Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. szeptember / A kortárs líra keletkezése

A kortárs líra keletkezése

Egészrész. Fiatal költők antológiája. Szerk.: k. kabai lóránt, Budapest, JAK–L’Harmattan, 2007, JAK Füzetek 150.

Mást most nem látni:

a tükör tele. Balfasz

megy csak visszafele.

Pollágh Péter: A tükör tele

                       

Az Egészrész című antológia a szerkesztő és alighanem a benne szereplők szándéka szerint is: generációs antológia. Megjelenése nem kapcsolódik semmilyen különös eseményhez, hanem maga kíván lenni az esemény. Duzzad a leplezetlen nagyra töréstől. Hogy mást ne mondjunk, itt van az Adytól idézett mottó: „Homlokukon ábrája a Jövőnek / Sokszor ők maguk sem akarják / S mégis összeverődnek.” Tegyük hozzá, hogy a „generáció” az irodalomban nem is feltétlenül az azonos életkort jelenti, hanem inkább tematikus-stilisztikai-történelmi egységet, és a közösség ezen alapuló sajátos érzését. Ilyen generációs antológiák akkor szólnak a legnagyobbat, ha ízlésdiktatúrával szemben születnek – ízlésdiktatúrával azonban ma véleményem szerint nem kell számolnunk, legalábbis a szépirodalomban. A kultúra egészét illetően ugyanakkor, persze, számolnunk kell az egyszerűség és közhelyesség erőfölényével. Na de, mikor is lett volna ez másképpen?

A kötetben tizenhárom költő száznyolc verse szerepel. Sajátos, hogy az egyes költők versei nem szerzők szerint csoportosítva állnak, hanem tagolatlanul és keverten következnek egymás után úgy, hogy a versek fölött csak a cím áll, míg a szerző neve a futófejbe került. Így persze mindig tudjuk, kinek a versét olvassuk, de mégis megőrződik valami abból a gesztusból, amire Coleridge és Wordsworth adott mintát 1798-ban a Lyrical Ballads kötetével, melyben egyáltalán nem jelölték, ki is írta az adott verset. Innen nézve viszont az Egészrész e megoldása hirtelen kissé tétovának tűnik. Ezt a benyomást megerősíti a három tartalomjegyzék: egy lapszám szerint, egy szerzők szerint és egy a címek ábécérendje szerint. Ha nincsenek nevek, talán még mítoszteremtő gesztus is születhetett volna. Vagy maguk a szerzők nem örültek volna ilyesminek, ezért a félmegoldás?

A versek sorát cikluscímek nem szakítják meg. Száznyolc versről lévén szó, ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egyszerűen elveszünk a kétszáz oldalnyi szövegben. A kötetből hiányzik a szerkezet, monotonná válik. A szerkesztő lemondott arról az eszközről, hogy témákat emeljen ki, verseket egy-egy ciklus élére állítson, és annak fényével világítsa be, értelmezze az utána következőket. Bizonyos jelek mégis arra mutatnak, hogy valamiféle tematikus kapcsolat talán lehet az egymást követő versekben (pl. ars poétikus versek, nőkről szóló versek, olyan versek, melyekben szerepel az „angyal” kifejezés [?] stb.). De ha így is van, azt talán túlzó merészség feltételeznie a szerkesztőnek, hogy az olvasók az elsőtől az utolsóig olvassák majd a verseket, mint egy kisregényt, annak reményében, hogy sikerül felfedezniük valamilyen szerkezetet. Ez a kötet olyan, mintha nem lenne kész: még szervezésre, sőt szelekcióra szorulna, mintha még várnának valamilyen jelre a költők maguk is, hogy generációvá váljanak.

A kötet gerincét a Telep csoport költői adják, közülük Bajtai András, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Pollágh Péter és Sopotnik Zoltán szerepel az antológiában. A Telep jelenség áttételesen maga is a „keletkezésben lévő kötet” érzését erősíti, hiszen a „telepes” blog a maga folyamatos változásával, keletkezésével, lezáratlanságával és kommentjeivel ugyanezt a szerveződési folyamatot, a generációvá, az eseménnyé szerveződés folyamatát tárja fel számunkra, amit ez a kötet is. A kérdés az, hogy ki hogyan és mikor ér célba. A „telepesek” mellett másik hét idősebb-fiatalabb költőt találunk, már megjelent kötettel vagy kötet nélkül – ők pedig, köszönhetően a szerkesztő regionális kötődésének, főként az utóbbi időben egyre elevenebb miskolci költőkört képviselik: Antal Balázs, Csobánka Zsuzsa, Kupcsik Lidi, Málik Roland, Mándoki György, illetve bekerült még a kötetbe Turányi Tamás és Varga Zoltán Tamás, akiknek saját JAK-füzeteik nemrégiben jelentek meg. De ennyi szerzőnek vajon találhatunk-e közös platformot?

