyi rendszabályokhoz kívánt nyúlni. Ez iránt ismét a városokat kérte tanácsul, u. m.: Budát, Pestet, Székes-Fehérvárat, Esztergomot, Szegedet, Kassát, Pozsonyt és Nagy-Szombatot. Más alkalommal is történt, hogy valamely király a városokkal külön országgyűlés-félét tartott, de csak azért, hogy pénzt kérjen tőlük.

A városok jelentőségének számos tanujelét az Albert halála után támadt belviszályok idején is tapasztaljuk. Mindazonáltal bizonyos, hogy Zsigmond után a városok korán sem fejlődtek annyira, mint annak előtte, a minek legfőbb oka kétségkívül az volt, hogy nem bennök, hanem a köznemességben keresték a királyok a legfőbb ellensúlyt a főurak ellen. Ez azonban nem jelenti azt, mintha addigi szabadságaikat megnyirbálták volna, hanem hogy most kevesebb befolyásuk volt a közügyekre. Csak II. Ulászló idejében, 1498-ban vagyunk oly jelenségnek tanui, hogy az ország rendei egy város szabadságát teljesen felforgatták. Az áldozat Visegrád volt, állítólag azért, mert kiváltságait a közügyre veszedelmesnek találták. Valószínű azonban, hogy a határozat valamely előkelő bosszujának volt a kifolyása. Viszont II. Ulászló király uralkodása alatt történt az is, hogy midőn Ulászló és Miksa között a nemzet által visszautasított egyesség létrejött, Miksa azt több várossal ismertette el, mint azt a főurakkal és főpapokkal is tette.

Székesfehérvár városának régi (XIV. századi) pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Rajzolta Baránski E.
A pecséten a város kapuja látszik, egy fő- és két melléktoronynyal. A tornyok fönt ormozottak, és ormózott a várfal is. A körirat: LATINORVM CIVIVM ALBENSIVM. Azaz: Fehérvár latin (értsd: olasz) polgárainak pecsétje.

A városok a kitünő helyzetét az is tanusítja, hogy igen korán nyerték el azt a kiváltságot, hogy veres viasz-pecsétet használhatnak. Ez ugyanis a középkorban a legelőkelőbbeket megillető kedvezmény volt. Így Buda városa már a XIV-ik században élt ezzel a joggal, a tőle Zsigmond idejében elszakadt Pest pedig különválásától fogva.

Budavár régi (XIV. századi) pecsétje.
Dörre T. rajza. Az „Osztr.-Magy. monarchia irásban és képben” czimü mű IX. kötetéből.
Előlapján a fehérvárihoz hasonló várkapu, amelynek oldaltornyai azonban hegyesek. A körirat: S(igillum) HA(e)C SVB CONCLAVI PEST CASTRI VERBA SERATI. A hátlapon az Árpádok czimerpajzsa: a négy pólya. A körirat: SIGILLVM NOUI CASTRI PESTIENSIS. Azaz: A Pest-ujhegyi vár pecsétje.

A városok által kiállított csapatok saját zászlaik alatt harczoltak. Azonban csak ritkán állítottak ki csapatokat. Ebbeli kötelezettségöknek rendszerint várvédelemmel és pénzzel tettek eleget. Az országgyűlések végzéseit nekik is megküldték s e tekintetben a megyékkel egyenlő ranguaknak vették.

A mi a magyar városok belső szervezetét illeti, e tekintetben lényegesen eltértek az olasz és német városoktól. Ugyanis míg ezekben a polgárság különböző jogú osztályokból alakult, addig nálunk a teljes egyenlőség volt az alap: a polgárok úgy politikai jogaik, mint az adózás és igazságszolgáltatás tekintetében teljesen egyenlők valának. Az utóbbiakra nézve nem is történt semmi változás, de igen a politikai jogokra nézve, legalább néhol. Divatba kezdett ugyanis jönni a német városok példájára az, hogy a városi polgárságnak jogai egy kisebb testületre, az úgynevezett nagy tanács-ra szálltak át, a mely a helyi viszonyok szerint húsz, ötven vagy száz tagból állott. Ez az intézmény különben ekkor még nem jutott túlsúlyra s van reá példa, hogy Mátyás király Al-Szegeden a többi polgárok kérelmére eltiltotta, miután a tanács tagjai a polgárság kizártával minden jogot magukhoz kivántak ragadni.

A városok kormányzata lényegileg a régi maradt, kivéve, hogy nehány városban, mint például Pozsonyban, Sopronban a birói tiszttől elválasztották a tisztán közigazgatási teendőket, a melyeket egy uj tisztviselőre: a polgármester-re ruháztak. A fővárosokban azonban az egész kor végeig a biró-nál maradt az egész közigazgatás is. A másik uj tisztviselő városainkban: a nép szószólója (fürmender) volt, a ki a hatósággal szemben a nagy tanács képviselőjeként szerepelt.

Városaink egyik legfényesebb jogát: a közteherviselést e korban is fentartották. Törvényeink és városi privilégiumaink értelmében a nemes ember is köteles volt a városokban minden adóhoz csak úgy járulni, mint bármely polgár. A nemesség, a mely nem volt adófizetéshez szokva, ezt igen visszásnak találta s több ízben kisérletet is tett a polgárság ezen alapjogának megdöntésére. Azonban sikertelenül, mert törvényeink a városokban fenálló egyenlőséget helybenhagyták. Csupán a fővárosra sikerült ezt az 1446-i országgyűlésen megdönteni, a mennyiben erre nézve kimondták a nemesség adómentességét, „tekintettel az országgyűlések könnyebb tarthatására” – mint a törvény mondja, azaz, hogy minél több nemes szerezhessen ott házat. Kivételesen megengedhette a kormány az adómentességet más városokban is, csakhogy akkor a királyi kincstár volt köteles az illető várost kielégíteni.

Hasonlókép a város itélt minden ügyben, a mely a városban előfordult. Ez sok összeütközésre adott alkalmat. A területi és osztály-biráskodás között akkoriban fenálló ingadozásnak volt következménye, hogy például a városok nem akarták megengedni, hogy városi polgár felett akármely hatóság mondjon itéletet. Míg másrészt a városi hatóság mindenki felett bíráskodott, a ki a városban valamit elkövetett, így a nemesség felett is. Ezt azonban a nemesek sérelmesnek találván, Zsigmond király egyik törvényében akkép intézkedik, hogy „mivel több város, különösen pedig Székes-Fehérvár, nemesek fölött a város területén elkövetett lopás-, rablás-, gyilkosságért, nemességök sérelmével ítélni merészelt”, ezentúl ily ügyeket az illető megye elé vigyék.

Voltak még más külön kiváltságos területek és népek is. Ilyenek voltak a székelyek és szászok Erdélyben, továbbá a kunok, a szepességiek, a szepesi lándzsások, a túrmezeiek stb. Ezeknek szabadságai egymástól igen különböztek s részint a nemesekéhez, részint a polgárokéhoz jártak legközelebb.

Első helyre valamennyi között a székelyek-et tehetjük. Ezek a magyarok között leginkább ragaszkodtak a régihez. A régi nemzetségi rendszer még akkor is oly erőben állott fenn nálok, hogy a hivatalokat még e kor végén is nemek és ágak szerint osztották el, úgy hogy minden nemnek, minden ágnak kijusson a maga része. Közigazgatás tekintetében tizenkét székre oszlottak; ezek: Udvarhely-anyaszék, Bardócz-, Keresztúr-, Sepsi-, Miklósvár-, Kézdi-, Orbai-, Csík-, Gyergyó-, Kászon-, Maros- és Aranyos-szék. A székelyek tiszte a határőrzés volt, a mely mindinkább nehezebbé lett, mert az ország melléktartományai egymásután lefoszlottak s a török mindjobban megfészkelte magát szomszédságunkban. A székelyek között teljes egyenlőség uralkodott. Csak a katonai szolgálatra nézve különböztették meg a főnépeket (primor-okat), lófőket, (primipilus-okat) és köznépek-et (plebejus-okat). A Székelyföldet egészen a székelyek tulajdonának tekintették. Ha a székely hűtlenséget követett el, a királynak joga volt őt lefejeztetni, de nem kobozhatta el birtokát, a mely rokonaira szállott. Magszakadás esetén sem juthatott semmi a király kezére. Mert ha a székelynek épen semmi rokona nem maradt, akkor szomszédai örökölték a birtokát. A székelyek földje tulajdonkép nem tartozott Erdélyhez. A székelyek főispánja az erdélyi vajdától teljesen független főúr volt. Csak 1437-ben, az erdélyi magyarok, a székelyek s a szászok között kötött unió után kezdték a székelyeket némileg Erdélyhez számítani.

Hasonlókép jelentékeny kiváltságos nép volt a kun, a melynek mind rendeltetése, mind alkotmánya igen hasonlított a székelyekéhez. Csak az volt köztük a különbség, hogy nem határőri, hanem egyéb katonai szolgálatokat tartozott tenni. E nép megtelepedése után igen nagy jelentőséggel bírt. IV. Lászlótól nyert 1279-i kiváltságlevelök valóságos nemesi szabadságokat adott nekik. Növelte ezeket az, hogy közéjök felvétetni rendelte a király az oly nemeseket is, a kiknek birtokaik a kun szállások közé estek. Hogy nemeseknek tekintették őket, az is mutatja, hogy bírájokul a nádort rendelték; valamint az, hogy III. Endre korában személyesen jelentek meg az országgyűlésen. Jelentőségöket nem sikerült az egész középkoron át megtartani. Mert míg I. Károly idejében a magyar seregnek majdnem felét tették, később már alig birnak némi csekély csapatokat kiállítani. Legnagyobb részök ugyanis elvesztette eredeti szabadságát s a megyék hatalma alá került. Azokat a területeket, a melyeknek lakói régi szabadságaikban megmaradtak, székek-nek nevezték. Hét ilyen szék említtetik: Berény-szállás (most: Jász-Berény), Kolbász, Mizse, Kecskemét, Halas, Hontoka és Szenthelt. A kunokra a legnagyobb csapást az 1514-i törvényhozás mérte. Mert míg előbb csak némi mérsékelt adót fizettek – például a Berényszállás-székiek 500 frt földadót és 300 frt köbölpénzt, azaz termény-adóváltságot, addig ezen törvény értelmében kötelesek voltak a király irányában minden jobbágyi tartozásnak megfelelni.

Igen nagy jelentőséggel bírt e korban az erdélyi Szászföld. Ez nem volt eleitől fogva egységes terület s jó darabig csak az úgynevezett „hétszék” képezett egységes tartományt. De a szászoktól lakott különböző területek a nagyobb szász területhez vonzódtak s egymásután legalább megnyerték, hogy a hétszékkel egyenlő szabadságuk legyen. Besztercze ezt 1366-ban nyerte meg, Medgyes és Selyk 1402-ben, Brassó 1422-ben. Ezzel azonban csak egyik akadályát az egyesülésnek simították el, de maga az egyesülés még nem jött létre. Előmozdította azt az erdélyi népek uniója, a melyen az összes szászok, mint egy nemzet, közösen vettek részt s a melynek határozatai őket közösen kötelezték bizonyos hadi szolgálatok teljesítésére. Előmozdította az egyesülést a beszterczei ispánság megszünése is. Ez régebben a székelyek főispánja alatt állott, V. László azonban örök birtokul Hunyadi Jánosnak adományozta, majd Mátyás Szilágyi Mihálynak. Ezentúl azonban senki sem nyerte el az ispánságot, úgy hogy ép oly szabad szász terület volt, mint a többi. Már most nem hiányzott egyéb, mint hogy a szebeni szász ispánság valamennyi szász terület közös fölebbezési forumává váljék s hogy a szászok adójokat közösen fizessék. Mindkettőt elnyerték Mátyás uralkodása alatt, s ezzel végleg megalakult a szász föld.

A mi a szászok belső alkotmányát illeti, az közelebb járt a polgárságéhoz, mint minden más osztályéhoz. Ugyanaz a szerkezetök volt nagyjából városaiknak, mint a királyi városoknak, azzal a különbséggel mégis, hogy mindegyikök egy több-kevesebb faluból álló széknek is központja lévén, mikor az egész széket illető ügyek kerültek tárgyalás alá, a városi nagy tanácsban a székbeli falvak képviselői is megjelentek s közösen hozták a határozatokat. A szászoknak legfőbb félelmök, úgy látszik, az elmagyarosodás lévén, királyainktól azt a kiváltságot is nyerték, hogy területökön magyarnak nem szabad megtelepednie. Ez annál sajnosabb, mert különben kétségkívül már régen magyarokká váltak volna. Különös kedvezménykép így is vettek ugyan fel egyeseket maguk közé, a kik közül nem egy biróvá vagy esküdtté is lett, de számuk sokkal kevesebb volt, hogysem a kivánt üdvös átalakulást eszközölhették volna.

Míg az erdélyi szászok a mohácsi vészszel bezáródó korszak alatt jelentőségökben nem kevéssé növekedtek, addig a szepesi szászok majdnem teljesen elvesztették azt. Az ő testületök huszonnégy községből állott, a melyek tulajdonkép inkább szabad falvak, mint valóságos városok voltak. I. Károly király megerősítette már az Árpádok idejében bírt szabadságaikat. Ujabbakat is szereztek s ügyeik általában jól folytak egész Zsigmond király koráig, a ki tizenhármat közülök a lengyel királynak elzálogosított. Ezentúl megszünt a szepesi szász kerület összetartozása. Lőcse teljesen különálló szabad királyi várossá lett, a mely most az észak-magyarországi királyi városokkal lépett összeköttetésbe. A többi magyar kézen maradt pedig egyes urak birtokába került, és szabadságaikat többé-kevésbbé elvesztették. Mikor I. Ulászlót királylyá választották, még elég élénk volt köztük az összetartás tudata s nagy örömet szült a királynak az az elhatározása, hogy mint lengyel király visszaadja az elzálogosított városokat. Már el is rendelte volt, hogy e városok közös értekezleteiket, Káposztafalu kivételével, ujra megkezdjék. De minthogy nemsokára elesett, a városok továbbra is lengyel kézen maradtak s bár kiváltásukat gyakran emlegették – így II. Ulászló is megigérte, hogy ki fogja azokat váltani Szapolyai részére – az mindig csak jámbor ohajtás maradt.

A kiváltságos területek közé tartoztak azok a területek is, a melyeknek összes lakosságát IV. Béla megnemesíté; ezek: a szepesi lándzsások földje, máskép Kis-Szepes-megye, s a Túrmező. E területek lakói a maguk földjén teljesen megyei jogokkal bírtak. Mindegyiknek volt saját választott tisztikara, de az némi viszonyban állott azzal a megyével, a melynek területén volt a kiváltságos kerület.

A kiváltságos népek sorában foglaltak helyet némely vidékek oláhjai is; azok t. i. a kik Krassó-, Hunyad-, Zaránd-, Temes-megyék, továbbá Fogaras és Szörény területén több helyt saját választott kenézeik alatt állottak. A kiváltságos népek sorában foglaltak végül helyet a zsidók, a nélkül azonban, hogy külön zsidó-föld lett volna. Viszonyaikról nagyjából már szólottunk. Itt csak azt tehetjük hozzá, hogy miután Nagy Lajos idejében történt kiűzetésük után visszatértek, addigi befolyásukat soha sem tudták visszanyerni, ámbár továbbra is azoknak a szabadságoknak élvezetében maradtak, a melyeket IV. Bélától nyertek volt. Főbírájokat a maguk között előfordult ügyekre nézve mindig a Mendel-családból választották, keresztényekkel való ügyeikre nézve pedig minden városban „zsidó birót” rendeltek részökre, akitől a fölebezés a tárnokmesterhez ment. Általában kereskedelmi, üzleti és adózási dolgokra nézve, annak a városnak szabadságával éltek, amelyben laktak s csak személyök után voltak nagyobb adónak alávetve. Ez uton, valamint közösen fizetett adójukkal, némileg hasznos szolgálatokat tettek a királyi kamarának; s innen származott a középkorban igen használatos elnevezésök: a kamara szolgái. (Servi camerae.) Egyébként is volt némely megszorításban, megszégyenítő megkülönböztetésben részök, bár a magyar nép türelmes temészeténél fogva kevesebben, mint Európa más államaiban. Így például másutt mindenféle különös ruhában kellett járniok. A Buda városi törvénykönyv is kötelezi őket, hogy sárga folttal ellátott vörös köpönyeget s csúcsos, úgynevezett zsidókalapot viseljenek. Ez a viselet-kényszer azonban nem tudott érvényesülni s II. Lajos király egyik rendeletében határozottan kimondja, hogy az Magyarországon nem szokás s így nem is kivánható.

Ezek voltak Magyarországon a jelentékenyebb kiváltságos testületek. Ha az önkormányzat hatalmát összevetjük a központi kormány befolyásával, az elsőt okvetetlenül elég nagynak fogjuk találni. Mindazonáltal azt a lényeges vonását a magyar alkotmánynak sem ismerhetjük félre, hogy minden külön jog a közös jognak volt a kisugárzása s hogy eltekintve talán a szászoktól és székelyektől, semmi tartományi külön érzés nem fejlődött ki. Mindenki minden jogot mint a magyar nemzet tagja s nem mint egy tartomány polgára gyakorolt.

* * *

A középkor észjárásának a maitól való eltérése leginkább az igazság-szolgáltatás-nál tünik fel. A mai társadalom egyik alapelve: a törvény előtt való egyenlőség akkor még teljesen ismeretlen volt. Ez különben természetes következménye volt annak, hogy a társadalom határozottan elkülönzött osztályokból állott. Egyik osztály tagja alig merte volna ügye eldöntését a másikéra bízni. Így mind a magán-, mind a büntetőjog, mind a peres eljárás más-más volt minden osztálynál.

A legegyszerűbb volt a jogélet a dolog természete szerint a paraszt-osztálynál. Birtokügyeik nem igen lehettek bonyolultak, hiszen valóságos tulajdonuk tulajdonkép nem is volt. Így polgári ügyekben leginkább csak afféle „tyúk-pöreik” voltak. A bűnvádi eljárásnál pedig nem sokat teketóriáztak velök; ha hibásnak találták valamelyiket közülök, hamar deresre húzták. Rendesen a helység birája a helybeli esküdt emberekkel itélt felettök. Ha ezek határozatában nem nyugodtak meg, úgy fölebbezhettek a földes-úrhoz, illetőleg az annak tiszteiből alakult úri székhez. Fölebbezésnek különben polgári ügyeken kívül csak a sulyosabb vétségek képezték tárgyát. Mert halálos itéletet a község birája nem hajthatott végre, de az úri szék azt is kimondhatta, miután akkoriban már általánosan bírtak a földes-urak az úgynevezett pallos-joggal, mely szerint jobbágyaikat halálra itélhették.

Változatosabb jogéletnek vagyunk tanui a városok-ban. A polgárok biróságát a saját maguk által választott biró s a városi tanács alkották. A bírót kisebbszerű ügyekben az albiró vagy pénzbiró helyettesíté, kinek illetékessége többnyire negyven forint értékű ügyekig terjed ki. E korban az első folyamodásilag senki sem fordulhatott máshová, mint a városi hatósághoz. Alá voltak annak vetve a főúr vagy a főpap, sőt még a király is, ha a városban birtoka volt. Nagy Lajos legalább, hogy példát adjon a törvénytiszteletben, midőn valami ügye volt egy Buda város területén levő birtoka miatt, maga is alávetette magát a városi tanács itéletének. Mindazonáltal kivételkép előfordult az is, hogy egyik-másik főúr a városnak általa bírt részét kivonta a városi hatóság alól, különösen, ha a város tőszomszédságában más birtoka is volt.

Különben e tekintetben is jobban álltunk a városoknál, például Bécsnél. Itt ugyanis oly nagyszámúak voltak az úgynevezett szabad házak, hogy rendesen a városnak csak kis része osztozott a polgári terhekben s állott a polgári törvények alatt.

Bűnvádi ügyekben is teljesen önálló hatáskörrel bírtak a városok. Az Árpádok korában voltak ugyan egyébként királyi jogokkal bíró városok, a melyek halálos itéletet nem mondhattak ki, s az efféle ügyeket más magasabb hatóságoknak voltak kötelesek átengedni. Ez azonban később megszünt, úgy hogy a mely város a városi kedvezmények élvezetében maradt, a pallosjogot is elnyerte.

Az azonban, hogy a polgárok felett első sorban itélő hatóság saját birájok és tanácsuk volt, nem fosztotta meg őket a fölebbezés jogától, legalább a nagyobb ügyekre nézve, a mire nagy szükség is volt. Mert kis számú lévén egy-egy város polgársága, igen könnyen a személyes rokon- vagy ellenszenv döntött a biróságnál is. A fölebbezés tulajdonképi foruma a tárnoki szék volt. A tárnokmester volt ugyanis a városok fővédője és főbirája. Mint ilyen némely nagy ünnep nyolczadán birói széket tartott Budán, ülnökökül a városok küldötteit vévén maga mellé. Különösen nyolcz város volt, a melyek tulajdonkép tárnoki városok voltak t. i. Buda, Pest, Bártfa, Eperjes, Kassa, Nagy-Szombat, Pozsony és Sopron. Ezek a tárnokmesternek a védelemért évenként 5–5 arany tiszteletdijat adtak, Buda és Kassa kivételével, a melyek tíz-tízzel tisztelték meg. Ha e városok közül legalább ötnek nem jelentek meg a küldöttei, nem lehetett megtartani a tárnoki széket. A távollevő elmaradását igazolni tartozott. Némely más városoknak, mint például Székes-Fehérvárnak, Esztergomnak, a királyi személynök volt fölebbezési hatóságuk. Ezenkívül szokásban volt, hogy egyik város a másik elé vigye ügyeit, vagy pedig közös gyűléseik elé; így a hét bányaváros: Körmöcz-, Selmecz-, Besztercze-, Baka-, Béla-, Libet- és Ujbánya, vagy az öt felföldi város. u. m. Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa és Kis-Szeben. Ha azonban a polgárok a tárnokmesternek, személynöknek vagy egymásnak itéletével nem voltak megelégedve, még mindig jogukban állott a királyi udvari főtörvényszékhez fordulniok.

A tárnoki hatóságnak voltak alárendelve a zsidók is, ha keresztényekkel volt pörük, akár mint felpereseknek, akár mint alpereseknek. Az ily ügyekre nézve első fokú hatóság volt a „zsidó biró” a ki azonban nem volt zsidó, hanem igen előkelő állású egyén, mint például Budán a várnagy. Ezen első fokú hatóságtól a tárnok elé ment a fölebbezés.

Pest régi (XV. századi) pecsétje.
Altenburger-Rumbold: „Magyarország Czímertára” czimű művéből.
Toronynyal erősített várkaput szemlélhetünk rajta. A toronytól jobbra csillag, balra félhold. A körirat: CIVIUM DE ANTIQVA PEST. Azaz: A régi Pest polgárainak pecsétje.

Legtöbb intézkedéssel találkozunk a nemesek közötti igazságszolgáltatásnál; a mi igen természetes, mert ők alkották a nemzet legjelentékenyebb osztályát. Ez az osztály régebben egyenesen a nádor hatósága alá tartozott minden ügyeiben. Később azonban kisebb ügyeiket a megyei fő- és alispánok, a négy szolgabiróval s ugyanannyi esküdttel intézték, míg nehezebb eldöntésű ügyekben a nádortól egybehívott vidéki gyűlések biráskodtak. Ilyeneken egy vagy több megye nemessége jelent meg a nádor meghívására, alkalmas ponton, a melynek azonban nem kellett szükségkép a megyék területén feküdnie. Nógrád-, Gömör-, Nagy- és Kis-Hont-megyék közönségét például Váczra hívták össze.

Kassa városa czímere. (XIV. század.)
Altenburger-Rumbold: „Magyarország Czímertára” czimű művéből.
Vörös mezőben a négy ezüst-pólya; felettök kék szalag s ebben három arany-liliom.

E gyűlések egyik fajtája volt az úgynevezett kikiáltott gyűlés. Ha t. i. valamely vidéken valamely főúr rakonczátlankodás következtében vagy más okból igen elharapódzott a rendetlenség, s a rablás, gyilkosság mindennapivá lett, a király megbízta a nádort vagy valamely főispánt, hogy a vidék nemességét ily gyűlésre összehívja. Ilyenkor rövid volt az eljárás. Gyorsan felolvasták a reá vonatkozó okleveleket, kihallgatták a tanukat s az elmarasztalt azonnal köteles volt eleget tenni az itéletnek. Ha vonakodott, erővel kényszerítették. S hogy a fenyegetés ne maradjon csupán szép szó, a nemesség ily gyűléseken fegyveresen jelent meg s hamar kész volt, hogy lóra kapjon s az itéletet végrehajtsa.

Ámde ily rendszer okvetlenül alkalmat szolgáltat roppant vérengzésekre, sőt kisebb belháborúkra is, a mi a belőle származó hasznot jórészt ellensulyozza. Így történt, hogy már Mátyás korában valóságos országos nyűgnek tekintették a kikiáltott gyűléseket s egy-egy megye nagy összegeket fizetett, csakhogy szabaduljon tőlük.

E viszonyok azonban nem állhattak fenn sokáig. A nagy király a kikiáltott gyűléseket el is törölte végkép. E helyett kiterjesztette a megyék hatáskörét nagyobb ügyekre, a rögtönitélő biráskodás jogával is felruházva őket; másrészt egy uj intézményt léptetett életbe, a mely hivatva volt, hogy pár századon át szolgálja a magyar igazságszolgáltatást. Ez a nyolczados törvényszék volt, a melyet arról neveztek, mert üléseit némely Magyarországban határnapként szereplő napok nyolczadain tartá. Különösen négy ily nap volt: Vizkereszt, Sz. György, Sz. István király és Sz. Mihály nyolczadja. E törvényszék első folyamodású biróságul szolgált a nemesség nagyobb ügyeire nézve. Elnöke a nádor vagy ennek helyettese: az országbiró volt, ülnökei pedig az itélő-mesterek. Ezek tudományosan képzett emberek voltak, a kik akkor is helyesen intézték el az ügyet, ha a nádor vagy az országbiró maga nem értett a jogtudományhoz.

A nyolczados törvényszék felállításának az a haszna is volt, hogy könnyített a királyi udvari törvényszéken. Eddig ugyanis az volt a szokás, hogy az előkelőbb emberek ügyeiket egyenesen a királyi udvarnál kezdték meg. Ezentúl azonban csakis az örökös grófokra szorítkozott ez a kiváltság, s így az országtanács tagjaiból alakult udvari törvényszék leginkább mint felebbviteli hely működhetett.

Kik legyenek az utóbbinak tagjai? nem volt meghatározva, a mi a Jagellók korában nem csekély belviszályra adott alkalmat. Addig ugyanis köznemes ember nem jutott oda be. A nemesi rend ennek következtében abban a nézetben volt, hogy az országtanács nemcsak politikailag működik a köznemesek ellen, hanem mint biróság sem jár el igazságosan. Ez okból ki is vitte a nemesség, hogy tagjait az országtanácsba s egyszersmind az udvari törvényszékbe fölvegyék. Az országgyűlések, mint láttuk, ismételten határoztak ily értelemben, de gyakorlati eredményt nem sikerült elérniök s az udvari törvényszék az egész korszakban, némi rövid ideig tartó megszorítással, csupa főurakból állott.

A mi a törvényszéki eljárás rendes alakját illeti, az illetékes biróság előtt megjelent a panaszos fél, előadta ügyét s kérte ellenfelének megidézését. A biróság erre kiküldte a maga emberét az idézés foganatosítására. Ha városi hatóság eszközlé az idézést, úgy elegendő volt a város emberének megjelenése. A megyei hatóságtól kiküldött ember úgynevezett hiteles helyi embert is vett maga mellé. Magyarországon t. i. a káptalanokat s a nagyobb kolostorokat vagy konventeket hiteles helyek-nek nevezték, azon jogukról, hogy hiteles okiratokat adhattak ki s egy-egy tagjoknak minden törvényszéki eljárásnál – a nagyobb megbízhatóság okáért – jelen kellett lennie.

Az idézés ezen elég míveletlen korban, a mikor nem kis mértékben hallgattak a szenvedély szavára, nem tartozott a legkönnyebb dolgok közé. Nem volt ugyanis kivételes eset, hogy az, a kit meg akartak idézni, doronggal, botokkal fölfegyverzé háznépét s szerencse volt, ha a hivatalos méltósággal belépő idéző ép bőrrel megmenekülhetett. Természetes, hogy ilyesmivel nem sokat ért el a zavargó. Az idézők a szomszédok előtt kijelenték, hogy ezt s ezt ebből vagy abból az okból megidézték, hogy egykor meg ekkor, itt és itt megjelenjék. S ez épen annyit ért, mintha az idézést személyesen vette volna át.

Különben igen ritka dolog volt, hogy valaki a kitűzött napon a törvényszék előtt megjelent volna. Az idézést ismételték másod- és harmad ízben, a meg nem jelenésért némi mérsékelt bírságot vetvén ki a megidézett félre. Ha azonban a harmadik idézésnek sem volt foganatja, úgy bekövetkezett a makacssági itélet, kivéve, ha a bepanaszolt fél eszközölt ki még egy idézést, a melyért már jóval nagyobb díjat kellett fizetnie.

S ez állott a bűnvádi ügyeknél is. Sem a nemest, sem a polgárt nem volt szabad letartóztatni, ha csak törvényes birája meg nem idézte s el nem marasztalta. Kivételt ez alól csak az tett, ha a bűnöst tetten érték, vagy ha valaki személyesen ment, hogy adósain végrehajtást eszközöljön.

A mi a peres eljárás további folyamát illeti, ez már igen sok tekintetben közeledett az ujabb kor eljárásához. Így például ekkor már általánosan elterjedt szokás volt az ügyvédek tartása. Ezeket latinul „procuratorok”-nak nevezték. (Innen származik a népünknél mai napig használatos „prókátor” kifejezés.) Az ügyvédség természetesen nem volt még oly szorosan szabályozott intézmény, mint korunkban, s nagyon természetes, hogy abban az időben, mikor a birák nagy része nem tanult felsőbb iskolát, az ügyvédség gyakorlására sem kellett ügyvédi oklevél. Mindazonáltal az ügyvéd megválasztása mindenkinek érdekében állván, igen természetes, hogy ha a törvény nem kívánta is, leginkább jogilag képzett emberekre bízták ügyöket a felek, vagy pedig olyanokra, a kik előbb valamely biróságnál lévén alkalmazva, a törvénykezésnek minden csínját-bínját ismerték. Elsőrendű ügyvédeknek akkor is tekintélyes és jövedelmes állásuk volt, mint például Verbőczi Istvánnak, a ki egy ideig szintén e pályán működött. A Jagellók idejében támadt demokratikus mozgalomban ügyvéd-emberek voltak a nép zászlóvivői. Jellemző, hogy valakinek képviselőjeként nő is jelenhetett meg a törvényszék előtt.

A bizonyítás-nak régibb eszközei e korban ujaknak adtak helyet. Így az istenitéletek is a XIV. században végkép elenyésztek, a párbaj kivételével. Ez I. Károly idejében oly gyakori volt, hogy a főpapok panaszt emeltek a pápánál, mikép még nekik is itélnek párbajt a törvényszékek, pedig az egyházi törvények értelmében az alól föl vannak mentve. De panaszuk nem volt egészen alapos. Mert mint egyének ugyan nem tartoztak a világi, hanem az egyházi hatóság alá, de nemesi birtokaik után a nemesek törvényeihez kellett alkalmazkodniok. Személyesen úgy sem kellett kilépniök a küzdő térre, hanem maguk helyett viadort állíthattak. Ezek Magyarországon nem voltak, mint Európa legnagyobb részében, megvetett emberek, hanem még nemességet is kaphattak.

Mátyás koráig már annyira tisztult a gondolkozás, hogy e nagy király a párbajt, ha nem szüntethette is meg végképen, de csakis igen kivételes esetekre szorította, s akkor is csak személyes jelenlétében engedte meg.

A városok e tekintetben sokkal előhaladottabb gondolkozást tanusítottak. Mert kezdettől fogva semmit sem tudtak az istenitéletekről s az is csak kivételesen történt, hogy a párbajt alkalmazták. E tekintetben a magyar városok a külföldi városokat is megelőzték. Már a párbajt is eltiltották akkor, mikor Bécsben még rendre járta a forró víz- s a tüzes vaspróba.

