GLÓBUSZ

HEGYI Dolores

Ciprus az ókorban

Ciprus, a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete Szicília és Szardínia után, létrejöttét a pliocén végén és a pleisztocén elején lezajlott földmozgásoknak köszönheti. Az eredetileg Ázsia részét képező terület először a tengerbe süllyedt, majd később felemelkedett s magasabban fekvő részei ismét a tengerszint fölé kerültek. A sziget tehát úgy merült fel a tengerből, mint mondabeli istennője, akit a görögök Aphrodité néven tiszteltek.

A sziget őstörténetéről keveset árul el a régészeti emlékanyag, és a későbbi korok történeti fejlődése sem rekonstruálható kielégítően a ránk maradt források alapján. Azonban még ez a hiányos ismeretanyag is elegendő ahhoz, hogy a sziget rendkívüli jelentőségét az ókori világ történetében felismerhessük.

Az őslakók

Ciprus kultúrája a kezdetektől a hellenisztikus korig megőrizte sajátos arculatát, noha állandó, intenzív külső behatásoknak volt kitéve. Bár a kőkorszak embere már megtelepült a szigeten, kevés nyomot hagyott maga után.

A Kr. e. III. évezredi régészeti lelőhelyeken előkerült magas művészi kivitelű réztárgyak egy hosszú fejlődési folyamat eredményeit tükrözik és tanúsítják azt a tényt, hogy már a középkor népessége felfedezte Ciprus legfontosabb ásványkincsét, a rezet. A rézbányák csupán egy részét ismerhette e korszak lakossága, mely lakóhelyéül is a hegyes vidékeket választotta. Itt a kisméretű lakóházak mellett biztos menedéket nyújtó erődítményeket is épített. Nyilvánvalóan a külső ellenségtől való félelem ösztönözte védekezésre.

A bronzkor kezdetén tapasztalható kultúrváltozás egy új népesség megjelenésével hozható kapcsolatba, amely részben a korábbi településeket foglalja el, részben tovább terjeszkedik, elsősorban az északi tengerparton. Az új civilizáció már szerteágazó külföldi kapcsolatok kialakítására is képes, állandó érintkezésben áll Thesszáliával, a Peloponnészosszal, Trójával és Szíriával.

Fénykorát a késő-bronzkorban élte, Kr. e. 1150 és 1050 között. Művészien kidolgozott arany- és ezüsttárgyak, karneol és lapiszlazuli gyöngyök, fajansz-, szteatit-, és alabástromvázák, vésett pecsételők és gemmák tanúsítják a kézműipar kimagasló színvonalát.

A gazdasági fellendülést a települések feltűnő átrendeződése kísérte. Az északi part korábban forgalmas telepei – Vaszilia, Lapethosz, Kazaphani, Akanthou, Dhavlosz és a többiek – elvesztették a korábbi jelentőségüket, és ezzel egyidejűleg benépesült a déli partvidék. Ó-Paphosz és Enkomi között új városok sora létesült, különösen sűrűn lakott volt a Larnaka-öböl környéke. A sziget belsejében épülő városok, mint például Katydhata, Akhera, Lythrodondasz, Kalovasszosz, rézbányák vagy rézfeldolgozó üzemek közelében jöttek létre. Nikoszia és Ajiosz Szozomenosz viszont, melyek már a középső bronzkorban bizonyos jelentőségre tettek szert, a rézszállítás útvonalába estek.

E városok mezőgazdasági termékekkel való ellátását a jelentős agrárközpontok – a korábban sűrű erdővel borított, de ekkorra már termővé tett nagy nyugati síkság, a folyóvölgyek, a Kormakiti és a Karpasz félsziget, valamint a Kerünia hegység nyúlványai – biztosították. A különböző termékek cseréjét valószínűleg a kultuszhelyek is elősegítették. A belső virágzást a nemzetközi kapcsolatok bővülése kísérte. A ciprusi réz eljutott Szíriába, Palesztínába, Mezopotámiába, Egyiptomba és feltehetőleg az Égei-tenger vidékére is.

