Kritika: Antal József – Diagnózis

(Antal József, Diagnózis, Bp., Agenda Kiadó, 2006. 386 l.)

Antal József a kortárs magyar sci-fi irodalom egyik legtehetségesebb alakja. Sejtettük ezt Justitia című kisregényének olvasása után, de most a Diagnózis kapcsán teljesen megbizonyosodtunk róla. A regény témája klasszikus problematikát jár körbe. A túlnépesedett Föld embertelen disztopikus képét. A témaválasztás időszerű, a túlnépesedés okozta szociális és társadalmi feszültségre adott válaszok milyensége örök problémája az emberiségnek. Sorolhatnánk a történelmi párhuzamokat, de talán a legszemléletesebb példát az ókori görög világban találjuk. A kicsiny városállam, Keósz polgárai embertelen módon oldották meg a túlnépesedés okozta szociális problémákat. Az öregedő – egyes források szerint a hatvanadik életévüket elérő – embereket egyszerűen megölték. Elborzasztó gondolat, sőt egyenesen iszonytató, ha arra gondolunk, hogy az áldozatok önként, sokszor ellenkezés nélkül mentek a halálba. Tudták ugyanis, hogy már nem tudnak segíteni a városállam élelmezéséhez szükséges javak megteremtésében, fogyasztásukkal veszélyeztetik a fiatalokat. Antal József regénye – melyben ötven éves korban kötelező „keószi borra” jelentkezni – ezért ijesztő figyelmeztetés. Hisz ahogy A prédikátor könyve mondja: „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs új a nap alatt.” (1,9)

A Diagnózis Ray Bradbury Fahrenheit 451-ének analógiájára megírt regény. A történet szerint a túlnépesedés teljességgel átformálta a társadalmat és az alapvető társadalmi szerepeket. Az etika, az erkölcs elfeledett fogalmakká váltak, az emberi élet értéke lenullázódott. A létfenntartás kényszerpályái, zsákutcái és kudarcai megnyomorították az emberiséget. Az orvosok immár nem gyógyítanak. A fenséges hippokratészi elveket elfelejtette, mi több kifordította az emberiséget vezető, szűk „orvos” arisztokrácia. Az idézőjel nem fölösleges, a Diagnózis orvosai tökéletes biológiai, anatómiai és kémiai – valamint harci – ismeretekkel rendelkeznek, céljuk azonban a gyógyítás helyett a gyilkolás. A balesetben megsérült beteg orvosi ellátása immár nem életmentő beavatkozást, hanem kikerülhetetlen eutanáziát jelent. Az eutanázia, sőt a mindennapos tervszerű megtizedelése a Feleslegeseknek az egyetlen eszköz, mellyel a húszmilliárd fölötti számban élő emberiség szaporodását kordában lehet tartani. Antal világa kegyetlen és frusztrált emberi nemet mutat be. A csillagok gyarmatosítása félbeszakadt, az emberiség és vele a Föld bezárkózott, elmerülve saját provinciális problémáinak poklában.

A földi infernó megismerésére Antal remekül választotta meg a narratívát. Egy ifjú orvos, Phyl Macao kalandjain keresztül ismerkedünk meg a sajátságos társadalmi viszonyokkal, szokásokkal, az orvosi arisztokrácia rétegződésével, problémáival, csalárdságaival.

Az író mesterien ábrázolja főhősének karakterfejlődését. Phyl az első fejezetekben még tökéletes gyilkológép. Humánus érzelmei szinte nincsenek, gondolatai nem terjednek túl az alapvető vegetatív szükségletek biztosításánál és karrierje építésénél. Ebből a kegyetlen, először antipatikus hősből Antal fejezetről fejezetre, ha nem is teljesen szerethető (ahhoz túl sokat gyilkol), de megérthető és megnyerő alakot formál. A szerző kiváló érzékkel teremti meg azokat a motiváló tényezőket, melyek hatására Phyl ráébred a hazugságokkal terhes külvilág ellentmondásaira és a főorvosi kaszt etikátlan, piszkos játékaira. A regény végének Phyl Macaója már egy másokért felelősséget vállaló, lovagi erényeket mutató férfi.

Antal bevallottan (lásd a mű utószavát) szereti hőseit. Ez a szeretet azonban a realitásokat olykor figyelmen kívül hagyó helyzeteket teremt. Phyl emberfeletti hősként szinte minden helyzetet túlél, számára nincs lehetetlen. Antal József Phyl Macaója olyan, mint a hazai sci-fi atyjának, Jókai Mórnak Tatrangi Dávidja, A jövő század regényének főszereplője. Ő a hős férfi, a deli harcos, a leleményes intelligencia, aki minden helyzetben tudja az optimális megoldást, rossz és hibás döntést nem hozhat. Phyl már-már isteni magasságokban mozog, szinte várjuk, mikor kapja meg állandó eposzi jelzőjét. Érezzük, tudjuk, hogy nem eshet baja, és ebben csak egyszer, az első könyv (4,51 fl. oz.) végeztével bizonytalanodik el az olvasó (igaz, akkor tartósan). A bizonytalanság érzése a második könyv (Álarcban) fejezeteiben szinte kihúzza a talajt az olvasó alól. Nem tudjuk, mi történt hősünkkel, csak érezzük, sőt kívánjuk visszatérését. És valóban, később rájövünk, Phyl valóban emberfeletti, igazi Übermensch. Tökéletes színészként már-már könnyedén jár túl a több száz éve testcserével életben maradt, tapasztalt és megtéveszthetetlen orvos arisztokrata kaszt eszén. Hogy ez mennyire hiteles? Kiváló kérdés, de egy valamit nem szabad elfelejtenünk. Az olvasónak szüksége van Phylhez hasonló hősökre. Nem csak arról van szó, hogy titkon minden férfi szeretne kicsit Phyl Macao lenni. Sokkal inkább a biztos pontot igényli az olvasó Phyl személyében, aki melegséget, reményt és esélyt ad a kegyetlen és kiüresedett világban a pozitív, emberi változásra.