Az istenitéletekkel egy időben, de különösen azután, hogy a divatból kimentek, bizonyitékul nagy mértékben alkalmazták az esküt. Csakhogy nem arra esküdtek a pártolók, vagyis mint akkor nevezték: az eskütársak, hogy az, a ki mellett esküsznek, csakugyan megtette vagy nem tette meg a kérdéses cselekményt, hanem arra, hogy őt szavahihető embernek ismerik. De ez a bizonyítás sem maradhatott sokáig fenn. Mert első pillanatra látható, hogy ily módon a szegény ember mindig hátrányban volt a hatalmassal szemben, a mint nem egy eset van arra, hogy egy-egy főúr kiállította a maga támogatására szükséges száz embert, és esküjök alapján, bár hatalmaskodásai nyilvánvalók voltak, fölmentették minden vád alól. Polgári ügyekben mindinkább a rendes bizonyító eszközök: okiratok, tanuk léptek a mesterséges bizonyítás helyére, bűnvádi ügyekben azonban csúnya és Magyarországon addig ismeretlen eszközhöz: a kínvallatáshoz nyultak. Alkalmazásával legelőször Zsigmond korában találkozunk. A körmöczbányai pénzverők ellenében ugyanis az volt a vád, hogy a pénz készítéséhez való bélyegeket hamis pénzverőknek adták át, de nem akarták bevallani. Borbála királyné erre kiadta a rendeletet, hogy igyekezzenek őket, a mennyire lehet szép szerével vallomásra bírni; de ha arra nem volnának hajlandók, úgy kényszerítő eszközöket is alkalmazzanak ellenök.

Mióta a vallatásoknál a kínpadot alkalmazni kezdték, azóta a büntetéseknél is divatossá kezdett lenni a kegyetlenség. Szigorúság addig is elég volt a büntető jogban, de a halálbüntetés súlyát nem igyekeztek fokozni, s némi kivételes esetektől eltekintve, más halálnemet alig alkalmaztak a lefejezésnél s az akasztásnál. Csupán okiratok hamisítására és hamis pénz verésére volt a tűzhalál kiszabva. Ekkor azonban mindenféle mesterkélt módot találtak ki, hogy a halálra ítéltet a legkeresettebb kínokkal gyötörjék, mielőtt életét vennék.

Visszatérve a perfolytatás módjára, ki kell a középkori igazságszolgáltatás azon jellemvonását emelnünk, hogy akkor a perlekedő felek között a kiegyezés sokkal gyakoribb volt, mint jelenleg. De ez csak azért történt, mert a gyöngébb kénytelen volt gyakran, ámbár ellenfelének tartozása nyilvánvaló volt, a jó béke kedvéért annak nagy részét elengedni, nem is szólva a pörlekedés közben felmerült költségeiről. A békés kiegyezés előfordult bűnvádi ügyeknél is, a melyeknél mai törvényeink semmikép nem engedik meg. Ha például valakinek atyját agyonütötték s a gyilkos bizonyos összeget fizetett a meggyilkolt fiának, jóvá volt téve az ügy, bár el kell ismernünk, hogy a törvények akkor is csak véletlen emberölés esetén engedték meg a kiegyezést.

Főbaj akkor is a húzás-halasztás volt. A legegyszerűbb ügyeket, kivált ha az a fél, a kinek érdekében állott az itélethozatalt minél későbbre halasztani, befolyásos összeköttetésekkel bírt, évek hosszú során át húzták, halasztották. A törvény hiába mondta ki, hogy minden pört legalább is a negyedik nyolczados törvényszéken döntsék el. Nagy baj volt az is, hogy a megvesztegetés épen nem volt ismeretlen e kor birái előtt; sőt annyira szokásos volt, hogy lehetetlennek látszott törvényileg eltiltani az ajándék elfogadását a felektől. Csak azt tették hozzá, hogy a ki azzal befolyásolhatja magát, fejét és javait veszíti. Természetes, hogy ez a fenyegetés csak fenyegetés maradt s megtörtént például, hogy Dóczi Ferencz egy paplant igért a nádornak arra az esetre, ha az ő perében kedvező itéletet hoz. S hogy mennyire nem találtak ebben titkolni valót, tanusitja az a körülmény, hogy a paplant Dóczi uram Mendelnek, a zsidók előljárójának kezébe igérte letenni.

Nem gátul szolgáltak a jó igazságszolgáltatásnak az úgynevezett moratoriumok vagy halasztási engedélyek is. A ki t. i. ily oklevelet nyert a királytól, azt bizonyos idő alatt nem lehetett beperelni. És nemcsak adóssági, hanem fenyítő ügyekre is kiterjedt a moratorium hatálya. Így olvassuk egy oklevélben, hogy a király arra az esetre, ha egy bizonyos család jól kiállítja csapatait, nyolcz évi időt enged, mely alatt lopás-, rablás-, emberölés-, hatalmaskodásért, vagy adósságért nem lehet beperelni. Ez természetesen roppant kárára volt a jó igazságszolgáltatásnak, a miért a városok már előbb is tiltották, rendelvén, hogy „a ki a mi kegyelmes urunk királyunktól polgártársai kárára moratoriumot nyer, az becstelennek tekintessék.” Általánosabbá lett a moratorium tilalmazása Mátyás 1486-i törvénye óta, a mely általában a nagy király igazságügyi ujításait tartalmazza. E törvény szerint ezentúl ily halasztási engedélyt csak olyanok nyerhetnek, a kik külföldön követségben járnak, továbbá a végvárak parancsnokai, vagy az országos hadjáratban résztvevők.

A jó igazságszolgáltatást e korban gátolta az is, hogy mindenkit csak saját törvényszéke előtt lehetett perbe fogni. Ez elkerülhetetlenül szükséges volt azért, hogy a hatalmasok a gyöngéket végkép el ne nyomják. Csakhogy a perbefogott ellen rendtársai vagy fölebbvalói sokszor nem akartak eljárni. Így például olvassuk, hogy egy ízben valamely városi polgárnak követelése volt valamely püspöki jobbágy ellenében. Ismételten beadta a püspök tiszttartói előtt panaszát, de hiába. Végre is kénytelen volt Mátyástól rendeletet kieszközölni, a melynél fogva jogot nyert arra, hogy az ország bármely törvényszéke előtt indíthasson pört adósa ellen.

Régebben még az is terhelte a nyertes felet, hogy a vitás tárgy kilenczedét, vagy tizedét a birónak kellett perköltség czímén átengednie. Ezt a visszaélést Zsigmond szüntette meg, elrendelvén, hogy a perköltséget a vesztes fél fizeti.

Az igazságszolgáltatással kapcsolatban emlékezzünk meg pár szóval a hazánkban ez időben szokásos magánjogi viszonyok-ról. A pórságról itt alig szólhatunk, mert annak birtoka alig volt. Valósággal csak két faja volt a tulajdonnak: a nemesi s a polgári. A nemesi birtokjog természetét az ősiség szabályozta. Teljesen hűbéri természetűvé nem lett ugyan ekkor sem a magyar birtok, mint a franczia, angol vagy a német, hiányozván a hűbér-rendszernek két lényeges sajátsága: az elsőszülöttség, vagyis hogy minden birtok az elsőszülöttre szálljon, továbbá a nők kizárása az örökösödésből. De az öröklött javak legnagyobb része fiú nem létében az apa testvérére s annak férfi utódaira szállott, csakhogy előbb ki kellett adni az úgynevezett leány-negyed-et az elhunyt leánya részére. Ennek a rendszernek főczélja volt a családok fentartása s ez czélból igyekeztek a leányokat pénzzel kielégíteni, hogy az őket megillető negyedet is megtarthassák a család számára. A nemesi birtoknak ettől föltételezett csekély mozgékonyságát az is előmozdítá, hogy ha valaki valamely birtokát el akarta adni, kénytelen volt előbb feleségének, gyermekeinek és rokonainak beleegyezését kikérni s a birtokot a szomszédnak is megvétel végett felajánlani, a kit ugyanazon föltételek mellett elsőség illetett meg.

Máriásy István siremléke.
Csergheő-Csoma „Alte Grabdenkmäler aus Ungarn” czimü művéből. Rajzolta Baránski Emil.
A főúr tetőtől talpig pánczélban. Fején sisak, oldalán egyenes kard, jobbjában zászló, baljában czimeres pajzs. A körirat: STEPHANVS HAC TOMBA POSIT(us) MARIASY IACEO HOC GE(ne)RI STATVE(n)S MONVMENTVM P(er)PETVV(m) VT SIT POSTERIS OSSA TEGEND(vm) GRAT(us) ERA(m) PATRIE ATQ(ue) DOMVI ZAPOLIANE AST IAM MORTALE REDDE(n)S TELLVRI CORP(vs) A(n)I(m)A(m) MAGNE QVESO SVSCIPE P(ate)R ET COELI OPTATA PACE REPONE 1516. Azaz: E sirboltba helyezve, itt fekszem én: Máriási István. Családomnak ez örök emléket álllitám, hogy az utódok csontjait takarja. Kedves valék a hazának s a Szapolyai-háznak. Immár visszaadván halandó testemet a földnek, lelkemet, kérlek Atyám, vedd magadhoz s az óhajtott égi nyugalomba helyezd. 1516. A vörös márványból faragott siremlék Markusfalván van, Szepes-megyében.

A nemesi birtok birtoklására nézve különbséget tettek a honfiak s az idegenek között. A nemzet mindenkor nagy ellenszenvvel fogadta azt, hogy idegenek nálunk birtokosok legyenek. Ezért királyainknak ismételve meg kellett igérniök, hogy idegennek nem adományoznak semmit. Csakhogy ezt az igéretet megtartani nem igen volt szokás s alig volt király, a ki egyik-másik külföldinek birtokot nem adományozott volna. De az idegeneknek az a hátrányuk volt, hogy minden honfi birtokaikból kibecsülhette őket.

Sokkal szabadabb volt a polgári birtok. Általában bárkinek, ha a városban megtelepült, jogában állott ott házat, földet szerezni. Még ekkor kicsiny volt azoknak a városoknak a száma, a melyek e tekintetben megszorításokat hoztak be, hogy a törzsökös polgárokat idegenek betódulása ellen megvédjék. A polgári vagyonban egyaránt örököltek férfiak és nők, első- és másodszülöttek. Az eladás és hagyományozás is sokkal szabadabb volt, csakhogy mindezeknek a dolgoknak a városi hatóság előtt kellett történniök. A végrendeleteket is részben a városi hatóság előtt tették, vagy ha nem, mégis rendesen az állított ki oklevelet az ügyről. Az eljárás ugyanis az volt, hogy a haldokló nagyszámú férfi és nő előtt, s ha csak lehetett a plébános vagy valamely barát jelenlétében élőszóval adta elő végső akaratát. A tanúk azután megjelentek a városi hatóság előtt s tanuságuk alapján foglalták írásba a végrendeletet.

Magánjogunk sokáig nem volt összefoglalva, a mi számos félreértésre, jobbra-balra való csűrésre-csavarásra adott alkalmat. Hogy a bajon segítsenek, az ország rendei elhatározták, hogy a szokásban levő köz- és magánjogi törvényeket összegyűjtik. Ennek következtében készült – mint tudjuk – Verbőczi „Tripartituma” vagy „Hármas könyve,” a mely sok tekintetben egész a legujabb korig a magyar jogászok vezérkönyve maradt.

* * *

Milyen volt a hadügy Zsigmond korában s mily kitünő helyet foglalt el hazánk katonai szempontból Mátyás uralkodása alatt? arról másutt részletesen emlékeztünk meg. Itt leginkább csak a mohácsi vészt közvetlenül megelőzött kor hadügyéről fogunk szólani.

A Jagellók korában, épúgy mint előbb, a honvédelemre nézve Zsigmond törvényei szolgáltak vezérelvül, melyeken a körülményhez képest kisebb-nagyobb változtatásokat tettek. Ezek a változtatások általában igen másodrendűek voltak, mindazonáltal megérzett rajtok is a kor zavarossága. Mert a mi újítást ma behoztak, azt holnap elejtették ismét.

Először az 1492-i törvényhozás foglalkozott a honvédelem kérdésével. Ez a Zsigmond-féle törvényen csak azt a változtatást tette, hogy az egész bandérium nagyságát, tekintettel a mostoha viszonyokra, 500-ról 400-ra leszállította; s annak is csak félig kellett nehéz fegyverzetűnek lennie, míg a másik fél könnyű lovasságból – huszárokból – állhatott. A köznemesség pedig, amely külön zászlóaljat nem állított ki, minden 20 telek után egy-egy lándzsával, nyíllal, pajzszsal s ha lehet vérttel is ellátott vitézt tartozott kiállítani. Végül az egy telkes nemeseket minden tiz telek után egy-egy vitéz fölszerelésére és eltartására kötelezték.

Alig telt el hat év s az 1498-i országgyűlést ismét az ujítás vágya fogta el. Ekkor még inkább könnyítettek a nemesség katonai terhein, a mennyiben azontúl csak minden harminczhat telek után, és pedig akár jobbágyé, akár egy telkes nemesé volt az, volt egy nehéz fegyverzetű katona kiállítandó. A határszéli megyék u. m. Valkó, Pozsega, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Békés, Arad, Zaránd, Temes és Torontál ez alól ki voltak véve, mert úgyis kevés kilátásuk volt arra, hogy valami nagyobb rendezett hadjáratban részt vegyenek; annál több küzdelmök volt török portyázókkal. E megyék minden huszonnégy telek után egy-egy huszárt tartoztak kiállítani.

E törvény különben szabályozta a bandériumok kiállítását s elrendelte, hogy a ki legalább egy nyolczad-bandériumot kiállítani nem tud, az ne szolgáljon a zászlós urak között. Az a rossz szokás kapott ugyanis lábra, hogy a kik valamikor bandériumokat állítottak ki s később elszegényedtek, tíz-húsz emberöket továbbra is, mint külön zászlóaljat vezették. E törvény értelmében az ilyeneket kötelezték, hogy csapataikat épúgy, mint bármely más nemes, ezentúl a megye zászlaja alá adják.

Külön zászlóaljakat állítottak ki az 1498-iki törvény értelmében; a király (1000 embert), az erdélyi vajda, a székelyek főispánja, a szlavóniai bán s a temesi főispán. A nádort, az országbirót s a tárnokmestert a törvény a világi magánbirtokosok között sorolja fel. Az egyházi főurak közül az esztergomi érsek s az egri püspök két-két zászlóaljat állítottak ki, a kalocsai érsek, a váradi, a pécsi, az erdélyi s a zágrábi püspök, valamint a vránai perjel egyenként egyet; fél-fél zászlóaljat: a győri, a veszprémi s a váczi püspök, a pannonhalmi, a pécsváradi s a péterváradi apát, az esztergomi, a pécsi, az egri s az erdélyi káptalan, valamint a lövöldi karthauziak; egy negyedet: a csanádi püspök, a szegszárdi apát s a székesfehérvári két káptalan; végül egy nyolczadot Nyitra és Szerém püspökei, a titeli prépost s a bácsi káptalan. Mint világi magánbirtokost negyvenkét urat vettek fel a külön zászlóaljat kiállítók sorába. Első helyen Ujlaki Lőrincz herczeg nevét olvassuk, a kihez hosszú sorban csatlakoznak a Szapolyaiak, a Szentgyörgyiek, a Frangepánok, a Koháriak, a Geréb Péter – ezek az örökös grófok – továbbá a Báthoriak, a Pongráczok, a Perényiek, a Bebekek, a Homonnaiak, a Rozgonyiak, a Kanizsaiak, a Széchiek, a Bánfiak, a Drágfiak, a Héderváriak, a gúti Országok, a Jaksicsok s a Beriszlók.

Magyar főúr a XVI. század elejéről, hadi viseletben.
Telegdi István siremléke nyomán rajzolta Dörre T.

Egyéb a katonaságra vonatkozó, ekkoriban hozott szabályok közül kiemelendő, hogy határozottan megszabták, mikép királyi parancs nélkül nem szabad fölkelni. A minek az volt a jelentősége, hogy egyrészt a törököt a béke idején való becsapással ne ingereljék, másrészt, hogy senki szomszédja békességét állítólagos fölkeléssel ne zavarja. Az is határozatba ment, hogy tavasztól Szt.-Márton napjáig mindenki készen tartsa csapatait, különben örökös hűtlenség gyalázata éri. S ezeket a királynak joga legyen bármikor harczba vinni és pedig az ország határán túl is. Ugyancsak készen legyen a nemesség a személyes fölkelésre, de a nemesi fölkelést csak az ország határain belül lehessen alkalmazni.

A törökökkel 1503-ban békét kötvén, egyelőre hagyták a hadügyet. Csak a II. Lajos korabeli mozgalmas időkben kezdtek ismét foglalkozni vele.

Így 1518-ban határozatba ment, hogy ismét minden húsz jobbágy után állítsanak egy katonát, 1523-ban, hogy minden tíz után, végül 1526-ban, hogy minden öt után. Közben – 1525-ben – eltörölték ennek az u. n. portális katonaság-nak kiállítását. A helyett azt rendelték, hogy a megyék kezébe pénzt fizessenek s a megye fogadjon abból csapatokat. A bandériumok kiállítását azonban, igen természetesen, ez a törvény is fentartotta. 1526-ban a király azt kívánta, hogy ne a megyéknek, hanem az ő kezébe fizessék a hadiadót, az országgyűlés azonban erre nem volt hajlandó.

A mi a katonaság nemeit illeti, az az eddigiekből is kitünik. Nagyobb részét a részint nehéz, részint könnyű fegyverzetű lovasság alkotá. Az utóbbi – a huszárság – sem volt különben olyan könnyű fegyverzetű, mint a mostani; ők is használtak pánczélt, pajzsot és sisakot. Főfegyverök a kopja volt, a melynek a hegyére ünnepélyes alkalmakkor zászlócskát alkalmaztak. Ez igen festői színt adott e derék csapatnak. Meg is bámulták az idegenek, különösen Bécsben, a hol 1515-ben Anna herczegnő eljegyzése alkalmával Ulászló király kiséretében huszáraink is megjelentek. Ugyanekkor ügyességök a lovaglásban szintén felköltötte a közönség figyelmét: a leggyorsabb vágtatás közben egyik lóról a másikra ugrottak s úgy nyargaltak tovább.

Gyalogságunk a fekete sereg feloszlása óta csekély volt s az is csak zsoldosokból állott, miket kivált a városok vagy a szászok fogadtak. Ez utóbbiak leginkább a székely népből, a melynek szegényebb osztálya saját nemzete részén is mint puskás gyalog harczolván, ez időtől fogva „puskásoknak” (pixidarii) nevezték. Az, hogy a portális katonaság egy része gyalogság legyen, csak e korszak végén kezdődött, az 1523-iki országgyűlés határozata alapján, a mely szerint az északi megyék ilyeneket tartoztak kiállítani. A tüzérség még mindig leginkább csak a városokból került ki.

Csatajelent az Anjou-korból.
Domború mű a kigyósi pusztán talált arany csatton. A Nemzeti Muzeumban. Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czimű mű VII. kötetéből.

Legsilányabb volt a nemesi fölkelés, a melyet ez időben alig is vettek számba. Az alsóbb nemesség szegény lévén, nem volt képes magát fegyverrel, ruhával illőleg ellátni. S a mi szintén rontott hitelén: hogy katonaságra alkalmas része bandériumokban szolgálván, a fölkelésre csak az alja maradt.

Egy ezen korbeli író így rajzolja le őket: „Némelyiknek fél saruja, fél sarkantyúja hiányzik, soknak madzagból van a zsinórja, oldalára és tomporára felköt egy rozsdás kardot vagy tiszákot („tesak” cseh szó, a mely széles, rövid, félgörbe kardot jelent), a melyet rozsdás hüvelyéből pár év óta nem vontak ki; befedi magát egy nyakába akasztott, ócska pajzszsal, a melynek borítékát és felső bőrét a moly s az egér régen lerágta, kezébe veszi nádként törékeny és hajlékony lándzsáját, a melyet úgy hivnak, hogy „kopja, de nem kapja” s megindul száraz, apró lován, a melynek csak az oldalbordái s a csontjai látszanak.” E leírás kétségkívül túlzott, de mégis képet nyújt arról, minő volt a nemesi fölkelés akkoriban s minő volt a híre.

Az országra nehezedő legnagyobb hadi terhet egyébiránt nem ez képezte, hanem a végvárak fentartása. Régebben – e korszak első részében – igen könnyen védhető helyzete volt Magyarországnak. Délről és keletről a melléktartományok, Lengyelország felé, sőt Morva-, illetőleg Csehország irányában a Kárpátok szolgáltak védőfalul, azoktól délre, a nem igen hatalmas osztrák herczegségek ellenében pedig az őrségek nyujtottak teljes védelmet. Az utóbbiak tagjai kötelesek voltak a határ védelméről gondoskodni, a minek fejében bizonyos kedvezményekben részesültek; főnökeiket őrnagyoknak hívták. Más lett a helyzet, mikor a törökök mindinkább előnyomultak. De legnehezebb volt a Jagellók korában, a mikor közvetlenül saját végvárainkig csapódott a török tenger hulláma.

Vajda-Hunyad vára észak-nyugat felől.
Vágó Bertalan eredeti fölvétele.
A szélső tornyot balról Corvin János 1490-ben építteté. Eleinte tömlöczül használhatták, később tárházul vagy kincstárul szolgált. A torony mellett jobbra emelkedik a tulajdonképi várpalota, kiszögellő, tornyos erkélyeivel, amelyeket függő folyosó köt össze. A folyosó szomszédságában kis kerek torony, az u. n. Kapisztrán-torony, amelyet utóbb pohárnokok házának neveztek el. Innen a Nyebojsza-folyosó a Nyebojsza-toronyhoz vagy bástyához vezet.

A mi az erősségek, várak építését illeti, annak leglényegesebb része egy kastély, vagy hasonló épület volt, amelyet roppant bástyafalak vettek körül. Az utóbbiak több helyt toronynyal is el voltak látva. A falak vastagságára kevésbbé fordítottak gondot; inkább magasságukra, mert a régibb ostromló szerek nem igen voltak alkalmasak a falak betörésére.

Vajda-Hunyad vára délkelet felől.
Vágó Bertalan eredeti fölvétele.
A várnak ez a része túlnyomólag Bethlen Gábor fejedelem műve, tehát későbbi eredetű. Szélről látszik a Nyebojsza-torony, e mellett a fehér bástya, majd Bethlen Gábor ebédlő palotája, odább a buzogány-ház, a várkápolna, az asszony háza, legszélről pedig a municziós bástya.

A várfalakat ezen felül, ha csak lehetett, mély árkokkal vették körül, a melyekbe ostrom idején valami patakot, folyót vezettek. Néhol, ha mocsaras volt a vidék, az egész tájékot is elborították vízzel. De ha lehetett, nem tették ily egyszerűvé az erősséget. Ha annak közelében város volt, a mint a legtöbb nagyobb várnak aljában csakugyan volt, azt is körülvették falakkal, a melyek az igaz, már nem voltak oly erősek, mint a vár falai, de mégis alkalmasak voltak arra, hogy az ellenséget huzamosabb ideig feltartóztassák. Néhol a várban is volt valamely különösebben megerősített épület, a melyet belső vár-nak neveztek. A városok között azonban nem mindenikének volt fellegvára, csak maga volt megerősítve, például Buda, Kassa, Lőcse stb. A legtökéletesebbek természetesen az országos végvárak voltak, a melyek mindenikéhez egész sora az apró váraknak csatlakozott. Ilyenek voltak: Jajcza, Szrebernik, Szabács, Nándor-Fehérvár, Temesvár, Karánsebes, Orsova, Szörény stb. Kisebb végvárakban Mátyás halála táján Bosznia volt leggazdagabb, de azok egymás után elestek. Különben e kis erősségekkel is sok baj volt. A vidék népe közönyös lévén a hon védelme iránt, nagy költségbe, fáradságba került egy-egy várnak Magyarországból való élelmezése. A lépésről-lépésre, minden kis kastélyban, minden bármi silány fallal körülvett helységben való ellenállásnak ideje csak akkor érkezett el, mikor magyar területen folyt a harcz.

Vajda-Hunyad vára nyugat felől.
Vágó Bertalan eredeti fölvétele.
Balról a buzogány-torony, a hid fölött Corvin János tornya, a mögött a várpalota, elől az erkélyek s a függő folyosó, odább a Nyebojsza-folyosó és torony.

Mi minden tartozott egy vár felszereléséhez: azt elszámlálni nem könnyű dolog.

E korból fenmaradt némi összeírása Eger várának, a mely szerint volt ott: 269 vasból, 24 rézből készült „szakállas” puska s ötven egyéb réz-puska, egy óriási mordály, 14 bombárda, 2 nagyobb s több kisebb taraczk, valamint haubitzok, más néven hophynczkák. E taraczkok némelyiket 250 fontos golyókat szórt. Volt két nagy hajítógép és tizenöt u. n. tekervény; tüzes lapda: nagy 18, kicsi 9. Voltak a várban nagy mennyiségben íjjak és nyílak is; és pedig 55 számszeríjj, 30 közönséges íjj, 13 tüzes nyil, közönséges nyil egy tonna, ugyanannyi löveg a hajítógépekhez, tizenkét tonna lőpor, egy láda nagy s nyolcz láda közepes vasgolyó. Volt továbbá 271 lándzsa vagy kopja s 2 „theged”-nek nevezett dárda, hat bárd és tizenegy u. n. tarpajzs. Voltak még vasas csépek a falra felkapaszkodni akaró ellenség leütésére; máskülönben az ellent forró vízzel, szurokkal szokták leönteni. Az utóbbi is hordószámra állott Eger pinczéjében. Arról is volt gondoskodva, hogy a várban szükség esetén elő lehessen állítani a legszükségesebb lövőszereket. Azért nagy mennyiségben állott ott a salétrom, a kén s a faszén, valamint az öntésre kész vas, meg a fából és vasból készült minták. Ha ennyi minden volt – pedig ez az összeírás nem is tökéletes – az ellenségnek akkor utjába alig eső Egerben, mennyi mindennek kellett lennie Nándor-Fehérvárott, Szörényben vagy Jajczán?

A váraknak katonával való ellátása is sokkal nagyobb gondot adott akkor, mint mai napság. Akkor a nemességen kívül senki sem volt köteles katonáskodni. Az szolgált tehát, a ki arra kedvet érzett magában s ott szolgált, a hol akart. Zsoldja sem volt épen oly meghatározott, hogy esetleg alkalom adtán valamivel többet ne szedhessen. Ily körülmények között a várak tulajdonosai megbíztak egy-két nemest, a kik azután magukra vállalták a zsoldosok fogadását, maguk is a szerint nyervén díjat, a hány katonát toborzottak. E hadnagyok még abban a kedvezményben is szoktak részesülni, hogy egy vagy más a várhoz tartozó birtokon gazdatiszti teendőkkel is megbízták őket, a mi igen jövedelmező volt.

A közvitéz zsoldja bent az ország közepén is évi 9 forint volt, a teljes, a mainál kétségkívül bővebb ellátás mellett, a mi abban az időben minden esetre igen szép pénz volt. Nem voltak aránylag ily jól fizetve a pattantyúsok. Egy ilyennek mindenfélét kellett magában egyesítenie: készítette a puskaport, a golyókat, vezényelte az ágyúval való bánást oly tüzéreknek, a kik nem voltak gyakorlottak, hanem csak a gyalogok közül vétettek. Gyakran még a puskakészítés is a pattantyúsok teendői közé tartozott, a miben egyébiránt a lakatosokkal és kovácsokkal osztoztak. S mindezért 14 aranyat kaptak fizetésül. Jobb világ járt ekkor a katonai zenészekre, a kik részint síposok voltak, részint dobosok. Az utóbbiakat a lovasságnál használták akkor. A zenekar beszerzését, rendesen egy-egy nemes zenész vállalta magára, a ki minden ló után – mert a zenészek is lovon ültek – 10 arany forintot kapott, továbbá asztalára 12, egy rókatorkos mentére 6 s egy nyári öltözékre 4 frtot.

Sajnos, hogy ily részletes adatok csak egy-két, az ország belsejében állott várról maradtak fenn, a végvárakról csak kevés, pedig azok voltak a vitézi élet főszékhelyei. Így tudjuk, hogy Nándor-Fehérvárott 400 gyalog, háromszáz huszár, harminczöt pribék és ezer naszádos volt szolgálatban. A vár őrségét támogatták szükség esetén a városi polgárok, a kik ezért jutalmul az államtól némi segélyt kaptak. Ezekhez járultak továbbá némely félig odatartozó csapatok is, amelyeknek hasonló szervezetök volt, mint az ujabb korig fenállott határőrvidéknek. Volt ugyanis a vidéken 520 huszár, a kiknek adójukat részben vagy egészben elengedték s ennek fejében szükség esetén lóra kellett kapniok és magokat a nádorfehérvári parancsnok rendelkezése alá adniok. Jajczán volt 270 gyalogos és 410 lovas. Ezenkívül az őrség függelékei voltak a szomszéd kisebb erősségekben: Jezerón, Banyalukán, Sólyomfészekben és Lováczon levő csapatok. Szabács teljes őrségét nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy ötszáz huszárja és száz naszádosa volt.

Ily nagy csapatok voltak egy-egy erősségben, a melyek aránylag többe kerültek, mint a mennyit egy hasonló nagyságú belföldi vár fölemésztett. Élelmezése, hadikészlettel való ellátása sokkal nehezebb, a katonák zsoldja is nagyobb volt: havonként 2–4 forint a són kivül, a mi ekkor egyik főfizetési eszköz volt az állam részéről. Az is emelte a költségeket, hogy a tisztekben nem bízván, a főbb állomásokat rend szerint két-két emberrel töltötték be. Így két-két úr viselte a bánságot, de még az albánságot s a kapitányságot is. Ily körülmények között nem csoda, ha a végvárak védelme maga többe került az országnak évi százezer forintnál, s ebből a szükséges erődítés-pótlásokra nem telt. Ezeket rendesen hazafias főpapok hagyományaiból eszközölték.

Az is baj volt, hogy az állam pénzügyei ritkán lévén rendben, főbb katonai hivatalt csak oly ember viselhetett, a ki szükség esetén félévig vagy tovább is képes volt a költségeket előlegezni. Ez egyrészt a hadügyre volt káros, mert tehetséges, de szegényebb emberek a magasabb állásokból ki voltak zárva; másrészt, mert az állam ezeket az előlegeket uzsorával volt kénytelen visszatéríteni. Káros volt végre azért is, mert az illető magánember csak úgy a hogy tudván a költségeket előteremteni, a hadiszerek beszerzése mindig rendetlenül történt.

* * *

A középkornak alig volt kevesbbé tiszta felfogása valamiről, mint a pénzről. Ennek következtében nem volt állam – legfeljebb némely olaszországi köztársaságot kivéve – a mely pénzügyei felett áttekintéssel bírt volna. Azért a legtöbb országban azt látjuk, hogy az állami bevételek aránytalanul csekélyek voltak ugyan, mégis a népnek nem kis megterheltetésével jártak. S ennek következménye volt az is, hogy annyi függött a király, illetőleg megbizott tisztviselő egyéniségétől. Ugyanazon az alapon, ugyanazon adónemek mellett egyik király óriási erőt tudott kifejteni, míg a másik roppant szegény volt. Az Árpádok kihalta táján szinte azt mondhatni, hogy a nemzet már-már a bukás szélén állott. A IV. László korabeli kunvilág, a III. Endre idejében s halála után folyt belviszályok oda juttatták az országot, hogy az előbb hatalmas és gazdag magyar királyok utóda majd minden jövedelem-forrás nélkül állott. De I. Károly király erélyes egyénisége végre is győzedelmeskedett minden ellenfelén s bár rendkívüli ujítások nem jelzik kormányát, halála után az ország pénzügyei a legjobb rendben s a pénztár tömve valának.

A zólyomi vár. (XIV. század.)
Myskovszky V. „Magyarország középkori és renaissance-stilű műemlékei” czimű művéből.

Fia Lajos követte példáját s ennek köszönheté, hogy bár olaszországi hadjáratai igen sokba kerültek, pénztára nem érzé meg. Pedig anyja is olaszországi útjára 1,620,000 arany forintot vitt magával, a mi akkoriban roppant kincs volt.

De a mit e két uralkodó megtakarított, az Nagy Lajos halála után csakhamar elpusztult. Rövid időn az állam összes pénzügyei tökéletes rendetlenségbe jutottak. S ez nemcsak az asszonykormány alatt volt így, hanem Zsigmond kormánya alatt is. Ez a király ugyanis, bár általában kitünő tehetséggel, nagy buzgalommal s igen széles látkörrel bírt, nem született gazdának. Gyakran jövén pénzzavarba, kénytelen volt a későbbi évek jövedelmét előre elkölteni. Ennek következtében jutott aztán annyira, hogy oly sokat kellett zálogba vetnie.

Halála után a viszonyok nem fordultak jobbra. A helyzet épen nem volt olyan, hogy a pénzügyek rendbe jöhettek volna. A polgárháborúk, a csehvilág a felföldön, az alvidéken nagy erővel előtörő törökök nem tették az országot arra alkalmassá. Ily viszonyok között lépett a trónra Mátyás, a ki nálunk addig szokatlan mértékben tudta a rendelkezésre álló eszközöket felhasználni. Pedig uj adókat nem hozott be, csak a mentességek legnagyobb részét semmisíté meg. Nagyban emelte e király jövedelmét az, hogy ő volt az ország legnagyobb birtokosa, továbbá, hogy Ausztriát és Csehországot meghódította.

