Superior Premium Magazine ***** Stílus és Igényesség
Lukács Ernő egy igazi „anticeleb”, aki 45 éve hűséges feleségéhez, 20 gyereke van, albérletből költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerű és a média által nem ünnepelt személyiség.”…
Így kezdődik a cikk, melyet az Atv.hu-n olvastam. Felkavaróan izgalmas, szórakoztató igaz történet arról, hogyan élt egy házaspár az elmúlt 45 évben, hogyan gyarapodott a család 20 gyermekkel, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, hogy a villany nélküli tanyán ma “kastély” áll. Valamennyi gyereküket taníttatták, 17-nek már vettek házat, autót. Milyen terveket forgat a fejében a családfő 68 évesen, és nem utolsó sorban elárulja, mit kell ahhoz tenni lépésről lépésre, hogy az ember meggazdagodjon. Módszere követhető, személyes példája pedig igazolja, hogy eredményes is.
A történet szenvedélyes életszeretetről árulkodik, ahol igazi emberi értékek adják a boldogságot. Üdítő olvasni “Ernő bácsi” humorral átszőtt szavait. A történetet, mely nem válságról, kilátástalanságról, csalásról, és hazugságokról szól, hanem mindezek ellenkezőjéről, családról, becsületről, munkáról, és sikerekről.
És most álljon itt néhány részlet a riportból:
– Hogy kezdődött ez a mesébe illő történet?
Ernő bácsi: – Éppen hogy csak elkezdtem a feleségemnek udvarolni, három évre be kellett vonulnom katonának. Még ma is pontosan tudom, hogy 819 napot vártunk egymásra. Közben a legtöbb katonatársamat elhagyta a párja. Nagyon jól választottam.
– Tényleg egy brigádgyűlésen állította választás elé az akkor 20 éves Juliannát?
– Mondtam neki, ha tíz gyereket nem akarsz, akkor ne gyere hozzám! Persze mindenki azt hitte, hogy vicceltem. Végül eléggé túlteljesítettük a célt. El kell gondolkodni, hogy kié a nagyobb érdem. Szerintem 99 százalékban a feleségemé. Tavaly július 3-án voltunk 45 éves házasok. De olyan, mintha csak öt másodperc lett volna az életünk idáig.
Juci néni: – Nem csak enyém az érdem, de az biztos, hogy a nőnek ott kell állnia a férje mellett, és segítenie, mert anélkül nem megy. 21 éves koromtól 46-ig mindig terhes voltam, és volt, hogy nekem kellett ellátni 16 marhát egyedül. Városi létemre nem voltam olyan ijedős csaj. Igazi vadnyugati életünk volt.
– Gondolta, hogy egyszer milliomosok lesznek?
– 33 évig laktunk a tanyán úgy, hogy abból 16 évig nem volt villanyunk. El lehet képzelni, milyen volt nekem városi lánynak elindulni három óvodás korú kisgyerekkel egy olyan helyre, amely két kilométerre van a legközelebbi kis falutól. A háztartási gépeinket, mosógépet, hűtőszekrényt elajándékoztuk, és kezdődhetett a kemény élet. Az esti fürdetés után minden éjjel kézzel mostam, ugyanis akkor még csak szövetpelenka volt. Közben meg sorban születtek a gyerekek.
– Sosem panaszkodott, hogy nehezen megy a sora?
– Nem, ezt az életet mi vállaltuk, panasznak nem volt ott helye! Mindenki azt kérdi tőlünk, hogy a gyerekek talán véletlenül születtek? Ez olyan butaság, hiszen véletlenül nem születik gyerek. Mi tudatosan vállaltuk valamennyit, és azt éreztük, hogy nekünk ezt végig kell csinálnunk, bármi áron.
Ernő bácsi: – Csak azt tudtam, hogy haladni fogok előre, és minden kölykömnek veszek házat….
– Lehet ennyi munka mellett még a gyerekekkel is külön foglalkozni?
Ernő bácsi: – Esténként miután végeztünk a munkával, még tanultunk a gyerekekkel, úgy hogy többen kitűnő bizonyítványt kaptak. De játékra is maradt idő, ha kellett kézen jártam nekik az udvaron, vagy tanítottam őket biciklivel hátrafelé tekerni, fociztunk, bújócskáztunk. Aztán futószalagszerűen kezdődhetett a fürdetés. Elkaptam a legfiatalabbat, megfürdettem, majd bevittem az ágyba lefektetni. Három után vízcsere. Persze a vizet előbb fel kellett húzni a kerekes kútból, még ma is, sötétben is tudnám, hogy 13 tekerés után van fent a vödör. Aztán bográcsban meg kellett melegíteni, és úgy bevinni a fürdőszobába.
Ernő bácsi: – A reggeli müzli, és kakaó helyett frissen fejt tejet kaptak a kicsik. Mindenki hozta a saját jelével címzett bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Megkérdeztem tőlük, hogy habosan vagy simán kérik, és kívánság szerint fejtem egyenesen a poharukba, néha még viccből az arcukra is spricceltem. Aki végzett, az istálló másik kijáratánál távozhatott.
És végül a nagy titok: a milliókhoz vezető lépések…
Ernő bácsi: – Mondja, szeretne ön is milliomos lenni?
– Nem bánnám… – most válaszoltam én.
Ernő bácsi: – Akkor a következőt kell csinálni: keressen egy istállót, vegyen három kis bocit. Ez abszolút reális idáig. Egy istállót pár nap alatt meg lehet építeni. Felneveli a három bikát, amiért pont egymillió forint jár. Kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat! Aztán senki sem fogja tudni, hogy az istállóból jött. Talán még kell hozzá egy talicska, és egy kasza, és valamelyik öregtől tanulja meg, hogy kell azt kikalapálni, kifenni. Keressen egy kis zöld füvet, azt bárhol lehet találni. Ebből egy év alatt már milliomos lehet. Amelyik fiatal elkezdi, amit most mondtam, nem fog csalódni! Ha leadta a három bikát, utána vegyen hatot, ekkor már két millió forintja lesz. Ha még többet akar, akkor vegyen még többet. Csak el kell látni őket, de ez egy nagyon kedves állat, élmény velük dolgozni, és óriási hasznot hoz. Ennél egyszerűbb dolog alig van.
– Van bármi az életükben, amit ha újra kezdenék, másképp csinálnának?
Ernő bácsi: – Semmi. Ez így volt jó a nehézségekkel, és a buktatókkal együtt.
Erdei Zita
