Blaskó Borbála: „Megkaptam már, hogy túl progresszív vagyok”

„Éreztem, hogy a világ sokkal tágasabb, mint hogy csak a klasszikus balett szabályai szerint táncoljak és éljem az életemet” – mondja Blaskó Borbála, aki prímabalerinának készült, de végül a modern tánc felé vitte az útja. A március 15-én Harangozó-díjjal kitüntetett táncművész-koreográfussal útkeresésről, külföldön töltött évekről és kivételes emberekről is beszélgettünk a Tánc Világnapja előtt.

– Aki művészcsaládba születik, azt vagy elrettenti a művészi léttel járó temérdek áldozat, vagy épp az otthoni példa hatására dönt hasonló pálya mellett. Önt a Blaskó családban többféle művészeti ág is körülvette: apai nagyapja festőművész volt, szülei – Blaskó Péter és Milvius Andrea – színművészek, egyik nagybátyja szintén, másik nagybátyja szobrászművész…

– Az unokatestvérem pedig grafikus, és az öcsém is a képzőművészet felé hajlik.

– Vagyis a képző- és az előadóművészet is jelen volt az életében, de már négyévesen kijelentette: rendező vagy jelmeztervező lesz.

– Már kisgyerekként nagy dózisban kaptam a művészetet: a Miskolci Nemzeti Színházban nőttem fel, szüleim a társulat tagjai voltak. Megmaradt bennem az elhivatottságuk, és jól emlékszem a büfékben zajló beszélgetésekre is. A színház főrendezője akkoriban Csiszár Imre volt, iszonyú jó előadásokat rendezett, máig őrzök képeket egyes produkciókból. A jelmezraktár pedig egy titokzatos világot rejtett.

– Úgy tűnik, a balett vonzása azért erősebb volt.

– Egy alkalommal Miskolcon vendégszerepelt a Markó Iván-vezette Győri Balett, a Bolerót mutatták be, Ladányi Andreával. Fantasztikus hatással volt rám az előadás, ami után Iván és Andrea azt mondta a szüleimnek, hogy alkatilag nekem való lenne a balett. Törékeny, filigrán, nyúlánk kislány voltam.

– Táncolt korábban is?

– Igen, Lella néni balettiskolájában, hetente kétszer. Úgyhogy jelentkeztem a Balettintézetbe – ma Magyar Táncművészeti Egyetemnek hívják –, ahová elsőre felvettek. Kemény felvételi volt, több napon át tartott, több fordulóval.

– Amikor egy tízéves gyerek a Balettintézetbe kerül, megfogalmaz bármilyen elvárást? Mire számított?

– Nagyon szófogadó voltam, azt tettem, amit a szüleim mondtak. De a mai napig van bennem egyfajta megfelelési vágy: ha valakit művészileg, intellektuálisan vagy emberileg nagyra tartok, akkor szeretem, ha ő „láttamozza” a viselkedésemet, a tetteimet. Persze, minél idősebb az ember, annál inkább képes elengedni ezeket a béklyókat, ami viszont nem biztos, hogy jó. Mert ezek a béklyók egyben határokat szabnak, kontrollálnak, a kontroll pedig figyelmeztet. A felvételin például törökülésben kellett ülnünk, háttal a bizottságnak, szótlanul. Szeretem az efféle kihívásokat, és már gyerekként is rettenetesen tudatos voltam, úgyhogy elhatároztam: végig egyenes háttal fogok ülni. Nem tudtuk, mennyi ideig kell így maradni, utóbb kiderült, hogy 25 perc volt. És én 25 percen keresztül ültem egyenes háttal, tíz évesen, míg a többiek egy idő után össze-vissza izegtek-mozogtak. Nagyon fegyelmezett tudok lenni, és nagyon mértéktartó, ami egyben a hibám is, mert bizonyos szempontból viszont nem vagyok elég laza.

Saját koreográfiájában, a Hekabéban Fotó: Cserta Gábor

– A fegyelmezettség tehát eleve megvolt. Mit adott ehhez a klasszikus balett?

– Alázatra nevelt, hiszen rengeteg lemondással járt az a tíz intézeti év. Próba, balett, néptánc, társastánc: fél hatkor kellett kelnem, hogy beérjek, megcsináljam a kontyomat, és reggel 8-kor ott álljak a rúdnál, bemelegítve. Az intézeti rendszer kemény volt, de a kiszámíthatóságát szerettem, mert tudtam, mihez kell tartanom magam.

– Végül mégsem lett önből sem fehér, sem fekete hattyú.

– Pedig ahogy mindenki, úgy én is prímabalerinának készültem, aki majd eltáncolja Odettet és Odiliát, Giselle-t és Csipkerózsikát.

– Min múlott, hogy nem így lett?