Görögök Cipruson

A bronzkor vége felé lezajló égei vándorlás hullámai Ciprust is érintették, és többszöri pusztítás nyomait hagyták maguk után. Az első betörés után meglepően hamar helyreállt az élet a romok között. Az újjáépítők azonban már nem az őslakók voltak, hanem azok a jövevények, akik kerámiájuk tanúságtétele szerint a Peloponnészoszról érkeztek a szigetre és a mükénéi görögséget képviselték. Ciprust már korábban is felkeresték görög hajósok, tartós megtelepedésükre azonban csak ekkor, a Kr. e. 12. században került sor. A mükénéi görögség ciprusi kapcsolatairól a görög mondai hagyomány is megemlékezett: Agamemnón mükénéi uralkodó baráti viszonyban állt Kinürasz ciprusi királlyal, társai pedig gyarmatokat alapítottak a szigeten, Teukrosz Szalamiszt, Agapénór Ó-Paphoszt.

A görög településterület ezt követő további kiterjesztése egy igen lassú, évszázadokig tartó folyamat volt, melyről csupán kétes hitelű mondák számolnak be. A görög térhódítást nemcsak a sziget belső részeiben élő lakosság ellenállása, hanem a Kr. e. 1000 táján meginduló föníciai kolonizáció is megállásra kényszerítette. A föníciai behatolást az tette lehetővé, hogy a Kr. e. 11. század folyamán egy katasztrófa-sorozat következtében a települések egy része elpusztult, s egyes területek teljesen elnéptelenedtek. A gyarmatosítást Szidón városa irányította.

E korszakban születik meg a sziget mai neve, amellyel először a homéroszi eposzokban találkozunk. Küprosz (latinul Cyprus) nem görög eredetű szó, hanem valamelyik keleti nyelvből származik, s minthogy a kifejezés származékai a rézzel, illetve a réz megmunkálásával kapcsolatosak, valószínűnek látszik, hogy az átadó nyelvben is „réz” jelentéssel bírt. Homérosz két várost említ a szigeten: Paphoszt, ahová Aphrodité pihenni tér egyik kimerítő szerelmi kalandja után, és Temeszát, ahol az akháj harcosok vasat cserélnek rézért.

A ciprusi harcosok békés fejlődésének a Kr. e. 8. század végén az asszír hódítás vetett véget, mely nemcsak politikai függést jelentett, hanem kulturális befolyást is és a helyi hagyományok háttérbe szorulását. Ebben a korszakban már jelentős a görög etnikum a szigeten. Amikor Asszarhaddon a helybeli királyok hódolatát fogadja, ezek már túlnyomó részben görög neveket viselnek.

Perzsák a szigeten Az asszír állam összeomlása (Kr. e. 612) után egy évszázados egyiptomi fennhatóság, majd a perzsa uralom időszaka következik. Ekkor már a görög városok egész sorával találkozunk a szigeten, amelyek közül Paphosz, Szoloi, Lapethos, Kerünia, Marion, Szalamisz és Tamasszosz a legjelentősebbek.

E városok belső történetét alig ismerjük, csupán Szalamisz sorsát tudjuk bizonyos mértékig nyomon követni. Onészilaosz szalamiszi király az i. e 490-es években támogatta a perzsák elleni kis-ázsiai felkelést, az ún. ión-lázadást, a megmozdulás kudarca után azonban ő is kénytelen volt megnyitni a város kapuit a perzsák előtt.

A ciprusi görög városok Kr. e. 449-ben egy időre felszabadultak a perzsa uralom alól, de valószínűleg az athéni flotta távozása után rövidesen ismét elvesztették szabadságukat. A perzsák úgy próbálták a görögség ellenállását megtörni, hogy föníciai uralkodókat neveztek ki a görög városok élére. Csak 411-ben sikerült a szalamiszi uralkodócsalád Kilíkiába emigrált képviselőjének, Eüagorasznak visszaszereznie ősei trónját, s a görög kultúra befolyását minden korábbinál erősebb mértékben biztosítani. Sikerein felbuzdulva és athéni–egyiptomi támogatásban bizakodva 391-ben már egy ciprusi görög állam létrehozásáról álmodozott. A perzsa uralkodók, bár a birodalom belső nehézségei meglehetősen lekötötték erőiket, sohasem hunytak szemet a kiskirályok önálló hatalmi törekvései felett. Ebben az esetben is így történt, a szardeiszi perzsa helytartó, Auophradatész és Kária perzsa-vazallus uralkodója, Hakatomnosz kaptak megbízatást Eüagorasz terjeszkedésének visszaszorítására. Miután ez megtörtént, a szalamiszi uralkodónak végül is be kellett érnie ősei trónjával.

