Coco filmkritika

A folytatások és előzményfilmek kavalkádjában a Pixar Stúdió azért mindig figyelt arra is, hogy a már jól bevált történeteik továbbgondolása mellett időről-időre eredeti tartalmakkal is előálljanak. A Verdák és a Némó nyomában gyengébb folytatásai után nagyon jókor érkezett a Stúdió legújabb, sorban 19. nagyjátékfilmje. a Coco. A Pixar Stúdió filmjei eddig mindig garanciát jelentettek a minőségre, és ez most sem történt másképpen ugyanis a Toy Story 3-at is jegyző Lee Unkrich elkészítette a Stúdió történetének egyik legjobb filmjét.

A cselekmény Mexikóban játszódik Halottak napján; fő karaktere pedig nem a film címszereplője Coco, hanem Miguel, Coco 12 éves ükunokája, akinek nagy álma, hogy zenész lehessen. A probléma az, hogy Miguel családja generációk óta megveti a zenét, ugyanis Coco anyukája nem tudott megbocsátani a férjének, aki elhagyta őket, és családja helyett inkább zenei karrierjét választotta. Coco anyukája emiatt örökre megtiltott minden zenéléssel kapcsolatos tevékenységet a családban. Miguel ennek ellenére nem hajlandó megtagadni önmagát ezért elhatározza, hogy indulni fog a Hallottak napi tehetségkutatón, amelynek érdekében ellopja a híres zenész Ernesto de la Cruz gitárját, hogy részt vehessen a versenyen. Abban a pillanatban, hogy megpengeti a hangszert, a fiú a holtak birodalmában találja magát, ahonnan csak valamelyik elhunyt rokona áldásával juthat vissza. A történet szövése itt nem ér véget, de olyan komplex, kreatív és okos fordulatokkal dolgozó narratívával van dolgunk, hogy azt csak a mozi teremben ülve szabad megtapasztalni, ezért nem is részletezem ezt tovább, meghagyva ezzel a kellemes rácsodálkozás élményét.

A film 6 éven keresztül készült, amely magában foglalta a stáb alapos és hosszas kutatómunkáját, amelynek során Lee Unkrich elutazott Mexikóba az animátorokkal, hogy ott személyesen gyűjthessenek információt az ország szocio-kulturális hátteréről. A kutatómunka és inspirációgyűjtés nagyon jót tett a történetnek, ugyanis a Pixarnak nagyon autentikusan sikerült bemutatnia a mexikói kultúrát.

Olyan részleteknek is utánanéztek a hitelesség erősítéséért, mint például, hogy a mexikói meztelen kutyáknak egy idő után kihullanak a fogaik, ezért a nyelvük oldalt kilóg a szájukból, amelyet aztán a filmbeli mexikói meztelen kutya, Dante alakjának tervezésénél figyelembe is vettek. Az autentikus reprezentáció sarkalatos pontja volt, a Halottak napjának (Dia de los muertos) és az ehhez kapcsolódó azték, később mexikói majd keresztény hagyományok keveredése mentén kialakult szokásoknak a bemutatása. Ezen a téren is kifogástalan munkát végeztek a készítők. A film rögtön a felütéssel bevezet minket Mexikó kulturális tradícióiba ugyanis, a bevezetőben Miguel azokon a papel picado néven ismert kilyuggatott színes papírokon keresztül meséli el családja történetét, amely papírokat a mexikóiak a halottaik számára állított oltáron szoktak elhelyezni. Itt kell megemlíteni a látványvilágot is, amely nagyon szépen ki lett dolgozva, az animátorok újfent lenyűgöző munkát végeztek. És úgy tűnik, hogy az autentikusságot legjobban megítélni tudó közönség, a mexikóiak is elégedettek a végeredménnyel, ugyanis Mexikóban már most ez minden idők legnézettebb filmje.

A történet rendkívül összetett, és sok kérdést felvet, de a lineáris cselekményvezetésnek köszönhetően nem lesz zavaros, élvezetesen és jól követhetően bontják ki a cselekményt. A filmben elhangzó dalok nagyon okos és kreatív módon a dramaturgiai fordulópontokra időzítve csendülnek fel a filmben, tovább rétegezve azt ezáltal. A Lopez házaspár (Kristen Anderson-Lopez, Robert Lopez) pedig Remember me című szerzeményével igyekszik megismételni a Frozenben elhangzó Let it go hatalmas sikerét.

A Shrek 2001-es bemutatása óta, az animációs filmek alkotóinak részéről bevett szokássá vált, hogy popkulturális utalásokkal túlzsúfolt kikacsintós poénokat használjanak történeteikben. Unkrich jó érzékkel tartózkodik ettől (leszámítva Frida Kahlo néhány feltünését, amelyek tényleg viccesek lettek), ugyanis az ilyenfajta poénkodás mára érezhetően kifulladt, fárasztóvá és unalmassá vált. A Coco nem az a fajta film, amelytől harsány nevetésben fogunk kitörni, itt inkább a visszafogottabb, a burleszk műfaját idéző poénok fognak dominálni.

Az előbb felsorolt pozitívumok mellett, a Cocoban nagyon fontos, örökérvényű témákról tudnak beszélni, és ami a legfontosabb, hogy nagyon éretten is teszik ezt. Többek között tematizálja az elmúlást, ennek feldolgozásának lehetséges módjait; tárgyalja a család kontra karrier problematikáját; de beszél a megbocsátásról; önmagában a hagyománytiszteletről és a családi értékekről; valamint a nem minden az, aminek látszik sokat hangoztatott mégis érvényes frázisáról vagy az identitásunk megalkotásáról. Ez utóbbi nagyon érdekesen konstruálódik meg és teljesedik ki a történetben. A film felveti, hogy nem babonából, vagy a kívülről ránk erőltetett, valójában csak az alá-fölé rendeltségi viszonyt megteremtő tiszteletadásból kell generációról generációra tartani, és tisztában lenni a hagyományinkkal vagy emlékezni régen eltávozott felmenőinkre, hanem azért mert ez az identitásunk megképzésében elengedhetetlen. A történet rímel az: „apák bűnei a fiúkra szállnak” ősi mítoszára, ugyanis a Coco apja által elkövetett bűnnek a terhét, a család Miguelre testálja, neki kell azt hordoznia. Miguel a történet során elkezdi a családi legendárium elhallgatott részeinek feltárását és ezzel egyetemben megkezdi az önmegértés folyamatát is, később pedig ennek a folyamatnak a segítségével képezheti majd meg saját identitását a film végére.

Animációs film lévén sajnos eredeti nyelven nem élvezhetjük a mozikban a filmet, ami persze érezhetően nem rontja le a film élvezhetőségét, de az eredeti és a magyar szinkron közötti minőségi különbség nagyon szembetűnő azoknál a betétdaloknál, amelyeket nem szinkronizáltak le és spanyolul szólalnak meg. Kicsit olyan érzés, mintha anime-t szinkronizálva néznénk.

Ezt az apróságot leszámítva, valamint a korábban részletezett számos erény okán nagyon tudom ajánlani a Coco-t, hiszen az utóbbi évek legfontosabb és legjobb animációs filmjét alkotta meg a Pixar, amely életkortól függetlenül tud hatni, és rengeteget adni befogadójának. Az érzelmek széles spektrumát megélhetjük a film nézése során, de a cselekmény szerencsére jó arányérzékkel adagol, és végig tartózkodik attól, hogy szentimentalizmusba forduljon át a történet. Olyannyira megható és elgondolkodtató lett az összkép, hogy még a teljes stáblista legördülése után sem lesz könnyű elhagyni a mozitermet.

Szerintem: