Beszámoló a Szerémségben és a Valkóságban tett márciusi látogatásunkról II.

(Újlak, Atya, Bábafalva, Szata, Valkóvár, Tard, Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Lacháza, Ivánfalva, Diakóvár, Kórógyvár)

A Magyar Patrióták Közössége ötfős küldöttsége március 6. és 8. között a Délvidéken, azon belül is a szerbiai Szerémségben és a horvátországi Valkóságban tett látogatást. Örökségturisztikai beszámolónk második részét olvashatják. (Az első rész itt tekinthető meg.)

Újlak

Az újkori Szerém vármegye Horvátországhoz tartozó részét, a Valkóság felkutatását Újlakon (Ilok) kezdtük meg. A XI. század és 1746 közt létező Valkó vármegye közigazgatásilag közvetlenül Magyarországhoz, területe egyházjogilag a pécsi püspökséghez tartozott. Bár Újlakot a középkorban többnyire Valkóhoz sorolták, mára már a Szerémség egyik jelképének számít. A Csákok újlaki ágának és az Újlakiaknak ősi fészke az a pont, ahol a Szerémség átnyúlik a Valkóságba. Ahogyan a középkorban, Újlak napjainkban is alsó- és felsővárosból (a tulajdonképpeni várnegyedből) áll. Látogatásunk az északi várfal maradékaival körülhatárolt felsőváros történelmi részét érintette. Elzarándokoltunk a Kapisztrán Szent János tiszteletére szentelt ferences templomhoz, a nándorfehérvári törökverő szarkofágjához, ahol kegyeletünk koszorúját helyeztünk el. Emellett kívülről megtekintettük a templom melletti barokk ferences kolostort, valamint az Odescalchi család barokk-klasszicista kastélyát, amely az Újlakiak reneszánsz várkastélyát rejti.

A téglából épült várfalakat minden valószínűséggel Csák Ugrin tárnokmester építtette a XIII-XIV. század fordulóján, de az első okiratokban történt megemlítése csak a Csákok kihalása után, 1364-ben történt, amikor I. Lajos király Kont Miklós nádornak, az Újlakiak ősének adta, Felsőlendváért cserébe. A vár az Újlakiak kezében maradt egészen a család 1524-ben történt kihalásáig. Újlak középkori – főként XV-XVI. századi – virágzását e család birtoklása alatt érte, akik közül mindenekelőtt megemlítendő Újlaki Miklós (1410 körül – 1477), Kont Miklós dédunokája, aki az ország egyik legnagyobb birtokosainak egyike volt, és a macsói báni, az erdélyi vajda (egy ideig Hunyadi Jánossal párhuzamosan) és Bosznia királya címet viselte. Megemlítendő még a család utolsó tagjaként Újlaki Lőrinc (1459 – 1524), Újlaki Miklós fia, macsói bán és országbíró, aki Bosznia hercege (később csupán Újlak hercege) címet viselt. Újlakot II. Lajos király csak az Újlakiak kihalása után, 1525-ben nyilvánította szabad királyi várossá, noha ekkoriban Magyarország egyik legnépesebb városa volt. Egy évre rá azonban a város a törökök kezére került. Miután a keresztény csapatok 1688-ban visszafoglalták, az újlaki uradalom a római származású Odescalchi család birtokába került.

A középkori Felsőváros épületei ma már nem léteznek, egyedül az északi várfal megmaradt részei nyújtanak ízelítőt a város középkori fényes múltjából. A vár ma hiányzó részeit III. Károly parancsára bontották le, hogy építőanyagot nyerjenek a péterváradi erődítés felépítéséhez. Az Újlakiak várpalotája viszonylag jó állapotban élte túl a török hódoltságot, csak a tetőszerkezete hiányzott. A várpalota romjain épült fel az Odescalchiak ma is jó állapotban levő barokk-klasszicista kastélya. Az U alaprajzú hatalmas építészeti értékkel bíró barokk-klasszcista épület bejárati részén található hatalmas dongaboltozatok, valamint a második emeleti szinten is előbukkanó reneszánsz ablakkeretek az Újlaki-várkastély megmaradt részei. A palotában működik az Újlaki Városi Múzeum, benne őrzik Újlaki Miklós és Újlaki Lőrinc vörös márványból faragott sírkövét. A sírköveket tavaly helyezték át a ferences templomból a múzeumba, korábban a templom déli bejáratánál voltak elhelyezve. Emiatt nem is tudtuk kegyeletünket leróni a régi magyar város két legkiemelkedőbb alakjának emlékkövénél, mivel az Odescalchi-palota alaposabb felfedezésére ezúttal nem jutott időnk.

A  középkori Újlaknak hat temploma volt (ebből három a felsővárosban), amelyek közül csupán a ferencesek temploma és a mellette levő kolostor vészelte át a történelem viszontagságait. A Kapisztrán Szent János titulusú, eredetileg Szűz Mária tiszteletére szentelt ferences templom Újlak legjelentősebb középkori magyar emléke, annak ellenére, hogy a XX. század elején restaurálás ürügyével elvégzett neogótikus átépítése során csak az eredeti tömegét őrizte meg. Bár e helyszín Kapisztrán János ferences rendi szerzetes személye, illetve a nándorfehérvári diadalban betöltött szerepe miatt igazán fontos, a kolostorral és a templommal kapcsolatban nem ez az egyetlen magyar vonatkozás. Érdemes kiemelni, hogy a középkorban a kolostor a Szent László titulusú magyar rendtartomány custódiájának része volt.

Az 1349-ben épült ferences templom és a hozzá tartozó kolostor uralja a felsőváros keleti részét, és jelentős mértékben meghatározza a város látképét. Építtetője Csák nembeli Ugrin (ez a Csák nembeli Ugrin nem azonos az újlaki várat építő, 1311-ben elhunyt tárnokmesterrel, hanem annak leszármazottja), az általa épített templom a mainak nyugati részét képzi. Eredetileg 21 méter hosszú és 7,4 méter széles volt. A kegyuraságot gyakorló Újlaki Miklós 1468-ban építtette át, amikor a templomot kelet felé bővítették, megkétszerezvén eredeti hosszát. Erre azért volt szükség, mert a templom akkoriban már a Délvidék legjelentősebb búcsújáró helyévé vált, ahol a zarándokok tömegei látogatták meg Kapisztrán sírját, és már szűkös volt befogadásukra. A templom titulusát 1700-ban változtatták Kapisztrán Szent Jánosra, a nándorfehérvári törökverő szentté avatásával egy időben.

A templomot a XVIII. században barokkizálták. Bár források ezt nem említik, lehetséges, hogy a mezővárost 1526-ban elfoglaló törökök – gyakorlatuknak megfelelően – átalakították mecsetté. A török uralom alatt Újlak a szerémi szandzsák székhelye volt, és nem mondható valószínűtlennek, hogy a várkastély közvetlen közelségében fekvő legjelentősebb vallási épületet átformálták saját felekezeti szükségleteik érdekében. Ha figyelembe vesszük annak szimbolikus jelentőségét, hogy egyben Kapisztrán végső nyughelyéről van szó, akkor feltételezésünk még valószínűbbnek tűnik. Alighanem, barokkizálása úgy történt, hogy amikor az épületnek visszaadták az eredeti keresztény szakrális jelleget, akkor azt a kor monarchia szerte uralkodó (templom)építészeti stílusának megfelelően tették. Ám mindezt egy külön kutatás igazolhatná, vagy éppenséggel cáfolhatná.

Történelme során a templom többszörös bővítéséken és átalakításokon esett át, így a Herman Bollé tervei alapján 1907-ben elkezdett és egészen 1923-ig elhúzódó gótikus „rekonstrukció” nem az első beavatkozás volt, ám annál végzetesebbnek bizonyult! A munkálatok során átalakították mind a külsejét, mind a belsejét. Hermann Bollé szinte teljesen új épületet épített, a Kapisztrán-templomnak ma csak a tömege és (részben) a külső vonásai eredetiek. A Bollé-féle beavatkozás révén az épület ún. „horvát népi” jelleget kapott, ami – tekintettel a város és a templom középkori múltjára – nyilvánvaló és súlyos értékvesztést jelent. Magyar szemmel a templom belsejében a Csákok és Újlakiak egymással átellenben álló címerének megtekintése érdekes, valamint a Kapisztrán-szarkofág – de utóbbi csak kegyeleti okokból, ugyanis nem eredeti, hanem az 1970-es évekből származik. (Kapisztrán holttestét a törökök elől elrejtették a ferences barátok, ám azóta sem került elő. Valószínűleg a kárpátaljai Nagyszőlős környékén kellene keresnünk.) Emellett még érdemes megtekinteni a főoltártól jobbra azt az egykori cellát, ahol Kapisztrán János 1456. október 23-án átadta lelkét a Teremtőnek. Ma oldalkápolna, ahol szerencsésen átvészelte egy régebbi latin nyelvű emléktábla a Hermann Bollé-féle felújítást.

Az említett átépítés során eltávolították a magyar múltat megörökítő belső díszítéseket (az eltávolított fejezetek és konzolok száma meghaladja a húszat!), amelyeket a zágrábi Horvát Történelmi Múzeumba (Hrvatski povijesni muzej) szállítottak. A horvát ferencesek az átépítés során a templom addigi berendezkedését is lecserélték, az újat a helyi és környékbeli horvát mesterekkel készíttették. Összességben elmondható, hogy ez a beavatkozás jelentősen csökkentette a templom műemléki értékét. Ez csak úgy lenne orvosolható, ha egy újabb átépítés révén vagy a középkori, vagy a barokkizáltnak megfelelő állapotot állítanák helyre, az eredeti fejezetek és konzolok újbóli beépítésével – bár tekintettel arra, hogy a templom egy idegen állam területén fekszik, ráadásul Újlakon csak egyszázaléknyi szórványmagyarság él, erről csak elmélkedésképpen írunk.

Atya

A Duna jobb partján, Újlaktól nyugatra fekvő Atya (Šarengrad) története is az Árpád-korba nyúlik vissza: első említése 1275-ből származik. Bár magyarok már nem lakják, a város két legértékesebb műemlék épülete, a vár és a ferences kolostor még őrzi a középkori Magyarország emlékét. Atya téglavára szorosan a Duna mellett, a településtől keletre emelkedő löszteraszra épült. A mély sáncokkal körülvett, település fölé magasodó várromba déli oldalról lehet bejutni egy alacsonyabb, négyszögletes kapuudvaron át. Kutatásunk mindenekelőtt a főtornyot érintette. A torony alsó szintje dongaboltozatú, míg a felső szint gótikus boltozatú helyiség volt. A sarkokban láthatók az értékes késő gótikus konzolok (melyek a vár egyetlen megmaradt díszítései) és az egykori gótikus boltozat (boltvállak és bordázat) maradványai. Hatalmas ablakai voltak, ami egyedi a valkósági várak viszonylatában.

Az atyai vár állapota aggodalomra ad okot. Látogatásunkkor embernagyságú frissen leomlott faltömböket találtunk, ami szükségessé teszi a várrom szakszerű feltárását, megmentését. A források eltérnek abban, hogy ki volt a vár építője: egyesek Kükei Szár László (†1351) nyitrai ispánnak, mások Maróti János (†1434) macsói bánnak tulajdonítják. A település szláv névalakja (Šarengrad) azonban arra utalhat, hogy talán mégis a Szár család lehetett az erősség alapítója. A várat 1526 augusztusában foglalták el a törökök, akkor szűnt meg minden funkciója.

Az atyai magyar múlt jelentős emléke a Szent Péter és Pál ferences kolostor és templom, amely egyszerre a település plébániatemploma. A plébániát már az 1332-es pápai tizedjegyzék is említi. A ferencesek a XV. században telepedtek meg Atyán, kolostorukat és templomukat Maróti János építette egy korábbi bencés apátság romjain. A ferencesek a török hódoltság alatt eleinte nem kényszerültek elmenekülni, egészen 1600-ig maradhattak Atyán. A XVII. század elején a törökök megrongálták a kolostort, a templomot mecsetté alakították. A keresztény seregek 1688-ban űzték ki Atyáról az oszmánokat, ekkor a kolostor is újjáéledt. 1743 és 1757 között felújították és barokk stílusban átalakították. Külső homlokzatán a barokk és a gótika stílusjegyei egyaránt megtekinthetők. Jelenleg felújítás alatt van, tornyát felállványozva találtuk.

A horvát rendtartományhoz 1900-ban került. Külön érdekesség, hogy a horvát ferencesek 1923-ban belekezdtek a templom „rekonstrukciójába”, valójában átépítésébe. Az előkészítő munkálatokban tanácsadóként Herman Bollé is részt vett. Szerencsére a ferences atyáknak nem volt elég pénzük tervük megvalósításához, így elkerülte az újlaki Kapisztrán-templom sorsát.

Bábafalva

A Bábafalván (Bapska) található Boldogságos Szűz Mária-templom a Valkóság és egyben a Délvidék egyik legrégebbi szakrális műemléke. A régi templom a mai Bábafalván kívül, a településtől mintegy 1-1,5 kilométerre délre lévő temetőben található, a horvát-szerb határ közvetlen közelében. A középkori falu a temetőkápolnaként használt templomot körülvevő temető helyén volt. A félköríves szentéllyel rendelkező templom legrégibb, román kori része feltételezések szerint az 1200-as évekből való, de nincs megbízható adat arról, hogy pontosan ki és mikor építtette. A feltételezések Maróti János macsói bánnak tulajdonítják, de egyes horvát források egyenesen Szent István királyhoz kötik. A templomot az 1332-es pápai tizedjegyzék is említi, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a középkori Magyarország öröksége. A templom eredeti, egyben legértékesebb része a téglából épült és vakolatlan románkori hajó és az alacsonyabb-szűkebb szentély. Lehetséges, hogy eredetileg kerektemplom volt, de ennek megállapítása külön kutatást igényelne.

A templom többszörös átalakításon esett átt. Ezek közül az első a gótikus korban, 1414 táján történt, amikor nyugati irányban kibővítették. 1609-ben a románkori szentélyben lecserélték a gerendákat, ezek után még több alkalommal a XVIII. században végeztek rajta építkezési munkálatokat (a szentély mennyezetének mai alakja 1729-54 közötti időből datál, a hajó mennyezete és tetőszerkezete 1780-ból), valamint a XIX. században is (átrium, sekrestye és a déli bejárat 1819 és 1837 közt, míg a torony 1855-ben). A történeti adatok és a fennmaradt helynevek tanúsága szerint a középkorban – e vidék egészéhez hasonlóan – Bábafalva is magyar település volt, a török hódoltság alatt a falu lakosai azonban kipusztultak, helyükre délszlávok érkeztek, és a későbbiekben sem voltak magyar betelepedések (az utóbbi száz év népszámlálásai tíz-tizenöt fős magyarságról tanúskodnak). Ennek ellenére vitán felül áll, hogy a bábafalvi Boldogságos Szűz Mária-templom a magyar kulturális örökség részét képezi.

Szata

A Valkóvár alatt fekvő Szatán (Sotin) álló Segítő Szűzanya – eredetileg Szent Vitus – tiszteletére szentelt templom a térség jelentős búcsújáró helye, ahová a Fájdalmas Anya ünnepén tartott búcsúkra elzarándokol a vidék katolikus magyarsága is. Ahogyan az atyai és a bábafalvi templomot, úgy a szatait is említi az 1332-es pápai tizedjegyzék. A település a XVI. században elpusztult, és 1742-ben települt újjá, de már nem a magyarokkal.

A templom Szűzanyát ábrázoló csodatevő oltárképét bosnyák ferencesek hozták Nándorfehérvárról 1739-ban, amikor azt a törökök visszafoglalták az osztrákoktól. A kép nyilvános tiszteletét Klimó György pécsi püspök engedélyezte. A templom mai barokk-klaszicista alakját 1768-ban nyerte, amikor bővítéseket végeztek rajta a zarándokok egyre növekvő száma miatt. A kibővített templomot szintén Klimó György pécsi püspök szentelte, ugyanabban az évben. A fennmaradt források szerint a felszentelés napján közel harmincezer zarándok jelenlétében helyezte a főoltárra a kegyképet, s három nyelven, magyarul, németül és horvátul mondta el a szentbeszédet. Az 1991-ben kitört háború során a templom belső berendezése és főoltára elpusztult, de az oltárkép megmenekült. A 2001-ben felújított templomot kívülről tekintettük meg. Annak ellenére, hogy Szata a középkorban még magyar település volt, az 1991-es népszámlálás az akkor 1324 lakosú faluban mindössze 44 magyart (3,3%) írt össze. Azóta a népesség 800 fő alá csökkent.

Valkóvár (Vukovár)

A Valkó (Vuka) és a Duna találkozásánál fekvő Valkóvár (magyar szövegkörnyezetben gyakran és helytelenül Vukovár) középkori magyar eredetű város, a törökdúlást megelőzően Valkó, az újkorban pedig Szerém vármegye székhelye volt. Elsőként megtekintettük a délszláv háború horvát hősi halottainak katonai temetőjét, amely Horvátország egyik legjelentősebb nemzeti emlékhelye. A horvát katonai temetőbe azonban nem mint zarándokok, hanem mint kutatók érkeztünk. Szerettünk volna megtekinteni, mily módon gondozzák más nemzetek történelmi emlékhelyeiket. A horvát nemzeti pantheon a város délkeleti részén található, létesítése 1998 tavaszáig-nyaráig nyúlik vissza. Mai rendezett alakját 1999 folyamán nyerte el, a temető központi részét meghatározó örökmécsest 2000-ben állították fel. Napjainkban a Kárpát-medence egyik legrendezettebb katonai temetője. Ide temették a háború befejezése után a város 1991. augusztus 24-e és november 18-a közt tartó ostroma során elesett horvát katonákat és civileket. A temető öt részlegre van felosztva: az elesett katonák, a civil áldozatok, az idő közben elhunyt hadirokkantak, valamint a katonák idő közben elhunyt családtagjainak sírhelyei, illetve egy külön részleg azok számára, akiket még mindig eltűntként tartanak számon, bár negyedszázados távlatból kevés a valószínűsége annak, hogy élnek. Szemlénk során feltűnő volt számunkra az a példaértékű sírgondozás és kegyelet, amellyel a horvátok újabb történelmük egyik legjelentősebb emlékhelyét gondozzák. Egyetlenegy rendezetlen sírt nem találtunk, illetve olyat sem, ahol ne lett volna friss virág. Ez a temető nekünk magyaroknak kiváló mérce arra, hogyan kell gondoznunk hősi és műemlékké nyilvánított temetőinket!