                     

Közös témák

                       

Nemes Z. Márió egy interjúban (Kalligram, 2007. november) úgy fogalmazott, hogy őt „a hús, az igazi néma H” foglalkoztatja. Korábban a Telep csoport köreiből mások is hasonlóan fogalmaztak: fontos témának tartják tehát a „test” kérdését. De testről beszélni itt félrevezető lehet. Hogy valami meglepőt mondjak, alig találni olyan alkotót az utóbbi száz év irodalmában, aki nem a testről beszél (na meg Janus Pannonius). Még Tandorira is ráhúzható ez, erőlködni sem kell („hatvan kiló alá / fogyni a szilvaízt”, vagy ld.: Hashártya-szakadási elégia). Vagy itt van Rakovszky (Gyerekkori öreg nők). És akkor Petriről és Nádasról még csak nem is szóltunk. Sokféle test van, és ezekről megszámlálhatatlanféle módon lehet beszélni, írni, gondolkodni. Félrevezető (és nehéz) lenne tehát a testből friss jelszót faragni. De mégis, miféle módon hivatkozhatunk itt mégis a testre? Hiszen a „telepesek” szavai mögötti tartalom nem elvitatható. Válaszként javasolnám a naturalitás fogalmát elővenni: itt a testről naturalista módon esik szó.

Persze test-ügyben a kötet messze nem egységes, mégis meghatározó erejű a naturalista beszédmód. „Kilazulnak a fogaim. Ilyenkor fájdalom nélkül veszem ki őket. Ez boldoggá tesz. Elosztogatom a barátaimnak, akik rosszabb helyzetben vannak.” (Nemes Z. Márió: Fogszöveg) „meztelenül, a melleim egymásnak estek, / meccs után a pályán éjféli versenyfutás. / mire letáncoltam a sarat a talpamról, / a füledet meleg só nyugtatta. / négyszáz méter nekünk mégis rövidtáv, / egészen biztosan tudom lépni magunk.” (Csobánka Zsuzsa: aki táncol, az fizet) „Megpuhítok egy bolygót neked, / mondod – s rám ülsz, / hogy elvigyed a sírásig / a testet, és megértsem: / az vagyok, akit elhagyok.” (Pollágh Péter: Csak a test) A test öntudatlanul is működik és izgalmas, azonos, sőt azonosabb velem, mint én magam („az vagyok, akit elhagyok”, ti. a test vagyok). De ezt a naturalizmust ne azonosítsuk a 19. századi naturalizmussal – az a naturalizmus (amit meg talán inkább szcientizmusnak illene nevezni) még abban az időben született, amikor a tudomány minden válaszok végső forrásának tűnt. A szcientizmus (azaz a megkérdőjelezetlen tudomány) ma végtelenül aktuális – de éppen ez mutatja, hogy már túl van a zeniten, egyetemes ideálból a pop-kultúra ideáljává vált, hogy a „kórházas” és „mutánsos” regények, szappanoperák és filmek fogyasztói közegét megteremtse. Az őrült tudós eszelősen néz le a vászonról, és kinyilatkoztatja, hogy a test, a gének minden, a lélek csak a test funkciója. (Ma már a szuperhősök születéséhez sem elég az isteni eredet, hanem „a tudományból” kell őket levezetni: ld. a Pókembert, akit egy radioaktív pók mar meg.) Az újabb, e kötetben is tetten érhető naturalizmus viszont tisztán esztétikai naturalizmus, hátat fordítva minden klasszikus tudományos igénynek, nagyra törésnek és grandiozitásnak. Főként Nemes Z. Márió kezében válik ez a szürreális képalkotással (a naturalizmus örök társával) elkevert naturalitás hatásos stíluseszközzé.

