A szabadság vonzásában

Csak magyarul élvezi a verseket Amerika világhírű matematikusa

   
   Az ünnepi könyvhétre a Vince kiadó gondozásában magyarul is megjelent Egon Balas, azaz Balázs Egon önéletrajzi emlékezése, A szabadság vonzásában. Az 1967 óta a pittsburgh-i Carnegie Mellon Universityn oktató szerző a diszjunktív programozás megalapozója. Munkásságát 1995-ben Neumann János Elméleti díjjal ismerték el, és 2001-ben - első amerikaiként - megkapta az Európai Operációkutató Társaság arany medálját. Élete a kelet-európai tanúságtétel: a zsidó-sors különös, kiszámíthatatlan példája. A világhírű tudós könyvének magyarországi megjelenése alkalmából Budapesten járt.

   - Mi az oka, hogy megbecsült tekintélyként a világ számos városába hívják előadónak, addig a hazánkban csak a szűk szakma ismeri?
   - Valóban, matematikus kollégáim nemcsak Nyugaton vannak tisztában a nevemmel, csakhogy nem vagyok közéleti személyiség. Amerikában a könyvem sikert aratott, de Magyarországon szélesebb körben nincs miért ismerjenek, elvégre Romániából indultam.
   - Miért döntött úgy, hogy megmenti élményeit a feledéstől?
   - Feleségem és barátaim győztek meg arról, hogy aki ilyen eseményeket élt át, annak tanúskodnia kell. Romániából történt kivándorlásunk harmincadik évfordulóján minden okom megvolt az elégedettségre, és büszkén tekintettem vissza a három évtized során elért eredményeimre. Ugyanakkor felvetődött bennem: vajon miként kapcsolódik mindez korábbi életemhez? Amikor végre magunk mögött hagytuk a vasfüggönyt, gyökeresen másképp viseltetett irántam a sors: míg korábban keményen meg kellett küzdenem mindenért, és ezernyi akadályt kellett legyőznöm ahhoz, hogy bármit is elérjek, a szabad világban mintha minden nekem kedvezne, és bármire vágytam, karnyújtásnyira került. Életem két jól elhatárolható szakaszra oszlott, melyek között csak az azonos főszereplő jelentette a kapcsot. Úgy tűnt, hogy az életemet kitöltő gondolatok, célok, események, örömök és bánatok gyökeresen eltérnek a "kivonulásunk" előttiektől. Múltam mintha teljesen hiányzott volna új életemből.
   - Emlékezését gyermekkorával kezdi. Mit jelent önnek Kolozsvár, a szülőföld?
   - Ott nőttem fel, nagyon-nagyon szerettem Kolozsvárt, szép város volt. Sokat jelent a magyar nyelv, az anyanyelvem. Néha megkérdezik: hogy van ez nálad, románul is beszélsz, magyarul is? Román iskolába jártam, de magyar az anyanyelvem. Ezt a legtömörebben az érzékelteti, hogy verset igazán csak magyarul élvezek. Megértem angolul, franciául, németül, románul is, de csak magyarul élvezem.
   - Deák István, a Columbia Egyetem ismert történelemprofesszora szerint kevés író tárgyalta drámaibban, hogy mit jelent zsidó származású politikai idealistának lenni a fasisztoid, majd kommunista Kelet-Közép Európában.
   - Az én művem annyiban különleges, hogy életemben mindkét rendszer árnyoldalai egyaránt fontos szerepet játszottak: megjártam mind a jobb, mind a baloldali diktatúrák börtöneit. 1940 és 1944 közötti Észak-Erdélyben kerültem az ellenállási mozgalomba. Letartóztattak, Pesten a politikai csendőrség laktanyáján vallattak, pár nap alatt több mint hetven gumibot-csapást kaptam a talpamra, börtönbe kerültem, megszöktem, hamis iratokkal bujkáltam, például a későbbi miniszterelnök Hegedűs András papírjaival. Büszke vagyok arra, hogy nem árultam el senkit. A felszabadulás után, ellenálló érdemeimnek hála, az uralomra került kommunista rezsim bizalmát élveztem. 1948-ban a román követség első titkáraként a londoni diplomáciai kar legfiatalabb tagja voltam, majd a külügyminisztériumban volt felelős beosztásom. Aztán egyszer csak letartóztattak, és napra pontosan két és egynegyed évet töltöttem a hírhedt Malmezonban, a bukaresti Andássy út 60-ban, ebből két évet magánzárkában.
   - Visszaemlékezése szerint egy miniatűr sakk-készlet fontos szerepet játszott abban, hogy ne őrüljön bele a magányba.
   - Először is meg kell érteni, hogy mit jelent a teljes elszigeteltség. Semmi olvasmány nincs, senkivel nem lehet beszélni. Rettenetes botrány támadt abból, hogy két év után megkérdeztem a dátumot. Az őr a cella előtt sétált valami szőnyegen, hogy közeledő lépését ne hallja senki. Lesőlyukon figyelt minden két-három-négy percben. Kis sakktáblát készítettem vécépapírból, ötször öt centis méretben, hogy az elébe tett bádogcsésze eltakarja a kémlelőn benéző rabtartóm elől. A figurákat kenyérbélből gyúrtam. Olyan kicsi volt a sakkom, hogy a két év alatti öt nagyon alapos cellakutatáson sem fedezték fel.
   - Milyen más "szórakozást" talált elzártságában? Faludy fejben írt verset.
   - Verset nem írtam… Sajnos, nem vagyok költő. De élveztem Faludy költeményeit, szerettem volna felidézni őket. Odabent megszerveztem az időmet. Rájöttem, hogy elviselhetőbb a magány, ha óránként mással foglalkozom. Igyekeztem mindent rekonstruálni, amit életemben tanultam: fizikát, matematikát, irodalmat. Elmeséltem magamnak az olvasott regényeket. Esténként "szórakozni jártam". "Elmentem" az Operába, megpróbáltam felidézni a darabokat. Nehezen ment, de az ismételt próbálkozás mindig többet és többet hozott vissza. Kedvenc operám a Faust volt. Mikor először "mentem" a börtönben a Faustra, a nyitánynak csak egy része jutott eszembe, az első felvonásból egy töredék, a harmadikból is valami. Másodszorra már kétszer annyira emlékeztem. Végül négy-öt "ülés" után összeállt a darab jelentős hányada.
   - Szabadulása, 1953 után, még mindig hű maradt elveihez?
   - Felemás helyzetem volt. Politikailag nem rehabilitáltak, de a pártból sem zártak ki, viszont pártgyűlésekre nem járhattam. Gyanús alak voltam, mert a börtönben nem "segítettem a pártnak leleplezni a jobboldali elhajlókat". Így függőben maradt a helyzetem. Dolgozhattam viszont az Akadémia közgazdaságtudományi intézetében, sőt publikálhattam is. A román bolsevik világból ekkor már tökéletesen kiábrándultam, de még mindig kommunistának tekintettem magam. A marxizmus alapvető tételeit helyesnek gondoltam, és igyekeztem hozzájárulni a rendszer megreformálásához. Magyarországon reform-kommunistának számítottam volna, de Romániában ilyen nézetű emberek sehol sem voltak befolyásos helyzetben. Ebben a szellemben írtam könyvemet a keynesi elméletről.
   - Meddig tartott ki választott ideológiája mellett?
   - Művemet kezdetben jónak minősítették, azután elvetették, mint antimarxista, burzsoá, ellenséges írást. Hamarosan tudatosodott bennem, hogy nem csak a román mozgalom gyengeségéből származó hibákról van szó. De arra is rájöttem, hogy azoknak sem volt sokkal több sikerük, akik másként próbálták a marxi ideát megvalósítani. Marx analízise a tőkés társadalomról, habár rengeteg részigazságot tartalmaz, alapjában véve téves: a kapitalizmus nemcsak fejlődőképes, hanem nyilvánvalóan többet, jobbat produkált, mint a szocializmus. 1959 tavaszán végül kizártak a pártból, és kirúgtak az intézetből.
   - Ekkor kezdett matematikával foglalkozni?
   - Szakmát változtattam. Mivel a társadalom megjavítását célzó ambícióim ilyen csúfos csődöt mondottak, visszatértem ifjúkori szerelmemhez, a matematikához. Harminchét éves koromban egyetemi tanulmányok nélkül, könyveket olvasva mélyültem el az alkalmazott matematika új ágának, az operációkutatásnak a tanulmányozásában.
   - Mit kell érteni ez alatt?
   - Ez az optimális döntések tudománya. Az emberi tevékenységben felvetődő feladatokat matematikai módon ábrázoljuk. Az így felírt belső struktúrának már kereshető az optimális megoldása. Az operációkutatás a II. világháború idején született, az első nagy feladat hajókonvojok útvonalának optimalizálása volt. Az angol kormány matematikusok segítségét kérte olyan útvonalak kidolgozásához, amelyeken a hajókat a legkevésbé fenyegették az ellenséges tengeralattjárók. Természetesen a legjobb megoldások különböző helyzetekben nem azonosak. Van, amikor nem a legrövidebb út kínálja a feltételeknek is megfelelő, s a legkevésbé költséges megoldást. Szerencsém volt, tettem egy komolyabb felfedezést, beküldtem az Operations Research című amerikai folyóirat szerkesztőségébe, s közölték.
   - Mi volt ez a felfedezése?
   - Egy faipari tervező- és kutatóintézet mérnökeként ki kellett dolgoznom a nagy mennyiségben kitermelt faanyag rendszeres szállítási tervét. A kulcsot az úgynevezett "egész számú programozás" kínálta. Ez olyan feladatokra keres megoldást, ahol a változók tört értékének nincs értelme, mint ahogyan például nincsen értelme a tört számnak, ha azt kell kiszámítani, hogy hány ember szükséges egy cél eléréséhez.
   - Úgy értsem, hogy fél ember, harmad ember…?