Szomorúan láttuk, hogy a katonai temető sírkövein nem egy magyar név is olvasható. A Horvátország keleti részén zajló háború a délvidéki magyarság egyik legnagyobb golgotája volt, mert a magyarok mind a szerb, mind a horvát oldalon belekényszerültek egy olyan háborúba, amely mások háborúja volt. Mindez nem a nemzeti érdekeinket szolgálta, így minden magyar halála értelmetlen volt, függetlenül attól, melyik oldalon esett el.

Valkóvári tartózkodásunk során kívülről megtekintettük a ferences kolostort és a hozzá tartozó Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére szentelt templomot. A kolostor a Duna fölé emelkedő dombon, az ősi Valkó várának helyén fekszik. A téglából épült vár a középkorban magyar királyi birtok volt, 1382-ben a bazini Szentgyörgyi grófi család kezében volt. 1526-ban török kézre került, akik 1687-ben felgyújtották, míg végső lebontására 1752-ben került sor. A helyén ferences kolostor felépítését Nesserolde Ferenc pécsi püspök 1723-ban engedélyezte. A monumentális kolostor felépítése tizenhárom éven át tartott, és ez ma Valkóvár legjellegzetesebb, legrégibb barokk épülete. A hozzá tartozó templom sokkal később, csak 1897-ben épült. 1991-ben a várost elfoglaló szerb csapatok lerombolták, majd 2001-ben a horvátok újjáépítették.

Valkóvár napjainkban horvát többségű város. A középkorban még vegyesen lakták magyarok, szászok és szlávok. A századfordulón 10 ezer lakosa közül mintegy ezer volt magyar, a többi horvát, német és szerb. A napjainkban 30 ezer lakosú települést mindössze 3-400 magyar lakja, a népesség alig 1%-a, akik működő magyar kulturális egyesületet tartanak fenn.

Tard (Valkótard)

Tard (Tordinci) vagy másnéven Valkótard Valkó menti település, ahol az 1910-es népszámlálási adatsorok szerint a magyar népesség aránya meghaladta a 10%-ot. Akkoriban még itt kezdődött a Valkó menti magyar nyelvsziget, amely a három Árpád-kori falun (Kórógyon, Szentlászlón és Harasztin) át húzódott, a csak később létesült Lacházáig bezárólag. Lakosai az itt elterülő Palacsa-mocsár ingoványaiban leltek menedéket a török pusztítása elől, így maradhattak egyedüliként a térségből szülőföldjükön.

Sebők László demográfus a kilencvenes évek elején uralkodó állapotokat elemezve, az Árpád-kori református magyar falvak mellett fontosnak tartotta Tardot is megemlíteni: „Szinte az összes többi evidéki magyar katolikus, reformátusok jelentős számban Tardon és Rétfalun, élnek, ahol szintén viszonylag sok magyar megmaradt.” Ám több mint húszéves távlatból Tardon ennek az általa felvázolt magyar létnek a visszaigazolására nem leltünk. Rövid tartózkodásunk során kívülről megtekintettük a település református templomát. A templom 1868-ban épült, mai alakját 1898-ban zajlott építkezések során nyerte, Kulifay Elek lelkipásztorkodása idejében. Az anyakönyvek vizsgálata alapján azonban megállapítottuk, hogy a tardi magyarok nem reformátusok, hanem katolikusok voltak. A helyi református családok ugyanis már száz évvel ezelőtt is horvát nevűek voltak.

Kórógy

A Valkó menti Árpád-kori magyar falvak közül elsőként Kórógyon tettünk látogatást. A falut először 1290-ben említik, de annak helye a mostanitól 18 kilométerre északra, a mai Kórógyvár mellett állt. Neve a magyar kóró és a vízfolyás jelentésű ügy szavak összetétele. Középkori lakossága megszaporodván kirajzott, és több Kórógy nevű falut alapított (fennmaradt helységnevek: Kölgyeskórógy, Kiskórógy, Nagykórógy és Császárkórógy). A vidék magyarsága túlélte a török kort, de az általuk lakott falvakat feldúlták és felgyújtották. A XVI. századig csak Kölgyeskórógy és Császárkórógy maradt fenn. Ezek 1754-ben egy faluba, a mai Kórógyba tömörültek. Lakosai valamikor a XVI. század táján tértek át református hitre. Első templomuk fából épült, de ezt a törökök távozásuk során felgyújtották. A második templom 1778-ban épült, míg a mai a falusiak szorgalmas munkájával 1869 és 1873 között, amit egy korabeli emléktábla is megörökít a templom belsejében, a déli bejárat felett.

Kárpát-medencei viszonylatban Kórógy leginkább 1991 nyarán-őszén vált ismertté, kálváriája révén. A falu földrajzilag a Valkóvárt Eszékkel, illetve Valkóvárt Vinkovcével összekötő útvonalon fekszik, így a Horvátország keleti részét megszálló – Eszék és Vinkovce irányában előrenyomuló – Jugoszláv Néphadsereg útjába került. Két háborús fél közé beszorítva a kórógyiak – annak tudtában, hogy a szülőföldjükön kibontakozó háború nem az ő háborújuk – először semleges, passzív magatartást tanúsítottak, abban reménykedve, hogy ezt látván a falut körülvevő szerb telepesfalvak megkímélik a békés, akkoriban még 700 lelket számláló magyar falut. Ám már a nyár elején nyilvánvalóvá vált, hogy nem így lesz. Nyár folyamán (az első, egy civil életét követelő támadás 1991. június 19-én történt) megszaporodtak a támadások, a községet több irányból aknával lőtték, ezért augusztus 20-án és szeptember 25-én a gyerekek és az asszonyok elhagyták a falut. A szerbek 1991. szeptember 30-án foglalták el Kórógyot. A falu egész lakossága elmenekült, szülőföldjükre csak 1998 nyarán térhettek vissza. A megrázkódtatásokat az immáron 500 fő alá csökkent település máig nem tudta kiheverni.

