Csók Istvánnak ritka hosszú élet és festői pálya jutott: néhány nap híján 96 évesen hunyt el, s ezek alatt az évek alatt számtalan olyan emblematikus alkotást festett, melyek nélkül szegényebb lenne a századfordulós és 20. századi magyar művészet. A mester egyik titka, hogy örök ifjú és őszinte maradt idős korában is. Pompás színek, hiteles természet- és valóságlátás, finomság és vibrálás, szeretetteljes intimitás, képzelettel és kreativitással teli kompozíciós megoldások, szüntelen optimizmus és életigenlés sugárzik műveiről – nem véletlenül szoktuk a derűs élet festőjeként is emlegetni.
Műtermi képei, a Züzü-sorozat, a Kelet vonzásában készült darabok és a népművészetet fókuszba helyező művei, a filigrán aktok, az otthont és idilli külvilágot megörökítő alkotások mind azt bizonyítják, milyen példátlanul sokarcú alkotó ember volt. Csók egyéni hangja mindenkit megérint és bizonyosan mindenki talál a művek között olyat, amivel tud azonosulni, amiben el tud merülni és még mindig tud számára újat mutatni. Ezekből az örök klasszikusokból választottuk ki útvonaltippünk állomásait is, mintegy fél évszázadot bemutatva a mester életművéből.
„Balról zöldellő búzavetés, jobbra a malompatak, középen buja, nehéz illatú vadvirággal telt mező – ez volt első műtermem” – jegyezte le a mester az 1940-es évekből való memoárjában. Csók István a Dunántúlon született, szülőföldjének sokszínű változatossága gyakori elem volt pályájának kezdetén. A füves legelők és mezők, a lankák, a párás légkör, a nagy lombú fák, az apró patakok és könnyed felhők mind a Fejér megyei tájat idézik. Bár nem élt sokáig itt, a megéltek meghatározók voltak szemléletére: „Haza, haza, az egresi nyárfák alá! A varjúszárnyak suhogását akarom hallani, nem a selyemruhákét. Nem kell a világváros zúgása, ha az egresi malomét hallgathatom” – írta Emlékezéseim című önéletrajzában.
A Szénagyűjtőkön az előtérben szinte szálanként megfestett szénahalom emelkedik, míg a háttér jóval lazább ecsetkezeléssel lett megörökítve. Az alakok naturalista vonásai a müncheni akadémián tanultakat tükrözik, az egységes, szórt fény pedig több kortársánál vissza-visszatérő elem az 1890-es években. A művön a fiatalkor idillje és nosztalgikus hangulata tükröződik. A kétkezi munkások megörökítései ekkortájt gyakori témának számítottak a párizsi kiállításokon és Csókra is nagy hatással voltak. Fontos mű ez: először örökítette meg szabad ég alatt képének szereplőit, illetve egy korábban készült fényképet is használt hozzá. A modelleket egyébként név szerint is ismerjük a leírásaiból: „Kajner Böske, kit dacára a béreslányok csúfolódásainak – né a híres, le lesz pingálva – sikerült rávenni, hogy modell legyen, Pákozdi Józsi és Bíró Lidivel együtt….”
Az Úrvacsora címen is ismert alkotás a művész egyik korai remekműve. Csók szókincse kimeríthetetlen, ha népviselet megörökítéséről volt szó – a pusztaegresi lányok áhítatos elmélyülés közben láthatók a templomban a világosszürke falak között. A pasztelles, gyöngyházas árnyalatok a fiatalon elhunyt francia mester, Jules Bastien-Lepage szemléletmódjához köthetők, aki sok festőre gyakorolt hatást. A kompozíciós megoldás rendkívül különleges: a klasszikus háromszög-elhelyezés helyett a mű középpontja az Úr asztala, amely köré a festő felvonultatta a kissé megilletődött, átszellemült fiatal lányokat. Csók mindösszesen huszonöt éves volt a kép megfestésekor, a főszereplő lány pedig tizenhárom – őt is ismerjük a leírásaiból név szerint, a frissen konfirmált Érsek Örzsi. Érdekes adalék, hogy a lány a Csók család cselédje volt, talán ennek is köszönhető, hogy ilyen bensőséges lett az ábrázolás.