Halála után az ország siralmas állapotba jutott. II. Ulászló épen ellenkezője volt Mátyás királynak: mindenből a lehető legkevesebb hasznot húzta. A mentességeket rendre megujította. Ehhez járult hozzá, hogy az osztrák tartományok elvesztek s hogy a koronajavak legnagyobb része Corvin János kezében volt. A cseh tartományok ugyan kezünkben maradtak, sőt maga Csehország kapcsolatba lépett az országgal, de a csehek még saját országuk költségeit sem akarták fizetni. Így történt, hogy Csehország semmivel sem járult az udvar költségeihez, nem is szólva arról, hogy a török ellen segített volna bennünket. Sőt inkább Magyarország pénzéből szép számú cseh udvari embert tartottak el, a kik magyarországi jószágaik után ezenfelül még adómentességet is élveztek.

Sajnos, hogy az ország bevételeiről és kiadásairól vezetett jegyzékek – egy-két II. Ulászló korabeli kivételével – mind elvesztek. Régibb időkről csak igen hiányos adatok maradtak ránk. Így meglehetősen töredékes dolog az, a mit az országnak akár összes jövedelmeiről és kiadásairól, akár az egyes adónemekről tudunk. A többi közt fenmaradt egy jegyzék, a mely szerint az országos jövedelmek V. László uralkodásának egyik évében 113,000 forintra rugtak. Csakhogy ebben az adónemeknek csak igen kis része van felsorolva, minek következtében az teljesnek korán sem tekinthető. Az állam bevételei mindenesetre sokkal nagyobbra teendők. Mátyás király korából épen semmi költségvetés sem maradt ránk, úgy hogy csak a külföldi követek jelentései, az oklevelek s hasonlók mutatják, hogy a jövedelem az egy milliót felülhaladta. Teljesebb képet csak II. Ulászló koráról alkothatunk magunknak. Tudjuk például, hogy 1494-ben a kiadások 196.944 frtra, a bevételek 177,305 forintra rugtak, a következőben pedig 139,838 forintot adtak ki 136,654 forint bevétellel szemben. II. Lajos idejében, 1523-ban, az előirányzat szerint az évi kiadásokat 324,408 forintra, ellenben a bevételeket 180,709 forintra becsülték. E számoknak az a nagy hiányok van, hogy a jövedelmeket egész teljességökben nem tüntetik fel, mert azokat, a melyek egy vagy más czélra külön voltak kiutalványozva, figyelmen kívül hagyják. Így például a II. Ulászló uralkodása két évéről szóló részletes kimutatásokban az elzálogosítot birtokok és vámok jövedelméből semmi sincs felemlítve. Azért ezek az összegek korán sem tüntetik fel az állami vagyon s az adó nagyságát. Azt is figyelembe kell venni, hogy néha valaki adóhátralékot fizetett, máskor kevesebbet az évi adónál, a mi nem tünik ki a számadásokból. Nagyjából azonban mégis képesek vagyunk, hogy a jövedelmek egyes ágait s azok mibenlétét feltüntessük.

Első helyen áll a kamara haszna, vagyis szorosabb értelemben a kamara haszna megváltására való egyenes adó. Ez telkenként előbb 18 denár volt, Zsigmond idejében 30, azontúl 18, Mátyástól kezdve 20. Régebben majdnem mindenki fizette, még az egytelkes nemesek is, s csak nagybirtokosok voltak alóla fölmentve. Később a mentességek mind számosabbakká lettek. Mátyás a kamara haszna helyébe a királyi kincstár adóját hozta be, de ez tulajdonkép teljesen megegyezett amazzal. Csak az volt köztük a különbség, hogy az utóbbinál a mentességek nem voltak érvényesek. II. Ulászló korában ismét helyre állíták a régi rendszert, minek következtében a telkeknek úgyszólván a fele nem fizetett adót, illetőleg nem fizette azt a központi pénztárba. És pedig nemcsak a Kinizsi által kormányzott tizenkét megye, a honnan csak a felesleg – egyik évben ötezer forint – érkezett Budára, hanem azonkívül az összes főurak és főpapok birtokai sem. A jobbágyoktól ugyanezeken a földeken is beszedték az illő adót, de azt a földesúr magának tartotta meg azon kötelezettség terhe alatt, hogy abból zászlóaljat tart fenn az ország javára. Csakhogy a zászlóaljakat nem az ellenség megfékezésére használták, hanem arra, hogy egymás birtokait háborgassák, egymáson ejtett sérelmeket megtoroljanak, vagy hogy Budán s a Rákoson pompázhassanak velök és alkalom adtán szavuknak ott súlyt kölcsönözzenek. Háború idején egy-egy rakonczátlankodó főúr képes volt az egész vidéket megakasztani, mert ha nem kelt fel, szomszédjai sem mertek megmozdulni. Erre pedig az illető úrnak gyakran joga volt. Nem tartozott ugyanis a kivételes esetek közé, hogy egyik-másik főúr valamely évre magát a hadi szolgálat alól megváltotta.

E megváltások valóban figyelemre méltók. Báthori Endrének például volt pár ezer jobbágya, a kik több ezer forintot tartoztak volna fizetni, ha nem főúr birtokában vannak. Ezt az összeget Báthori szedte be, a minek fejében köteles lett volna az állam védelmére egy zászlóaljat készen tartani. Csakhogy megváltotta magát egy évre a hadiszolgálat terhe alól, ezer forinttal. Tehát az állam elengedett bizonyos szolgálatok fejében több ezer forintot, s ezen szolgálatokat ezer forinttal megváltani engedé. Szinte hihetetlennek látszik ez s mégis igaz. A minek egyébiránt az az értelme, hogy ha azok az összegek az ország pénztárába folytak volna, úgy a megfelelő hadiszolgálatról valamikép gondoskodni kellett volna, míg így az udvar az ezer forintot egyszerűen elprédálhatta.

Így történt azután, hogy a sereg rendetlen volt s a „kamara haszna” fejében is kevés pénz folyt be. Sőt volt oly megye is: Árva, a honnan a kincstárba semmi sem került, mert a beszedéssel járó költség fölemészté a jövedelmet.

A másik legjelentékenyebb forrását az adónak képezték a királyi városok, a melyektől többnyire elkülönítve kezelték a királynéi városokat. Egyébként egyforma volt az eljárás e két csoporttal szemben. A városok a középkorban, mint az ipar, a kereskedelem s a szabad földművelés székhelyei kiváló jelentőséggel bírtak. A királyok nem is késtek nekik szabadalmakat adni, de annál inkább igyekeztek azok árát tőlük busásan megvenni, adó alakjában. A városok mindenféle czímen voltak kénytelenek adózni s már maga az állandó, rendes adó is háromféle volt: az úgynevezett királyi adó, amelyet mintegy földadóul fizettek Sz.-György-, Sz.-Mihály- vagy Sz.-Márton-napján; továbbá a „kamara haszná”-t helyettesítő collecta s az újévi ajándék, a mely utóbbi ekkoriban már valóságos rendes adó volt azzal a különbséggel, hogy rendszerint nem készpénzből állott, hanem arany és ezüst készítményekből. E három neme a rendes adónak azonban nem volt nehezen elviselhető a polgárokra nézve, ámbár sokkal nagyobb volt, mint a hasonló nagyságú falusi községek adója. De megtámadták a városok adóképességét a rendkívüli adók vagy taksák, a melyek többnyire nagyobb összegre mentek a rendes adónál s néha több éven át ismétlődtek. Gyakran még az a teher is járult hozzá, hogy az összeg azonnal való megfizetését követelték. Ilyenkor azután ki-kieszközölték a polgárok, hogy káruk némi pótlásául egy vagy két évre minden adó alól fölmentessenek. A városok adója a különböző időben különböző összegeket eredményezett. Buda és Pest rendes adójuk többnyire 4000 forint volt, Szegedé 2000, Sz.-Fehérváré 600; a többiek is hasonló vagy kisebb összegeket fizettek.

Ehhez csatlakozik már hasonlósága miatt is a kiváltságos területek és népek adója. Így V. László idejében a jász-kunok 10,000 forintot fizettek, a zsidók 4000-et. A székelyek adója is nagy volt, csakhogy azt igen ritkán kellett beszolgáltatniok. Mert csak akkor fizettek, ha a királynak fia született. Ez volt az úgynevezett ökörsütés. Nevét onnan vette, hogy minden ház tartozván egy ökröt adni, arra a királyi bélyeget sütötték. Ellenben állandó és elég nagy volt a szászok adója, a melyet az 1523-ki költségvetésben 8300 forinttal vettek fel; azonkívül ők is gyakran fizettek rendkívüli adókat, épúgy mint a városok.

A királyi jövedelmek egyik épen nem jelentéktelen részét alkották a koronajószágok-ból való bevételek. Mátyás király idejében mindezek jó karban voltak, úgy hogy évenként mintegy 50,000 forintot jövedelmeztek. II. Ulászló korában ellenben mindez megváltozott. Nem volt meg az erős kéz, a mely a tiszttartókat rendtartásra kényszerítette volna. Így a jövedelmek, míg a sok kézen át a királyhoz érkezének, igen leolvadtak. Jószág különben is kevesebb volt Ulászló birtokában, mint bármely más királyéban, mert Mátyás, mint azt annak helyén elmondtuk, a koronajószágok tetemes részét fiának adományozá. És Ulászló a helyett, hogy igyekezett volna a megmaradt keveset megtartani, épen nem volt fukar az adományozgatásban és elzálogosításban. A nemzet méltó bosszúsággal szemlélte, hogy a koronajavak tékozlása mennyire csorbítja a királyi jövedelmeket s ezzel mennyire sulyosbítják a polgárok terheit. Elhatározták tehát az 1514-ki országgyűlésen, hogy a koronának bizonyos javai annak elidegeníthetetlen tulajdonát képezik. Ilyenekül határozták a királyi városokat, mint Budát, Pestet, Pozsonyt, Nagy-Szombatot, Sopront, Kassát, Eperjest, Bártfát, Ó-Budát, Székes-Fehérvárt, Esztergomot, Szegedet, Lőcsét, Kis-Szebent és Szakolczát, továbbá a szabadságaitól ekkor már megfosztott Visegrádot, Csepelt és Rozst, a mai szentendrei-szigetekkel; a bányavárosokat: Nagy-Bányát, a huszti erősséggel s a mármarosi öt várossal: Huszttal, Técsővel, Viskkal, M.-Szigettel és Hosszúmezővel, valamint a bányákkal; Erdélyben is minden aknát, valamint Kolozsvár városát, Munkácsot, Diós-Győrt, Görgényt és Dévát uradalmaikkal. Különben minden királyi birtokra nem mondták ki ezt a föltételt, így már 1518-ban zálogban volt Szeged, Eperjes, Kis-Szeben a nádornál, Perényi Imrénél; Szakolcza, Nagy-Szombat Szapolyai Jánosnál; Esztergom az érseknél; Sopron valami Gyuricskónál; Ó-Buda Barber Istvánnál. A Csepel szigetét zálogkép Szalkai akkor még váczi püspök bírta, Munkácsot az erdélyi püspök, Husztot pedig mármarosi sóaknákkal Perényi Gábor. Teljesség kedvéért még hozzátehetjük, hogy ugyanekkor a harminczadok is majdnem kivétel nélkül zálogban voltak. A mit a javakból kiváltottak, az sem jövedelmezett semmit a szoros értelemben vett királyi kincstárnak, mert Mária királyné udvartartására szánták.

A királyi jövedelmek között igen előkelő helyet foglalt el a bányászat s a pénzverés. Az utóbbi kivált olyan jövedelmező volt, hogy a középkorban majdnem első helyre szokták tenni. II. Lajos idejében is 124,297 forintra becsülték az ebből befolyó évi hasznot, a mi az akkor mindössze 180,709 forintra menő általános bevétellel szemben igen jelentékenynek tünik föl.

A bányászatról Magyarország akkoriban igen híres volt, de azért a bányaművelés a mai fejletlen állapotokhoz képest is igen szegényes volt. Másra alig fordítottak figyelmet, mint a nemes fémekre. Ezeket általában királyi tulajdonnak tekintették, a miért is I. Károly törvénye értelmében a birtokosoktól a bányákat el lehetett venni, az alatt a föltétel alatt természetesen, hogy a király más birtokkal kárpótolja. Máskor pedig azt rendelték, hogy a birtokos bírja ugyan bányáit, de azok jövedelméből két harmadrész a királyi kincstárt illeti. Az is alapelvül szolgált, hogy nyersen aranyat, ezüstöt külföldre szállítani nem szabad. E törvény kijátszására azonban nem egy példával találkozunk.

A bányászatot az Anjou-királyok: I. Károly és Nagy Lajos igen felkarolták, úgy hogy már alattok az aranybányák igen szépen jövedelmeztek.

E korból való az a hagyomány, a mely ha szó szerint nem is igaz, de elég jellemző, t. i. hogy Ujbányán a munkásoknak fizetésül csak az aranyport adták, a mely munka közben ruhájokra hullott, s ebből is meggazdagodtak.

Mátyás idejében is szépen jövedelmeztek a bányák, ellenben II. Ulászlónak mindenkép szerencsétlen uralkodása e tekintetben is az volt, úgy hogy nehány év alatt a bányák legnagyobb része víz alá jutott. Ekkor azután, hogy veszett fejszének legalább a nyele kerüljön, kiadták a bányákat 36,000 forint évi haszonbérért a Thurzó-Fugger-féle magyar-német üzlettársaságnak. Az egésznek lelke Thurzó János volt, a ki elment Velenczébe, ott magát éveken át bolondnak tetetve bejutott az olvasztóba s a fémolvasztás minden titkát kitanulta, a mi Magyar- és Németországban akkor még ismeretlen volt. A vállalkozókra nézve az olcsó bérlet mellett ez az üzlet igen nyereséges volt, de ők ezzel meg nem elégedve, az állam kárára nagy csalásokat vittek véghez. Ennek következtében kénytelenek voltak a nyereséges üzlettől megválni, ámbár tény, hogy a bányák ezentúl sem kerültek jobb kezekbe s például 1519-ben csak 14,000 forintra ment az összes bevétel, amely ezen a czimen a kincstárba befolyt.

A bányászat többi ágai közül még a só-bányászat részesült legnagyobb figyelemben. Királyaink a sóbányászást a legrégibb időktől fogva királyi jognak tekintették. E czikkből V. László idejében harminczháromezer forintnyi haszon volt. Mátyás király korában pedig felment százezerre, nem számítva azt a nagy mennyiségű sót, a mit az ország főtisztviselői és katonái fizetésök egy része fejében nyertek. II. Ulászló idejében azonban, miért, miért nem? ez a jövedelem is megfogyott, úgy hogy 1519-ben már csak 16,000 forintra ment, míg 1523-ban e czímen semmit sem irányoztak elő; a miből kitűnik, hogy a sóbányák ekkor mind idegen kézben voltak. Bármily gazdag volt azonban hazánk sóban, az még sem akadályozá, hogy nagy mennyiségű lengyel sót ne szállítsanak az ország éjszak-nyugoti részeibe. E körülmény visszásságát érezte a közvélemény is s ennek volt a következménye, hogy Zsigmond korában törvényt hoztak, mely szerint azontúl nem szabad lengyel sót behozni. Ezt az intézkedést azzal okolták meg, hogy „nagy bolondság mástól venni azt, a minek az ország maga is bővében van.”

A bányászat egyéb ágai közül még a réz-bányászat virágzott a külföldi nagy kereslet következtében, míg a vasbányászatot igen kis mértékben űzték. Igaz, hogy akkor a vasat sokkal kevésbbé is használták, mint jelenleg. Mátyás király korában Tata tájékán nagyban törték a vörös és fehér márványt, a mit nagy mennyiségben szállítottak a király budai és visegrádi építkezéseihez, de ez természetesen csak igen másodrendű ága volt a bányászatnak.

A királyi jövedelmeknek ezenkívül igen jelentékeny részét alkották a vámok s a harminczadok. Ezeknek kereskedelmi jelentőségéről alább fogunk szólani. Itt csak azt akarjuk megemlíteni, hogy igen tetemes összegeket képviseltek. Részletesen azért nem ismeretesek, mivel II. Ulászló sietett azokat zálogba vetni s az egész korszakon át majdnem valamennyi folyton másnak volt a kezében.

Mindezek oly állandó jövedelmei voltak a királynak, hogy a nemzetnek nem állott jogában ezeket megajánlani vagy meg nem ajánlani, hanem mindenesetre beszedhette az uralkodó. A nemzet megajánlásának joga csupán a segélyre, a rendkívüli adóra szorítkozott. Régebben az valóban kivételes volt, később azonban mind gyakoribb alkalmazást nyert. Különösen Albert uralkodásától kezdve, a mikor a rendek a Zsigmond idejében 30 denárra emelt „kamara haszna”-féle adót leszállították, ellenben rendkivüli adóul 2/3 forintot ajánlottak meg. Ez első pillanatban talán különösnek látszik, de a rendek abból az igen helyes felfogásból indultak ki, hogy kevesbíteni kell az oly adókat, a melyek a királyt okvetlenül megilletik, ellenben szaporítani kell azokat, a melyeket a rendek beleegyezése nélkül szedni nem lehet. A rendek, ha ily adót megajánlottak, mindig különösen kitették a törvényben, hogy ezt csak az illető alkalomra teszik, a nélkül azonban, hogy abból valami következtetést lehetne levonni. Különösen szinte rendessé vált ez az adónem – telkenként egy forint, amibe a kamara hasznát is beleértették – Mátyás király korában. A Jagellók idejében is több ízben megajánlották, de nem mindig s hol nagyobb, hol kisebb összegben. II. Ulászló idejében megkísérlék ily nagyobb adónak országgyűlésen kivül való kivetését, de a legközelebbi országgyűlés elhatározta, hogy a mely megye ily parancsnak enged, annak nemessége becstelennek tekintessék.

A felsorolt adókon kívül a koronának voltak még vegyes jövedelmei is. Így az ajándékok, a melyeket némely előkelők és különösen a városok szoktak adni, továbbá a pápa által az egyházi javadalmakból szedett tized némely része stb. Ilyenek voltak a királyok által törvény nélkül kivetett adók is, a minőkkel, mint említők, különösen a városokat terhelték. Ezeket mindenféle czímen igényelték, például, ha a király családjában valami nagy eset, mint házasság adta elő magát stb. Igaz, hogy e tekintetben oly tökélyre nálunk nem vitték, mint Szerbiában, a hol például még a herczeg fiának fogzása is alkalmul szolgált ily rendkívüli adó kivetésére.

Nem kisebb érdekűek az ország kiadásai. Mekkora volt ezek összege? szintén csak igen kevés évből ismeretes. Mátyás király igen nagy jövedelmét is elköltötte, utódai idejében pedig soha sem felelt meg a jövedelem a kiadásoknak. Ezek különben csak két, illetve három főtételre oszolnak: 1. az udvartartás költségei; 2. az országos főtisztviselők díjai; s 3. a határok védelme. A két utóbbi is jó részt megegyezik, miután a főtisztviselők fizetései sem kizárólag saját személyöket illették, hanem azzal a rendeltetéssel bírnak, hogy katonai csapatok fentartására szolgáljanak. II. Lajos idejében az udvartartás egy évi kiadásait 108,000 forinttal irányozták elő, a nélkül, hogy ebben a királyné udvartartásának költségeit belefoglalták volna. A honvédelem – értve ez alatt a végvárak fentartását – többe került évenként százezer forintnál. Így maga Nándor-Fehérvár 18,874 forintot igényelt készpénzben és 5010 forint értékű sót. Az állam főtisztviselői közül a nádor 4000 forintot kapott pénzben, 2000-et sóban, az erdélyi vajda 9000-et és 3000-et sóban, a szlavóniai bán 10.000-et és ezeret, a mihez az odavaló városok még 490 forinttal adóztak. A temesi főispán és huszárjainak 11,272 forint készpénzben és 2424 sóban volt megszabva. Ehhez járult, hogy e főurak minden birtokaikra nézve adómentesek valának. A honvédelmi költségek közé számítandók még azok a segélyek is, a melyeket egyes városok nyertek a kormánytól; így Temesvár 300 forintot, Szalánkemén 500 forintot és száz forint ára sót, két annyi sót pedig Nándor-Fehérvár. 1494-ben a jajczai polgárok ötven, a jezeróiak 46, a bocsákiak, banjalukaiak és lovacziak együtt 90 forint segélyben részesültek. E segélyeket természetesen nem kell úgy érteni, mintha az állam az ellenségnek kitett eme vidék lakóinak hűségét akarta volna azzal megvásárolni, hanem hogy az állam is segített némileg a polgárok terhein, hogy a végvárakat jobban fentarthassák.

De ha a nemzetnek volt is beleszólása az adó megajánlásába, abba nem volt joga beavatkozni, hogy miként költik el a nép vérén szerzett milliókat. Ez már teljesen a királynak, illetőleg a kincstárnokának volt a dolga, a minek következtében egy és ugyanazon a lapon van feljegyezve, hogy ennyibe és ennyibe került egy hajó fegyver Nándor-Fehérvár részére és hogy egy-egy forintot adott hetenként a király két udvari koldusa részére. A nemzet mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy az az eljárás, a mely szerint a király az összes országos jövedelmek hovafordítása fölött szabadon rendelkezik, a legkevésbbé sem felel meg a czélnak. Azt tapasztalták ugyanis, hogy az udvar könnyelműsége következtében az országos jövedelmeket alapjokban megtámadják, a mennyiben az elzálogosítások miatt mind kevesebb lett a jövedelem. Minthogy pedig az udvartartásban alig bírtak megtakarítást eszközölni, a megtakarításnak természetesen a honvédelem terhére kellett esnie, a mi bármely korban káros lesz vala, abban az időben pedig a mikor a török hazánkat már-már elborítással fenyegette, valósággal veszedelmes volt.

Az 1521-iki országgyűlés a bajon erélyes kézzel kívánt segíteni. Elhatározták az országos s a királyi kincstár elválasztását, s megszabták azokat a jövedelmeket, a melyeket a királyi udvarra kellett volna fordítani, a többi pedig a nemzet által választott kincstartók által a haza védelmére lett volna fordítandó. Ha sikerül e végzést megvalósítani, úgy hazánk e tekintetben megelőzi Európa összes országait. Mert még Angliában is, és pedig egész a XVII. század végeig, az volt az uralkodó felfogás, hogy a mi nincs bizonyos hivatalok, a katonaság stb. fentartására rendelve, az a királyt illeti. Csakhogy ez a korhoz képest igen merész ujítás nem tudott érvényesülni. A királyi kincstartó kezelte azontúl is az országos jövedelmeket, úgy hogy 1523-ban már a rendek is megelégedtek azzal, ha a királyi kincstartó a nemzet befolyása és ellenőrzése alatt áll.

Ha az akkori pénz- és adózási ügyön végig tekintünk, arra a tapasztalásra jutunk, hogy az államnak igen csekély volt a jövedelme s a kiadása, egybehasonlítva a mai óriási költségvetésekkel; még ha tekintetbe veszszük is, hogy a pénz értéke akkor valami tizenkétszer akkora volt, mint most. Ugyan mit csinálna kormányunk, ha a Mátyás korabeli egy vagy másfélmillió tizenkétszeresének megfelelő tíz-húsz millió forinttal, vagy a II. Ulászló korabeli 177,000-nek megfelelő két millió forinttal kellene beérnie!? De akkoriban a költségvetés egészen más alapon nyugodott. Az a nagyszabású tisztviselői gépezet, a mely jelenleg működik, e korban teljesen ismeretlen volt. Az iskolákról s egyéb tudományos vagy jótékonysági intézetekről való gondoskodást nem tekintették az állam feladatának. A mai földmívelés-, ipar- és kereskedelmi, meg a közlekedési miniszteriumok költségei akkor ismeretlenek voltak. De a közigazgatás- és törvénykezéséi is aránytalanul kisebbek voltak a maiaknál. Mindegyiknek legfőbb közegei voltak a megyék, a kiváltságos kerületek és népek, meg a városok tisztviselői, ezek pedig az államtól semmi fizetést sem húztak. S így az államot ez irányban csakis a főtisztviselők fizetése és mentessége terhelé. Az állami kincstártól elvont utóbbi összegeket azonban a költségvetésbe nem vették fel. A mai pénzügyminiszteri tárcza kiadásaiból az adó kivetésével és beszedésével megbizott nagyszámú hivatalokra való költség ismeretlen volt akkor. Ezt is a megyék s az úgynevezett dicatorok – adókirovók – végezték, a ki a beszedéssel járó költséget a befolyó adóból előre levonták, úgy hogy ezek az összegek sincsenek a bevételek közé fölvéve. S ámbár ez idő szerint a honvédelem volt az ország főterhe, rendes katonaságot csak Mátyás idejében tartottak. Máskor az államot csakis a végvárak és őrségeik fentartása terhelé, míg a rendes mezei csapatokat helyettesítő főúri és főpapi zászlóaljak, valamint a megyék által kiállított csapatok az államnak közvetlenül egy krajczárjába sem kerültek. A külügyminisztérium, illetőleg a követségek és konzulságok költségei sem terhelték akkoriban az országot, mert abban az időben a követküldés mindig rendkívüli dolog volt. A királyi jószágok jövedelmei sincsenek rend szerint a bevételek között felsorolva, a bélyeg még nem volt feltalálva, s ámbár a törvénykezésnél akkor is szedtek díjakat, azok egyenesen a birót illették s így az állam jövedelmei között nem szerepelnek. A hivatalnokok által kineveztetésökért járó fizetés-levonás sem volt ismeretes akkor, s így az állam jövedelmei között nem szerepelt.

Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy az államnak mind bevétele, mind kiadása olyan csekély volt. S ezen körülménynyel szemben annak visszássága is enyhül, hogy a királyi udvar költségei az egész jövedelemnek körülbelül egy harmadát nyelték el.

* * *

Mint élt a magyar ember, miként gondolkozott, mint viselkedett, nem az idegenek előtt, hanem otthon, az ő mindennapi életében? kétségkívül a legfőbb kérdés, ha képet akarunk alkotni eleinkről. A nemzetek valódi történetét ugyanis első sorban nem azok a nagy események teszik, a melyeket híres államférfiak, nagy hadvezérek visznek véghez, hanem az az apró, figyelemre alig méltatott s látszólag alig is méltó munkálkodás, a mit a földművelő, az iparos, a tisztviselő, az ügyvéd, az orvos, az író stb. naponként, tettének jelentőségéről jórészt nem is álmodva, végez. Az igaz, hogy e történet megismerése is sokkal több nehézséggel jár, mint a csatáké vagy a nagy politikai küzdelmeké. Látszólagos csekélységénél fogva régente senki sem fordított az emberek ezen munkálkodására figyelmet s csak a véletlennek köszönhető, hogy egyik-másik erre vonatkozó tudósítás fenmaradt.

Ezek fonalán legelőször keressük fel a vidék: a falvak s a puszták lakóit. Hogy miért vezetjük legelőször is ezekhez az olvasót? azt alig kell megokolnunk. Magyarország népének zöme mindig a vidéken lakott, míg a városok lakossága az egésznek csak kis részét alkotá.

Magyar úri viselet a XVI. század első felében.
Freskókép a fricsi várkastélyban. Myskovszky V. rajza. Ugyanannak „Magyarország középkori és renaissance-stilű műemlékei” czimű művéből
A jobboldali alak hegedőst ábrázol, kezében a kobozzal.

Az akkori nemes ember nem volt valami kiválóan finom vagy a mai értelemben lovagias ember. Már nevelése egészen más volt, mint jelenleg a hasonló vagyoni körülmények között élőké. E korban virágzott ugyan az úgynevezett „renaissance” míveltsége, de abban csak némely kivételes köröknek volt részök. A nemzet zöme – s itt csak az előkelőbb osztályokról szólunk – nemcsak teljesen idegen volt tőle, de még azoknak az elemi ismereteknek is híjával volt, a melyeket korunkban már a legalsóbb néposztálybeliektől is megkívánunk. Még Báthori István nádor sem tudta a nevét leírni, a mint egy okmányból kitünik, a melyet helyette fiai írtak alá.

A főnemesek mégis könnyebben tudtak szert tenni némi míveltségre, mint a köznemes. Azok ugyanis több helyt s míveltebb emberek között is nem épen ritkán fordultak meg, ez ellenben nagyon ritkán mozdult ki ősi fészkéből, vagy ha igen, akkor sem igen érintkezett másokkal, mint hozzá hasonlókkal. Ez történt például a megyegyűlések, országos vásárok, birtokba iktatások, határjárások alkalmával. Néha, de nagy ritkán s csak a jobb móduaknál fordult elő, hogy megjelentek az országgyűlésen. De itt is kivételes dolog volt, ha másokkal elegyedtek társaságba: rendesen együtt maradtak a megyebeli nemesekkel. Hasonlóképen történt fölkelések alkalmával is. Az, hogy a fiatal ember valamely városban, míveltebb körökben töltse ifjúsága nagy részét, akkor még szokatlan volt. Nemeseink, sőt főuraink a tudományos kiképzést igen fölösleges dolognak tartották, s nem igen törődtek vele: fiuk megtanult-e a káptalantól írni, olvasni, megismerkedik-e a vallás és számtan legelemibb igazságaival, vagy nem. De arra igen is súlyt fektettek, hogy tudjon jól vívni, lovagolni, bírkózni, úszni, szóval: csakis a testi ügyességekre fordítottak figyelmet.

A falusi nemes ember nemcsak maga utazott keveset, de házában is ritkán fordult meg oly ember, a ki világot látott. Az idegen irányában különben is bizalmatlansággal viseltetett, mert nem tételezte fel róla, hogy önérdek nélkül utazzék. Az egyedüli forrás, a melyből ismereteit a nagy világról rend szerint meríté: a vándor hegedősök éneke volt. Nagyon hibáznánk, ha ez osztályt első sorban költőkül tekintenők. A verses alak nálok csak az előadás formája volt, a melylyel rendszerint nem bántak valami kiváló csínnal. De erre nem is fektettek nagy súlyt. Czéljok csak az volt, hogy a nevezetes eseményekről hiteles tudomást szerezzenek s hogy azt jól, rosszul versbe foglalják. Aztán bejárták a félországot s majd a nagyobb várlakokban, majd a kisebb kuriákban, majd pedig valamely nyilvános helyen, a sokaság előtt adták elő énekeiket. S e szegény hegedősöknek óriási befolyások volt a nemzetre. Dalaikból, bármily egyszerűek voltak is, nem hiányzott az eszme s bizonyos, többé-kevésbbé helyes érzék a nemzet érdekei iránt. Ők hirdették a folytonos küzdelmet a török s a német ellen, s a magyar hazának és nemzetiségnek legbuzgóbb szószólói valának.

Az idegen nemzeteket a magyar nem szerette, de legkevesebbre becsülte a Magyarországon és melléktartományaiban lakó idegeneket.

E nemzeti büszkeség és arisztokratikus felfogás mellett igen természetes, hogy a nemzet általában minden újítástól vonakodék s hogy a külföldnek majom-módra való utánzása idegen volt előtte. Egy osztrák író ezért a magyarokat honfitársai elé például állítja, mondván: „Bármily nagy ország is Magyarország, magyar jellemét sohasem hagyja el.”

De ha a magyar nemzetiség élénk érzete a nemzet különböző osztályai között kissé szorosabbra fűzte is a kapcsot, annak csak kifelé volt hatása: bent csak úgy megvoltak az osztályküzdelmek, mint másutt. A paraszt kétségkívül haraggal tekintett a nemesre, az pedig a polgárság irányában nem viseltetett a legjobb indulattal.

A leghatározottabb osztályküzdelem azonban a főnemesség s a köznemesség között folyt. A minek következtében e két nemesi osztály egymás ellenében talán még nagyobb ellenszenvvel viseltetett, mint a többiek irányában. E küzdelemben fejlett ki a magyar köznemességnek az a jellemvonása, hogy mindig oly kiváló súlyt fektetett jogának fentartására, habár annak gyakorlása olykor nem állt is módjában. Mert mindig az volt a gondolata, hogy a körülmények változtával mégis csak hozzá jut igazához.

Ezek voltak jellemző fővonásai a magyar vidéki úri embernek s nagy részt ma is azok.

S most keressük fel a középkori magyar nemest foglalkozásaiban. Tévedne, ki azt hinné, hogy leginkább gazdálkodással foglalkozott. Ellenkezőleg, a nemesség földjét nem művelte, illetőleg jobbágyai által nem műveltette, miután élelmére rendszerint elég volt az ezek által fizetett kilenczed, sőt még ebből is gyakran akadt eladni való. Saját birtokain a nemes jobb szeretett baromtenyésztést űzni. Arra sokkal kevesebb ember kellett s a lábas jószágot, a melyet vásárokra hajthattak, sokkal könnyebben lehetett értékesíteni, mint a gabonát, a melyet az utak rossz volta s így a közlekedés nehézségei miatt csak igen közeli piaczokra lehetett elszállítani.