A háború során a templom több súlyos sebet kapott. A falu elestének napján a templomtornyot gránáttalálat érte, amely következtében a figyelőszolgálatot teljesítő két fiatalember egyike meghalt. A torony és a tető mellett a templom belső berendezkedése javarészt elpusztult vagy súlyosan megrongálódott, ahogyan a templom falai is. A szószék koronája eltört, a fabútorok egy részét elhordták és tüzelési anyagnak használták el. Egy közvetlenül a háború végén kelt forrás arról számol be, hogy a megszállás során a faluba telepített nyugat-szlavóniai szerbek gyalázatos módon nyilvános illemhelynek használták a templomot, a templom irattára (anyakönyvek, hirdetési jegyzőkönyvek és számadások) szétesve és szétszóródva a padon hevert, emberi ürülékbe keverve. A templomot 2001-ben példásan helyreállították a magyar kormány támogatásával, aminek emléket állít a templom főbejáratától jobbra felavatott márvány emléktábla. A felújított templom felszentelésén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is részt vett, az újjászületést jelképező ünnepségről a templom látogatói képsorozatot is megtekinthetnek a karzat tartóoszlopain. Ami viszont aggodalomra ad okot, hogy tavalyelőtt a templom külső homlokzatát olyan anyaggal meszelték be, amely nem teszi lehetővé a falak lélegezését, aminek következtében a templom belsejében elkezdett leperegni a vakolat.

A református templom meglátogatását követően felkerestük a falu másik nevezetességét, a kórógyi (eredetileg) fejfás temetőt. A fejfákat itt is akácból vagy tölgyből („tőjfából”) faragták, a régi időkben az elhunyt rokonai. Az oszlop (helyiek szóhasználatában „emlékszobor” vagy „emlékfa”) magassága átlagban 170-180 centiméteres magasságot tesz ki, a teteje le van kerekítve, a feliratos lap oldala meg egy-egy kétujjnyi vastagságú szegléccel van körülhatárolva, de egyes emlékfákat lekerekített felső szegléccel is elláttak. A jellemzően többsoros szövegeket (amelyeknek formája és terjedelmessége nincs külön megszabva, hanem esetről esetre változó) is hagyományosan a fejfafaragó rokonok szokták volt megfogalmazni, egyes szám első személyben, mintegy jelképesen megszólaltatva az elhunytat. A fájdalmat kifejező szomorúfűz nem a feliratos lap felső részén található, hanem a felirat alatt, lezárván azt.

A fejfás temetkezés, amely különösen protestáns vidékeinken volt jellemző, vélhetően ősi, sztyeppei kultúrából átmentett szokás. Az antropomorf (ember alakú) faragott fa eredetileg magát a halottat szimbolizálta, vagyis az elhalt szellemét és nem csak az emlékét őrzi, szemben az ókori római eredetű nyugat-európai emléktábla (sírkő) állításából fejlődött, napjainkban mindenütt általánossá vált szokással.

A fejfás temetkezés Kórógyon évtizedekkel ezelőtt megszűnt, mára már többnyire a műmárványból készült síremlékek közt kisebb csoportokban találjuk régi kultúránk pusztuló és évről évre fogyatkozó emlékeit. A falu lakossága nincs is tisztában azzal, hogy ezek mekkora néprajzi értéket képviselnek a magyar hagyományvilág szempontjából. A fejfák zömével kikezdett az idő vasfoga, kopottak, a felirat legtöbbjükön vagy nehezen, vagy már egyáltalán nem olvasható, s félő, hogy állapotuk szakszerű felmérése, valamint restaurálásuk nélkül viszonylag rövid időn belül dokumentálatlanul elpusztulnak.

Szentlászló

A Szentlászló (vagy más néven Kórógyszentlászló) felé vezető úton elkerülhetetlen volt Palacsa útba ejtése, ugyanis a királyi jugoszláv hatoságok ezt a telepesfalut közvetlenül az I. világháború után azzal a céllal létesítették, hogy megszűnjön Kórógy és Szentlászló szomszédsága. A napjainkban már lepusztult szerb falucska egyike volt azoknak, ahonnan 1991 nyarán a szerbek nehéz tüzérséggel és aknavetőkkel lövették a két magyar falut. Kórógyhoz hasonlóan, 1991 őszén a Jugoszláv Néphadsereg Szentlászlót is elfoglalta. Szentlászló elesése két nappal Kórógy eleste után történt. Kóróggyal ellentétben Szentlászló nem passzív magatartást tanúsított, hanem a horvát oldalon harcot. Ennek következtében a templom a kórógyinál sokkal súlyosabb rongálódásokat szenvedett, a házak és középületek szinte teljesen le lettek rombolva. Teljes lakossága elmenekült, és csak 1998 nyarán kezdődhetett meg hazatérésük, a falu felújításával egy időben.

Egy ilyen lerombolt középületnek a hűlt helye volt szentlászlói látogatásunk első helyszíne. Az Eszék-Vinkovce helyi érdekeltségű vasútvonalon a III. osztályú MÁV-típusépület osztozott a falu sorsában, ám az 1998 nyarán meghirdetett újjáépítés elkerülte. Az állomás több mint két évtizeden át értelmetlenül pusztult, egészen tavalyelőttig, amikor sajnos lebontották. Bár típusterves épület volt, amelyhez hasonlót Kárpát-haza szerte számos helyen lehet találni, eltüntetése mégis fájó, mert vele együtt a történelmi Magyarország egy darabja is elpusztult ezen a nemzetpolitikailag még mindig kiemelten fontos vidéken.

A Valkó folyó szögében fekvő Szentlászló eredete is az Árpád-korig nyúlik vissza. A középkori magyarság török veszedelem okozta elpusztulása és a Habsburgok telepítési politikája következtében a Délvidék etnikai és demográfiai viszonyai szinte sehol sem tükrözik a középkori állapotokat, vagyis a délvidéki lakosok (nemzetiségi és felekezeti hovatartozástól függetlenül) nem folytonosak a vidék középkori népességével. Ez alól kivételt egyedül Kórógy, Szentlászló, Haraszti és a mára Eszék külvárosaként létező Rétfalu magyarjai jelentenek, akik a középkori lakosság leszármazottai. A Valkó mocsaraiban meghúzódó magyarok tehát a Valkóság legősibb lakosai. Bár gyakran mint “szlavóniai magyarokról” tesznek róluk említést, legindokoltabb a tájegységet Valkóság elnevezéssel illetni, a (Kelet-)Szlavónia megjelölés ugyanis helytelen. Amikor e magyarok ősei megtelepedtek a Valkó partján, a Szlavónia névvel illetett tájegység innen több száz kilométerre nyugatra volt található. Ezért részünkről a Valkóság és a Valkó mente elnevezéseket tartjuk elfogadhatónak.

