A tintahal
Különösen az váltott ki nagy csodálatot, hogy álcázásul képesek változtatni a színüket. Az egyik fogókarját feltekerő polip képe ezenkívül az ókor képzőművészetének gyakori motívuma is volt, és olyan szerzőket ihletett meg, mint Athénaiosz, aki „csodálatos fürtjeik"-ről írt. A fejlábúak tintazacskóval rendelkeznek, amelyből sötét folyadékot képesek kilövellni, hogy menekülés közben „elrejtsék" magukat a rájuk vadászó ragadozók elől. A Földközi-tengerben a közönséges tintahal (Sepia officinalis) fordul elő a leggyakrabban. 25 cm-es hosszúságot érhet el, sötét színe szinte észrevehetetlenné teszi a tenger fenekén. „Tintáját" régen a szépia színű festék előállításához használták fel. A köznyelvben gyakran tintahalnak nevezik a kalmárokat is.
A polip
Míg a tintahalaknak és a kalmároknak tíz lábuk van, a polipnak csak nyolc. A közönséges polip (Octopus vulgaris) és rokonai a Földközi-tengerben és különösen a görög vizekben olyan nagy számban fordulnak elő, hogy gazdasági jelentőségük nagyobb, mint a tintahalé és a kalmáré. Az, hogy milyen népszerű volt az ókorban, abból is látszik, hogy mennyire gyakran ábrázolták a polipot antik görög vázákon. A polipok piacra kerülő példányai a fogókarjaikkal együtt mérve átlagosan 50 cm-től egyméteres nagyságúak, a közönséges polip azonban háromszor ekkora is lehet. Minden fogókaron szívókorongok kettős sora található. A fogókarok, ugyanúgy, mint a tintahalnál, a szájnyílást veszik körül, amelyet papagájcsőrhöz hasonló állkapoccsal mozgat.
A konyhában
A polip és a tintahal feldolgozása a mediterrán konyhában az ókor óta keveset változott: bármelyik elkészítési módot választjuk is, grillezve, sütve, töltve vagy vörösborban főzve, gyöngyházfehér húsuk mindig ínyencségnek számít. A tintahal vagy polip Görögországban egész évben kedvelt étel, hiszen böjt alatt is lehet fogyasztani, állítólag azért, mert a nehezen besorolható puhatestűek egyvalaminek semmiképpen sem számíthatnak: emlősnek.