– Sok mindenen, de főként azon, hogy egy idő után úgy éreztem: én, Blaskó Borbála elveszek a technikában, a formalitásban, az egyéniségem pedig teljesen háttérbe szorul. Úgy éreztem, eltűnik a szabadságom, eltűnnek a saját mozdulataim.

– Az előbb azt mondta, szeret rendszerben élni, a szabályok nem okoznak gondot.

– A klasszikus balettben a Vaganova-rendszer szerint kellett végrehajtanom a koreográfus előírásait, nem csinálhattam meg egy mozdulatsort másképpen, mint ami a követelmény. Az adott rendszerben azokat a hagyományos mozdulatokat csak abban az értelemben és szabály szerint valósíthattam meg. Én viszont azt gondoltam, miért ne csinálhatnám másképp, hiszen másfajta érzelmi állapotot tükröz, ha másképp hajtom végre azt a bizonyos mozdulatsort, vagy adott esetben más mozdulattal helyettesítek egy, a testem számára kényelmetlenebb pozíciót és ez a fajta variáció máris egy egyedi lelkiállapotot eredményezhet, ami a művészet egyik elengedhetetlen eszköze lenne, a saját hang felfedezése és megtalálása. A modern vagy kortárs táncban rendkívül fontos, hogy mire gondolhat tánc közben az előadó, mit fejez ki a mozdulataival, milyen érzeteket közvetít, hogy semmiképp se végrehajtson, hanem teremtsen velük. A prózai színház számomra túl konkrét a szöveg miatt, ám a tánc a sejtetés művészete, ahol pont az a fantasztikus, hogy csak utalok bizonyos érzelmi állapotokra. Az előadó és a néző is külön fantáziavilágot és egyedi történetet kreálhat magának és ez a kettő vagy összecseng, vagy nem, de mindenképpen sajátos élményekkel gazdagít.

– Könnyű volt elengedni a klasszikus balettet?

– Mondhatnám, hogy technikailag nem úgy fejlődtem, mint szerettem volna, holott elég szorgalmas voltam, de az az igazság, hogy egyes testi adottságaim megnehezítették a dolgot: a csípőm nem túl laza, folyton fájt a hátam. A sok küzdelem miatt is éreztem úgy, hogy a művészi minőség kifejezése fontosabb a technikai kuriózumok felvillantásánál. És azt is éreztem, hogy a világ sokkal tágasabb, mint hogy csak a klasszikus balett szabályai szerint táncoljak és éljem az életemet, úgyhogy elkezdtem lehetőségeket keresni.

– És egyszer csak Németországban találta magát?

– A diplomavizsgámat Bozsik Yvette-tel készítettem az Operaházban, In memoriam Isadora Duncan címmel. Ő szintén a szabályokat elvetve, a szabadságot kereste a táncban. Yvette mérhetetlen empátiával megérezte az analógiát és a hasonló személyiségjegyeket Isadora Duncan szellemisége és az én fiatalkori vágyaim között. Ő terelt Pina Bausch művészete felé is, amikor elmesélte, hogy mindig is szeretett volna Bausch iskolájában tanulni, vele dolgozni. Megtudtam, hogy Bauschnak működik iskolája Essenben, ahová Yvette ajánlására jelentkeztem, és egyedüli magyarként fel is vettek. Hét évig éltem és dolgoztam Essenben, ahol teljesen más szemlélettel ismerkedtem meg. Felszabadított az ottani munka, és megtanultam, hogy nem máshoz kell viszonyítanom magam, hanem csakis önmagamhoz, és így a saját határaimat próbáljam tágítani. Mint ember, mint személy voltam fontos, azokkal a jellemvonásokkal és testi adottságokkal, amelyekkel megszülettem.

A Forte Társulat Kalevala című előadásában Fotó: Dusa Gábor

– Mi hozta haza hét év után?

– Egyrészt, hogy ott sem egyszerű az élet egy külföldinek, másrészt a munka. Találkoztam a ma már Londonban élő és dolgozó Magyar Évával, aki megnézte egy vizsgánkat, és kitalálta: készítsünk egy koprodukciót Magyarországon. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon Stigma címmel mutattuk be az előadást. Éva ismertségéből adódóan Emma Rice angol rendezőnővel is dolgozhattam, aki egy angol-magyar nyelvű darabot készített a Merlin Színházban. Rájöttem, hogy itthon is vannak nekem való lehetőségek, ezért hazaköltöztem. Nem volt könnyű, mert a húszas éveim aktív részét töltöttem Németországban, azt az időt, amikor táncosként bekerülhettem volna a köztudatba, úgyhogy hazatérve újra meg kellett ismertetnem magam.

– A modern vagy kortárs tánc része a köztudatnak?