   - Igen. Bizonyos esetekben a megoldást nem hozhatja a kerekítés, hiszen a fát vagy elszállítjuk vagy nem. Az ilyen fajta egész értékű programok "igen-nem" típusúak, azaz matematikailag 0-1 formájúak. Az ezekre alkalmazott addigi módszerek egyrészt Romániában nem álltak rendelkezésemre számítógépes program formájában, másrészt a hasonló feladatok általános megoldására dolgozták ki őket. Kialakítottam tehát egy saját eljárást. Ez bizonyos változókhoz hozzárendeli a 0 illetve az 1 értéket, majd egy sor logikai teszt segítségével megvizsgálja a hozzárendelések következményeit, és leszűkíti a lehetséges megoldások halmazát. A következményeknek ez a felkutatása szinte csak összeadásokat igényel, ezért elneveztem additív algoritmusoknak. Az új módszer hatékonyabbnak bizonyult az akkoriban fellelhetőeknél: a szállítási költségek egy hónap alatt nyolc százalékkal csökkentek. A kategória olyan területek matematikai problémáinak modelljét adja, mint a költségvetés, a csővezeték- vagy közlekedési hálózat tervezés. A tanulmány egyszeriben ismertté tette a nevemet Nyugaton, nagyban megkönnyítette a beilleszkedésemet, miután 1966-ban sikerült Romániából családommal együtt távoznom.
   - Sokan számolhatnak be az önéhez hasonló életútról. Mennyire nevezhető ez tipikusnak?
   - Bár számos olvasóm figyelt fel Szabó István A napfény íze című filmjének életrajzommal mutatott párhuzamaira, úgy vélem, minden sors egyéni. Kelet-Közép Európában a zsidó származásúak számára három lehetőség kínálkozott arra, hogy megbirkózhassanak helyzetükkel. Vagy igyekeztek asszimilálódni a társadalom vezető rétegeihez, ami sokszor kikeresztelkedéssel járt, vagy éppen ellenkezőleg, szembefordultak ezzel a réteggel, és csatlakoztak a forradalmi mozgalmakhoz, esetleg erőteljesen vállalva eredetüket cionisták lettek, Izraelbe távoztak. Életem talán a második variációhoz áll közel, de nem szeretem a tipizálásokat.
   - Kivándorlása után érte-e hátrányos megkülönböztetés kommunista múltja miatt?
   - 1966-ban Nápolyban jelentkeztünk az amerikai konzulátuson. A konzul átnézte bevándorlási kérvényünket, és szakmai eredményeim alapján a gazdaság számára előnyös bevándorlóként kívánt megítélni minket. Azzal biztatott, hogy két-három hónap alatt elintéződik az ügy. Felhívtam a figyelmét arra, hogy párttag voltam. Azt javasolta, egyezzem bele, hogy az úgynevezett "akaratlan" párttag kategóriába soroljon. Megköszöntem a segítőkészségét, de jeleztem, hogy önként lettem a párt tagja, amit egyáltalán nem szégyellek, mert büszke vagyok arra, hogy a nácizmus elleni küzdöttem. Bár a konzul nagyra becsülte őszinteségemet, továbbra is az általa ajánlott osztályozást tartotta célravezetőnek. Megnyugtattam, ha esetleg attól tartanak, hogy megfertőzök valakit az ideológiámmal, akkor félelmük alaptalan, mert nemcsak kigyógyultam a kommunizmus betegségéből, hanem már antibaktériumokat is kitermeltem magamban ellene. Hazugságok elől menekültem, nem akartam új életemet hazugsággal kezdeni. Azt akartam, hogy új hazám olyannak fogadjon el, amilyen vagyok. Bár ez megnehezítette ügyem elbírálását, a börtönben töltött éveim valamint közgazdasági könyvemről írt román kritikák igazolták, hogy a rezsim rendszer ellenségének tekintett. Az ügymenet így három helyett kilenc hónapig tartott, de emelt fővel léphettem Amerikába.
   - Most melyik országot tekinti hazájának?
   - Amerikát, vitán felül. Bár Amerikának is megvannak a maga fogyatékosságai, mindent összevetve ez az az ország, ahol az ember a legszabadabban élhet. Ha a kiejtésén megérzik, hogy nem született amerikai, az nem számít. A feleségemnek talán még ma is erős magyar akcentusa van, ha ezt észreveszik, időnként azt mondják neki, hogy milyen érdekes, egzotikus a kiejtése. Ez ott bóknak számít.
   - Ez szerepet játszott-e abban, hogy könyvének magyar kiadásán is az angolosan csengő Egon Balas szerepel?
   - Blattnak születtem, később a Balázs nevet vettem fel. Amikor azonban Bukarestbe kerültem, megkérdezésem nélkül románosították a nevemet Balas-ra. A kivándorláskor is ez maradt a "szedil" nélkül, és ezen a néven élek és publikálok harmincöt éve. Amikor sor került könyvem magyar fordítására, természetesen felvetődött, hogy ne magyarosítsam-e vissza a nevem. Végiggondoltam, és úgy döntöttem, ha egyszer 180 cikket és tanulmányt írtam ezen a Balas néven, akkor emellett ki kell tartani.
   - Érzelmileg mit jelent anyanyelvén látni írását?
   - Nagyon jó volt olvasni a fordítást, ami igen jó munka. Ez nem azt jelenti, hogy nem változtattam rajta, de amit változtattam, azt azért tettem, mert azt akartam, hogy a könyv az én stílusomban, az én szavaimmal íródjon.