Az életszerű beállítás és templomi fény atmoszférája meglepőnek számított a korban, pedig ez a realista felfogás és aprólékosság teszi kézzelfoghatóvá, igazivá és őszintévé a képet, arról nem is beszélve, hogy az egresi templom úrvacsorájához azon a bizonyos vasárnapon a festő családja adta a kenyeret, amitől még személyesebbé, élményszerűbbé vált a kép. A mű itthoni bemutatásakor nem aratott osztatlan sikert, ám később Csók több komoly díjat is nyert vele: előbb a párizsi Szalonon és Bécsben, 1900-ban pedig a francia főváros világkiállításán kapott nagy aranyérmet a képért. Csók festészetében az effajta részletező ábrázolásokat hamarosan felváltották az egyre gazdagabb színmegoldások, a báj és könnyedség.
Csók és Nagy Júlia – a Schlick gyár főmérnökének lánya –, először 1898-ban találkozott, s végül Párizsban kezdték meg közös életüket 1903-ban. A művész számtalan portrén megörökítette kedvesét, aki a legkedvesebb modellje volt, s akivel huszonöt évig éltek boldog házasságban. A házasságkötést követően vissza-visszatérő elemmé vált a nő mint az újjászületés szimbóluma, illetve a tavasz mint az új művészet allegóriája. Csókné jellegzetes arcvonásai több nőalakon is felsejlenek. A század elején festett egész alakos mű konkrét portré: a piros korlátnál álló, fekete selyemruhába öltözött feleség modern nagyvárosi asszony, igazi párizsi nő, azaz „parisienne”.
A művész nem igazán került olyan élethelyzetbe, amikor ne próbálta volna megtalálni az örömöt és lelki békét, ám felesége fiatalkori, 1928-as halála mélyen megrázta. Elvesztése hatására verset is írt 1936-ban A Ferdinánd hídon címmel: „Magányos éjszakán / Vándorolok a Holdsütésben. / Fölérek a hídra. / Alattam a lokomotívok zakatolnak. / Majd megfojt a kénes füst. / Itt jöttél egykor hozzám. Surágzón, mint / az ifjú Psyche! / Az emberek szájtátva meredtek rád, a mint / földöntúli fényben kényszerített hozzám szerelmed. / S te beragyogtad műtermemet. / Mámorban reszkettek a képek. / Reszkettem én, s a mennytől ellopott kéj / most kint dermed a temetőben…”
Csókné egyszer húsvét előtt vásárolt egy szép kakast, amelyből nem ebéd, hanem a család házi kedvence – és modellje – lett egy darabig: ő volt Coco, aki a Züzü a kakassal című képen is látható. A már idős Júliát idézve: „Szinyeiéket vártuk vacsorára, erre az alkalomra vette szakácsnőnk a kakast. 4-5 éves lehettem, s annyira megkedveltem a kokót, hogy nem engedtem levágni. Elmaradt a kakasvacsora. Aztán annyira megbarátkoztam a kakassal — s az velem —, hogy apu együtt festett bennünket a képre. Később mégis le kellett vágni, mert egyre pimaszabb lett. Ebéd után bementem anyuhoz, hogy most mi lesz? Megettük a modellt…” A művész legnehezebben a lányáról készült alkotásaitól vált meg. A közérdeklődés előszeretettel követte egyébként a Züzü-ciklus után is a fiatal lányt: Csók Júlia 1935-ös esküvője az epreskerti műteremben volt, nem sokkal apja 70. születésnapja előtt, amit szintén hatalmas sajtóérdeklődés övezett.
„Hej de sokat küzdöttem, de sokat próbálkoztam, míg megtanultam az igazságot: magyar piktor magyar képeket fessen. […] Éveken át tartogatott az anyám a padláson egy tulipános ládát. Egyszer leszedtem, porosan-piszkosan elviszem magammal Párizsba. Amint mosogatom, látom, hogy a ráfestett tulipán lejön, de alatta új tulipán virul, égő, erős tüzes színű tulipán s az ott virít most a műtermemben… És megtanított a magyar színharmóniára, a magyar népmese hangját súgva a fülembe” – jegyezte le a mester egy levelében. A tulipános láda szinte szimbólummá nőtte ki magát, új korszakot nyitva Csók festészetében.
A „magyar stílben készült csendéletet” ars poeticának szánta a mester. A jellegzetes dunántúli festett láda tetején sárközi menyecskeviseletbe öltöztetett baba látható. A szimmetrikus kompozíción a baba két oldalán, a vázákban lévő dús, színes virágcsokrok szépen rímelnek a ládára festett virágokra. Bemutatásakor sokakban értetlenséget váltott ki az alkotás, ám Sztrakoniczky Károly már ekkor meglátta nagyságát és újszerűségét: „Modernnek modern, dekoratív és mindenekfelett magyar. A magyar díszítőmotívumok teljes átérzése jellemzi, keleties tüzes színek és frappáns eredetiség…” Ma a láda egyébként Cecén, Csók István múzeummá átalakított szülőházában található.