Az egzisztenciális unalom és tétovaság fontos témája a kötetnek, melyet híven jeleznek a töltelékszavak, téveteg sorok és történetecskék, melyekről nem nagyon lehet sejteni, hogy merre is tartanak. „Ráadtunk egy pulóvert, a két feketéből, / amiket együtt túrtunk, a kisebbiket, / amelyik úgy volt, hogy a tiéd lesz, / de a másik viselhetetlenül nagynak bizonyult, / még az én elnyúlt ízlésemnek is, így a kisebb / lett az enyém, a nagy meg senkié.” (Mándoki György: Hinta) Nem elégikusak az ide kapcsolható szövegek. Hanem a döntési lehetőségek teljes hiányáról szólnak inkább számomra. De hogy lehet-e erről érdekesen írni? Camus-nek például sikerült ez, mert felkavarónak, zavarónak és mindenekelőtt szimptomatikusnak tartotta. Némelyik vers pedig olyan itt, mintha azt maga Meursault, a Közöny főhőse írta volna, még abszurd fordulata előtt. Mindenekelőtt Mándoki György (akinek az indulás című szép kötetnyitó verset is köszönhetjük), Turányi Tamás, Varga Zoltán Tamás és talán Bajtai András versei idézik ezt a tónust, amikor „szürkével szürkére festenek”. Mintha írásaik egy végtelen, egytónusú belső monológ kiszakított mozzanatai lennének. E stílus, látásmód sajátossága, hogy akkor érvényesül, ha elég messzire tolják ki határait. Egy ilyen antológiában azonban nem kapják meg ezek a versek azt a teret és keretet, amely elengedhetetlen ezen írásmód kibontakozásához. Meg is szenvedik az összezártságot a többiekkel. Kicsit olyanok, mintha egy novellaválogatásba valaki betenné Esterházy Egy nőjének egy-két részletét, amely ott és úgy aligha lehetne jelentős, legfeljebb zavarba ejtő. Na de kötetben! Az teljesen más. Éppígy Turányi Tamás és Varga Zoltán Tamás általam ismert kötetei (Kerek szeptember, illetve: A kert. Lassú mozgás) is sokkal többet adnak, mint amit verseik itt nyújtani tudnak. A négy alkotó közül Turányi Tamás több versében is a tragikus hangütés felé közelít, míg Bajtai András az, aki leginkább kapcsolatot tart a klasszikus formákkal és beszédmódokkal (ld. például: Készenlét – a vers József Attila Uram! című versével folytatott párbeszéd).

A naturalizmus és a szürkeség mellett az esetlegességet érzem a szerzők harmadik általános témájának. Számos versben azzal találkozunk, hogy a lírai beszélő úgy, ahogy van, nemcsak esetleges, hanem ezt még rezignáltan reflektálja is. Ez gyakorta összefonódik az „ihletnek”, avagy „a vers keletkezésének”, avagy „egyáltalán az írásnak” a „problémájával”, ahogy ezt mondani szoktuk, ki-ki a szája íze szerint. „Nem tetszik ez az első mondat, de akkor is – / beesteledik csendben és kezdődik elölről.” (Bajtai András: Bárki lehet) „A szöveg túlvégéről egy ember közelít. / Kalapban, kabátban, mintha csak az utca / túlvégéről jönne, jön, s bár / az írásjelek láthatóan kikezdték idegeit, / a szóközökön át magabiztosan közelít.” (Antal Balázs: Sziszifusz) „Ahogy például a lábnyomok, úgy / válik lassan követhetetlenné minden. // … // …nem maradsz le semmiről, mert / nincs is semmi fontos, amiről lemaradhatnál.” (Krusovszky Dénes: Például a lábnyomok)

A vers demitologizálása, dezideologizálása, az eleve adott, mi több, esetleg morális tanulságoktól való eltávolítása fontos motívum – ez a törekvés sok-sok kijelentő mondatot hoz magával. Kérdés, felkiáltás, meg- vagy felszólítás ritka madár a kötetben (retorikailag Dunajcsik a legszínesebb) – mindenhol kijelentések és leírások, melyek mögött azonban esetlegesség és megmagyarázhatatlanság rejlik. E megmagyarázhatatlanságban minden kapaszkodót azok a kijelentő mondatok jelentenek, melyek hirtelen az ember szájára jönnek. Többen nem igazán bíznak a nyelv, a szavak eleve adott erejében (elvétve találni szójátékokat is, a legjobbakat Pollágh szállítja) – mintha az csak arra lenne jó, hogy magunknak megnevezzük a tárgyakat, leírjuk őket. Ha pedig találunk egy jó szót, mint a Csontbrigád tagjai Rejtő Jenő regényében, akkor elismételjük, addig forgatjuk, míg az már megint semmit sem jelent. Egy bizonyos módon még a személyesség, a személyes igazság lehetősége is visszautasíttatik. Nevezhetnénk ezt akár egzisztenciális vákuumnak is, ahol életünk értelmetlensége már nem ébreszt szorongást. Esetlegesség ez, irónia és tragikum nélkül. Nem tudok jobb szót: ez számos pontján egy kultúra utáni líra formáját ölti. De ez nagyobb dózisban monotonná is válhat.