A középkori nemes, ha nem igen gazdálkodott is, azért épen nem élt tétlen életet. Magához legillőbbnek tekintette a fegyverforgatást. Erre készült már gyermekéveiben s ezzel foglalkozott egész életén át. A szegényebb nemes, a kinek nem volt módjában, hogy fiát neveltethesse, elküldte valamely jobbmódú nemesi vagy főúri házba. Ott nevelkedett éveken át, mint „apród” vagy „inas”. Mint ilyennek tisztében állott ura fegyverét tisztogatni, az asztalnál felszolgálni, kályhát fűteni stb. S mikor már meg tudta ülni a lovat, s bánni tudott a fegyverrel, akkor elindult szerencsét próbálni. Vagy annak az úrnak a csapatába állott, a kinél nevelkedett, vagy elment világot látni s másutt csapott fel közvitéznek. Ha jól viselte magát, pár év alatt lett belőle tizedes, majd hadnagy, kapitány. Ha nagyobb volt a tehetsége s a szerencse istennője sem feledkezett meg róla, még magasabb állásokig is felvihette, a mint történt például Szapolyaival és Kinizsi Pállal. Vagyont is szerezhetett, mert az ellenség ellenében magukat kitüntetett vitézek gyakran nyertek adományokat a királytól. Az akkori hadi szokások mellett a zsákmány is számottevő bevételi forrás volt. A kik pedig rendes és becsületes voltuknál fogva kiváltak, azokat gyakran tiszttartókul alkalmazták.

A nemességnek az a része pedig, a mely nem volt rászorulva, hogy idegen helyen nevelkedjék, otthon nőtt fel, legfölebb nagyobb korában ha elküldték egy időre. Főfoglalkozása birtokának védelmezése volt; mert mindig készen kellett lennie arra, hogy valamely szomszédja rajta üt és birtokából kiveri. Ezenkívül ellátogatott mindenféle megyei vagy egyéb gyűlésekre, határt járt és részt vett a beiktatásoknál. Ha tiszttartót nem tarthatott, igazságot kellett szolgáltatnia jobbágyainak, tőlök az adót behajtani stb.

Megismerkedvén a középkori nemes foglalkozásaival, lássuk: miként mulatott. Legkedvesebb szórakozása a vadászat volt, a melyet, mint igazi férfias testgyakorlatot, kiváló szenvedélylyel űzött. S e hajlamát kétségkívül az is növelte, hogy akkor sokkal több volt a vad, mint jelenleg, s ezeknek pusztítása az élet- és vagyonbiztonság szempontjából is figyelemre méltó volt. A vadászatból eredő hasznot azonban jórészt megsemmisítette a kár, a melyet a földesurak azzal okoztak, hogy egész falvak, sőt uradalmak népét rendelték ki a hajtásra, s paripáikkal, kopóikkal, agaraikkal szőlőn, vetésen keresztül rohantak.

Ha jól kilovagolta, kivadászgatta magát a régi nemes, jó étvágygyal asztalhoz ült. Ételben, italban nem volt válogatós s inkább a mennyiséget, mint a minőséget tekinté. Eledelét nem szerette magánosan elkölteni. Barátja volt a vendégségnek s atyafi, ismerős, sőt az idegen is – föltéve, hogy magához való volt – szíves látásra talált asztalánál.

A mi az akkori magyar konyhát illeti, az sokban különbözött a maitól. A legelső és legfőbb különbség az volt, hogy a leves még nem volt az étkezés rendes alkatrésze. Ha feladták is, csak az ebéd közepén kerítették sorját. Az ebédet a pecsenyével kezdték. Kiváló mértékben kedvelték a becsinált ételeket, a gulyáshús s a pörkölt különböző nemeit. A mellett a tésztások már akkor is megszokottak voltak a magyar ember asztalán, s a főzelékek is nem különben. Jellemezte az akkor magyar konyhát még az is, hogy szerettek minden ételt igen fűszeresen, illetőleg igen sósan enni.

De ha szerettek bőven és fűszeresen enni, készek valának arra inni is, még pedig sokat. Igen nagy kedveltségben részesültek a mesterségesen kezelt borok. Szerették a mézzel, fűszerrel, a mazsolával, továbbá a pézsmával és ambrával készített italokat. Az ürmös is igen kedvelt volt.

Nevezetes, hogy ez időtájban sokkal általánosabb kelendőségnek örvendett a sör, mint jelenleg. Azonban – úgy látszik – inkább csak a szegény osztály fogyasztá, a melynek borra nem tellett. Ezenkívül szokás volt a mézből készült úgynevezett méhser, a Kunságban pedig egy boza nevű, kölesből készült ital. A mai nép mérge: a pálinka még akkor nem volt ismeretes.

Az étkezés módja is tetemesen eltért a maitól. A hosszú, de keskeny asztalok mellett rendesen csak egyik oldalon ültek, hogy az étekfogók és pohárnokok a társaságot könnyebben kiszolgálhassák. Az asztali edények: a tálak, tányérok, poharak, asztaldíszek még általában nem voltak, mint a mai szokás tartja, porczellánból és üvegből, hanem a főrendűeknél ezüstből, a középosztálynál ónból, az alsóbb néposztálynál cserépből. Az ezüst-edényekre díszítésül gyakran alkalmaztak mithologiai vagy vadász-jeleneteket, azonfelül szerették aranynyal bevonni. A tányérok különben még nem voltak általánosan elterjedve s a Mátyás király udvarában élt Galeotti tanusága szerint még igen sok helyt mindenki, aki az asztalnál ült, a közös tálból evett. Hogy a sok híg étel leve szét ne folyjon, tányérul kenyeret tartottak maguk elé, a mely felfogta a lecsurgó levet, s miután jól felszedték, a tányért is megették.

A mai evőeszközök sem voltak még használatban. Különösen áll ez a villákról. Még Mátyás király sem használta a villát rendesen, s az egykorú írók épen azt az ügyességet emelik ki, hogy mily tisztán tudott ujjaival enni. Az asztalkendők is ismeretlenek voltak ez időben. E helyett ebéd után egyszerűbb házaknál tiszta, előkelőbbeknél illatos vízzel telt medenczéket hordtak körül, hogy a vendégek kezüket megmoshassák.

Az élelmezés általában elég olcsó volt s egy középrendű emberé alig került többe havi egy forintnál; az alsóbb néposztálynál természetesen ennél is kevesebbe.

Nagyobb volt ez időtájt a fényűzés a ruházat-ban. Uralkodóink a külföldi divatot követve, szerettek oly ruhát hordani, a mely czimerök szineit tüntette föl. Így láttuk ezt Nagy Lajos királynál. Zsigmond a konstánczi zsinaton nemzeti szinű ruhában jelent meg és pedig zöld alsó és vörös felső ruhában; a fehér színt a szegélyzet s a prém képviselte. Mátyás király csak felváltva hordta a nemzeti színeket mutató zöld, vörös és fehér kelméjű dolmányt. Hasonló tarka szinű ruhákban járt az egész nép. Különösen divatosak voltak az oly kelmék, a melyek aranynyal, ezüsttel voltak átszőve, s virágfüzérekkel, arabeszkekkel vagy csillagokkal diszítve. Még a papok is a rikító szinű ruhának voltak barátai. Nemzeti öltözékünk mai dísze: a zsinórzat ekkor még ismeretlen volt. Helyét bogláros öv, vitézkötés, bőven alkalmazott prém s jórészt már a kelmében lévő átszövések helyettesíték.

Magyar főurak a XVI. század elején.
A „Kaiser Maximilians Triumphzug” czimű művéből.

A mi a ruha szabását illeti, azt a csekély számú fenmaradt képből alig lehet megállapítani. A fő-ruhadarab: a dolmány a mai attillánál hosszabb volt, azonban rövidebb kabátokat is hordtak. A nadrág szűk volt. Felöltőül a köpönyeget nem igen használták. Jobb szerették a subát, mely az előkelőknél leginkább nyuszt-, czoboly- vagy hermelin-bőrből, vagy az úgynevezett variolusból készült. Az utóbbi különböző színű prémekből volt összevarva. A középosztály a róka- vagy farkas-bőrből készült subát hordta, míg az alsóbb néposztálynak birkabőrből készült subája volt. Fövegül részint különböző prémes sapkákat használtak, részint magas kalapokat. Lábbeli gyanánt vegyesen hordtak czipőt és csizmát.

A mi a haj- és szakálviseletet illeti, az a régibbtől mindinkább eltérve, a maihoz kezdett hasonlítani. Az Árpád-ház uralkodásának még legutolsó korszakában is említik, hogy a magyarok gyöngyöt, drágakövet fonnak a hajukba, szakálukba. Ennek a mohácsi vészt megelőzött időben már nyoma sincsen. A hosszú haj viselete is mindinkább csökkent az előkelőbbeknél, s legfeljebb valamivel volt hosszabb a most szokásosnál. Csak a nép alsó osztályainál fonta be a férfi. Ellenben a szakálviselethez eleink az egész középkoron át folytonosan ragaszkodtak.

De nemcsak ruhájával akart pompázni az akkor magyar nemes, hanem fegyveré-vel és lová-val is. A lószerszám ezüst pikkelyekkel és boglárokkal volt borítva. Ezüst részeit, sőt még a zablát s a kengyelt is, megaranyozták olykor. Nyereg dolgában is kedvelték a fényt. Ezüsttel, aranynyal diszítették s róla hosszan, gazdag redőzettel omlott alá a bársony vagy kamuka-csótár, egész a ló térdeig. Az elefántcsontból készült nyereg sem volt példátlan.

A cselédség-ben is szerették őseink a fényűzést. Főurainknak valóságos udvartartásuk volt, annyi polgári és katonai egyéniség kísérte őket mindenfelé. Nem ok nélkül hasonlította diadalmenethez Herberstein osztrák követ egynek-egynek bevonulását Budára.

De a mily fényűző volt a magyar étel-ital, ló és cseléd dolgában, oly csekélyek voltak igényei, a mi a lakás-t illeti. Nem adtak sokat arra, hogy a lakás valami különösen szép vagy nagy legyen. A legelőkelőbb emberek is beérték két-három szobával. Lényegesnek csak kettőt tartottak: a hálószobát s az ebédlőt. Ez utóbbinak jó tágasnak kellett lennie, hogy bármily széles jókedve kerekedik is a társaságnak, megférjen benne. Ezt különben az is előmozdítá, hogy az akkori lakások a butorzatnak nagy szűkében voltak. Asztalban ugyan nem volt hiány s ennek alakjában is nagy változatossággal találkozunk; sőt díszítésére is fordítottak figyelmet, kedvelvén különösen a fával kirakottakat. Voltak továbbá dívánok és egyéb pamlagok, de ezek többnyire nem álltak egyébből, vánkossal ellátott fapadnál. A pohárszékfélék vagy a csecsebecse tartására való ezerfiókú kis szekrények még csak inkább nyertek alkalmazást. De egyéb, különösen a ruháknak való szekrényeket, a melyek a mai butorzatban igen kiváló helyet foglalnak el, akkoriban leginkább a ládák helyettesíték, a melyeket czifrára festettek, hogy a szobának díszeül szolgáljanak. Ágy a legtöbb házban csak egy volt. A család gyermekei vagy a nők aludtak benne. Fiatal férfiak épen nem szoktak házasságuk előtt ágyban hálni. Az előkelők ezt a butort is igyekeztek feldíszíteni s azért leginkább az úgynevezett mennyezetes ágyakat használták, a melyeknek boltozata négy oszlopon nyugodott. Ezekre azután vagy jeleneteket festettek, vagy dús aranyozást alkalmaztak. Miután a házak a butorzat hiányossága következtében igen üresek voltak, annak némi enyhítésére igen szerették a szobák falait szőnyeggel, kárpittal beaggatni, a miért is ezeket a „ház öltözéké”-nek is nevezték.

A kertészet is igen kevés figyelemben részesült. Azt a szép szokást, hogy a csak valamire való vagyonnal bíró földbirtokos házát csinos kert veszi körül, még nem ismerték. A királynak, az esztergomi érseknek s még egy-két főúrnak voltak ugyan kertjeik, a melyek az egykorúak bámulatát is magukra vonták, de ez csak kivételes valami volt. A legtöbb háznál csak a leány tenyésztett némi kis virágot, az is elfonnyadt, mikor ápolójukat elvitték más házhoz asszonynak.

A középkorban a nők általában alárendelt szerepet játszottak. E tekintetben azonban a magyar nő még a legjobb helyzetűek közé tartozott. Mutatja az is, hogy hivatalos iratokban, a hol a férfit rendesen csak nevén nevezték, az asszonyához majdnem kivétel nélkül hozzá tették az „úrnő” kifejezést. Az is nagyobbá tette tekintélyét, hogy az ősi örökségben szintén része volt, birtoka felett majdnem teljes szabadsággal rendelkezett, még törvény előtt sem szorult képviselőre, sőt ő képviselhetett mást. A nyilvános életben, az igaz, keveset szerepelt a nő, de a háznál a maga dolgában korlátlanul uralkodott. Ő parancsolt kizárólag a nőcselédeknek, gyakran még a férficselédeknek is; ő gondoskodott a konyháról, a ház rendben tartásáról s így nem ok nélkűl szokta azt „az ő házának” nevezni. A hol a nő elég komolysággal bírt, ott a férfi még a pénz kezelését is szívesen reábízta. Míveltség dolgában természetesen hátrább álltak a nők, mint ma: legfőbb munkakörük szövésből, fonásból, főzésből, sütésből s hasonló házi dolgokból állott.

A régi magyar nemes imént vázolt rajzából azonban nem szabad arra következtetni, hogy olyanforma volt, mint a mostani paraszt. Hiszen anélkül, hogy írni és olvasni tudtak, nagy államférfiak, diplomaták voltak s minden faragatlanságuk mellett is valóságos urak. Megvolt bennök minden jó és minden rossz tulajdonság, a mi a felsőbb osztályokat jellemzi, s ha a tudományokban még oly járatlanok voltak is, minden tettök mégis úrra mutatott. Hozzá voltak szokva, hogy parancsoljanak a táborban, s hogy törvényt lássanak jobbágyaik felett. Barátjai voltak a fényűzésnek, ámbár kényelmök nem igen volt. Büszkék voltak őseik hosszú sorára, kivált ha a honfoglalásban részt vett egy-egy nemzeti hőshöz vagy híres bevándorlóhoz tudták vissza vinni eredetöket. Családjok becsületén semmi foltot nem tűrtek meg. Csakhogy e tekintetben más volt akkor a felfogás, mint most. Így például igen nagy szégyennek tartották, ha valaki alsóbb osztályú emberrel köt barátságot, azt ellenben nem tekinték a család becsületén ejtett foltnak, ha valaki rablást, gyilkosságot követett el, vagy ha megvesztegették. Még uzsorával is foglalkoztak, nem annyira a kisebb, mint inkább a nagyobb birtokosok közül, sőt e vádat a főpapok ellen is emelték.

A mi a papság társadalmi állását, életmódját illeti, az nagyjából olyan volt, mint a nemeseké. A főpapok úgy éltek, mint a főurak s a fényűzésben gyakran túltettek rajtok. Vagyoni állásukat, tekintélyöket az is előmozdítá, hogy több igen előkelő hivatalt rendesen velök töltöttek be, mint a királyi kanczellárságot, az ország kincstartó tisztét stb. A kanonokok életmódjuk olyan volt, mint a jóbirtokú középnemeseké, a plébánosoké pedig olyan, mint a köznemeseké, vagy az előkelő városi polgároké. Kivételt ez alól csak az úgynevezett kolduló barátok tettek. Ezeknek tilos lévén a vagyon gyüjtése, tagjaikat leginkább csak az alsóbb néposztályból ujonczozták, de épen ezért hasonlók maradtak a néphez s voltak erre oly roppant hatással.

A köznép életmódjáról nem sokat mondhatunk, mert arra nézve alig van egy-két adatunk. Általában elég nehéz volt a nép helyzete, ámbár a napszám elég magas volt. Már egy gyermek-munkásnak öt-hat dénárt fizettek egy napra, a favágónak tizenharmadfelet, egy gyártónak segéddel tizenhatot, kőmívesnek 8–9-et, kőfaragónak 16-ot, ácsnak 10-et.

Csakhogy igen ritka eset volt az, hogy a szegény ember a maga tetszése szerint kaphatott munkát, részint a munkahiány következtében, részint, mert földesurának volt lekötelezve. Az is előfordult, hogy egy-egy hatalmas úr másnak jobbágyait hajtatta el munkára. A kényszermunka rend szerint silány munka s így a nép nem hogy hozzászokott volna a szorgalomhoz, hanem inkább tehernek nézte a dolgot s még magának sem igyekezett az okvetlenül szükségesen felül szerezni. Ezért is a neki jutott jobbágy-földnek nagy részét legelőül hagyva, csak kis részét művelé meg, s azt is oly silányul, hogy mihelyt kissé rosszabb volt a termés, azonnal inség következett be.

* * *

Megismerkedvén az előbbiek során a vidéki élettel, tekintsünk most körül és lássuk: milyen volt az élet a városok-ban?

Városaink ekkoriban általában kicsinyek voltak s eloszlásuk sem volt kedvező. Míg némely vidéken szinte egymás hátán voltak, addig másutt alig akadt egy-kettő. Így volt ez különösen az alföldön, ahol Pesttől Szegedig, Nagy-Váradig, Debreczenig szoros értelemben vett város nem is volt. Még kevesebb volt a Tisza alsó vidékén: Szegedtől Nándor-Fehérvárig. E táj – jelenleg az ország leggazdagabb vidéke – akkoriban igen elhagyatott volt, mert roppant mocsarak terültek el a folyó partján.

A városok építkezése jelentékenyen különbözött a mostanitól. Legnagyobb részök erődítéssel volt körülvéve, s ez az Anjou-királyok érdeme. Az Árpádok kihaltakor ugyanis csak igen kevés városnak voltak falai: száz év mulva a fallal körül nem vett városok voltak a kivételesek. Ezek közül nagyobb jelentőségű csak Szeged volt s még annak is volt vára s némi palánkja, csak kőfala nem. Némely városnak fellegvára is volt, mások csak fallal körülvett városok valának. Az elsők között volt például Pozsony, Visegrád, Zágráb, régebben Bártfa, meg az erdélyi Besztercze. A többség azonban fellegvár nélkül szűkölködött. Ilyen volt Buda, Pest, Székes-Fehérvár, Kassa, Lőcse stb.

A mi a városok belső építkezését illeti, némelyik csak egy utczából állott, a többi utcza csak mellékutcza számba ment.

Az utczák rendesen nem voltak a legszebbek. A főutczákat kivéve, többnyire szűkek és görbék valának. A kövezet sem volt még nagyon általános. A házak részben földszintesek, részben emeletesek voltak, s részint kőből, részint fából építve, vagy vegyesen mind a kettőből. Sőt egész szegényeknél még a sövényből fonottak sem voltak példátlanok. A házak értéke akkor is igen különböző volt. Selmeczbányán a legszebb házé sem volt nagyobb száz forintnál; Székes-Fehérvárt, Pécsett és Pozsonyban a négyszáz forintosok már elég gyakoriak voltak, míg Pesten és kivált Budán némelyik haszonbére fölülmulta a száz forintot, áruk pedig a kétezret.

Ekkoriban már az ablak-üveg használata sem volt kivételes. Legelőször nálunk 1329-ben említik, a mikor Csanád esztergomi érsek valamely kápolna ablakainál alkalmazta. 1439-ben Pozsonyban már a hóhérnak is üvegablakai voltak, s még a kisebb városokban is, mint Selmeczbányán és Váczott, állottak fenn üvegkereskedések. Az üvegablakok azonban nem voltak valami nagyok, hanem csak apró, alig nehány czentiméternyi darabokból voltak összeállítva, úgy hogy a sok ólmozás miatt nem nyujtottak valami szép látványt s keresztül látni is nehéz volt rajtok. Azért nem csoda, hogy még mindig széltében alkalmazták a lantornát vagy az olajos papirost, a mely gyakran élénk színekkel lévén festve, ha átlátszóbb nem volt is, de legalább szebbet mutatott az üvegtáblánál.

A középkor végén kezdtek a toronyórák is elterjedni. Mikor alkalmazták Budán és Pesten első ízben? nem tudjuk. Pozsonyban a városházán lévő 1434-ben készült, az esztergomi érseki palotáé 1487-ben, az egri Sz.-Jánosról nevezett egyház tornyáé 1501-ben, a selmeczbányai 1512-ben.

A mi a városiak életmódját illeti, az, habár az akkori városok a maiakhoz képest igen kicsinyek voltak, mégis igen elütött a falubeliekétől. A legfőbb különbség a városi s a szoros értelemben vett falusi lakosság között az volt, hogy a városokban korán sem voltak oly nagyok a társadalmi ellentétek, mint falun. A városokban nem volt nemes és nem nemes, s ámbár idővel be is csúszott némi megkülönböztetés a polgári családok közé, a mennyiben a nagy tanács tagjait tekinték csak valóságos polgároknak s ezek és családjaik bizonyos arisztokrácziát képeztek, mégis a lényeges dolgokban fennállott a polgárok között az egyenlőség, s így a legfőbb különbség csak a vagyon nagyságában állott.

A városbeliek első sorban iparral és kereskedéssel foglalkoztak. Az ipar tekintetében akkor még a czéh-rendszer uralkodott. A czéheket az ujkor, mint a szabad munka s a forgalom akadályait eltörlé, de azért a középkorban mégis igen hasznosak voltak azok. Az iparos, a kinek magában véve elég csekély szava volt, mint a czéh tagja a város jelentékeny tényezőjévé vált, sőt a czéh szavának súlyát még a városi határokon kívül is megérezték.

A czéhnek gondja kiterjedt az iparos életének minden mozzanatára, elkezdve attól az időtől, a mikor mint inas valamely mesternél beállott, egész haláláig, sőt azon túl is. Az inasok és segédek szigorú szabályoknak voltak alávetve. Mesterök nemcsak üzleti dolgokban, hanem minden tekintetben határozott felelőséget gyakorolt felettök. Az inasokat szerződés mellett vették fel bizonyos időre, a mennyi t. i. elégnek látszott a mesterség megtanulására. S az inast, a ki mesterétől idő közben megszökött, senkinek sem volt szabad a maga inasául befogadnia. Ha az inasi évek elteltek s a növendék bemutatta képességét, fölvették a segédek sorába. Ezen állapotban is soká kellett maradnia, mielőtt mesterré avatták. Előbb azonban „remekelnie” kellet, azaz valami nagyobb szabású, önálló műbecsű darabot kellett alkotnia. A mi a mesterek közé való fölvételt illeti, az a következő módon történt. A leendő mester legelőször is engedélyért fordult a czéhhez, hogy a mesterek sorába fölvétessék. Ez alkalommal a czéh tiszteletére kis lakomát csapott, amely két tál ételből és két itcze borból állott. Ha a czéh hajlandó volt arra, hogy fölvegye őt a mesterek közé, akkor következett a föltételek teljesítése, vagyis egy év és egy nap alatt meg kellett házasodnia, a városi polgári jogot megszereznie és a remeket elkészítenie. Ha a két előbbi föltételnek eleget tett, azonnal hozzáfoghatott a remek elkészítéséhez. Ennek bemutatásakor ismét köteles volt a mestereket megvendégelni és pedig most már három tál étellel s egy akó borral. Mikor pedig minden rendben volt és véglegesen fölvették a mesterek közé, akkor nemcsak a mestereket, hanem családjaikat is meg kellett hívnia lakomára, a mely hat fogásból és két akó borból állott. Ezenkívül tartozott a czéh szükségleteire három forintot és nyolcz font viaszt, továbbá a czéhmesternek s a dékánnak fél-fél forintot adni. Ha ezen kötelezettségeinek egy év és egy nap alatt nem tett eleget, úgy a czéhmester a városi biró és tanács tudtával megzálogolhatta.

Most már teljes jogú mester volt a czéh uj tagja, s a legközelebbi Szent-György vagy Úrnap utáni vasárnapon megjelenhetett a czéh tisztújító gyűlésén, a hol egy-egy évre megválasztották a czéhmestert s a czéh dékánját. A választottakat bemutatták a városi birónak s a tanácsnak, megerősítés és megesketés végett. A czéh tagjai minden két hétben megjelentek a czéhmesternél, hogy ügyeikről tanácskozzanak. Ugyanilyen időközökben mondattak misét a városi plébánia-templomban a czéh számára kijelölt oltárnál. Ezen felül két ünnepe volt a czéhnek: az egyik annak a szentnek a napja, a kinek a czéh oltára szentelve volt, a másik Úrnapja. Az előbbin gyertyákkal jelentek meg a mesterek, az utóbbin virágokkal is ékesítve csatlakoztak a körmenethez.

Mindezeken a polgári és egyházi összejöveteleken minden mester köteles volt megjelenni. A ki ezt elmulasztá vagy magát illetlenül viselte s a czéhmester intésére azonnal rendbe nem jött, vagy a ki beteg mestertársának gondozásával megbizatván, azt megtagadta vagy abban magát hanyagul viselte: azt elitélték arra, hogy a czéhnek egy font viaszt, a czéhmesternek pedig két pint bort adjon bírságul.

Kiváló bűnnek tartottak minden oly tettet, a melylyel valaki más mesternek vagy a czéhnek kárt okozhat. Ezért birság terhe alatt tilos volt másnak vevőit magához csábítani. A mesterségtől is megfosztották az olyat, a ki másnak apródját, inasát vagy segédjét elcsábította, vagy másnak a czégérét bitorolta. A segédekkel szemben a mesterek mint egy tábor, úgy tartottak össze. Kizárás büntetésének terhe alatt nem volt szabad velök közös nyereségre dolgozni, vagy a mesterek határozatát és vitatkozását a heti bérről velök közölni; nem volt szabad olyan segédet, a kit más mester nagyobb bér kieszközlése végett támasztott zavargás miatt elűzött, segédül magához befogadni. Hasonló büntetés érte továbbá azt, a ki a czéh határozatait gyalázta vagy a felsőségnek az engedelmességet megtagadta.

A czéhnek a tagok erkölcsi viseletére is kiváló gondja volt. A ki gyakran koczkázott – a koczkajáték a középkorban az volt, a mi most a kártya – vagy éjjelenként csavargott, azt kizárták a mesterek közül. Ugyanebben a büntetésben részesült az is, a ki lopást vagy egyéb közönséges bűntettet követett el. Sőt annyira ment a czéh erkölcsbiró szerepében, hogy például mikor Chyzár Márton pesti kardcsiszár felesége házasságtörés gyanujába keveredett, azt kívánták férjétől, hogy vagy kergesse el, vagy vele együtt költözzék ki a városból. De Chyzár egyikre sem levén hajlandó, mestertársai bezárták műhelyét s nem engedték, hogy tovább dolgozzék. S nem a czéh volt az oka, hogy Mátyás király Chyzárnak és feleségének könyörgésére rendeletet bocsátott ki, mikép az asszonyt, még ha valósággal házasságtörést követett volna is el, felmenti a vád alól, s ennek következtében Chyzár teljesen szabadon dolgozhatik tovább.

A hol valamely mesterségnek a czéhek fenállott, ott ugyanazt a mesterséget idegennek űznie nem volt szabad. Az ily kontárokkal nem volt szabad dolgoztatni, sőt azokat a városból is ki kellett űzni. Ellenben mindenkinek jogában állott a czéhbe lépni, ha törvényes születését, addigi tisztességes életmódját bebizonyította, s ügyessége tanuságaul legalább egy évig valamely mesternél dolgozott. A polgárjog megszerzése, a megházasodás s a remek készítése mindenkire nézve elengedhetetlen föltétel volt.

Ha valaki egy mestert valamely munkával megbízott, de azt később visszavette s más mesternek kivánta adni, az utóbbi köteles volt a munkát visszautasítani. Ha nem tevé, kizárták a czéhből. Ellenben ha valaki a kész munkát találván hibásnak, azt a czéh-mesternek bemutatta, ez köteles volt arról gondoskodni, hogy az illető vevőt jó munkával kárpótolják, föltéve persze, hogy panasza alaposnak bizonyult. Hatalmas rugó volt ez arra, hogy a czéh tagja ne merjen hitvány munkát készíteni.

Ha a czéhnek valamely tagja meghalt, még akkor is volt a czéhnek gondja reá. Temetésének fényéről a czéh tagjai gondoskodtak s e czélra a czéh pénztárából egy forintot s egy font viaszt adtak. Ha pedig az elhaltnak nem maradt vagyona, az összes költséget a czéh fedezte. A mester halála után fia azonnal mesterként szerepelhetett, ha atyja mesterségét folytatni akarta. Özvegye és leánya is félig örökölték a mesterséget s az özvegy második férje vagy a leány kérője csak a fele költséget tartozott befizetni, a mire az uj mester köteles volt.

Mikor hozták be nálunk a czéh-intézményt? nem tudjuk. Igen valószínű, hogy nem egyszerre, hanem csak apránként fejlett ki az Árpádok korában is fenállott iparos-egyesületekből. Erdélyben a szász földön 1376-ban szervezték, körülbelül abban az időben, mikor Németországban. A XV. század elején a czéhek már országszerte el voltak terjedve.

A magyar ipar akkoriban nem igen tünt ki, de azért eléggé jelentékeny volt. A figyelemre legméltóbb czikket a kocsik képezték. Ezek egész Európában majdnem teljesen ismeretlenek voltak, úgy hogy az utazás kizárólag lóháton vagy gyaloghintón történt. Magyarországon ellenben igen korán divatba jöttek a kocsik, úgy hogy már I. Károly király idejében említenek hat lótól vont födeles hintókat. Az is ismeretes, hogy mikor a bitorló II. Károly hazánkba jött, a királynék aranyos kocsin mentek eléje. Olaszországban a kocsigyártást Esztei Hippolit, Mátyás király sógora honosította meg, a ki elnyervén a milanói érsekséget, Olaszországba költözött s a maga használatára Magyarországból kocsikat hozatott. Sőt még a szomszéd Ausztriában sem igen volt ismeretes a kocsi, s Herberstein Zsigmond császári követ naplójában nem győzi eléggé dicsérni a kényelmet, a melyet a kocsin való utazás nyujt, s azonfelül kiemeli az utazás gyorsaságát is.

A magyar ipar ágai között igen kitünő helyet foglalt el a fémneműek gyártása. Itt különösen az ötvösségre kell emlékeztetnünk, a melynek a magyar nemzet pompakedvelő természeténél fogva igen nagy tere volt. Az ötvösök munkái között különösen kiemelendők az előkelőinknél mindennapi ezüst-arany serlegek és kupák, a magyar ruházathoz szükséges övek, boglárok, vitézkötések, továbbá a nyergek s a díszfegyerek. A magyar ötvösség egyik legfőbb sajátsága volt a különböző műveken alkalmazott magyar zománcz. Ötvösök majdnem minden városban voltak s a fővárosiakon kívül különösen a nagybányaiak, a nagyszebeniek, valamint a felföldi bányavárosok polgárai tüntek ki. Ez iparágnál a magyar ízlés volt uralkodó. A német ajkú városok ötvösei is csak úgy a magyar ízlés szerint késziték munkáikat, mint akár csak a tiszta magyarok. Készítményeik műbecsét az is tanúsítja, hogy épen nem volt kivételes valami, ha a munka ára fölért a felhasznált anyagéval. A többi fémnemű készítésében is ügyesek voltak iparosaink. Így híresek voltak a budai, pesti s a főváros közvetlen szomszédságában lakó szentfalvi kardcsiszárok, továbbá a puskaművesek, a kik rendesen a lakatosok, vagy mint akkoriban mondták: a lakatgyártók és kovácsok közül kerültek ki. Ugyanezek foglalkoztak rendszerint a toronyórák készítésével is.

Nem megvetendő ügyességet fejtettek ki iparosaink a bőrneműek készítésében. E termékek közül itt csak azt akarjuk megemlíteni, amely specziális magyar czikk volt t. i. azt a finomabb bőrt, a mely irha név alatt ismeretes. Ennek készítését tőlünk tanulták el a németek, s az ennek gyártásával foglalkozó iparosokat „irher”-eknek nevezték.

Kevésbbé fejlett volt a szövő-ipar, azért a szöveteket többnyire külföldről kellett behozatni.

A posztóneműeket jobbára Német-, Olasz- és Angolországból hozták. Legkedveltebbek voltak a nürnbergi, londoni, bergamoi, luccai s a firenczei készítmények, melyekért tetemes mennyiségű pénz ment ki az országból. A selyem behozatala is elég nagy volt. A vásznat leginkább Németországból hozták.