Szentlászló első temploma 1218-ban fából épült, ennek titulusa Szent László király volt, és a pécsi püspökséghez tartozott. A falu lakossága a XVI. században tért át református vallásra. A falu ma is álló református temploma 1878-ban épült. A templomot a Szentlászlót 1991 novemberének első napján elfoglaló szerbek szinte megsemmisítették. Felújítása máig sem ért véget. A templom nyugati homlokzata még mindig vakolatlan, azon továbbra is megtekinthetőek az 1991-ben keletkezett belövések. A templomban Szent László-szobor is található, amely mindenekelőtt közösségmegtartó erővel bír. A korábban magyar többségű, napjainkban ezerlelkes település lakosságának mintegy 40%-a magyar. Tartózkodásunk során a templom külső megtekintésére kellett szorítkoznunk.

Haraszti

Ahogyan Kórógy és Szentlászló, úgy Haraszti is Árpád-kori magyar település, lakossága szintén a XVI. században tért református hitre. Harasztiban barátságos fogadtatásban volt részünk a Szenn református lelkész-házaspár, Péter és Vanda otthonában. Társaságukban megtekintettük az 1768-ban épült, napjainkban is példás állapotban levő református templomot. A templom külön érdekessége, hogy megépítése óta szószékének nincs koronája. Belsejében a főbejárat feletti részén értékes mennyezetkazetták találhatók, amelyek a környék legnagyobb néprajzi értékeinek számítanak. Az istentiszteleteket vasárnaponként általában huszan látogatják, de ünnepnapokon megtelik az Isten háza. A Szenn család előtt az egyházközségnek harminc éven keresztül nem volt helyben lakó lelkésze. Haraszti 1991-ben nem került szerb kézre, de a templom tornyát gránáttalálat érte. Szerencsére napjainkban ennek már nyomait sem látni.

A templom melletti tájházban igényes néprajzi gyűjtemény található, amely hitelesen őrzi a harasztiak néprajzi kincseit, a népviseletet, a régi bútorokat és berendezési tárgyakat. A faluközpont alakját meghatározza Petőfi Sándor nemrég felavatott mellszobra. A Turul-szobor felállítását ottjártunkkor ez év június 4-ére tervezték, ez egyben a Valkóság egyetlen ilyen szobra lesz. A faluban Báthory Istvánról elnevezett könyvtár és Dózsa György nevét viselő magyar egyesület működik.

Harasztiban szerencsére megőrződött a magyar többség. A horvátországi 2011. évi népszámlálás nem közli falvakra lebontva a nemzeti hovatartozásra vonatkozó adatokat, de Szenn Péter felmérése szerint a falunak napjainkban nagyjából 350 lakosa van, akik közül legalább 200-an magyarok. Magyar iskola nincs, de a református parókián anyanyelvápolás folyik. Ennek keretében 32 gyerek tanulja magyar anyanyelvét.

Lacháza

Lacháza (Vladislavci) száz éve még színmagyar település volt. Az 1910-ben összeírt 791 lakosból 624 vallotta magát magyarnak. Bár Haraszti közvetlen szomszédságában fekszik, abban különbözik a közelségében található magyar falvaktól, hogy nem Árpád-kori település. A XIX. század második felében alapították, zömében Bácskából érkezett földművesek. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés egyik jelentős hozadéka a Magyar Királyságban a jobbágyfelszabadítás volt, míg az 1868-as magyar-horvát kiegyezés többek között a katonai határvidék felszámolását eredményezte. E két közjogi döntés következtében a nincstelen magyarországi zsellérek számára Horvát-Szlavónország területén hatalmas lehetőség nyílt arra, hogy előnyös áron saját földhöz vagy ingatlanhoz jussanak. Ez a folyamat komoly belső vándorlási hullámot indított meg a Drávától és Dunától északra fekvő vármegyékből. Ekkor érkeztek Bácskából a lacházi magyarok ősei. Ugyanakkor ez a lakosság (nemcsak Lacházán, hanem mindenütt) meglehetősen egyrétegű volt, kizárólag földművesek alkották. Nem volt sem értelmiségük, sem felépített intézményrendszerük. A horvát hatalom és a lakosság nem szívesen fogadta érkezésüket, és állandó nyomás alatt tartották őket, ami ellen gyakorlatilag védtelenek voltak. A beolvadást azt is elősegítette, hogy Lacháza magyarjai – a környező református településektől eltérően – zömében katolikusok voltak.

Amikor 1918-ban az impériumváltás következtében megszűntek a Julián-iskolák, a lacháziak végképp támaszpont nélkül maradtak. Már a harmincas években a kutatók megjósolták a falu magyarjainak beolvadását. Az utolsó magyar többséget jegyző népszámlálás 1961-ben volt, akkor a faluban 969 lakost írtak össze, akik közül 525 fő (54,2%) vallotta magát magyarnak. Utána a magyarok lélekszámának csökkenés látványosan felgyorsult. Az 1991-es népszámlálás az 1318 főre duzzasztott népességen belül már csak 87 magyart talált (6,6%). A faluban élő Zsulyevics István beszámolt nekünk arról, hogy ez elsősorban annak tudható be, hogy a hetvenes években kendergyár nyílt meg a faluban, és egy egész új falurész épült fel, ahová a hatóságok dalmáciai horvátokat telepítettek. Külön érdekesség, hogy ez a falurész Haraszti irányában fekszik, így létrehozásával megszűnt a közvetlen kapcsolat a lacházi és a haraszti magyarok közt (vagyis ugyanazt a folyamat zajlott le, mint Kórógy-Szentlászló viszonylatában, Palacsa beékelésével). A hetvenes éveit taposó Pista bácsi visszaemlékezése szerint a faluban legalább húsz éve nincs se anyanyelvápolás, se magyar mise. Nagyjából hetven magyarról tud a Lacházán, ezek közül talán húszan fiatalabbak, míg a többiek az idős korosztályhoz tartoznak. A Keresztelő Szent János templomot kívülről tekintettük meg, a templomkertben található kőkereszt magyar feliratú.