Eüagorasz alakja rendkívül mély benyomást tett a korabeli görögségre. Iszokratész görög szónok Eüagoraszról írt munkájában örök emléket állított a szalamiszi uralkodónak, az athéni állam pedig szobrot emeltetett tiszteletére.

A görög kultúra terjesztőjének ilyen nagyszabású elismerése és méltatása nagyon időszerű volt egy olyan korszakban, amikor a hellénség fennmaradását minden oldalról ellenség fenyegette. A Kr. e. 4. században ugyanis új nagyhatalom lépett színre. Makedónia.

Makedón fennhatóság

Amikor Kr. e. 336-ban Alexandrosz – Nagy Sándor – személyében rendkívül energikus uralkodó került Makedónia élére, mind a görögség, mind a perzsa állam vezetői tisztában voltak azzal, hogy fel kell készülniük a védekezésre. A makedón uralkodónak a vártnál is sokkal gyorsabb előretörése a ciprusi városok királyait is megfontolásra késztette. Végül is Pnütagorasz, Szalamisz királya vezetésével átálltak Alexandrosz oldalára. Kr. e. 332-ben már a makedón uralkodó pénzeit verték a sziget egyes pénzverdéiben. A makedón hódítás adta lehetőségeket a föníciaiak még ebben az évben kihasználták kereskedelmi kapcsolataik bővítésére.

Alexandrosz halála, majd a makedón birodalom részekre hullása után Ciprus a Ptolemaiosz uralkodócsalád vezetése alatt álló Egyiptom tulajdonává lett.

A Ptolemaioszok és Egyiptom uralma

A sziget gazdasági jelentőségét ebben a korszakban elsősorban a gabonakivitel és a hajóépítés adta meg. A feliratos anyag elszegényedése a rézbányák körzetében a bányászat nagymértékű visszaesésére utal. Ugyanakkor igen nagy méretű és magas színvonalú a pénzverés. A pénzek nyersanyaga, legalábbis részben, a helyi nemesfémbányákból származott.

Mivel Ciprus a Ptolemaioszok egyiptomi állama és a Szeleukidák szíriai birtokai között helyezkedett el, rendkívül nagy stratégiai jelentőséggel is bírt. Nagy létszámú hadiflotta állomásozott állandó jelleggel a ciprusi partoknál, és zsoldosok tízezrei tartózkodtak a szigeten. Élén egy katonai elöljáró, sztratégosz állt, aki közvetlenül az egyiptomi uralkodó alárendeltje volt, tehát igen széles körű hatalommal rendelkezett. Az egyiptomi befolyás erősítését célozta az uralkodócsalád kultuszának bevezetése is. A kultusz teendőit ellátó papok és papnők tevékenységét egy külön erre a célra kinevezett főpap irányította.

A városok közül Paphosz tett szert vezető szerepre. Az Aphrodité szentélyéről híres város, amely már Homérosz korában tekintélynek örvendett, ekkor vált politikai központtá. Minthogy a szentély főpapjai már korábban is egyfajta theokratikus hatalmat gyakoroltak, Paphosz vezető szerepe nem nélkülözött minden előzményt. Fontosságát növelte az a körülmény is, hogy a korábbi legjelentősebb ciprusi kikötő Szalamisz mellett eliszaposodott, s szerepét a paphoszi kikötőnek kellett átvennie.

Ciprus földrajzi helyzete következtében többször került veszélyeztetett helyzetbe az egyiptomi–szíriai konfliktusok során. Kr. e. 168-ban már minden jel arra mutatott, hogy IV. Antiokhosz Epiphanész szíriai uralkodó végleg meghódítja a szigetet. Ekkor azonban Róma avatkozott az eseményekbe.

A római állam és a Ptolemaioszok Egyiptoma között ugyanis a Kr. e. 3. század utolsó éveitől kezdve diplomáciai kapcsolat állt fenn, s ennek alapján a római állam feljogosítva érezhette magát, hogy közbelépjen és határozott magatartásával meghátrálásra kényszerítse a szíriai uralkodót.