* * *

De íme a hazai ipar tárgyalása már is a kereskedelem terére vezetett bennünket. E tekintetben hazánk kétség kívül igen tekintélyes helyet foglalt el, a mennyiben a keleti kereskedésnek a Duna vonala mindig egyik legjelentékenyebb útja volt. A XIII. században ugyan sokat veszített az ország, mert a keresztes háborúk következtében az ádriai tengeri út vált fővonallá, a melynek kereskedése majdnem kizárólag Velencze kezében volt. De a XIV-ik században ismét sikerült a kereskedés tetemes részét visszahódítani, azzal a változással, hogy nem egyenest a magyarországi Dunához jött, hanem az Aldunától Erdélybe s csak onnan ide.

Legtöbb összeköttetésünk volt a kelettel. Csakhogy a keleti országokkal való kereskedésünk jobbára csak átviteli kereskedés volt, a mennyiben az onnan behozott czikkeket kereskedőink német és lengyel üzletembereknek ismét tovább adták. De a hazai szükségletekre is igen sok maradt itt, főleg a déli gyümölcsből és a fűszerből. E czikkek is igen sok pénzébe kerültek az országnak, mert az akkori nehezebb szállítás mellett minden külföldi czikk csak drága pénzen volt megszerezhető. Így a czukor kilogrammja 50–80 dénárba került, a sáfráné 5 forintnál többe, a fahéj ára meghaladta a 2 forintot, a borsé 70–90 dénár volt, a rizsé 22–26, a gyömbéré 70–85, a fügéé 7, a mazsoláé 10, a mandoláé 19 dénár; a czitrom darabjáért pedig nagyban való vásárlásnál is elfizettek 1 dénárt. E czikkeket azonban nemcsak az Alduna felől hozták be, hanem részben Dalmáczia és Velencze felől is.

Jelentékeny volt kereskedelmi összeköttetésünk Lengyelországgal és – legalább közvetve – Oroszországgal is, a melynek útja részint Szilézián keresztül vezetett a Visztula völgyébe, illetőleg Lengyelországnak ott fekvő fővárosába: Krakkóba, részint Sáros-megyén keresztül, a mai eperjes-tarnovi vasút mentén. A magyar ruházatnak ugyanis egyik igen lényeges alkotó részét tették a prémek, s míg a szegény nép a hazai báránybőrrel, a középosztály pedig az itteni ragadozók: a róka, a farkas, a medve s a hiúz bőrével beérte, addig előkelőink leginkább csak a szoros értelemben prémes állatoknak nevezett, a menyét-félékhez tartozó kisebb ragadozók prémét szerették alkalmazni, a mely czikket a hazai szűcsök Krakkóból szerezték be. Némi kárpótlásul szolgált a Lengyelországgal való kereskedésünkben az, hogy ez az ország volt a hazai bor legfőbb piacza. Azonfelül a keleti czikkeket is tőlünk vették a lengyelek.

Élénk összeköttetésben álltunk nyugoti szomszédainkkal is. Olaszországból hozták ide a már említett szöveteket, az üvegneműt s általában mindazon nagyobb ügyességet igénylő készítményeket, a melyeket jelenleg Párisból és Londonból hozatunk. Németországgal is nagy volt összeköttetésünk, a melynek két főiránya volt: a Dunán felfelé s az Oderán lefelé. Az utóbbi útnak nagyobb virágzásra jutása Nagy Lajosnak köszönhető, a ki a mai kassa-oderbergi vasútnak megfelelő irányban, az ekkor még jórészt rengeteg erdőkkel borított vidéken utat építtetett.

A külfölddel való kereskedést leginkább némely határszéli városaink tartották a kezökben. Így kelet felé N.-Szeben és Brassó voltak a főpiaczok, némileg osztozva a szerémségi városokkal: Szalánkeménnel, Zimonynyal, Nándor-Fehérvárral és Száva-Sz.-Demeterrel; Lengyelország és északi Németország felé; Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse s még a kisebb szepesi városok is; nyugat felé Pozsony, N.-Szombat és Sopron, ezen felül még a fővárosok: Pest, Buda és Esztergom. Királyaink azon voltak, hogy e városok részére a külföldi államoktól kedvezményeket eszközöljenek ki. Kárpótlásul királyainktól is nyertek kereskedelmi kiváltságokat: Krakkó, Boroszló, Bécs, Prága, Firenze, Genua és Velencze.

A belföldi kereskedést is teljesen a városok tarták kezökben. S nem is lehetett abban a korban máskép, a mikor kereskedelmet csak az űzhetett, a kinek kiváltságai voltak. Akkoriban ugyanis a kereskedésnek mindenfelé mindenféle gátjai valának. A legelső helyen említhetők az országban igen nagy számmal levő vámhelyek és harminczadok. Nagy Lajos 1351-i törvénye ugyan eltiltá és eltörlé a szárazi s az ok nélküli vízi vámokat, fentartandónak csupán a hídvámokat s a városok kapui előtt levőket tartván. Sajnos azonban, hogy uralkodóink ezt a törvényt csak kiváltságnak tekintették, a mely alól tetszésök szerint kivételt tehetnek; a mint azt a törvény alkotója: Lajos maga is gyakorolta. A városokat azonban e terhek alól többnyire már a XIV. században kivették, 1405-ben pedig a vámmentesség az összes városok kiváltságává lett.

A legnevezetesebb gátja volt a kereskedelemnek az úgynevezett árumegállító jog, amely azonban az illető városra a legnagyobb kedvezményül szolgált. Ez abból állott, hogy a kereskedő az árumegállítás jogával bíró városhoz érvén, köteles volt, akár akarta, akár nem, szállítmányával megállani s azt áruba bocsátani. Némely helyen, a hol teljes volt e jog gyakorlata, a kereskedő köteles volt az egész szállítmányt – bárhogy kelt is el – eladni és visszautazni. Így volt ez Budán. Néhol azzal is beérték, hogy csak néhány napig tartson állomást, azon túl jogában állván, hogy útját tetszése szerint tovább folytassa. Némely helyen azonban még azzal is megtoldották e kiváltságot, hogy az idegen kereskedő csakis helybeli polgárnak adhatta el áruját; másutt, hogy csak nagyobb mennyiségben volt szabad árulnia, hogy így ne a közönség vegye áruit, hanem a helybeli kereskedők, a kik ilyképen szintén megkapták attól a maguk százalékát. Ezt a jogot az Anjou-királyok, valamint Zsigmond igen nagy mértékben osztogatták, minek következtében a kereskedelem majdnem teljesen megakadt. Végre az 1402-i országgyűlés ragadta kezébe az ügyet s az árumegállító jogot csupán a külföldiekre szorította.

A városok kereskedelmét nem kis mértékben mozdították elő az országos vásárok. Ilyenekkel az Árpádok korában még alig találkozunk. A vegyes házakból származott királyok idejében azonban minden jelentékenyebb város nyert vásártartási jogot. A későbbi uralkodók sem fukarkodtak e kedvezménynyel, úgy hogy a mohácsi vész táján igen sok volt a vásáros hely. A mai korban megközelítőleg sincs a vásároknak oly jelentősége, mint akkoriban volt. Abban az időben t. i. a vásárok annyit jelentettek, mint bizonyos időre való megszabadulást a vámok és haminczadok terhe alól. Ezeken ugyanis bárki megjelenhetett, a nélkül, hogy akár menet, akár jövet valamit fizetnie kellett volna. Ezért a vásárok igen látogatottak voltak. A legnevezetesebbek valának a budaiak, a pestiek, a székes-fehérváriak, a szegediek s a nagyváradiak.

A kereskedelmet királyaink általában alkalmas utak építésével is előmozdíták. Ilyen volt például a Nagy Lajos által épített útvonal, a mely Kassát Sziléziával kapcsolá össze. Ellenben csak a városoknak voltak hasznára az oly rendszabályok, hogy például városi kereskedőt üzleti útja közben semmi czímen elfogni nem szabad. Egyes városoknak az is hasznokra szolgált, hogy szokás volt a kereskedelem útját előírni; úgy, hogy a ki nem a kiszabott utakon járt, azt szigorúan megbüntették.

A kereskedelemnek azonban sok olyan akadálya is volt, a mely alól a városok ép oly kevéssé voltak fölmentve, mint bárki más. Ezek között első helyen áll az utak rosszasága. Néha ugyan építettek egyes uralkodók jó utakat, de miután fentartásukra rendesen senki sem ügyelt, csakhamar rossz állapotba jutottak. A másik kiváló akadály volt a közbiztonság hiánya. Nemcsak közönséges földönfutók háborgatták az utasokat, hanem a legelőkelőbb urak is; sőt még királyi tisztviselők sem szégyelték a kastélyuk előtt elhaladó békés kalmárt útjában feltartóztatni, hogy kirabolják.

Az összes üzleti dolgok rendetlenségének és bizonytalan voltának a következménye volt az, hogy a pénzűzlet elég rossz lábon állott. Az uzsora igen magas fokra hágott. Még az esztergomi érsek sem kapott 16%-on alul pénzt a budai olasz bankároktól, a kiknek kezében volt akkor a legtöbb pénz, míg a kisebb birtokosok uzsorásai akkor is a zsidók valának. A kamatokra való kölcsönzés általában nem igen volt szokásos, mert nálunk még igen nagy tekintélye volt az egyház ama parancsának, hogy egyik keresztény a másiktól a kölcsön jutalmául pénzt ne vegyen. Ezt azonban csak annyiban tartották meg, hogy kamatot ugyan nem szedtek, de a tulajdonost valamely birtokának zálogba adására kötelezték.

A magyar városi polgár nem foglalkozott kizárólag iparral és kereskedéssel. A városok igyekeztek nagy kiterjedésű határt szerezni s azon a földművelést űzni, a bortermelés terén pedig a városok rendesen megelőzték a vidéket. Különösen Buda, Pest, Pozsony, Sopron nagymérvű bortermelésnek voltak színhelyei. De még Kassa polgárai is nagyban űzték s hogy boraiknak a kelendőségét biztosítsák, kieszközölték azt a kiváltságot, mely szerint városukban szürettől pünkösdig csak helybeli bort volt szabad mérni. Igen szerettek a polgárok továbbá nemesektől vagy főpapoktól nagyobb terjedelmű birtokot vagy halászatot bérelni; a pesti polgárok például még a Tiszán is halásztak.

Ezen foglalkozásokon kívül természetesen még sok mást is űztek. Így különösen gyakran szolgálták az államot, mint pénzügyi tisztviselők. Ők kezelték gyakran a királyi harminczadokat is, s ha azokat zálogba vetették, gyakran magukhoz váltották.

Nagyon elterjedt az a vélemény, hogy városaink idegen elemet alkottak az országban s csak külsőleg voltak egyesülve a nemzettel. Erre bizonyságul fel szokták hozni, hogy a nemeseknek nem szerették megengedni a letelepedést. De ez nem bizonyitja azt, mert ettől a németországi városok is óvakodtak, pedig ott mind a polgár, mind a nemes egyaránt német volt. A főváros három városa: Buda, Pest és Ó-Buda közül kettő tisztán magyar volt s egyedül Budán volt a polgárság vegyesen magyar és német. De még itt is az egész város magyar benyomását tette, mert itt lakott a polgárság mellett az udvar, a nagyszámú nemesség s mindezek cselédei. Ezek pedig általában magyarok voltak. Innen van az, hogy az utczákat, szőlőket stb. Budán is rendesen magyar néven nevezték. A többi városok közül tiszta magyarok voltak még a legnagyobbak: Székes-Fehérvár, Szeged és Esztergom. Vegyesen magyarok és németek laktak: Visegrádon, Kassán, Eperjesen, Pozsonyban, Nagy-Szombaton, Kolozsvárt. Ellenben tisztán idegenek csak a legkisebbek: Lőcse, Bártfa, Kis-Szeben, Sopron és Szakolcza valának. S így már a szoros értelemben vett királyi városoknál is azt tapasztaljuk, hogy a tetemes számú vegyes nyelvű város mellett épen annyi volt a tiszta magyar, mint a tiszta idegen, azzal a különbséggel, hogy Székes-Fehérvár vagy Szeged egymagában akkora volt, mint az öt idegen együttvéve.

Ezeken kívül is még sok számottevő magyar város s itt nem mulaszthatjuk el kiemelni, hogy a püspöki városok majdnem kizárólag tiszta magyarok voltak. Nagy-Váradon, Pécsett, Egerben ugyan olasz eredetűek is laktak, de ezek a XIV. században már a magyarságba olvadtak. Ugyancsak magyarok voltak az alvidéki városok, a melyek azonban a mohácsi vészt közvetlenül megelőzött korban már jórészt elvesztették jelentőségöket. A fent említetteken kívül csak a bányavárosok s az erdélyi szászok városai voltak németek, illetőleg idegenek.

Nevezetes, hogy ez időben nem volt meg az a jó egyetértés a magyar s a német polgárok között, mint az ujabb korban. Különösen a németek voltak nagyon türelmetlenek, s mihelyt valahol némi jelentőségre tettek szert, azonnal minden mást ki akartak szorítani. Így Pozsonyban soha sem engedték, hogy magyar ember legyen a biró, Budán meg Albert idejében a magyarokat ki akarták abból a jogból forgatni, hogy fölváltva egyik évben egyik, a másik évben a másik nemzetből választassék a biró. Igaz, hogy otromba követelésökkel kénytelenek voltak felhagyni, de a szándék mégis tanusítja erőszakos hajlamukat.

Más nemzetiségek a dolog természete szerint nem hatalmaskodhattak, mert módjukban sem állott. Az olaszok általában magyarokká lettek, kivéve a később idejött olasz bankárokat és nagykereskedőket, akik csak ideiglenes tartózkodási helyül tekinték Magyarországot, a hol eszök ágában sincs végkép megtelepedni. Még inkább beolvadtak a francziák, ellenben a tótok már ekkoriban kezdték fejöket a városokban felütni. Így részben tót város volt Szakolcza. A bányavárosok is hiába mondták ki roppant szigorral, hogy más, mint német közöttük nem lakhatik. Mert Ujbányán például e kor végén már a tótság igen megvetette volt a lábát.

Összefoglalva a városok nemzetiségi viszonyait, úgy találjuk, hogy a német elem ugyan erősen volt képviselve, de a magyar legalább is oly erősen, ha nem erősebben; ellenben a többi nemzetiségek nem tettek számot. Az az idő, a mikor a városok egészen idegenekül tüntek fel, akkor kezdődött, mikor az alföld s vele az említett tiszta magyar királyi városok, nemkülönben a legjelentékenyebb püspöki székhelyek, mind a török kezébe kerültek; s mikor végre felszabadultak a török járom alól, a kormány mindent megtett, hogy magyarok helyett németekkel telepítse meg.

A mi a városok műveltség-terjesztő hatását illeti, bizonyos, hogy az e korban, a mikor a városok aggodalmasan igyekeztek minden nemest kizárni, korán sem volt oly nagy, mint az ujabb korban, mikor a városok a vidéki jobb körök középpontját képezik. De a mi saját műveltségöket illeti, az a korhoz képest kétségkívül igen kielégítő volt. Annyi tény, hogy az írás, olvasás ismerete a polgárságnál otthonosabb volt, mint a nemesség körében, ezen kívül már számosan voltak olyanok is közöttük, a kik magasabb műveltséggel bírtak. Még külföldre is mentek némelyek s a mohácsi vész ideje táján Bécs leghíresebb orvosa bizonyos Peremartoni nevű magyar polgár volt. Műveltségök mellett tanuskodik az a körülmény is, hogy általában a városok fogadták be leggyorsabban a reformácziót, s hogy az ennek következtében föllépett magyar írók igen gyakran fordultak, és pedig sikerrel, a városokhoz segedelemért.

A polgár élete akkoriban korán sem volt oly nyugalmas, mint ujabb korban. A mostani csöndes, nyugalmas polgár alig nézné polgárnak ősét, a ki nehéz vitézi fegyverrel járt-kelt, akár csak egy nemes. Mihelyt ugyanis valamely ellenség jött a vidékre – a mi gyakran történt, mert az ellenség a szomszéd földbirtokos is lehetett – azonnal kénytelenek voltak a polgárok minden erejöket összeszedni, hogy városukat megvédelmezhessék. Ilyenkor mindenkinek készen kellett állania, hogy veszedelem esetén valamely bástyán elfoglalja a helyét. Legtöbb előnyök különben a hadviselés terén is az volt a polgároknak, hogy legtöbb pénzzel rendelkeztek s így módjukban állott, hogy magukat mindenféle hadiszerrel bőven ellássák. Ez volt az oka, hogy országos hadjáratok esetén még a királyok is rendszerint tőlök kértek ágyúkat, taraczkokat és hasonlókat, sőt még puskaport és golyót is.

A mi a polgárok viseletét és házi szokásaikat illeti, azok nagyjából hasonlítottak a nemesekéhez, csakhogy a polgárság saját életkörülményeihez alkalmazkodva. Különösen áll ez a magyarokra nézve, míg a németek inkább a német viselethez és szokásokhoz ragaszkodtak.

* * *

Láttuk a vidéki embert saját tűzhelye mellett, láttuk, mennyire el volt vágva a külvilágtól; láttuk, hogy a városok is inkább csak üzleti, de nem társadalmi központokul szolgáltak, a mint nem is lehetett máskép abban a korban, a mikor nemes és polgár, ha nem is ellenségesen, de legalább is igen nagy bizalmatlansággal állt szemben egymással. Annál nagyobb volt a hatása a királyi udvar-nak, a mely szellemi és anyagi tekintetben központul szolgált. Jelentőségét a mai magyar ember inkább csak sejti, mint érzi. S ezen nem is csodálkozhatni: az ujabb kor, különösen az alkotmányos országokban, általában csökkentette az udvar jelentőségét, miután a fejedelmek mulattatásánál biztosabb út az emelkedésre egy-egy kormánynak válságos pillanatokban való támogatása vagy hasonló politikai szolgálatok. Azután meg egy ország sincs, a mely annyira megszokta volna az udvar nélkül életet, mint hazánk.

Egészen máskép volt a középkorban. A vegyes házakból származott királyok korában is oly igazi magyar udvari élet volt nálunk, hogy az semmi kivánni valót nem hagyott hátra. I. Károlyt mint gyermeket hozták be, s mire általánosan elismerték s megkoronázták, esküjét már magyar nyelven volt képes letenni. A bitorló s különben csak rövid ideig uralkodott II. Károly szintén hosszú ideig élt Magyarországon, mint herczeg, Zsigmondot pedig még gyermekkorában jelölvén ki Nagy Lajos vejévé, már akkor ide hozták s itt nevelték. II. Ulászló pedig, a ki magyarul nem is tudott, legalább fiát magyar szellemben nevelteté.

De nézzük meg, minő volt ekkoriban a magyar udvar székhelye, a magyar főváros. Az Árpádok korában Székes-Fehérvár és Esztergom voltak a fővárosok: amaz inkább nemzeti, mint az országgyűlések, a koronázás, a legtöbb király temetésének színhelye, a hol a koronát s egyéb nemzeti ékszereket és a fontos okiratokat őrizték, emez inkább királyi, mint az udvar s a központi hivatalok székhelye. A tatárjárás után IV. Béla székhelyét Esztergomból áttevé arra a hegyre, a mely a pesti határban pusztán feküdt, s miután város építésére is igen alkalmasnak látszott, oda telepíté a pesti polgárokat is. Ezért nevezték az uj fővárost Pest-Ujvárnak, míg Pestet, a mely ezentúl leányának csak külvárosaként szerepelt, Ó-Pest-nek szokták volt hívni. De miután Ó-Buda – az előtt egyszerűen Buda volt a neve – a jobbparton feküdt s már szokásban volt róla e partot budai partnak nevezni, Pest-Ujvár korán felvette a Buda nevet is. A két nevet annyira vegyesen használták, hogy még hivatalos iratokban is felváltva mindkettővel találkozunk. Az utóbbi név azonban a közönséges életben mindinkább általánossá lett, különösen, miután Zsigmond király idejében az egykori anya-, majd külváros, elszakadt s Pest néven önálló szabad királyi várossá lett.

Buda IV. Béla óta egész addig, míg török kézbe nem került, majdnem folytonosan fővárosa volt az országnak. Az utolsó Árpádházi királyok rendszerint itt tartották udvarukat, valamint Venczel és Ottó királyok is. Utánok azonban rosszra fordult a dolga a hatvan éves fővárosi szereplése folytán nem csekély jelentőségre jutott Budának. Ugyanis a trónviszályok idején igen erősen lépett föl Károly király ellenében, a minek az volt a következménye, hogy az általános elismeréshez jutott király semmikép sem rokonszenvezett vele s el is határozá, hogy semmi áron sem fogja fővárosául megtartani. Ezért előbb az ország déli részén fekvő Temesvárt, majd Visegrádot választotta székhelyeül. Az utóbbi helység azelőtt semmi jelentőséggel nem bírt, de Károly idejében rövid idő alatt nagyon emelkedett. Dicsősége azonban csak rövid életű volt. Pár évre Károly halála után fia és utóda: Nagy Lajos megvált Visegrádtól s székhelyét Budára tette át. Ezentúl Buda állandóan főváros maradt, míg el nem foglalta a török.

A város középpontját, a tulajdonképeni várost, a mai vár képezte, s ez alatt, a mai Viziváros helyén terült el az alsó város. Ezenkívül több kisebb helység függött össze a várossal: a Szent-Gellérthegy tövében Szent-Erzsébetfalva, a Császárfürdő táján Felhévviz és Szent-Jakabfalva, a hegyek felé pedig Lógod és Tótfalu.

A külváros, valamint ezen, csak jogilag, közigazgatásilag nem a fővároshoz tartozó helyek is általában elég csinosak voltak, de igazi fényben csak a vár ragyogott. Egymást érték itt a főurak s a dúsgazdag polgárok palotái, valamint a különböző szerzetek rendházai. A templomoknak sem volt sem szere, sem száma. Ezek közül különösen kivált a két plébánia-templom: a magyaroké vagy Mária Magdolna temploma (ma helyőrségi templom) s a németeké vagy Boldog-Asszony temploma (ma Mátyás-templom). Az utóbbi részben Mátyás királynak köszöni szépségét s azért közönségesen Mátyás-templomnak nevezik. E templom mögött harmincz ölnyi, az egykorú írók szerint királyi díszszel épített lépcső a Dunához vezetett.

A budai Mátyás-templom.
Rauscher L. rajza. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű IX. kötetéből.

Nagy Lajos palotája úgy látszik a vár északi részén volt, de Zsigmond „friss palotája” már a mai Szent-György-téren állott. E palota a maga idejében oly híres volt, hogy állítólag egész Európában ritkította párját. Még fényesebbé lőn a magyar király székhelye Mátyás építkezései következtében. S habár a nagy király halála után utódai könnyelműen és hanyagul pusztulni hagyták is, úgy hogy 1525-ben állítólag több helyt becsurgott az eső s alig volt ép ablaka, még így is megnyerte a konstantinápolyi fényes palotákhoz szokott Szulejmán tetszését.

De nemcsak palotája volt fényes a magyar királynak, a termeiben folyt élet is az vala. Már maga az a körülmény is kiemelendő, hogy ámbár a király és a királyné még állandóan közös asztalnál ebédeltek, udvartartásuk mégis egészen különvált volt. A királynénak még udvarbirája, tárnokmestere is volt s udvartartásának költségeire külön jövedelmek, és pedig igen nagy jövedelmek szolgáltak.

A királyi udvar legbefolyásosabb tisztviselője a királyi főkanczellár volt.

Igen befolyásos állással bírtak a király család udvari papjai is, a kiknek feje elméletileg az esztergomi érsek volt, de a valóságban egy kisebb állású pap, a ki „a királyi kápolna igazgatója” czímét viseli. Alatta állottak a királyi káplánok, a kikhez még a királyné káplánjai járultak. Oly időben, mikor az uralkodó idegen születésű volt, vagy a királyné a maga nemzetiségéhez ragaszkodott, a magyar nyelven kívül idegen nyelvű predikácziókat is tartottak a kápolnában. Mária királyné udvari papjai: Cordatus, Henckel például rendesen németül végezték az isteni tiszteletet.

A tulajdonképeni udvari személyzet élén a két udvarmester állott, a kik közül a Jagelló-házból származott királyok korában csak az egyik volt magyar, a másik pedig lengyel. Sőt a királyné az udvartartásának élén is két udvarmesternő állott, a kik közül szintén többnyire az egyik volt magyar, a másik pedig azon nemzet tagja, a melyből a királyné származott.

Ezek alatt állott azután egész serege az udvari tisztviselőknek és cselédeknek. Az első helyet közöttük a kamarások foglalták el. Ezek száma II. Lajos korában is, a mikor pedig az udvar már hanyatlóban volt, meghaladta az ötvenet. A többség magyarokból állott, de elég sokan voltak csehek is. Néhány lengyel, német, olasz és spanyol is akadt. A kamaraságot általában igen nagy kitüntetésnek tekintették s elnyeréseért a legelőkelőbb családok tagjai vetélkedtek.

Kisebb rendű udvari tisztségeket viseltek az udvarnokok, a királyi ifjak s az apródok. Ezek az állások képezték a legáltalánosabb iskolát a jobb családok fiai számára. Százan is viselték e tisztségeket. Elképzelhetni, mennyi cselszövésnek kellett előfordulnia, mikor ennyi előkelő ember volt mindennapi érintkezésben a királylyal. Nagy száma volt még azon udvari személyeknek is, a kik már valóságos cselédek voltak. Az udvarmesterek és kamarások alatt állott tizenkét szolga. Ezek az úgynevezett királyi oroszok valának, a kiknek a nevök úgy látszik onnan származott, hogy egykor Oroszi nevű helység lakói tartoztak e szolgálattal. Hasonlókép az alsó osztályból származott belső emberek voltak az étekfogók és pohárnokok. II. Lajos korában mindkét tisztet leginkább külföldiek viselték, ellenben a szakácsok ekkor is magyarok valának. A magyar konyhának a híre t. i. e korban ép oly kitünő volt, mint ma, sőt akkoriban még a legfelsőbb körökben is általánosan alkalmazták. Már II. Ulászló, a ki pedig lengyel születésű volt, majd Csehországban lakott, mindjárt Magyarországba jövetelekor annyira megkedvelte, hogy a csehek egyenesen a magyar konyha jobb voltának tulajdonították, hogy a király Csehországba többé alig ment vissza. Ez az ízlés II. Lajos korában is uralkodó maradt, a mikor is Majláth főkonyhanagy (dispensator) főfelügyelete alatt hat szakács és nyolcz kukta állott. Az előbbiek közül említésre méltók Orros, Tolvaj és kivált Gondos Illés, a ki a mohácsi hadjáratra is elkisérte urát s az utolsó napon is gondoskodott ebédjéről. A királyi konyha személyzetéhez tartozott még egy kulcsár, tárnokmester és több segédszemély. Nevezetes, hogy mindnyájan férfiak valának.

Az udvar fényét nem kevéssé emelték még a testőrök, valamint a királyi istálló, amelynek kormányát, miután a főlovászmesterség csak czím volt, az allovászmester vitte, a ki alatt roppant száma volt a lovászoknak, kocsisoknak és kengyelfutóknak.

Az eddig említett udvari személyzet állandó volt s habár az alkalmazottak száma különbözött is a királyok tehetsége és kedve szerint, a keret mindig ugyanaz maradt. Kivülök a korszak végén tudosókat is vontak az udvarba. Mátyás korában ezek száma – könyvtárnoki, felolvasói, nevelői stb. minőségben – igen nagy vala. A Jagellóknak a tudomány iránt nem volt érzékök s így udvarukból a tudósok apránként eltávoztak. Csak a csillagászat iránt tanusitottak érdeklődést, vagyis helyesebben a csillagjóslásnak nevezett babona iránt, s ennek gyakorlására épúgy volt alkalmazva csillagász II. Lajos, mint Mátyás udvarában.

Az udvari személyzethez tartoztak még az udvari orvosok az alájok rendelt sebészekkel és borbélyokkal, továbbá a zenészek: a síposok és dobosok. Ezek elég tekintélylyel bírtak s fizetésök egyenlő volt a káplánokéval. Voltak még festők, szobrászok stb. II. Lajos számadásaiban egy udvari színész is említtetik. Voltak bohóczok, vagy mint nevezték őket: udvari bolondok is.

A királyi udvar fényét nem kis mértékben emelték a bejárósak. Előkelőink ugyanis abban a korban gyakran tartozkodtak Budán. S alig volt valamire való vagyonú főúr Magyarországon, a kinek nem lett volna Budán palotája, a honnan – úgy kivánta már a szokás – gyakran bement a királyhoz, annak udvarlására. Az udvarnál meg lehetett tudni a leghitelesebb híreket a végekből, s akit e hírek nem érdekeltek, udvarolhatott a szép hölgyeknek, vagy pedig szőhette, fonhatta a cselt. S nem egy-egy kitüntetés, hanem igen gyakorlati dolgok képezték a küzdelem tárgyát: kinevezések, adományok, mentességek stb.

Egyéb kedvezményeket is lehetett az udvarnál szerezni. Ha valaki valamely birtokában levő mezővárost jelentékenyebb helylyé akarta emelni, vásártartási jogot s egyéb engedményeket, például adó-elengedést eszközölt ki a részére. Másoknak valamely új vámhely felállítására adtak engedélyt, az eladósodotton moratoriummal segítettek stb. Sőt még az egyenes koldulás is kifizette magát: egy főpap infulát vetetett magának a királylyal, más a cselédjeit ruháztatta fel. Ez a szokás leginkább csak a Jagellók korában virágzott. Ulászló király ugyanis, csakhogy szabaduljon, mindent megadott, a mit tőle kértek, Lajost pedig fiatalságánál fogva is könnyebben rávehették minden effélére.

Mint más helyt említők, a nemesség lakása a fővárosban káros volt egyrészt a polgárságra, a mennyiben a nemesek adómentesek voltak; de másrészt nem csekély haszonnal is járt, minthogy ennek következtében a budai kereskedelmi és iparczikkeknek sokkal nagyobb volt a keletök, mint különben. S e helyt különösen ki kell emelnünk azt a körülményt, hogy az udvar is összes rendes szükségleteit hazai, első sorban budai kereskedőkkel és iparosokkal födöztette.

Hogy visszatérjünk azokhoz, a kiknek jelenléte időnként több életet hozott az udvarba, különösen ki kell emelnünk a külföldi követeket. A követek állandó tartása a külföldön, mint az mai napság szokás, még a középkorban nem volt ismeretes. Csak annak végén kezdette Velencze követei állomásait állandókká tenni, úgy hogy hazánkban a mohácsi vészt megelőzött időben már majdnem folytonosan találkozunk a velenczei követtel. Ezenkívül Hunyadi János korától kezdve igen gyakran tartozkodott Budán a szentszéki követ is, azon okból, mert ekkor a pápát tekintették a török elleni vállalatok természetes vezérének. Más uralkodók követei csak ritkábban, egy-egy fontos ügyben keresték fel a magyar királyi udvart. Azonban II. Lajos idejében V. Károly császárnak, Ferdinánd osztrák herczegnek és Zsigmond lengyel királynak követei már elég gyakran fordultak meg Budán.

Régebben az volt a szokás, hogy a külföldi követeket az ország vendégei gyanánt tekintették: a kormány utalványozott számukra lakást s élelmet természetben, vagy pedig megfelelő pénzösszeget a kincstárból. Sokáig nem is talált ebben senki megütközni valót. De megváltozott e tekintetben a felfogás II. Ulászló és különösen II. Lajos korában. A külföldi követek ugyanis mind sürűbben kezdték az országot látogatni s tanácsukkal is nem egyszer befolytak az ország ügyeibe. A nemzet pedig úgy fogta fel a dolgot, hogy ezzel csak zavart idéznek elő az országban, azért méltatlannak találta, hogy még fizesse is őket. Így történt, hogy azontúl a külföldi követek közül csak némelyek élvezték a régi kedvezményeket.

Nagyszámú vidéki előkelő jelent meg Budán a nyolczados törvényszékek tartása alkalmával is; s azok is igen gyakran, a kiknek ügyvédeik voltak, hogy netaláni befolyásukat ennél vagy annál a birónál érvényesítsék. Azon kívül folyton jöttek-mentek a küldöttségek az ország különböző részeiből. Ezek kivált II. Lajos korában lettek gyakoriakká, a miben azonban nem volt köszönet. Mert rendesen a véghelyekről jöttek, hogy hátralékos zsoldjukat követeljék. Sokszor heteken át kellett várakozniok, míg csak valamihez is tudtak jutni, s gyakran hosszú várakozás után sem láttak pénzt.

A király udvarnak igen nagy volt a befolyása a nemzet szokásaira, erkölcseire, első sorban természetesen a főurakéira. Az oly uralkodók, a kik a tudománynak, irodalomnak, művészetnek voltak barátjai, másokban is fölkeltették ez iránt a hajlamot. S csakugyan már Zsigmond korában kezdtek némely előkelőink az effélék iránt is érdeklődni. Mátyás korában pedig hosszú sorával találkozunk a tudományokat és művészeteket pártoló előkelőknek. A Jagelló-házbeli királyok sem voltak ugyan valami műveletlenek, mindazonáltal kevéssé érdeklődtek a szellemi élvezetek iránt.

Kedveltebbek voltak ekkoriban a lakomák, bálok, bajvívások, tornák és lóversenyek. Evés-ivás dolgában, mint már említők, eleink ekkoriban általában eléggé kitüntek. Az udvarnál sem volt máskép, csakhogy valamivel finomabb volt az étkezés, a mennyiben a királyi család többet engedhetett meg magának, mint a nemesség. Mátyás ugyan elég mértékletes volt e tekintetben s a lakomáknak nem volt barátja, ha csak valami más czél nem volt kapcsolatban velök, a mikor azonban semmi költséget nem sajnált, hogy a kifejtett fény valóban méltó legyen egy nagy ország királyához; ellenben II. Lajos és felesége Mária igen mértéktelenek valának.

Ugyancsak II. Lajos idejében igen gyakoriak voltak a bálok, mert Mária királyné nagyon kedvelte a tánczot. Divatban voltak épúgy a magyar, mint a német, lengyel s más külföldi tánczok. De a bálok minden fajánál jobban szerették az udvarnál az álarczos bálokat.

Uralkodóink különösen kedvelték a bajvívást is. Kivételt legfeljebb a lomha II. Ulászló képezett.

A lóversenyek is divatosak voltak. A versenylovak tenyésztésére a Dunán túl ménese volt a királynak, s azon kivül sokat vettek pénzen vagy kapott a király ajándékul. Ez is elég drága mulatság volt, mert azok a lovak, a melyeket itt a fővárosban tartottak, igen sokat fogyasztottak. A versenyeket nagy ünnepélyességek között, az egész fővárosi közönség jelenlétében tartották. Tarka ruhákba öltözött apródok jártak-keltek, a nyertesek számára drága ajándékok voltak kitűzve, amelyek közszemlére lévén kitéve, gyakran fölkeltették a közönség irigységét.

Nem kisebb mértékben kedvelték királyaink a vadászatot, és pedig részint kutyával, részint sólyommal. Leginkább a budai hegyekben vadásztak, egész Visegrádig. A falkát a Csepelszigeten tartották. Jó kutyákért, jó sólyomért igen sokat adtak; a mire mutat az a kétségkívül túlzó tudósítás, hogy II. Lajos egy sólyomért elengedte a számadást egy negyvenezer forintnyi összegről.

A mulatságokat az udvarnál rendesen bizonyos meghatározott napokon tartották. Különösen szokásos volt a húshagyó kedd megünneplése. Ilyenkor megvárta a király, hogy azok, akik az udvarnál gyakrabban meg szoktak fordulni, mindnyájan megjelenjenek a mulatságon.

Igen növelte az udvari ünnepélyek számát az a szokás is, hogy ha valamely udvari tisztviselő vagy udvarhölgy házasságra lépett, a király tartotta ki lakodalmát. S ilyenkor az egész udvar részt vett a mulatságban, a mi gyakran nagy összegekbe került. Ehhez járultak még az uj házasok részére való ajándékok, mint a kupák, a bársony és selyem-kelmék.

A vallásos ünnepélyek is igen kiváló figyelemben részesültek az udvarnál. Királyaink, a kik néha a „katholikus király” czímet is használták, általában nagy érdeklődést tanusítottak az egyház iránt, s nem volt köztük egy sem, a ki jelentékeny adományokkal ne gazdagította volna. Kivételt legfeljebb II. Lajos s felesége Mária tettek: egyrészt, mert nem igen volt, a mit odaajándékozhattak volna, másrészt, mert már az ujkor szellemének behatása alatt állottak. De ha Lajos és Mária kevésbbé érdeklődtek is az egyház iránt, annak állását az udvarnál régi állapotában hagyták, s az ünnepélyességeket híven megtartották. Az udvar által megtartott nevezetesebb egyházi ünnepek voltak: Gyertyaszentelő, a nagyhét ünnepei – virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, husvét – és Úrnapja. Úrnapkor a király a város egyik terén, sátor alatt ülve foglalt helyet, az oltári szentséget tizenkét fáklyás apród környezé, mások virágokat hintettek eléje, ismét mások földiszített állványokon a palotabeli kápolna ereklyéit, feszületeit, képeit hordozták.

E kor királyai nem utaztak sokat. Az Árpádok korában még a király egyik főteendőjének tekintették, hogy az évnek felét uton töltse, s a helyszínén szolgáltasson igazságot. Amaz uralkodóház kihalta óta azonban ez a szokás egészen kiment a divatból, úgy hogy a királyok valami különös ok nélkül nem igen hagyták el székhelyöket. S ha elhagyták is, leginkább csak vadászat kedvéért tették, s olyankor is a vadásztársaságon kívül nem igen jöttek érintkezésbe emberekkel. Legfeljebb Nagy Lajosról, Zsigmondról és Mátyásról mondhatni, hogy a nép között is gyakrabban megfordultak. Zsigmond ezenfelül általában szenvedélyes utazó volt, a legjobb otthonülő pedig II. Ulászló, a ki éveken át sem mozdult ki Budából.

A magyar királyi udvarban kiváló tényező volt a királyné. Sok vagyon állott rendelkezésére s ha azt jól tudta felhasználni, igen nagy módja volt a jó tettek gyakorlásában.

A magyar királynét egész gazdagságában, befolyásában leginkább feltüntette Erzsébet, Róbert Károly harmadik felesége és Nagy Lajos anyja. Fia oly kitünő tiszteletet tanúsított iránta, hogy még országos ügyekbe is nem csekély befolyást engedett neki. Fontos politikai ügyeket is bízott reá, mint a nápolyi utat Endre megmentése végett, a mi ugyan – mint tudjuk – nem sikerült, vagy Lengyelország koronájának elnyerése után ennek az országnak a kormányát. Erzsébet királyné azonban valódi asszony is volt s udvara a magyar előkelő hölgyvilágnak egyik kiváló központja. Szerencsésnek tarthatá magát, a ki leányát a hatalmas királyné udvarába hozhatta, nevelés végett. Híre az országon túl is elterjedt s növendékei között két oly fejedelmi leány is volt, a kiket a sors hatalmas országok uralkodónéivá rendelt: az egyik a schweidniczi herczegnő, a ki IV. Károly császárnak lett a felesége, a másik Erzsébet, a magyar felsőség alatt állott Bosznia fejedelmének a leánya, a ki utóbb Nagy Lajos nejévé s magyar királynévá lett. Erzsébet királyné igazi mintaképe volt a középkori vallásos nőnek. Egyházak és kolostorok javára roppant sok adományt tett. Jórészt ő építtette a Szt.-Erzsébetnek szentelt híres kassai főegyházat, sokkal gazdagította a nyúlszigeti (Margit-szigeti) apáczakolostort, Ó-Budán pedig saját költségén uj kolostort alapított a klarisszák számára, a melyet szintén óriási javakkal adományozott meg.

Egészben véve derék és okos asszony volt Nagy Lajos felesége is. Mutatja az, hogy olyan művelt, okos és erkölcsös leánya volt, mint Hedvig. Kevésbbé ismerjük másik lányát: Máriát, a kinek életét a fogságban kiállott nyomorúság és félelem hamar elsorvasztá. Kevés jót mondhatunk Zsigmond második feleségéről: Czillei Borbáláról, a ki férjét is felülmulta ledérségben; azért nem csodálkozhatunk, hogy udvarát hölgyeink kerülték. Ellenben leánya: Erzsébet ismét derék nő volt s udvara ismét nevelő intézetül szolgált a szomszéd kisebb fejedelmek leányainak. Kevéssé ismerjük Podjebrád Katalint, Mátyás első feleségét. Beatrix, a második, inkább nagyvilági, a férfitársaságot kedvelő hölgy volt. Derék asszony volt Anna, II. Ulászló felesége, a ki minden egyszerűsége mellett is kivívta rövid időn a nemzet tiszteletét; az ország pénzügyeit nem is, de legalább a királyéit rendbe hozta. Ellenben menyének, Máriá-nak minden eszessége mellett is nem kis része volt abban, hogy a magyar királyi udvar a legvészesebb időben oly roppant könnyelműen viselte magát.

* * *

A tudományosság a középkorban egészben véve rossz lábon állott. A XIII. és különösen a XIV. században azonban megkezdődött a tudomány s a művészet ujjászületése, vagy a mint francziául nevezik: a renaissance. Felkutatták a régiek műveit s azokat tanulmányozva, arra a magaslatra törekedtek emelkedni, amelyen amazok állottak.

E tudományos mozgalom azonban még e korban igen korlátolt vala. A nagy közönség még nem értette s így nem is érdeklődött iránta. Kivételt legföljebb Olaszország tett, a hol ugyan főleg a különböző fejedelmek udvarai voltak a középpontjai, de a nemzetben is élénk visszhangra talált. S ennek volt következménye, hogy e mozgalom általában olaszos színben tünt fel. Miután a tudományosság képviselői, az u. n. humanisták, a népnél kevés támaszt találtak, szükségkép a renaissance iránt érdeklődő fejedelmekhez, főpapokhoz kellett fordulniok. És nem lehetett keresniök: mily nemzetiségűek azok, hanem csak azt, hogy a tudományokat pártolják-e vagy sem? Innen származott a humanisták világpolgárias szelleme. Olyanok voltak, mint a futó-homok: most Olaszországban, holnap Magyarországon, holnapután pedig valahol Európa északnyugoti sarkában találjuk őket.

Hazánk sem szűkölködött e mozgalom pártolóiban. Már a pécsi egyetem felállítása oly tény volt, a mely számos olasz tudóst vonzott ide. Nagyobb mértékben pártolta a tudományokat Zsigmond király. Minden alkalommal szerette a tudósokat kitüntetni s tudományos társaskörét a budai egyetem tanárai alkották. Vitéz Jánosról tudjuk, hogy székhelyeit: Nagy-Váradot és Esztergomot valóságos tudományos középpontokká tevé. S tudományos hajlamainak másokat is annyira meg tudott nyerni, hogy még Hunyadi János is, a ki pedig élemedett emberré lett a nélkül, hogy a tudományokkal foglalkozott volna, érdeklődni kezdett a humanismus iránt. Neve ismeretessé lett a tudósok előtt, akik munkáikat neki ajánlották. Még nagyobb hatással volt Vitéz a gyermek V. Lászlóra. Ez annyira érdeklődött a tudományok iránt, hogy még Francziaországba is küldött követeket, a kik az ottani királytól könyveket kérjenek. S annyira megbecsülte a tudósokat, hogy Aeneas Sylvius, a ki III. Frigyes császárnál ugyan befolyásos ember volt, de azért nem tudta rábírni, hogy legalább a tudósok iránt ne legyen fösvény, a tőle alkalmazást kérő tudósokat is Magyarországba utasította.

A tudományok pártolásában azonban mindezeket felülmulta Mátyás király, aki e tekintetben Európa összes fejedelmein túltett. Udvara szinte hemzsegett a tudósoktól. Ott voltak a budai egyetem tanárai, ott könyvtárnokai, felolvasói, fiának nevelői stb. És bőkezüségét azokkal is éreztette, a kik nem tartozkodtak udvarában. Számos Olaszországban lakó tudós neki ajánlotta művét. S ő azokat mindig elfogadta és aranynyal váltotta meg a megtiszteltetést. Regiomontanus csillagásznak is a neki ajánlott harminczkét évre szóló naptárért nyolczszáz aranyat adott jutalmul s azonkívül évenként kétszázat rendelt.

Azzal is előmozdítá a tudományt Mátyás király, hogy a Magyarországon tartozkodó tudósok részére két tudós társaságot állított fel, t. i. a dunai s az erdélyit. Mindkettő azonban csak rövid életű volt.

Mátyás halálával e téren is roppant hanyatlás állott be. Utódaiban nem volt meg az érdeklődés, s így a tudományt leginkább csak egy-két főpap és főúr kegyelte. Ezek működését azonban nem lehet a Vitézéhez hasonlítani.

Nagy akadálya volt a haladásnak, hogy igen drágák voltak a könyvek. Ezeket ugyanis mindig kézzel írták, a mi rengeteg időt vett igénybe. A rongypapir feltalálása is keveset lendített a könyvek olcsóságán. Oklevelek készítésére ugyan már a XIV. században használták a drága pergamen helyett, de miután rossz és csunya volt, a könyveket nem igen szokták arra írni. Ily körülmények között csak a fejedelmek vagy a dúsgazdag emberek könyvtárai voltak azok a helyek, a hol nagy mennyiségű könyv volt együtt, de azok csak kevés ember előtt voltak nyitva s így a tudományt nem igen terjesztették.

Mindezen segített a könyvnyomtatás, a melyet a XV. század közepén a mainzi Gutenberg János talált fel.

Rövid időn számos sajtót állítottak fel Német-, Franczia- és Olaszországban. Mátyás sem maradhatott el soká. Itt Geréb László budai prépost 1472-ben állította fel az első nyomdát, melynek igazgatásával az Olaszországból hazánkba hívott Hesz Andrást bízta meg. Hazánk e tekintetben megelőzte Spanyolországot, a mely pedig akkor aránylag műveltebb ország volt, mint jelenleg; megelőzte Angliát, Belgiumot és Hollandiát is. Mint említők, első terméke a budai nyomdának a „Budai krónika” volt. Mi volt az oka, hogy ez a nyomda megszünt? nem tudni. Lehet, hogy Hesz halála, de biztosat nem mondhatni. Mert míg egyrészről magyar nyomdászok e korban a külföldön számos nyomdának álltak az élén, mint Szebeni Tamás Mantuában, majd Modenában, brassai vagy feketehalmi Holló András Velenczében, Erdélyi Bernát Párisban, Magyar Péter Lyonban, Dalmát György Velenczében, Feketehalmi Márton ugyanott, s így épen nem mondhatni, hogy nem lett volna alkalmas egyéniség, a ki átvehesse, addig másrészt azt sem mondhatjuk, hogy nem lett volna keresete, mert könyvkereskedőink – kik közül Feger Tiboldot, Pap Jánost, Várdai Istvánt, Rüm Györgyöt, Sassardiai Lénártot, Nagybányai Heckel Istvánt és Gryneus Györgyöt említhetjük – a külföldi nyomdáknak is elég gyakran adtak dolgot.

Első nagyobb könyvtár-alkotónk Vitéz János esztergomi érsek vala. Ő két könyvtárt is állított fel: az egyiket mint püspök Nagy-Váradon, a másikat mint érsek Esztergomban. Az utóbbinak legszebb darabjait Beckensloer, Vitéz utóda, hazánkból megszökvén, magával vitte Salzburgba, a hol az érseki könyvtárban Fraknói Vilmos tudósunk egyiket-másikat ujabban fölfedezte.

Legnevezetesebb könyvtár-alkotónk azonban Mátyás király volt, a kinek könyvtáráról már megemlékeztünk. A nagy király nem kimélt sem költséget, sem fáradságot, hogy könyvtárát első ranguvá tehesse. Nemcsak, hogy nagy árakon vásárolta meg a Konstantinápoly elfoglalása után nyugatra vándorolt tudósoktól a becses, régi latin és görög kézíratokat, hanem külön megbizottakat küldött Görögországba s a keleti tartományokba, hogy ilyeneket vásároljanak. Azonfelül bőven adott dolgot az olasz másolóknak is. A könyvtár, a melynek élén: Ugoletti Tádé, Galeotti Martius és Raguzai Felix állottak, két díszes teremben volt elhelyezve. Az egyikben foglaltak helyet a latin, a másikban pedig a görög, zsidó, szír, arab kéziratok és nyomtatványok; az utóbbiak azonban a könyvtárnak csak csekély részét alkották. A könyvek czédrusfából a legszebben készült szekrényekben voltak elhelyezve, a melyek arany hímzésű függönyökkel voltak fedve, hogy a por be ne lepje. A termeket háromszáz szobor diszíté, míg az előcsarnokban mennyiségtani és csillagászati eszközök s közöttök egy éggömb foglaltak helyet.

Mekkora volt az itt őrzött könyvek száma? biztosan nem tudni. Állítják, hogy 55,000 lett volna, de ez olyan nagy szám, hogy annyi könyv összegyűjtése abban a korban szinte lehetetlenség volt. Annyi mindazonáltal kétségtelen, hogy Mátyás könyvtára nemcsak díszre, de nagyságra nézve is a legelső könyvtárak közé tartozott.

Bizonyos, hogy ez a könyvtár, kellő gyarapítás mellett, egyike lesz vala a nemzet legfontosabb közművelődési tényezőinek. Ez azonban nem következett be, sőt fentartására sem történt semmi. A nagy király utóda oly kevés érzéket tanusított e roppant kincs iránt, hogy nem tekinté egyébnek oly eszköznél, a melylyel egyes tudományos hajlamú vendégeket lekötelezhet. Alig hunyta be szemét Mátyás, azonnal megkezdődött mindenfelől a hajsza könyvei után. Főellenségének III. Frigyesnek fia: Miksa császár, a ki hadügyi tekintetben is, a mennyire lehetett, követni igyekezett Mátyást, a könyvek gyűjtésében is követte példáját. Több ízben Budára küldött követei soha sem tértek vissza a nélkül, hogy egy-két darabot a híres könyvtárból magukkal nem hozták volna. Mások is rendre bitangolták, sőt ha némely tudósításoknak hitelt adhatni, Ulászló egyik-másik könyvet el is adott, hogy pénzzavarán segítsen.

Ily körülmények között igen megfogyatkozott volt a híres könyvtár, a mikor Buda a törökök kezébe került (1541.). Oly nagy volt a híre még ezeknél is, hogy tetemes részét magukkal vitték diadalok kiváló jeléül; más részét ellenben a budai pasa székelyévé vált királyi palotában hagyták. Gondatlanságból sok elkallódott belőle, de egyenesen kiadni semmi áron sem akarták, bár Miksa király, Bethlen Gábor, a nagy erdélyi fejedelem, s Pázmány Péter visszaszerzésökre ismételten tettek kisérleteket. Buda visszavétele alkalmával zsákmányul estek a keresztény hadaknak s többnyire könyvtárakba kerültek. Ellenben Konstantinápolyban még mindig hozzáférhetetlenek maradtak. Végre 1862-ben három magyar tudós: Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Kubinyi Ferencz csakugyan ráakadtak a szultán könyvtárában a híres könyvtár romjaira. Ennek következménye volt, hogy midőn a szuezi csatorna megnyitása alkalmával királyunk a szultánt meglátogatta, ez négy Corvin-codex-szel ajándékozta meg, a melyek azután felséges urunk ajándékából a nemzeti múzeum könyvtárába kerültek.

Mátyás király könyvtárának Konstantinápolyban volt maradványai történetében még egy nevezetes esemény említendő fel. A legutóbbi években megindult a nagy harcz egyrészt Törökország, másrészt annak előbbi hűbéresei, majd Oroszország között. A török nemzet sorsa íránt általában kevés volt az érdeklődés, de a magyar nemzet s különösen az egyetemi ifjúság oly melegen tüntette ki rokonszenvét e szerencsétlen nép iránt, hogy a szultán 1876-ban indíttatva érezte magát arra, hogy néhány Corvin-codex-et az egyetem könyvtárának ajándékozzon. Sajnos, hogy a törökök e munkáknak már romladozó eredeti kötéseit eltávolították s azokat uj kötésekkel pótolták, melyek a török-magyar testvériséget jelképező díszítéssel vannak ellátva.

Ezeken kívül még számos s részben kiváló becsű darab van a különböző külföldi könyvtárakban is; így különösen Bécsben, Brüsselben és Rómában, a melyek ama könyvtárak legbecsesebb és legféltettebb kincsei közé tartoznak.

* * *

A középkorban az iskolai műveltséget épen nem tartották oly dolognak, a melyet mindenkitől meg kellett kívánni. Nemeseink, sőt főuraink legnagyobb részt a nélkül nevelkedett fel, hogy az iskolának csak feléje is nézett volna s ez őket nem akadályozta abban, hogy kiváló szerepet ne játsszanak a közéletben. Még a papi hivatal viselésére sem kivántatott valami sok. Rend szerint beérték azzal, ha az illető olvasni, írni és énekelni tud, s ezenfelül némi jártassággal bír az elemi ismeretekben.

Tévedne azonban, aki mindebből azt következtetné, hogy akkoriban nem voltak iskolák. Voltak bizony, sőt nagyjából már a mai iskolai rendszer: az elemi, a közép- és felső-oktatás is érvényben volt. A főkülönbség az volt, hogy akkoriban az iskolai műveltséget csak az szerezte meg, a ki arra kedvet, hivatást érzett magában.

Ily viszonyok között nem csoda, ha az elemi iskolázás-ra minél kevesebb gondot fordítottak. Általában a plébániák függelékeül tekintették azokat. Az iskola vezetése mondhatni csak mellékes teendője volt az egyház kántorának vagy a harangozónak, s a hol külön tanító volt is alkalmazva, annak állása igen alárendelt volt. Kivételt egyedül a városok tettek, a hol a tanítókat kissé nagyobb figyelemre méltatták.

Pozsony városában például 1302-ben olyan szabályt hoztak, hogy a tanítónak ugyan a plébánosnál legyen asztala, de azért ne legyen annak szolgálatára rendelve s helyette, ha egyházi rendből való, ne legyen köteles papi szolgálatokat végezni, hanem minden idejét az alája rendelt gyermekek nevelésére fordítsa. Az ellátáson felül biztosították neki a temetések után járó stóla-jövedelmet is. A városiakon kívül egyedül az erdélyi szászoknál hozott szabályok maradtak fenn a XIV. és XV. századból. Jórészt azokat az elveket igyekeznek érvényesíteni, a melyeket Pozsonyban találunk alkalmazva. A brassói tanító fizetését is tudjuk: 48 frt volt évenként, a mi körülbelül arányban áll a jelenleg szokásos tanítói fizetésekkel.

A mi az elemi iskolák tananyagát illeti, az egészben véve meglehetősen csekély volt. Tanultak olvasni, írni, énekelni – az iskolások rendesen a kántornak az egyházi énekben is segítettek – valami keveset számolni, s a hittudomány legelemibb részeit. Igen különböztek a falusi elemi iskoláktól a városiak, mert ezekben gyakran jeles tanítók lévén alkalmazva, a felsőbb műveltséget igénylő tárgyakat is előadták. De az ilyen iskolákat már inkább a középiskolákhoz lehetett számítani.

A középiskolák-ban rendszerint a latin nyelv megtanulását tekintették a főczélnak, s ezért az oktatás egyik alapelve volt, hogy a növendékeket a nemzeti nyelv használatától eltiltsák. A latin nyelven kívül, a melyet gyakorlatilag és elméletileg tanultak, tantárgyakul a következők szerepeltek: hittan, ékesszólástan (rhetorica), vitatkozástan (dialectica), számtan, mértan, csillagászat és végül – a mire különös súly fektettek – a zene és az ének. Tankönyvek még alig voltak; a tanulók a tanár előadásait írták le s jegyzeteiket használták tankönyv helyett. Mellesleg a tanulók írásbeli dolgozatokat is készítettek versben és prózában, továbbá szónoki és vitatkozó gyakorlatokat tartottak.

Magában álló középiskolákra, a milyenek a mostaniak, akkoriban még nem akadunk. Mint az elemi iskolák a plébániákhoz, úgy csatlakoztak a középiskolák a káptalanok mellé. A leghíresebb káptalani iskolák voltak: az esztergomi, a váradi s a váczi. Ezek közül leginkább ismerjük az esztergominak a szervezetét, a melyet az 1397-ik évi zsinat szabályozott. Nagyjából kétségkívül megegyezett a többiekével. Az iskola szabályszerűleg az olvasó-kanonok gondjaira voltak bízva, a ki azonban, ha nem akart, vagy nem volt képes tisztében eljárni, maga helyett alolvasót tarthatott. A kényelem kedveért, úgy látszik, ez általános szokás vala. Az alolvasó, az iskola tulajdonképi tanára, bizonyos mennyiségű gabonát és bort kapott a káptalantól, rendesen azonban az érsekhez járt fel étkezni. Ha pedig téli időben nem mehetett oda, húst, kenyeret és bort küldtek neki. Fizetését az olvasó-kanonoktól nyeré, még pedig a szerint, ahogy megalkudtak. Ezen felül tanítványaitól is húzott díjat, amely alól azonban a szegények, a kanonokok rokonai vagy más általok tartott ifjak mentesek valának.

Az alolvasónak hetenként négy tanítói napja volt: hétfőtől csütörtökig bezárólag. Napjában három előadást volt köteles tartani: reggel, délben és délután. Természetes, hogy ha az előadási napok valamelyikén ünnep volt, akkor az előadás elmaradt. Az alolvasó ezenfelül köteles volt tanítványait naponként misére s vecsernyére vinni. Minden leczke nem szólt minden tanulónak. A nehezebb és kevésbbé szükséges tantárgyakban csak a tehetségesebb ifjak nyertek oktatást.

Az alolvasónak gondjai közé tartozott, hogy a fegyelem szempontjából az ifjakra felügyeljen. Senkinek sem volt szabad az első éjjeli órán túl kimaradni. (Az éjjeli órákat naplementétől számították, a mint az olaszoknál mai napig is szokás.) A ki ezt tevé, azt becsukták, s a mester rendelete eszerint egyébként is büntették. Nem volt továbbá szabad az iskolába hosszú kést vagy egyéb veszedelmes fegyvert hozni. A büntetések a bezáráson kívül első sorban testiek valának és pedig részint ostorral, részint vesszővel. E büntetés-módnak azonban az a rossz hatása volt, hogy gyakran fölkelté a bűnösben a daczot, úgy hogy sokszor ellene is szegült a büntetésnek, a mi azután kellemetlen jeleneteket idézett elő.

A káptalani iskolák nem voltak elégségesek, hogy kielégítsék az általános szükségletet. Ezért a főpapok igen szívesen látták, hogy a különböző szerzetes-rendek is tartottak fenn felsőbb iskolát. Ezek eleinte leginkább a növendék-szerzetesek kiképzésére szolgáltak. XII. Benedek pápa azonban 1336-ban azt a határozatot hozta, hogy a kolostori iskolák csak az egyetemekre előkészítő intézetekül szolgáljanak. Azontúl mindinkább olyanok is jártak oda, a kik nem akartak szerzetesekké lenni. A zárdai iskolák közül a legnevezetesebbek egyike volt az Ágoston-rendieké Sárospatakon, a melyben a fentebb említett tárgyakon kívül a görög nyelvet s az orvosi tudományt is előadták. Jó hírben állottak még a pálosok iskolái is, nem különben a Domonkos-rendiekéi. Említésre méltó a karthauziaké is Látókőn, Szepes-megyében.

Középiskoláknak voltak tekinthetők, bár elemi iskolákkal álltak kapcsolatban, a nagyobb városok iskolái is. Ilyen volt például a székesfehérvári, a pesti s a kassai. E városok a híres tanítókat mindenkép megnyerni igyekeztek iskoláik számára. Így sikerült a kassaiaknak Gönczi Andrást a pestiektől elvonni, mire a pestiek sajnálva kitünő tanítójukat, őt kedvezőbb feltételek alatt ismét visszahívni igyekeztek. De messzebb földről is voltak a városoknak tanáraik. 1521-ben Kassán bizonyos Coxe Lénárd volt a tanár, a ki egykor VIII. Henrik angol királynak volt a nevelője. Mielőtt Kassára ment, két évig Lőcsén munkálkodott „az Úr szőllejében”. A kassai iskola oly jó hírben állott, hogy például 1514-ben oly hatalmas úr, mint Bebek János, ide adta a fiát. Három évvel előbb pedig Temesvári Miklós nagyváradi kanonoknak két öccse járt ott, a kik szálláson és élelmezésen Pajzsgyártó Péter nevű polgárnál voltak. A kanonok egy évre huszonnyolcz forintot fizetett érettök, de a polgár ezt keveselvén, az ifjak ruháit tartotta vissza, a miből nagy pör támadt a két fél között.

Kétségkívül még többen látogathatták az előkelők közül a pesti s a székesfehérvári iskolákat, csakhogy azokról – sajnos – nem maradt fenn ily részletes tudósítás.

A középkorban legtöbb figyelemben a felső oktatás részesült. Az egyetemek már ekkoriban nagyszabású intézetek valának s tanulóik száma gyakran nagyobb volt, mint jelenleg a legnépesebb iskolákéi. A minek az volt az oka, hogy nem csupán előkészítőül szolgáltak magasabb képzettséget igénylő pályákra, hanem tanítványaik között meglett korú embereket is számláltak, a kik egy vagy más tudományos kérdés iránt érdeklődvén, könyvek hiányában az egyetemet keresték fel. Az egyetemek már akkor is, mint korunkban, négy karra voltak felosztva, u. m. a hit-, jog- és orvostudományi, meg a bölcsészeti és szépművészeti karra. A legrégibb teljes egyetemek Olasz- és Francziaországban voltak, s példányképekül leginkább a párisi s a bolognai szolgáltak.

Hazánkban a legrégibb egyetem a veszprémi volt, melyet már az Árpádok korában állítottak fel. De ez idő folytán elenyészvén, Nagy Lajos szükségesnek találta egy ujnak felállítását. Az egyetemek ez időben az egész keresztény világban a pápa közvetlen felsősége alá tartozván, a magyar király is fölkereste folyamodványával V. Orbán pápát, hogy egyetem fölállítását engedélyezze. Ez készségesen engedett is a király kívánságának s az 1367-ik évben kiadott bullájában a magyar király által felállítandó pécsi egyetemet a többi egyetemek rangjára emelte olyképen, hogy tanárai és tanulói mindazokkal a jogokkal bírjanak, a melyekkel más egyetemek tanárai és tanulói bírnak, s hogy a kik ez egyetemen tudori vagy mesteri rangot nyernek, más egyetemeken is minden akadály és ujabb vizsgálat letétele nélkül taníthassanak. Csupán csak egy tekintetben korlátozá az uj egyetemet, t. i. nem engedé, hogy hittudományi kara legyen. Ez időben ugyanis ezen legfőbbnek tekintett tudomány előadhatását a régi egyetemek kiváltságaul tartották fenn, s az ujabbakat azzal nem ruházták fel. Így volt az a prágai egyetemmel is.

A pécsi egyetem igazgatója a püspök volt s fentartásának költségeit a királylyal együtt viselé. A tanárok igen jó helyzetben voltak. Az egyházjog tanára a pécsi, a közjog tanára a pozsegai prépostság jövedelmeit húzta. A többiek is igen nagy fizetést élveztek. Így például a bolognai egyetemről meghívott Bethini évi fizetése háromszáz gíra volt, vagyis ezer kétszáz forint, a mi mai értékének mindegy tizenhétszeresét képviselé akkor, azonkívül még egy egész falunak jövedelmét is élvezte. Az egyetem hallgatóinak száma elég nagy volt: rend szerint két és négy ezer között váltakozott. A hazafias érzést is úgylátszik melegen ápolták bennök. Ez kitünt a mohácsi csata alkalmával, a melyben a pécsi egyetem háromszáz tanulója vérzett el. Az egyetem 1543-ig állott fen, a mikor Pécs török kézbe került.

Az ország nagyságához képest azonban egy egyetemen nem látszott elégségesnek. Ehhez járult, hogy e korban az uralkodók kiváló dicsőséget találtak abban, hogy uralkodásukat egy-egy egyetem felállításával emlékezetessé tegyék. Zsigmond király is elhatározta egynek felállítását, a melynek székhelyeül helyes tapintattal az ország fővárosát választá. Ez az egyetem hivatva volt, hogy segítsen a pécsi egyetem hiányán. Zsigmond ugyanis a hittudományi kar felállítására is nyert engedélyt. Egyeteme, a melyet nevéről Sigismundea-nak vagyis rövidítve Sunda-nak szoktak nevezni, rövid időn nagy tekintélyre tett szert. Tanárai között kiváló magyar, német és olasz tudósok neveivel találkozunk, a kiket Zsigmond kétségkívül igen jól javadalmazott. A pécsi egyetemnél fenálló szokást követve a budai s az ó-budai prépostságot az egyetem tanárainak adományozá, illetőleg ez állomásokat egy-egy tanárral töltötte be. Az egyetem tekintélyét az is tanúsítja, hogy a konstánczi zsinaton is több taggal volt képviselve. Az egyetem azonban nem volt biztosan megalapítva – költségeit talán a rendes jövedelmekből fedezte Zsigmond – s így alapítója halála után csakhamar megszünt.