Ivánfalva

Ivánfalva (Ivanovci Đakovački, 2014-ig Ivanovci Gorjanski) gyakorlatilag ismeretlen a magyar szórványkutatók előtt (még délvidéki viszonylatban is), annak ellenére, hogy az utóbbi száz évben megtartott népszámlálások rendre a magyar lakosság jelenlétét jelzik. Ezt szem előtt tartva, Diakóvár – a hírhedt Strossmayer püspök városa felé tartva – rövid időre megálltunk Ivánfalván. Az itt szerzett tapasztalataink jóval felülmúlták várakozásainkat. Eredetileg azt gondoltunk, hogy jobb esetben egy-két idős emberrel fogunk találkozni, ennek ellenére élő és élni akaró közösséget találtunk, sőt magyar fiatalokkal is sikerült beszélnünk. Ivánfalván magyar egyesület is működik, amely keretében a népi kultúra őrzése és anyanyelvápolás zajlik. A falu Keresztelő Szent János tiszteletére templomát kívülről tekintettük meg. A templomban nincsenek magyar misék.

Elhatároztuk, hogy a magyar-horvát határtól 80 kilométerre délre található, mintegy hatszáz lelkes Ivánfalvát a jövőben újból felkeressük kutatás céljából. Nem kizárt, hogy akár további – elfeledett – magyarlakta falvakra bukkanhatunk a térségben.

Diakóvár

Első ismert említés Diakóvárról (Đakovo) 1224-ből származik, ekkor a város nevét Dyacou (Diakó) alakban írták. És bár története az Árpád-korba nyúlik vissza, érdeklődésünk ezúttal a XIX. második felére és a XX. század elejére terjedt ki, arra az időszakra, amikor a diakóvári püspöki tisztséget Josip Juraj Strossmayer töltötte be. Az egész pályafutása során magyarellenes magatartást tanúsító Strossmayert 1849-ben szentelték diakóvári püspökké, és ebben a minőségben egészen az 1905-ben bekövetkezett haláláig hosszú évtizedeken át aktív résztvevője volt a horvát politikai, gazdasági és kulturális életnek. Minden túlzás nélkül tekinthető a modern horvát államiság egyik atyjának. Lelkipásztorkodása idején Diakóvár az ezeréves magyar államiság megdöntésére törekvő munkálkodás és nemzetiségi szeparatizmus egyik legjelentősebb Kárpát-medencei központjává vált, hasonlóan Zágrábhoz, az erdélyi Balázsfalvához, a felvidéki Turócszentmártonhoz vagy a szerbek Karlócájához. Ahhoz, hogy megértsük a Trianonig vezető, hosszú évtizedeken át tartó folyamatokat, szükséges, hogy a helyszínen, testközelből megismerkedjünk ezen városok légkörével.

Diakóvár legismertebb turisztikai látványossága a Szent Péter és Pál titulust viselő neoromán püspöki székesegyház. Ez a templom a horvát historizmus legjelentősebb, építészetileg és művészetileg legértékesebb, tömegében alighanem legnagyobb alkotása. Méretei impozánsak, tekintélyt parancsolóak (hosszúsága 74, magassága 27, szélessége 52, a két torony magassága 84 méter). Óriási, nagyvárosi bazilikákra jellemző tömegével magasan a szűk húszezer lelket számláló városka fölé tornyosul, és teljességgel meghatározza a tágabb vidék látképét. Olyannyira, hogy szép időben tornyai Eszékig is ellátszanak. Látogatásunk során csak a székesegyház gazdagon díszített külsejét tudtunk megcsodálni, mivel Diakóvárra vasárnap kora délután érkeztünk, éppen akkor, amikor (12 és 15 óra között) a katedrális a turisták előtt zárva tart. A székesegyház 1866 és 1882 között épült, először Karl Rösner, majd Rösner 1869-ben bekövetkezett halála után Friedrich Schmidt tervei alapján. Schmidt asszisztenseként a katedrális felépítésében részt vett az akkor még fiatal és ismeretlen Herman Bollé, akinek munkásságával márciusi utunk során Erdővégen és Újlakon is volt alkalmunk megismerkedni. A helyén a középkorban is katedrális állt, amelynek titulusa a mostanival azonos volt. Mivel annak a szakrális épületnek magyar eredete volt, érdemes néhány mondat erejéig megemlékeznünk róla.

Diakó jelentős egyházi szerepe 1239-ben kezdődött, amikor a Magyar Királyság külterületét képző Bosznia püspökségének székhelyét ide helyezték. Az első székesegyház felépítését egyes források Gergely püspök lelkipásztorkodásának idejére teszik (1309-1314), de sokkal valószínűbb, hogy építője Lórántffy Lóránd volt. E püspök hivatali ideje alatt épültek továbbá a ferences templom, az új püspöki palota, valamint a kanonoki kúriák. A középkorban Diakón plébániatemplom is épült, amely Szent Lóránt titulust viselt, építője Siklósi Péter püspök volt, aki 1357-től 1379-ig állt az egyházmegye élén. Már Lórántffy megyéspüspök idejében megkezdődött az épületegyüttes erődítése, amely 1380-ra készült el teljesen. Ez azért volt szükséges, mert Bosznia közelsége és az ott elharapódzott patarén eretnekség miatt állandó támadási veszélynek volt kitéve. Nincs megbízható adat arról, mely stílusban épült a székesegyház. Valószínűleg négyszögletes egyhajós templom volt, amely csak a szentély tájékán volt boltíves. Zsigmond király kétszer is tartózkodott Diakón. A törökök 1526-ban foglalták el a várost, a hódoltság alatt a katedrálist dzsámivá alakították. A keresztény csapatok 1687-ben űzték ki őket Diakóvárról. Ekkor csak az épület falai és tornyai maradtak fenn, tetőszerkezet nélkül. Felújítása a XVIII. században történt, amikor barokk stílusban éledt újjá. A mostani templom megépítése 1866-ban mint a barokk katedrális átépítése kezdődött, ám amikor a munkálatok közben 1880-ban összedőlt a karzati rész, Strossmayer püspök a ledöntéséről határozott, és teljesen újat építtetett. A régi templom lebontásán a szatnicai német zsellérek dolgoztak, jelentős részben tégláiból épültek fel a XIX. század végi házak a közeli Szatnicán.

Kórógyvár

Hazafelé indulva utunk utolsó nagy állomása a Németderzs (horvátul Ivanovac, 1991-ig Jovanovac) határában, a lecsapolt hajdani Palacsa-mocsár közepén található Kórógyvár volt. A kör alakú vár külterületen fekszik, az említett településtől nyugatra. A várat a centrális alaprajzhoz igazolódó, 3-4 méter mély árok veszi körül, ennek külső határait 14 méter szélességű sánc képezi. A sánc magassága nagyjából azonos a vár járószintjével. Körülötte húzódott Kölgyeskórógy, a mai Kórógy őstelepe.

