HVG: Mivel töltötte a legutóbbi nagyjátékfilmje óta eltelt tizennyolc évet amellett, hogy egy rövidfilmet és négy éve a Terápia tévésorozatot rendezte?

Enyedi Ildikó: Az összes olyan pszichikai és fizikai tünetet produkáltam, amit egy munkanélküli. Tanítottam a főiskolán, amit nagyon szeretek, mégis úgy éreztem, nincs saját munkám. Ilyen lehet, amikor valakit az utcára raknak a kohóból. Ő az álláshirdetéseket böngészi, a filmrendező ilyenkor ír egy forgatókönyvet. Ha nem sikerül tető alá hoznia, ír egy másodikat, egy ötödiket. Mindnek pozitív visszhangja volt, úgy tűnt, bármelyik pillanatban megvalósulhatnak. Akkor viszont nem hagyja ott, nem adja föl az ember, kapaszkodik bele, mint a kutya a csontba. Közben telnek az évek. Kezdtem kétségbeesni és rossz döntéseket hozni. Olyan külföldi producer karmai közé kerültem, aki a padlóra küldött. Depresszióval kellett kezelni. Sok csodálatos és korrekt producer létezik, de akadnak súlyosan inkorrektek is a szakmában. Korábban mindig kiszúrtam őket, de elkeseredettségemben az ösztöneim meglazultak, nem törődtem vele, hogy villogott a piros lámpa.

HVG: Melyek voltak az elvetélt filmtervei?

E. I.: Ne nevezzük így őket; egyikről sem mondtam le. Legkedvesebb tervem húszéves projekt: Füst Milán A feleségem története című regényének feldolgozása. Most adtuk be a filmalaphoz fejlesztésre. Szeretem a Szilárd Leó életének egy szeletét feldolgozó forgatókönyvemet is. Ez 1933-ban játszódik, amikor még nem volt háború, de az iszonyatos szimatú fizikus már tudta, hogy lesz. Hisztérikusnak gondolták, amiért el akarta hagyni Németországot. Az ő vonata volt az utolsó, amit úgy engedtek át a határon, hogy nem szedték le róla a zsidókat. Vizionáló őrültségének tartották, hogy a maghasadásból fegyvert lehet „kovácsolni”. Szilárd kutatóbarátaival versenyt futott az idővel, hogy a németek előtt fejlesszék ki az atombombát. A harmadik filmötletem csak első pillantásra sci-fi. Egy 2128-ban száztíz éves néni emlékszik vissza a gyerekkorára, 2018 nyarára, arra a régi Budapestre – a mi jelenünkre.

HVG: Segítette a filmes pályáján, hogy eredetileg közgazdásznak tanult?

E.I.: A közgázon csak a szociológia érdekelt és a matematikai modellezés, ami bizonyos folyamatokra világít rá. Mindkettő segít megérteni, mi is történik valójában velem, körülöttem, a világban. Mindaz, amire nincs személyes hatásom, mégis mélyen befolyásolja az egyéni életemet, a sorsomat, a szeretteim sorsát. Filmkészítőként is főleg ezzel foglalkozom: a személyes és társadalmi, globális lépték összefüggéseivel.

HVG: Mióta foglalkoztatja az alkotásaiba természetességgel belopott csoda, a lélek mélyrétege? Új filmjében a nappal egymással nem szimpatizáló két ember ugyanazt álmodja: éjjel szarvasként egymáséi lehetnek.

E.I.: Minden gyerek mágikus realizmusban él. Kinél elmúlik, kinél nem. Annyit teszek, hogy kicsit jobban kiemelek valamit, ami része a mindennapjainknak, csak nem illik vele külön foglalkozni – nem komoly dolog. Ettől még mélyen befolyásolja racionálisnak hitt döntéseinket is. A filmben az álombetétek a legreálisabbak. Hallani a hó ropogását, az erdő hangjait. Ezek a szarvasok nem elvont és nem is fennkölt állatok: ennivalót keresnek, kérődznek, hús-vér lények. Őket figyelve rájön az ember, hogy bármelyikük milyen komoly és összetett lény. Az állatokkal, de az igazat megvallva az emberekkel sem úgy bánunk, ahogy kellene. A két főhős szarvasmarhákat feldolgozó vágóhídon dolgozik. A marhák leölésénél brutálisabb a sötét istálló szűk bokszába zárva töltött életük. Ahogy a praktikum kedvéért az embereket is elemi módon megnyomorítja a társadalom. Az iskola nem kiteljesít, hanem állampolgárokat nevel. Az egészségügy érzéketlenül bánik a születéssel, a halállal. A kettő közti irodistarutin is kevés mozgásteret ad. A hatékonyságon nem rontana, ha el lehetne lopni néhány pillanatot a valódi életre.