Az egykori Schiffer-villa a szecessziós művészet egyik legszebb itthoni példája. A külseje puritán, ám belül csupa színes, nemes anyagú ornamentális részlet várja az ide érkezőket a Gesamtkunstwerk, azaz összművészet jegyében. Schiffer Miksa, korának jelentős építési vállalkozója és művészeti mecénása olyan épületet álmodott meg, ahol az építészet, az ipar- és képzőművészet egymással szoros harmóniában és szerves egységben jelenik meg. Igen illusztris művészgárda dolgozott a szobák díszítésein: a Vágó József tervei alapján készült épületben többek között Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Iványi Grünwald Béla, Fémes Beck Vilmos és Csók István.
A hallon kívül három szobában volt pannó, azaz olyan nagy méretű festmény, amelyet tudatosan az adott miliőbe tervezett alkotója, a bútorok elhelyezkedését is figyelembe véve a kompozíciónál. Csók István pannója az emeleti női hálószoba ágya fölé került: a meghitt térbe szépen illeszkedett a festmény, amelyen vízparti, dombtetős tájban láthatók a szereplők. A lenge öltözetű hölgyek színpadias mozdulataikkal mintha egy allegorikus jelenet részei lennének, míg a bal szélen álló szembeforduló nőalak a művész felesége, Júlia. Csók Istvánné legutolsó divatot tükröző öltözete kirí a kissé erotikus töltetű kompozícióból. Az idilli képről sugárzik a tavaszi táj szépsége és szinte érződik a leheletfinoman megfestett virágok és a zsenge fű illata. Ahogy az Ernst Múzeum életmű-kiállításán szépen megfogalmazták Csók képeinek lényegét: „ecsetvonása napsugárt vet és mosolyt arat”, ami különösen illik erre az alkotásra.
A „magyar tenger” szinte óránkénti változása hosszú idők óta foglalkoztatja a festőművészeket: hol szelíd égszínkék, hol haragos lilásfekete – így arra is megfelelő téma, hogy az alkotó lelkiállapotát tükrözze. Csók és családja az 1910-es évektől gyakran töltötte a nyarakat Balatonaligán. A tóról a mester majdnem félszáz művet festett harminc éven át, ám sajnos java részük a második világháború alatt megsemmisült vagy eltűnt. A cikluson belül kivételes a Szivárvány a Balaton felett: a viharos víz fölötti szivárványhíd a művész örök optimizmusát sugallja, és bár a tó hullámzik és riasztóan hatnak a fények, a szivárvány fénytörése kiviláglik a sötétségből. A háborgó hullámok hátterében a túlsó parton a tihanyi apátság épülete rajzolódik az égre. Idézve a mestert: „Festői szempontból csakis Aliga az ideálom. Onnan nézve a legszélesebb a Balaton s onnan kapom a remek naplementét. Aligáról a legmegkapóbb.” Külön érdekesség, hogy 1917-ben az Ernst Múzeumban együtt mutatták be Csók István balatoni festményeit Szinyei Merse Pál azonos témában készült alkotásaival. Az 1920-as években a művész festészete egyre oldottabbá vált, amihez tökéletes alapot nyújtott a Balaton mint téma.
Az Amalfi az egyik legkreatívabb kompozíció Csók életművében, mivel egyszerre csendélet és tájkép. Az 1937-ben festett alkotáson szinte érezzük a dél-olaszországi kikötőváros mediterrán hangulatát és illatait. A művész a kép hátterében Cezanne hagyományát követi, míg az előtérben magyaros népi motívumot imitáló kancsó látható a citromok mögött. A festményen a színek harsány játéka adja a dinamizmust: a lilás terítő, a rikító sárga gyümölcsök, a sötét sziklás part, az okkeres út, a piros tetejű házak és a kéken csillogó tenger víztükre.
A festő képei egyébként közkedveltek voltak az olasz műértő közönség körében: rendszeresen szerepeltek a Velencei Biennálén, Csók kiállította őket többek között az 1911-es római világkiállításon, illetve a firenzei Uffizi portrégyűjteménye is felkérte önarcképe megfestésére. Az életöröm festője az Amalfi készülésének évében már nyugdíjas volt, látása fokozatosan romlott és egyre ritkábban vette kezébe az ecsetet. Hosszú élete végéig azonban a szakma tisztelete és megérdemelt szeretete övezte.