                     

Egyes szerzők

                   

Pollágh Péter lírája nem társtalan a kortárs magyar irodalomban, de nem is tartozik a fősodorhoz (ha van ilyen egyáltalán). Talán az alig idősebbek közül Czifrik Balázs, vagy időben és stílusban távolabb tekintve Petri György verseihez hasonlít leginkább az a karcosság és kesernyésség, mely aritmikusan tördelt, rövid sorokat tartalmazó, inkább szintagmákból és nem mondatokból építkező líráját jellemzi. Ő, két megjelent kötettel a háta mögött, már láthatóan megtalált egy hangot, melyet magabiztosan birtokol. A Petri-hagyományra többször ironikusan reflektál is, ha jól értem, pl.: „Olyan nő kell… // … // [a]kivel könyékig lehetek / egy nyomorék konyha / hideg, őszi szószában, / infúziót adva / a víziónak: ellenetek.” (Pollágh Péter: Újra új) Annak ellenére, hogy lírája az eszközökben finnyásan válogat és a kiválasztottakat is szűken méri, Pollágh az egyik leggazdagabb költői világot teremti meg a kötet szerzői közül.

Dunajcsik Mátyás teljesen más úton jár: hasonlatok, barokkos periódusok, metaforák és (találós) kérdések sorakoznak – a kötetben találhatóak közül retorikailag legjobban felépített, és legtöbb izgalmas megoldást kínáló – lírájában. Nála a beszédmód nem olyan szikár és letisztult, mint Pollághnál, viszont annál szembetűnőbb, hogy többféle témában-stílusban is milyen magabiztosan tud írni. Az ironikusan reflektált Parti Nagy-hatás (A nőlakás), a szembetűnő Kosztolányi-rajongás (szinte minden versében tetten érhető) és a magyar kortársakkal folytatott élő lírai párbeszéd minden versét izgalmassá teszi – ugyanakkor például a Nehéz című szonettje már talán túl szép és harmonikus is ahhoz, hogy komolyan vehető legyen. Izgalmas kérdés, hogy a rendkívül különböző törekvések miként fognak egybesimulni a következő, immár második kötetben – hiszen az első nemcsak megjelent már (Repülési kézikönyv, Budapest, JAK–L’Harmattan, 2007), de eddigi sikerét megkoronázva a 2008-as Európai Elsőkönyvesek között is szerepel.

Nemes Z. Márió versein elsősorban a naturalizmus és szürrealizmus hatása ütközik ki. Miközben ezzel többen is próbálkoztak az elmúlt évtizedben, talán még senkinek sem sikerült ezt olyan olvasható, befogadható és gazdag módon tálalnia, mint neki. Prózaversein – hacsak nem vagyok illúzió áldozata – a szürrealisták mellett a Harcos Bálint Összes első ciklusának hatása is érződik. Egyedül Nemes Z.-nél találni meg azt a folyton továbbgördülő képiséget, mely alkalmas arra, hogy a kortárs művészet vezető ágával, a filmmel aktív párbeszédet folytasson. „Reggeli után a Zoli lehajol a mosdókagylóba, és egy villával elkezdi kikaparni a vízkövet. Ilyenkor már nekem is nevetnem kell. A zsákmányt egy műanya zacskóba rejti és bedugja az ágya alá, hogy ne találják meg a nők. Aztán leül az ágyra, idegesen megvakarja a száját, és csendben kuncog. Gyűjtött már Best magazint is. De akkor nem történt semmi.” (Zoli meg én meg a humor)

Sopotnik Zoltán és Krusovszky Dénes versei kialakult világot tárnak elénk. Sopotnik a Futó címmel készülő kötetéből emelte át írásait, melyek címe/témája egytől-egyig a Futó- szóval kezdődő szóösszetétel, így például Futóművész, Futóbaj stb. Habár színvonaluk nem teljesen összesimított, a valamennyin átütő elégikus hangoltság (hiszen az idő elszalad, ráadásul az élet utazás, mi több, küzdelem az idővel stb.) a címek nélkül is összetéveszthetetlenné teszi ezt a lírát. Verseiben a retorikailag alig-alig fokozott vagy éppen metaforikusan színezett helyzetleírásokat olyan mondatok és kifejezések tördelik, melyek egy rejtett forrásból származó tanításra hasonlítanak. Futás és Igazság sínpárja között Sopotnik rövid mondatai úgy kopognak, ahogy a futó léptei. A szavak a talpfák. Krusovszky Dénes, habár szabadabb eszközökkel, de szintén az Unheimliche érzését igyekszik ébreszteni az olvasóban, miközben kevés, de jól megragadott és kifuttatott képet alkalmaz. Talán nála érhető tetten legelevenebben Kemény István költészetének megtermékenyítő hatása, amely ugyanakkor sokhelyütt jelentkezik az egész antológiában. „Egy rozsdás hordó van a kertben, félúton a ház és a víz között. A víz már nem tó, még nem mocsár. Egy rozsdás hordó vizétől félni, tiszta emlék volt, most homályos ösztön. Valami mozog a sötét massza alján. Reggel van, két férfi egy harcsát tesz a hordóba. Este van, halként már nem elképzelhető.” (Élni akar)