A Zsigmond halála után bekövetkezett zavaros kor nem volt alkalmas uj egyetem alapítására. Mátyás uralkodása ellenben kettőnek is adott lételt. Az egyik az „Academia Istropolitana” volt, azaz a pozsonyi egyetem. Így hivták, mert e korban divat volt Pozsonyt „Istropolis”-nak vagyis dunai városnak nevezni. Az egyetem felállítására az engedélyt a pápa 1465-ben adta meg és pedig olykép, hogy a király abban a városban állíthassa fel, a melyben neki tetszik. Az uj egyetem, a melyet Mátyás király és Vitéz érsek közös erővel állítottak fel, s a melyhez – legalább a mi az épületet illeti – a város is hozzájárult, teljes négy karú egyetem volt s egészen a bolognai egyetem mintájára volt szervezve. Kanczellárja Vitéz érsek s helyettese a pozsonyi prépost volt, a kik költséget nem kimélve a leghíresebb külföldi tanárokat hívták ide. Ezek között volt Regiomontanus János, az akkor leghíresebb csillagász is. Különösen a bécsi egyetem sínylette meg a pozsonyi egyetem felállítását, mert egész tanári gyarmat költözött onnan Pozsonyba. Sajnos ez az egyetem sem volt tartós életű s már 1491-ban ágyúk tanyáztak a múzsák székhelyén. Mátyás halála után ugyanis nem volt, a ki költségeit fedezze.

Élete utolsó szakában, bár elenyészni nem hagyta, Mátyás maga is részes volt a pozsonyi egyetem hanyatlásában. Átlátta ugyanis, hogy nem a legalkalmasabb pont Magyarország legfőbb tanintézete helyéül az a város, a mely közvetlenül az ország határán fekszik. Elhatározta tehát, hogy Zsigmond eszméjét követve az ország szivében: Budán állít fel uj egyetemet. S ezen egyetemnek nagy volt a rendeltetése. Oly elsőrendű intézet akart lenni az egyetemek között, mint a budai könyvtár a könyvtárak között. Az egyetem helyiségének nem a tulajdonképi városban, hanem a mai Császárfürdő körül, a Buda külvárosaként tekinthető Felhévvízen kellett volna felépülnie. Az alapfalakat le is rakták. Két óriási udvarból állott volna az egyetem. A főudvar körül három oldalról hétemeletes épületnek kellett volna emelkednie a tanulók lakásaul, míg a negyedik oldal a tanárok lakásának s előadási termekül volt szánva. A mellékudvarban kórházat, gyógyszertárat, éléskamrákat, pinczéket stb. szándékoztak építeni. Ugyanott lettek volna árúcsarnokok is a városbeli kereskedők számára, de a kiknek ott csak árulni lett volna szabad, s nem egyszersmind lakni is. Az egésznek terve a szerint volt megalkotva, hogy a számításba vett roppant számú tanuló – állítólag negyvenezerre kivánták berendezni – az egyetem épületében mindent feltaláljon, s ne legyen szüksége arra, hogy a városiakkal érintkezésbe jőjjön. De talán a terv tulságos nagy volta okozta, hogy a munka alig haladt az alapfalak építésén túl. Egyelőre tehát csak a budai dominikánusok zárdájában, ideiglenes helyiségben oktattak az egyetem híres tanárai. Az igazgató egy Niger (Schwartz) Péter nevű német volt, a kihez egész sora a külföldi tudósoknak csatlakozott. A magyar nemzetet csak az egy Győri Péter, Domokos-rendi szerzetes képviselé.

A mit Mátyás nem tudott véghez vinni, azt utódai még kevésbbé tudták. Ulászló alatt ugyan majdnem folytonos volt a béke, de azért nemcsak hogy befektetésekre nem telt pénz, hanem az ország rendes költségeinek fedezésére sem. Természetes, hogy csak félénk tisztelettel tekintett e nemzedék a Mátyástól megkezdett nagy műre. A budai egyetem azonban mégis szerencsésebb volt a pozsonyinál s ha tervezett nagyszerűségét nem érte is el, a nagy király halálával sem szünt meg. Tanárai között még akkor is több kiváló tudós volt, a kik a korszellemmel haladva, a reformáczió ügyét is buzgón felkarolták; a minek következménye volt, hogy 1523-ban az országból kiűzték őket. S ezzel halálos csapást mértek az intézetre. Mert ezentúl nincs nyoma, hogy tovább is előadásokat tartottak volna benne.

Noha hazánkban több egyetem állott fenn, a haza főiskolák nem elégítették ki a szükségletet s így igen gyakran megesett, hogy ifjaink külföldi egyetemeket is kerestek fel.

Ekkoriban egész közönséges dolog volt, hogy a főpapok tehetséges ifjakat saját költségükön valamely egyetemre küldtek ki. A pannonhalmi apátságnak például két-két növendéke folytonosan kint volt. A külföldi oktatás elősegítésére több alapítvány is szolgált, a melyek közül különösen a Krisztus-kollégium érdemel figyelmet. Ezt Budai János barsi főesperes négy budai házzal alapítá meg. A kollégium elnöke mindig a barsi főesperes volt, a ki az intézet egykori növendékei közül volt kinevezendő. Az intézet tagjai az alapítványból négy esztendeig tanultak külföldön. De ha jó állásba jutottak, kötelesek voltak a reájok fordított nevelési költségeket megtéríteni, sőt örökösük is a kollégium vala.

Ifjaink e korban leginkább szerették az olaszországi egyetemeket látogatni s ezek közül ismét a rómait, a bolognait s a páduait. Bolognában különösen nagy számmal voltak, a miért is a magyarok ott külön nemzetet alkottak. Akkoriban ugyanis nemzetek szerint oszlottak fel az egyetemek növendékei, de a kik kevesebben valának, azokat másokhoz csatolták. A tizennégy „hegyen túli”, azaz nem olasz nemzetnek volt egy közös igazgatójuk, a kit fölváltva választottak. A választási kör öt évre terjedt. Minden második és negyedik évben a magyarok, lengyelek, picardok, pictavok, a Tourraine-, Normandia-, Bourgogne- és Catalonia-tartománybeliek közül volt választandó az igazgató. 1317-ben az itt tanuló Miklós nyitrai főesperes nyerte el e méltóságot. A bolognai egyetemen nemcsak magyar hallgatók, hanem magyar tanárok is valának. Ezek közül említik Jánost az orvosi tudomány, Dénest a logika, Gergelyt a mennyiségtan s a csillagászat tanárát. A kedveltebb egyetemek közé tartozott a páduai, a hol Széchi Dénes, Vitéz János s a híres költő Janus Pannonius (Csezmiczei János) tanultak. Igazgatója 1500-ban bizonyos Ábrahám nevű magyar vala.

A magyaroktól sűrűbben látogatott egyetemek közé tartozott a krakkói is, a hova már nem annyira egyes kiváló ifjak mentek, hanem egész tömege a közeli vidékről valóknak. Számuk igen nagy lévén, 1493-ban saját testületet alkottak, a mely a lengyel királyoktól kedvezményeket is nyert. Így 1507-ben János Albert nyolcz mázsa sót rendelt számára évenként, Zsigmond pedig tízet. Az 1493-tól 1507-ig lefolyt tizennégy év alatt nem kevesebben, mint 341-en voltak a krakkói magyar testület tagjai, köztük öt kanonok, két főesperes s még több tekintélyes állású pap, továbbá – különösen az ország északi részéből – a legelőkelőbb úri családok ivadékai, mint a Nyáriak, a Nádasdiak, a Gyulaiak, a Verbőcziek, a Bánfiak, a Csákiak, a Homonnaiak, a Szécsiek, a Szobbiak és mások. Azok közül, a kik később mint reformátorok váltak nevezetesekké, itt tanultak: Dévai Biró Mátyás, Erdősi, Gálszécsi, Székely István, és Kálmánczai.

Hazánk fiai a szomszéd bécsi egyetemet is sűrűn látogatták. Ez egyetemnek 1500-tól 1526-ig nem kevesebb, mint ötszáz magyar hallgatója volt, a kik között azonban a többséget a német városainkból való ifjak tették. A magyar ifjúság nagy száma következtében a bécsi egyetem négy nemzete közül egy a magyar volt, a melyhez a csehek, a lengyelek s a görögök is tartoztak. Minden nemzet választott akár a tanárok, akár a tanulók, akár pedig más helyben lakó tudósok közül félévenként egy gondnokot, a kik az általok választott rektorral élükön az egyetemi tanácsot alkották. Ilyképen magyarokat is választottak meg rektorokká s ez időben ismételten viselte e tisztet Peremartoni Mihály, a szépművészetek s az orvosi tudományok doktora. Az egyes karoknak is több ízben magyarok voltak a dékánjaik, például 1526-ban a szépművészetiben Váradi Ötvös János, a ki a következő évben mint rektor az egész egyetem élén állott.

A prágai egyetemet is látogatták ifjaink, a hol azonban a cseh nemzet részeül tekintették őket. A korszak vége óta sűrűn jártak Wittenbergbe is, hogy a nagy reformátort hallgassák. A német egyetemek közül megemlítendő még a kis bretteni, a melyen bizonyos János nevű magyar tanárkodott a XV. század végén. Ennek tanítványa volt Melanchton, a híres reformátor.

Aránylag kevesebben jártak – kétségkívül távolsága miatt – a régi, híres párisi egyetemre, a mely különösen a hittudománynak volt leghíresebb tanintézete. Mégis Szegedi Gergely Ferencz-rendi szerzetes ott lett a hittudomány baccalaureusa.

Feltünő, hogy a magyarok ekkoriban is előszeretettel fordultak a jogi tudományok felé s még a külföldön tanuló papok közül is többen lettek jogtudorokká, mint hittudományi doktorokká. Még azok is, a kiket a hittudomány tanulására küldtek ki, többnyire csak kötelességből tanulták azt; azon felül jogi tárgyakat hallgattak.

Papjaink, ámbár az egyházi rendeletek ezt régóta tilták, foglalkoztak az orvosi tudománynyal is. I. Károly udvari orvosa piacenzai Jakab csanádi, majd zágrábi püspök volt, Nagy Lajosé pedig László nagyváradi püspök.

E helyt röviden meg kivánunk emlékezni a sebészetről is, ámbár ez oly állapotban volt, hogy tudománynak szinte nem is volt nevezhető. Ennek oka az vala, hogy a középkori felfogás szerint igen megvetésre méltó dolog volt az emberi testen metszéseket, kötözéseket végezni s így az egyetemek nem is vették fel a sebészetet az orvosi tantárgyak közé. Miután a szerzeteseket ismételt rendeletekkel a sebészet űzésétől eltiltották, annak gyakorlása mindinkább igen alacsony sorsú s igen csekély műveltségű emberek kezébe ment át, a kik egyszersmind a borbélysággal is foglalkoztak. Ezek annyira megvetett helyzetben voltak, hogy tisztességes mesteremberek gyermekeiket nem akarták inasokul felvenni, s nem igen tekintették őket a társadalom előbb való tagjainak a bohóczoknál.

* * *

A vegyesházi királyok korabeli irodalmunk-ban a történelmi művek majdnem a legtöbb figyelemre méltók. Első helyen említendők a nemzeti krónikák. Ezek a magyar nemzet történetét az akkori írók szokása szerint a legelejéről, t. i. Ádámtól vagy a vízözöntől kezdték el s folytatták az illető krónikaíró koráig. E munkák szerzői azonban tárgyukat tulajdonkép nem dolgozták fel, hanem a régibb történetet tárgyaló krónikákat egyszerűen munkájokba illesztették, vagy ha változtattak is rajtok, az legfölebb valamely másutt talált tudósítás beszúrásából állott, vagy pedig az egyes, nekik nem tetsző kifejezés módosításából. Csak a hol a régebb krónikák elhallgatnak, ott kezdenek saját lábokon haladni. Innen van, hogy nemzetünk legrégibb történetét e kor krónikásai majdnem szó szerint azon módon adják elő, a hogy azt az Árpádkori Kézai Simon munkájában találjuk.

E korból három jelentékenyebb krónikát mutathatunk fel. Az első az úgynevezett Bécsi képes krónika. Így nevezik, mert gyönyörűen van kiállítva s igen becses képekkel díszítve. E krónikát a bécsi cs. és kir. udvari könyvtárban őrzik. 1358 táján írták s szerzőjének valami Márk nevű Ferenczrendi barátok tartanak, a miért Márk krónikájá-nak is nevezik. A másik a már említett s Hesz Andrástól kiadott Budai krónika (Chronicon Budense), amelynek azonban Chronica Hungarorum (A magyarok krónikája) volt a czíme.

Jelentékenyebb e munkáknál Thúróczi János krónikája, a mennyiben a legbővebb. Ugyanis a legtöbb tudósítást vette föl, a mi különösen feltünik, ha a vele majdnem egykorú Budai krónikával összehasonlítjuk. A munka öt könyvre oszlik. Az elsőben a hunok történetét adja elő, a másodikban a magyarokét a honfoglalástól I. Károly haláláig; a harmadikat János küküllei esperesnek Nagy Lajos koráról írt munkája képezi, a mihez még külön szakaszul II. Károly bitorlásának és halálának története járul. A negyedik és ötödik könyv Zsigmond és utódai történetét foglalja magában, Szabács megvételéig (1476). Az utóbbiban józan, higgadt természeténél fogva előadása jórészt hitelt érdemel.

Azonban Thúróczi munkája Mátyás uralkodásának utolsó tizedében jelenvén meg, már előadásánál fogva sem felelhetett meg a kor igényeinek. Mátyás királyt azért nem is elégíti ki s miután vágya volt, hogy Magyarország történetét korának ízlése szerint lássa megírva, e feladattal egy Bonfini Antal nevű olaszt bízott meg.

Bonfini Ascoliban, pápai területen született. Munkái révén már némileg ismeretessé vált, de még mindig nem tudván pártfogóra szert tenni, szegény maradt. Ekkor támadt benne a gondolat, hogy a nagy magyar királyhoz, az írók és tudósok bőkezű pártfogójához fordul. E czélból egy kis munkát írt a Hunyadi-családról s azt személyesen elhozta az épen Bécs előtt táborozó (1486.) Mátyás királyhoz. Megnyervén mind neki, mind a királyné tetszését, az utóbbinál felolvasóul s titkárul alkalmazták. A király egyszersmind megbízta, hogy írja meg a hunok történetét. S miután munkájával meg volt elégedve, fölszólítá, hogy írja meg a magyar nemzet történetét. Tán nem volt magyar író, a ki a felsőségnek oly pártfogásával dicsekedhetett, mint ő. Minden felől, minden kézíratot s a mennyire lehetséges volt, az okleveleket is rendelkezésére bocsátották, a király különös meghagyásából. A munka Mátyás érdeklődésétől kisérve, folyton haladt, de a király haláláig nem készült el. Mátyás tehát nem érhette meg, hogy egy izlése szerint való magyar történetben gyönyörködhessék. A király halála után Bonfini Ulászló pártfogását is megnyerte s annak uralkodása alatt készült el művével, a melyet egész 1495-ig irt meg. Bonfini aránylag rövid ideig foglalkozván a magyar történelemmel, abban teljesen otthonossá nem lehetett s így igen természetes, hogy ő is a régi krónikák nyomán adja elő a régibb magyar történetet; külföldi kútfőkből csak egy-két felötlőbb hibát igazít helyre. Csakhogy a mit a régi krónikások darabosan, szárazon mondanak el, azt ő szép, összefüggő előadásban mutatja be. Modorában leginkább Liviust igyekezett követni, azért általánosan „magyar Livius”-nak szokták nevezni. Mint ez, úgy ő is igen szerette hőseit beszélve léptetni fel s úgy mondani el terveiket, szándokaikat. S miután valóságos beszédek nem maradtak fenn tőlük, Livius s más régi írók példájára maga készített ilyeneket, a melyeket hősei szájába adott. Igen szerette az érzékeny jelenetek előadását, s azokat nagyrészt szinte maga találta ki. Munkájának legbecsesebb része Mátyás korának leírása, mert erre nézve a legbefolyásosabb emberektől értesült, sőt magától a királytól is, a kire szeret is hivatkozni.

A Mátyás királynál virágzott irodalmi életnek köszönhető még egy rövid általános magyar történet, Ranzán Péter lucerai püspök tollából. Ranzán mint a nápolyi király követe, hosszabb ideig tartozkodott hazánkban. Munkája nem valami részletes, de józan előadása ajánlja. Az is dicséretére szolgál, hogy figyelmét az ország kormányára és földrajzára is kiterjeszti.

A nemzet egész történetét tárgyaló munkákon kivül maradtak fenn egyes dolgozatok is, a melyeknek szerzői vagy egy kort vagy egyes eseményt írtak el, jórészt saját észleleteik, tapasztalataik nyomán; s így inkább emlékiratok, mint szoros értelemben vett történeti munkák. Ezek között első helyen áll János küküllei főesperes könyve Nagy Lajos koráról. Munkáját Thúróczi vette föl a maga krónikájába s így maradt ránk.

Egyes becses emlékiratokat a Mátyás udvarában élt olaszok is hagytak hátra. Ilyenek voltak: Galeotti Martius műve „Mátyás király bölcs és elmés mondásairól és tetteiről.”; Naldi Naldinus műve Mátyás király könyvtáráról, Carbo Lajos párbeszéde Mátyásról. („Dialogus de laubidus regis Mathiae” czím alatt.) Még egy olasz írt jeles magyar tárgyú dolgozatot, de az nem Mátyásnak, hanem ellenségének Kázmér lengyel királynak volt udvari embere. Buonaccorsi Fülöp volt a neve, máskép Callimachus Experiens-nek is hívták. Leírta I. Ulászló uralkodását s a várnai csatát, még pedig valódi államférfiúi felfogással.

Említésre méltók még a dalmát történetírók, a kik ugyan műveltségöknél fogva inkább olaszok voltak, mint magyarok, de Dalmáczia – legalább e korszak elején – hazánkhoz tartozván, némileg honfiaknak tekinthetők. Közülök leginkább említésre méltó: Paulus de Paulo és Michas Madius.

Mind e munkák latin nyelven vannak írva.

A tulajdonképi történetiráshoz csatlakoznak még a rímes történetek vagy verses krónikák. Szerzőik a vándor hegedősök, a kik hol régi történeteket, hol ujakat foglaltak versbe.

Hogy ily verses történetek igen nagy számmal voltak, igen természetes. Mégis korunkra csak kettő maradt: az egyik az „Ének Pannónia megvételéről”, a másik „Szabács viadala.” Az első a XIV. sz. századból való s a honfoglalást egészen úgy adja elő, mint az egykorú Képes krónika. Mutatványul közöljük első versszakát:

Emlékezzenk a régiekrel
Magyaroknak eleikrel
Az Szythiából kijüttekrel,
És azoknak vitézségekrel.

A második majdnem egyidejüleg készült a benne tárgyalt eseménynyel, s ámbár eleje hiányzik, így is igen terjedelmes s mind történelmileg, mind nyelvileg becses mű. Ily éneket éneklének a Záh Klára és Feliczián esetéről, Kis Károly megöletéséről – a mely énekből pár sor szintén fenmaradt – Kontról s harmincz nemes bajtársáról, Hunyadi János harczairól a törökök ellen stb.

Ezen költői mezbe öltöztetett krónikaírás idegen nyelven is folyt. Így készült Nagy Lajos korában egy rímes krónika Kézai nyomán. Ilyen volt Monacis Lőrincz éneke Kis Károly megöletéséről, Mária királyné fogságáról s kiszabadulásáról. A költő a munkát Mária királynénak ajánlotta s ennek nyomán készítette Thúróczi is e korról való elbeszélését. A Mátyás udvarában élt olasz Cortese Sándor is versekben írta meg Mátyás hadi tettei-t, 1485-től fogva.

A verses történetek természetes átmenetül szolgálnak e kor költői irodalmá-hoz, a melynek főelemét elbeszélő költemények teszik. Szerették e korban énekelni Toldi Miklós vitézi tetteit. A híres vasgyúróról szóló mondát egy nem sokkal e korszak után élt énekes: Ilosvai Péter foglalá versbe. Az utóbbi alapján írá aztán Arany János a maga eposzát, a melylyel örök hírnévre tett szert. Énekelték még Tar Lőrincz pokoljáratát, az Óriás Lóránt történetét s más hasonlókat, a melyeket azonban csak hirökből ismerünk.

Történelmi hátterű, dicsérő vagy kesergő dalok sem voltak kivételesek, a melyek közül némelyik fenn is maradt. Ilyen az Emlékdal Mátyás király halálára, a Siralomének Both János felett Gergely deáktól, végül Beriszló Péter éneke Szabadkai Mihálytól, a melyből azonban csak töredék maradt reánk.

Töredék „Szabács viadala” kéziratából.
A Nemzeti Múzeum könyvtárában.

Olvasása: Sabáczhoz nem messze egykis halmon | Megsereglék, hogy beszédet halljon | Sabáczba nagy felszóval kiáltnak | Arról bölcsesége lőn királynak | Hagya nagy sok dobot doboltatni | Tromitákval es trombitáltatni | Olyha hasad volt ég mindezektől | És volt nagy kiálás vitézektől | Hogy szózatot ők ne vehessenek | Onnathogy annélkül mehessenek | Aly bég jötte lőn csak önkára | Meg sem fordula semmi munkája.

A gúnyos költészetnek csak egy terméke maradt fenn Apáti Ferencz úgynevezett Feddő énekében, mely kétségtelenül egyike az e nembeli kiválóbb alkotásoknak. Iratásának éve ismeretlen: vagy Mátyás király vagy utódai: a Jagellók korából való, de mindenesetre régibb 1514-nél, mert kiemeli a parasztok elbizakodottságát, a minek a pórlázadás letiprása után aligha volna értelme; továbbá, mert éles ellentétbe helyezi a korabeli papokat azokkal, a kik régebben valának, s a minőknek ez osztály tagjainak mindig lenniök kellene.

A nép épúgy minden alkalommal dalolt, mint mai napság. Megénekelte a szerelmet, a boldogságot épúgy, mint az országos eseményeket. Így például a pesti gyermekek Mátyás választásakor egy versecskét énekeltek, a mely világosan tanusítja, hogy köznépünknél is meglehetősen kifejlett volt már a költészet iránti érzék.

Összes világias költészetünket azonban messze túlszárnyalta a vallásos. Az erkölcsök ugyan aligha voltak ekkor csak valamivel is jobbak, mint mai napság, de az emberek mégis sokkal vallásosabbak voltak. Költőink is előszeretettel tárgyaltak vallásos tárgyakat. Különösen kedvelték a különböző szentekhez írott énekeket. Különösen nagy számmal maradtak reánk a Szűz Máriához, továbbá a Sz.-Lászlóhoz intézettek, azután egy, a mely Szt.-István jobb kezéhez volt intézve. Az utóbbi az első költemény, a mely sajtó alól magyar nyelven kikerült, de a melyből csak az első versszak maradt reánk. Ez következőkép hangzik:

Óh dűcsőséges szent jobb kéz,
Melyet magyar óhajtva néz,
Drága gencse (azaz: kincse) népönknek,
Nagy öröme szívönknek.

Nagy számúak továbbá a Krisztushoz intézett énekek is, a melyek közül Szent Bernát himnusza a legelső helyek egyikét foglalja el. Vallásos költészetünknek azonban legkiválóbb terméke Alexandriai Szent Katalin legendája, a mely 4067 versből állván, már terjedelménél fogva is figyelemre méltó; de kitünik könnyű, szabad és folyékony előadásával is. A vallásos költemények szerzői is majdnem teljesen ismeretlenek. Kettőjökről: Vásárhelyi András-ról és Geszthi László-ról nem tudunk egyebet, minthogy néhány éneket írtak.

A mit költői művekből eddig felhoztunk, az mind magyar nyelven van írva. Általában mondhatni, hogy ha minden más szavakban a magyarországi latin irodalom termékei fölülmulják a nemzeti irodaloméit, az a költészetre nézve nem áll. A latin nyelvű költészet csak Mátyás király korával vette kezdetét. E tekintetben legkiválóbb költőnk Csezmiczei János pécsi püspök, Vitéz unokaöccse, a ki költeményeit Janus Pannonius néven írta.

Janus Pannoniust még zsenge ifjú korában – a tizenkettedik évet sem érte el – kiküldte az ekkor már váradi püspökké lett Vitéz Ferrarába, a hol Guarino nevű kitünő humanista házánál nevelkedett. A ritka lángeszű ifjú rövid megszakítással egész huszonnégy éves koráig ott maradt. Csakhamar betölté környezetét tehetségei hírével. Emlékező tehetsége oly nagy volt, hogy egész ismeretlen költők verseit egyszeri hallás után azonnal hibátlanul el tudta mondani. De maga is oly ügyes volt a költészetben, hogy mikor III. Frigyes császár koronázása végett Rómába utazott, a ferraraiak a tizenhét éves ifjut bízták meg az üdvözlő költemény megirásával, a melyet általános tetszés között el is szavalt. Ezentúl mind több és több dolgozata került nyilvánosságra, a kor szokásához képest leginkább üdvözlő- és gyász-dalok. Az epigramm-költésben kiválóan kitünt. Ezekben főleg az elavult szokásokat s az emberek gyöngeségét ostorozza. Mikor külföldről hazakerült s egy gazdag püspökséget minden küzdelem nélkül elnyert, szeretett volna itt is tudós körben tündökölni. De az itteni közönség nem értette meg s mint egy olasz barátjának írá, „nem volt, a ki műveinek tapsolna.” Hogy olvasója akadjon, Olaszországba kellett küldenie dolgozatait. Mindazon sok diadala mellett is, a melyet mint latin költő aratott, nemzeti művelődésünk tekintetéből nem valami kiváló jelentőségű, mert összes munkái más műveltségű emberekhez szóltak, mint a minők akkoriban hazánkban valának. Ezeket ő igen lenézte és költészetüket oly kevésre becsülte, hogy nem találta valótlannak, ha azt irják sírjára, mikép ő az „qui primum ad Istrum duxit laurigeras ex Helicone deas”, azaz hogy ő volt az első, a ki a borostyán-övezte istennőket a Helikonról a Duna partjára elhozta, vagyis hogy ő volt a költészet első művelője hazánkban.

Többi latin költőink – mindnyájan Mátyás király udvarának emberei – alig érdemelnek egyebet a megemlítésnél. Ilyenek voltak Budai Simon, Fodor Kristóf, a későbbiek közül pedig Szalkai László.

E kor irodalmának kiváló részét teszi a vallásos irodalom s ez nem is csoda, mert a magyar olvasó-közönség ekkoriban leginkább csak apáczákból állott, akik a vallásos elmélkedésekben találták legfőbb gyönyörűségöket. A férfi-szerzetesek többnyire latin műveket szoktak volt olvasni. Innen van, hogy a középkorból fenmaradt szépirodalmi munkák legnagyobb része vallásos természetű. Ennek köszönhető továbbá a tulajdonképi vallásos irodalom gazdagsága. Ide tartoznak az egyházi énekek, a melyekben oly óriási volt a bőség, hogy 1400 táján a magyar egyház zsinatilag volt kénytelen rólok intézkedni, elrendelvén megvizsgáltatásokat és egyedül a dogmailag helyeseket tartván meg. E korból maradtak fenn az egyházi énekekhez való hangjegyek is, a melyekből megismerhetni dallamaikat.

Félig a költészetnek terén állanak a legendák, a melyek azonban gyakran a történet mezejébe is átlépnek. Ekkoriban már nagy szabású magyar legenda-gyüjtemények voltak közhasználatban, de ezek legnagyobbrészt csak egyszerű fordítások latinból. Legbecsesebb történeti szempontból Szent Margit legendája, a melyet a XIV. század elején élt Ráskai Lea nevű Margit-szigeti apácza írt.

E kor vallásos irodalma gazdag még prédikácziókban és egyéb buzdító iratokban. Ezek azonban nem lévén kizárólag az apáczáknak szánva, tetemes részben latin nyelven vannak írva. E nembeli íróink között az első helyet Temesvári Pelbárt Osvát Ferencz-rendi barát foglalja el, a kinek e nemű munkái számos kötetet töltenek meg. Ide csatlakoznak a breviáriumok s az imádságos könyvek is. Milyenek voltak az utóbbiak, arról kielégítő felvilágosítást Kinizsi Pálné Magyar Benigna maig fenmaradt imádságos könyve nyujthat.

Temesvári Pelbárt „Pomerium de sanctis”
A Nemz. Muzeum könyvtárában
(„A szentek gyümölcsös kertje” czimű művének czímlapja.)

A vallásos irodalom kiegészítéseül szolgálhatnak még a biblia-fordítások. Ilyen már ekkor is több volt. Első helyre közülök, mint talán legrégibb e nembeli magyar kísérlet, a ferencziek bibliája tehető. Így nevezik, mert két Moldvába szökött s a huszitasághoz csatlakozott, magyar ferenczes leírásában maradt fenn. A másik az a biblia-fordítás, a melyet a Hunyadi János korában élt Báthori László pálos barátnak tulajdonítanak. Ezenkívül Szt. Pál leveleit külön lefordítá valaki magyarra s ez a fordítás még a XIV. században nyomtatásban is megjelent. A biblia-fordításokon néha nagyon is megérzik a latin nyelv hatása, mindazonáltal gyakran oly eredeti, zamatos magyarsággal vannak írva, hogy ujabb biblia-fordításainkkal méltán egy sorba helyezhetők.

A többi tudományokkal még kevesebben foglalkoztak. Jogi irodalmunk legkiválóbb terméke Verbőczi István Hármas könyve, oly mű, a melyet szégyen nélkül mutathatunk be az egész világnak. Tanuskodik arról, hogy szerzője a magyar szokásjogban ép oly járatos volt, mint akár a római- vagy az egyházjogban. A középkor szokása szerint nálunk is divatozott a jogi szabályok versbe foglalása.

A jogi tudományok gyakorlati alkalmazásához tartozó ügyiratok elkészítésére vezérlő kalauzul szolgáltak az irály-minta-gyűjtemények. Egyiknek szerzője: Nyirkállai Tamás névleg is ismeretes.

Aránylag elég sokan művelték a bölcsészetet. Csakhogy e kor bölcsészete, az úgynevezett scholasticus bölcsészet, igen kevés becseset hozott létre.

Mátyás király korának kedvencz tudománya a csillagászat volt, a mely azonban művelői kezében többnyire a tudományos becscsel nem bíró csillagjóslássá, asztrologiává fajult. Hazánk legműveltebb emberei is hódoltak e babonának, a mi azonban kétségkívül hasznára vált a valódi tudományosságnak is, mert így számos helyen állítottak fel csillagvizsgálói intézeteket. Így Vitéz Váradon, a melyet a híres Peuerbach bécsi egyetemi tanár útmutatása szerint rendeztek be. Ugyanez készített nap- és holdfogyatkozási táblázatokat a váradi délkörre alkalmazva, a melyeket a tudományos világ kétszáz éven át használt. A csillagjósláshoz hasonlóan kedvelték még a varázslás-tant vagy mágiát, a melyben szintén hittek e kor férifiai; továbbá a vegytani, a melyet alchymiá-nak neveztek. Az utóbbi azt tekinté feladatául, hogy mikép lehet aranyat csinálni s magának örök ifjúságot biztosítani. Mindazonáltal ezeket a tudományokat is – ha ugyan az effélét tudománynak lehet nevezni – alig művelték magyarok; józanabb természetök az ily babonáktól rendesen megóvta őket.

Ekkoriban kezdtek a magyar nyelvvel is tudományosan foglalkozni, ámbár csak kevéssé. Mert az írásbeli ügyeket általában latin nyelven végezték s így a magyar nyelv irodalmi művelésére nem igen volt szükség. Innen van, hogy magyar nyelvű hivatalos irat alig maradt fenn egy-kettő, például a birák eskü-mintája Nagy Lajos korából, Hunyadi János kormányzói esküje, Sajó Szt.-Péter város borárulási szabályzata, Báthori István panaszos előterjesztése a királyhoz, a melyben a nádori hivatalba való visszahelyezését kéri, továbbá némi magánjellegű iratok, mint végrendeletek, kötelezvények, menedéklevelek stb. A nyelvünkkel való tudományos foglalkozás első tárgya volt az Árpádok korában még ingadozó helyesirásnak bizonyos mértékig való szabályozása.

Ekkor készült az első magyar nyelvtan is, a melynek szerzője a már említett világhirű latin költőnk: Csezmiczei János volt. Művéből azonban – a tudomány nagy kárára – egy példány sem maradt fenn.

* * *

Végül emlékezzünk meg pár szóval középkori művészetünkről is.

Első helyre kétségkívül az építészet helyezendő. Erre a középkorban, hála királyaink és előkelőink bőkezűségének, mindig volt pénz, legalább a mi a monumentális építészetet illeti. Mert a közönséges, gyakorlati czélokra szánt építmények elég silányak valának. Monumentális építészetünk e korban leginkább templomokat emelt. Természetes, mert a középkori ember megszokta, hogy minden magasztosat az egyházzal kapcsoljon össze.

A XIII. század végén az ízlésben fordulat állott be. A román építő stilt ugyanis kiszorította az ujabb, az úgynevezett gót vagy csúcsíves stil. Ennek hazája Francziaország, a hol már a XII-ik században általánosan elterjedt. A fő-különbség ezen stil s az előbb divatozott román stil között az, hogy amaz általában kerek íveket alkalmaz, ez pedig csúcsba összehajlókat. Jellemzi még a gót stilt a magasba törekvés, az épület falainak nagy tagozottsága s ebből folyólag az ablakok nagy száma. Hogy pedig a templomok tulságosan világosak ne legyenek, szerették az ablakokon a festett üvegtáblákat alkalmazni.

Miután a gót stil hazájában remek alkotásokat hozott létre, mi sem természetesebb, minthogy a szomszéd népek is eltanulni kezdték feltalálóitól, a kik különben is a keresztes háború óta, a melyek intézésében a főszerepe Francziaországé volt, a középeurópai népeknél például szolgáltak. Így Németországban már a XIII. század elején kezdték alkalmazni a gót stilt, a század dereka táján pedig hazánkban is. A franczia mesterek ide is eljutottak s vezették kiválóbb egyházaink építését. Kivülök németek is keresték fel hazánkat, szintén például szolgálva a hazai építészeknek. Nemsokára annyira elbájolta a magyarokat az uj stil fensége, hogy a XIV. századtól fogva nálunk is ez volt az egyedül uralkodó. Sőt annyira kedvelték, hogy számos város, valamint sok püspök román ízlésű templomaikat lerombolták s helyökre gót dómokat építettek; vagy ha nem, legalább egyes részeket alakítottak át az ujonnan felkapott stil szellemében. Így történt Pozsonyban, Nyitrán, Győrött, Zágrábban, Egerben, Nagy-Szombaton s részben Esztergomban, Gyula-Fehérvárt, Pannonhalmán, Pécsett, Szepesváralján és másutt.

A gót-stílű építmények között nálunk az első hely a kassai főtemplomot illeti, a mely minden más gót építményünk közül kiválik szabályosságával és összhangzatosságával. A templom határozottan a franczia- s nem a németországi művészet befolyására vall, s legközelebb áll a brenne-i egyházhoz.

A kassai templom nyugati kapuja.
Myskovszky Viktor rajza. Ugyanannak „Magyarország középkor és renaissance-stilű műemlékei” czimű művéből

Építését valamivel a XIII. század közepe után kezdték meg, a mely időből valók a szentély s az azt környező kiszögellő építmények. Többi részét akkor bizonyára csak ideiglenes falakkal pótolták. Kiváló előmenetelt tett ez az egyház I. Károly idejében, a kinek felesége a templom legfőbb jóltevője volt, úgy hogy sokan még alapítójának is tartják. E korból való a templom északi kapuja, a mely valóban fejedelemi fénynyel van építve. De még Mátyás király idejében sem volt kész a templom; ő is járult építéséhez, a mennyiben a város több évi adóját e czélból elengedte. A király adományának emlékére czímerét is alkalmazták a tornyon, a hol mai napig látható. E korból való a szentségház is, amely oly óriási nagyságú, hogy a templomnak majdnem a tetőzetéig ér fel; kiválóan szép alakjával is feltünik. A bécsi Sz. István templom tornyához szokták hasonlítani s azért mondják, hogy a Szent-István torony bent van a kassai templomban. Ujabban az egyház helyreállítása érdekében igen sok történt, úgy hogy remélhetőleg nemsokára teljesen elkészül.

E kor egyéb egyházai közül figyelemre méltó a budai várbeli főtemplom, a melyről már szólottunk. Legrégibb részei még nem épületek határozottan a gót-stilben, hanem a románt s a gótot összekötő u. n. átmeneti stilben; későbbi részei ellenben határozottan gót-stílűek.

E templom sokkal több viszontagságon ment keresztül, mint a kassai. Miután a főváros a törökök kezébe került, sokat szenvedett. Különösen az alatt a hosszú és makacs ostrom alatt, midőn Budát a töröktől visszafoglalták. Az összelövöldözött egyházat azután nem műértő kezek úgy a hogy kijavították ugyan, de oly stilben, a mely ezen egykor oly fényes templomot minden szépségétől megfosztá. Ujabban teljesen helyreállították, még pedig részben a IV. Béla korabeli átmeneti, részben a gót-stilben.

Ugyanabban az izlésben, mint a budai főtemplom, épült nagyjából a pesti belvárosi plébánia-templom, a hol szintén sok régi részre akadtak, a melyeket a későbbi átépítések alkalmával majdnem teljesen befalaztak, de ujabban feltártak ismét. Gót-stilű egyházaink között kiváló helyt foglal el a brassói templom. Érdekét emeli díszítésének igen gazdag volta, mindenek felett pedig az a körülmény, hogy nagyságra összes régibb egyházainkat felülmúlja. Az érdekesebbek közé tartozik még a pozsonyi főegyház, valamint az ottani Ferencz-rendieké, a melynek tornya az összes magyarországi tornyok között legszebb, sőt a külföld kitünőbb gót-stilű alkotásaival is bátran versenyezhetik. Figyelemre méltó a kolozsvári templom is, a mely némileg a kassai egyház leányának tekinthető. Vannak még egyes kisebb kápolnák is, a melyek szintén becsületére válnak a gót-stilnek.

A pozsonyi főegyház.
Boros Radó rajza. – Ortvay: „Pozsony története” czimű művének I. kötetéből.

De ezeken kívül oly roppant mennyisége volt az ezen stilben épült templomoknak és kápolnáknak, hogy a felföldön akárhány kisebb helyen is előfordulnak. Néhol még a falusi egyházaknál is majdnem kizárólagosan alkalmazták a gót stilt. Így a Csallóközben, a Mátyus földjén, sőt még az alföldön időnként felkutatott templomromok is nagyrészt gót stílű egyházakra vallanak.

A ferencziek templomának tornya Pozsonyban.
Henszlmann I. „Magyarország csúcsíves stilű műemlékei” czimű művéből

Látjuk, hogy egyházi építési emlékek, habár megrongálva, mégis elég nagy számmal maradtak fenn, a melyekből tisztán maga elé állíthatja bárki azok egykori állapotát. Rosszabbul állunk világi építmények dolgában, Kétségtelen, hogy voltak emlékszerű világi építményeink is, habár kisebb mértékben, mint az egyháziak, de azokból legnagyobb részt kő kövön nem maradt s csak az egykoruak tudósításai értesítenek egykori lételökről. Így Windeck egész elragadtatással beszél Zsigmond király palotájáról. S Mátyás palotájának hírét ki ne hallotta volna?

Erről az egykorú Bonfin a következőkép emlékezik meg:

„Mátyás a budai palotát nem kevéssé kiváló remekművé tette, a mennyiben a Duna felől uj épületrészt emelt s azt vízi orgonával s ezüstös márvány-kúttal díszíté; s hozzá csatolá a papok legszebb főiskoláját (t. i. a könyvtárt) mindkét nyelv (t. i. a latin s a görög) csodálatos gazdagságával s a könyvek legfényesebb kiállításával. Ennek előcsarnokában van egy az egész világot ábrázoló teke. Palotájának fénye alig kisebb a rómaiakéinál. Tág ebédlő-termek, felséges kamarák vannak benne, változatosan aranyozott s jelvényekkel szétosztott padozattal; ezekhez hozzájok méltó s szintén szimbolumokkal ellátott ajtófelek csatlakoznak. A kályhák is érdemesek a megtekintésre; ormóik négyes fogatokkal meg egyéb római dolgokat ábrázoló faragványokkal ékesek. Napkelet felé ismét ebédlők és kamarák következnek, a hova magasabb lépcsőzeten kell felhágni, tovább magas rejtekszobák ezüst nyugvóágyakkal és székekkel. Ezután következik a tanácsterem. Napnyugat felé a még meg nem ujított rész van. Itt az udvart folyosó veszi körül, amelyen az állatkör s más csillagok alakjai keltik föl a bámulatot. Ebben a részben is van mozaik-padozat, s kidomborodó cserepekből épített több kályha. Általában ez a rész nemcsak a színek szépsége, hanem az egymással érintkező különböző korbeli alkotások változatossága miatt is kiválik. Az udvaron három szoborból álló csoportozat látható: középütt Mátyás sisakosan, lándzsával és pajzszsal, tőle jobbra atyja, balra a szerencsétlen sorsú László. Az udvar közepén ércz-kút van, márvány-medenczével, a melyen a sisakos Pallas foglal helyet. A kútba a vizet nyolcz stádiumnyi (körülbelül 1 1/2 kilométer) távolságról vezetik csövekben. Az udvar bejáratánál két meztelen birkozót ábrázoló bronz-szobor van, pajzszsal. bárddal és karddal; az alapzaton pedig diadaljelek vannak kifaragva.

A váron kívül, a hegy lejtőjén igen kellemes kertek terülnek el. Márványból épült nyárilak is van itt, a melynek előcsarnokát koczkázott oszlopok veszik körül. Ezeken érczgyertyatartók vannak. A nyárilak szobái kirakott padozatúak s általában annyira kitünnek, hogy a régiek legpompásabb alkotásait szinte utolérik. A kilátás innen pompás. A kertben fákból útvesztő van berendezve, azután madaras-hely, kalitkákba zárt hazai és külföldi madarakkal. Majd cserjések, gyümölcsösök, mezők, erdős részek, halastavak váltakoznak egymással, a melyek között oszlopos folyosók húzódnak el. De a távolabbi kilátás, Pest felé, szintén igen kellemes. A nyárilaknak tornya is van, tető-szobácskákkal és erkélyekkel. A szobák nagy üvegtükrökkel vannak diszítve s azoknál lakomákra alkalmatosabbakat képzelni sem lehet. Az egész épület ezüstös cseréppel van fedve.”

A budai királyi palotánál nem kisebb bámulatnak volt tárgya a visegrádi, különösen mióta Mátyás király helyreállítá, illetőleg megújítá. Ezt ugyan inkább csak nyárilaknak tekintették, mégis valami háromszázötven szobája volt s mint Oláh Miklós írja, elég nagy volt arra, hogy benne egyszerre négy király teljes udvari személyzetével megszállhasson.

Vörös márványkő-töredék Mátyás király budai palotájából.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Rajzolta Baránski Emil.

A visegrádi palota nem a hegy tetején állott, hanem annak aljában, a Dunától valami kétszáz lépésnyire. Miután emelkedett helyen épült, lépcsőzete is kiváló fény kifejtésére szolgált alkalmul. A kor szokása szerint itt is állítottak fel márvány-kutat a görög-római hitregékből vett alakkal. Jelesül Cupido szerepelt itt, a ki márvány-tömlőből önté a vizet. Ebbe a kútba is a szomszéd hegyekből vezették a vizet csövekben. Ünnepélyek alkalmával megtette Mátyás király, hogy megszüntette a víz vezetését s a helyett bort vezettetett; még pedig gyakran olykép, hogy a vörös és a fehér bor váltakozott egymással. A palota kápolnájának orgonája kiválóan elragadó hangú volt. A kápolna egyébként is megérdemlé a figyelmet. Aranyozott alabastromból készített szentségtartóját kiváló műnek tartották. Említettük más helyt, hogy e királyi lakot egyik pápai követ földi paradicsomnak nevez. Oláh Miklós esztergomi érsek pedig, a ki Európa legnagyobb részét beutazta volt, azt mondja róla, hogy ehhez hasonlóan fényes épületet még sehol sem látott, s hogy magában a párisi parlamentben is csak egy olyan szobát talált, a mely a visegrádi szobákkal mérkőzhetett.

A kiválóbb épületek között foglalt helyet az esztergomi érseki palota is.

Ez a vár ormán emelkedet, szabad kilátással a Dunára. Az épület előtt s alatt, továbbá a várhegy oldalán pompás kertek területek el, a melyeket födött folyosók, nyilt oszlopcsarnokok vettek körül. Maga a palota több emelettel birt. Legszebb része volt az étterem, a melynek falain olasz művészektől festett freskókban a magyar vezérek és királyok arczképei voltak feltüntetve, míg az evvel kapcsolatos kápolnaszerű építmény falait a Szibillák alakjai diszítették, figyelmeztetve arra, hogy e termek ura az ó-kor nyelve, a tudománya és művészete iránt kiválóan érdeklődő, de mégis magyar főúr. Az épület egyik részében, az étteremmel kapcsolatban, kétemeletes vörösmárvány folyosó volt, a kertben pedig számos kisebb épület. Egy a sziklafalhoz támaszkodó toronyban éttermek és szobák valának, az akkor még igen drága nagy tükrökkel diszítve. Ezek olyan mesterségesen voltak elhelyezve, hogy bennök a vidék egyes szebb tájai tükröződtek. Volt egyszerűbb kerti ház is, de gyönyörű kilátással, a melybe maga Vitéz érsek szokott szabad idejében visszavonulni, hogy minden egyébről megfeledkezve, kedvelt régi íróit olvashassa.

Mindezekből a nagyszerű építményekből hírmondó sem maradt. Szerencsésebb volt a vajda-hunyadi-vár, a melyet a nagy Hunyadi János kezdett építeni. Ez a gyönyörű építmény, bár ujabb hozzáépítés folytán jó részben megváltozott, nagyjából mégis megtartotta eredeti alakját s helyreállítása is ebben az irányban történt.

E kor építészetének emlékeihez csatlakoznak némely városi házak. Így a pozsonyi s a bártfai városház, egyéb házak a budai várban, Pozsonyban, továbbá a felföldi és erdélyi városokban.

A bártfai városház homlokzata.
Myskovszky V. rajza. Ugyanannak „Magyarország középkor és renaissance-stilű műemlékei” czimű művéből

Középkori művészetünk terén a szobrászat is kiváló helyet foglal el. Önálló szerepet ugyan nem igen játszott s leginkább az építmények díszeül szolgáló alkotásoknak adott lételt. Így különösen templomok kapuin vagy fülkéiben gyakorta találkozunk egy-egy bibliai vagy legendai alakkal, például a kolozsvári egyházon Mózes-ével, a mint a tíz parancsolatot tartja. A poprádi templomon az apostolok szobrai láthatók.

Az akkori szobrászatnak legfeltünőbb alkotásai közé tartoznak az ezen korban igen divatozott fa-faragványok. Ilyen különösen az úgynevezett szárnyas vagy szekrényoltároknál nyertek művészi alkalmazást.

Az oltár ezeknél első pillanatra olyannak látszik, mint bármely más oltár, középfalai azonban ketté nyilnak s most látjuk csak az oltárt egész fenségében. A középső szekrényben a nagyobb szabású, fából faragott alakok foglalnak helyet, míg a kitárt ajtószárnyak belső, most már kifelé fordított oldalán szintén egyes jelenetek vannak fából faragva vagy fára festve.

A kiválóbb szépségű szárny- avagy szekrény-oltárok közül említendő a kassai főtemplomé, a hol a középszekrényben s a belső falakon a templom védő szentjének: Sz. Erzsébetnek szobra s egyes jelenetek életéből láthatók, míg a szárnyak külső falain a Megváltó kínszenvedését ábrázoló jelenetek.

A fa-faragványok dolgában az első hely a lőcsei egyházat illeti. Különösen főoltára tünik ki magasságával, valamint finom kivitelével. A középső szekrényben Szűz Mária, mint az ég királynéja van ábrázolva, karján a kisded Jézussal, oldalán Jakab és János apostolokkal; a szárnyakon az említett apostolok életéből vett jelenetek. A szárnyak hátlapján itt is, mint Kassán, Krisztus kínszenvedése van kifaragva.

E nemben szép alkotásokat mutathat fel a szepeshelyi székesegyház, továbbá a bártfai s a szepesszombati templom. Az utóbbiban az oltár középső szekrényében a sárkánynyal küzdő Sz. György lovagszobra látható nagyszerű csoportozatban, felette az Atya, Fiú és Szentlélek Isten alakja, meg Sz. Mária. Az oltár talapzatán az utolsó vacsora van feltüntetve, hasonlóan a lőcseihez, csakhogy kisebb arányban.

A haldokló szűz.
Dombormüvű oltárkép a szepeshelyi székesegyházban. Fényképről

A nem bibliai személyekre vagy szentekre vonatkozó szobrok is leginkább csak templomokban találhatók. Ennek oka az, hogy a középkorban többnyire csak sírokon emeltek szobrokat s azok az akkori szokás szerint a templomokban foglaltak helyet. Az előkelő emberek ugyanis akkor mind a templomokba temetkeztek.

Királyaink szobrai, mint Bonfin tudósításából értesülünk, nagy számmal voltak a székesfehérvári főegyházban. De nemcsak hogy teljesen elpusztultak, hanem még azt sem tudjuk, melyik királynak volt ily emléke. Egyedül Nagy Lajosról van erre nézve biztos tudomásunk; krónikáinkban olvassuk ugyanis, hogy II. Károly koronázásakor Erzsébet királyné és leánya Mária zokogva N. Lajos márványszobrára borulnak. E századból a magánembereknek emelt síremlékek közül különösen figyelemre méltók a Héderváriakéi Lébényben. Több emlék maradt fenn a XV. századból. Igy Perényi Imréé Terebesen, Alsáni Bálint pécsi püspöké, Paumkircher Endre Magyarországon is birtokos stíriai főúré stb. De vannak e korból már nagyobb szabású síremlékek is. Különösen érdekes a Hunyadiak ravatal Gyulafehérvárt.

Dombormű-töredék Visegrádról.
A primás esztergomi műgyüjteményében.
(Kétségkivül a Mátyás udvarában megfordult olasz mesterek egyikének műve.)

Hunyadi János magas szarkofágon nyugszik fejedelmi palástban, kolcsagos kalpaggal, balkezét kardján nyugtatva. Jobbjában úgylátszik buzogányt vagy kormánypálczát tartott, de ez le van törve. Lábai oroszlánt taposnak. Arczvonásai már alig vehetők ki, csak annyi látszik, hogy bajusz és teljes szakál diszíté. A szarkofág két oldalán dombormű látszik. Az egyik azt tünteti fel, a mint a magyarok s a törökök egymással harczolnak, a másikon a mieink mint győzők térnek meg a harczból. Hunyadi síremlékénél épebb János nevü öccsének emléke. Kevésbbé mondhatni ezt Hunyadi Lászlóéról, de a történetből ismeretes fürtös haja még kivehető. Testét fejedelmi palást födi; lába alatt kínjában harapó oroszlán hever.

Műbecsre felülmúlja a Hunyadi-család emlékeit Szentgyörgyi György márványravatala Sz.-Györgyön. Kiválók még: Széchi Dénes és Vitéz János esztergomi érsekeké Esztergomban, Ujlaki Miklós boszniai királyé, valamint fiáé, Lőrincz herczegé Ujlakon, Kinizsi Pálé Nagy-Vázsonyban, Szapolyai Imre és István nádorokéi Szepesváralján, Tarczai Tamás, Mátyás király ismeretes vezéreé Héthárson stb. Kiválóan szép volt továbbá az a márvány-ravatal is, a melyet Dénes nevű pálos barát Remete Sz. Pál tetemei számára készített.

Még több emlék maradt fenn a XVI. századból, a melynek eleje szintén e korszakhoz tartozik. Különösen sok szép síremlék van e korból a lőcsei főtemplomban.

Egyébként is leginkább a templomokban emeltek a királyoknak, előkelőknek szobrokat. Így voltak a kassai templom kapuzata felett állítólag I. Károly, Nagy Lajos s Károly nejének, Erzsébetnek szobraik. Ugyancsak Károly királynak szobra állott a pöstyéni egyházon. A király trónon ül, hosszú palástban, melléje két angyal csatlakozik, félig térdelő helyzetben. Az egyik a magyar nemzeti czímert tartja, a másik koronás sisakot. A király szakálas és bajuszos; fürtös haja középen el van választva. A mű egész kivitele alkotójának jó ízléséről tanúskodik.

Károly szobraival egy idejű, t. i. a XIV. századból való Szent László lovas szobra Nagy-Váradon. Ezt János püspök Kolozsvári György és Márton által 1390-ben készítteté. A szobor érczből öntve magas márvány talapzaton állott s meg volt aranyozva. A király kezében ismeretes fegyverét: a nagy harczi bárdot tartotta. E szobrot általában az e nembeli művészet remekének tekintették. A Sz. Lászlóhoz intézett ének így szól róla: „Képed feltették a magas kőszálra, fénylik mint a nap, salyog (= ragyog) mint arany.” E szobor közelében ugyancsak a váradi egyházban három kisebb szobor állott, a melyeket régebben Nekcsei Dömötör püspök készíttetett ugyanazokkal a művészekkel. E szobrok egyike Sz. Istvánt, másika Imrét, a harmadika Lászlót ábrázolá. Mindháromnak nyakából kard lógott le; az egyik kormánypálczát, a másik aranyalmát, a harmadik csatabárdot tartott kezében; csizmája mindháromnak sarkantyús vala.

A nép idővel elfeledvén, hogy kiket ábrázolnak ezek a magukban elég figyelemre méltó, de Sz. László lovasszobra mellett mégis csekélyeknek látszó szobrok, azt költé rólok, hogy a Sz. Lászlótól legyőzött Dalmát-, Horvát- és Tótországok királyait ábrázolják. Más hagyomány a három szent királyt kereste bennök. Későbbi írók is mind nagy elismeréssel szólanak rólok, s ha megvolnának, kétségkívül ma is büszkeségét képezhetnék nemzetünknek; azonban mikor Várad török kézbe esett, az ellenség beolvasztotta és ágyúkat öntetett belőlök. Hogy milyenek lehettek, arról fogalmat adhat Szt. György szobra Prágában, a mely szintén a Kolozsváriak műve.

A prágai Szt.-György-szobor.
Kolozsvári Márton és György műve. Az „Osztrák-Magyar monarchia irásban és képben” czimű mű X. kötetéből

A XV. század már a templomokon kívül is mutathatott fel szobrokat. Ilyen volt Zsigmond királyé a budai palotában, a melyet mint jóltevőjének Ország Mihály állított fel. A szobrászatot nagyobb mértékben Mátyás király honosítá meg, a menynyiben a budai királyi palotát s annak udvarát több e nembeli emlékkel díszíté. Ilyen volt az a három nagy szobor, a melyek egyik Herculest, másika Dianát, harmadika pedig Apollót ábrázolá. Mindahárom szobrot a kortársak kiváló becsűeknek állítják. A törökök ezeket Buda bevételekor diadaljelekül Konstantinápolyba vitték, ott nyilvános téren felállíták, de a nép – a mely bálványokat látott bennök – valamely lázadás alkalmával lerombolta. A Mátyástól felállított szobrok között voltak még olyanok, a melyek Hercules híres tizenkét munkáját ábrázolák, mások birkozókat tüntettek fel. Mindezeknél érdekesebb lehetett az a már említett csoport, a mely a Hunyadiakat ábrázolá. Vajha bírhatnók ezeket! Volt még a nagy királynak több kisebb domborművű emléke is. Ilyent őriznek a bécsi udvari muzeumban, a melyet, mint Mátyás leghívebb arczképét, mi is közöltünk. (263. l.) Egy szobra a luzácziai Budissin vagy Bautzen városkában, a várkapu tornyán maradt fenn. (lásd a 249. lapon.) A Jagelló-házbeli királyok közül II. Ulászlónak Porosz Márton készítette szobrát. II. Lajosnak is emeltetett özvegye Mária s utóda Ferdinánd, azonban ez utóbbi szobrok közül sem maradt meg egy is.

A festészet is leginkább az egyháznak állott szolgálatában. Különben e művészet nem vívta még ki önállóságát s többnyire ugyanazok gyakorolták, a kik a szobrászattal is foglalkoztak. A fa-faragványú oltároknál rendesen mindkét művészet nyert alkalmazást, a mennyiben a faragott képeket gyakran befestették.

Ezeken kívül az e korbeli falképek is gyakran igen nagy érdekűek. A legszebbek közé tartoznak azok, a melyek a kassai és lőcsei főtemplomokban vannak. Az utóbbiban különösen figyelemre méltó az a képkör, amely jelképekben a bűnöket s az erényeket állítja elő. Érdekes falképek voltak a régi mármaros-szigeti templomban is. Kiváló figyelmet érdemelnek még a bártfai egyházéi, a melyek szent királyainkat ábrázolják. Érdekes történeti jelentőségű falkép van a szepesváraljai templomban, a melyet a rozgonyi csata emlékére festettek. E képről már előbb volt szó. (Lásd a 20. lapon.)

A templomokon kívül leginkább csak Mátyás király kezdé a festést alkalmazni.. A budai királyi palota a legpompásabb falfestményekkel volt ellátva, a melyek jórészt Lippi Fülöp olasz karmelita barátnak voltak alkotásai. Tárgyukat részben a görög-római hitregékből és mondákból, részben a magyar történetből meríté. Ilyenül említik például Daróczi János hősi halálának képét, a melyről kiemelik, hogy a hős olyan ruhában volt ábrázolva rajta, a minőben valósággal harczolt. A vajda-hunyadi vár falait szerelmes és vadász-jelenetek diszitették. (Lásd a 402. lapon.) Mint Mátyás, úgy a Jagellók is tartottak udvari festőket.

A festészet egyéb ágai közül különösen kiemelendő az úgynevezett miniature-festés, a mely a könyvek czímlapjain s fejezet-kezdő betűiknél nyert alkalmazást. A hazánkban található miniature-ök többnyire idegen művészek alkotásai. Így Mátyás király részére a firenzei Attavantes és Chierico dolgoztak, míg a magyar származású Endre nevű karthauzi szerzetes Olaszországban volt kénytelen magának foglalkozást keresni, a hol Pannóniai Endre név alatt lőn ismeretessé. Kiemelendő még a czímer-festés is, a melyre előkelőinknek a különböző ünnepélyek alkalmával volt szükségök, s mely ennek következtében meglehetősen lendületnek indult.

Oltárkép a szepeshelyi székesegyházban.
Fényképről.
(Jobbról Szt. István, középen Szt. Imre, balról Szt. László.)

Kik voltak mind e művek alkotói? nem igen mondhatjuk meg, mert nem ismerjük őket. Annyi azonban tény, hogy ha hazánknak úgy szobrászatára, mint festészetére, valamint magára az építészetre is nagy hatása volt a külföldnek, korán sem lehet állítanunk, hogy műemlékeink egyedül vagy első sorban külföldi művészeknek köszönhetik eredetöket. Az egyházi építészet ugyan nagyjából franczia és német, a világi, legalább Mátyás korában, olasz minták után indult, de azért csak egy-két munkánál vettek tettleg részt a külföldiek; rendesen hazai művészek fáradtak létrehozatalukon. A mi szobrászatot s a festészetet illeti, ezekre nagy befolyása volt a németalföldi Van Eyck és Herlen, valamint a német Wohlgemut és Stoss műveinek. A hazai mesterek közül kiemelendők a már említett Kolozsvári Márton és György szobrászok, a kiknek atyjok: Miklós festő volt. A lőcsei egyháznál dolgozottak közül említendők Urbanovicz Márton, Farkas és Pál, a kassainál működöttek közül pedig Crom István, valami Simon és Plattfusz János. Említendő továbbá a Mátyás király udvarában működött Traui Jakab, Raguzai Vincze, Demeter pécsi, Miklós kassai szobrász, Zágor György, Péter és Orbán Domokos-rendiek, Dénes nevű pálos stb. Mindezek szobrászok voltak, de részben a festészettel is foglalkoztak.

A többi művészetek közül figyelemre méltó még a zene s az ének. A zene dolgában a legmagasabb fokot az orgona képviselé. Mikor kezdődött e hangszer meghonosodni nálunk, nem mondhatjuk meg határozottan. Annyi azonban tény, hogy Székes-Fehérvárott és Lőcsén a XV. század első felében már említtetik. Mátyás király idejében a visegrádi kápolnában s a budai palotában is voltak orgonák, de ez időben már a kisebb városok templomai sem szűkölködtek nélkülök. Az orgonák gyártásával ez időben leginkább papok és szerzetesek foglalkoztak. Az orgonajátszókat elég jól dijazták. Esztergomban az érsek orgonásának évi huszonnégy forint fizetése és teljes ellátása volt, az egri székesegyházé, a ki különben plébános vala, mint orgonajátszó tizenkét forint fizetésben s két öltözet ruhában részesült. Egy más orgonajátszó ugyanezen egyháznál harminczhat forint fizetést kapott. Egy egri orgonajátszó rövid időn a győri kanonokságra emelkedett, II. Ulászló orgonása pedig Pozsonyban bírt kanonoki javadalommal. Az orgonajátszók az egyházon kívül különösen lakodalmakon s egyéb ünnepélyeken is szerepeltek. Egyéb hangszereik leginkább sípszerűek valának. Alkalmazták a hegedűt is, csakhogy az akkori hegedű még nem volt vonós hangszer, hanem kézzel kellett pengetni, mint a ráczoknál mai napig használt tamburát; használták továbbá a dobot is. A nemzeti zenével – mint más helyt már említők – a czigányok is foglalkoztak már e korban.

Mátyás királynak, valamint feleségének, Beatrixnak, magasabb igényeik voltak: zene- és énekkarukat Olaszországból, főleg Rómából és Firenzéből toborzották össze. A királyéról a szentszéki követ 1488-ban azt írja, hogy annál jobbat még nem hallott. De Beatrix énekkara is kiváló lehetett, mert arra évenként 849 forintot, tehát a korhoz képest igen tetemes összeget költött.

Olasz vendégművészek is fölkeresték hazánkat. Így 1486-ban bizonyos Sandrachino nevű, a kit Mátyás király valóban fejedelmi fogadtatásban részesített. Egész Zenggig küldött eléje embereket, a kik fogadták s Budára szállíták. Vendégszerepléséért tetemes díján kívül számos kitüntető ajándékban részesült, mint ezüst serlegekben, egy hatszáz arany értékű török kaftánban, két rendbeli más selyem öltözékben s több effélében.

Falfestmény-részlet a vajda-hunyadi várban.
Az „Osztrák-Magyar monarchia irásban és képben” czimű mű III. kötetéből
(A kép úgylátszik a Hunyadi János származásáról szóló mondát akarja feltüntetni.)

* * *

A vegyes házakból származott királyok kora, bár mindössze csak kétszázhuszonöt évre terjed, eseményekben talán legváltozatosabb korszaka a magyar történetnek. Elején és végén szomorú kép tárul elénk: a bomlásnak indult s a végpusztulás örvényének szélére jutott nemzet képe. De ezzel szemben a korszak derekán hazánkat a hatalom és dicsőség oly magas fokán szemlélhetjük, a milyenre sem azelőtt, sem utóbb nem emelkedett. Az Árpád-ház kihaltával a trónvillongások zavarai alatt egyre növekedik az ország nyomorúsága, a mely már az utolsó Árpádok gyönge uralma idején mind általánosabbá lőn. De ime az Anjouk erélyes kézzel véget vetnek a zavaroknak, rendet és békét honosítanak meg az országban, a mely uralmok alatt a jólétnek és hatalomnak nem sejtett magaslatára hág. A magyar királyság ekkor éri el legnagyobb kiterjedését, fejedelmeinek tekintélye ekkor a legnagyobb, úgy bent az országban, mint kifelé, a szomszéd hatalmakkal szemben. Zsigmond e tekintélyt fentartja, sőt részben még emeli is, a mennyiben a császári koronát is megszerzi a magyar s a cseh koronán kívül. E király uralkodása fontos annyiban is, hogy az ország intézményeinek kifejtése, főleg a városok jogainak gyarapítása s a honvédelem rendezése következtében az Anjouk alatt megindult belső megszilárdulás mind inkább fokozódik, ami annál fontosabb, mert ép akkor kezdik meg a törökök támadásaikat. Zsigmond, igaz, kevés sikerrel harczol velök, de utódai alatt Hunyadi János a Balkánig szorítja vissza őket. Hunyadi Mátyás szerencsétlen külső politikája, bár látszólag fényes sikereket arat, megszerezvén a cseh korona melléktartományait és Ausztriát, mégis részben oka, hogy a török utóbb erőt vett rajtunk. Egyrészt, mert nem lépett fel vele szemben oly erővel, mint kellett volna, másrészt, mert csehországi és ausztriai hadjáratai tömérdek pénz- és véráldozatba kerülvén, elgyöngíték a nemzetet. Hozzá járul, hogy a nagy király szokatlan erélyével a főurakat daczra ingerelvén, arra bírta, hogy halála után a tehetetlen Ulászlót válaszszák királylyá. Ennek az utódának gyenge uralkodása alatt aztán mindaz, a mit Mátyás kivívott, egymás után veszendőbe megy; a pártoskodás valóságos orgiákat ül, az ország egyre hanyatlik s végre prédája lesz a töröknek.