Az időnként kipattanó nemzetközi feszültségek nem akadályozták Ciprus belső fejlődését. A sziget a Ptolemaioszok korában nagy gazdasági prosperitást ért el, nem csoda, hogy a római állam vezetői szemet vetettek az ott felhalmozott kincsekre és Kr. e. 58-ban a szigetet Kilíkia római provinciához csatolták.

Ciprus utolsó Ptolemaiosz uralkodójának felajánlották ugyan a nagy vagyont és tekintélyt biztosító főpapi tisztséget a paphoszi Aphrodité szentélyben, de ő megalázó helyzetéből öngyilkosságba menekült. Az ifjabb Catónak jutott az a feladat, hogy az uralkodó vagyonát árverésre bocsássa és az ebből származó összeget hajón Rómába szállítsa. A kincset érő rakományt a kikötőben és Róma fórumán ünnepélyes fogadtatásban részesítették.

A sziget élére római kormányzó került. Az elsők között volt Cicero, a híres római szónok, aki elődei visszaéléseit mélységesen elítélte, s maga emberségesen bánt a helyi lakossággal.

A római uralom

Róma Kr. e. 47-ben átengedte ugyan Ciprust Cleopátrának, az egyiptomi királynő halála után azonban végleg római tulajdonná vált, és Kr. e. 22-ben a senatusi provinciák közé sorolták.

A politikai központ továbbra is Paphosz maradt. Bár a város Kr. e. 15-ben földrengés következtében elpusztult, Augustus császár bőkezűsége folytán hamarosan újjáépült. Az új város az Augusta nevet kapta az uralkodótól.

A római fennhatóság első évszázadaiban békés lehetett az élet a szigeten, valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy keveset szerepel a római forrásokban. Csupán a kereszténység terjedéséről tanúskodó legendák vetnek némi fényt a korabeli viszonyokra. (Ld. az Apostolok cselekedeteit.)

A 3. század második felétől kezdve azonban csapások sorozata zúdul a szigetre. 269-ben a gót invázió Ciprust is eléri és károkat okoz a szigeten. A 4. században ismételten aszályról és éhínségről történik említés. Földrengés pusztít a szigeten, melynek során Paphosz is megsemmisül. Veszélyes kígyók árasztják el a városok környékét.

Ciprus ekkor már a birodalom keleti részeit magába foglaló Oriens diocesshez tartozott Constantia székhellyel, mely az 5. században a helyi keresztény egyház központja lett.

A gazdag sziget, mely gazdasági és stratégiai jelentősége miatt évezredeken át oly fontos szerepet játszott a Kelet-Mediterráneum ókori történetében, az azt követő évszázadokban válságos helyzetbe jutott. Mint Bizánc és az arab világ közötti konfliktusok egyik ütközőpontja, állandó támadásoknak volt kitéve, s a háborús pusztítások az ókori emlékeket sem kímélték.

*

Időrendi áttekintés

Kr. e. 1100–900: dór vándorlás, akháj–aiol törzsek települései cipruson

605: a kárkemisi csatában megsemmisül az asszír sereg

525: Pelusiumnál Egyiptom vereséget szenved a perzsáktól, és ezzel megszűnik Egyiptom önállósága

500–494: a kis-ázsiai görög városok felkelése. A perzsák leverik a lázadást

492–448: görög–perzsa háborúk

490: a marathoni csata

480: a szalamiszi tengeri ütközet

447: kiújulnak az athéni–spártai ellentétek (koróneiai csata)

431–404: peloponnészoszi háború

336–323: Nagy Sándor Makedónia uralkodója

323–301: Nagy Sándor örököseinek (diadokhoszok) háborúi

306: Demetriosz (Antigonosz fia) tengeri győzelme a ciprusi Szalamisz mellett Ptolemaiosz ellen

301: Nagy Sándor birodalma helyén három nagy utódállam: Egyiptom (Ptolemaidák), Szíria (Szeleukidák), Makedónia (Antigonidák) és több kisebb hellén állam létesül

296: I. Ptolemaiosz Szótér, Egyiptom uralkodója meghódítja Ciprust

58: a római uralom kezdete Cipruson