Csobánka Zsuzsa és Kupcsik Lidi a nőköltő szerepét játssza a kötetben – mindketten miskolciak –, ami nem csoda, hiszen a Telep enyhén férfiklub-jellegű. E költőnők pedig kifejezetten a hagyományos női szerepeket verselik meg újra. Ebben a tekintetben Kupcsik Lidi a konzervatívabb, aki kissé anakronisztikus ragaszkodással kötődik egy lassan kissé kiüresedő nyelvhez és tematikához. A Tóth Krisztánál felbukkanó rezignáció és reflektált szenvedély idegen tőle, nem is beszélve Erdős Virág könyörtelen lírai erejéről és nagyvonalúságáról. Csobánka versei változatosabbak, és túllépnek a női szerepversek körén, a posztmodern világkép bizonyos motívumai, mint a nyelvi kifejezhetetlenség, az egymás megértésének logikai lehetetlensége átszínezi szerepverseit is. „»A bejáratból nem lesz kijárat, / semmi sem garantálja, hogy az ajtó, / amin egy perccel ezelőtt beléptél, // ott lesz még akkor is, ha vissza- / fordulsz érte. valahányszor azt hiszed, / tudod a választ egy kérdésre, kiderül, // hogy a kérdésnek nincs értelme. / minden odalett, még / mielőtt meglett volna.«” (a végső dolgok)

Antal Balázs versei mutatják a legegyértelműbb József Attila-hatást, mellyel érzésem szerint a szerzőnek még meg kell birkóznia. Írásait ugyanakkor elevenné teszi, hogy nem József Attila követőihez és utódaihoz nyúl, hanem magához az ősforráshoz. Bár lehet, hogy tévedek, de mintha Karinthy Gábor is nyomokat hagyott volna költészetén. Málik Roland pedig végül (hiszen Turányi Tamásról, Varga Zoltán Tamásról és Mándoki Györgyről korábban már szóltunk), de nem utolsó sorban szintén József Attila hatását mutatja, akinek Nagyon fáj című versét Genyó nyár címen újra is írja. Ez a paródia azonban nem tartozik az igazán sikerültek közé, habár maga a vállalás igen merész. Verseire jellemző, hogy a Nyugat első és második nemzedékének lírájára támaszkodnak, olykor a paródia anyagát, máskor pedig az ihlet forrását keresve benne.

A k. kabai lóránt szerkesztette Egészrészben sok jó vers van, és számos gyengébb. A kötet hagy kívánnivalót maga után, elolvasva az az érzésünk támadhat, hogy igen, ebből az anyagból össze lehetne állítani egy erős antológiát. Úgy tűnik, jelen állapotában, ha arra nem is alkalmas, hogy „forradalmi” eseménnyé váljék (irodalomtörténetivé persze válhat), arra azért elegendő, hogy egy polifóniájában is összehangzásokat felmutató generáció végérvényesen elfoglalja helyét az irodalomban. A kötet hibáival együtt is nagyszerű fejleménye a kortárs magyar lírának, ami a szerkesztő, k. kabai lóránt munkáját és erőfeszítéseit is dicséri. Amint az is, hogy mindössze egyetlen elütést találtam a könyvben. Reménykedjünk, hogy újabb antológiák követik majd a jövőben a JAK-füzetek sorozatán belül, avagy azon kívül. Sőt, talán egy következő kötetben e jelen helyzetében keletkezésben lévőnek tűnő líra is megragadhatóbb formában lép majd elénk.

             

(Szerzők: Antal Balázs, Bajtai András, Csobánka Zsuzsa, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes, Kupcsik Lidi, Málik Roland, Mándoki György, Nemes Z. Márió, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Turányi Tamás, Varga Zoltán Tamás)