Kórógyvár téglából épült, átmérője 36 méter. A vár falait 30 X 30 centiméteres vastagságú, két sorba helyezett cölöpökre alapozták. A falak szélességei az alapnál közel 4,5 métert tesznek ki. A kapu előtt három méter széles farkasverem húzódik. A vár belsejébe egy egyszerű fából készített létrán tudtunk bejutni. A vár közepén valamikor 9,5 méter magasságú őrtorony állt, ennek alapjai most is megtekinthetőek. Úgyszintén megmaradtak a lakóépületek romjai, amelyek a belső várfalhoz tapadtak. Belsejében két boltíves bejárat is épségben megőrződött, ezek alapján a többit is rekonstruálni lehetne.

A várról sajnos nagyon kevés adat maradt fenn az utókor számra. Kórógyi Gergely építtette, első említése 1290-ből maradt fenn. Nem sok időre rá Kőszegi Iván nádor, Kőszegi Nagy Henrik (Héder nembeli Henrik) fia foglalta el. Egyike volt a Kőszegiek azon várainak, amelyeket az oligarchák hatalmát letörő Károly Róbert 1327-ben elvett tőlük. Azután királyi birtok volt egészen 1343-ig, amikor I. Lajos visszaadta a Kórógyi családnak. Kánonjog-ellenes házassága miatt azonban Kórógyi Gáspár elvesztette birtokait, így a várat is. Ám nemsokára kegyelmet nyert, és visszanyerte Kórógyot is. Kórógyi Gáspár a törökök elleni harcokban esett el, vele pedig a család is kihalt. Utána birtokait monoszlói Csupor Miklós és Nádasdi Ungor János, valamint (Csupor Miklós 1474-ben bekövetkezett halála után) Dengelegi Pongrátz János szerezte meg (utóbbi Mátyás királytól kapta). A törökök 1526-ban Eszékkel együtt elfoglalták és ezzel megszűnt minden jelentősége.

A tökéletesen helyreállítható várromot gondozott állapotban találtunk. Az első állagmegóvási munkálatokat az Eszéki Műemlékvédelmi Intézet munkatársai végezték rajta a hatvanas évek végén. Addig a környező lakosság emlékezete szerint a Jugoszláv Néphadsereg tüzérségi gyakorlatokra használta (a vár hátulján megpillantható egy belövés, amely nyilván ennek emlékét őrzi). Kórógyvár közvetlen környékén sajnos nem élnek magyarok. Két egykori magyarlakta község, Magyarderzs (Antunovac) és Csapa (Čepin) határán fekszik, ahol a magukat magyarnak vallók száma ma már elenyésző.

***

Kórógyvár után több valkósági helyszínt már nem kerestünk fel. Budapest felé vezető utunk egy Bácskában tett kitérővel folytatódott, Bezdánban meglátogattuk Sztrikovits János nyugalmazott újvidéki esperes-plébánost otthonában. Három nap alatt a Szerémségben és a Valkóságban elénk tárult számos alig, vagy éppenséggel felületesen ismert kincs, és külön öröm számunkra, hogy olyan helyeken is sikerült élő magyar közösségekkel találkoznunk, ahol azt hittünk, hogy már a huszonnegyedik órán túl vagyunk.

Beszámolónk 1. része itt olvasható (kattintson!)

Erdei Iván Márk (Magyar Patrióták Közössége)

Képek: Hetzmann Róbert

Felhasznált irodalom:

• Arday Lajos: Magyarok a Délvidéken, a Jugoszláviában, BIP, Budapest 2002
• Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz, I-III, Fórum, Újvidék 2002
• Pecze Rózsa: A kamenicai Marczibányi-Karátsonyi birtok rövid története (http://www.fokusz.info/index.php?cid=1285654298&aid=1457616941)
• Burány Nándor, Dudás Károly, Németh István, Tari István: Szórványban, Fórum, Újvidék 2004
• Uri Ferenc: Szerémségi iskolák története (http://www.vmtt.org.rs/mtn2011/424_430_Uri_A.pdf)
• Dragan Damjanović: Neogotička arhitektura u opusu Hermana Bolléa, Prostor, 17 (2009) 2(38), 243-268 old.
• Gere László: Várak a Szerémségben (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/megyek_oroksege/Csongrad_megye/pages/Kozepkori_del_alfold_es_szer/015_varak.htm)
• Gjuro Szabo: Középkori várak Horvátországban és Szlavónában (http://jupiter.elte.hu/aacikkek/333szabo.htm)
• Makkai Béla: Végvár vagy hídfő? Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában (1904–1920)
• Dijana Vukiičević Samaržija: A középkori Újlak és műemlékei (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/megyek_oroksege/Csongrad_megye/pages/Kozepkori_del_alfold_es_szer/019_kozepkor.htm)
• Stanko Andrić: Crkvene ustanove srednjovjekovnog Iloka, Radovi – Zavod za hrvatsku povijest, vol. 29, 1996, 21-39 old.
• Dragan Damjanović: Restauracija franjevačke crkve i samostana u Šarengradu 1923. – 1925., Scrinia Slavonica, 13 (2003), 139-155 old.
• Sebők László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében, Régió – Kisebbségi Szemle 1992. 3. évf. 3.sz.
• Lágler Péter: Kórógy – egy kelet-szlavóniai magyar falu és lakói a délszláv háborúban, Régió – kisebbség, politika, társadalom 1997. 8. évf. 2.sz.,
• Dr. Penavin Olga: Halál és temetés Szlavóniában, Híd, XXV. évf. 1961. 5. sz. 393–484.
• Dr. Penavin Olga: Szlavóniai kisszótár (http://adattar.vmmi.org/fejezetek/486/08_szlavoniai_kisszotar.pdf)
• Dragan Damjanović: Srednjovjekovno-barokna đakovačka katedrala i njezina sudbina, Radovi – Zavod za hrvatsku povijest, vol. 40, Zagreb 2008., 151-173 old.
• Magyar Katolikus Lexikon (http://lexikon.katolikus.hu/)
• Hrvatska Enciklopedija (http://www.enciklopedija.hr/Default.aspx)