Szendi Péter
(Népszabadság, 2002. július 20.)

Egon Balassal beszélget Nádor Tamás

Száraz, mint egy matematikapélda, izgalmas, akár egy képtelennek tetsző, de hibátlanul levezethető képlet, irracionálisnak rémlő, mert rémületes fordulatokkal zsúfolt, mégis racionálisan végigélt élet. Illúziók és kiábrándulások, testi-lelki kínvallatások közepette is, Kolozsvártól a budapesti Margit körúti fogházon, a bukaresti Malmeson magánzárkáján át a Carnegie Mellon University matematikaprofesszori katedrájáig a szabadság vonzásában ívelő sors. Elviselője és hordozója Kelet-Közép-Európából indult, messzire jutott, most éppen Amerikából jött, mesterségének címere mindvégig: homo moralis.


   - A szabadság vonzásában. Veszélyes utazás fasizmuson és kommunizmuson át (Vince Kiadó) című könyve az ön még térségünkben is ritka-keserves történetét mondja el. Ennyi kellemetlen képtelenséget túlélve lát-e az életében magán- és közhaszonra fordítható logikát?
   - Az élet eseményei egy véletlen folyamat szüleményei. Az egyén cselekményei rendszerint - legalább részben - valamely logikai rendszert követnek. Esetemben mindenképpen. De az eredmény a kettő keveréke, amelyben messze túlteng a véletlen. Számomra persze tanulságos volt, ami velem történt. Hogy más, ha könyveket elolvassa, mire jut ezzel a históriával, azt nem tudom.
   - És szándékainak véletlenekbe illeszkedő láncolata elvezette-e valamilyen tudatos élet- és magatartásmodellhez?
   - Talán bizonyos értelemben igen. Már kolozsvári gimnazista koromban szerelmes lettem a matematikába, a modern fizikába, de a rám törő valóság ettől tizennyolc éves koromban elszakított, és életemnek hosszabb időre politikai irányt szabott. A fasizmus ráborult világunkra, amelyben eszméltem, működtem, s ennek hatására kommunista lettem. Így próbáltam - kényszerűen feledve a matematikát, s egyáltalán a normális életet - fellépni a sötét erők ellen. Antifasiszta ellenállás, börtön, kalandos szökés, felszabadulás; hivatalos forradalmárság, londoni diplomáciai kiküldetés, külügyminisztériumi munka, hirtelen letartóztatás, kínzatás a Securitate vallatóközpontjában, kétévnyi magánzárka, szabadulás, reformkommunista kísérletek, eltávolítás a pártból, végleges kiábrándulás, majd hosszú-hosszú kerülővel, harminchét évesen visszatérés a matematikához, emigráció, kutatás, tudományos karrier Amerikában, professzori munka a Carnegie Mellon Universityn - dióhéjban ennyi az életem. Amit önként vállaltam, tudatosan tettem, eredeti célomat végül elértem. Sokszor eltérítettek szándékaimtól, de soha nem hazudtam. Nevezzük ezt tehát céltudatos életnek, bizonyos tudományos eredményekkel az úgynevezett operációkutatásban, a matematika közgazdasági alkalmazásában.
   - Eddigi nyolcvan esztendejének jelentős hányadát - enyhén fogalmazva - szabadsághiányos, megalázó környezetben, közegben kényszerült eltölteni. Mi tartotta meg testileg, szellemileg és legfőképpen erkölcsileg?
   - Először a fasiszta időkben tartóztattak le, a morális tartás kötelezettsége akkor nyilvánvaló volt. Tudtam, hogy életveszélyes, amit vállalok, de kész voltam akár meghalni is, mert egy világszerte folytatott szabadságharc részesének, katonájának tudtam magamat. Másodjára, 1952-ben már nehezebb volt a vallatóknak erkölcsileg is ellenállni. Közrejátszott ebben naivitásom: hittem, ha kitartok az igazság mellett, a Securitate előbb-utóbb kénytelen lesz kiengedni. Mit sem sejtettem persze arról, hogy hamis vádak alapján a Szovjetunióban már korábban, az úgynevezett népi demokráciákban pedig akkortájt sokezer ártatlan embert végeztek ki. Szerepet játszott kitartásomban továbbá, hogy tudtam: az élet nagy kincs, különleges ajándék. Szerettem persze élni, de nem akármilyen életet. Szégyenben, megaláztatásban semmiképp nem akartam volna. Ez is segített.
   - A szabadság vonzásában kötetcím mintha arra is utalna: a szabadsághoz csak közelíteni lehet, tiszta formájában elérhetetlen. Illetve csak úgy találkozhatunk vele, mint egymással a párhuzamosok: a végtelenben…
   - Mély igazság van ebben, hiszen amiként minden relatív, a szabadság sem lehet soha tökéletes. Ám a vasfüggöny mögüli kiszabadulásom, a Nyugatra kerülés és kivált kikötésem Amerikában, gyökeres változást hozott számomra a szabadság közelítésében. Mert Romániában az elnyomás, a sötétség sokkal intenzívebb volt akkor, mint a hatvanas évek második felének Magyarországán. Egy érdekes epizód jellemzi emigrációm kezdetét. A nápolyi amerikai konzul - elolvasva életrajzomat - azt mondta: gazdaságilag hasznos szaktudósként támogatja majd bevándorlási kérelmemet. Hozzáfűzve: úgy, hogy megjegyzi, nem voltam önkéntes párttag. Amire én tiltakoztam: antifasisztaként lettem kommunista, hittem az eszmében, ezt le nem tagadom. Erre ő közölte: így nehezebben megy majd a dolog. Azt válaszoltam: az új életemet nem kívánom hazugsággal kezdeni. Valóban kilenc hónapig kellett várakoznom, de tabula rasával indulhattam az Újvilágba. Így tehát, amikor 1966-ban megérkeztem a Carnegie Mellon egyetemre, tökéletesen szabadnak éreztem magam. A kollégák, akik már ismerték valamennyire az élettörténetemet, addigi munkásságomat, tüstént a kezembe nyomtak egy brosúrát, amely arról tájékoztatott: ha netán letartóztatnának, meg ne szólaljak, ameddig nem beszéltem az ügyvédemmel. Elképzeltem, hogy hasonló óhajhoz mit szóltak volna a Malmesonban. Így döbbentem rá: most már valóban szabad vagyok.
   - Memoárja egyszersmind sajátos dokumentumregény: tények sokaságából áll egybe, valóban oly szikáran, mint egy matematikai levezetés. Fölülnézetből, elegáns távolságtartással kezeli legszemélyesebb sorsfordulóit is. Az olvasóra bízza a megrendülést?
   - Ez történt, se több, se kevesebb. Önsajnálattal amúgy se sokra megy az ember. Könyvemet próbáltam olyan univerzális szemlélettel megírni, hogy az amerikai olvasó is értse, érzékelje ezt a kelet-közép-európai históriát. Az ottani közönség ugyanis nagyon keveset tud ennek a térségnek a múltjáról. Az emberek hallottak ugyan a fasiszta és a kommunista rezsimekről, de a események velejét, e diktatúrák lényegét és mindennapjaik atmoszféráját el se tudják képzelni. Egyetlen jellemző eset: amikor pittsburghi kollégáimnak a malmesonbeli kihallgatásokról, vallatásokról, egyebekről beszéltem, egyikük váratlanul megkérdezte: "És amíg két éven át magánzárkában voltál, cenzúrázták-e a leveleidet?" Demokrácia és totalitárius diktatúra közt ekkora a szakadék.