– Nem eléggé. A saját koreográfiáimmal kapcsolatban úgy érzem, nehéz elfogadtatni azt a gondolkodásmódot vagy absztraháló megfogalmazást, amivel kísérletezem. Megkaptam már, hogy túl progresszív vagyok, és amit a színpadra viszek, kevésbé fogyasztható. Az emberek többsége azért megy színházba, hogy szórakozzon, ellazuljon, kevesen vannak, akiket a gondolkodni vágyás visz oda, és még kevesebben, akik szeretik látni, ha valaki „önmarcangoló üzemmódba csap át”, és olyan általános érvényű drámaiságot jelenít meg, ami esetleg a nézőt is szembesítheti saját küzdelmeivel. Ezt olykor kellemetlen színpadon látni. Pedig a színháznak pont az az értelme, hogy gondolatokat ébresszen. Persze, mindig kérdés, hogy megszületik-e a nézőben az igény, hogy elkezdjen kicsit elvontabban gondolkozni. Megengedi-e magának, hogy máshogy nézze a történteket, képes-e mögé látni egy-egy előadásnak, belehelyezkedni az elé tárt szituációba és megnyitni a fantáziája szülte asszociációs rétegeket. Ahogy zenehallgatás közben; hisz ott sincs semmilyen kézzelfogható történet. Ez érdekel a koreografálásban, ezzel kísérletezem a nézői visszajelzések nyomán is.

– Ezek szerint vannak visszajelzések.

– Igen, és örülök nekik. Nem is szóban jeleznek, hanem előadás közben érzem, hogy velem vannak, értenek. Persze azt is szeretem, ha szakmailag meg tudom beszélni egy-egy munkámat, főleg olyannal, akinek adok a véleményére.

Az Aura című előadásban (Természetes Vészek Kollektíva) Fotó: Kővágó Nagy Imre

– A Harangozó-díj komoly szakmai visszajelzés?

– Nagy elismerés, jelzi, hogy fontos állomásra érkeztem a pályámon. Rangos díj, de ettől még ugyanúgy teszem a dolgom, mint eddig. Amúgy sem vagyok túlhájpolt ember.

– „Nagyon befelé forduló, magamnak való vagyok” – mondta korábban, miközben az egyik legkitárulkozóbb hivatást választotta.

– Tényleg zárkózott vagyok, viszont ezt el tudom választani a színpadi munkától. Ugyanakkor a koreográfiáim mindig nagyon introvertált megfogalmazásból indulnak ki.

– Táncol és színészkedik a Forte Társulatban, önálló darabokat készít, tanít Kaposváron, tagja a székesfehérvári színház társulatának…

– Utóbbinak nem sokáig, mert Székesfehérváron augusztus 1-jével megszűnik a tánctagozat, így a státuszom is feleslegessé válik. A Forte Társulat természetesen marad és a kaposvári egyetem is, ahol Cserhalmi György színészosztályának mozgástanára vagyok. Velük készítettem egy Carmina Buranát, ami olyan jól sikerült, hogy a fővárosi Bethlen Téri Színház műsoron tartja, és hívják külföldi fesztiválokra is. Most egy Sirály-inspirálta előadáson dolgozunk, és szintén Kaposváron koreografálok egy 0-3 éveseknek szóló Bogyó és Babócát.

– A táncos lét kegyetlen, a sok gyötrelmes tanulóévhez képest a színpadból aránytalanul kevés jut. Van benne köszönet?

– Tíz évig készülünk a pályára, és az aktív korszakunk is ugyanennyi. Fizikálisan körülbelül 35 éves koráig aktív egy táncos, bár vannak kivételek, és a mai világban ez a korhatár tágul. A harmincas évei második felében lehiggad, megfontoltabb lesz a táncos, és többen akkor találnak rá olyan lehetőségekre, mint mondjuk a butoh, ami egészen más gondolkodást kíván. Gyönyörű, ahogy valaki csak attól erőt áraszt a színpadon, ahogy belép. Nagyon érdekel, hogy ez miből fakad, tudatos vagy ösztönös? Ezek a kérdések is foglalkoztatnak mostanában.

– A családról már beszéltünk röviden. A szülei mit szólnak élete eddigi alakulásához?

– Féltenek, talán túlzottan is, de szerencsés vagyok, mert mindenben támogatnak és mindent meg tudok beszélni velük. Kivételes emberek, édesapám nem csak színészként, hanem magánemberként is karizmatikus, az ő nyomába lépni nagy kihívás.

– Szeretne oda lépni, vagy ő ezt várná?

– Dehogy, egyszerűen jó érzés, hogy ő az édesapám, az édesanyám pedig az anyukám, aki képes volt visszalépni a hivatásától azért, hogy apukám ki tudjon teljesedni színművészként. A nagy döntések előtt kikérem a véleményüket, kivéve, ha darabot koreografálok, mert olyankor a magam útján járok. Akkor ők is csak a végeredménnyel szembesülnek.