HVG: A filmtrailert készítő Bedő Barna annyit elkotyogott, hogy szokatlan a mű felépítése. Mi benne a rafinéria?

E.I.: Ez csendes film. Olyan értelemben szokatlan talán, hogy a lehető legkevésbé hősies hősökkel és a lehető legkevésbé romantikus helyzeteken keresztül mond el egy személyes szerelmi történetet. A film hajtómotorja a néző képzelete, az, amit ő a nagyon zárt főszereplők mögé vetít. Fő igyekezetünk a közös munka során az egész gárdával az volt, hogy ezt a folyamatot, a néző képzeletének áramlását segítsük. Csak a miénkhez hasonló pontos és érzékeny stábbal sikerülhet ilyet elérni. Ettől varázslatos a filmkészítés. Ily módon álomgyár ez a szó szoros értelmében.

HVG: Mégis amatőr színészre, a könyvszakmában persze elismert Morcsányi Gézára bízta a férfi főszerepet. Nem hátráltatta, hogy őt alaposabban kellett instruálni?

E. I.: Egy hollywoodi producer foglalta össze egyszer, mi kell ahhoz, hogy valaki tömegeknek a szívét tudja megmozgatni. Géza érzékeny, intelligens ember, aki sokat tud az életről, a helyzetekről, amikről ez a film szól. Ahogy idősödik, egyre inkább olyan, mint egy öreg indián főnök. Kisugárzása miatt hiteles és hatásos a jelenléte a vásznon. Végig ott volt a próbafelvételeken, és közben szép csendben megtanulta a szakmát. Sokáig kerestem ugyanis a női főszereplőt, akit Borbély Alexandrában találtunk meg. Soha nem egyszerűen kiváló színészt választok, hanem telített személyiséget. Ilyen az összes mellékszereplő is.

HVG: Nem tartott a forgatókönyv-fejlesztést végző filmalap ízlésterrorjától?

E. I.: Volt bennem egy kis félsz, mert Andy Vajna ízlése távol áll az enyémtől. Másfél évet vártunk is a terv beadásával. De jó tapasztalatokat szereztem. Hasonló fejlesztési procedúrát már előtte is átéltem, így működött 1989 előtt minden filmstúdió. A Budapest Filmstúdióban, ahol az első filmemet csináltam, ugyanígy összeült a stúdiótanács, és a nagy egójú kollégák elmondták a véleményüket. A mostaniak zömében írók, és az a szakmájuk, hogy intenzíven forgatókönyveket fejlesztenek. Az a csapat, amelyikkel találkoztam, segítőkész volt. Nem a saját filmjük jutott eszükbe a forgatókönyvemről, hanem az én elgondolásomra figyelve segítettek. Az eredetire azt mondták, jó, de nagyon tömör. Az átdolgozásnál pedig kicsit túlírtam. Éreztem én is, de nem tudtam, hol rontottam el. Ilyenkor néha elég egy mondat, amitől az ember megcsinálja azt, amit valójában akart.

HVG: A Magyar Művészeti Akadémiával nyílt levélben kerek perec közölte: vegyék ki az általuk legjobbnak ítélt 53 magyar film közül Az én XX. századom című produkcióját.

E. I.: Az MMA önjelölt módon ízlést, szemléletet, tartalmat akar meghatározni. Ami akkor is ellentmondana a kultúrafejlődésnek, ha a szervezetük tematikája nem volna torz és ijesztő a számomra. A kultúrát békén kell hagyni, hogy ő saját maga épüljön. Én azért fizetek adót, hogy legyen például rendőrség, közvilágítás – tök jó lenne, ha működnének a kórházak is –, és kis részben azért, hogy legyen magyar kultúra. Irodalom, zene, film, képzőművészet: mindaz, amit egy tízmilliós ország piaci alapon képtelen kitermelni. Ezek a művészi produktumok nemcsak a jelenhez szólnak, hanem a jövőből visszanézve ezek fogják meghatározni, hogy kik is voltunk mi. Az MMA mindannyiunk erre szánt adóját politikai alapon, ízlésdiktatúrát alkalmazva kezeli, miközben ott van az MTA kebelén belül a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Rendőrségből sem csinálunk kettőt.