KÖNYVHÉT, 2002. július 11-25.

 

Akit nem tudtak megtörni

Egon Balas matematikussal Szále László készített interjút

 

     A szabadság vonzásában címmel nemrég magyarul is megjelent a világhírű tudós életútját elbeszélő memoár, melynek mélypontja a bukaresti, Malmezonnak nevezett börtön, fénypontja pedig a Neumann János-díj, amit a matematika közgazdasági alkalmazásában tett úttörő jelentőségű fölfedezéseiért kapott.
- Ez a különös memoár, amely egy veszélyes utazásról szól fasizmuson és kommunizmuson át, először Amerikában a Syracuse Egyetemi Kiadónál jelent meg 2000-ben. Hogyan lett ebből magyar kiadás 2002-ben?
- A könyv kiadásának egyik referense a neves történész, Deák István volt, aki nemcsak az angol nyelvű kiadást javasolta melegen a kiadónak, hanem nekem is, hogy adjam ki magyarul. Aztán találkoztam egy hazai történésszel, Pók Attilával, aki ugyancsak biztatott, s a Vince Kiadót ajánlotta. Ők fordíttatták le a könyvet magyarra, s én a fordítást igen jónak találtam, bár hozzá kell tennem, mint magyar anyanyelvű szerzőnek, nem könnyű az igényeimet kielégíteni. Azóta lefordították románra és franciára is, a román kiadás már megjelent, s a francia is jön hamarosan.
- Mit gondol, mi a könyve sikerének titka? Végül is sok kelet-európai értelmiségi átélt az önéhez hasonló megpróbáltatásokat, és sok sikeres matematikus él a Földön.
- Talán éppen azért keltett érdeklődést, mert amit leírtam, túlmutat egy ember személyes életén, hisz sokak osztályrésze volt az, ami az enyém, s mégis, ez az én sorsom, az én családom sorsa.
- Olvastam a kinti kiadás sikeréről. Vajon mi fogta meg ebből az amerikaiakat?
- Ami velem történt, az az átlag amerikai számára meglepő és ismeretlen. 18 évesen részt vettem a kommunista földalatti mozgalomban, majd túléltem Budán a csendőrség vallatását, ültem Horthy börtönében, 44-ben szökés, bujkálás a háborús Magyarországon. A háború után hazatértem Romániába, kommunista múltam miatt karrier várt rám, 48-ban - 26 évesen - magas rangú diplomataként Londonba kerültem. 52-ben letartóztattak, a Malmezonban, a hírhedt bukaresti kihallgató-központban ültem, abból két évig magánzárkában. Aki nem tapasztalt ilyet, nehezen tudja elképzelni, mi az, hogy magánzárka: nem szabad beszélni, az őrrel sem, nincs ceruza, papír, az ajtót se nyithatja ki az őr, csak ha van vele még egy társa. Amerikai fül számára pedig egyenesen fölfoghatatlan. Egy barátom rengeteget kérdezett azokról az időkről, s amikor már azt gondoltam, mindent ért, azt mondta: már csak arra felelj, amíg a magánzárkában voltál, cenzúrázták a leveleidet?
- Nem volt képes fölfogni. De azt sem könnyű, hogy ön miért maradt kommunista meggyőződésű a börtön után is.
- Sztálin halála után szabadultam, ekkor már nem vak, hanem reformkommunista voltam, azt hittem sok lengyel, magyar, cseh elvbarátommal együtt - naivul -, hogy a rendszer reformálható. Közgazdászként dolgoztam, próbáltam a rációt behozni a közgazdaságba, Keynes elméletéről írtam könyvet, amit kiadtak, hogy aztán három hónap múlva darabokra szedjék mint antimarxista irományt. Kirúgtak az állásomból, 37 évesen visszatértem diákkori szerelmemhez, a matematikához, a közgazdaságtan matematikai kérdéseivel, operációelmélettel kezdtem foglalkozni, publikáltam tudományos lapokba, de levizsgázni nem engedtek.
- Ekkor telt be a pohár?
- Ebben az időben már nem voltak illúzióim a szocializmust illetően, emigrálni akartam, de csak hat évvel később sikerült.
- Hogyan lehetett disszidálni Romániából?
- Csak az léphetett le vagy maradhatott kint, akit egyáltalán kiengedtek. Engem nem engedtek. Én nem az alkalmat vártam hat évig, hanem a kivándorlási engedélyt.
- Aztán csodálatos tudományos karriert futott be azzal a tudománnyal, amelyet olyan idős korában kezdett kutatóként művelni, amikor mások már abbahagyják. Katedrák, díjak sokaságát nyerte el, tekintélyes világlapokban publikált, s mégsem életének sikeres szakaszáról írta meg viszszaemlékezéseit, hanem a veszélyes, nyomorúságos első feléről. Miért?