Antal sziporkázó tehetsége talán a regény második könyvénél mutatkozik meg legjobban. Egészen lenyűgöző, ahogy a szerző aprólékosan és finoman adagolja az információkat. A Diagnózis világa ebben a részben teljesedik ki igazán. Megismerjük a világ múltját, és megértjük jelenét. A marsi kolonizáció kudarca választ ad az emberiség frusztrációjának okaira és a halhatatlanok hatalomvágyának mélységeire. Al Montag feljegyzései, a Főorvos lassú transzformálódása Phyl Macaóvá, a halhatatlanok megismerésének írói megoldásai szinte egészen lehengerlik az olvasót. A harmadik könyvben aztán (Tizenhét pillanat – A tavasz tizenhét pillanata című szovjet filmsorozat analógiájára) megkapjuk a jutalomjátékot. Phyl immár a halhatatlanokkal kerül szembe, köztük az ördögi Müllerrel.

Antal írói kvalitása a jellemábrázolásoknál csillan meg igazán. A Diagnózisban Phyl mellett a regény többi alakja is kiválóan kidolgozott, jellemük nem egysíkú, nem egyértelműen jó vagy gonosz. Mülleré azonban még talán a többi hősén is túltesz. Észjárása cseles, logikája pengeéles, egyes mondatain akaratlanul is bólogat az ember: „A szabadság semmi, Macao! Relatív és korlátozott. Tekintettel kell lenned mások szabadságára is. Csak akkor lehetsz szabad, ha egyedül élsz egy lakatlan szigeten. De az ember társadalmi lény.” (337.) Müllernek a tekintélye megvan, hiányzik azonban belőle az az emberfeletti mindenhatóság, mely Orwell 1984 című regényének antihősében, O’Brienben megvolt, és ami Phylben is jelen van. Müllernek el kell buknia Phyllel szemben, mert ő képviseli a halhatatlanokat, a kudarcos múltat. Phyl viszont az új erő, a remény, aki felforgathatja a világot.

A regény talán legjobban kidolgozott része, amikor Müller beadja az igazságszérumot Phylnek. A szerző itt bebizonyítja, mestere a feszültségteremtésnek, de ha kell a humornak is. A rendkívül izgalmas és feszült helyzetet a szérum hatása alatt álló Phyl humoros viselkedése oldja.

A kötet nyelvezete egészen egyedi. Antal József a kortárs sci-fi irodalom nyelvileg legképzettebb írója. Stílusának erénye a tömörség. Egyszerűen, határozottan, de rendkívül tömören fogalmaz. Nincsenek fölösleges sallangok, de nem is kellenek. Antalnak elég néhány szó, hogy hangulatokat és érzéseket teremtsen, esetleg ironizáljon. A szerző a helyzetek bemutatásában és párbeszédeinek kidolgozottságában sem hagyja cserben az olvasóit, párbeszédei igényesek, a karakterek jellemrajzát kiteljesítik. A mű színvonalát emeli, hogy szerzője sokat merít tudományos végzettségéből. A lejátszódó biológiai és kémiai folyamatok leírásai hitelesek, sokszor drámai hangulatot teremtenek.

A regény nyelvezetéhez képest a szerkesztői munka egyenetlen. A borító (mely a szerző rajza) kiváló munka, és magának a kötetnek a külalakja, fogása is kellemes, jó érzés kézbe venni. Az összképet azonban jelentősen rontják az olvasást többször megakasztó gépelési és központozási hibák, melyeket alaposabb korrektori munka kigyomlálhatott volna. Szerkesztői hiba, hogy a kötetben alkalmazott betűméret igen apró, hamar elfárasztja még a sasszemű olvasót is. Mindezért persze nem a szerzőt, hanem a kiadót terheli a felelősség.

A Diagnózis kiválóan megírt regény, végigolvasása azonban hiányérzetet kelt az olvasóban. A cselekmény lezárása űrt hagy maga után, a katarzis, a „vége élmény” elmarad. Müller ugyan elbukik, talán végre a csillagutazás lehetősége is megnyílik, de a szerző nem varrta el a szálakat. A befejezés váratlan, a regény folytatásért kiált, mi több, üvölt! Kényelmetlen ürességet éreztünk, mikor az utolsó fejezetet befejezve és tovább lapozva kiderül, az Utószónál járunk, s nincs folytatás. Reméljük, a szerző – ígéretéhez híven – nem várakoztat minket sokáig a befejezéssel.

Veres Miklós

Comments are closed.