- Mert az a rész sokkal érdekesebb, kalandosabb, s ami a fő: tanulságosabb.
- Mi a tanulságos benne? Az, ami sokakkal megesett a háború alatt és a kommunista diktatúrában, vagy inkább, ami egyedi az ön sorsában?
- Először is más a tanulság az amerikai, a francia olvasónak, s más a kelet-európainak. Az általános és az egyedi különben sem választható el. Meghurcoltak, meggyötörtek - miként másokat is -, de engem nem tudtak megtörni - nyilván ilyenek is sokan voltak -, hiába vallattak, nem árultam el senkit, és ez máig nagyon jó érzés, igen büszke is vagyok rá. Arra is, hogy többször sikerült talpra állnom, új szakmát tanulnom, s abban ilyen hendikeppel is - ahogy Illyés mondja - bólintásra becsült eredményeket elérnem a világ előtt. Nehezen álltam rá az írásra, de a barátaim és a felségem végül rábírtak.
- Hogyan írta a könyvet, emlékezetből vagy voltak naplói, följegyzései?
- Memoárt írtam, tehát emlékezetből. Amiben bizonytalan voltam, ellenőriztem, ha volt tanúm, velük is konzultáltam. Például 44-ben a komáromi börtönből ketten szöktünk meg Fekete Károllyal, vele is elmondattam, hogyan történt, és sok olyat mondott, amire én nem emlékeztem.
- És amire egyikük sem emlékezett, az mind kimaradt a könyvből?
- Sokszor rácsodálkoztam munka közben a memória különös működésére. Illegális múltam talán legfontosabb eseménye az volt, hogy 43-ban Kolozsvárott megszerveztem egy háborúellenes röplap terjesztését. Ezer példányt kellett öt embernek szétterítenie a városban. A tervem az volt, hogy mindenki egy lánnyal menjen, úgy kevésbé föltűnő. És képzelje el, a nagy akció öt főszereplőjéből csak háromnak a nevére emlékeztem. A negyedik pár nap múlva eszembe jutott, aztán hiába törtem a fejem, hetekig semmi. S egyszer csak, miközben az egyetemről hazafelé hajtottam, az utcán jött velem szemben az ötödik. Abban a pillanatban a neve is eszembe villant. De nemcsak a memória működése lepett meg, hanem az álomé is.
- Malmezonról álmodni - nem jelenthet valami jót az álmoskönyvek szerint.
- Bármily furcsa, az egyik visszatérő álmom a kivándorlást követő években nagyon is jól indul. Egy napsugaras parkban sétálok Bukarestben, jó hangulatban, s egyszer csak egy nyomasztó érzés tör rám, hogy csapdába csaltak, hogy visszatértem Romániába, de soha többé nem mehetek innen el. A másik még Romániában, a börtönből való szabadulásom utáni években volt egy visszatérő álmom, amelyben egy férfikolóniába vagyok bezárva, ahol nagy hasú, értsd: állapotos férfiak járnak körülöttünk, akiktől elhúzódunk, ha beszélgetni akarunk, mert tudjuk, hogy a hasukba spicli van betelepítve, aki kihallgat bennünket.
- Az álom is hátborzongató, de gondolom, a valóság, ami kiváltotta, még borzalmasabb volt.
- Valóban. A letartóztatásom éjszakája például kitörölhetetlen emlék. Annyira, hogy az évfordulóján nyolc évig minden alkalommal a letartóztatásról álmodtam. Nem mindig ugyanazt, de mindig arról. Ezt néhány évig természetesnek vettem, hiszen beszéltünk róla a feleségemmel, fölidéztük a történteket: emlékszel, most egy éve, most két éve... De aztán elfeledkeztünk a dátumról, s nem emlegettük. Az álom mégis menetrendszerűen visszajött. Mintha valami különös óra volna az ember agyában.
- Ha nem írja is meg - egyelőre - élete boldogabbik felének történetét, azért egy kicsit beszéljünk a nyomasztó álmok közötti nappalokról is. Gyors volt a váltás, vagy azért a szabad világban is meg kellett küzdeni nehézségekkel?
- Attól a pillanattól kezdve, hogy '66 nyarán fölszállt velünk a repülőgép, a sorsom másképp kezdett viselkedni velem. Addig ezer akadályt állított, attól kezdve pedig mindenben kedvemet leste. Olaszországban rögtön eszményi állást kaptam: kutatói ösztöndíjat a római Nemzetközi Számítástechnikai Központban. Lehetőségem nyílt a brüsszeli és a párizsi egyetemen is doktori programokra beiratkozni - s doktorátust szerezni közgazdaságtudományból és matematikából. Alig végeztem, már vendégtanári meghívást kaptam a stanfordi egyetemtől. Öt hónapot töltöttem ott George Dantzig kutatócsoportjában, amely akkoriban operációkutatásban a világ legjobbjának számított. '67 őszétől pedig a pittsburghi Carnegie Technológiai Intézet Iparigazgatási Főiskoláján (GSIA) kezdtem dolgozni. Az itt eltöltött első hét-nyolc év volt életem talán legtermékenyebb időszaka. Az egész számú programozás terén már korábban meglehetős ismertségre tettem szert, itt egy új módszert dolgoztam ki a matematika konvex-analízisnek nevezett ágára alapozva, mely később diszjunktív programozás néven vált ismertté a világon.
- Attól tartok, azért nem az egész világon, mert én például sosem hallottam róla, és - hogy úgy mondjam -, kezdem elveszteni a fonalat. Mondana egy gyakorlati példát, miről is van szó?
- Amikor az Egyesült Államok 1976-ban az arab olajembargóval küszködött, s törvényt hoztak egy stratégiai kőolajtartalék létrehozásáról, fölkért a Szövetségi Energiahivatal, hogy segítsek meghatározni, mekkora ennek az optimális mérete. A témával foglalkozó addigi tanulmányokat olvasva fölismertem, hogy mindegyik - szerintem helytelenül - adottnak veszi egy jövőbeli embargó lehetőségét. Én pedig abból indultam ki, hogy az embargót nem szabad a stratégiai tartaléktól független értéknek venni. Tehát nem elsősorban azért kell tartalékot képezni, hogy embargó esetén legyen elég olaj, hanem azért, hogy ne legyen embargó. A tartalék egyik legfontosabb feladata, hogy "lebeszélje" az embargót fontolgató országot: nem érdemes. Az Egyesült Államokat ilyesmivel nem lehet sarokba szorítani. Egy játékelméleti modellt állítottam fel, melyben az egyik játékos egyik stratégiája az embargóval való fenyegetés, a másiké pedig a különböző méretű tartalékok halmaza. Kidolgoztam egy megoldási módszert is az így létrejött bimátrixjátékra, és javaslatokat tettem a tartalék kívánatos méretére. Javaslataimat elfogadták, s ezeket összegző memorandumomat bejegyezték a Congressional Recordba.
- Most már valamit értek, de azért jó, hogy nem nekem kellett eldönteni, mennyi legyen az a kőolajtartalék. Tudományos pályája valóságos sikertörténet: kutatás, tanítás, 180 rangos publikáció s a szakma csúcselismerése: a Neumann János-díj. Mondja, sikereiben van-e valamilyen szerepe romániai szenvedéseinek?
- Erre nehéz egyértelműen válaszolni. De először is, ne higgye, hogy a tudós élete csupa siker. Amíg az ember eljut egy valódi eredményig, számtalan kudarcon, csalódáson, akadályon kell átküzdenie magát. A sikerhez nélkülözhetetlen a kitartás, a kudarctűrő képesség, a szenvedély és a makacsság, hogy ne adja fel. Ebben az értelemben a börtönévek és az azokat követő hányattatások biztosan megedzettek, továbbá adnak egy olyan összehasonlítási alapot, hogy minden kudarc, kellemetlenség, boldogtalanság semmiségnek tűnik az átélt szörnyűségekhez képest.
- Ön Romániában született, tökéletesen beszél magyarul, Amerikában csinált tudományos karriert, angol nyelven. Melyik nyelvet, melyik népet érzi magához legközelebb?
- Azt szoktam mondani, a nemzetiségem romániai magyar zsidó. Így komplett, egyiket sem szeretem kihagyni. Román nyelvű iskolába jártam, románul tanultam a tananyagot, de mégis magyar a kultúrám, mert magyar az anyanyelvem. Nehéz ezt megmagyarázni, de talán megérti, ha azt mondom: amikor verset olvasok, igazából magyarul élvezem. Ami Amerikát illeti: ez a hazám 35 éve, élvezem a befogadó-készségét, a szabadságot, amit számomra és sokak számára jelent, és az emberi haladás jelenlegi fő hordozójának tekintem.

ÉS, 2002. november 29.

gtétel: a zsidó-sors különös, kiszámíthatatlan példája. A világhírű tudós könyvének magyarországi megjelenése alkalmából Budapesten járt.